Gawyn nézte, ahogy a nap lángra lobbantja a felhőket nyugaton,
aztán lassan kihuny a fény utolsó szikrája is. A napot magát elrejtette
az örökös, borongós pára, ami éjszaka megfojtotta a csillagokat is.
Aznap szokatlanul magasan voltak a felhők az égen. Felhős napokon
a Sárkánybérc hegye eltűnt a fellegek között, de ez a baljós, sűrű köd
általában valamivel följebb kavargott – most mégis szinte súrolta a
szaggatott, törött csúcsot.
– Küzdjünk meg velük! – suttogta Jisao, és felkúszott Gawyn
mellé a hegytetőre.
Gawyn abbahagyta a napnyugta bámulását, és visszapillantott az
alant sötétlő kis falura. Nyugodtnak kellett volna lennie, legfeljebb
pár gazda lehetett volna kinn, hogy még egyszer ránézzen a jószágra,
mielőtt aludni tér. Sötétnek kellett volna lennie, legfeljebb pár
faggyúgyertya éghetett volna, ahogy a helyiek befejezik a vacsorát.
De nem volt sötét. Nem volt nyugalom. A falut bevilágították a
tucatnyi zömök alak kezében lobogó fáklyák. A fáklya- és a halódó
napfényben Gawyn épp ki tudta venni az egyszerű, fekete-barna
egyenruhákat. A három csillagos címert nem láthatta, de tudta, hogy
annak is ott kell lennie.
A távoli magaslatról figyelte, ahogy pár megkésett helyi
előténfereg az otthonából. Riadtaknak tűntek, aggodalmasan siettek
oda a zsúfolt téren ácsorgó társaikhoz. Úgy tűnt, vonakodva fogadják
a fegyvereseket. A nők magukhoz szorították gyermekeiket, a férfiak
gondosan lesütötték a tekintetüket. Nem akarunk bajt, sugallta a
testtartásuk. Alighanem más falvakból elért már hozzájuk a híre,
hogy ezek a hódítók rendszerető emberek. A katonák fizettek
mindazért, amit elvittek, és nem kényszerítették a fiatal férfiakat,
hogy csatlakozzanak a sereghez – bár ha valaki be akart közéjük
állni, azt nem is utasították el. Valóban igen szokatlan viselkedés egy
hódító hadsereg részéről. De Gawyn tudta, mit fognak gondolni az
emberek. Ezt a sereget aes sedaiok vezették, és ki volt a
megmondhatója, mi szokatlan és mi nem az, ha a nővérek is
belefolytak valamibe?
A Fénynek hála, ezzel az őrjárattal nem jöttek nővérek. A katonák
udvariasak voltak, de kemények: felsorakoztatták a falusiakat, és
figyeltek rájuk. Aztán minden házba és pajtába bement két katona, és
körbenézett. Semmit sem vettek el, semmit sem tettek tönkre.
Minden rendben, barátságosan ment. Gawyn szinte hallotta, ahogy a
tiszt bocsánatot kér a kellemetlenségért a falu bírájától.
– Gawyn? – kérdezte Jisao. – Alig tucatnyian vannak. Ha Rodic
csapatát elküldjük, hogy északról támadjon, be tudjuk keríteni őket,
és szétzúzhatjuk az egységet. Kezd elég sötét lenni ahhoz, hogy ne
vegyenek minket észre. Meg sem izzadunk, és már végeztünk is
velük!
– És a falusiak? – kérdezte Gawyn. – Vannak odalenn gyerekek
is!
– Ez máskor sosem akadályozott meg minket!
– Akkor más volt a helyzet – mondta Gawyn, és megrázta a fejét.
– A legutóbbi három falu, amit átkutattak, egyenesen Dorlan felé
mutat. Ha ennek a csapatnak nyoma veszik, elkezdenek azon
gondolkozni, hogy vajon mit sikerült kis híján felfedezniük. Az egész
hadsereg figyelmét magunkra vonnánk.
– De…
– Nem – mondta Gawyn határozottan. – Tudnunk kell, mikor kell
visszavonulni, Jisao!
– Akkor hát a semmiért jöttünk ilyen messze?
– Egy lehetőségért jöttünk ilyen messze – helyesbített Gawyn, és
hátrálva lekúszott a hegyoldalon. Ügyelt rá, hogy véletlenül se
rajzolódjon ki a sziluettje az égre. – És most, hogy megvizsgáltam
ezt a lehetőséget, mégsem élünk vele. Bolond, aki elpocsékol egy
nyílvesszőt, csak mert leszáll elé egy madár.
– Miért ne lőne, ha egyszer ott az orra előtt? – kérdezte Jisao, és
követte.
– Mert néha a zsákmány nem éri meg azt a nyílvesszőt –
válaszolta Gawyn. – Gyerünk!
Odalenn, a sötétben elárnyékolt lámpásokkal várta azoknak az
embereknek egy része, akiket a katonák a faluban kerestek. Gareth
Bryne alighanem nagyon elégedetlen volt, amikor megtudta, hogy
valahol a közelben lapul egy ellenséges kis sereg. Szorgalmasan
próbálta kifüstölni őket, de a Tar Valon körüli vidéken szó szerint
egymást érték a falvak, erdők, félreeső kis völgyek, ahol könnyen
elrejtőzhetett egy mozgékony támadócsapat. Gawynnek egyelőre
sikerült elrejtenie a csemetéket szem elől, és időről időre még egyegy
sikeres rajtaütést is vezetett Bryne erői ellen. De háromszáz
emberrel nem lehetett olyan sok mindent elérni. Különösen akkor
nem, ha az ember ellenfele az öt nagy kapitány egyike volt.
Vajon tényleg az a sorsom, hogy minden egyes ember ellen
harcoljak, aki csak tanított? Gawyn megfogta a lova kantárját, és
hangtalanul, a jobb keze egy intésével jelzett az embereinek, hogy
visszavonulnak, aztán élesen vágott egyet a tenyerével a falutól
elfelé. Az emberek szó nélkül engedelmeskedtek, leszálltak a
nyeregből, és gyalog vezették a lovaikat: biztonságosabb és
észrevétlenebb is volt így.
Gawyn azt hitte, sikerült már túltennie magát Hammar és Coulin
halálán; Bryne maga tanította meg neki, hogy a harcmezőn a
legváratlanabbul ellenfelekké válhatnak a szövetségesek. Gawyn
harcolt egykori tanárai ellen, és nyert. Ennyi történt.
Mostanában azonban mintha az elméje egyre többször kihantolta
volna az eltemetetteket, és felvette a terhüket. Miért épp most, ennyi
idő után?
Gyanította, hogy a bűntudatának ahhoz lehet köze, hogy
kénytelen szembenézni Bryne-nel, legelső és legnagyobb hatású
tanítójával a háború mesterségében. Megrázta a fejét, és átvezette
Kihívást a sötétedő tájon. Távol tartotta az embereit az utaktól,
számított rá, hogy esetleg Bryne oda is küldhet ki felderítőket.
Körülötte a lehető legnagyobb csendben lépdelt ötven embere, a
lovak dobogását elfojtotta a ruganyos föld.
Ha Bryne-t megrázta, amikor felfedezte, hogy idegen csapatok
támadják meg az embereit, hát őt legalább ugyanannyira megrázta,
amikor felfedezte a három csillagot az elesettek egyenruháján.
Hogyan sikerülhetett a Fehér Torony ellenségeinek az oldalukra
állítaniuk Andor legnagyobb katonai géniuszát? És eleve, hogyan
lehetett, hogy a királynő fővezére egy csapat lázadó aes sedai mellett
harcolt? Caemlynben lett volna a helye, hogy Elayne-t védje!
A Fény adja, hogy Elayne biztonságban megérkezett már
Andorba! Nem lehetett még most is a lázadókkal! Nem tehette, ha
egyszer az országának királynőre volt szüksége! Az Andorral
szembeni kötelessége erősebb volt, mint ami a Fehér Toronyhoz
kötötte.
És a te kötelességeddel mi a helyzet, Gawyn Trakand? – kérdezte
magától.
Nem volt benne biztos, hogy van akár kötelessége, akár becsülete.
Talán a Hammarral kapcsolatos bűntudata, a rémálmot Dumai Kútja
véres csatájáról mind-mind annak a lassú felfedezésnek voltak a
szülöttei, hogy esetleg a rossz oldalra állt. Elayne-nek és Egwene-nek
tartozott hűséggel. De akkor miért volt itt még most is, miért küzdött
egy olyan csatában, ami nem érdekelte, miért segített annak az
oldalnak, amelyik – legjobb tudomása szerint – nem az az oldal volt,
amit Elayne és Egwene választottak?
Még csak beavatottak, mondogatta magának. Elayne és Egwene
nem választhattak oldalt, csak azt teszik, amit mondanak nekik! De
amiket Egwene mondott neki még Cairhienben, hónapokkal
korábban, az bizony mind arra utalt, hogy tudatosan és önszántából
döntött.
A lány döntött, hogy melyik oldalon áll. Hammar is döntött. Úgy
tűnt, Gareth Bryne is döntött. De ő még mindig egyszerre akart
mindkét oldalon lenni. A megosztottság szinte kettészakította.
Vagy egy órája hagyhatták maguk mögött a falut, amikor
nyeregbe parancsolta az embereit, és visszatértek az útra. Remélte,
hogy Bryne embereinek nem jut eszébe a falu környékét is átkutatni,
mert ha mégis így lett volna, biztos észreveszik ötven lovas nyomát.
Ezt sajnos sehogy sem kerülhették el. Most már minél előbb kemény
talajra kellett érniük, ahol elfedte a nyomukat több ezer évnyi
folyamatos közlekedés nyoma. Két pár katona lovagol előttük, két
pár pedig mögöttük figyelte az utat. A többiek továbbra is csendben
voltak, bár olykor hangosan mennydörgött a vágtázó lovak patája.
Senki sem kérdezte meg, miért vonulnak vissza, bár Gawyn tudta,
hogy akárcsak Jisao, a többiek is ezen merengenek.
Jó emberek voltak. Talán túlságosan is jók. Menet közben Rajar
odaugratott mellé. Pár hónappal ezelőtt Rajar még kölyök volt, de
most Gawyn sehogy máshogy nem tudott volna rá gondolni, csak
katonaként. Veteránként. Voltak, akik hosszú évek tapasztalata során
értek férfivá. Mások pár hónap alatt eleget tapasztaltak azzal, hogy
látták meghalni a barátaikat.
Gawyn felnézett. Hiányoztak neki a csillagok. Elrejtették előle az
arcukat a felhők mögé. Akár az aielek a fekete kendőik mögé.
– Hol rontottuk el, Rajar? – kérdezte lovaglás közben.
– Elrontottuk, Gawyn nagyúr? – kérdezett vissza a katona. – Nem
vettem észre, hogy bármit is elrontottunk volna… Nem tudhattuk, az
az őrjárat melyik falut tervezi átvizsgálni, vagy hogy nem mennek
tovább a régi Bognár úton, ahogy remélte. Az emberek egy része
talán értetlenkedik, de jól tette, hogy visszavonult!
– Nem a mai rajtaütésről beszélek – rázta meg a fejét Gawyn. –
Az egész fényverte helyzetről. Nem arra kellene vesztegetned az
idődet, hogy utánpótlásért ütsz rajta falvakon, vagy felderítőket
gyilkolsz! Mostanra már rég őrzőnek kellene lenned egy frissen
felemelt aes sedai mellett! – Nekem pedig otthon kellene lennem
Caemlynben, Elayne mellett.
– A Kerék sző, a Minta jő – válaszolta az alacsonyabb férfi.
– Jó kis egérlyukba szőtt minket – motyogta Gawyn, és újra
felnézett a borult égre. – És Elaida nem kapkod érte, hogy valahogy
kihúzzon minket belőle!
Rajar megbotránkozva nézett fel Gawynre.
– A Fehér Torony módszerei csak a Toronyra tartoznak, Gawyn
nagyúr, akárcsak a szándékai! Nem áll jogunkban megkérdőjelezni!
Mi haszna az őrzőnek, aki megkérdőjelezi aes sedaia parancsát? Így
csak mindkettejük halálát siettetné!
De hát te nem vagy őrző, Rajar! Épp ez a bajom, gondolta
Gawyn, de nem szólt egy szót sem. A többi csemete közül láthatóan
senkit sem gyötörtek hasonló kételyek. Sokkal egyszerűbben látták a
világot. Az ember tette, amit a Fehér Torony, az Amyrlin-trón
parancsolt. Akkor is, ha a parancsokat láthatóan arra szánták, hogy
minél előbb végezzenek mindannyiukkal.
Háromszáz suhanc egy több mint ötvenezer harcedzett katonából
álló sereg ellen, akiket ráadásul maga Gareth Bryne vezet? Akár az
amyrlin parancsa, akár nem, ez halálos csapda volt. Az emberei csak
azért voltak még életben, mert Gawyn jól ismerte tanítója észjárását.
Tudta, Bryne merre küld felderítőket és őrjáratokat, milyen minta
szerint fogja őket keresni, és tudta, hogyan játszhatja ki.
De akkor is hiábavaló erőfeszítés volt mindez. Nem rendelkezett
annyi emberrel, hogy valódi kárt okozzon Bryne seregének,
különösen így, hogy az ellenfele beásta magát az ostromhoz.
Mindemellett ott volt az is, hogy a sereg látványosan nem kapott
utánpótlást. Mégis, honnan szereztek maguknak élelmet? Vettek eztazt
a környező falvakból, de az korántsem volt elég ahhoz, hogy egy
ekkora sereget etessenek. Hogyan tudtak volna minden szükséges
ellátmányt magukkal hozni, és mégis figyelmeztetés nélkül, ilyen
hirtelen megjelenni télvíz idején? A támadásainak alig volt értelme.
Az ember szinte már azt hihette, hogy amyrlin csak meg akar
szabadulni tőle és az embereitől. Dumai Kútja előtt Gawyn erre
gyanakodott. Most már egyre inkább biztos volt benne. És mégis
tovább követed az utasításait, mondta magában.
Megrázta a fejét. Bryne felderítői kezdtek veszedelmesen közel
jutni a főhadiszállásához, és ő nem kockáztathatta meg, hogy még
többükkel végezzen: csak elárulta volna magát. Ideje volt
visszamenni Dorlanba. Talán az ottani aes sedaiok tudnak még
javasolni valamit.
Ráhajolt a lova nyakára, és tovább vágtatott az éjszakában. A
Fényre, de szeretném látni a csillagokat! – gondolta.

Ötödik fejezet
TÖRTÉNET A VÉRRŐL
Rand átvágott az udvarház letaposott gyepén. Zászlók csattogtak
fölötte, sátrak magasodtak körülötte, a tábor nyugati oldalán felfelnyerítettek
a kikötött lovak. A levegőt egy hatékony hadi tábor
szaga ülte meg: a kondérok alól felkanyargó füst, a mélyükből áradó
ételillat elnyomta a lótrágya vagy a mosdatlan katonák szagát.
Bashere emberei takaros rendben tartották a tábort, most is az
ezerféle kis feladatot végezték, amitől működőképes maradt egy
hadsereg: a kardjukat élezték, bőröket olajoztak, nyerget javítottak,
vizet hordtak a patakról. Balra, a gyep túlsó oldalán néhányan a
rohamozást gyakorolták a sátrak és a patak mentén növő csenevész
fák közti nyílt téren. A lovasok egyenesen előreszegezték a
lándzsájukat, míg a lovak széles sávban letaposták a sáros talajt. A
manőverek ismétlése nemcsak azt akadályozta meg, hogy
berozsdásodjon a tudásuk, de a lovakat is átmozgatta.
Randet szokás szerint kísérők hada követte. A Hajadonok a
testőrei voltak; az aiel nők gyanakodva méregették a saldaeai
katonákat. Jó néhány aes sedai is ott lépdelt mögötte. Mostanában
sosem maradtak el mellőle. A Minta nem nagyon hagyta, hogy
megtartsa egykori makacs elképzelését, és ne engedjen egyetlen aes
sedait sem karnyújtásnyinál közelebb. A Kerék szőtt, a Minta jött, és
a tapasztalat azt mutatta, hogy neki szüksége van ezekre a nővérekre.
Már rég nem számított, hogy ő mit akar. Most már megértette.
Sovány vigasz volt az is, hogy a táborában lévő aes sedaiok nagy
része hűségesküt tett neki. Mindenki tudta, hogy az aes sedaiok a
saját szájuk íze szerint tartották meg az esküiket is, és hogy úgyis ők
döntik el, mit követel meg tőlük a neki tett „hűségeskü”.
Elza Penfell – aki ma is ott volt mellette – a felesküdött aes
sedaiok közé tartozott. A Zöld ajah tagja volt, és talán csinosnak is
lehetett volna mondani arcra, ha nem lett volna felismerhető a
vonásaiban az aes sedaiokra jellemző kortalanság. Kellemes volt aes
sedai mércével mérve, annak ellenére is, hogy segített elrabolni őt, és
napokra bezárni egy ládába, ahonnan csak akkor szedték elő, ha meg
akarták verni.
A tudata mélyén Lews Therin felmordult.
De ez már elmúlt. Elza felesküdött rá. Ez elég is volt ahhoz, hogy
ő használni tudja. Az aznap mellé szegődött másik nővér sokkal
megjósolhatatlanabb volt, Cadsuane követői közé tartozott. Corele
Hovian – egy kék szemű, vad hajú, örökösen mosolygó, karcsú Sárga
– nem tett hűségesküt Randnek, nem fogadta meg, hogy azt teszi,
amit a férfi mond neki. Ennek ellenére nagy volt a kísértés, hogy
megbízzon benne, ha már egyszer a nő megpróbálta megmentem az
életét. Csak miatta, Samitsu és Damer Flinn miatt volt még
egyáltalán életben. Az oldalában lüktető két, soha be nem hegedő seb
egyike – Padan Fain átkozott pengéjének nyoma – örökre arra a
napra emlékeztette. A rothadó gonoszság folyamatos kínja alatt ott
sajgott egy régebbi seb éppilyen erős fájdalma is; a sebé, amit annak
idején az Ishamael elleni harcban szerzett.
Nemsokára a két seb egyike – vagy talán mind a kettő – a Shayol
Ghul szikláira ontja a vérét. Nem volt benne biztos, hogy ez fog
végezni vele, vagy sem: amilyen sok és különböző tényező
ügyködött azon, hogy elvegye az életét, még Mat sem tudhatta volna,
melyikre érdemes fogadnia.
Amint Matre gondolt, felörvénylettek a szeme előtt a színek, és
megpillantott egy nyurga, barna szemű legényt széles karimájú
kalapban. Kockát vetett katonák egy kisebb tömege előtt. Mat
szélesen vigyorgott, és mintha büszke lett volna magára, ami
egyáltalán nem volt szokatlan, bár ezúttal láthatóan nem cserélt
gazdát pénz a dobása után sem.
A látomások mindig felörvénylettek, ahányszor csak Rand Matre
vagy Perrinre gondolt, és egy ideje már nem próbálta meg elfojtani
őket. Nem tudta, miért jelennek meg a képek, talán a saját
ta’verensége fonódott egybe a falujából származó két másik ta’veren
erejével. Akármi volt is, élt vele. Csak újabb eszköz. Mat láthatóan
még mindig a Bandával tartott, bár már nem erdős vidéken
táboroztak. Ebből a szögből nehéz volt megállapítani, de mintha
valamiféle város alatt lettek volna. Legalábbis kanyargott egy
nagyobb út a közelben.
De egy ideje már nem látta az aprócska, fekete bőrű nőt Mat
mellett. Ki lehetett? Hová tűnt?
A látomás elfakult. Kis szerencsével Mat nemsokára visszatér
hozzá. Szüksége lesz rá és a taktikai tudására Shayol Ghulnál.
Bashere egyik szállásmestere – egy zömök, karikalábú, tömött
bajszú emberke – meglátta őt, és gyorsan megindult felé. Rand csak
intett a saldaeainak, hogy ne jöjjön: nem volt olyan hangulatban,
hogy meghallgassa az ellátásról szóló beszámolót. A szállásmester
azonnal tisztelgett, és visszavonult. Randet egykor meglepte volna,
milyen könnyedén engedelmeskednek neki, de most már
természetesnek vette. A katonáknak az volt a dolguk, hogy
engedelmeskedjenek. Ő király volt, még ha nem is hordta épp a
Kardok Koronáját.
Átvágott az addigra már sátrakkal és lovakkal teli gyepen.
Elhagyta a tábort, átsétált a még befejezetlen földhányások között.
Innen már fenyőfák uralták a lágyan aláereszkedő lejtőt. A fák
között, kicsit jobbra volt az Utazásra kijelölt rész: a talajt egy jókora
négyszögben elkerítették kötéllel, hogy biztonságosan nyithassanak
Kaput.
Egy Kapu jelenleg is nyitva függött a levegőben, a túloldalán egy
másik hely fénylett. Épp egy kisebb csapat sétált át rajta: egyik
lépésről a másikra értek át a fenyőtobozok szőnyegére. Rand látta a
Kaput alkotó fonatokat: ezt most saidinnal nyitották.
A csapat legtöbb tagja a tengeri nép színes ruháit viselte – a
férfiak a hűvös, tavaszi levegőben is mezítelen felsőtesttel jártak, a
nők bő, élénk színű blúzt viseltek. Mindannyian bő nadrágot hordtak,
és vagy a fülükben, vagy az orrukban karikák csilingeltek: ezek
mintázata mutatta meg viselőjük rangját.
Miközben Rand a tengeri népre várt, az Utazó területet őrző
katonák egyike indult meg felé egy lepecsételt csomaggal. A levelet
az egyik keleti érdekeltségéről küldhették az asha’maneken át.
Amikor kinyitotta, látta is, hogy Darlin írta, Tear királya. Azzal az
utasítással hagyta hátra, hogy gyűjtsön sereget, és álljon készen,
hogy bevonuljon Arad Domanba. A sereg egy ideje már össze is állt,
és Darlin újfent a parancsokon merengett. Tényleg nem tudta senki
sem azt tenni, amit parancsba kapott?
– Küldj egy hírnököt! – mondta Rand, és türelmetlenül a
kabátjába gyűrte a levelet. – Mondja meg Darlinnak, hogy folytassa a
toborzást! Azt akarom, hogy szedjen össze minden egyes
kardforgatásra képes tearit, és vagy képezze ki, vagy küldje a
kovácsműhelyekbe fegyvert készíteni! Az Utolsó Csata közel van!
Nagyon közel!
– Igenis, Sárkány nagyúr – válaszolta a katona tisztelegve.
– Mondd meg neki, hogy küldök egy asha’mant, amikor azt
akarom, hogy meginduljon a sereg – folytatta Rand. – Még mindig
használni akarom Arad Domanban, de előbb tudnom kell, az aielek
mit találtak!
A katona meghajolt és elvonult. Rand visszafordult a tengeri
néphez. Az egyikük kilépett elé.
– Coramoor – biccentett felé. Harine jó kiállású, középkorú
asszony volt, bár a hajába már ősz szálak vegyültek. Atha’an Miereblúza
élénk kéken fénylett, a színe alighanem egy kolompárt is
lenyűgözött volna, és mindkét fülében öt-öt aranykarika ragyogott,
az orrláncán pedig medálok csillogtak. – Nem is számítottam rá,
hogy személyesen találkozik velünk – folytatta Harine.
– Van egy kérdésem, ami nem várhat.
A nő meglepettnek tűnt. Ő volt a tengeri nép követe a Coramoor
mellett; a népe így hívta Randet. Dühösek voltak rá, hogy heteken át
a tengeri nép képviselője nélkül utazgatott – megígérte nekik, hogy
az egyikük mindig mellette lehet, de Logain említette, hogy haboztak
visszaküldeni Harine-t. Ennek vajon mi lehetett az oka? Talán
nagyobb rangra jutott, és most már túl fontos volt ahhoz, hogy őt
szolgálja? Lehetett bárki is túl fontos ahhoz, hogy a Coramoor
mellett szolgáljon? A tengeri néppel kapcsolatban sok mindent nem
értett.
– Megválaszolom, ha tudom – mondta Harine óvatosan. A háta
mögött hordárok cipelték át a holmiját a nyíláson. Flinn a túloldalon
állt, és nyitva tartotta a Kaput.
– Helyes – nyugtázta Rand, és fel-alá járkált, mielőtt megszólalt
volna. Időnként olyan fáradtnak érezte magát, olyan végtelenül
kimerültnek, hogy tudta, hogy mozognia kell. Nem állhat meg. Ha
megáll, megtalálják az ellenségei. Vagy ha azok nem, hát lehúzza a
teljes testi és szellemi kiégettség.
– Akkor áruld el – csattant fel, miközben járkált –, hol vannak a
beígért hajók? A domaniak éheznek, miközben a gabona megrothad
keleten. Logain azt mondta, beleegyeztetek a követeléseimbe, de
még egy árva hajót sem láttam. Már hetek óta várok!
– A hajóink gyorsak – válaszolta Harine feszülten –, de hatalmas
távot kell megtenniük, és a seanchanok uralta vizeken is át kell
hajóznunk. A hódítók sajnos kivételesen fegyelmezetten járőröznek,
és jó néhány hajónknak vissza kellett fordulnia, hogy
elmenekülhessen. Talán azt hitte, hogy egy pillanat alatt ideér az
élelem? A Kapuk kényelme nagyon türelmetlenné tette, Coramoor. A
hajózás és a háború igencsak valós akadályokat jelent, amiket akkor
is le kell küzdenünk, ha a Coramoornak magának nem kell.
A hangja alapján Randnek úgy tűnt, ezúttal igenis meg kell
küzdenie ezekkel az akadályokkal.
– Eredményeket várok – rázta meg a férfi a fejét –, és nem
késedelmet. Tudom, hogy nem szerettek az egyezmények betartására
kényszerülni, de nem vagyok hajlandó csak azért eltűrni a
késlekedést, hogy megmutassátok, nektek van igazatok! Emberek
halnak meg a lassúságotok miatt!
Harine úgy nézett rá, mintha pofon vágta volna.
– Biztos vagyok benne – kezdte –, hogy a Coramoor nem arra
céloz, hogy nem tartjuk be az Alkut!
A tengeri nép makacs volt és büszke, és a hullámúrnők a többinél
is rosszabbak. Mintha az egész népség aes sedaiokból állt volna.
Rand habozott. Nem kellene így megsértenem, különösen, hogy más
miatt vagyok dühös!
– Nem – szólt végül. – Nem, nem erre céloztam. Mondd csak,
Harine, nagyon megbüntettek a köztünk kötött Alku miatt?
– Fellógattak a bokámnál fogva, és addig korbácsoltak, amíg nem
tudtam tovább sikoltani. – Amint a szavak elhagyták a száját,
döbbenten elkerekedett a szeme. Rand ta’verenségének hatására az
emberek gyakran kimondtak olyasmit is, amit nem akartak
beismerni.
– Ilyen kemények voltak? – Rand őszintén meg volt döbbenve.
– Lehetett volna sokkal rosszabb is. Megtarthattam a rangomat,
mint a klánom hullámúrnője.
De az biztosnak tűnt, hogy arcot veszített, nagy tohot gyűjtött,
vagy ki tudja, a fényverte tengeri nép hogyan hívta a maga
becsületét. Még ha Rand maga nem is volt ott valahol, akkor is csak
kínt és szenvedést okozott!
– Örülök, hogy visszajöttél – kényszerítette ki magából. Nem
mosolygott rá a nőre, de meglágyította a hangját. Ennyire tellett tőle.
– Nagy benyomást tettél rám, Harine, a józanságoddal.
A nő kurta biccentéssel köszönte meg.
– Megtartjuk az Alkunkat, Coramoor. Ettől nem kell félnie.
Valami más is az eszébe jutott Randnek, az egyik kérdés, amivel
eredetileg meg akarta keresni a nőt.
– Harine, szeretnék egy meglehetősen kényes kérdést feltenni a
népeddel kapcsolatban.
– Ám legyen – válaszolta az óvatosan.
– Mit tesz a tengeri nép a fókuszálni képes férfiakkal?
A nő habozott.
– Ez nem a partlakók dolga.
Rand a szemébe nézett.
– Ha beleegyezel, hogy válaszolsz, cserébe én is megfelelek egy
kérdésedre.
Az Atha’an Miere-rel a legegyszerűbben nem fenyegetéssel, nem
nyomással, hanem cserekereskedelemmel boldogult az ember.
Harine hallgatott.
– Ha két kérdést kapok – szólt aztán –, megmondom.
– Egy kérdést kapsz, Harine – emelte fel az ujját Rand –, de
ígérem, hogy annyira hű leszek a válaszban az igazsághoz,
amennyire csak lehet. Ez tisztességes alku, te is tudod! Pillanatnyilag
nem vagyok valami türelmes kedvemben…
A nő az ajkához érintette az ujját.
– Akkor a Fény színe előtt megegyeztünk.
– Megegyeztünk – felelte Rand is. – A Fény színe előtt. Mi a
válasz?
– A fókuszálni képes férfiak választhatnak – mondta Harine. –
Vagy lelépnek a hajójuk orráról, kezükben egy, a lábukhoz kötözött
kővel, vagy kitesszük őket egy kopár szigeten víz és élelem nélkül.
Ez utóbbit jóval szégyenletesebb döntésnek tartjuk, de néhányan
mégis élnek vele, hogy egy kicsit tovább maradhassanak életben.
Igazság szerint mindez olyan sokban nem is különbözött attól,
amit Rand saját népe tett a megszelídítéssel.
– A saidin most már tiszta – mondta a nőnek. – Ennek a
gyakorlatnak véget kell vetni!
Harine az ajkát biggyesztve nézett fel rá.
– Az… embere már mondta, Coramoor. Néhányan nehezen hiszik
a dolgot.
– Pedig igaz – mordult fel Rand érdesen.
– Nem kételkedem benne, hogy igaznak hiszi!
A férfi a fogát csikorgatta, és elfojtott egy újabb dühkitörést.
Ökölbe szorult a keze. Megtisztította a rontást! Ő, Rand al’Thor,
olyan cselekedetet hajtott végre, amihez foghatót a legendák kora óta
nem látott a világ! És hogyan fogadták? Gyanakvással és
kétkedéssel! A legtöbben azt hitték, csak kezd megőrülni, és ezért
látja a „megtisztulást” ott is, ahol nem történt semmi sem.
A fókuszálni képes férfiakban nem bíztak sosem. De mégis ők
voltak az egyedüliek, akik megerősíthették az ő állítását! Azt hitte,
öröm és csodálkozás tölt majd el mindenkit a győzelme láttán, de
tudhatta volna, hogy nem így lesz. Bár a férfi aes sedaiokat egykor
éppúgy tisztelték, mint társnőiket, ez már régóta nem így volt. Jorlen
Corbesan idejét elmosták az évezredek. Az emberek most már csak a
Világtörésre és az őrületre emlékeztek.
Gyűlölték a fókuszálni képes férfiakat. De az ő személyében
mégis követtek egyet. Nem látták, ez mekkora önellentmondás?
Hogyan győzhette volna meg őket, hogy már nincs okuk
meggyilkolni minden férfit, aki csak meg tudja érinteni az Egyetlen
Hatalmat? Szüksége volt rájuk! Ki tudja, talán épp azok közt a
férfiak közt van az új Jorlen Corbesan, akiket a tengeri nép a vízbe
vet!
Megdermedt. Jorlen Corbesan az egyik legtehetségesebb aes sedai
volt a Világtörés előtt. Kevés olyan lenyűgöző ter’angrealt látott,
mint amiket ő alkotott. Épp csak igazából sosem látta őket. Az mind
Lews Therin emléke volt, nem a sajátja. Jorlen sharomi kutatótelepe
– és a férfi maga is – elpusztult, amikor visszacsapott a Hatalom.
Ó, a Fényre! – gondolta elkeseredetten. Kezdem elveszíteni
magam. Elveszem benne.
A legijesztőbb az volt a dologban, hogy már nem is akarta volna
eltüntetni Lews Therint az elméjéből. Lews Therin tudta, hogyan
lehet lepecsételni a Vájatot, még ha tökéletlenül is, neki viszont
elképzelése sem volt, miként foghatna hozzá a feladathoz. A világ
biztonsága egy halott őrült emlékeitől függhetett.
Körülötte többen is mintha döbbenten méregették volna, és
Harine szeme egyszerre kényelmetlenül és kicsit ijedten csillogott.
Rand csak ekkor ébredt csak rá, hogy már megint magában motyog.
Sietve abbahagyta.
– Elfogadom a válaszod – mondta mereven. – Mit kérdeznél
tőlem?
– Majd később kérdezek – válaszolt a nő. – Amikor volt időm
átgondolni.
– Ahogy akarod! – Rand elfordult, és aes sedaiokból meg
Hajadonokból álló kísérete követte. – Az Utazó terület őrei
elkísérnek a szobádba, és felviszik a holmidat is! – A nő egész
csomagheggyel érkezett. – Flinn, hozzám!
Az idős asha’man átugrott a Kapun, és intett az utolsó
hordároknak, hogy kocogjanak hátrább a túloldali dokkokon. Hagyta,
hogy a Kapu visszahajtogatódjon egy fényvonalba, aztán eltűnjön,
majd Rand után sietett. Egy pillantást és egy mosolyt azért vetett
Corele-re, aki megkötötte őrzőként.
– Bocsásson meg, hogy ilyen sokáig tartott visszatérnem, Sárkány
nagyuram! – Flinn cserzett arca fölött csak pár szál haj lengedezett.
Úgy nézett ki, mint némelyik emondmezei parasztgazda, akit Rand
ismert, bár élete túlnyomó részében katona volt. Flinn azért állt be
hozzá, mert meg akarta tanulni a Gyógyítást. Ő pedig ehelyett
fegyvert kovácsolt belőle.
– Azt tetted, amire utasítottalak – mondta Rand, és visszafelé
indult a gyepen. A legszívesebben Harine-t okolta volna az egész
világ előítéleteiért, de nem lett volna tisztességes a nővel szemben.
Jobb megoldást kellett találnia; valahogy az egész világnak meg
kellett mutatnia az igazat.
– Sosem voltam túl jó a Kapukkal – folytatta Flinn –, nem úgy,
mint Androl. Kénytelen voltam…
– Flinn – szakította félbe Rand. – Elég!
Az asha’man elvörösödött.
– Elnézést kérek, Sárkány nagyuram!
A mellette lépdelő Corele halkan felnevetett, és megveregette a
férfi vállát.
– Ne is törődj vele, Damer! – vigasztalta dallamos murandyi
tájszólásában. – Egész reggel olyan mogorva volt, mint egy téli
viharfelleg!
Rand szúrósan meredt a nőre, de az csak könnyedén
elmosolyodott. Akármit gondoltak is az aes sedaiok a fókuszálni
képes férfiakról általában, azok, akik asha’maneket fogadtak
őrzőjüknek, rettentően anyáskodók lettek a védenceikkel. Corele
megkötötte az egyik emberét, de ez mit sem változtatott azon, hogy
Flinn a Sárkányé volt. Elsősorban asha’man, és csak másodsorban
egy aes sedai őrzője.
– Neked mi a véleményed, Elza? – szólalt meg Rand, és Coreletől
a másik aes sedaihoz fordult. – A rontásról és arról, amit Harine
mondott?
A kerek képű nő habozott. A háta mögött összekulcsolt kézzel
ballagott, sötétzöld ruháját csak tompa, alig észrevehető hímzés
ékesítette. Meglehetősen sivár volt egy aes sedaihoz képest.
– Ha Sárkány nagyuram azt állítja, hogy a kitisztította a rontást –
kezdte a nő óvatosan –, akkor nyilvánvalóan nem illő olyankor
kifejezni kétségeinket ez ügyben, amikor mások is hallhatják.
Rand elfintorodott. Ez aztán aes sedai válasz volt. Akármire
esküdött is fel Elza, azt tette, amit csak akart.
– Ó, mind a ketten ott voltunk Shadar Logothnál – mondta Corele
a szemét forgatva. – Láttuk, mit tettél, Rand! Ráadásul én érzem is az
Egyetlen Hatalom férfi felét az én drága Dameremen keresztül, ha
összekapcsolódunk. Megváltozott. A rontás eltűnt. Tiszta, mint a
napfény, bár a férfi felét irányítani még mindig olyan érzés, mintha
egy nyári forgószéllel viaskodnék!
– Igen – mondta Elza, de akárhogy is, be kell látnia, Sárkány
nagyuram, milyen nehéz lehet ezt elhinniük másoknak is. Az Őrület
Idején is évtizedekbe tellett egyeseknek elfogadniuk, hogy a férfi aes
sedaiok mind elborult elmére vannak kárhoztatva. Valószínűleg most
még tovább tart majd leküzdeniük a bizalmatlanságukat, hiszen olyan
sokáig ez vésődött belénk!
Rand a fogát csikorgatta. Elért a tábor mellett, a földhányás
közvetlen közelében emelkedő kis dombocskához. Felkapaszkodott a
tetejére. Az aes sedaiok követték. Kis faépítmény magaslott rajta:
tüzelőállás, hogy át lehessen lőni a földhányás fölött.
A férfi megállt a domb tetején. A Hajadonok körbevették. Ő alig
vette észre a tisztelgő katonákat, ahogy elnézett a takaros, rendezett
saldaeai tábor fölött.
Vajon tényleg csak ezt hagyja majd hátra a világra? Megtisztította
a saidint, de így is száműzetés és halál lesz számtalan férfi sorsa
olyasvalamiért, amiről nem is tehetnek? A legtöbb nemzetet már
magához kötötte. De tudta, hogy minél szorosabban összekötözi az
ember a bálát, annál élesebben visszacsap a kötél, amikor elvágja. Mi
fog történni, ha meghal? A Világtöréssel vetekedő háborúság és
pusztulás? Nem tudta megakadályozni a legutóbb sem, hogy ez
legyen, teljesen felemésztette az őrület és az Ilyena halála fölött
érzett fájdalom. Ezúttal sikerülhet talán megelőznie a dolgot? Volt
választása?
Ta’veren volt. A Minta köré fonódott, meghajlott körülötte. De
egyvalamit hamar megtanult, miután király lett: minél több hatalmat
kapott, annál kevésbé uralkodhatott a saját élete fölött. A kötelesség
tényleg nehezebb volt egy hegynél is, és legalább annyira megkötötte
a kezét, mint a próféciák. Vagy ez a kettő egy és ugyanaz lett volna?
A kötelesség és a prófécia? A ta’veren-természet és a történelemben
betöltött szerepe? Tényleg változtathatott a sorsán? Lehetséges volt,
hogy a jobbá tegye a halála után virradó világot, ahelyett hogy
megsebzett, szétszakított, vérző nemzeteket hagyna hátra?
Nézte a tábort, a dolgukra siető embereket, az orrukkal a földet
bökdöső lovakat, amint az utolsó kis téli fűcsomókat keresték, ami
még nem volt tövig lerágva. Bár az utasításai szerint a sereg a lehető
legkisebb teherrel utazott, így sem állhatott csak katonákból. Jöttek
nők is, hogy gondoskodjanak az ételről és a mosásról, kovácsok,
hogy legyen, aki megjavítja a szerszámokat, patkolókovácsok, hogy
a lovakkal törődjenek, és fiatal kölykök, akik ha épp nem
küldöncként szaladgáltak, a fegyverforgatást gyakorolták. Saldaea a
Határvidéken feküdt, és a csata volt az ottaniak élete.
– Néha irigylem őket – suttogta Rand.
– Nagyuram? – kérdezte Flinn, és mellé lépett.
– A táborbelieket – magyarázta a Sárkány. – Azt teszik, amit
mondanak nekik, minden áldott nap parancsra dolgoznak. Néha
nagyon kemény parancsra. De parancs ide, parancs oda, ezek az
emberek mind szabadabbak nálam!
– Önnél, nagyuram? – morfondírozott Flinn, és egyik vén ujjával
megdörzsölte napcserzette arcát. – De hát önnél hatalmasabb ember
nincs a világon! Ta’veren! Szerintem még a Minta is
engedelmeskedik az akaratának!
Rand megrázta a fejét.
– Nem úgy megy az, Flinn. Azok az emberek odalenn…
bármelyikük foghatná magát, és ellovagolhatna. Elmenekülhetnének,
ha kedvük tartaná. Másokra hagyhatnák a harcot.
– Ismertem annak idején pár saldaeait, nagyuram – mondta Flinn.
– Már megbocsásson, de nem hinném, hogy bármelyikük is ilyesmire
készülne!
– De megtehetnék – makacskodott Rand. – Nem lehetetlen.
Bármit mond a törvény, bármiféle esküt tettek, szabadok. Rólam
lehet, hogy úgy tűnik, azt tehetek, amit akarok, de úgy gúzsba
vagyok kötve, hogy az szinte már a csontomig mar. A hatalmam, a
befolyásom mind semmiség a sorssal szemben. A szabadságom csak
látszat, Flinn. És úgy irigylem őket. Néha.
Az idős férfi összekulcsolta a kezét a háta mögött. Láthatóan nem
tudta, erre mit felelhetne.
„Mind tesszük, amit tennünk kell. – Moiraine hangja csendült fel
Rand emlékei közt. – Amit a Minta akar. Van, akinek kevesebb
szabadság jár, mint másoknak. Nem számít, hogy mi választunk,
vagy minket választanak. Aminek meg kell lennie, annak meg kell
lennie.”
Ő értette. Igyekszem, Moiraine, gondolta Rand. Megteszem, amit
meg kell tennem.
– Sárkány nagyúr! – kiáltott fel egy hang. Ő odafordult felé, és
látta, hogy Bashere egyik felderítője szalad fel a domboldalon. A
Hajadonok óvatosan engedték át a fiatalos, sötét hajú férfit elé.
– Nagyuram – tisztelgett a felderítő. – Aielek vannak a tábor
szélénél! Kettőt is láttunk, épp a fák közt vizsgálódtak vagy egy
mérföldnyire innen, a lejtőn lefelé.
A Hajadonok keze szinte azonnal felvillant, és elkezdték
megvitatni a dolgot csendes kézjeleikkel.
– Talán integettek is neked azok az aielek, katona? – kérdezte
Rand szárazon.
– Nagyuram? – kérdezett vissza a fickó. – Miért tették volna?
– Aielek. Ha láttad őket, az azt jelenti, hogy azt akarták, hogy lásd
őket, azaz, hogy szövetségesek, és nem ellenségek. Tájékoztasd
Bashere-t, hogy nemsokára találkozunk Rhuarckal és Baellel. Itt az
ideje megmentenünk Arad Domant.
Vagy elpusztítanunk. Néha nehéz volt megállapítani a
különbséget.
Merise szólalt meg.
– Graendal tervei. Mondd el még egyszer, mit tudsz róluk!
A magas aes sedai – maga is a Zöld ajah tagja, akár Cadsuane –
szigorú arckifejezéssel állt. A karját keresztbe fonta, fekete haját
ezüstfésű fogta össze oldalt.
A taraboni nő jó választás volt a vallatás vezetésére. Legalábbis ő
volt a Cadsuane rendelkezésére állók közül a legjobb. Merise
szikrányi jelét sem mutatta, hogy zavarná, hogy a teremtett világ
egyik legrettegettebb lényével tartózkodik egy szobában,
fáradhatatlanul kérdezett. Kicsit túlzásba vitte, hogy ennyire
szigorúnak mutatta magát. Ezért fésülte hátra a haját is ilyen szoros
kontyba, vagy például ezért mutogatta az asha’man őrzőjét is.
Rand al’Thor domani udvarházának emeletén voltak. A külső
falakat vaskos, kerek fenyőgerendákból ácsolták össze, a belsőket
vékonyabb deszkákból. Minden egyformán sötét volt. Az egykori
hálószobából szinte minden bútort kivitettek: még csak egy szőnyeg
sem maradt a durván lecsiszolt fapadlón. Valójában csak egyetlenegy
bútordarab volt idebenn: a tömör karosszék, amiben Cadsuane
üldögélt.
Cadsuane belekortyolt a teájába, és szándékosan árasztotta
magából a nyugalmat. Ez fontos volt, különösen, ha az ember mélyen
belül egyáltalán nem volt ilyen nyugodt. Jelen pillanatban a nő
például a legszívesebben puszta kézzel morzsolta volna szét a
teáscsészéjét, és utána úgy egy órán át ugrált volna a szilánkokon.
Még egy kortyot ivott.
Tehetetlen haragja forrása – és Merise kérdéseinek célpontja – a
levegőben lógott. Az Egyetlen Hatalom fonatai hátrafogott kézzel,
fejjel lefelé csüngve emelték a magasba. A fogolynak hullámos,
rövid haja volt, és nagyon sötét bőre. Az arca a körülmények dacára
is éppolyan nyugodt volt, mint Cadsuane-é. Egyszerű, barna ruhája
szegélyét egy Levegő-szál szorította a bokájára, nehogy lecsússzon,
és eltakarja az arcát. De hiába volt elvágva a Forrástól, hiába volt
megkötözve, így is mintha a fogoly uralta volna a termet.
Merise a fogoly előtt állt. Narishma a falnak támaszkodott. Más
nem tartózkodott a szobában.
Cadsuane nem maga vezette a vallatást. Még nem. Az, hogy más
tette fel a kérdéseket, csak a hasznára vált: volt ideje gondolkozni,
tervezni. Odakinn, a fal túloldalán Erian, Sarene és Nesune tartották
fenn a fogoly pajzsát: kettővel többen, mint ahány nővérre
hagyományosan szükség volt az ilyesmihez.
De az ember nem kockáztatott egy Kitaszított esetében.
Semirhage volt a foglyuk. A szörnyeteg, akit sokan csak
legendának véltek. Cadsuane nem tudta, hogy a nőről szóló
rémtörténetek közül mennyi igaz, és mennyi nem. De azt tudta, hogy
Semirhage-ot nem lehetett csak úgy megfélemlíteni, megriasztani
vagy manipulálni. És ez volt a gond.
– Nos? – kérdezte Merise. – Hallottad a kérdést… Mi a válasz?
Semirhage végigmérte Merise-t. A hangjában jeges megvetés
roppant.
– Tudod, mi történik, ha valakinek kicserélik a vérét valami
másra?
– Nem ezt…
– Természetesen meghal – folytatta Semirhage, és a szavai
késként vágták el Merise tiltakozását. – A halál gyakran azonnal
beáll, de a gyors pusztulásban nincs semmi érdekes. A kísérleteim
során azonban felfedeztem, hogy egyes oldatok hatékonyabban
átvehetik a vér helyét, és az alany a transzfúzió után egy ideig még
életben maradhat.
Elhallgatott.
– A kérdésre válaszolj – mondta Merise –, vagy megint kilógatlak
az ablakon, és…
– Magához a transzfúzióhoz természetesen elengedhetetlen az
Egyetlen Hatalom használata – szakította félbe újfent Semirhage. – A
többi módszer nem elég gyors. Én magam találtam fel a megfelelő
fonatot. Hirtelen, egy pillanat alatt kirántja a vért a szervezetből, egy
vödörbe tölti, és ugyanebben a pillanatban a másik oldatot az erekbe
nyomja!
Merise a fogát csikorgatva pillantott ki Narishmára. Az asha’man
a szokásos fekete kabátot és nadrágot viselte, hosszú, sötét fonatai
végébe csengettyűket kötött. A falnak támaszkodott. Kisfiús volt
még a képe, de egyre veszedelmesebb éle volt a tekintetének. Talán
azért, mert sokat gyakorolt Merise többi őrzőjével. Talán azért, mert
olyan emberekkel dolgozott, akik vallatóra fogtak egy Kitaszítottat
is.
– Figyelmeztetlek… – kezdte újra Merise.
– Egyszer az egyik alany egy egész óráig bírta a transzfúzió után
– jegyezte meg Semirhage nyugodtan, szinte csevegve. – Ezt a
legnagyobb győzelmeim közt tartom számon azóta is. Természetesen
egész idő alatt szenvedett. Kínok kínját állta ki, minden erecske
lángolt a testében, még azok a szinte láthatatlan kis erek is az ujja
hegyén. Nem is tudom más módját, hogy ekkora fájdalmat okozzak
egyszerre a test teljes egészében.
Merise szemébe nézett.
– Egy nap megmutatom neked azt a fonatot.
Az aes sedai épp csak egy árnyalatnyit sápadt el.
Cadsuane egy kurta csuklómozdulattal pajzsot font Semirhage
feje köré Levegőből, hogy ne halljon, aztán Levegőből és Tűzből két
kis fénylabdácskát formált, és közvetlenül a Kitaszított szeme elé
tette őket. A fény nem volt elég erős ahhoz, hogy megvakítsa vagy
roncsolja a nő szemét, de nem láthatott tőle. Ez Cadsuane saját
trükkje volt: épp elég nővért ismert, akik megsüketítették ugyan a
foglyaikat, de hagyták, hadd lássák őket. Az ember sosem tudhatta,
ki tanult meg szájról olvasni, és neki nem volt sok kedve ahhoz, hogy
alábecsülje jelenlegi foglyukat.
Merise ránézett, és ingerülten csillant a szeme.
– Elveszítetted felette az uralmat – mondta Cadsuane
határozottan, és a teáscsészéjét maga mellé tette a földre.
Merise habozott, aztán biccentett. Nagyon dühösnek tűnt.
Alighanem saját magára.
– Ezen a némberen semmi sem működik! – mondta. – Még a
hangszíne sem változik, bármit teszünk is vele! Bármiféle büntetéssel
próbálkozom, csak újabb fenyegetőzés a vége! És mindegyik
rosszabb az előzőknél! A Fényre! – Újra csikorgatni kezdte a fogát,
keresztbe fonta a karját, és mély levegőt vett az orrán át. Narishma
kiegyenesedett, mintha csak oda akarna hozzá menni, de a nő intett,
hogy maradjon. Merise kellően szigorú volt az őrzőivel, bár
keményen odakapott, ha valaki más próbálta meg helyretenni őket.
– Meg tudjuk törni – mondta Cadsuane.
– Valóban?
– Piha! Persze, hogy meg! Ő is csak ember, mint bárki más!
– Igaz – sóhajtotta Merise. – De háromezer évet élt. Háromezret,
Cadsuane!
– Melynek nagy részét bebörtönözve töltötte – jegyezte meg a
másik aes sedai lekicsinylően szipákolva. – Évszázadokon át hevert a
Sötét Úr börtönébe zárva, alighanem valamiféle transzban vagy
mélyálomban. Vond ki ezeket az éveket, és máris azt látod, nem
öregebb nálunk. Úgy vélem, néhányunknál még jóval fiatalabb is!
Ezzel rejtve a saját korára utalt, bár az ilyesmit ritkán vitatták meg
egymás közt az aes sedaiok. Az egész, életkorokról szóló társalgás
csak azt mutatta, milyen kényelmetlenül érzi magát Merise a
Kitaszított közelében. Az aes sedaiok gyakorlottak voltak abban,
hogy nyugodtnak mutassák magukat, de Cadsuane nem véletlenül
zárta ki a szobából a pajzsot tartókat sem. Túl sok mindent elárultak.
Még az általában megingathatatlan Merise is túl gyakran elveszítette
a fejét a vallatás közben.
De hát persze Merise és a többiek – akárcsak manapság a
Toronyban lakó nők mindegyike – messze nem értek fel ahhoz,
aminek egy aes sedainak lennie kellett volna. Ezeknek a fiatal aes
sedaioknak hagyták, hogy gyengék és puhányok legyenek, és
egymással marakodjanak. Némelyik még azt is megengedte
magának, hogy belekényszerítsék, tegyen hűségesküt Rand
al’Thornak! Cadsuane néha azt kívánta, bárcsak elzavarhatná őket
vezekelni valahová pár évtizedre.
Ám lehet, hogy belőle is csak a kor beszélt ilyenkor. Öreg volt, és
egyre kevésbé viselte jól az ostobaságot. Több, mint kétszáz éve volt
már, hogy megesküdött magának: megéri az Utolsó Csatát, és ott
lesz, akármennyit kell is rá várnia. Az Egyetlen Hatalom használata
meghosszabbította az ember éveit, és hamar rá kellett jönnie, hogy az
elszántság és a kitartás is sokat segít. A legidősebb élő emberek közé
tartozott.
Sajnos az évek arra is megtanították, hogy nincs az a tervezés,
nincs az az elszántság, ami az ember kedvére fordítaná az
eseményeket. Ettől persze még ugyanúgy idegesítette, ha valami nem
úgy alakult, ahogy ő akarta. Az ember azt hitte volna, a korral
türelmet tanult, de épp ellenkezőleg. Minél idősebb lett, annál
kevésbé akart várni, mert tudta, hogy nem lehet már hátra olyan sok
éve.
Bárki, aki azt állította, hogy korral türelmesebb lesz az ember,
hazudott vagy szenilis volt.
– Meg lehet törni, és meg is fogjuk törni – ismételte meg. – Nem
vagyok hajlandó hagyni, hogy olyasvalaki, aki ismeri még a
legendák korának fonatait, csak úgy a kivégzésig táncolja magát.
Minden egyes kis tudásmorzsát ki fogunk rángatni az agyából, még
akkor is, ha a saját „találékony” fonatait kell felhasználnunk ellene!
– Az a’dam. Ha a Sárkány nagyúr megengedné, hogy
használhassuk rajta… – mondta Merise, és Semirhage-ra nézett.
Ha Cadsuane valaha is kísértést érzett rá, hogy megszegje az adott
szavát, hát ez épp az volt. Felcsatolni az a’damet erre a némberre…
de nem, mert ahhoz, hogy valakit beszédre lehessen bírni azzal a
förtelemmel, fájdalmat kellett neki adni. Az pedig ugyanaz volt,
mintha megkínozták volna, márpedig al’Thor azt megtiltotta.
Semirhage behunyta a szemét Cadsuane fénygolyói mögött, de
így is nyugodtnak, magabiztosnak tűnt. Mi járhatott a fejében? Arra
várt, hogy megmentsék? Arra játszott, hogy kikényszeríti a tulajdon
kivégzését, és megmenekül a valódi kínzástól? Tényleg feltételezte,
hogy képes lesz kiszabadulni, és utána bosszút állhat azokon az aes
sedaiokon, akik vallatták?
Alighanem ez utóbbi volt az igazság – és nehéz volt nem
megrettenni tőle. A némber olyasmit is tudott az Egyetlen
Hatalomról, ami nem maradt fenn még a legendákban sem.
Háromezer év roppant hosszú idő volt. Vajon Semirhage át tudna
törni egy pajzson valami eddig ismeretlen módszerrel? De ha át
tudna, eddig miért nem tette? Cadsuane nem érezhette magát igazán
nyugodtnak, amíg nem tudott szerezni valahonnan egy adagot abból
a vágottgyökérteából.
– Most már elengedheted a fonataidat, Cadsuane – mondta
Merise, és kihúzta magát. – Összeszedtem magam. Tartok tőle, hogy
egy időre ki kell lógatnunk az ablakon, ahogy ígértem. Talán
fenyegethetjük fájdalommal is. Nem tudhat al’Thor ostoba
kikötéseiről!
Cadsuane előrehajolt, és elengedte a Kitaszított szeme elé
fénygömböket ragasztó fonatokat, de még nem bontotta fel a hallását
elzáró Levegő-pajzsot. Semirhage szeme felpattant, és azonnal
rátapadt. Igen, tudta, ki itt a főnök. Összekapcsolódott a tekintetük.
Merise tovább kérdezgetett, főleg Graendalról. Al’Thor biztos
volt benne, hogy a másik Kitaszított is itt lehet valahol Arad
Domanban. Cadsuane-t sokkal inkább érdekelte volna néhány más
téma, de Graendal is elfogadható kiindulási pont volt.
Semirhage ezúttal jeges csenddel válaszolt Merise kérdéseire, és
Cadsuane azon kapta magát, hogy al’Thoron gondolkozik. A kölyök
éppolyan makacsul ellenállt a tanításnak, amilyen makacsul
Semirhage állt ellen a vallatásnak. Ó, persze pár apróságot már
sikerült elsajátítania – például, hogy miként viselkedjen legalább egy
kicsit tisztelettudóan vele, miként tettesse magát civilizáltnak. De
semmi többet.
Cadsuane utálta beismerni a kudarcot. Ez persze nem volt kudarc,
még nem, de nagyon közel állt már hozzá. A kölyöknek az volt a
sorsa, hogy elpusztítsa a világot. És talán, hogy megmentse. Az
előbbi elkerülhetetlen volt; az utóbbi lehetséges. Cadsuane jobban
örült volna, ha ez fordítva van, az efféle kívánságok annyit értek,
mint a fából faragott aranypénz. Be lehetett festeni, de attól még csak
fa maradt.
A fogát csikorgatva kizárta a kölyköt a gondolatai közül. Most
Semirhage-ra kellett figyelnie. Ahányszor csak megszólal, azzal
elárulhat valamit. A Kitaszított állta a tekintetét, nem is törődött
Merise-szel.
Hogyan törje meg az ember a valaha élt leghatalmasabb nők
egyikét? Azt, aki már a Sötét Úr szabadon bocsátása előtti, csodákkal
teli korban is számtalan rémtettet követett el. Cadsuane az ónixfekete
szempárt bámulva ráébredt valamire. Rand al’Thor tiltása, hogy nem
bánthatják Semirhage-ot, teljesen értelmetlen volt. Fájdalommal
úgysem törhették volna meg ezt a némbert. Semirhage a Kitaszítottak
legrettegettebb kínzómestere volt, a halál és a fájdalom kutatója.
Nem, úgy nem törhetnék meg, akkor sem, ha szabadon
kínozhatnák. A nő szemébe nézett, és borzongva ismert fel saját
magából valamit a teremtményben. Kor, ravaszság, engesztelhetetlen
akarat.
Ez új kérdés elé állította. Ha az lenne a feladata, ő hogyan törné
meg saját magát?
Olyan zavarba ejtő volt az elképzelés, hogy szinte
megkönnyebbült, amikor Corele pár perccel később félbeszakította a
vallatást. A karcsú, vidám murandyi Cadsuane hű követője volt, és
egész délután al’Thort figyelte. Corele híre, hogy a férfi nemsokára
találkozik az aiel törzsfőkkel, véget vetett a kikérdezésnek is. A
pajzsot tartó három nővér belépett, és ellebegtették Semirhage-ot egy
másik szobába, ahol a Levegő fonataival megkötözik és kipeckelik
majd a száját.
Cadsuane nézte, ahogy a Levegő szálain elúszik előtte a
Kitaszított, és megrázta a fejét. Semirhage csak a mai nap
nyitójelenete volt. Ideje a kölyökkel is foglalkoznia.

Hatodik fejezet
AMIKOR MEGOLVAD A VAS
Rodel Ituralde számtalan csatateret látott már. Volt, ami sosem
változott. A rongyhalmokként egymáson heverő holttestek. A
lakomára éhes hollók. A nyögések, kiáltások, nyöszörgések,
motyogások: a szerencsétlenek, akiknek sokáig tartott meghalniuk.
De minden csatatérnek megvolt a saját, egyedi képe is. Egy csatát
ugyanúgy vissza lehetett fejteni, mint az erdőben a vadnyomot. A
zavaróan egyenes sorban heverő holttestek azt mutatták, hogy itt
gyalogosrohamot vezényeltek, de egy nyílzápor megállította őket. A
szétszórt és letaposott tetemek arra utaltak, hogy a gyalogság megtört
egy nehézlovassági roham előtt. Ebben a csatában rengeteg
seanchant sikerült nekiszorítani Darluna falának, és kétségbeesett
kézitusa vette kezdetét. Szétverték őket a kövön. A fal egy része
teljesen megsemmisült: néhány damane megpróbált bemenekülni a
városba. Az utcai harcok a seanchanoknak kedveztek volna. De nem
sikerült időben bejutniuk.
Ituralde aranyderes heréltje nyergében átlovagolt a felforduláson.
Egy ütközet mindig felfordulással járt. Tiszta, rendezett csata csak a
mesékben és a történelemkönyvek lapjain létezett. Azokat már
letakarította a tudósok maró keze, hogy tömörebb legyen. „Támadó
győzött, ötvenháromezer halott”, vagy „Védekező helyt állt, húszezer
halott”.
Erről a csatáról vajon mit írnak majd? Az attól függ, ki írja. De
senki sem szól majd a vérről, amit addig tapostak a földbe, míg sárrá
nem lett. A megtört, átdöfött, csonka testekről. A feldühödött
damanek által sávokban felszaggatott földről. Talán a számokra majd
emlékeznek; az általában mintha számított volna az írnokoknak.
Ituralde százezrének a fele holtan feküdt. Bármilyen más csatatéren
megszégyenülve, dühösen fogadta volna, hogy ötvenezer embert
veszített. De itt egy háromszor ekkora sereget győzött le vele; egy
sereget, amit damanek is segítettek.
Követte azt a fiatal hírnököt, akit érte küldtek. A kölyök talán
tizenkét éves lehetett, vörös-zöld seanchan uniformist viselt.
Elhaladtak egy lehanyatlott zászló mellett; tépetten lógott a földbe
vert, de derékban eltört rúdról. A napkorong volt rajta, előtte hat
sirály. Ituralde utálta, ha nem tudta, hogy hívják az ellenfeleit, és
milyen házból származnak, de az idegen seanchanokról sosem
tudhatta az ember.
A lenyugvó nap hosszú árnyékokat vetett, becsíkozta a csatateret.
Nemsokára a sötétség takarja majd be a holtakat, és az élők egy ideig
úgy tehetnek, mintha a mező a barátaik sírja volna. És azoké, akiket a
barátaik megöltek. Megkerültek egy kis dombocskát, és az elesett
seanchan elitegységek szétszórt halottaihoz értek. A halottak
többsége azt a furcsa, rovarszerű sisakot viselte. Horpadtan, feltépve,
beverve. Halott szemek meredtek elő üresen a csavart csáprágók alól.
A seanchan tábornok még élt, de már a végét járta. A sisakját
levették, az ajkán vér csillogott. Egy jókora, mohos sziklának
támaszkodva ült, a háta alá egy összehajtogatott köpenyt gyűrtek.
Mintha csak arra várt volna, hogy hozzák a vacsoráját. Persze a
képen sokat rontott furcsa szögben kificamodott lába, és a gyomrából
kiálló, félbetört lándzsanyél.
Ituralde leszállt a nyeregből. A legtöbb emberéhez hasonlóan ő is
egyszerű, mezei munkáshoz illő ruhát viselt – barna nadrág, kabát,
annak a fickónak a ruhája, aki cserébe felvette az ő egyenruháját, és a
csapda részeként másfelé vonult.
Különös érzés volt egyenruha nélkül járni. Egy ehhez a Turan
tábornokhoz hasonló férfi többet érdemelt volna egy egyszerű
kabátos katonánál. Ituralde intett a kölyöknek, hogy lépjen hátrább,
ahol már nem hallja őket, és egyedül vonult a seanchan elé.
– Ezek szerint ön az – mondta Turan, és felnézett rá. Elnyújtott,
lassú seanchan tájszólásban beszélt. Zömök, egyáltalán nem magas,
hegyes orrú alak volt. Rövidre nyírt fekete haja két-két ujjnyira ki
volt borotválva a füle fölött, és a sisakja, rajta három fehér tollal, ott
hevert mellette a földön. Reszketegen nyúlt fel fekete kesztyűs
kezével, és letörölte a szája sarkából a vért.
– Igen – válaszolta Ituralde.
– Tarabonban csak nagy kapitányként emlegetik.
– Valóban.
– Megérdemli ezt a címet – köhögte Turan. – Hogyan csinálta? A
felderítőink… – A köhögés elfojtotta a szavát.
– Raken – válaszolta Ituralde, miután véget ért a köhögőroham.
Leguggolt az ellenfele mellé. A nap vékony kis szelete még ott
ragyogott nyugaton, és aranyvörös fényben fürdette a csatamezőt. –
A felderítői a levegőből figyelnek, és kellő távolságból könnyen el
lehet rejteni a valóságot.
– A sereg a hátunk mögött?
– Többnyire nők és gyerekek – mondta Ituralde. – És elég sok
parasztgazda. Az itteni csapataim egyenruháját viselték.
– És ha megfordultunk volna, hogy lerohanjuk őket?
– Nem tették volna. A rakenek jelentése alapján erős túlerővel
néztek volna farkasszemet. Több értelme volt az önök előtt menekülő
kisebb sereget űzőbe venni. És még több értelme volt odavonulni a
város alá, amit a felderítők szerint alig védtek, még ha ehhez kis
híján a kimerültségig kellett is hajtania az embereit.
Turan újra köhögni kezdett, de bólogatott közben.
– Igen, igen. De a város üres volt. Hogyan juttatta be a csapatait?
– A légi felderítők – magyarázta Ituralde –, nem látnak be az
épületekbe.
– Ilyen sokáig az épületekbe parancsolta az embereit?
– Igen – biccentett Ituralde. – Egy-egy kisebb csapat felváltva
kimehetett dolgozni a mezőre minden nap.
Turan hitetlenkedve rázta meg a fejét.
– Ugye tudja, mit tett? – nézett fel rá. A hangjában nem csendült
fenyegetés. Igazság szerint meglehetősen sok elismerés rejlett benne.
– Suroth nagyúrnő sosem fogja elfogadni ezt a kudarcot. Most már
meg kell önt törnie, ha másért nem is, hát hogy az arcát mentse!
– Tudom – állt fel Ituralde. – De úgy nem űzhetem el önöket,
hogy egyik erődöt megtámadom a másik után. Magamhoz kell
csalnom a csapataikat!
– Nem fogja fel a létszámunkat… – mondta Turan. – A ma
elpusztult sereg csak könnyed nyári szellő ahhoz a viharhoz képest,
amit a fejére idézett! Épp elég emberem elmenekült ma, hogy legyen
aki beszámol a trükkjeiről! Még egyszer nem játszhatja el őket!
Igaza volt. A seanchanok gyorsan tanultak. Ituralde már így is
kénytelen volt rövidebbre fogni a taraboni rajtaütéseket, olyan
gyorsan reagált az ellenfele.
– Tudja, hogy nem győzhet le minket – jegyezte meg a tábornok
lágyan. – Látom a szemében, nagy kapitány!
Ituralde biccentett.
– Akkor hát miért? – kérdezte Turan.
– Miért repülnek a varjak? – kérdezett vissza Ituralde.
A seanchan tábornok elhalóan köhögött.
Ituralde tudta, hogy nem nyerheti meg ezt a háborút a seanchanok
ellen. Meglepő módon minden egyes győzelme csak még biztosabbá
tette, hogy végül elbukik. A seanchanok okosak voltak, jól
felszereltek, fegyelmezettek. És ami még fontosabb, kitartóak is.
Turannak magának is tudnia kellett abban a pillanatban, hogy a
kapuk kinyíltak, hogy minden elveszett. De nem adta meg magát:
addig küzdött, amíg a serege meg nem tört, és olyan alaposan szét
nem szóródott a négy égtáj felé, hogy Ituralde kimerült csapatai már
nem is üldözték őket. Turan megértette. Néha nem érte meg
megadnia magát az embernek. Senki sem fogadta örömmel a halált,
de egy katonának nem ez volt a legrosszabb vég. Hogy hagyja, hogy
a hazáját hódítók özönöljék el… nem, ezt nem tehette. Akkor sem,
ha esélye sem volt a győzelemre.
Megtette, amit tennie kellett, amikor itt volt az ideje. És most itt
volt az ideje, hogy Arad Doman hadba szálljon. Veszíteni fognak, de
a gyermekeik tisztában lesznek vele, hogy az apáik ellenálltak az
utolsó csepp vérükig. Ez az ellenállás majd száz év múlva számít,
amikor eljön a lázadás ideje. Ha eljön a lázadás ideje.
Felállt, és indult volna vissza a katonáihoz.
Turan megpróbált a kardja után kapni. Ituralde habozva fordult
vissza.
– Megtenné? – kérdezte a seanchan tábornok.
Ituralde biccentett, és kivonta a saját kardját.
– Megtiszteltetés volt – mondta Turan, és lehunyta a szemét.
Ituralde kardja, egy gémjeles penge, egy pillanattal később
levágta a férfi fejét. A tábornok saját kardján is ott volt a gém; alig
látszott a seanchan által nagy nehezen félig kihúzott, fénylő pengén.
Milyen kár, hogy nem tudtak megvívni egymással, bár tulajdonképp
az elmúlt hetek hadicselei annak számítottak, még ha más léptékben
is.
Ituralde letörölte a kardját, és visszacsúsztatta a hüvelyébe. Végső
tiszteletadásként kivonta Turan fegyverét, és a földbe szúrta az
elesett tábornok mellett. Aztán visszakapaszkodott a lova nyergébe,
és búcsút intett a küldöncfiúnak. Visszalovagolt az árnyékba borult,
holttestekkel teli mezőn.
A hollók lakomázni kezdtek.
– Jó néhány szolgálót és palotaőrt próbáltam felbiztatni – szólt
Leane halkan. Egészen közel húzódott a cellája rácsaihoz. – De nem
egyszerű… – Elmosolyodott, és a rács túloldalán, egy kis zsámolyon
gubbasztó Egwene-re nézett. – Manapság nem érzem magam épp
hódítónak.
Egwene szárazon, gunyorosan mosolygott vissza rá, és mintha
értette volna. Leane ugyanazt a ruhát viselte, amiben elfogták, és
amit még azóta nem mostak ki. Minden harmadik reggel levette, és a
reggel kapott vödör vízben megpróbálta megtisztítani úgy-ahogy a
mosdótálban, miután magát is lemosta egy nedves ronggyal. De
szappan nélkül nem tehetett csodát még ő sem. Befonta a haját, hogy
legalább kócosnak ne tűnjön, de a töredezett körmeivel semmit sem
kezdhetett.
Leane felsóhajtott, és ezekre a reggelekre gondolt, ahogy ott állt a
cella sarkában, félig rejtve, és anyaszült meztelenül várta, hogy a
ruhája és az alsóneműje megszáradjon. Hiába volt domani, attól még
nem szeretett egy szál semmiben parádézni. Egy tisztességes
csábításhoz ügyesség és okosság szükségeltetett, a meztelenkedésben
pedig nem volt meg egyik sem.
A cellája nem volt olyan rossz, mint amilyen lehetett volna – volt
egy kis ágya, kapott enni, inni is bőven, és naponta cserélték az
éjjeliedényét. De sosem engedték ki, és mindig két nővér őrizte, akik
elvágták az Egyetlen Hatalomtól is. Azokat leszámítva, akik az
Utazást illetően próbáltak meg valamit kiszedni belőle, egyetlenegy
látogatója volt: Egwene.
Az amyrlin elgondolkozó arckifejezéssel ült a zsámolyon. Mert ő
volt az amyrlin. Nem is lehetett rá másképp gondolni. Hogyan
tanulhatott meg ennyi mindent ilyen gyorsan ez a gyermek? Ezt a
merev, büszke tartást, ezt a higgadt arckifejezést… A hatalom sokkal
kevésbé függött attól, mennyire volt erős az ember, mint attól, hogy
mennyire mutatta magát erősnek. Igazából sokban hasonlított arra,
hogy a férfiakkal miként kellett bánni.
– Hallottál… bármit is? – kérdezte Leane. – Arról, hogy mit
terveznek velem?
Egwene megrázta a fejét. Két Sárga nővér csevegett egymással a
közeli padon, a mellettük lévő asztalon egy kis lámpa világított.
Leane nem válaszolt foglyul ejtői egyetlen kérdésére sem, és a
Torony törvényei roppant szigorúan meghatározták, meddig lehet
elmenni egy nővér kikérdezésében. Nem tehettek benne kárt,
különösen nem az Egyetlen Hatalommal. De itt hagyhatták egyedül
megrothadni.
– Köszönöm, hogy lejössz hozzám esténként! – mondta Leane, és
átnyúlt a rácsok között, hogy megragadja Egwene kezét. – Azt
hiszem, csak neked köszönhetem, hogy nem őrültem még meg!
– Szívesen jövök – válaszolta Egwene, bár a szemén látszott a
kimerültség. Nagyon fáradt lehetett. Leane néhány látogatója
említette, hogy a lány mennyi verést szenved el „vezeklésként”,
amiért engedetlen. Különös, hogy egy tanítandó novíciát meg lehetett
verni, de egy kivallatandó foglyot nem. És a fájdalom dacára Egwene
szinte minden este eljött, és meglátogatta őt a cellájában.
– Kiszabadítalak, Leane! – ígérte Egwene, és még mindig nem
engedte el a kezét. – Elaida zsarnoksága nem tarthat örökké. Biztos
vagyok benne, hogy nem tart már sokáig!
Leane bólintott. Elengedte a lány kezét, és felállt. Egwene
megkapaszkodott az egyik rácsban, és talpra rántotta magát; kicsit
beleremegett a mozdulatba. Búcsúzóul odabiccentett Leanénak, aztán
habozva összevonta a szemöldökét.
– Mi az? – kérdezte a fogoly.
Egwene elvette a kezét a rácsról, és a tenyerére nézett. Mintha
valami csillogó, viasszerű réteg vonta volna be. Leane a homlokát
ráncolva meredt a rácsra, és döbbenten vette észre Egwene
kézlenyomatát a vason.
– Mi a Fény… – kezdte, és megbökte az egyik rácsot. Úgy hajlott
meg az ujja alatt, mint a gyertya tetején az átmelegedett viasz.
Hirtelen megcsúszott a lába alatt a kő, és érezte, hogy süllyed.
Felkiáltott. Olvadt viaszcseppek kezdtek záporozni rá a
mennyezetről, szétfreccsentek az arcán. Nem voltak melegek, de
valahogy folyékonyak voltak mégis. És olyan színük volt, akár a
kőnek!
Levegő után kapkodott. Rettegve próbált arrébb gázolni, lépni, de
a lába belesüllyedt a hirtelen olvadásnak indult padlóba. Egy kéz
ragadta meg: felnézett. Egwene kapta el. A rácsok Leane szeme
láttára olvadtak szét közülük; a vas először oldalra csepegett, aztán
teljesen elfolyósodott.
– Segítség! – sikoltott oda Egwene a kint őrködő Sárgáknak. – A
Fény égessen meg benneteket! Ne csak bámészkodjatok!
Leane próbált megkapaszkodni. Halálra rémülten igyekezett
Egwene felé húzni magát a rácsokba kapaszkodva, de csak viaszt
markolt. Egy rácsdarab a kezében maradt, átfröccsent az ujjai között,
és a padló meghajlott a súlya alatt, kezdte beszippantani.
Aztán hirtelen a Levegő fonatai ragadták meg, és kirántották a
kőből. Nagyot fordult vele a szoba, és egyenesen Egwene-be
csapódott, hátra is lökte a fiatalabb nőt. A két Sárga – az ősz hajú
Musarin és az alacsony kis Gelarna – talpra ugrott, és körbevette őket
a saidar ragyogása. Musarin segítségért kiáltott, és elkerekedett
szemmel nézte a lassan összeolvadó cellát.
Leane összeszedte magát, és lemászott Egwene-ről. A ruháját és a
lábát furcsa viasz borította. Hátrálva elbotorkált a cellától. A
folyosón szilárdnak érződött a kő. A Fényre, de örült volna, ha ő is
magához ölelheti a Forrást! De tele volt vágottgyökérteával, a
pajzsról nem is szólva.
Egwene-t is talpra segítette. A szoba elcsendesedett, a lámpa
fénye megrebbent, és mind a cellára meredtek. Az olvadás megállt, a
rácsok meghasadtak, a felső felükre rádermedtek az acélcseppek, az
alsó felük befelé görbedt. Leane megmentésekor jó néhány a földre
lapult. A szoba padlója besüppedt, mint egy tölcsér szája, a kő
megnyúlt. És a kőben ott voltak a mély vájatok, ahogy a fogoly
próbált volna megkapaszkodni, kikecmeregni valahogyan.
Leane szíve a torkában dobogott. Most jött csak rá, hogy alig pár
másodperc telhetett el. Mitévők legyenek? Fussanak el félelmükben?
Vajon a folyosó többi része is meg fog olvadni?
Egwene előrelépett, és a lábujjával megkocogtatta az egyik rácsot.
Az ellenállt. Leane is előrelépett, és a ruhája felrecsegett. Kődarabok
potyogtak belőle, mint a száraz habarcs. Lenyúlt, és végigsöpört az
anyagon. Érezte, hogy durva kő borítja, nem viasz.
– Egyre gyakrabban történik ilyesmi – jegyezte meg Egwene
nyugodtan, és a két Sárgára nézett. – A Sötét Úr egyre erősebb. Az
Utolsó Csata közeleg. Mit tesz ez ügyben az amyrlinetek?
Murasin ránézett: a magas, idős aes sedai igen felindultnak tűnt.
Leane követte Egwene példáját, és nyugalmat erőltetett magára,
aztán odalépett az amyrlin mellé. A szoknyájából kődarabok
záporoztak.
– Igen, igen – mondta Musarin, most visszamehetsz a szobádba,
novícia! És te… – Leanére nézett, aztán a cella maradványaira. –
Téged… kénytelenek leszünk átköltöztetni.
– És feltételezem, kerítetek nekem új ruhát is – fonta keresztbe a
karját Leane.
Musarin szeme Egwene-re villant.
– Menj! Ez már nem a te dolgod, gyermek! Mi majd
gondoskodunk a fogolyról!
Egwene a fogát csikorgatta, de aztán Leanéhez fordult.
– Maradj erős! – mondta, és elsietett a folyosón.
Egwene kimerülten, suhogó szoknyával vonult végig a folyosón a
Torony azon része felé, ahol a novíciák lakrésze volt. Mélyen
felkavarta a gonosz újabb kőlágyító buborékja. Mi kell még, hogy
meggyőzze róla ezeket az ostoba némbereket: nincs idejük kicsinyes
viszálykodásra?
Késő volt már, és kevesen jártak a folyosón. Egyikük sem volt
novícia. De jó pár éjszaka elvégzendő feladatra rendelt szolgával
találkozott, papucsos lábuk tompán dobogott a kőpadlón. A Torony
ezen részein elegen laktak ahhoz, hogy lámpások égjenek a falakon.
A kurta kanócokon lobbanó láng narancsvörös fényt árasztott. Sok
száz fényesre suvikszolt kőlap szórta a libbenő fényt: mintha
megannyi szempár figyelte volna a szobájába siető Egwene-t.
Nehezen tudta felfogni, hogy ez a csendes este hogyan válhatott
hirtelen azzá a csapdává, ami kis híján megölte Leanét. Ha az ember
nem bízhatott már a földben sem, mi maradt? Megrázta a fejét. Túl
fáradt volt, túl elkínzott ahhoz, hogy most is megoldásokon törje a
fejét. Alig vette észre, mikor váltott a padlócsempe szürkéről
sötétbarnára. Csak ment tovább, egyenest a Torony szárnyába, nem
volt már másra ereje, mint hogy az ajtókat számolja. Az övé volt a
hetedik…
Megtorpant, és döbbenten meredt két Barna nővérre. Maenadrin,
egy saldaeai, és Negaine. Halkan suttogtak egymással, és a
homlokukat ráncolva néztek rá, amikor elhaladt előttük. Mit
kereshettek a novíciák lakrészében?
De várjunk csak… a novíciák lakrészében nem barna volt a
padlócsempe. Ennek a résznek sima, szürke lapokkal kellett volna
felkövezve lennie. És az ajtók is túl messzire nyíltak egymástól. Ez
egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a novíciák lakrésze! Olyan fáradt
lett volna, hogy tökéletesen rossz irányba indult?
Visszafordult, és újra elhaladt a két Barna nővér előtt. Keresett
egy ablakot, és kinézett rajta. A Torony szárnyának hatalmas, fehér
négyszöge terült szét körülötte, épp, ahogy annak lennie kellett. Nem
tévedt el.
Értetlenül nézett vissza a folyosón. Maenadrin összefonta a karját,
és sötét szemével mogorván méregette őt. A magas és vézna Negaine
odavonult hozzá.
– Mit keresel itt ilyen késő éjszaka, gyermek? – förmedt rá. –
Talán egy nővér küldetett érted? Már rég a szobádban kellene
aludnod!
Egwene szótlanul kimutatott az ablakon. Negaine a homlokát
ráncolva kinézett. Megdermedt, és halkan levegő után kapkodott.
Visszanézett a folyosóra, aztán megint ki az ablakon, mintha nem
tudná felfogni, hol van.
Pár percen belül az egész Torony felfordult. Egwene-ről teljesen
elfeledkeztek: ott állt egy csapat kivörösödött szemű, álmos novícia
között, míg a nővérek feszülten vitatkoztak egymással, hogy most
mitévők legyenek. Úgy tűnt, hogy a Torony két része egészen
egyszerűen helyet cserélt, és a Barna nővérek álmukban kerültek át a
felsőbb szinteken való lakrészből a lenti szárnyba. A novíciák szobái
sértetlenül kerültek fel a Barna nővérek szobáinak helyére. Senki sem
emlékezett rá, hogy akár rezgés, akár más mozgás megelőzte volna a
cserét, és az egész tökéletesnek tűnt. Egy sor padlócsempét épp
középen felezett el, de a lapok teljesen egybeolvadtak az új helyükön
lévőkkel.
Ez egyre rosszabb, gondolta Egwene, miközben a Barna nővérek
úgy döntöttek, hogy – egyelőre – elfogadják a cserét. Nem igazán
egyezhettek volna bele abba, hogy nővéreket költöztetnek akkora
szobácskákba, amekkora a novíciáknak járt.
A Barnák közössége így félbe lett vágva – az egyik részük lenn
volt, az oldalszárnyban, a másik fenn, a régi helyükön –, és beesett
közéjük egy csapat novícia. A megosztás pompásan példázta az
ajahok közti, kevésbé észrevehető töréseket is. Egwene és a többiek
végül kimerülten elmehettek aludni, bár így újabb, végtelennek tűnő
lépcsősorokat mászhatott meg, mielőtt ágyba bújt.

 

 

Hetedik fejezet
AZ ARAD DOMAN-I TERV
– Vihar lesz – szólt Nynaeve, és kinézett az udvarház ablakán.
– Igen – válaszolta Daigian a kandalló melletti székből, bár arra
sem vette a fáradságot, hogy kinézzen az ablakon. – Azt hiszem,
igazad van, drágám. Esküszöm, mintha már hetek óta borult idő
lenne!
– Még csak egy hete – morogta Nynaeve, és az egyik kezébe
fogta hosszú, sötét hajfonatát. A másik nőre nézett. – Már több mint
tíz napja nem láttam egy darabka eget sem!
Daigian összeráncolta a homlokát. Kövér, gömbölyded Fehér
nővér volt. Egy kis követ viselt a homlokán egy láncon, akárcsak
Moiraine tette egykor régen, bár Daigian természetesen egy fehér
holdkövet választott. Állítólag hagyományosan ez is hozzá tartozott,
ha valaki cairhieni nemesasszony volt, akárcsak az a négy színes sáv
a nővér ruháján.
– Tíz napja, azt mondod? – kérdezte Daigian. – Biztos vagy
benne?
Nynaeve biztos volt benne. Odafigyelt az időjárásra; falusi
javasasszonyként ez is a kötelességei közé tartozott. Most már aes
sedai volt, de ez nem jelentette, hogy valaha is feladta volna régi
énjét. Az időjárás mindig ott volt valahol az elméje mélyén. Érezte a
napot, az esőt, a havat a szél suttogásában.
Mostanában viszont ez az érzés már korántsem csak suttogás volt.
Inkább mintha távoli kiáltozás lett volna. És egyre közeledett. Vagy
az egymásra zuhanó hullámok zaja, még messze, fenn északon, de
egyre nehezebb volt kizárnia a tudatából.
– Nos – sóhajtott Daigian – egészen biztos vagyok benne, hogy
nem ez az első eset a történelem folyamán, hogy tíz napig borult volt
az ég!
Nynaeve megrázta a fejét, és rántott egyet a hajfonatán.
– Nem természetes – mondta. – És ennek a borultságnak semmi
köze ahhoz a viharhoz, amiről az előbb beszéltem. Még mindig
messze van, de közeleg. És rettenetes lesz. Rosszabb, mint bármi,
amit eddig láttam. Sokkal rosszabb.
– Akkor hát – mondta Daigian, és mintha kicsit kényelmetlenül
érezte volna magát, majd elbánunk vele, ha ideért. Nem akarsz leülni,
hogy folytathassuk?
Nynaeve lenézett a kövérkés aes sedaira. Daigian elképesztően
gyenge volt az Egyetlen Hatalomban. Alighanem a Fehér volt a
leggyengébb aes sedai, akivel valaha találkozott. Hagyományos, bár
kimondatlan szabályok szerint ez azt jelentette volna, hogy Nynaeve
irányítja a beszélgetést.
De sajnos az ő helyzete még mindig megkérdőjelezhető volt.
Egwene rendeletben teljes jogú nővérré tette, akárcsak Elayne-t; nem
kellett azonban kiállniuk a próbát, és nem esküdtek fel az
Esküpálcára sem. A legtöbben – még azok is, akik elfogadták, hogy
Egwene az igazi Amyrlin-trón – úgy voltak vele, hogy emiatt a két
hiányosság miatt Nynaeve valamivel kevesebb a többi aes sedainál.
Már nem beavatott, de azért mégsem egyenlő egy nővérrel.
A Cadsuane-nel érkezett nővérek különösen rosszak voltak ebből
a szempontból, mert nem álltak sem a Fehér Torony, sem a lázadók
pártjára. És a Randnek hűséget esküdött nővérek még rosszabbak: a
többségük még mindig a Fehér Toronyhoz volt hű, és nem értette,
miért lenne gond, hogy egyszerre támogatja Randet és Elaidát.
Nynaeve még el-elmerengett rajta, mi üthetett Randbe, hogy hagyta,
hogy nővérek esküdjenek neki hűséget. Többször is hosszan
elmagyarázta neki, ez mekkora hiba volt – meglehetősen racionálisan
–, de manapság éppolyan volt Randdel beszélni, mintha egy
kősziklának magyarázott volna. Csak kevésbé hatékony, és sokkal,
sokkal bosszantóbb.
Daigian még mindig arra várt, hogy leüljön. Neki nem volt kedve
kipróbálni, melyikük a makacsabb, úgyhogy leült. Daigian még
mindig szenvedett, hogy elveszítette az őrzőjét – Ebent, egy
asha’mant – a Kitaszított elleni harcban. Nynaeve az egész
küzdelemből mit sem látott, teljesen felemésztette, hogy végtelen
mennyiségű saidart biztosítson Randnek.
Még mindig fel tudta idézni a tiszta örömöt – a lenyűgöző
eufóriát, azt a nyers életérzést –, amit érzett, ahogy az a rengeteg
hatalom átzúdult rajta. Megrettentette. Örült, hogy a hatalom
eléréséhez használt ter’angreal megsemmisült.
De a férfi ter’angreal sértetlen maradt: ez volt a kulcsa egy
hatalmas sa’angrealnak. Nynaeve úgy tudta, Randnek még mindig
nem sikerült meggyőznie róla Cadsuane-t, hogy adja vissza neki. És
jobb is volt ez így. Egyetlen embernek, még magának az
Újjászületett Sárkánynak sem lett volna szabad ennyi Egyetlen
Hatalmat fókuszálnia. Olyasmire csábíthatta…
Mondta már Randnek, hogy felejtse el azt a kulcsot. Mintha egy
kőfalhoz beszélt volna. Egy nagy, vörös hajú, vaspofájú, idióta
kőfalhoz. Nynaeve magában morgott egyet. Erre Daigian felvonta a
szemöldökét. A nő egész jól uralkodott a fájdalmán, bár Nynaeve –
itt, Arad Domanban egymás mellett volt a szobájuk – hallotta, ahogy
minden este álomba zokogja magát. Nehéz volt elveszíteni egy őrzőt.
Lan…
Nem, nem, jobb, ha nem is gondol rá! Lannal minden rendben
lesz. Csak a több ezer mérföldes út legvégén lesz veszélyben. Ott
akarja csak rávetnie magát az Árnyékra, mint egy magányos
nyílvessző egy kőfalra…
Nem! – gondolta magában. Nem lesz egyedül! Gondoskodtam
róla…
– Rendben – mondta, és rákényszerítette magát az
összpontosításra. – Folytassuk!
Nem alázkodott meg Daigian előtt. Szívességet tett ennek a
nőnek, elterelte a figyelmét a gyászáról. Corele legalábbis így
magyarázta. Nyilvánvalóan nem Nynaeve érdekében találkoztak.
Neki nem volt mit bizonyítania. Aes sedai volt, bármit gondoltak is a
többiek.
Ez az egész csak álca volt, hogy segítsen Daigianen. Ennyi.
Semmi több.
– Ez itt a nyolcvanegyedik fonat – mondta a Fehér. Körbeölelte a
saidar fénye, és fókuszált. Nagyon összetett fonatot szőtt Tűzből,
Levegőből és Szellemből. Összetettet, de haszontalant. A fonat
három lángoló tűzgyűrűt hozott létre a levegőben. Szokatlan fénnyel
világítottak, de mi volt ennek az értelme? Nynaeve már tudta, hogyan
teremthet tűzlabdát vagy fénygömböt, minek vesztegesse hát arra az
idejét, hogy olyan fonatokat ismételgessen, amiket már tud, csak
sokkal összetettebben? És miért kellett mind a három gyűrűnek kicsit
más árnyalatban világítania?
Unottan intett egyet, és tökéletesen megismételte a fonatot.
– Komolyan – mondta –, ez a leghasználhatatlanabb az összes
közül? Mi értelme van ezeknek?
Daigian lebiggyesztette a száját. Nem szólt egy szót sem, de
Nynaeve tudta, hogy arra gondol, ennek sokkal nehezebben kellene
mennie, mint ahogy megy. Végül aztán megszólalt a Fehér.
– Nem árulhatok el sok mindent a próbáról. Csak annyit
mondhatok, hogy tökéletesen meg kell ismételned a fonatokat, és
mindezt folyamatos és szélsőséges figyelemelterelés közben. Amikor
eljön az ideje, majd megérted!
– Azt kétlem – jegyezte meg Nynaeve szárazon, és beszéd közben
háromszor is lemásolta a fonatot. – Mert, amint azt már legalább egy
tucatszor elmondtam, ha jól számolom, én nem teszem le a próbát.
Már így is aes sedai vagyok.
– Persze, hogy az vagy, szívem!
Nynaeve a fogát csikorgatta. Ez az egész rossz ötlet volt. Amikor
megkereste Corele-t – aki ráadásul a saját ajahjába tartozott! – a
nővér nem volt hajlandó egyenlőként kezelni őt. Kellemesen
viselkedett, Corele általában kellemes asszony volt, de egyértelmű
volt az üzenet. Még megértőnek is tűnt. Megértőnek! Mintha csak
neki szüksége lett volna a sajnálatára! Ő vetette fel, hogy ha Nynaeve
tudná azt a száz fonatot, amit minden beavatott megtanult az aes
sedaiok próbájára, nagyban javítana a hitelességén.
A gond az volt vele, hogy Nynaeve így már megint olyan
helyzetbe került, hogy épp csak névleg nem volt tanítvány. Azt
belátta, miért lehet hasznos megtanulnia a száz fonatot – túl kevés
ideig tanulmányozta őket, holott gyakorlatilag minden nővér tudta az
összest. De azzal, hogy elfogadta a tanítást, nem akarta azt a látszatot
kelteni, hogy tanítványnak is tekinti magát!
A hajfonata után nyúlt, de félbehagyta a mozdulatot. A látványos
érzelemkitörések voltak a másik oka annak, hogy a többi aes sedai
így kezelte. Bárcsak neki is kortalan arca lenne! Bah!
Daigian következő fonata halk pukkanást keltett a levegőben, és
ezúttal is szükségtelenül bonyolultnak tűnt. Nynaeve szinte
gondolkozás nélkül megismételte, és egyúttal meg is jegyezte.
A Fehér egy pillanatig nézte a fonatot, és a távolba révedt a
tekintete.
– Mi az? – kérdezte Nynaeve idegesen.
– Hmm? Ó, semmi. Csak… amikor a legutóbb használtam ezt a
fonatot, megijesztettem vele… semmi, nem érdekes.
Eben. Az őrzője fiatal volt, talán tizenöt-tizenhat éves, és Daigian
nagyon szerette. Eben és Daigian úgy játszadoztak együtt, mint egy
kölyök és a nővére, nem úgy, mint egy aes sedai és az őrzője.
Egy tizenhat éves kölyök, gondolta Nynaeve. Halott. Muszáj volt
Randnek ilyen fiatalon besoroznia őket?
Daigian arca megmerevedett, de sokkal jobban uralta az
érzelmeit, mint amire ő képes lett volna.
A Fény adja, hogy sose kerüljek ilyen helyzetbe! – gondolta. Vagy
legalábbis még sok-sok évig ne! Lan még nem volt az őrzője, de a
lehető leghamarabb át akarta venni a kötést. Végtére is már a férje
volt! Nynaeve-et rettentően bőszítette, hogy még mindig Myrelle-nél
volt a kötés.
– Talán segíthetek, Daigian – hajolt előre, és rátette a kezét a
másik nő térdére. – Ha megpróbálnálak meggyógyítani, talán…
– Nem – vetette oda a Fehér kurtán.
– De…
– Nem hiszem, hogy tudnál segíteni.
– Mindent meg lehet Gyógyítani – makacskodott Nynaeve. – Még
ha most nem is tudjuk, hogyan. Mindent, csak a halált nem.
– És mit tennél, szívem? – kérdezte Daigian.
Nynaeve azon gondolkozott, vajon szándékosan nem szólítja a
nevén, vagy ez csak a kapcsolatuk tudatalatti következménye. Nem
használhatta rá, hogy „gyermek”, ahogy egy valódi beavatottal tette
volna, de ha a nevén szólítja, azzal elismeri, hogy egyenlőek.
– Tehetnék valamit – mondta Nynaeve. – Ez a fájdalom, ami
kínoz, csak a kötés hatása lehet, úgyhogy nyilván az Egyetlen
Hatalomhoz van köze. De ha a Hatalom okozza a kínjaidat, a
Hatalom ugyanúgy véget is vethet nekik!
– És miért lenne az jó nekem? – kérdezte Daigian, visszanyerve
az önuralmát.
– Mert… mert szenvedsz. Mert fáj.
– Fájnia is kell – mondta Daigian. – Eben halott. Te el akarnád
felejteni a fájdalmadat, ha elveszítenéd a komor óriásodat?
Kivágatnád magadból az érzéseidet, mintha csak fertőzött
húsdarabok lennének egy amúgy ízletes sültben?
Nynaeve kinyitotta a száját, de nem szólalt meg. Megtenné? De ez
az egész nem volt olyan egyszerű: ő őszintén szerette Lant, nem csak
a kötés miatt! A férje volt, szerette! Daigian anyáskodott az őrzője
fölött, de inkább úgy, mint egy nagynéni tenné a kedvenc
unokaöccsével. Teljesen más volt a helyzet!
De vajon ő azt akarná, hogy vegyék el a fájdalmát? Becsukta a
száját, mert megértette a Daigian szavaiban rejlő igazságot.
– Értem. Bocsáss meg!
– Semmi gond, szívem – folytatta Daigian. – Számomra néha
roppant logikusnak tűnik a dolog, de tartok tőle, hogy mások nem
fogadnák el. Sőt, megeshet, hogy lennének, akik szerint a dolog
logikája függ a pillanattól és az egyéntől is. Megmutathatom a
következő fonatot?
– Kérlek! – bólintott Nynaeve a homlokát ráncolva. Ő maga olyan
erős volt az Egyetlen Hatalomban, a legerősebb élő nők egyike, hogy
a legtöbbször nem is gondolt a képességeire. Épp, ahogy egy nagyon
magas ember sem törődött vele, mások mekkorák: mindenki kisebb
volt nála, és innentől kezdve már aligha számítottak a különbségek.
De milyen élete lehetett ennek a nőnek, aki több időt töltött el
beavatottként, mint emberemlékezet óta bárki? Aki épphogy csak
megkapta a vállkendőt… sokak szerint csupán egy hajszálon múlott,
hogy sikerült neki. Daigiannak minden más aes sedai előtt meg
kellett hunyászkodnia. Ha összetalálkozott egy másik nővérrel,
mindig ő számított az alacsonyabb rangúnak. Ha több mint két
nővérrel találkozott, akkor Daigian szolgálta fel a teát. A nagyobb
hatalmú nővérek előtt komolyan meg kellett alázkodnia. Na jó, talán
azt mégsem, elvégre aes sedai volt, de azért…
– Valami nem jó ebben a rendszerben, Daigian – mondta Nynaeve
oda sem figyelve.
– A próbában? Szerintem elég logikusnak tűnik, hogy legyen
valamiféle próba, és kiderüljön, méltó-e a jelölt a rangra, és az, hogy
nagy nyomás alatt bonyolult fonatokat kelljen létrehozni, szerintem
elég célszerű megoldás.
– Nem erre gondoltam – mondta Nynaeve. – Arra a rendszerre
gondoltam, ami meghatározza, hogyan viselkedünk. Egymással.
Daigian elvörösödött. Nagyon illetlen volt bármilyen
körülmények között is a másik erejére célozni. De Nynaeve sosem
volt valami jó abban, hogy mások elvárásainak megfelelően
cselekedjen. Különösen nem, ha ostobaságot vártak el tőle.
– Itt ülsz – folytatta –, és tudsz annyit, mint bármelyik aes sedai.
Lefogadom, hogy a többségüknél jóval többet is, de mégis, abban a
pillanatban, hogy egy beavatottról leszedik a kantárt, és a vállára
terítik a kendőt, azt kell tenned, amit mond.
Daigian még jobban elvörösödött.
– Haladnunk kellene.
De ez akkor sem volt így rendben. Nynaeve mégsem feszegette
tovább a témát. Egyszer már beleesett ugyanebbe a csapdába, amikor
megtanította a Vérség tagjainak, hogyan álljanak ki magukért az aes
sedaiokkal szemben. Nem tartott sokáig, hogy vele szemben is
kiálljanak magukért, márpedig ezt a legkevésbé sem szerette volna.
Nem volt benne biztos, hogy valóban azt akarja, az aes sedaiok közt
is kitörjön valami hasonló lázadás.
Megpróbálta visszaterelni a figyelmét a tananyagra, de a közelgő
vihar érzése mindig az ablak felé húzta a tekintetét. Emeleti szobában
voltak, és jól rálátott a kinti táborra. Teljesen véletlen volt, hogy
észrevette Cadsuane-t: azt az ártatlannak tűnő ter’angrealokkal
kirakott, vasszürke kontyot messziről fel lehetett ismerni. A Zöld
nővér épp az udvaron vágott át Corele-lel az oldalán. Sietősen
lépdeltek.
Mit csinálhat? – merengett magában Nynaeve. Cadsuane tempója
gyanakvóvá tette. Mi történhetett? Valami Randdel? Ha megint baja
esett annak a fafejűnek…
– Bocsáss meg, Daigian! – mondta, és felállt. – Csak most jutott
az eszembe, hogy valamit meg kell csinálnom!
A másik nő összerezzent.
– Ó! Jól van, akkor semmi gond, Nynaeve. Gondolom, majd
valamikor máskor folytathatjuk.
De ő már ki is ért az ajtón, és a lépcső aljánál volt, mire felfogta,
hogy Daigian a nevén szólította. Elmosolyodott, és kisietett a gyepre.
Aielek voltak a táborban. Ez önmagában még nem lett volna
szokatlan, hiszen Rand mellett gyakran ott álltak a testőrként
szolgáló Hajadonok. De ezek az aielek férfiak voltak, poros, barna
cadin’sorokban, az oldalukon lándzsával. Jó néhányuk homlokán ott
vöröslött a Rand jelét viselő fejpánt is.
Ezért sietett annyira Cadsuane! Ha megérkeztek az aiel törzsfők,
akkor Rand nyilván találkozni akar velük. Nynaeve átvágott a gyepen
– bár fű már nem nagyon nőtt arra –, és sértetten dohogott magában.
Rand nem küldetett érte. Talán nem is azért, mert nem akarta, hogy
ott legyen, hanem mert egyszerűen túl gyapjúagyú volt ahhoz, hogy
eszébe jusson. Újjászületett Sárkány ide, Újjászületett Sárkány oda, a
fickónak ritkán jutott eszébe, hogy megossza a terveit másokkal. Az
ember azt hitte volna, hogy ennyi idő után rájött már, milyen fontos
tanácsot kérni egy nála valamivel tapasztaltabbtól. Hányszor sikerült
eddig elérnie, hogy elrabolják, megsebesítsék, vagy bebörtönözzék,
amiért olyan forrófejű?
Lehet, hogy a táborban mindenki más hajlongott előtte és a talpát
nyalta, de Nynaeve tudta, hogy valójában csak egy egyszerű
emondmezei birkapásztor. Még mindig ugyanúgy bajba keveredett,
mint amikor Matrimmel bolondoztak kölyökkorukban. De most nem
a falusi lányokat hozta zavarba, hanem egész népeket taszíthatott
fejetlenségbe.
A gyep északi szélén, pontosan az udvarházzal szemben, a
földhányás elejéhez közel, már neki is láttak tábort verni az újonnan
érkezett aielek. Barna sátraikat is felállították. Egészen máshogy
rendezték el a tábort, mint a saldaeaiak: egyenes sorok helyett kis
csoportokba gyűltek, ki-ki a harcostársasága szerint. Bashere néhány
embere odaköszönt az elsiető aieleknek, de senki sem állt meg
segíteni. Az aielek igen tüskések tudtak lenni, és bár Nynaeve úgy
látta, a saldaeaiak jóval kevésbé érthetetlenek, mint a többiek,
mégiscsak határvidékiek voltak. Hosszú ideig a dolgok természetes
rendje volt számukra, hogy időnként határvillongásba keveredjenek
az aielekkel, és az aiel háború óta sem telt el olyan sok idő.
Pillanatnyilag mind egy oldalon harcoltak, de ez nem jelentette azt,
hogy a saldaeaiak ne lettek volna sokkal óvatosabbak most, hogy
jelentős aiel erők érkeztek.
Aztán Rand és az általa ismert aielek nyomát kereste. Nem hitte
volna, hogy Aviendha is a csapattal lesz; biztos ott van még
Caemlynben Elayne-nel, segít a lánynak megszerezni Andor trónját.
Nynaeve-nek még most is bűntudata volt, hogy magára hagyta őket,
de valakinek segítenie kellett Randnek megtisztítania a saidint.
Igazán nem hagyhatta, hogy egyedül vágjon neki egy ekkora
feladatnak. Most hol is lehetett?
Átlépett a saldaeai tábort és az új aiel tábort elválasztó
határvonalon. A lándzsás katonák tisztelettudóan meghajoltak előtte.
Zöldbe és barnába öltözött aielek siklottak át a füvön, minden
mozdulatuk simán folyt, akár a víz.
Kékbe és zöldbe öltözött nők cipelték fel a vizet az udvarház
melletti patakról. Széles tűlevelű fenyők rázkódtak meg a szélben. A
tábor úgy zsibongott, mint a falu Bel Tine ünnepén. Merre mehetett
Cadsuane?
Északkeletre fókuszálást érzett. Elmosolyodott, és határozott
léptekkel megindult arra. Sárga szoknyája susogott minden léptére. A
fókuszálás csak egy aes sedait vagy egy tudós asszonyt jelenthetett.
Hamarosan valóban észre is vett egy nagyobb aiel sátrat a gyep
sarkán. Egyenesen megindult felé, és a pillantása – vagy esetleg a
híre – láttán a saldaeai katonák azonnal ki is tértek az útjából. A
bejáratot őrző Hajadonok sem próbálták megállítani.
Rand odabenn állt feketében és vörösben, és a zömök kis
faasztalra halmozott térképeket lapozta épp át. A bal karját a háta
mögé dugta. Bashere volt ott mellette, és bólogatva nézegette a maga
elé tartott kis térképet.
Rand felpillantott, amint Nynaeve belépett. Mikor kezdett el úgy
kinézni, mint egy őrző, mióta méri fel az embereket egyetlen kurta
pillantással? A szeme mintha minden fenyegetést azonnal észrevett
volna, a teste feszes, mintha csak minden pillanatban támadásra
várna? Nem lett volna szabad hagynom, hogy az a némber elvigye a
Folyóközből, gondolta Nynaeve. Lám, mit tett vele!
Szinte azonnal össze is ráncolta a homlokát a saját ostobaságán.
Ha Rand a Folyóközben maradt volna, megőrül, és talán
mindannyiukat elpusztítja – feltéve persze, hogy a trallokok, az
enyészek és maguk a Kitaszítottak nem végeznek előbb ezzel a
feladattal. Ha Moiraine nem jött volna el Randért, a fiú már rég halott
lenne. És vele együtt sírba szállt volna a világ fénye és reménye.
Csak Nynaeve-nek még mindig nehéz volt hátrahagynia a régi
előítéleteit.
– Ó, Nynaeve! – mondta Rand, és kissé elernyedt, aztán
visszafordult a térképeihez. Intett Bashere-nak, hogy nézze meg az
egyiket, aztán megint Nynaeve-re pillantott. – Épp küldetni akartam
érted. Rhuarc és Bael megérkeztek.
A lány felvonta az egyik szemöldökét, és összefonta a karját.
– Tényleg? – kérdezte szárazon. – Már épp azt hittem, hogy azért
van ez a sok aiel a táborban, mert megtámadtak minket a shaidók!
Rand arca megkeményedett a hanghordozása hallatán, és a
tekintete… veszedelmessé vált. De aztán meglágyult, és megrázta a
fejét, mintha csak ki akarna józanodni. Mintha a régi Rand – az
ártatlan, birkapásztor Rand – egy része visszatért volna.
– Persze, persze, hogy észrevetted – mondta. – Örülök, hogy itt
vagy. Neki is látunk, amint a törzsfőnökök visszaértek. Ragaszkodtak
hozzá, hogy az embereik tábort verjenek, mielőtt nekikezdenénk!
Intett neki, hogy üljön le. A padlón párnák hevertek, de szék nem
volt sehol sem. Az aielek megvetették a székeket, és Rand azt akarta,
hogy kényelmesen érezzék magukat. Nynaeve a férfit méregette, és
meglepődve érezte, ő maga is milyen ideges lett. Csak egy
gyapjúagyú falusi kölyök volt, akármilyen befolyásos lett is. Semmi
több.
De nem tudta lerázni azt a tekintetet, azt a hirtelen fellobbant
haragot. Állítólag a megkoronázásuk után sokan rossz irányba
változtak. Nynaeve nem akarta hagyni, hogy Rand al’Thor is ezek
közé az emberek közé tartozzon, de mit tehetett volna, ha a férfi
hirtelen úgy dönt, börtönbe veti őt? De ilyet sosem tenne, ugye?
Rand sosem…
Semirhage azt állította, hogy őrült, futott át az agyán. Azt mondta,
hogy… egy előző élete hangjait hallja. Vajon ez történik, ahányszor
csak félrebillenti a fejét, mintha olyasvalamire figyelne, amit rajta
kívül más nem hallhat?
Megborzongott. Persze Min is itt volt a sátorban, az egyik
sarokban ücsörgött és olvasott. A Világtörés után. A lány túlságosan
elmélyülten méregette azt a lapot: nyilván hallotta Nynaeve és Rand
szóváltását. Vajon mit gondol a férfiban végbement változásokról?
Közelebb állt hozzá, mint bárki más – elég közel ahhoz, hogy ha még
mind Emondmezőn lettek volna, Nynaeve úgy megmosta volna a
fejüket, hogy beleszédülnek mind a ketten. És bár már rég nem
voltak Emondmezőn, és ő sem volt már javasasszony, gondoskodott
róla, hogy Rand tisztában legyen a nemtetszésével. A férfi válasza
egyszerű volt.
– Ha feleségül veszem, a halálom még több fájdalmat okoz majd
neki.
Persze ez is csak újabb ostobaság volt. Ha valaki veszélybe
készült, annál több oka volt megházasodni. Ez nyilvánvaló! Nynaeve
leült a padlóra, elrendezte maga körül a szoknyáját, és nagyon
határozottan próbált nem gondolni Lanra. Akkora távot kellett
megtennie, és…
És neki el kell intéznie, hogy megszerezze a kötést, még mielőtt a
férfi a Fertőhöz érne. Már csak azért is.
Hirtelen kihúzta magát ültében. Cadsuane! A nő nem volt itt: az
őrökön kívül csak Rand, ő, Min és Bashere tartózkodtak a sátorban.
Vajon valahol épp valami olyasmit terveit, amit ő…
Cadsuane belépett. A szürke hajú aes sedai egyszerű, barna ruhát
viselt. A megjelenésére épített, nem a ruháira, azzal hívta fel magára
a figyelmet; és persze a hajában ott csillogtak az arany ékszerek.
Corele követte.
Cadsuane védelmet szőtt hallgatózás ellen, és Rand nem
tiltakozott. Jobban ki kellett volna állnia saját magáért – ez a némber
gyakorlatilag megszelídítette, és elképesztő volt, hogy a férfi mi
mindent meg nem engedett neki. Például azt is, hogy kivallassa
Semirhage-ot. A Kitaszítottak túlságosan is erősek és veszedelmesek
voltak ahhoz, hogy az ember könnyelműen bánjon velük. Semirhageot
meg kellett volna ölni abban a pillanatban, ahogy elfogták… bár
Nynaeve ez irányú meglátásai abból következtek, hogy tudta, milyen
volt Moghedient fogságban tartani.
Corele rámosolygott; általában mindenkihez volt egy mosolya.
Cadsuane szokás szerint mintha észre sem vette volna, hogy ott van.
Nem is volt ezzel semmi baj. Neki nem volt szüksége a tetszésére.
Cadsuane azt hitte, csak azért, mert idősebb az összes többi aes
sedainál, mindenkit ugráltathat. Nynaeve viszont tudta, hogy a
kornak semmi köze nincs a bölcsességhez. Cenn Buine például öreg
volt, mint az eső maga, de annyi esze sem volt, mint egy
kőhalomnak.
Az elkövetkezendő pár percben beszivárgott a sátorba még
néhány aes sedai és vezér; talán Rand valóban küldetett az
emberekért, és idehívta volna őt is. A jövevények közt ott volt
Merise is az őrzőivel, akik közül az egyik az asha’man Jahar
Narishma volt, fonatai végén a halkan csilingelő csengettyűkkel.
Damer Flinn, Elza Penfell, és Bashere néhány tisztje is megérkezett.
Rand felnézett, amikor beléptek: figyelmes volt, feszült, óvatos, de
hamar visszafordult a térképeihez. Kezdett eluralkodni rajta a
paranoia? Némelyik őrült mindenkire gyanakodni kezdett.
Végül aztán Rhuarc és Bael is megjelentek jó néhány aiel
kíséretében. Úgy vonultak be a sátorajtón, mint megannyi vadászó
macska. Meglepő mód egy csapat tudós asszony is velük tartott;
Nynaeve érezte őket, amint közelebb értek. Az aieleknél gyakran úgy
döntöttek, egy-egy esemény vagy csak a törzsfőnökökre, vagy csak a
tudós asszonyokra tartozik, nagyjából úgy, ahogy a Folyóközben is
tudni lehetett, mi a falutanács, és mi a nőkör dolga. Vajon Rand kérte
őket, hogy mind jöjjenek, vagy megvolt rá a maguk oka, hogy együtt
érkeztek?
De tévedett Aviendha holléte kapcsán; megdöbbenve látta a
magas, vörös hajú lányt a tudós asszonyok csoportjának a vége felé.
Eljött Caemlynből? És miért cipeli azt a foszlott szélű, elnyűtt
rongyot?
Ám nem nyílt rá alkalma, hogy kifaggassa; Rand biccentett
Rhuarcnak és a többieknek, és intett nekik, hogy üljenek le. Mind le
is telepedtek. Rand maga állva maradt a térképasztal mellett. A háta
mögé tette a kezét, a jobbjával a bal csonkjára fogott, és
elgondolkozva nézett maga elé. Nem pazarolta az idejét bevezetőkre.
– Mondjátok el, mit intéztetek Arad Domanban! – szólította meg
Rhuarcot. – A felderítőim azt állítják, a vidék egyáltalán nem békés.
Rhuarc elfogadott egy csésze teát Aviendhától – ezek szerint a
lány még mindig tanítványnak minősült – és Randhez fordult. A
törzsfőnök nem ivott bele a csészébe.
– Nagyon kevés időnk volt, Rand al’Thor!
– Nem érdekelnek a kifogások, Rhuarc – mondta Rand. – Csak az
eredmények!
Erre több másik aiel is dühösen elvörösödött, és az ajtóban őrködő
Hajadonok kézjelei követhetetlenül kezdtek pörögni.
Rhuarc maga egyáltalán nem tűnt mérgesnek, bár Nynaeve úgy
vélte, mintha jobban szorítaná azt a csészét.
– Megosztottam veled a vizem, Rand al’Thor – mondta. – Nem
hinném, hogy azért hozattál ide, hogy sértegess!
– Nem is sértegetlek, Rhuarc – mondta Rand. – Ez az igazság.
Nincs vesztegetni való időnk!
– Nincs időnk, Rand al’Thor? – kérdezte Bael. A goshien aielek
törzsfőnöke nagyon magas volt, és még ültében is szinte a többiek
fölé tornyosodott. – Sokunkat hónapokon át Andorban hagytál
tétlenkedni, ahol semmi más dolgunk nem akadt, mint hogy a
lándzsánkat fényesítgessük, és megijesszünk pár vízföldit! Most meg
ideküldesz ebbe az országa pár lehetetlen paranccsal, utánunk jössz
néhány hét múlva, és eredményeket követelsz?
– Azért voltatok Andorban, hogy Elayne-nek segítsetek – mondta
Rand.
– Nem kérte a segítségünket, és nem is volt rá szüksége – horkant
fel Bael. – És jól is tette, hogy visszautasította a segítségünket.
Inkább végigfutnám az egész Pusztát egyetlen kulacs vízzel, mint
hogy valaki más kezéből kapjam meg a törzsem vezetését!
Rand arckifejezése ismét elsötétült, a szeme vadul fénylett, és
Nynaeve-nek újra az északon gyülekező vihar jutott az eszébe.
– Ez az ország darabokra szakadt, Rand al’Thor – mondta Rhuarc
lényegesen nyugodtabban, mint Bael. – Nem azért mondom ezt,
hogy kifogásokat keressek: ez az igazság, és ha valaki óvatosan fog
neki egy nehéz feladatnak, az nem a gyávaság jele!
– Itt békének kell lennie – mordult fel Rand. – Ha ti nem vagytok
képesek…
– Fiam – mondta Cadsuane –, talán egy kicsit megállhatnál
gondolkozni is. Hányszor vallottak már kudarcot előtted az aielek?
És te hányszor vallottál kudarcot előttük, hányszor bántottad vagy
sértetted meg őket?
Rand becsukta a száját, és Nynaeve a fogát csikorgatta, hogy nem
ő maga utasította rendre. Felnézett Cadsuane-re. Az aes sedai egy
széken ült – Nynaeve nem emlékezett rá, hogy valaha is leült volna a
földre. A széket egyértelműen az udvarházból hozták. Tenyérszerűen
szétnyíló öblét halvány elgilrimagyarból készítették, és vaskos
párnák vöröslöttek benne. Aviendha egy csésze teát adott Cadsuanenek
is, aki óvatosan belekortyolt.
Rand látható erőfeszítéssel uralkodott magán.
– Bocsánatot kérek, Rhuarc, Bael! Meglehetősen… kimerítő pár
hónap áll mögöttem.
– Nem tartozol tohhal – mondta Rhuarc –, de kérlek, ülj le!
Osszuk meg egymással az árnyékot, és beszéljünk civilizáltan!
Rand nagyot sóhajtott, aztán biccentett egyet, és leült a másik
kettő elé. A jelen levő tudós asszonyok – Amys, Melaine, Bair –
láthatóan nem akartak belefolyni a vitába. Megfigyelők voltak, úgy,
ahogy Nynaeve hirtelen ráébredt, ő maga is.
– Békét kell teremtenünk Arad Domanban, barátaim – mondta
Rand, és kiterített középre egy térképet a szőnyegen.
Bael megrázta a fejét.
– Dobraine Taborwin jó munkát végzett Bandar Ebanban –
mondta –, de Rhuarc nem túlzott, amikor azt állította, ez az ország
darabokra esett. Mintha a tengeri nép egy porcelántálját hegycsúcsról
ejtenénk le. Azt mondtad, derítsük ki, ki irányítja az országot, és
hogy miképp állíthatjuk vissza a rendet. Nos, amennyire meg tudtuk
állapítani, senki sem irányít itt semmit. Minden városnak magát kell
megvédenie.
– És a Kereskedőtanács? – kérdezte Bashere, aki végre leült
közéjük, és a bajszát dörzsölgetve nézte a térképet. – A felderítőim
szerint nekik még mindig van egy kis hatalmuk.
– A városokban ők uralkodnak, ez igaz – mondta Rhuarc. – De
gyenge a befolyásuk. Csak egyetlenegy tagjuk tartózkodik a
fővárosban, és alig van hatalma. Véget vetettünk az utcai harcoknak,
de elég nagy erőfeszítésünkbe tellett. – Megrázta a fejét. – Ez lesz
abból, ha valaki több földet akar, mint ahányon erődje vagy törzse
van. A királyuk nélkül ezek a domaniak nem tudják, ki vezesse őket.
– És ő hol van? – kérdezte Rand.
– Azt senki sem sejti, Rand al’Thor. Eltűnt. Néhányan azt
mondják, pár hónapja, mások szerint már pár éve.
– Lehet, hogy Graendal markában van – suttogta Rand, és
elszántan méregette a térképet. – Már ha itt lapul. Igen, szerintem
igen. De hol? Nem lehet a királyi palotában, az nem az ő módszere.
Lesz egy saját kis zuga, ahol felvonultathatja a trófeáit. Egy olyan
hely, ami maga is trófea, de mégsem jut elsőre az ember eszébe.
Igen, tudom már! Igazad lehet! Régen is mindig így csinálta…
Micsoda meghittség! Nynaeve megborzongott. Aviendha letérdelt
mellé, és egy csésze teát nyújtott felé. Nynaeve a szemébe nézett, és
egy kérdést suttogott volna, de a lány kurtán megrázta a fejét.
Később, sugallta az arckifejezése. Majd felemelkedett, és
visszahúzódott a sátor hátuljába, ahol fintorogva elővette az
elrongyolódott vásznat, és egyesével elkezdte kihúzni belőle a
szálakat. Ennek meg mi lehetett az értelme?
– Cadsuane! – Rand abbahagyta a sugdolódzást, és felnézett. –
Mit tudsz a Kereskedőtanácsról?
– Főleg nőkből áll – felelte az aes sedai –; azon belül is ravasz és
bátor nőkből. De mindemellett igen önzők is. Az ő kötelességük a
király megválasztása, és Alsalan eltűntével nekik kellett volna
találniuk valakit a helyére. Sokan úgy vélik, megfelelő helyzet
számukra a királytalanság, és ezért sem jutottak még megegyezésre.
Feltételezem, hogy szétváltak a káosz miatt, hogy a saját városaikban
szilárdítsák meg az uralmukat, harcoljanak a pozíciókért és a
szövetségesekért, miközben mindannyian a saját királyjelöltjüket
ajánlgatják a többieknek.
– És ez a domani sereg, akik a seanchanok ellen küzdenek? –
kérdezte Rand. – Ezt is ők irányítják?
– Erről semmit sem tudok.
– A Rodel Ituralde nevű férfiról beszélsz – mondta Rhuarc.
– Igen – válaszolta Rand.
– Jól harcolt húsz éve – morogta az aiel törzsfő, és megdörgölte
szögletes állkapcsát. – Azok közé tartozik, akiket ti nagy
kapitányoknak hívtok. Szívesen eljárnám vele a lándzsák táncát!
– Nem fogod! – vágta rá Rand élesen. – Amíg életben vagyok,
semmiképp sem! Megmentjük ezt a földet!
– És úgy véled, harc nélkül is sikerülhet? – kérdezte Bael. – Ez a
Rodel Ituralde a hírek szerint úgy harcolt a seanchanok ellen, mint
egy homokvihar, és még annál is jobban sikerült kivívnia a
haragjukat, mint neked magadnak, Rand al’Thor! Nem fog csak úgy
aludni, miközben meghódítjuk a hazáját!
– Megismétlem – mondta a Sárkány –, hogy nem hódítani
vagyunk itt.
Rhuarc nagyot sóhajtott.
– Akkor miért minket küldesz, Rand al’Thor? Miért nem az aes
sedaiaidat használod? Ők megértik a vízföldieket. Ez az ország
olyan, mintha csak gyermekek laknának benne, és nem tudunk elég
felnőttet adni melléjük, hogy engedelmességet tanítsunk. Különösen,
ha azt sem hagyod, hogy elfenekeljük őket.
– Harcolhattok – mondta Rand –, de csak ha kell. Rhuarc, ez már
meghaladja az aes sedaiok képességeit. Ti viszont meg tudjátok
csinálni. Az emberek félnek az aielektől: azt fogják tenni, amit csak
mondotok nekik. Ha le tudjuk állítani a domani háborút a seanchanok
ellen, akkor talán ez a Kilenc Hold Leánya is belátja, hogy komolyan
törekszem a békére. Akkor talán hajlandó lesz találkozni velem.
– Miért nem teszed azt, amit másutt? – kérdezte Bael. – Miért
nem hajtod az uralmad alá az országot?
Bashere biccentett, és Randre nézett.
– Mert ezúttal ez nem működne – magyarázta a férfi. – Ha itt és
most háborúba kezdenénk, az túl sok erőforrást emésztene fel.
Említettétek már ezt az Ituraldét: visszaszorította a seanchanokat
úgy, hogy gyakorlatilag se embere, se ellátmánya nincsen.
Szeretnétek szembekerülni egy ilyen ügyes hadvezérrel?
Milyen elgondolkozva meredt maga elé Bashere, mintha csak
komolyan azon tűnődne, hogy háborúzni kezd ez ellen az Ituralde
ellen! Férfiak! Mind egyformák voltak! Mutass nekik egy kihívást,
és rögtön kíváncsiak lesznek, akkor is, ha a végén ők is
lándzsahegyre kerülnek!
– Kevés Rodel Ituraldéhoz fogható ember él ma – szólt Bashere –,
az egyszer biztos, sokat segíthetne a mi ügyünknek is! Mindig is
érdekelt volna, hogy le tudom-e győzni…
– Nem – mondta még egyszer Rand, és a térképet tanulmányozta.
Azok alapján, amit Nynaeve látott, csapatok szerepeltek rajta kis
megjegyzésekkel. Az aielek rendezett szénjelek fekete tömegeként
sorakoztak Arad Doman északi részén; Ituralde emberei mélyen az
Almoth-alföldön jártak, és a seanchanokkal harcoltak. Arad Doman
középső részén az összevissza fekete jelek sűrűje alighanem a
különféle nemesek személyes seregeit jelölte.
– Rhuarc, Bael – mondta Rand –, azt akarom, hogy szedjétek
össze a Kereskedőtanács tagjait!
A sátorra csend borult.
– Biztos vagy benne, hogy ez bölcs lépés, fiam? – kérdezte meg
végül Cadsuane.
– Veszélyt jelentenek rájuk a Kitaszítottak – felelte Rand, és a
térképen dobolt az ujjával. – Ha valóban Graendal kezében van
Alsalam, akkor az sem használ, ha visszaszerezzük. Olyan mélyen a
Kényszer hatása alatt állhat, hogy annyi esze sem maradt, mint egy
kisgyermeknek. Graendal nem finomkodik, sosem tette. Szükségünk
lesz a Kereskedőtanácsra, hogy új királyt válasszon. Ebben az
országban csak úgy lesz rend és béke.
Bashere biccentett.
– Merész elképzelés.
– Nem vagyunk emberrablók – vonta össze Bael a szemöldökét.
– Azok vagytok, amit mondok nektek, Bael – jegyezte meg Rand
csendesen.
– Még mindig szabad nép vagyunk, Rand al’Thor – vetette oda
Rhuarc.
– Megváltoztatom az aieleket – rázta meg a Sárkány a fejét. –
Nem tudom, mi lesz belőletek, mikor ennek az egésznek vége, de
nem maradhattok, akik voltatok. Rátok fogom bízni ezt a feladatot.
Az összes engem követő nép közül bennetek bízom a legjobban. Ha
úgy akarom összeszedni a Kereskedőtanács tagjait, hogy az ne
taszítsa még mélyebb háborúba ezt a földet, ahhoz a ti bátorságotokra
és ügyességetekre lesz szükségem. Bármilyen palotába és
udvarházba éppolyan könnyedén be tudtok jutni, mint annak idején
Tear Kövébe!
Rhuarc és Bael összenéztek. Mind a ketten a homlokukat
ráncolták.
– Ha elfogtátok a Kereskedőtanács tagjait – folytatta Rand, akit
láthatóan nem érdekelt az aggodalmuk –, engedjétek be az aieleket az
addig a kereskedők vezette városokba. Gondoskodjatok róla, hogy ne
omoljanak össze. Állítsátok helyre a rendet, ahogy Bandar Ebanban
tettétek. Onnan kezdjétek el levadászni a banditákat és betartatni a
törvényt. A tengeri nép nemsokára hoz élelmet. Először a parti
városokat biztosítsátok, aztán induljatok meg a szárazföld felé. Egy
hónap múlva a domaniaknak maguknak kell felétek özönleniük,
ahelyett hogy elfutnának előletek. Ajánljatok nekik biztonságot és
élelmet, és a rend magától kialakul!
Meglepően ésszerű terv. Rand férfi létére tényleg egészen okosan
viselkedett! Akad benne egy csomó jóság, talán egy igazi vezér lelke
is, csak tanulna meg uralkodni a vérmérsékletén!
Rhuarc továbbra is az állát dörzsölgette.
– Sokat használna, ha megkapnánk néhány saldaeaidat, Davram
Bashere. A vízföldiek nem szeretik az aieleket követni. De ha úgy
tehetnek, mintha vízföldiek lennének a vezetőik, akkor valószínűbb,
hogy mellénk állnak!
Bashere felnevetett.
– És célpontoknak is pompásak leszünk! Amint elkapjuk a
Kereskedőtanács pár tagját, a többiek nyomban orgyilkosokat
küldenek utánunk!
Rhuarc felkacagott, mintha rég hallott volna ilyen jó viccet. Az
aielek humorérzéke teljesen felfoghatatlan volt.
– Majd életben tartunk, Davram Bashere! Ha nem, akkor meg
kitömünk, és ráültetünk arra a lovadra, és soha nem lesz még ilyen jó
tegezünk, amibe az ellenség nyilát gyűjtjük!
Bael erre hahotázni kezdett, és az ajtóban álló Hajadonok ismét
megvitattak valamit a kézjeleikkel.
Bashere is nevetett, bár mintha ő sem értette volna a tréfát.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Randet.
Rand biccentett.
– Oszd meg az erőid egy részét, és küldd őket az aiel csapatokkal,
ahogy Rhuarc kéri!
– És Ituraldéval mi lesz? – kérdezte Bashere, visszanézve a
térképre. – Nem lesz sokáig béke, ha rájön, hogy elfoglaltuk a
szülőföldjét!
Rand egy pillanatig az orrát ütögette.
– Vele én magam beszélek – jelentette be végül.

 

 

Nyolcadik fejezet
TISZTA INGEK
„Dokkmester ég”, úgy hívták ezt a fajtát. A napot sötétszürke,
haragos, aljas fellegek rejtették el. Talán a Tar Valon előtt elterülő
hatalmas tábor többi lakója nem vette észre a makacs felhőtakarót, de
Siuan figyelmét nem kerülhette el. Egyetlen tengerész figyelmét sem
kerülhette volna el. Ahhoz nem volt elég sötét, hogy vihart jelezzen,
de ahhoz meg nem elég világos, hogy nyugodt vizet.
Az ilyen ég kétértelmű volt. Aki kihajózott, megúszhatta egy
csepp eső, egy erősebb szélfuvallat nélkül is. Vagy egy szemvillanás
alatt rászakadhatott a vihar. Csalóka volt ez a fajta felhőzet.
A legtöbb kikötő napidíjat számolt fel az ott horgonyzó hajók
után, de viharos napokon – amikor egyetlen halász sem fogott halat –
megfelezték, vagy akár teljesen el is engedték a díjat. Egy ilyen
napon viszont, amikor sötét fellegek borították az eget, de viharnak
nem volt jele, a dokkmesterek a teljes napi összeget kiszabták. A
halásznak pedig döntenie kellett: maradjon a kikötőben és várjon,
vagy menjen ki halászni, hogy megkeresse a horgonyzásra a pénzt. A
legtöbbször úgysem támadt vihar. A legtöbb ilyen nap biztonságos
volt.
De ha mégis ilyenkor csapott le az időjárás, az általában rettenetes
volt. A történelem legborzalmasabb viharai dokkmester éggel
kezdődtek. Ezért is volt, hogy a halászok egy része másként is
emlegette ezeket a felhőket. Szerintük ez „az oroszlánhal fátyla”. És
már napok óta ilyen volt az ég! Siuan megborzongott, és szorosabbra
húzta magán a vállkendőt. Rossz előjel.
Nem hitte volna, hogy sok halász kihajózott aznap.
– Siuan? – kérdezte Lelaine, és ingerülten csengett a hangja. –
Siess már! És nem akarok több ostoba babonaságot hallani az égről
sem. Komolyan! – A magas aes sedai elfordult, és továbbvonult a
fajárdán.
Babonaság? – gondolta magában Siuan sértetten. Több ezer
nemzedék bölcsessége nem babonaság. Józan ész! De nem szólt egy
szót sem, csak Lelaine után sietett. Körülöttük tovább folyt a napi
élet az Egwene-hez hű aes sedaiok táborában: kimért volt,
változtathatatlan, akár az óra kattogása. Ha valami ment az aes
sedaioknak, hát az a rend volt. A sátrak csoportokban álltak, ajah
szerint, a Fehér Torony belső elrendezésének megfelelően. Kevés
férfi járt idebenn, és aki mégis kénytelen volt bejönni ide – Gareth
Bryne külön ideküldött katonái, a lovakkal bajlódó lovászok –, sietett
mihamarabb végezni a dolgával. Sokkal több volt itt a munkásnő,
akik közül néhányan egészen odáig mentek, hogy a szoknyájukra
vagy a ruhaderekukra hímezték Tar Valon Lángját.
A falu egyik különlegessége – már ha az ember túllépett azon,
hogy szobák helyett itt bizony sátrak álltak, és a felcsempézett
folyosók helyett fajárdák – a novíciák sokasága volt. Több százan
lehettek. Sőt, igazság szerint mostanra alighanem a számuk átlépte
már az ezret is: többen voltak, mint a Toronyban az elmúlt időben
bármikor is. Ha újra egyesülnek az aes sedaiok, kénytelenek lesznek
megnyitni a novíciák lakrészének évtizedek óta lezárt szárnyait is. És
megeshet, hogy ki kell nyitniuk a második konyhát!
A novíciák családokban siettek a dolgukra, és a legtöbb aes sedai
próbálta észre sem venni őket. Néhányan megszokásból tették:
mégis, kit érdekeltek volna a novíciák? De mások a nemtetszésüket
fejezték ki vele. Az ő becslésük szerint azok a nők, akik elég idősek
voltak hozzá, hogy anyák, sőt nagyanyák legyenek – és akik közül
épp elég sok valóban anya és nagyanya is volt –, nem kerülhettek
volna be a novíciakönyvbe. De mit tehettek volna? Egwene al’Vere,
az Amyrlin-trón kinyilatkozta, hogy így lesz.
Siuan még mindig érezte némelyik aes sedai sokkját menet
közben. Egwene-t gondosan irányítani kellett volna. Mi siklott félre?
Hogy sikerült az amyrlinnek kicsusszannia a kezük közül? Siuan
alighanem több büszke kárörömet talált volna a pillantásukban, ha
nem aggódik annyira Egwene Fehér Torony-beli fogsága miatt. Az
aztán valóban az oroszlánhal fátyla volt. Lehetett belőle hatalmas
siker, de hatalmas katasztrófa is. Lelaine után sietett.
– Mi a helyzet a tárgyalásokkal? – kérdezte Lelaine, és nem is
bajlódott azzal, hogy hátranézzen rá.
Elmehetnél az egyik ülésre, hogy megtudd saját magad, gondolta
Siuan. De Lelaine azt akarta, úgy tűnjön, felügyeli az eseményeket,
nem részt vesz bennük. És az, hogy itt, mindenki előtt kérdezte ki őt,
szintén kiszámított volt. Siuanról mindenki tudta, hogy Egwene
egyik bizalmasa, és senki sem felejtette el azt sem, hogy egykor ő
maga is amyrlin volt. Semmi fontosat nem mondott Lelaine-nek, de
az, hogy látták, hogy jelent neki, növelte a nő befolyását a táborban.
– Nem mennek jól, Lelaine – mondta Siuan. – Elaida küldöttei
sosem ígérnek meg semmit, és mindig sértettnek tűnnek, ha fontos
kérdéseket vetünk fel, például, hogy vissza kellene állítani a Kék
ajahot. És nem hinném, hogy Elaida valóban felhatalmazta volna
őket arra, hogy egyezséget kössenek a nevében.
– Hmmm – mondta Lelaine elgondolkozva, és odabiccentett egy
csapat novíciának. Azok sietve pukedliztek neki. Ravasz döntés volt,
hogy a magas aes sedai hirtelen elkezdett nagyon elismerően
nyilatkozni az új novíciákról.
Romanda közismerten ki nem állhatta őket, és most, hogy
Egwene nem volt már köztük, Romanda elkezdett arra célozgatni,
hogy ha egyszer sikerült megegyezni, ennek az idősebb novíciákat is
megengedő „ostobaságnak” gyorsan véget kell vetni. De egyre több
nővér látta be Egwene bölcsességét. Hatalmas erő volt az új
novíciákban, és jó néhányukat azonnal beavatottá is kell emelni,
amint bejutnak a Fehér Toronyba. Mostanában azzal, hogy láthatóan
elfogadta ezeket a nőket, Lelaine újabb szállal kötötte magát
Egwene-hez.
Siuan a távozó novíciacsalád után nézett. Majdnem olyan gyorsan
és mélyen pukedliztek Lelaine előtt, mintha amyrlin lett volna. Egyre
egyértelműbbnek tűnt, hogy hosszú hónapok patthelyzete után
Lelaine kezdi megnyerni az elsőbbségért vívott csatát Romandával
szemben.
És ez nagyon nagy gond volt.
Siuan nem utálta Lelaine-t, aki tehetséges, erős, döntésképes nő
volt. Egykor még barátoknak is számítottak, bár ez gyökeresen
megváltozott, amikor az ő helyzete is más lett.
Igen, tulajdonképp azt mondhatná, hogy még kedveli is Lelaine-t.
De nem bízott venne, és különösképp nem akarta amyrlinként látni.
Egy más korban Lelaine egész jól megállta volna a helyét abban a
pozícióban. De itt és most a világnak Egwene-re volt szüksége, és
barátság ide, barátság oda, Siuan nem hagyhatta, hogy ez a nő
kiszorítsa a helyéről a jogos amyrlint. És gondoskodnia kellett róla,
hogy a másik aes sedai sehogy se akadályozhassa meg Egwene
visszatértét.
– Nos – mondta Lelaine –, akkor meg kell vitatnunk a
tárgyalásokat a Csarnokban. Az amyrlin azt akarja, hogy folytassuk
őket, úgyhogy semmiképp sem állhatunk le velük. Az amyrlin
elvárásainak meg kell felelnünk, nemde?
– Kétségtelenül – válaszolta Siuan szárazon.
Lelaine végigmérte, és ő magában átkozódott, hogy kimutatta az
érzelmeit. Lelaine-nek azt kellett hinnie, hogy az ő oldalán áll!
– Bocsáss meg, Lelaine! Az a némber rettenetesen felbőszít!
Miért áll velünk egyáltalán szóba Elaida, ha egy árva pontban sem
enged?
Lelaine biccentett.
– Igen. De ki tudja, Elaida mit miért tesz? Az amyrlin beszámolói
alapján úgy tűnik, eddig a legnagyobb jóindulattal is… szeszélyesen
vezette a Tornyot.
Siuan csak bólintott egyet. Lelaine szerencsére mintha nem
sejtette volna, hogy ő nem hozzá hű. Vagy nem érdekelte. Néha
megdöbbentő volt, a többi nő milyen ártalmatlannak tartja őt, csak
mert a hatalma ennyire lecsökkent!
Új érzés volt ilyen gyengének lenni. A Fehér Toronyban töltött
legelső napoktól kezdve a nővérek felfigyeltek az erejére és az éles
eszére. Szinte azonnal elkezdtek arról sugdolózni, hogy egyszer még
amyrlin lesz belőle – néha már úgy tűnt, mintha a Minta szándékosan
szőtte volna őt a trónra. Bár sokakat megdöbbentett, hogy ilyen
fiatalon és ilyen sietve lett belőle amyrlin, Siuant magát nem lepte
meg a dolog. Ha valaki tintahallal vadászott, nem lepődött meg, ha
agyarhalat fogott. Ha angolnát akart volna fogni, más csalival
próbálkozik.
Az első Gyógyításkor óriási csalódásként érte, hogy mennyire
megcsappant az ereje. Ám ez is kezdett megváltozni. Igen, rettentően
bőszítette, hogy ennyi mindenki áll fölötte, hogy nem tisztelik a
körülötte levők. De mióta gyengébb volt az Egyetlen Hatalomban,
sokan azt hitték, hogy a politikai csatározásokban is gyengébbé vált!
Az emberek tényleg ilyen hamar felejtettek? Kezdett rájönni, hogy új
helyzete az aes sedaiok közt egész felszabadító.
– Igen – mormolta Lelaine, és újabb csapat novíciának biccentett
oda. – Azt hiszem, ideje lesz követeket küldenünk azokba az
országokba, amiket al’Thor még nem hódított meg. Talán nincs a
kezünkön még a Fehér Torony, de ettől még nem kell feladnunk,
hogy mi vagyunk a világ politikai helytartója!
– Ez így igaz – mondta Siuan. – De biztos vagy benne, hogy
Romanda nem kelne ki ellene?
– Miért tenné? – vetette oda Lelaine lekicsinylően. – Semmi
értelme nem lenne!
– Romanda tetteinek ritkán van értelmük – válaszolta Siuan. –
Szerintem csak azért mond ellent neked, hogy bosszantson. De
láttam, hogy pár napja valamikor beszélgetett Maralendával!
Lelaine összevonta a szemöldökét. Maralenda a Trakand-ház
távoli rokonságába tartozott. Siuan elfojtotta a mosolyát. Elképesztő
volt, hogy mi mindent el lehetett intézni, ha a többiek alábecsülték az
embert! Ő vajon hány asszonyt becsült le, csak mert nem volt látható
a hatalmuk? Hányszor manipulálhatták épp úgy, ahogy most ő
manipulálta Lelaine-t?
– Utánanézek – mondta Lelaine.
Lényegtelen volt, mit talál; amíg Romanda miatt aggódik, nem
lesz rá ideje, hogy elorozza a hatalmat Egwene-től.
Egwene. Az amyrlinnek ideje lett volna összeszednie magát, és
mielőbb dűlőre jutnia a Fehér Toronyban szőtt terveivel. Mi értelme
aláásni Elaida hatalmát, ha a kinti aes sedaiok összeomlanak Egwene
óvó tekintete nélkül? Siuan csak ideig-óráig terelhette el Lelaine és
Romanda figyelmét, különösen most, hogy Lelaine ekkora előnyre
tett szert. A Fényre! Akadtak napok, amikor úgy érezte, jobban járna,
ha eleven ezüstcsukákkal kellene zsonglőrködnie.
Felnézett, hogy hol áll a nap a dokkmester ég alatt. Késő
délutánra járt.
– Halbél – morogta. – Bocsáss meg, Lelaine, mennem kell!
A másik aes sedai rápillantott.
– Feltételezem, mosnod kell? Annak a gazember generálisodnak?
– Nem gazember! – csattant fel Siuan, aztán magában átkozódni
kezdett. Jócskán lefaraghat az előnyéből, ha mindig ráförmed azokra,
akik erősebbnek tartják magukat nála.
Lelaine elmosolyodott, és úgy csillogott a szeme, mintha valami
titkot tudott volna meg. Elviselhetetlen némber! Barát vagy sem,
Siuan a legszívesebben alaposan képen…
Nem.
– Bocsáss meg, Lelaine! – préselte ki magából. – Csak ideges
vagyok, ha eszembe jut, miket vár tőlem az a fickó!
– Persze – biggyesztette le Lelaine a száját. – Gondolkoztam már
a dolgon, Siuan. Az amyrlin talán eltűrte, hogy Bryne zaklasson egy
nővért, de én nem hagyom. Most már az én kísérőim közé tartozol!
A te kísérőid közé? – kérdezte magában Siuan. Eddig azt hittem,
csak addig igényled a támogatásomat, amíg Egwene vissza nem tér!
– Igen – morfondírozott Lelaine. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy
véget vessek a szolgasorodnak Bryne-nél. Kifizetem az adósságod,
Siuan!
– Kifizeted az adósságom? – kérdezett vissza ő, és egy pillanatra
vad pánik fogta el. – Bölcs dolog lenne? Nem bánnám, ha
megszabadulhatnék a fickótól, de a helyzetem azzal a meglehetősen
hasznos előnnyel jár, hogy néha hallhatom a terveit!
– A terveit? – vonta össze Lelaine a szemöldökét.
Siuan magában megremegett. Épp az hiányzott még, hogy arra
utaljon, Bryne valami rosszat forral! A Fényre, az a fickó olyan
szigorú volt, hogy hozzá képest az őrzők is trehányul tartották meg
az esküiket!
Hagynia kellene, hogy Lelaine véget vessen ennek az egész
ostoba szolgálósdinak, de már a puszta gondolatra is felfordult a
gyomra. Bryne már így is csalódott benne, hogy hónapokkal azelőtt
megszegte a neki tett esküjét. No persze nem szegte meg az esküt –
csak elhalasztotta a szolgálat idejét. De hiába próbálta meggyőzni
erről azt a makacs fafejet!
Ha most a könnyebb utat választaná, mit gondolna róla? Azt
hinné, ő nyert, és Siuan bebizonyította, hogy képtelen állni a szavát!
Ezt pedig nem hagyhatta semmiképp sem.
Ráadásul azt sem hagyta volna, hogy épp Lelaine szabadítsa meg.
Akkor csak a nővérnek tartozna mindazzal, amivel eddig Bryne-nek
tartozott. Az aes sedai sokkal kevésbé látványosan hajtaná be rajta az
adósságát, de vagy így, vagy úgy, minden egyes petákot bevasalna
rajta, még ha csak a hűségét kérné is cserébe.
– Lelaine – mondta halkan –, nem gyanakszom semmiben sem a
derék tábornokra. De ő a seregeink fővezére. Vajon tényleg
megbízhatunk benne, hogy azt teszi, amit kérünk, ha nem figyel rá
senki sem?
Lelaine szipákolt egyet.
– Nem hinném, hogy bármelyik férfiben meg lehet bízni, ha nem
figyel rá senki sem!
– Utálok rá mosni – morogta Siuan. És tényleg utált. Még akkor
is, ha Tar Valon összes aranyáért nem hagyta volna abba. – De ha ez
a kötelesség a közelében tart, ha hallhatom…
– Igaz – mormolta Lelaine, és lassan biccentett. – Igen, belátom,
hogy igazad van. Nem feledkezem el erről az áldozatról, Siuan. Jól
van, most akkor mehetsz!
Lelaine elfordult, és lenézett a kezére, mintha vágyna valamire.
Talán azt a napot várta, amikor amyrlinként ilyenkor felajánlhatja,
hogy búcsúzáskor a másik nővér csókolja meg a nagykígyós gyűrűt.
A Fényre, Egwene-nek mihamarabb vissza kell térnie! Vajas
ezüstcsuka! Vajas, fényverte ezüstcsuka!
Siuan átsietett az aes sedai tábor széle felé. Bryne serege hatalmas
gyűrűben fogta körbe az aes sedai tábort, de ő a gyűrű Bryne-től
legtávolabbi pontján tartózkodott. Jó félórába telt volna, hogy
átkutyagoljon a parancsnoki sátorhoz. Szerencsére talált egy kocsist,
aki épp az egyik Kapun át szállította az ellátmányt a hadseregnek. Az
alacsony, őszes fickó azonnal megengedte neki, hogy felüljön a
karórépa mellé, bár azt láthatóan nem értette, miért nem ment, hogy
aes sedaihoz illő módon kerítsen magának egy lovat. De hát annyira
azért nem volt messze, és az, hogy a zöldség mellett ült, még mindig
sokkal kevésbé csorbította a büszkeségét, mintha egy ló hátán kellett
volna zötykölődnie. Ha Gareth Bryne panaszkodni mer a késése
miatt, akkor meg letépi a fülét, de le ám!
Nekidőlt egy zsák répának, és barna szoknyás lábát lelógatta a
kocsi hátuljáról. A szekér enyhe lejtőn gördült fel, és Siuan rálátott a
fehér sátras, városszerűen elrendezett aes sedai táborra. Mellette ott
gyülekezett a hadsereg: a kisebb sátrak takaros, egyenes vonalban
húzódtak, körülöttük pedig ott sötétlett a tábori személyzet egyre
növekvő, újabb gyűrűje.
Amögött pedig barna volt a táj. A téli hó már elolvadt, de a
tavaszi rügyek elmaradtak. A vidéket alacsony törpetölgyesek
pettyezték; a völgyek árnyékba borultak, és kanyargós füstszálak
jelezték, merre rejlenek a falvak. Meglepő volt, milyen otthonos,
milyen megnyugtató volt ezt a hatalmas fűtenger. Amikor Siuan a
Fehér Toronyba érkezett, biztos volt benne, hogy sosem szereti meg
ezt a parttalan szárazföldet.
De most már sokkal hosszabb ideje élt Tar Valonban, mint annak
idején Tearben. Néha nehezére esett felidéznie a hálót foltozó
kislányt, aki kora hajnalban kiment halászni az apjával. Valaki más
lett, és ez az új asszony már titkokkal kereskedett, nem friss hallal.
A titkok, azok a hatalmas, mindent eluraló titkok. Ez lett az élete.
Sosem volt férfi az életében, csak pár futó, fiatalkori kaland. Nem
volt ideje belegabalyodni semmibe, nem volt helye az életében a
barátságnak sem. Egyetlenegy dolog éltette, hogy megtalálja az
Újjászületett Sárkányt. Hogy segítsen neki, vezesse, reményei szerint
talán irányítsa is.
Moiraine ugyanebbe a küldetésbe halt bele, de ő legalább
elhagyhatta a Tornyot, világot láthatott. Ő úgy öregedett meg –
lélekben legalábbis, ha testben nem is –, hogy egyre a Torony
mélyén ült, a háló szálait rángatta, a világot noszogatta. Tett némi jót
is. De sokára válik még el, hogy az erőfeszítései mennyit értek.
Nem bánta az életét. De itt és most, átdöcögve a hadsereg sátrai
között, ahogy az út minden kátyúja meg-megugrasztotta a szekeret,
és úgy rázkódtak, mint száraz szálka az üres kondérban, irigyelte
Moiraine-t. Ő maga hányszor nézett ki egyáltalán az ablakon erre a
gyönyörű, zöld vidékre, mielőtt az barnára fonnyadt volna? Moiraine
és ő maga olyan sokáig harcoltak, hogy megmentsék a világot, és
egyiküknek sem maradt belőle semmi, amit élvezhettek volna.
Talán hibát követett el, hogy a Kéknél maradt, ellentétben
Leanével, aki megragadta az elcsendesítésük és Gyógyításuk adta
alkalmat, és átállt a Zöld ajahba. Nem, gondolta Siuan a zötykölődő
szekéren, a keserű répaillatban ülve. Nem, én még mindig minden
erőmmel azon vagyok, hogy megmentsem ezt a nyamvadt világot. Ő
nem állhatott volna át a Zöldbe. Igaz, ahányszor csak eszébe jutott
Bryne, mindig arra gondolt, bár a Kékek egy kicsit jobban
hasonlítanának a Zöldekre pár dologban.
Siuan, az amyrlin életében nem volt helye férfiaknak, de mi volt a
helyzet Siuannal, a kíséret egy tagjával? Ahhoz sokkal több tudásra
volt szükség, hogy valaki csendben manipulálja az embereket, mint
hogy Amyrlin-trónként nyilvánosan rájuk kényszerítse az akaratát, és
több örömet is okozott. De nem nehezedett már rá a felelősség
iszonyatos, embertelen súlya sem, ami akkoriban volt a vállán,
amikor ő vezette a Fehér Tornyot. Talán lenne helye az életében más
változásnak is?
A szekér átért a hadsereg táborának a túlsó felére, és Siuan
megrázta a fejét saját ostobaságán. Leszökkent a szekérről, és
köszönésképp biccentett egyet a kocsis felé. Talán kislány volt, alig
akkorka, hogy elmehetett az első halászatára? Semmi értelme nem
volt így gondolnia Bryne-re. Legalábbis most nem. Túl sok tennivaló
várt rá.
Végigsétált a tábor peremén. A sátrak a balján emelkedtek.
Lassan sötétedett, és a drága olajat égető lámpák jobb kéz felől
rendezetlen kalyibákat és sátrakat világítottak be. Előtte kis, kerek
mellvéd emelkedett a sereg oldalán. Nem zárta körbe az egész hadat
– valójában épp csak akkora volt, hogy jó néhány tucatnyi tiszti sátor
és pár nagyobb parancsnoki sátor elférjen mögötte. Arra szánták,
hogy vészhelyzet esetén erődként is használni lehessen, de mindig ez
volt a hadműveletek középpontja; Bryne úgy vélte, jó, ha van
valamiféle határ, ami elválasztja a tábort attól a helytől, ahol a
tisztjeivel tanácskozik. A civil tábor felfordulása és a tábor hosszú,
csak őrjáratokkal védhető kerülete miatt máskülönben könnyedén a
sátrához lopódzhattak volna a kémek.
A cölöpfal csak háromnegyedig volt kész, de gyorsan haladtak a
munkával. Talán végül majd az egész sereget körbeveszi, ha olyan
hosszan elhúzódik az ostrom. Bryne szerint egyelőre ez a kis,
megerősített parancsnoki állás nemcsak biztonságot sugall a
katonáinak, de parancsolóan is magasodik föléjük.
A nyolc láb magas facölöpök már Siuan előtt emelkedtek. Mint
megannyi őrszem álltak egymás mellett, begyüket az égnek
szegezve. Ostrom közben egy seregnek általában rengeteg embere
volt az efféle munkákra. A kapunál őrködő katonák ismerték, és
beengedték. Ő Bryne sátrához sietett. Igenis kellett mosnia, bár a
nagyjának alighanem várnia kellett reggelig. Amint besötétedett,
találkoznia kellett Egwene-nel Tel’aran’rhiodban, és a napnyugta
fénye lassan már fakulni kezdett.
Bryne sátrában szokás szerint csak valami halvány fény derengett.
Míg a kintiek vadul pazarolták az olajat, ő takarékoskodott. A
legtöbb embere jobban élt nála! Bolond egy alak! Siuan
figyelmeztetés nélkül belépett a sátorba.
Ha a fickó olyan ostoba, hogy nem a paraván mögött öltözik, elég
ostoba ahhoz is, hogy bárki meglássa.
Bryne az asztalnál ült, és egy magányos gyertya fényénél
dolgozott. Láthatóan a felderítők jelentéseit olvasgatta.
Siuan szipákolt egyet, és hagyta, hogy a helyükre libbenjenek
mögötte a sátorajtó vászonlapjai. Még csak lámpát sem gyújt!
Micsoda alak!
– Tönkreteszed a szemed, ha ilyen gyenge fénynél olvasol, Gareth
Bryne!
– Életem zömében egyetlen gyertya fényénél olvastam, Siuan –
válaszolta a férfi. Nem nézett fel, csak lapozott egyet. – És tudatnám
veled, hogy a látásom éppolyan jó, mint kölyökkoromban volt!
– Igen? – kérdezte a nő. – Azt akarod mondani, hogy eleve
rosszul láttál?
Bryne elvigyorodott, de tovább olvasott. Siuan ismét szipákolt
egyet, jó hangosan, hogy a férfi is biztos hallja. Aztán font egy
fénygömböt, és odalebegtette az asztala mellé. Ostoba alak! Nem
hagyja, hogy megvakuljon, aztán elessen a csatában, mert nem látja,
merről támadnak rá! Miután odairányítgatta a fényt Bryne fejéhez –
talán kissé túl közel is ahhoz, hogy igazán kényelmes legyen, hacsak
a férfi nem húzódik arrébb – peckesen átvonult, hogy leszedje a ruhát
a szárítókötélről, amit maga akasztott fel a sátor közepére. A férfi
egy szóval sem tiltakozott az ellen, hogy a sátrában szárítja a ruhát,
és nem szedte le a kötelet sem. Csalódás volt. Siuan remélte, hogy
alaposan összeszidja.
– Ma megkeresett egy nő a táborból – jegyezte meg Bryne. Kicsit
arrébb húzta a székét, aztán felvett egy újabb köteg papirost. –
Felajánlotta, hogy elvégzi a mosást. Szervezett egy kis csapatot a
táborban, és azt állítja, hogy sokkal gyorsabban és hatékonyabban ki
tudja mosni a holmimat, mint egyetlen elfoglalt szolgálólány tenné.
Siuan megdermedt, és odapillantott Bryne-re. A férfi továbbra is a
jelentéseket olvasta. Erős állkapcsát balról a saidargömb egyenletes,
fehér fénye világította meg, jobbról pedig a gyertya villódzó
narancssárgája. Néhány férfit meggyengített a kor. Mások fáradtnak
vagy elpuhultnak tűntek tőle. Bryne csak még kiemelkedőbb lett,
mint egy kiváló kőműves faragta oszlop, amit megedzettek az
elemek. A kor nem csökkentette sem a hatékonyságát, sem az erejét.
Épp csak még egyénibbé tette, megezüstözte a halántékát, és
határozott arcára rávéste a bölcsesség ráncait.
– És mit mondtál annak a nőnek?
Bryne megfordította a lapot.
– Azt mondtam neki, hogy elégedett vagyok a mosónőmmel. –
Felnézett rá. – Meg kell, hogy mondjam, Siuan: meg vagyok lepve.
Azt hittem, egy aes sedai mit sem tud az efféle munkákról, de ritkán
történt meg eddig, hogy az egyenruhám ilyen tökéletes ötvözetét
élvezte volna a merevségnek és a kényelemnek. Dicséretet
érdemelsz!
Siuan elfordult tőle, nehogy észrevegye, hogy elvörösödött.
Micsoda alak! Egykor királyok térdeltek előtte! Manipulálta az aes
sedaiokat, és az emberiség megmentésén ügyködött! És erre ez a
fickó a mosásért dicséri meg?
De igazság szerint Bryne-től ez őszinte és értékes dicséretnek
számított. Nem nézte le a mosónőket, ahogy a küldöncfiúkat sem.
Mindenkivel egyenlően bánt. Gareth Bryne szemében nem azért volt
valaki értékes, mert királynak vagy királynőnek született, hanem
mert megtartotta a szavát, és tette a kötelességét. Tőle az, ha
megdicsért valakit a mosásért, éppolyan nagy szó volt, mint ha
kitüntetett egy katonát, amiért bátran helytállt a csatamezőn.
Siuan visszanézett rá. A férfi még mindig őt figyelte. Micsoda
alak! Sietve lekapta az egyik ingét, és elkezdte összehajtogatni.
– Sosem magyaráztad el nekem kielégítően, hogy miért szegted
meg az esküdet – jegyezte meg a férfi.
Siuan megdermedt, és a sátor hátsó falára meredt. A még le nem
szedett ruha árnyéka kifeszült a vásznon.
– Azt hittem, megértetted – morogta, és tovább hajtogatott. –
Fontos információm volt a salidari aes sedaioknak. Ráadásul nem
hagyhattam, hogy Logain szabadon kóboroljon, ugye? Meg kellett
keresnem, és el kellett vinnem Salidarba!
– Ez mind csak kifogás – mondta Bryne. – Ó, persze, tudom, hogy
igaz. De aes sedai vagy. Bármikor felsorolsz négy tényt, csak azért,
hogy elrejtsd mögéjük a valódi igazat, éppúgy, ahogy mások
hazudnának.
– Szóval szerinted hazug vagyok? – csattant fel a nő.
– Nem – válaszolta a férfi. – Csak esküszegő.
Siuan elkerekedett szemmel nézett rá. No, most aztán megmondja
neki, de úgy, hogy…
Habozott. Bryne elgondolkozva nézte a két fény ragyogó köréből.
Óvatosan, de nem vádaskodva.
– Tudod, ez a kérdés hozott ide – mondta. – Ezért hajszoltalak.
Végül ezért esküdtem fel ezekre a lázadó aes sedaiokra is, bár nem
volt sok kedvem még egyszer háborúba keveredni Tar Valon alatt.
Az egészet csak azért tettem, mert meg kell értenem. Miért? Egy
ilyen nő, ilyen szemekkel, ilyen szenvedélyes, igéző szemekkel miért
szegte meg az esküjét?
– Mondtam már, hogy visszamentem volna, hogy teljesítsem azt
az esküt – morogta Siuan. Elfordult, és nagyot rántott az egyik ingen,
hogy kirázza a ráncokat.
– Ez is csak kifogás – jegyezte meg Bryne lágyan. – Csak újabb
aes sedai válasz. Elárulod nekem valaha is az igazat, Siuan Sanche?
Elárultad bárkinek is? – Nagyot sóhajtott, azután Siuan hallotta, hogy
felzizegnek a papírlapok, és a gyertyafény meglebbent arra a kurta
mozdulatra, ahogy Bryne visszahajolt a jelentések felé.
– Amikor még beavatottként éltem a Fehér Toronyban – kezdte
Siuan halkan –, egyike voltam annak a négy embernek, akinek a
jelenlétében egy Jövendölés bejelentette az Újjászületett Sárkány
közelgő születését a Sárkánybérc lejtőin.
A papírzizegés elhallgatott.
– A két másik jelenlévő közül – folytatta Siuan –, az egyik ott
helyben meghalt. A másik nem sokkal később követte. Egészen
biztos vagyok benne, hogy őt, magát az Amyrlin-trónt, a Fekete ajah
gyilkolta meg. Ha bárkinek is elárulod, hogy beismertem ezt a tényt,
kitépem a nyelved!
Akárhogy is, mielőtt meghalt volna, az amyrlin kiküldött jó
néhány aes sedait, hogy keressék meg az Újjászületett Sárkányt.
Ezek a nővérek egyesével eltűntek. A Feketék alighanem kínzással
szedték ki a nevüket Tamrából, mielőtt végeztek volna vele. Nem
adta volna ki a nevüket egykönnyen. Még mindig beleborzongok, ha
eszembe jut, min mehetett keresztül!
Nemsokára már csak ketten voltunk, akik tudtunk a dologról.
Moiraine és jómagam. Senki sem volt tisztában azzal, hogy hallottuk
a Jövendölést. Csak beavatottak voltunk, véletlenül tartózkodtunk
épp a szobában. Tamrának valahogy sikerült a mi nevünket
eltitkolnia a Feketék elől, máskülönben velünk is éppúgy végeztek
volna, mint a többiekkel.
Csak ketten maradtunk. Csupán mi ketten tudtuk az egész
világon, mi vár ránk. Legalábbis a Fény szolgái közül csak mi ketten.
Úgyhogy tettem, amit tennem kellett, Gareth Bryne. Az egész
életemet a Sárkány eljövetelének szenteltem. Megesküdtem rá, hogy
megőrzőm a világot az Utolsó Csatáig. Hogy megteszem, amit csak
kell… amit csak kell!… és viselem a rám rótt terhet. Egyetlenegy
emberről tudtam csak, hogy megbízhatok benne, de ő már halott.
Megfordult, és állta a férfi tekintetét. Egy szellő rebegtette meg a
gyertya lángját, de Bryne csak ült, és őt figyelte.
– Így hát, Gareth Bryne – folytatta –, el kellett odáznom az esküm
teljesítését, mert ütközött más esküimmel. Megfogadtam, hogy
végigkísérem ezt az ügyet, és a Sárkányt még nem érte el a végzete
Shayol Ghulnál. Az ember fontossági sorrendben tartja meg az
esküit. Amikor esküt tettem neked, azt nem fogadtam meg, hogy
azonnal teljesítem is. Szándékosan figyeltem rá, hogy ne tegyem.
Lehet, hogy szerinted ez csak aes sedai szójáték. Szerintem valami
más.
– Mégis, micsoda? – kérdezte a férfi.
– Kötelességteljesítés. Tettem, amit tennem kellett, hogy
megvédjelek téged, a földedet, az embereidet, Gareth Bryne. Egy
pajta és pár tehén pusztulásáért okolsz. Javaslom, hogy gondolj bele,
az mekkora kárt okoz, ha az Újjászületett Sárkány elbukik! Néha
meg kell fizetni az árát, hogy egy fontosabb kötelességét teljesítse az
ember. Azt hittem, a katonák értik ezt.
– El kellett volna mondanod – sóhajtotta Bryne, és még mindig a
szemébe nézett. – El kellett volna magyaráznod, ki vagy.
– Micsoda? – kérdezte Siuan. – Hittél volna nekem?
A férfi habozott.
– Ráadásul – tette hozzá a nő őszintén – nem bíztam benned. Az
azt megelőző találkozásunk nem volt túl… baráti, ha jól emlékszem.
Megkockáztathattam volna, hogy mindent elárulok neked, Gareth
Bryne, holott nem is ismertelek? A kezedbe adhattam volna a titkot,
amit csak én sejtettem? A titkot, amit tovább kellett adnom az új
amyrlinnek? Vesztegethettem volna erre akár egy pillanatot is,
amikor a világ nyakában már ott fityegett a hóhérkötél?
Választ követelve állta a férfi tekintetét.
– Nem – ismerte be végül Bryne –, a Fény égessen meg, Siuan,
nem! Nem vesztegethettél egy pillanatot sem. Eleve nem kellett
volna belemenned abba az eskübe!
– Jobban oda kellett volna figyelned – mondta a nő, és végül
szipákolva félrenézett. – Ha javasolhatom, a jövőben jobban figyelj
oda, hogy amikor valaki szolgálatot fogad neked, állapítsátok meg az
időpontot is.
A férfi nyögött egyet, és Siuan lerántotta az utolsó inget is. A
kötél megremegett, és elmosódott árnyat vetett a sátor falára.
– Nos – mondta Bryne –, azt fogadtam meg magamnak, hogy
csak addig dolgoztatlak, amíg ki nem szedem belőled a választ. Most
már tudom. Azt mondanám, hogy…
– Hallgass! – csattant fel Siuan. Sarkon pördült, és a férfira
bökött.
– De…
– Ki ne mondd! – fenyegette meg. – Betömöm a szádat, és
fellógatlak a levegőbe holnap alkonyig! Azt ne hidd, hogy nem
teszem meg!
A férfi szótlanul ült.
– Még nem végeztem veled, Gareth Bryne! – Kirázta a kezében
tartott inget, és összehajtogatta. – Majd szólok, ha végeztem!
– A Fényre, te nő! – motyogta a férfi szinte csak magának. – Ha
tudtam volna, hogy aes sedai vagy, mielőtt Salidarig kergetlek… ha
tudtam volna, mit teszek…
– Miért? – mordult fel Siuan. – Akkor nem kerestél volna meg?
– Még szép, hogy megkerestelek volna – válaszolta a férfi
sértetten. – Csak óvatosabb lettem volna, és talán felkészültebben
érkezem. Vaddisznóvadászatba kezdtem egy nyúlölő kiskéssel,
lándzsa helyett!
Siuan letette az összehajtott inget a többi tetejére, aztán felemelte
az egész köteget. Szenvedően nézett fel a férfira.
– Igyekszem úgy tenni, mintha nem hasonlítottál volna épp most
egy vaddisznóhoz, Bryne. Kérlek, máskor fogalmazz óvatosabban!
Máskülönben könnyen szolgálólány nélkül találhatod magad, és
akkor keresgélheted azokat a nőket a táborban, hogy mossanak rád!
A férfi értetlenül nézett rá. Aztán felnevetett. Siuan sem állta meg,
hogy ne vigyorodjon el. De legalább ez után a szóváltás után majd
Bryne is tudja, ki az úr kettejük közül!
De… a Fényre! Miért beszélt neki a Jövendölésről? Olyan ritkán
árulta el bárkinek is! Miközben betette az ingeket a férfi ládájába,
felnézett Bryne-re. A férfi még mindig a fejét rázta és nevetett.
Majd ha a többi eskü már nem tart fogva, gondolta. Majd ha már
biztos lehetek benne, hogy az Újjászületett Sárkány teszi, amit tennie
kell, talán lesz rá időm. Most az egyszer végre tényleg várom már,
hogy vége legyen ennek a küldetésnek. Igazán meglepő.
– Lassan le kéne feküdnöd, Siuan – mondta Bryne.
– De hát még korán van! – válaszolta a nő.
– Igen, de a nap már lement. Minden harmadik nap szokatlanul
hamar lefekszel, és felveszed azt a furcsa gyűrűt, amit a párnák közt
dugdosol az ágyadon! – Lapozott egyet az asztalán tornyozódó
papírok között. – Add át az üdvözletem az amyrlinnek!
Siuan álla leesett, csak nézte a férfit. Nem tudhatott
Tel’aran’rhiodról! Csak nem! Látta, hogy Bryne elégedetten
elvigyorodik. Jó, talán Tel’aran’rhiodról nem tudott, de arra
alighanem rájött, hogy a gyűrű és az időbeosztása valamiféleképp
összefügg az Egwene-nel való kommunikációval. Okos. A férfi
felnézett rá a papírok fölött, ahogy elment előtte, és a szeme vidáman
csillogott.
– Elviselhetetlen alak – motyogta Siuan, és leült a kis tábori
ágyra. Elengedte a fénygömböt. Aztán megilletődve előhalászta a
gyűrű ter’angrealt, és a nyakába tette. Hátat fordított a férfinak, és
lefeküdt. Próbálta magára kényszerítem az álmot. Gondoskodott róla,
hogy minden harmadik nap korán keljen, és estére alaposan
elfáradjon. Néha azt kívánta, bárcsak olyan könnyen alvásra
kényszeríthetné magát, mint Egwene.
Elviselhetetlen… elviselhetetlen alak! Valahogy vissza kell majd
vágnia neki. Talán ha egereket csempész az ágyába. Igen, az jó
fizetség lesz.
Túl sokáig hevert ébren, de végül sikerült valahogy álomba
ringatnia magát, és halványan mosolygott a megfelelő bosszút
tervezgetve. Tel’aran’rhiodban ébredt, és nem volt rajta más, csak
egy botrányos, szinte semmit sem fedő hálóruha. Felkiáltott, és
azonnal kicserélte, szigorúan összpontosítva egy zöld ruhára. Zöld?
Miért épp zöld? Átváltoztatta kékre. A Fényre! Hogy lehet, hogy
Egwene mindig olyan ügyesen uralt mindent Tel’aran’rhiodban, míg
ő azt is alig bírta megoldani, hogy a ruhája ne változzon át minden
futó gondolatra? Biztos az lehetett az oka, hogy neki csak ez a
gyengébb ter’angreal másolat jutott, ami nem működött olyan jól,
mint az eredeti. Mások kissé anyagtalannak is látták miatta.
Az aes sedai tábor kellős közepén állt, a sátrak között. Minden
emberkéz emelte építmény ajtaja az egyik pillanatban nyitva volt, a
másikban csukva. Az égen heves, ám furcsán hangtalan vihar
tombolt. Különös, bár itt, Tel’aran’rhiodban amúgy is gyakran estek
meg furcsaságok. Siuan lehunyta a szemét, és azt akarta, hogy a
Fehér Toronyban jelenjen meg, a novíciák főnökasszonyának a
szobájában. Amikor kinyitotta a szemét, ott is volt. Aprócska,
falambériás szoba egy zömök íróasztallal és egy másik asztallal a
verésekhez.
Jobban örült volna az eredeti gyűrűnek, de azt gondosan őrizték
az ülnökök. Hálásnak kellett volna lennie ezért a kis fogásért is,
ahogy azt az apja szokta volt mondani. Megeshetett volna, hogy egy
gyűrű sem marad neki. Az ülnökök így is azt hitték, hogy ez
Leanénél volt, amikor elfogták.
Vajon Leanével minden rendben volt? A hamis amyrlin bármelyik
pillanatban a kivégzése mellett dönthetett. Siuan pontosan tudta,
Elaida milyen kicsinyesen bosszúálló tud lenni; még mindig
belehasított a fájdalom, ha szegény Alaricra gondolt. Vajon Elaida
érzett akár egy pillanatnyi megbánást is, hogy hidegvérrel
lemészároltatott egy őrzőt, mielőtt rendesen megfosztotta volna a
rangjától azt a nőt, akinek át akarta venni a helyét?
– Egy kard, Siuan? – kérdezte hirtelen Egwene hangja. – Ez
újdonság!
Ő lenézett, és döbbenten látott a tulajdon kezében egy fényverte
kardot, amivel alighanem Elaidát vágta volna le. Eltüntette, aztán
végigmérte Egwene-t. A lány tökéletesen úgy nézett ki, mint egy
amyrlin. Pompázatos aranyszín ruha volt rajta, barna haja bonyolult,
igazgyöngyökkel pettyezett fonatban tekergett. Az arca még nem volt
kortalan, de Egwene-nek igen jól ment az aes sedaiok
megingathatatlan nyugalma. Igazság szerint a fogságba esése óta
mintha csak még jobban ment volna neki.
– Jól nézel ki, anyám! – köszöntötte.
– Köszönöm – mosolyodott el halványan Egwene. Siuan előtt
sokkal többet megmutatott önmagából, mint mások előtt. Mind a
ketten tudták, hogy Egwene milyen sokban köszönhette Siuan
tanításának, hogy oda jutott, ahol most volt.
Bár talán magától is elért volna oda, ismerte be Siuan. Épp csak
esetleg sokkal lassabban.
Egwene körbenézett a szobában, aztán halványan elfintorodott.
– Tisztában vagyok vele, hogy én javasoltam ezt a helyszínt
legutóbb, de az elmúlt időben épp elégszer láttam már ezt a szobát.
Találkozzunk a novíciák ebédlőjében! – Ezzel eltűnt.
Különös választás, de valószerűtlennek tűnt, hogy váratlan
hallgatózók lapulnának odalenn. Nem csak ő és Egwene használták
titkos találkozókra Tel’aran’rhiodot. Siuan lehunyta a szemét – nem
kellett volna, de úgy érezte, segít –, és maga elé képzelte a novíciák
ebédlőjét, a hosszú padsorokat, a kopár falakat. Amikor kinyitotta a
szemét, ott volt, akárcsak Egwene. Az amyrlin leült, és egy
csodálatos, párnázott szék jelent meg mögötte. Könnyedén felfogta,
mielőtt eleshetett volna. Siuan nem bízott magában annyira, hogy
ilyen bonyolult dolgokat el mert volna képzelni: egyszerűen csak
letelepedett az egyik padra.
– Azt hiszem, nem ártana, ha gyakrabban találkoznánk, anyám –
mondta, és az asztalon dobolva próbálta rendezni a gondolatait.
– Igen? – húzta ki magát Egwene ültében. – Történt valami?
– Elég sok minden – felelte Siuan –, és tartok tőle, hogy némelyik
már-már úgy bűzlik, mint az egyhetes fogás!
– Mesélj!
– Az egyik Kitaszított a táborunkban volt – mondta Siuan. Erre
nem akart túl gyakran gondolni. A puszta elképzelésre is libabőrös
lett.
– Meghalt bárki is? – kérdezte Egwene nyugodt hangon, de a
szeme acélként villogott.
– A Fénynek hála, nem – sóhajtott Siuan. – Már azokat kivéve,
akiről eddig is tudtál. Romanda jött rá a dologra. Egwene, az a
förtelem már egy ideje köztünk rejtőzött!
– Ki volt az?
– Delana Mosalaine – válaszolta Siuan –, vagy a szolgálólánya,
Halima. De valószínűbb, hogy Halima, mivel Delanát jómagam is
hosszú ideje ismerem.
Egwene szeme épp csak egy kicsit kerekedett el. Halima sokszor
szolgálta ki őt is. Megérintette és kiszolgálta az egyik Kitaszított. Jól
fogadta a hírt. Ahogy egy amyrlinnek illett.
– De Anaiyát egy férfi ölte meg – mondta. – Vagy azok a
gyilkosságok nem ide tartoztak?
– De igen. Anaiyát nem egy férfi ölte meg, hanem egy nő, aki
saidint használt. Csak így eshetett… csak ennek van értelme.
Egwene bólintott. A Sötét Úr nem ismert lehetetlent. Siuan
elégedetten, büszkén mosolyodott el. A lány kezdte megtanulni,
milyen is az, ha valaki amyrlin. A Fényre, már ő volt az amyrlin!
– Mi van még? – kérdezte Egwene.
– Ez ügyben nincs olyan sok minden – folytatta Siuan. – Sajnos
sikerült elmenekülniük előlünk. Még aznap eltűntek, hogy
felfedeztük a titkukat.
– Kíváncsi lennék rá, mi figyelmeztette őket…
– Nos, ez kapcsolódik egy másik ügyhöz, amiről beszélnem kell
veled! – Siuan mély levegőt vett. A legrosszabbat már letudta, de ami
ezután jött, azt sem volt sokkal könnyebb megemészteni. – Aznap
összeült a Csarnok, és ott volt Delana is. A gyűlésen egy asha’man
bejelentette, hogy érzi, hogy egy férfi fókuszál a táborban. Úgy
véljük, ez figyelmeztethette. Csak miután Delana elmenekült, azután
raktuk össze a képet. Ugyanez az asha’man mesélte el azt is, hogy az
egyik bajtársa találkozott egy nővel, aki saidint fókuszált.
– És mit keresett egy asha’man a táborunkban? – kérdezte
Egwene hidegen.
– Követként érkezett – magyarázta Siuan. – Az Újjászületett
Sárkány küldte. Anyám, úgy tűnik, hogy az al’Thort követő fickók
egy része aes sedaiokat kötött meg!
Egwene épp csak egyet pislogott.
– Igen. Erről már én is hallottam híreszteléseket. Reméltem, hogy
eltúlzottak. Azt elárulta ez az asha’man, hogy ki hatalmazta fel
Randet ilyen förtelmes gaztettekre?
– Ő az Újjászületett Sárkány – fintorodott el Siuan. – Nem
hinném, hogy úgy véli, felhatalmazásra van szüksége. De el kell
mondanom a védelmére, úgy tűnik, hogy az egészről mit sem sejtett.
A megkötött nőket Elaida küldte, hogy pusztítsák el a Fekete
Tornyot.
– Igen. – Egwene végre kimutatott egy szikrányi kis érzelmet. – A
híresztelések ezek szerint mégsem túloztak! – Csodaszép ruhája
megőrizte a szabását, de sötétbarnává vált, mint az aielek ruhája.
Egwene mintha észre sem vette volna a változást. – Hát Elaida
katasztrofális uralmának már semmi sem vet véget?
Siuan csak megrázta a fejét.
– Jóvátételül felajánlottak nekünk negyvenhét asha’mant, hogy
kössük meg őket az al’Thor emberei által megkötött nővérekért
cserébe. Nem tartom tisztes váltságnak, de a Csarnok ennek ellenére
úgy döntött, elfogadja az ajánlatot.
– És így volt helyes – mondta Egwene. – Az Újjászületett Sárkány
ostobaságával majd később kell számolnunk. Talán az emberei nem
az ő parancsára cselekedtek, de akkor is Randet terheli a felelősség.
Férfiak, akik nőket kötnek meg!
– Azt állítják, megtisztították a saidint – mondta Siuan.
Egwene felvonta az egyik szemöldökét, de nem ellenkezett.
– Jogos – mondta –, azt hiszem, ez egész logikus fejlemény lenne.
De természetesen szükségünk van további bizonyítékokra is.
Ám a rontás akkor érkezett, amikor úgy tűnt, teljes a győzelem;
miért is ne múlna el, amikor úgy tűnik, minden a teljes őrületbe
zuhan?
– Ezt így még nem is gondoltam végig – mormolta Siuan. – És
mitévők legyünk, anyám?
– Hadd intézze ezt a Csarnok! – mondta Egwene. – Úgy nézem,
kézben tartják a dolgokat!
– Még jobban kézben tartanák, ha visszatérnél közénk, anyám!
– Az lesz a vége – felelte Egwene. Hátradőlt, és összefonta az
ujjait az ölében. Valahogy jóval idősebbnek tűnt, mint amilyennek az
arca mutatta. – Egyelőre itt van tennivalóm. Gondoskodnod kell róla,
hogy a Csarnok végzi a kötelességét. Bízom benned!
– És ez büszkeséggel tölt el, anyám – mondta Siuan, és igyekezett
magába fojtani tehetetlen dühét. – De kezdenek kicsúszni az
irányításom alól. Lelaine elkezdte felépíteni magát valamiféle
második amyrlinnek, és mindezt ráadásul úgy, hogy úgy tesz, mintha
téged támogatna. Rájött, hogy őt erősíti, ha úgy tűnik, mintha a te
nevedben járna el.
Egwene elgondolkozva biggyesztette le az ajkát.
– Azt hittem volna, Romanda került előnybe, elvégre ő fedezte fel
a Kitaszítottat!
– Szerintem ő is ezt hitte – mondta Siuan –, de túl sokáig
sütkérezett a dicsfényben. Lelaine nem kis erőfeszítéssel érte el, hogy
ő legyen az amyrlin valaha élt leghűbb követője. Ha csak őt hallja az
ember, még azt hinné, hogy a legbensőbb bizalmasod volt!
Kijelentette, hogy én mostantól az ő kíséretébe tartozom, és
ahányszor összeül a Csarnok, egyfolytában azzal jön, hogy „Egwene
ezt akarta”, meg hogy „ne feledjétek, Egwene mit mondott, amikor
ezt csináltuk”!
– Okos – biccentett az amyrlin.
– Zseniális – sóhajtott Siuan. – De tudtuk, hogy előbb vagy utóbb
az egyikük lehagyja a másikat. Próbálom továbbra is Romanda felé
noszogatni, de nem tudom, meddig terelhetem el a figyelmét!
– Tégy meg minden tőled telhetőt – utasította Egwene –, de ne
aggódj, ha Lelaine nem hagyja, hogy eltereld!
Siuan összevonta a szemöldökét.
– De hát a te helyedre akar ülni!
– Úgy, hogy közben arra épít – mosolyodott el Egwene. Végre
észrevette, hogy a ruhája sötétbarna lett, és egy szemvillanás alatt
vissza is változtatta aranyszínűre. Nem akadt meg beszéd közben. –
Lelaine taktikája csak akkor járhat sikerrel, ha nem térek vissza.
Engem használ a hatalma forrásaként. Ha visszatérek, nem lesz más
választása, mint hogy elfogadja az uralmamat. Minden erejét arra
pazarolja, hogy engem erősítsen!
– És ha nem térsz vissza, anyám? – kérdezte Siuan lágyan.
– Akkor jobb, ha az aes sedaioknak van egy erős vezére – mondta
Egwene. – Ha Lelaine-nek sikerül magához ragadnia ezt az erőt, ám
legyen!
– Jó oka van rá, hogy elintézze, ne térj vissza, és ezt te is tudod –
mormolta Siuan. – A legjobb esetben is kudarcot kíván neked!
– Nohát, ezért igazán nem vádolhatom! – Egwene annyira azért
nem uralkodott jól az érzelmein, hogy erre se fintorodjon el. – Én is
arra fogadnék, hogy kudarcot vallok, ha kívülről látnám a helyzetem!
Egyszerűen csak viseld el, Siuan. Nem hagyhatom, hogy ilyen
dolgok tereljék el a figyelmemet. Most semmiképp sem, hogy végre
esélyt látok itt is a sikerre; semmiképp sem, hogy tudom, a kudarcért
ennél sokkal nagyobb árat fizetnénk.
Siuan tudta már, mikor feszül meg ilyen makacsul Egwene álla.
Aznap este már nem győzi meg. Egyszerűen csak a következő
alkalommal ügyesebben kell próbálkoznia.
A hideg rázta már ki ettől az egésztől: a saidin megtisztításától, az
asha’mantől, a Torony szétforgácsolódásától. Bár egész életében
ezekre a végnapokra készült, ugyanúgy megrázó élmény volt, hogy
elérkeztek.
– Tényleg közel már az Utolsó Csata – mormolta, főképp
magának.
– Igen – bólintott Egwene komoran.
– És én az egykori hatalmam töredékével nézhetek majd szembe
vele – fintorodott el Siuan.
– Talán ha a Torony újra egyesült, találunk neked egy angrealt –
nézett rá az amyrlin. – Mindent felhasználunk, amink csak van,
amikor megindulunk az Árnyék ellen!
Siuan elmosolyodott.
– Az pompás lenne, de nem szükséges. Szerintem már csak
megszokásból panaszkodom! Igazából kezdem már megtanulni, mire
jó ez az új… helyzet. Nem olyan nehéz megbarátkozni vele, most,
hogy végre felfedeztem az előnyeit is!
Egwene a homlokát ráncolta, mintha csak azon tűnődne, miféle
előnye lehet, ha valaki elveszíti a hatalmát. Végül megrázta a fejét.
– Elayne egyszer említette, hogy van a Toronyban egy szoba, tele
az Egyetlen Hatalommal kapcsolatos kincsekkel. Gondolom, valóban
létezik…
– Természetesen – mondta Siuan. – A raktár a pincében. A pince
második szintjén van, az északkeleti oldalon. Kis szoba, egyszerű
faajtóval, de nem lehet eltéveszteni! Az egész folyosón az az
egyetlen, amit zárnak.
Az amyrlin biccentett.
– Sajnos Elaidát nem verhetjük le nyers erővel! De azért jó tudni,
merre lehet. Van még más különleges esemény, amiről tudnom kéne?
– Pillanatnyilag nincs, anyám – mondta Siuan.
– Akkor menj, és aludj egy keveset! – Egwene mintha habozott
volna. – És legközelebb két nap múlva találkozunk! Itt, a novíciák
ebédlőjében, bár lassan nem ártana átszoknunk arra, hogy a városon
kívül beszélünk. Nem bízom ebben a helyben. Ha a mi táborunkban
volt egy Kitaszított, apám fogadójának a felét tenném rá, hogy a
Fehér Toronyban is kémkedik egy!
Siuan bólintott.
– Rendben!
Lehunyta a szemét, és mire kinyitotta, ébren hevert Bryne
sátrában. A gyertya már nem égett, és hallotta, ahogy a férfi halkan,
egyenletesen szuszog a sátor másik végében felállított tábori ágyon.
Felült, és átnézett rá, bár túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is lásson
az árnyékok között. Meglepő módon azután, hogy Kitaszítottakról és
asha’manekről beszéltek, a zömök tábornok jelenléte megnyugtatta.
Van még más különleges esemény, amiről tudnod kellene,
Egwene? – gondolta Siuan elmélázva, és felkelt, hogy a paraván
mögött levesse a ruháját, és felvegye a hálóingét. Azt hiszem, talán
szerelmes vagyok. Vagy ez nem elég különleges? Saját maga számára
sokkal furcsább volt, mint a saidin megtisztítása, vagy, hogy egy nő
az Egyetlen Hatalom férfi felét fókuszálja.
Megrázta a fejét, és visszadugta a ter’angrealt a rejtekhelyére,
aztán befészkelte magát a takaró alá.
Eltekint az egerektől. Ez egyszer.

 

 

 

Kilencedik fejezet
MALDENT ELHAGYVA
A hűvös, tavaszi szellő megcsiklandozta Perrin arcát. Az efféle
szellőknek virágpor és friss, hajnali harmat szagát kellett volna
hordozniuk, tavaszi hajtások feltúrta föld illatát, új élet, újjászületett
föld illatát.
De a szellő csak vér és halál bűzét fújta felé.
Hátat fordított a fuvallatnak, letérdelt, és megvizsgálta a
kocsikereket. A szekér zömök, kortól megfeketedett kis faszerkezet
volt. Első ránézésre úgy tűnt, jó állapotban van, de Perrin már
megtanulta, jobb, ha mindennel óvatos, amit Maldenből hoztak el. A
shaidók csak a lovakat vetették meg, a szekereket és az ökröket
korántsem, de – akárcsak minden más aiel – kevés holmival utaztak.
Nem tartották karban a kordékat és a szekereket sem, és ő nem egy
hibás darabot talált már vizsgálódása során.
– A következőt! – bődült el, és megnézte az első kerék küllőit. A
megjegyzést a háta mögött sorakozó embereknek vetette oda. Mind
vele akart beszélni.
– Uram – szólalt meg egy hang. Mély volt, érdes, mint a fának
csikorduló fa zaja. Gerard Arganda, Ghealdan főkapitánya.
Gondosan olajozott páncélszaga volt. – Sürgetnem kell a távozást.
Engedje meg, hogy előrelovagoljak őfelségével!
Az „őfelsége” Alliandréra, Ghealdan királynőjére vonatkozott.
Perrin tovább dolgozott a keréken: az ácsmunkákhoz nem értett
annyira, mint a kovácsmesterséghez, de az apja mindegyik fiát
megtanította rá, miféle gond lehet egy szekérrel. Jobb még indulás
előtt elintézni az ilyet, mint aztán félúton megakadni! Úgy nézte,
mind a négy kerék rendben van.
– Uram? – kérdezte Arganda.
– Mindannyiunknak együtt kell elindulnunk – felelte neki. – Ez
parancs, Arganda. Nem akarom, hogy a menekültek azt higgyék,
cserben akarjuk hagyni őket!
A menekültek. Több mint százezer menekültről kellett
gondoskodniuk. Több mint százezerről! A Fényre, ez sokkal több
ember volt, mint ahány az egész Folyóközben élhetett! És neki kellett
róla gondoskodnia, hogy mindegyiknek jusson elég étel. Szekér. Az
emberek nagy része nem értette, milyen fontos egy jó szekér. Hanyatt
feküdt, hogy becsúszhasson a kocsi alá, és megnézze a tengelyeket.
Kénytelen volt felnézni a borult égre, bár Malden közeli városfala
félig így is kitakarta.
A település egész nagy volt ahhoz képest, hogy Észak-Altarában
feküdt. Inkább volt erőd, mint város; falai, tornyai fenyegetően
meredtek az égnek. Egészen egy nappal azelőttig a város környékén
a shaidó aielek tanyáztak, de mostanra eltűntek. Sokan elestek,
mások elmenekültek, a foglyaikat pedig kiszabadította Perrin és a
seanchanok szövetsége.
A shaidók két dolgot hagytak rá: a levegőben terjengő vérszagot,
és a gondjára maradt százezer menekültet. Bár szívesen visszaadta a
szabadságukat, egészen mást akart, amikor felszabadította Maldent.
Meg akarta menteni Faile-t.
Egy újabb aiel csapat indult meg a város irányába, de lelassultak,
aztán tábort vertek, és már egyáltalán nem siettek úgy Malden felé.
Talán a csata után menekülő shaidók figyelmeztették őket, hogy
nagyobb sereg van előttük; akkora, hogy még őket is megverte, pedig
voltak velük fókuszálni képes asszonyok. Akárhogy is, úgy tűnt, a
Perrin mögött táborozó aielek éppúgy nem akarnak csatába keveredni
vele, ahogy ő sem akart megküzdeni velük.
Hagytak neki időt. Legalábbis egy keveset.
Arganda még mindig őt figyelte. A kapitányon ott ragyogott a
kifényesített mellvért, és a sisakját a hóna alá csapta. A zömök fickó
nemcsak valami felfuvalkodott, ficsúr tisztecske volt, hanem a
ranglétra legalsó fokáról emelkedett fel a fővezéri posztra. Jól
harcolt, és követte az utasításokat. Többnyire.
– Ebből nem engedek, Arganda – mondta Perrin, és tovább húzta
magát a kocsi alatt a nedves talajon.
– És nem lehet, hogy legalább Kapukat használjunk helyette? –
kérdezte a kapitány, és letérdelt. Rövidre nyírt, vasszürke haja szinte
a földet súrolta, ahogy lehajtotta a fejét, hogy benézzen a szekér alá.
– Az asha’manek így is félholtak a tegnapi csata után – csattant
fel Perrin. – Te is tudod!
– Egy nagyobb Kapuhoz túl fáradtak – próbálkozott tovább
Arganda –, de talán egy kisebb csoportot elküldhetnénk. Az úrnőm
teljesen kimerült a rabságban! Csak nem akarhatja, hogy meneteljen!
– A menekültek is kimerültek – mutatott rá Perrin. – És Alliandre
kap egy lovat, hogy ne kelljen gyalogolnia, de ő is csak akkor indul,
amikor mi, többiek. A Fény adja, hogy mihamarabb mehessünk!
A kapitány sóhajtott, de biccentett. Felállt, miközben Perrin
végigfuttatta az ujját a tengelyen. Egy pillantással fel tudta mérni,
hogy feszül a fa, de jobban szerette kitapogatni. Az érintés
megbízhatóbb volt. Ahol gyengült az anyag, mindig volt egy kis rés,
egy kis szálka, és lehetett érezni, hogy kis híján megroppan. A fa
ilyen szempontból megbízható volt.
Nem úgy, mint az emberek. Nem úgy, mint saját maga.
A fogát csikorgatta. Nem akart erre gondolni sem. Tovább kellett
dolgoznia, tennie kellett valamit, hogy elterelje a figyelmét. Szeretett
dolgozni. És mostanában túl ritkán volt rá alkalma.
– A következőt! – ordította a kocsi alól.
– Uram, támadnunk kellene! – jelentette ki egy bősz hang a jármű
mellett.
Perrin hátravágta a fejét a letaposott fűre, és lehunyta a szemét.
Bertain Gallenne, a Szárnyas Őrség úrkapitánya ugyanazt a szerepet
töltötte be Mayene-ben, mint Arganda Ghealdanban. Ezt az egy
hasonlóságot leszámítva a két kapitány mindenben eltért, amiben
csak két ember eltérhetett. Perrin a szekér alól is látta Bertain
pompás, kidolgozott csizmáját, látta a héja formájú csatokat.
– Uram – folytatta Bertain –, a gárda egy rohama szétszórná az
aiel csőcseléket, ebben egészen biztos vagyok! Hogy is lehetne
másképp, ha itt, a városban is elbántunk az aielekkel?
– Akkor velünk voltak a seanchanok – morogta Perrin, és miután
végzett a hátsó tengellyel, lassan letekergőzött az elsőhöz is. A régi,
koszos kabátja volt rajta. Faile össze fogja szidni érte. Uraságként
kellett volna viselkednie. De igazán nem várhatta el a felesége, hogy
rendes kabátot vegyen fel, amikor egy órát készül heverni a sárban,
hogy alaposan megnézze a szekerek alját!
Faile eleve nem akarta volna, hogy a sáros fűben heverésszen.
Perrin felnyúlt az elülső tengelyre, és habozott: eszébe jutott a
felesége hollófekete haja, jellegzetes, saldaeai orra. Csak őt szerette.
Ő volt a mindene.
Sikerrel járt – megmentette. Akkor miért is kell úgy éreznie,
mintha még mindig minden éppolyan rossz lenne, mint volt? Örülnie
kellene, extázist kellene éreznie, megkönnyebbülésnek kellene
eltöltenie! De hiába volt biztonságban az asszony, nem volt semmi
sem rendben. És nem tudta volna megmagyarázni, miért nem.
A Fényre! Hát semmi sem hajlandó úgy működni, ahogy az
kellene? A zsebébe túrt, és a legszívesebben végigbabrálta volna a
csomós kis zsineget, amit egykor ott rejtegetett. De eldobta. Hagyd
már abba! – förmedt magára. Visszaszerezted. Minden úgy lesz,
ahogy volt. Vagy nem?
– Igen, persze – folytatta Bertain –, és feltételezem, hogy a
seanchanok távozása okozhat is némi fennakadást a támadásban. De
az arrébb táborozó aiel csapat kisebb, mint amit legyőztünk. És ha
aggódik, csak üzenjen megint annak a seanchan tábornoknak, hogy
jöjjenek vissza. Biztos ismét szeretnének az oldalunkon harcolni!
Perrin visszakényszerítette magát a jelenbe. A saját ostoba
gondjai nem számítottak: itt és most azt kellett elérnie, hogy a
szekerek meginduljanak. Az első tengellyel sem volt semmi gond.
Hasra fordult, és kimászott a szekér alól.
Bertain középmagas volt, bár a sisakjára tűzött három toll
magasabbnak mutatta. Feltette a vörös szemkötőjét is – Perrin még
mindig nem tudta, hogyan veszítette el a szemét –, és a páncélja
fénylett. Izgatottnak tűnt, mintha csak azt hitte volna, hogy az ő
hallgatása azt jelenti, támadhatnak.
Perrin felállt, és leporolta egyszerű, barna nadrágját.
– Megyünk – jelentette be, aztán feltartotta a kezét, hogy elejét
vegye a további vitának. – Tegnap legyőztük a klánokat, de ahhoz le
kellett őket itatnunk vágottgyökérrel, a mi oldalunkon pedig
damanek voltak. Fáradtak vagyunk, sebesültek, és visszaszereztük
Faile-t. Nincs több okunk a küzdelemre. Most futunk.
Bertain nem tűnt elégedettnek, de biccentett, és elfordult.
Áttrappolt a sáron; az emberei lóháton vártak rá. Perrin végigmérte a
szekér körül ácsorgó kis csoportot: mind vele akartak beszélni.
Nemrég még nagyon nyugtalanította az ilyen. Haszontalannak
tartotta – az elé járulók nagy része úgyis tudta, mit fog mondani!
De neki kellett kimondania, neki kellett válaszolnia. Végre
megértette ennek a fontosságát is. Ráadásul a kérdéseik segítettek
elterelni a gondolatait arról a különös feszültségről, ami Faile
megmentését követte.
Odasétált a következő szekérhez. A kísérete követte. Vagy ötven
szekér sorakozott egymás után: jókora karavánt alkottak. Az első pár
szekéren a Maldenből megmentett holmik tornyosultak, a középsőkre
épp ekkor rakodtak fel, és neki már csak kettőt kellett megvizsgálnia.
Jócskán maga mögött akarta tudni a várost napnyugtára. Akkor talán
elég messze jutnak, hogy biztonságban legyenek.
Kivéve persze, ha ezek az új shaidók üldözőbe akarják venni őket.
Ahány embert el kellett innen vinnie, a vak is követhette a
nyomukat!
A nap csak világosabb foltocska volt a vaskos felhőtakaró mögött,
de lassan a látóhatár felé gördült. A Fényre, mekkora felfordulás,
rendbe kellett tennie a menekülteket és a három külön sereget! És
elvben az indulás lett volna a legkönnyebb az egészben!
A shaidó tábor katasztrofális állapotban volt. Perrin emberei
összeszedték és felrakodták az elhagyatott sátrak egy részét. A város
körül végre láthatóvá vált a letaposott gyom, a sár, a szeméttel
teleszórt talaj. A shaidók aielek voltak, szívesebben táboroztak a
városfalakon kívül, mint odabenn. Különös egy népség, mi tagadás…
ki hagyna ott egy jó puha ágyat, a védhetőbb hadi állásokról nem is
beszélve, csak hogy a mezőn sátorozzon?
De az aielek megvetették a városokat. A legtöbb épületet vagy
felperzselték az első shaidó támadás során, vagy azután fosztották ki.
Az ajtókat betörték, az ablakokat bezúzták, a berendezést szétszórták
az utcán, és a vízért szaladó gai’shainok végül a földbe tapostak
mindent.
Az emberek még mindig rovarokként rajzottak át a városkapun és
végig az egykori shaidó táboron, és összeszedegették, amit csak
valahogy magukkal vihettek. A szekereket kénytelenek lesznek
hátrahagyni, ha majd az Utazás mellett döntenek – Grady nem tudott
akkora Kaput nyitni, hogy azon átférjen egy szekér –, de egyelőre
nagyon sokat segítettek a kocsik. Jó néhány ökrük is volt, azokat
valaki más ellenőrizte, hogy biztosan elég jó állapotban legyenek a
szekérhúzáshoz. A shaidók hagyták, hogy a maldeni lovak nagy
része elkódorogjon. Kár értük. De az ember azzal dolgozott, amije
volt.
Perrin odaért a következő szekérig, és elkezdte a hosszú rudat
vizsgálgatni, amihez majd az ökröket befogják.
– A következőt!
– Uram – hallott egy rekedtes hangot –, azt hiszem, én vagyok a
következő!
Perrin hátrapillantott a beszélőre: Sebban Balwer, a titkára. Az
emberkének száraz, összecsippentett képe volt, és mindig görnyedten
állt – úgy nézett ki, mint egy várakozó dögkeselyű. Bár tiszta volt a
kabátja, nadrágja is, Perrin mindig úgy érezte, porfelhőnek kellene
felszállnia, ahányszor csak a fickó mozdul egyet. A szaga is poros
volt, akár egy régi könyvnek.
– Balwer – mondta neki, és végigfuttatta az ujját a szekérrúdon,
aztán leellenőrizte a hámokat. – Azt hittem, te a foglyokkal beszélsz!
– Valóban sok elfoglaltságot okozott ez a kötelesség – felelte a
férfi –, de aztán győzött a kíváncsiság. Tényleg hagynia kellett, hogy
a seanchanok magukkal vigyék a fókuszálni képes shaidó foglyokat?
Perrin felnézett a poros kis titkárra. A fókuszálni képes tudós
asszonyokat leterítette a vágottgyökér, és még mindig nem tértek
eszméletükre, amikor átadták őket a seanchanoknak, hogy tegyék
velük, amit csak jónak látnak. Ez a döntés nem tette valami
népszerűvé Perrint saját aiel szövetségesei körében, de nem
hagyhatta, hogy az a sok fókuszálni képes nő szabadon tervezze
ellene a bosszúhadjáratot!
– Nem tudom, én mi hasznukat vehettem volna – válaszolta
Balwernek.
– Nos, uram, elég sok érdekes dolgot megtudtam. Itt van példának
okáért az, hogy a shaidók nagy része szégyellte a törzsük
viselkedését. Maguk a tudós asszonyok is megosztottak voltak e
kérdésben. Ráadásul kapcsolatba kerültek pár igen különös alakkal
is, akik a legendák korából származó tárgyakat ajánlottak nekik.
Akárkik voltak is, tudtak Kaput nyitni.
– Kitaszítottak – vonta meg a vállát Perrin, és leguggolt, hogy
rendesen megnézhesse a jobb első kereket. – Nem hinném, hogy ki
tudjuk deríteni, melyikek lehettek. Talán álcázták magukat.
A szeme sarkából látta, hogy Balwer lebiggyeszti a száját erre a
megjegyzésre.
– Nem értesz egyet velem? – kérdezte tőle.
– De, uram – válaszolt a másik. – Azok a „tárgyak”, amiket a
shaidók kaptak, szerény becslésem szerint igen gyanúsak. Az aieleket
becsapták, bár még nem értem, miért. De ha lenne még egy kis időnk
átkutatni a várost…
A Fényre! A tábor minden egyes lakója idejön, és valami olyat
kér majd tőle, amiről tudja, hogy nem kaphatja meg? Perrin
lekuporodott a földre, hogy megnézze a kerék belső oldalát is.
Valami nem tetszett neki.
– Eddig is tudtuk, hogy a Kitaszítottak ellenünk vannak, Balwer!
Nem számítottunk rá, hogy tárt karokkal fogadnák Randet, zárja csak
vissza őket, vagy mit tervez most épp velük…
Azok a nyamvadt színek, amik ilyenkor felvillantották a lelki
szemei előtt Randet! Újra kizárta őket a tudatából. Mindig
megjelentek, ahányszor csak Randre vagy Matre gondolt,
látomásokat mutattak róluk.
– Akárhogy is – folytatta –, nem értem, mit akarsz tőlem. Azokat
a shaidó gai’shainokat úgyis magunkkal visszük. A Hajadonok épp
eleget fogtak el. Kikérdezheted mindet. De innen mennünk kell!
– Igen, uram – biccentett a titkár –, csak kár, hogy azokat a tudós
asszonyokat elveszítettük. Tapasztalatom szerint az aielek közül ők
a… legmegértőbbek.
– A seanchanoknak ők kellettek – magyarázta Perrin. – Hát
megkapták őket. Nem hátráltam meg Edarra előtt sem ez ügyben, és
amúgy is, már elvitték őket. Mit vársz tőlem, Balwer?
– Talán küldhetnénk egy üzenetet – kockáztatta meg a titkár –,
hogy tegyenek fel pár kérdést a tudós asszonyoknak, amikor
felébrednek. Én… – elhallgatott, aztán leguggolt, hogy lenézzen
Perrinre. – Uram, ez igencsak zavaró. Nem kereshetnénk valaki mást,
aki átnézi a kocsikat?
– Mindenki más túl fáradt vagy egyéb dolga van – vetette oda
Perrin. – Azt akarom, hogy a táborban lévő menekültek zöme
menetkész legyen, amikor a seregek elindulnak. És a katonák
többsége a várost fésüli át élelem után; minden maréknyi gabonára
nagy szükségünk lesz! A fele amúgy is megrothadt… Ebben nem
segíthetek nekik, mivel olyan helyen kell lennem, ahol az emberek
könnyen megtalálnak. – Ezt kénytelen-kelletlen elfogadta, bár még
mindig bőszítette a dolog.
– Igen, uram – folytatta Balwer –, de gondolom, akkor is
megtalálnák, ha nem mászna be a szekerek alá!
– Ezt a munkát el tudom végezni úgy is, ha beszélnek hozzám –
mordult fel Perrin. – A kezemre nincs szükségük, csak a számra. És a
szám most azt mondja, felejtsd már el az aieleket!
– De…
– Többet nem tehetek, Balwer – szögezte le határozottan, és
felnézett a titkárra a kerék küllői között. – Északra megyünk.
Végeztem a shaidókkal; felőlem megdögölhet az összes!
Balwer ismét lebiggyesztette vékony ajkát, és a szagába enyhe
ingerültség vegyült.
– Természetesen, uram – mormolta, és kurtán meghajolt. Aztán
elment.
Perrin kimászott a szekér alól és felállt. Odabiccentett egy koszos
ruhában, elnyűtt cipőben ácsorgó fiatal nőnek a szekérsor mellett.
– Menj, hívd ide Lyncont! – parancsolta. – Mondd meg neki,
hogy nézze meg ezt a kereket! Szerintem elvásott a közepe, és úgy
nézem, bármelyik pillanatban kieshet!
A fiatal nő biccentett, és elszaladt. Lyncon ácsmester volt: nagy
balszerencséjére épp akkor látogatta meg cairhieni rokonait, amikor a
shaidók megtámadták a várost. Szinte teljesen kiverték belőle az
akaratot. Talán neki kellett volna megvizsgálnia a szekereket, de
amilyen elkínzottan bámult maga elé, Perrin nem volt benne biztos,
hogy rábízhat egy alapos vizsgálatot. Ahhoz viszont még mindig
értett, hogy ha felhívták a figyelmét egy hibára, azt megjavítsa.
És az is hozzátartozott, hogy amíg Perrin csinált valamit, úgy
érezhette, dolgozik, halad valamerre. Nem kellett másra gondolnia. A
szekereket könnyen meg lehetett javítani. Egyáltalán nem olyanok
voltak, mint az emberek.
Megfordult, és végignézett a tűzrakó helyekkel, elszórt
rongyokkal teli üres táboron. Faile épp a városból sietett vissza:
utasította néhány követőjét, hogy derítsék fel a környéket.
Lenyűgöző volt. Csodaszép. És nemcsak az arca vagy nyurga termete
volt gyönyörű, de az is, hogy milyen könnyedén parancsolt az
embereknek; egy pillanat alatt tudta, mit kell tennie. Okos volt, olyan
módon, amire Perrin sosem lett volna képes.
Nem mintha ostoba lett volna: csak szerette átgondolni a
dolgokat. De sosem tudott bánni az emberekkel, nem úgy, mint Mat
vagy Rand. Faile megértette vele, hogy neki nem is kell tudnia bánni
az emberekkel, különösen a nőkkel nem, ha van mellette valaki, aki
megérti őt. Nem kellett értenie ahhoz, hogy másokkal beszéljen, ha
vele beszélhetett.
De most nem tudta, mit is mondhatna. Aggasztotta, hogy mi
történhetett a feleségével a rabsága alatt, bár nem zavarták az
eshetőségek. Dühítették, persze, de bármi történt is, arról nem Faile
tehetett. Az ember tette, amit a túléléshez tennie kellett. Tisztelte az
asszony erejét.
A Fényre!– gondolta magában. Már megint gondolkozom!
Dolgoznom kéne!
– A következőt! – kiáltotta el magát, és lehajolt, hogy tovább
vizsgálgassa a szekeret.
– Ha csak az arcodat látnám, fiam, és semmi mást – jegyezte meg
egy vidám hang –, azt hinném, elveszítettük a csatát!
Perrin döbbenten fordult meg. Nem is vette észre, hogy a vele
beszélni kívánók közt ott áll Tam al’Thor is. A tömeg igencsak
megritkult, de azért akadt még pár küldönc és kísérő. A hátuk mögött
a botjára támaszkodva várt a zömök, szilárd pásztor. A haja teljesen
megezüstösödött. Perrin még emlékezett rá, amikor mélyfekete volt.
Akkoriban ő maga is kölyök volt még, nem ismert sem kalapácsot,
sem üllőt.
Az ujja lecsúszott, és megérintette az övén lógó pörölyt. Ezt
választotta, nem a bárdot. Helyesen döntött, de ennek ellenére
elveszítette az önuralmát a Malden alatt vívott csatában. Vajon ez
zavarta ennyire?
Vagy, hogy annyira élvezte az ölést?
– Mire van szükséged, Tam? – kérdezte.
– Csak azért jöttem, hogy jelentsek, uram – mondta Tam. – A
folyóköziek menetkészen állnak, minden ember két sátorral a hátán,
a biztonság kedvéért. A városból nem vehettünk vizet a vágottgyökér
miatt, úgyhogy felküldtem pár fiút a vízvezetékhez, hogy töltsenek
meg néhány hordót. Elkelne egy szekér, hogy le tudjuk hozni.
– Rendben – mosolyodott el Perrin. Végre valaki csinált is
valamit anélkül, hogy előtte meg kellett volna kérdeznie! – Mondd
meg a folyóközieknek, hogy hazaküldöm őket, amint csak lehet!
Abban a pillanatban, hogy Grady és Neald elég erős ahhoz, hogy
Kaput nyisson. De lehet, hogy az még beletelik egy kis időbe.
– Az nagyon jó lesz, uram – mondta Tam. Különös volt, hogy ő is
így szólította. – De beszélhetnék veled négyszemközt egy percet?
Perrin biccentett. Látta, hogy Lyncon már közeleg, hogy
megnézze a szekeret. Jellegzetesen sántított. Perrin arrébb vonult
Tammel a kísérői és az őrei mellől, és besétált a városfal árnyékába.
Moha zöldellt az erődítmény hatalmas, zömök köveinek tövén;
különös volt, hogy ennyivel zöldebben ragyog, mint a lábuk alatt a
széttiport, véres sárba gyalázott gyomok. Idén tavasszal mintha
semmi más nem lett volna zöld, csak a moha.
– Mi az, Tam? – kérdezte Perrin, amint elég messzire értek.
A pásztor megdörzsölte az arcát; az állán őszes borosta serkent.
Perrin keményen hajtotta az embereit az elmúlt napokban, és nem
volt ideje borotválkozni sem. Tam egyszerű, kék gyapjúkabátot
viselt, és a vastag anyag kellemesen védte a csípős, hegyi szellőben.
– A fiúk pusmognak, Perrin! – Tam valamivel kevésbé volt
hivatalos most, hogy kettesben maradtak. – Komolyan gondoltad,
amikor azt mondtad, hogy feladod Manetherent?
– Bizony – biccentett Perrin. – Az a zászló csak bajt kevert, mióta
először felvonták! A seanchanok meg az összes többi is megtudhatja
az igazat! Nem vagyok király!
– De van egy királynő, aki hűséget esküdött neked!
Perrin átgondolta Tam válaszát, és próbált minél jobban
megfelelni neki. Egykor az ilyesmiért azt mondták rá, lassú eszű,
gyenge a feje. Most már azzal jöttek, hogy azért gondolkozik el ilyen
alaposan, mert ravasz és éles az esze. Mekkora különbséget jelentett,
ha az ember neve elé odakerült néhány hangzatos cím!
– Szerintem jól döntöttél. – Tam válasza meglepte. – Ha
Manetherennek nyilvánítod a Folyóközt, azzal nemcsak a
seanchanokat haragítod magadra, de Andor királynőjét is. Azt
sugallná, hogy nemcsak a Folyóközt akarod megtartani, de talán
vissza akarod hódítani azokat a vidékeket, amik fölött egykor
Manetheren uralkodott!
Perrin megrázta a fejét.
– Nem akarok semmit sem visszahódítani, Tam! A Fényre! Még
azt sem akarom megtartani, ami az emberek szerint az enyém! Minél
hamarabb megszerzi a trónját Elayne, minél hamarabb küld egy
tisztességes uraságot a Folyóközbe, annál jobb! Akkor végre
elfelejthetem ezt az egész Perrin uraság dolgot, és minden
visszatérhet a rendes kerékvágásba!
– És Alliandre királynő? – kérdezte Tam.
– Ő felesküdhet helyettem Elayne-re – makacskodott Perrin. –
Vagy akár egyenesen Randre is! Ahogy elnézem, Rand úgyis szereti
begyűjteni a királyságokat. Mint egy kisgyerek játék közben!
– Csak azt hittem, hogy ezen már túltetted magad – mondta a
pásztor.
– Semmi sem változott a Faile foglyul esése előtti időkhöz képest
– felelte Perrin. – Még mindig nem tetszik nekem az a farkasfejes
zászló sem. Azt hiszem, ideje lenne azt is leszedetni!
– Az emberek hisznek abban a zászlóban, Perrin – jegyezte meg
Tam halkan. Volt benne valami szerénység, de az ember épp ezért
figyelt oda arra, mit beszél. Meg persze azért, mert általában
okosakat mondott. – Azért hívtalak félre, hogy figyelmeztesselek. Ha
felajánlod a fiúknak a lehetőséget, hogy visszatérjenek a Folyóközbe,
néhányan hazamennek. De nem lesznek sokan. A többség
megesküdött, hogy a Shayol Ghulba is követ téged! Tudják, hogy
közeleg az Utolsó Csata; ki ne tudná, amikor ennyi jel mutatja? Nem
akarnak hátramaradni. – Habozott. – És azt hiszem, én sem akarok. –
A szagában határozottság égett.
– Majd meglátjuk – ráncolta a homlokát Perrin. – Meglátjuk!
Elküldte Tamet a paranccsal, hogy szerezzen egy szekeret, és
vigye fel azokért a vizeshordókért. A katonák hallgatni fognak rá: a
néhai pásztor volt a főkapitánya, bár Perrin ezt eléggé visszásnak
érezte. Nem tudott sokat a férfi múltjáról, de Tam harcolt az aiel
háborúban, és kardforgató volt, mielőtt még ő egyáltalán
megszületett volna. És most mégis követte az ő parancsait.
Akárcsak a többiek. És most azt akarták, hogy ez így is maradjon!
Semmit sem tanultak? Nekivetette a hátát a falnak. Nem sétált vissza
a kíséretéhez, az árnyékban állt.
Most, hogy így előkerült a dolog, rá is jött, hogy ez zavarja
annyira. Nemcsak ez, de ez is, ez is igencsak benne volt abban a nagy
nyomottságban. Még most is, hogy visszakapta Faile-t.
Mostanában nem volt jó vezető. Sosem volt tökéletes, persze,
hogy nem, még akkor sem, amikor ott volt vele Faile, hogy irányítsa.
De a távollétében rosszabb lett. Sokkal rosszabb. Nem törődött a
Randtől kapott parancsokkal, nem törődött semmivel, csak hogy a
nőt visszaszerezze.
De hát mi mást kellett volna tennie egy férfinak? Elrabolták az
asszonyát!
Viszont megmentette. És cserébe mindenki mást cserbenhagyott.
És őmiatta haltak meg az emberek. Jó emberek. Akik bíztak benne.
Az árnyékban állva felidézte azt a pillanatot – még csak egy napja
volt! –, amikor egy bajtársával végeztek az aiel nyilak, bár a szívét
addigra már megmérgezte Masema. Aram a barátja volt, de ő
eldobta, hogy Faile megmentésére összpontosítson. Aram többet
érdemelt volna.
Sosem lett volna szabad hagynom, hogy az a kolompár fegyvert
ragadjon, gondolta, de nem akart itt és most szembenézni ezzel a
problémával. Nem tudta volna elviselni. Olyan sok teendője volt.
Ellökte magát a faltól, és tervezte, hogy megvizsgálja az utolsó
szekeret is.
– A következőt! – vakkant fel, és nekilátott a munkának.
Aravine Carnel lépett elő. Az amadiciai nő már levetette egykori
gai’shain köntösét, és egyszerű, világoszöld ruhát viselt helyette. A
zsákmányból kirángatott holmi nem tűnt valami tisztának. Aravine
kövérkés volt, de az arcán még mindig ott sötétlett az elkínzottság, a
fogság nyoma. De határozott volt. Meglepően jónak bizonyult a
szervezésben, és Perrin úgy gyanította, nemesi származék lehet. Csak
úgy áradt a szagából a magabiztosság, a parancsoláshoz szokott
könnyedség. Kész csoda, hogy mindez túlélte a hosszú fogságot!
Perrin letérdelt, hogy megnézze az elülső kerekeket, és azon
gondolkozott, hogy furcsa, hogy Faile épp Aravine-re bízta a
menekültek felügyeletét. Miért nem valamelyik kölyökre a Cha
Faile-ból? Idegesítő kis ficsúrok voltak, de meglepően
hozzáértőknek bizonyultak.
– Uram – szólt a nő, és gyakorlott pukedlije is előkelő származást
sejdített –, végeztem a szervezéssel, az emberek indulásra készek!
– Máris? – nézett fel Perrin döbbenten a kerék mellől.
– Könnyebbnek bizonyult, mint vártam, uram. Rájuk
parancsoltam, hogy gyűljenek csoportokba előbb országok, aztán
szülőváros szerint. Nem meglepő, hogy a legtöbben cairhieniek,
aztán altaraiak, majd amadiciaiak, pár egyéb néppel fűszerezve.
Néhány domani, pár taraboni, és egy-egy véletlenszerűen
idekeveredett határvidéki vagy teari.
– Hányan bírnának ki egy pár napos menetelést anélkül, hogy
szekérre kéne kéredzkedniük?
– A legtöbben – válaszolta a nő. – A betegeket és az öregeket
elzavarták a városból, amikor a shaidók elfoglalták Maldent. Akik itt
maradtak, mind hozzászoktak a kemény munkához. Kimerültek,
uram, de egyikük sem akar itt várakozni, miközben az a másik shaidó
sereg nem egész félnapi járóföldre táborozik!
– Rendben – mondta Perrin. – Akkor indítsd el őket azonnal!
– Azonnal? – kérdezett vissza Aravine döbbenten.
A férfi biccentett.
– Azt akarom, hogy amint lehet, induljanak is el északra.
Előreküldöm Alliandrét és a csapatait! – Ezzel végre Arganda
panaszáradatát is elfojtja, és a menekültek sem lesznek már útban. A
Hajadonok egyedül sokkal gyorsabban, sokkal hatékonyabban
végeznek az ellátmány összeszedésével. A nagy gyűjtögetésnek
lassan már úgyis vége. Az embereknek csak pár hetet kell kibírniuk
az úton. Utána a Kapukon átugorhatnak biztonságosabb vidékekre.
Andorba talán. Vagy Cairhienbe.
Azok a shaidók a hátában idegesítették. Bármikor úgy dönthetnek,
hogy rátámadnak. Ha útnak erednek, talán nem lesz olyan csábító a
lehetőség.
Aravine pukedlizett és elsietett, hogy előkészítse az indulást.
Perrin hálát adott a Fénynek, hogy talált még egy embert, aki nem
kérdezget vissza, és nem tesz úgy, mintha jobban tudná, mit akar.
Elküldött egy kölyköt Argandához a hírrel, hogy nemsokára indulhat,
aztán befejezte a szekér vizsgálatát. Felállt, és a nadrágjába törölte a
kezét.
– A következőt! – kiáltott fel.
Senki sem lépett előre. Nem volt már más mellette, csak az őrök,
a küldöncfiúk és pár kocsis, akik épp az ökröket fogták volna be a
szekerek elé, hogy aztán elguruljanak, és felrakodják a
szállítandókat. A Hajadonok már jókora halom élelmet és egyéb
zsákmányt tornyoztak az egykori tábor közepére, és Perrin látta,
hogy Faile is ott szorgoskodik, hogy minden rendben menjen.
Odaküldte hozzá a saját kíséretét is, hogy segítsenek, és egyedül
találta magát. Teendők nélkül.
Épp, amit el akart kerülni.
A szél felerősödött, és ismét az orrába vágta a halál rettenetes
bűzét. És az emlékeket. A csata dühét, a minden egyes csapásban ott
lüktető szenvedélyt és izgalmat. Az aielek kiváló harcosok voltak, a
világ legjobbjai. Minden ütésváltás életveszélyes volt, és ő is épp
elég vágást és zúzódást szenvedett, bár azóta már Gyógyítottak rajta.
Az aielekkel harcolva úgy érezte, él. Mindegyik ellenfele a
lándzsa mestere volt; bármelyikük megölhette volna. De ő nyert.
Harc közben emésztő szenvedély töltötte el. A szenvedély, hogy
végre tehet is valamit. Két hónapnyi várakozás után minden egyes
ütés egy lépés volt, ami közelebb vitte Faile-hoz.
Nem kellett többet beszélnie. Nem kellett többet terveznie.
Megtalálta a célját. És most az eltűnt.
Üresnek érezte magát. Mint amikor… mint amikor az apja valami
különleges ajándékot ígért neki télközép ünnepére. Ő hónapokon át
mohón várakozott, és tette a dolgát, hogy kiérdemelje a titkos
ajándékot. Amikor megkapta a kis falovacskát, egy pillanatig izgatott
volt, boldog. De másnap meglepően letörtnek érezte magát. Nem az
ajándék miatt, hanem mert nem volt már miért küzdenie. Elszállt az
izgalom, és csak ekkor értette meg, hogy mennyivel drágábbnak
tartotta a várakozást magát, mint az ajándékot.
Nem sokkal ezután kezdett be-benézni Luhhan mester
kovácsműhelyébe, hogy aztán beálljon hozzá inasnak is.
Örült, hogy visszaszerezte Faile-t. Boldog volt. És mégis, most mi
várt még rá? Ez a sok marha őt nézte ki vezérnek. Néhányan még azt
is állították, ő a királyuk! Ezt aztán sosem akarta. Mindig eltetette
velük a zászlókat, ahányszor csak felvonták, egészen, amíg Faile meg
nem győzte arról, hogy hasznos lehet, ha használja őket. De ő még
mindig nem érezte úgy, hogy a farkasfejes lobogónak itt lenne a
helye, arcátlanul csattogva a tábor fölött.
De leszedetheti? Az emberek tényleg hittek benne. Ahányszor
átvágott köztük, csak úgy áradt belőlük a büszkeség illata. Nem
zavarhatta el őket! Randnek segítségre lesz szüksége – és mindenki
segítségére szüksége lesz – az Utolsó Csatában.
Az Utolsó Csata. Lehet, hogy egy hozzá hasonló ember, aki
egyáltalán nem akart vezérkedni, ekkora sereget vezessen életük
legfontosabb pillanatában?
Felörvénylettek a színek, és látta Randet. Mintha egy kőből épült,
teari házban ült volna. Régi jó barátjának sötétség honolt az arcán,
mint akinek súlyos gondok nehezednek a vállára. Még ültében is
királyinak tűnt. Abban a drága, vörös kabátban, azzal a nemes
tartással király is volt, nem csak annak hitték. Ő viszont csak egy
kovács maradt.
Nagyot sóhajtott, megrázta a fejét, és szélnek engedte a képet.
Meg kellett keresnie Randet. Érezte, hogy valami húzza, hívogatja.
Randnek szüksége volt rá. Mostantól erre kell összpontosítania.

 

 

Tizedik fejezet
A DOHÁNY UTOLJA
Rodel Ituralde halkan pöfékelt a pipájából, a füst ráérősen, lágyan
kígyózott felfelé. A füst szálai összetekeredtek és egymásba folytak a
mennyezeten, aztán kiszivárogtak a rozoga fészer tetejének
repedésein. A falak is megvetemedtek a kortól, keskeny kis sávokban
ki lehetett látni rajtuk, és a szürke fa meg-megrepedezett, szálkásan
széthasadt. A sarokban egy kis parázstartó égett, és a szél átsüvített a
falakon. Rodel egy kicsit aggódott is, hogy egy széllöket esetleg az
egész kunyhót felborítja.
Egy zsámolyon üldögélt, az asztalon jó néhány térkép hevert
előtte szétnyitva. Az asztal sarkán a dohányzacskója fogott le egy
gyűrött kis papírt. Az aprócska lap viharvert volt, és látszott, hogy
hosszú ideje hordozza már összehajtogatva a kabátja belső zsebében.
– Nos? – kérdezte Rajabi. A vaskos nyakú, határozott férfinak
barna szeme volt, széles orra és gumós álla. Mostanra tökéletesen
megkopaszodott, és leginkább egy jókora sziklára emlékeztetett.
Próbált úgy is viselkedni, mint egy szikla. Nehéz volt megmozdítani,
de ha egyszer elkezdett gurulni, szinte lehetetlen volt megállítani. A
legelsők közé tartozott, akik csatlakoztak Ituralde ügyéhez, annak
ellenére, hogy nem sokkal korábban még a király ellen akart
fellázadni.
Kis híján két hét telt el Ituralde darlunai győzelme óta. Messzire
nyújtózkodott azzal a győzelemmel. Talán túl messzire. Ó, Alsalam!
– gondolta. Remélem, ez mind megérte, öreg barátom! Remélem, nem
őrültél meg csak úgy! Rajabi talán szikla, de a seanchanok maguk a
lavina, és én rázúdítottam őket a fejünkre!
– Most mi lesz? – próbálkozott Rajabi.
– Várunk – felelte Ituralde. A Fényre, de gyűlölt várakozni! –
Aztán harcolunk. Vagy talán megint futunk. Még nem döntöttem el.
– A taraboniak…
– Nem jönnek – vágott közbe Ituralde.
– De hát megígérték!
– Meg bizony. – Ő maga ment el hozzájuk, fellelkesítette őket, és
kérte, hogy még egyszer utoljára harcoljanak az oldalán a
seanchanok ellen. Ujjongtak, kurjongattak, de nem siettek a
segítségére. Késlekedtek. Már így is vagy féltucatszor vette rá őket,
hogy „még egyszer utoljára” harcoljanak mellette. Ők is látták, mi
lesz ennek a háborúnak a vége, és nem számíthatott rájuk a
továbbiakban. Már ha egyáltalán valaha számíthatott rájuk.
– Gyáva férgek! – mormolta Rajabi. – A Fény égesse meg
mindet! Akkor majd megcsináljuk egyedül. Volt már rá példa!
Ituralde lassan, elgondolkozva szívott bele a pipájába. Végre úgy
döntött, megkezdi a folyóközi dohányt. Ez a pipára való volt az
utolsó a készletében; hónapok óta tartogatta. Jó íze volt. Jobbat nem
is termesztettek.
Újra ránézett a térképekre. A kisebbiket fel is emelte, hogy jobban
lássa. Az már biztos, hogy jobb térképekre lett volna szüksége!
– Ez az új seanchan tábornok – mondta –, több mint
háromszázezer katonával bír, és jó kétszáz damanet is kapott!
– Már máskor is győztünk le nagy seregeket. Nézd csak meg,
Darlunánál mit vittünk véghez! Szétzúztad őket, Rodel!
És ehhez minden csepp ravaszságra, taktikára és szerencsére
szüksége volt, amije csak akadt. És így is elveszítette az emberei
nagyobbik felét. Most szaladt, sántikálva menekült ez elől az újabb,
még nagyobb seanchan sereg elől.
Akik ezúttal nem követnek el hibákat. A seanchanok már nem
csak a rakenek jelentéseire építettek. Az emberei jó néhány gyalogos
felderítőt is elfogtak, és ez azt jelentette, hogy többtucatnyit nem
sikerült elkapniuk. Immár a seanchanok tökéletesen tisztában voltak
az ő valódi erejével és helyzetével.
Az ellenség már nem hagyta, hogy ő terelgesse, ő csalogassa őket;
vadászni kezdtek rá, fáradhatatlanul kerülgették a csapdáit. Ituralde
úgy tervezte, egyre mélyebbre vonul vissza Arad Domanba; az az ő
seregének kedvezett volna, és megnyújtotta volna a seanchanok
utánpótlási vonalát is. Úgy vélte, talán még négy-öt hónapig
kitarthat. De a tervei mostanra használhatatlanokká váltak. Még
azelőtt készültek, hogy megtudta: egy egész fényverte aiel hadsereg
garázdálkodik Arad Domanban. Ha hihetett a jelentéseknek, bár az
aielekkel kapcsolatban általában erősen túloztak, és nem tudta,
ezúttal mennyit hihet el, vagy százezren lehettek, és az ország északi
részét jobbára el is foglalták. Bandar Ebant beleértve.
Százezer aiel. Ez felért kétszázezer domani katonával. Talán
többel is. Még mindig tisztán emlékezett a Véres hó idejére húsz
évvel korábbról, amikor úgy tűnt, minden elesett aiellel tíz embert
veszített.
Csapdába esett, dió volt két jókora kő között. A legjobb választása
még az volt, hogy visszavonul ide, erre az elhagyatott steddingre. Ez
legalább egy kis előnyt jelent számára a seanchanok ellen. De csak
egy kicsit. A seanchan sereg legalább hatszor akkora volt, mint a
sajátja, és a legzöldfülűbb parancsnok is tudta, hogy öngyilkosság
csatába szállni ilyen túlerő ellen.
– Láttál már zsonglőrmestert, Rajabi? – kérdezte a térképet
nézegetve.
A szeme sarkából Ituralde látta, ahogy a bikanyakú fickó zavartan
ráncolja a homlokát.
– Láttam mutatványosokat, akik…
– Nem, nem mutatványost. Egy mestert.
Rajabi megrázta a fejét.
Ituralde elgondolkozva pöfékelt, aztán megszólalt.
– Én egyszer láttam. A caemlyni udvari bárd volt az. Ruganyos
fickó, bár a humora inkább otthon lett volna egy ivóban,
akármennyire ki is dekorálták. A bárdok ritkán zsonglőrködnek; de
ez a fickó nem bánta, hogy ilyesmire kérték. Úgy hallottam, szeretett
zsonglőrködni, hogy a fiatal leányörökös kedvében járjon.
Kivette a pipát a szájából, és letömködte a dohányt.
– Rodel – kezdte Rajabi. – A seanchanok…
A tábornok feltartotta az ujját, és visszatette a pipát a szájába,
mielőtt folytatta volna.
– A bárd először csak három labdát hajigáit. Aztán megkérdezett
minket, hogy szerintünk elbánna-e egy negyedikkel is. Lelkesen
kiabáltuk, hogy mutassa, mit tud. Felment négyre, aztán ötre, végül
hatra. Minden újabb labdánál egyre hangosabban ujjongtunk, és
mindig megkérdezte, hogy szerintünk elbánna-e még eggyel. Mi
persze azt mondtuk, igen.
– Hét, nyolc, kilenc. Nemsokára már tíz labda volt a levegőben.
Olyan bonyolult mintában szálltak, hogy követni sem tudtam. Nagy
erőfeszítésébe telt, hogy a levegőben tartsa mindet, és ki kellett
nyúlnia, hogy el-elkapjon egyet, amit már majdnem leejtett.
Túlságosan is összpontosított ahhoz, hogy megkérdezze, szerintünk
el tudna-e bánni még eggyel, de a közönség követelőzni kezdett.
Tizenegy! Úgyhogy a segédje bedobott még egy labdát a többi közé.
Ituralde pöfékelt.
– Elejtette őket? – kérdezte Rajabi.
A tábornok megrázta a fejét.
– Az utolsó labda valójában nem is labda volt. Valamiféle
illuminátor trükk lehetett, mert amint félúton volt a bárd felé, nagyot
pukkant, és hirtelen nagy fénnyel, füsttel villant egyet. Mire kitisztult
a látásunk, a bárd már nem volt a helyén, és tíz labda sorakozott a
padlón. Amikor körbenéztem, láttam, hogy a többi lakomázó mellett
ül az egyik asztalnál, és vadul flörtöl Finndal nagyúr feleségével.
Szegény Rajabi teljesen értetlenül nézett rá. Szerette a tiszta és
egyértelmű válaszokat. Ezzel általában Ituralde maga is így volt, de
mostanában – ezzel a természetellenesen borult éggel, a folyamatos,
nyomasztó sötéttel – előkerült a filozofikusabb énje.
Előrenyúlt, és kirántotta a megviselt, összehajtogatott lapocskát a
dohányzacskó alól. Rajabi kezébe nyomta.
– „Csapj le keményen a seanchanokra! – olvasta Rajabi. –
Szorítsd vissza őket, kényszerítsd vissza mindet a hajójára, és vissza
a nyomorult óceán túlfelére! Számítok rád, öreg barátom! Alsalam
király.” – Rajabi leengedte a levelet. – Tudom, mit parancsolt, Rodel.
Nem miatta csatlakoztam. Miattad jöttem.
– Igen, de én miatta harcolok – mondta Ituralde. A király embere
volt, mindig is az lesz. Felállt, kiverte a dohányt a pipából, és
széttaposta a parazsat. Félretette a pipát, és elvette a levelet Rajabitól,
aztán az ajtóhoz lépett.
Döntenie kellett. Maradjon és küzdjön, vagy meneküljön el egy
rosszabb helyre, csak hogy nyerjen cserébe egy kis időt?
A kunyhó fala felsírt, és a szél megrázta a fákat. Ituralde kilépett a
borult reggelbe. A fészert persze nem az ogierek építették. Ahhoz túl
rozoga volt. Ezt a steddinget már réges-rég elhagyták. Az emberei a
fák között táboroztak. Aligha a legjobb helyszín egy táborozó sereg
számára, de az ember abból főzött, amije volt, és a stedding
túlságosan is hasznos volt ahhoz, hogy csak úgy elsétáljanak
mellette. Mások talán egy városba menekültek volna, hogy
elbújjanak a falak mögött, de itt, a fák rejtekében haszontalan volt az
Egyetlen Hatalom. Ha valamivel kiiktathatta a seanchan damanekat,
az a legmagasabb falnál is többet jelentett.
Maradnunk kell, gondolta az embereit nézegetve. Keményen
dolgoztak, beásták magukat, és mellvédet emeltek. Fájt a gondolat,
hogy fákat kell kivágnia egy steddingen. Találkozott már pár ogierrel
életében, és tisztelte őket. A hatalmas tölgyfákban talán volt még
valami tűnő erő azokból az időkből, amikor ogierek éltek alattuk.
Bűn volt kivágni őket. De az ember tette, amit tennie kellett. Talán
ha elfut, nyer egy kis időt, ám legalább olyan könnyen veszíthetett
volna időt. Még volt pár napja, mielőtt rájuk rontanak a seanchanok.
Ha jól beássa magát, talán ostromra kényszerítheti őket. A
steddinghez érve esetleg habozni fognak, és az erdő Ituralde kisebb
seregének kedvezett.
Ki nem állhatta, hogy sarokba szorították. Talán azért is
gondolkozott rajta ilyen sokáig, bár a szíve mélyén már tudta, hogy
itt az ideje megállni. Nem futhat tovább. A seanchanok végül csak
elkapták.
Tovább sétált az emberei között, odabiccentett a dolgozóknak,
hagyta, hogy minél többen lássák. Vagy negyvenezer embere
maradhatott: ha figyelembe vette, milyen eséllyel indultak, ez is kész
csoda. Ezeknek az embereknek mind meg kellett volna szökniük. De
látták, ahogy egyik lehetetlen csatát megnyeri a másik után, ahogy
egyik labdát a levegőbe dobta a másik után, és egyre jobban
tapsoltak. Azt hitték, megállíthatatlan. Nem értették, hogy amikor
valaki még több labdával zsonglőrködik, nem csak a mutatványa lesz
látványosabb.
A végén a bukás is látványosabb lesz.
Magában tartotta a sötét gondolatokat, ahogy Rajabival az oldalán
végigvonult az erdős táboron, és megnézte a mellvédet. Szépen
haladtak, az emberek egymás után eresztették be a vaskos fatörzseket
a frissen ásott árkokba. Miután körbejárta az egész tábort, biccentett.
– Maradunk, Rajabi! Szólj mindenkinek!
– A többiek közül néhányan azt mondogatják, ha itt maradunk,
biztos meghalunk – válaszolta Rajabi.
– Tévednek – mordult rá Ituralde.
– De…
– Semmi sem biztos, Rajabi! – nézett rá a tábornok. – Tömjétek
meg a mellvéden belüli fákat íjászokkal: majdnem olyan lesz, mintha
tornyaink lennének. Ki kell alakítanunk odakinn egy halálzónát. A
mellvéd körül vágjatok ki minél több fát, aztán a halmozzátok fel
őket idebenn, második vonalnak, ahová visszavonulhatunk. Talán
tévedtem a taraboniak kapcsán, és a segítségünkre vágtatnak. Vagy
talán a királynak van még valahol egy eldugott hadserege, amelyik
megvédhet minket. Vér és hamu, még az is lehet, hogy mi magunk
visszaverjük őket! Majd meglátjuk, hogy szeretnek a damanejaik
nélkül küzdeni!
Rajabi láthatóan kiegyenesedett, és egyre magabiztosabb lett.
Ituralde tudta, valami efféle beszédet várt. Akárcsak a többiek, ő is
bízott a Kis Farkasban. Nem hitték volna, hogy kudarcot vallhat.
Ő azonban tisztában volt a helyzettel. De ha az embernek meg
kellett halnia, hát becsülettel tette. Fiatalon gyakran álmodozott
háborúkról, a csata dicsőségéről. Megöregedve már tudta, hogy a
csatában nincs semmiféle dicsőség. De becsület igen.
– Ituralde nagyúr! – kiáltott egy küldönc, és beszaladt a
befejezetlen mellvéd mögé. Kölyök volt még, elég fiatal ahhoz, hogy
a seanchanok esetleg életben hagyják. Máskülönben Ituralde
hazaküldte volna a fiút és a hozzá hasonlókat.
– Igen? – kérdezte a tábornok, és megfordult. Rajabi kisebb
hegyként állt az oldalán.
– Egy ember! – zihálta a fiú. – A felderítők kapták el. Besétált a
steddingre.
– Azért jött, hogy az oldalunkon küzdjön? – kérdezte Ituralde.
Nem volt ritkaság, hogy egy seregbe beálljanak emberek. Mindig
volt, akit vonzott a dicsőség, vagy legalábbis a rendszeres étkezés.
– Nem, uram – lihegett még mindig a kölyök. – Azt mondta,
önnel akar beszélni!
– Seanchan? – vakkant fel Rajabi.
A fiú megrázta a fejét.
– Nem. De szép ruhája van!
Akkor valami uraság hírnöke lehet. Domani, vagy talán egy
renegát taraboni. Akárki volt, aligha ronthatott a helyzeten…
– És egyedül jött?
– Igen, uram!
– Bátor ember! Akkor kísérd elém! – parancsolta a tábornok.
– Hol fogadja, uram?
– Micsoda? – csattant fel Ituralde. – Azt hiszed, valami puccos
kereskedő vagyok, palotával meg minden? Itt, a mezőn tökéletes
lesz. Hozd ide, de ne siesd el a dolgot! És gondoskodj róla, hogy
rendesen őrizzék!
A fiú biccentett, és elfutott. Ituralde magához intett pár katonát, és
elszalasztotta őket Wakedáért meg a többi tisztért. Shimron halott
volt, szénné égette egy damane tűzlabdája. Kár érte. Inkább őt
tartotta volna meg, mint a másikat.
A legtöbb tisztje még az idegen előtt odaért. A nyurga Angaer. A
félszemű Wakeda, aki különben egész jóképű fickó lett volna. A
zömök Melarned. A fiatalos Lidrin, aki az apja halála után is követte
őt.
– Mit hallok? – kérdezte Wakeda, és összefont karral vonult oda
elé. – Itt maradunk ebben a halálos csapdában? Rodel, nincs annyi
emberünk, hogy ellenálljunk! Ha utánunk jönnek, csapdába estünk!
– Igazad van. – A tábornok csak ennyit mondott.
Wakeda a többiekhez fordult, aztán vissza Ituraldéhoz. Az
ingerültsége mintha kicsit megkopott volna a vezér őszinte válasza
hallatán.
– De hát… akkor miért nem futunk? – Mostanában sokkal
kevesebbet hőzöngött, mint pár hónapja, amikor Ituralde nekivágott
ennek a hadjáratnak.
– Nem akarlak cukros hazugságokkal etetni benneteket – szólt a
tábornok, és egyesével végigmérte a tiszteket. – Rossz formában
vagyunk. De ha futunk, még rosszabb formában leszünk. A fák az
előnyünkre lesznek, és megerődíthetjük az állásainkat. A stedding
kioltja a damanekat, és már ez önmagában is megérné a maradást. Itt
küzdünk meg velük!
Ankaer biccentett; láthatóan megértette a helyzet súlyosságát.
– Bíznunk kell benne, Wakeda! Eddig jól vezetett minket!
Wakeda biccentett.
– Azt hiszem.
A barmok! Négy hónapja még a felük azonnal levágta volna,
amint meglátja, pusztán mert hűséges maradt a királyhoz. Most meg
azt hiszik, képes véghezvinni a lehetetlent! Ituralde sajnálta a dolgot;
kezdte azt hinni, hogy akár vissza is vezethette volna őket
Alsalamhoz a király hű embereként.
– Rendben – mondta, és az erődítések különböző pontjai felé
kezdett mutogatni. – A következőt tesszük a gyenge pontok
megerősítésére…
Meglátta a tisztáshoz közelgő csoportot, és elhallgatott. A
küldöncgyerek, mögötte egy csapat katona, meg egy vörösbe és
aranyba öltözött férfi.
A jövevényen valami vonzotta Ituralde tekintetét. Talán a
magassága volt az; a fiatalember elég magas lett volna aielnek is, és
olyan világos volt a haja is. De egyetlen aiel sem vett volna fel
arannyal hímzett, elegáns, vörös kabátot. Az oldalán kard lógott, és a
fickó mozgásából Ituralde úgy gondolta, bánni is tud vele.
Határozott, elszánt lépésekkel közelgett, mintha csak díszkíséretnek
tartaná a körülötte lévő katonákat. Ezek szerint egy uraság, ráadásul
abból is a parancsoláshoz szokott fajta. Miért jött személyesen,
ahelyett hogy futárt küldött volna?
A fiatal uraság valamivel Ituralde és a vezérei előtt állt meg, és
mindegyiküket alaposan végigmérte, aztán a tábornokra nézett.
– Rodel Ituralde? – kérdezte.
Miféle akcentus volt ez? Andori?
– Igen – válaszolta ő óvatosan.
A fiatal fickó biccentett.
– Bashere leírása igen pontos volt. Úgy látom, itt akarod beásni
magad. Komolyan azt hiszed, hogy visszaverheted a seanchan
sereget? Sokszoros túlerőben vannak, és a taraboni szövetségeseid
nem tűnnek túl… lelkesnek, hogy csatlakozzanak a védelemhez.
Jó értesülésekkel bírt, bárki is volt.
– Nem szokásom idegenekkel megvitatni a stratégiámat. –
Ituralde alaposabban megnézte a fiatal uraságot. Jó erőben volt,
nyurga, kemény legény, már amennyire azt így kabátban meg lehetett
állapítani. A jobb kezét részesítette előnyben, és ha jobban megnézte,
azt is látta, hogy a bal keze hiányzik. Mindkét alkarján valamiféle
vörös és arany tetoválás fénylett.
Azok a szemek. Azok a szemek sok halált láttak már. Nem
pusztán egy fiatal uraság. Egy fiatal hadvezér. Ituralde hunyorogva
végigmérte.
– Ki vagy?
Az idegen állta a tekintetét.
– Rand al’Thor vagyok, az Újjászületett Sárkány. És szükségem
van rád. Rád és a seregedre.
A tábornok körül többen is szitkozódni kezdtek, és ő végigmérte
őket. Wakeda hitetlenkedett, Rajabi megdöbbent, a fiatal Lidrin
nyíltan lekezelően nézte a jövevényt.
Ituralde visszanézett az idegenre. Az Újjászületett Sárkány? Ez a
kölyök? Persze feltételezhető, hogy ez még akár igaz is lehet. A
legtöbb híresztelés egyetértett abban, hogy az Újjászületett Sárkány
egy vörös hajú fiatalember. De a legtöbb híresztelés abban is
egyetértett, hogy tíz láb magas, és mások szerint meg halványan
fénylett a szeme. És aztán ott voltak azok a hírek, hogy megjelent az
égen Falme fölött. Vér és hamu, már eleve abban sem volt biztos,
hogy elhiszi: a Sárkány egyáltalán újraszületett!
– Nincs időm vitatkozni – mondta az idegen rezdületlen arccal.
Valahogy öregebbnek tűnt, mint amilyennek kinézett. Láthatóan
nem érdekelte, hogy felfegyverzett katonák között áll. Igazság szerint
már a megjelenése is ostobaságnak tűnhetett. De Ituralde inkább
elgondolkozott rajta. Csak az Újjászületett Sárkányhoz hasonló
ember sétál be egy szál maga, ilyen egyszerűen egy hadsereg
táborába, csak ő várhatja el, hogy mégis engedelmeskednek neki.
A Fény égesse meg, már pusztán ezért nem akart hinni benne! A
fickó vagy az volt, akinek mondta magát, vagy egy kötöznivaló
bolond.
– Ha kimegyünk a steddingen kívülre, bebizonyíthatom, hogy
tudok fókuszálni – mondta az idegen. – Az csak számít valamit! Ha
megengeditek, idehozhatok tízezer aielt és akárhány aes sedait, akik
kivétel nélkül megesküsznek rá, hogy az vagyok, akinek mondom
magam!
A híresztelések azt is mondták, az aielek az Újjászületett Sárkányt
követik. A tábornok körül állók köhécselni kezdtek, és feszengve
néztek körül. Jó néhányuk a Sárkány-hívek közé tartozott, mielőtt
Ituralde mellé állt volna. A megfelelő szavakkal ez a Rand al’Thor –
vagy bárki volt is – könnyen ellene fordíthatta volna a saját táborát.
– Még ha feltételezzük is, hogy hiszünk neked – kezdte Ituralde
óvatosan –, nem értem, mit számít az. Ezt a háborút meg kell
vívnunk. Feltételezem, neked is megvan a magad gondja.
– Ti vagytok a gondom – mondta Rand al’Thor, és olyan kemény
volt a tekintete, hogy azzal mintha Ituralde koponyájába mélyedt
volna, hogy kihúzzon belőle minden hasznosat. – Békét kell kötnötök
a seanchanokkal. Ezzel a háborúval semmit sem nyerünk. Azt
akarom, hogy menjetek fel a Határvidékre; nekem nincs arra
emberem, hogy a Fertőt őrizze, a határvidékiek pedig elvonultak a
kötelességük elől!
– Parancsaim vannak – felelte Ituralde, és megrázta a fejét.
Várjunk csak! Akkor sem tenné azt, amit ez a kölyök kér, ha nem
lennének parancsai. De… azok a szemek. Alsalamnak is ilyen volt a
szeme, amikor még mind a ketten fiatalok voltak. Engedelmességet
követelő szemek.
– A parancsaid – nézett rá al’Thor. – A királytól kaptad? Ezért
veted magad úgy neki a seanchanoknak?
Ituralde biccentett.
– Hallottam már rólad, Rodel Ituralde – mondta az ifjú. – Olyan
emberek, akikben bízom, akiket tisztelek, megbíznak benned és
tisztelnek téged. Ahelyett, hogy tovább futnál és rejtőznél, beásod
magad, és felkészülsz egy csatára, amiről tudod, hogy végez veletek.
És mindezt azért, hogy hű maradj a királyodhoz. De most itt az ideje
hátat fordítani ennek az egésznek, és olyan háborúba kezdeni, ami
jelent is valamit. Ami mindent jelent. Gyere velem, és megkapod
Arad Doman trónját!
Ituralde hirtelen kihúzta magát.
– Azután, hogy a hűségemet dicséred, azt várod, hogy taszítsam le
a trónjáról a királyomat?
– A királyod halott – mondta al’Thor. – Vagy halott, vagy
megolvasztották az elméjét, mint a viaszt. Egyre inkább úgy hiszem,
Graendal kezére jutott. Az országban uralkodó káoszban mindenütt
az ő nyomait látom. Akármi volt is a parancsod, valószínű, hogy tőle
kaptad. Arra még nem sikerült rájönnöm, miért akarta, hogy a
seanchanok ellen harcolj!
Ituralde felhorkant.
– Úgy beszélsz a Kitaszítottakról, mintha rendszeresen együtt
ebédelnétek!
Al’Thor állta a tekintetét.
– Mindegyikükre emlékszem… az arcukra, a modorukra, arra,
hogyan beszélnek, cselekszenek, mintha csak ezer éve ismerném
őket. Néha jobban is emlékszem rájuk, mint a tulajdon
gyermekkoromra. Én vagyok az Újjászületett Sárkány.
Ituralde pislogott egyet. A Fény égessen meg! – gondolta. Én
hiszek neki… Vér és hamu!
– Hadd… hadd lássuk ezt a bizonyítékodat!
Erre persze többen is tiltakozni kezdtek, leginkább Lidrin, aki túl
veszedelmesnek vélte a dolgot. A többieket megrázta a párbeszéd. Itt
volt az az ember, akire felesküdtek anélkül, hogy valaha is látták
volna. Volt valami… hatalom al’Thor körül, ami vonzotta Ituraldét,
ami kikövetelte, hogy azt tegye, amit kér tőle. De először látnia
kellett a bizonyítékot.
Elszalasztottak pár küldöncöt lovakért, hogy kilovagolhassanak a
steddingről, de al’Thor úgy beszélt tovább, mintha a tábornok már az
ő embere lett volna.
– Talán Alsalam még életben van – morfondírozott várakozás
közben. – Ez esetben értem, hogy miért nem akarnád elfoglalni a
trónját. Hogy tetszene Amadicia? Szükségem lesz valakire, aki ott
uralkodik, és szemmel tartja a seanchanokat. A fehérköpenyek most
ott harcolnak, és nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom állítani
azt a csatározást az Utolsó Csata előtt.
Az Utolsó Csata! A Fényre!
– Nem fogadom el, ha megölöd az ottani királyt – mondta
Ituralde. – De ha a fehérköpenyek már megölték, vagy ha a
seanchanok végeztek vele, akkor esetleg.
Király! Mi a fenéről beszélek? A Fény égessen meg! – gondolta
magában a tábornok. Legalább addig várj, amíg megmutatja azt a
bizonyítékot, mielőtt nekiállsz trónokat elfogadni tőle! Volt valami
ebben a fickóban, abban, ahogy az Utolsó Csatához hasonló, több
ezer éve rettegett eseményekről beszélt – mintha csak a napi tábori
jelentést vitatta volna meg.
Katonák érkeztek meg a lovaikkal, és Ituralde nyeregbe szállt,
akárcsak al’Thor, Wakeda, Rajabi, Ankaer, Melarned, Lidrin és még
vagy fél tucat alacsonyabb rangú tiszt.
– Számos aielt hoztam az országodba – mondta al’Thor, ahogy
lovagolni kezdtek. – Azt reméltem, segíthetnek helyreállítani a
rendet, de sokkal tovább tart az egész, mint gondoltam volna. Azt
tervezem, biztonságba helyezem a Kereskedőtanács egy részét; talán
ha már a kezemben lesznek, sikerül megszilárdítani a rendet azokon
a vidékeken. Neked mi a véleményed erről?
Ituralde nem tudta mire vélni a dolgot. Biztonságba helyezni a
Kereskedőtanács egy részét? Ez nagyon úgy hangzott, mintha el
akarná rabolni őket! Mibe keveredett?
– Működhet… – Azon kapta magát, hogy éppen egyetért. – A
Fényre, mindent figyelembe véve talán ez a legjobb terv!
Al’Thor biccentett, és előrenézett, ahogy kilovagoltak a mellvéd
mögül, és megindultak az ösvényen a stedding széle felé.
– Mindenképp biztosítanom kell a Határvidéket. Gondoskodom az
országodról. A Fény égesse meg azokat a határvidékieket! Mi a
fenére készülnek? Nem, nem, még nincs itt az ideje. Még várhatnak.
Nem, megteszi. Kitart. Egy asha’mannel odaküldöm. – Al’Thor
hirtelen odafordult Ituraldéhoz. – Mit szólnál hozzá, ha adnék neked
száz fókuszálni képes férfit?
– Őrülteket?
– Nem, a többségük stabil – felelte al’Thor, és láthatóan nem
sértődött meg. – Amennyiben és amennyire megbolondultak a saidin
megtisztítása előtt, az sajnos megmaradt, mert a saidin megtisztítása
nem gyógyította meg őket, de a többségüknél még nem volt vészes a
helyzet. És most már nem is lesz, hiszen a saidin tiszta.
A saidin! Tiszta? Ha lennének emberei, akik tudnak fókuszálni…
A saját damanejai, a maga módján… Ituralde megvakarta az állát.
Hamar átlátta a lehetőségeket, de hát egy hadvezérnek tudnia kellett
hamar reagálnia.
– Jó hasznukat venném – biccentett. – Ám legyen!
– Helyes – mondta al’Thor. Kiértek a steddingről; a levegő is
mintha más lett volna. – Igen nagy területet kell majd felügyelned, de
a melléd adott fókuszálók nagy része képes Kaput fonni.
– Kaput? – kérdezett vissza Ituralde.
Al’Thor rápillantott, aztán mintha a fogát csikorgatta volna,
lehunyta a szemét, és úgy remegett, mint aki rosszul van. A tábornok
kiegyenesedett. Minden idegszálával figyelt, a keze a kardmarkolatán
nyugodott. Méreg? Vagy megsérült?
De nem, al’Thor kinyitotta a szemét, és a mélyén mintha extázis
fénylett volna. Megfordult, intett egyet a kezével, és előtte éles
fénycsík szelte ketté a levegőt. Ituralde körül káromkodva hátráltak
meg az emberek. Az egy dolog volt, hogy egy férfi azt állította, tud
fókuszálni; az egy másik, amikor az ember szeme előtt tette!
– Ez egy Kapu – magyarázta az ifjú, miközben a csík megfordult,
és egy jókora, fekete lyuk tátongott a levegőben. – Az asha’man
erejétől függően egy Kapu akár akkora is lehet, hogy szekérrel
áthajthatnak rajta. Szinte bárhová gyorsan el lehet jutni; néha
azonnal, ez már a körülményektől is függ. Pár kiképzett asha’man
segítségével a sereged Caemlynben reggelizhet, hogy aztán pár
órával később Tanchicóban ebédeljenek!
Ituralde megvakarta az állát.
– Nohát, ez már érdekes látnivaló. Igazán érdekes látnivaló…
– Ha ez a fickó igazat mond, ha a Kapuk tényleg működnek…
– Ezekkel ki tudnám takarítani a seanchanokat Tarabonból, és
talán az egész kontinensről!
– Nem! – csattant fel al’Thor. – Békét kötünk velük! Azok
alapján, amit a felderítőimtől hallott, már így is épp elég nehéz lesz
megegyeznem velük anélkül, hogy felajánlanám nekik a fejedet!
Nem akarom tovább bőszíteni őket! Nincs időnk a viszálykodásra!
Fontosabb dolgunk is van!
– A hazámnál semmi sem lehet fontosabb – válaszolta Ituralde. –
Még ha a parancs hamisítvány volt is, ismerem Alsalamot.
Egyetértene velem. Nem hagyhatjuk, hogy idegen csapatok
állomásozzanak Arad Doman területén!
– Akkor megígérem – mondta al’Thor –, hogy a seanchanokat
eltávolítom Arad Doman területéről. Ezt megígérem. De a határig
harcolunk, tovább nem. Cserébe te felmész a Határvidékre, és ott
tartod vissza az inváziót. Visszavered a trallokokat, ha megindulnak,
és itt hagysz nekem pár tisztet, hogy segítsenek megerősíteni Arad
Domant. Könnyebb lesz helyreállítanom a rendet, ha az emberek azt
látják, hogy a saját uraik is együttműködnek velem!
Ituralde átgondolta a helyzetet, bár már tudta, mi lesz a válasza.
Az a Kapu kimenekítheti az embereit ebből a halálcsapdából. Az
aielekkel az oldalán – az Újjászületett Sárkány szövetségeseként –
tényleg lesz rá esélye, hogy megmentse Arad Domant. A becsületes
halál szép dolog volt. De ha becsülettel tovább harcolhat… az még
értékesebb díjnak számított.
– Úgy legyen! – mondta, és kinyújtotta a kezét.
Al’Thor elfogadta.
– Menj, bontsatok tábort! Napszálltára Saldaeában a helyed!

 

Tizenegyedik fejezet
ADRIN HALÁLA
Szerintem megint meg kéne verni a fiút, mondta Lerian az ujjait a
Hajadonok bonyolult kézjel-beszédében villogtatva. Olyan, mint egy
kisgyerek, és ha a kisgyerek veszélyes holmihoz nyúl, megverik a
szülei. Ha a kisgyerek megsérti magát, mert nem tanulta meg, hogy
ne nyúlkáljon a késhez, az a szülei szégyene.
Az előző verés láthatóan nem használt, válaszolta Surial. Úgy
állta, mint egy férfi, nem mint egy gyerek, de mégsem változtatta meg
a cselekedeteit.
Akkor újra meg kell próbálkoznunk vele, jelezte Lerian.
Aviendha leejtette a kis követ az őrök melletti halomra, és
megfordult. Nem köszönt a táborba vezető utat figyelő
Hajadonoknak, és ők sem köszöntek neki. Ha megszólítják,
miközben épp a büntetését tölti, azzal csak tovább mélyítették volna
a szégyenét, és a lándzsanővérei ezt sosem tették volna vele.
Arra sem kellett utalnia, hogy értette a beszélgetést. Bár senki sem
várta el egy egykori Hajadontól, hogy felejtse el a kézjeleket, jobb
volt feltűnés nélkül figyelnie. A kézjelek a Hajadonoké voltak.
Aviendha kiválasztott egy jókora követ a másik halomból, és
elkezdett visszafelé gyalogolni a táborba. Nem tudta volna
megmondani, hogy a Hajadonok vajon folytatták-e ezt a beszélgetést,
mert már nem látta a kezüket. De a téma azért vele maradt. Nagyon
feldühítette őket, hogy Rand al’Thor őrök nélkül ment el, hogy
találkozzon ezzel a hadvezérrel, Rodel Ituraldéval. Nem ez volt az
első eset, hogy ilyen ostobaságot csinált, és mégis, mintha nem
akarta – vagy nem tudta – volna felfogni, hogyan kellene
viselkednie. Minden egyes alkalommal, amikor védelem nélkül
sodorta magát veszélybe, éppúgy megsértette a Hajadonokat, mintha
egyesével végigpofozta volna őket.
Aviendha talán tartozott egy kis tohhal a lándzsanővéreinek. Az ő
feladata lett volna, hogy megtanítsa Rand al’Thort az aiel
szokásokra, és elég látványos kudarcot szenvedett. Sajnos sokkal
nagyobb tohhal tartozott a tudós asszonyoknak, még akkor is, ha nem
tudta, miért. Az a kisebb tartozás a lándzsanővérei felé kénytelen volt
várni, amíg lesz rá ideje.
A karja már fájt a kőcipeléstől. Sima, nehéz kövek voltak; neki
magának kellett őket kiásnia az udvarház mellett zúgó folyó
medréből. Csak az Elayne-nel töltött idő, amikor rá volt
kényszerítve, hogy vízben fürödjön, acélozta meg annyira, hogy
legyen elég ereje bemenni a folyóba. És legalább ez a folyó nem volt
olyan nagy – a vízföldiek talán igen pontatlanul csak pataknak
nevezték volna, de a patak aprócska hegyi vízér volt, amibe az ember
belemártotta a kezét, vagy ahol megtöltötte a kulacsát. Minden olyan
víz, amin nem lépett át csak úgy az ember, határozottan folyónak
minősült.
Szokás szerint borult napjuk volt, és a táborban nyomott volt a
hangulat. A pár napja, az aielek érkezésekor még sürgő-forgó
emberek sokkal lehangoltabbak voltak. A tábor egyáltalán nem tűnt
rendezetlennek; Davram Bashere túlságosan is gondos vezér volt
ahhoz, hogy azt megengedje, hiába született vízföldinek. De az
emberek igenis lassabban mozogtak. Aviendha hallotta, hogy
néhányan arra panaszkodnak: a sötét égbolt elsötétíti a kedvüket is.
Milyen különösek voltak ezek a vízföldiek! Mi köze volt az
időjárásnak az ember hangulatához? Azt megértette, ha valaki azért
elégedetlenkedett, mert nem mentek rajtaütésekre, vagy mert nem
volt sikeres a vadászat. De azért, mert felhős volt az ég? Ennyire nem
becsülték errefelé az árnyékot?
Megrázta a fejét, és továbbment. Olyan köveket választott,
amelyek megerőltették az izmait. Ha másképp tett volna, nem veszi
komolyan a büntetését, és azt semmiképp sem tehette – bár minden
egyes lépés sértette a becsületét. Át kellett vágnia az egész táboron,
mindenki szeme láttára, haszontalan munkát végezve! Inkább lett
volna anyaszült meztelen mindannyiuk előtt az izzasztó sátron kívül!
Inkább futott volna ezer kört, vagy tűrte volna, hogy úgy megverjék,
hogy lábra sem bír állni!
Elérte az udvarház oldalát, és jól titkolt, megkönnyebbült sóhajjal
letette a követ. Bashere hadseregének két vízföldi katonája őrizte a
ház bejáratát, épp úgy, ahogy Aviendha útvonalának a másik végén a
két Hajadon őrködött. Amint lehajolt, és felvett a fal melletti, másik
kőrakásból egy jókora követ, hallotta, hogy az egyik fickó megszólal.
– A Fény égessen meg, de meleg van! – panaszkodott.
– Meleg? – csodálkozott a társa, és felnézett a borult égre. – Te
viccelsz!
Az első őr a kezével legyezte magát, zihált, és csörgött róla a víz.
– Neked hogyhogy nincs meleged?
– Biztos lázad van, vagy valami!
Az első őr megrázta a fejét.
– Csak egyszerűen ki nem állhatom ezt a hőséget.
Aviendha felkapta a követ, és elkezdett visszafelé ballagni a
gyepen. Rövid gondolkozás után arra jutott, hogy a vízföldi létnek
mindenképp van egy alapkövetelménye: mind szerettek panaszkodni.
A vízföldeken töltött első hónapjai alatt ezt szégyenletesnek tartotta.
Azt az őrt komolyan nem érdekelte, hogy arcot veszít a bajtársa előtt
azzal, hogy így felfedi a gyengeségét?
Mind ilyenek voltak, még Elayne is. Ha az ember elhallgatta, mit
összehord az állapotossággal járó fájdalmakról, rosszullétekről, a
tehetetlenségről, azt hihette, hogy a halálán van! De ha a
panaszkodás olyan hiba volt, amibe Elayne is beleesett, akkor ő azt
nem volt hajlandó a gyengeség jelének látni. Az anyavére sosem
viselkedett volna szégyenteljesen.
Ebből az következett, hogy lehetett benne valamiféle rejtett
becsület. Talán a vízföldiek a barátságuk, a bizalmuk felajánlásaképp
fedték fel a társaik előtt a gyengeségüket. Ha a barátaid ismerték a
gyengéidet, az előnyt jelentett, ha valaha el kellett velük járnod a
lándzsák táncát. De az is lehet, hogy a vízföldiek a panaszkodással
mutatták ki az alázatosságukat, valahogy úgy, ahogy a gai’shainok
az engedelmességükkel bizonyították a becsületüket.
Megkérdezte Elayne-t is az elméleteiről, de csak kedves nevetést
kapott válaszul. Ez talán a vízföldi társadalom valami olyan titka
volt, amit nem vitathattak meg a kívülállókkal? Vajon Elayne azért
nevetett, mert ő rájött valamire, amire nem kellett volna rájönnie?
Akárhogy is, nyilván valamiféleképp a becsületüket mutatták ki
vele, és neki ez elég is volt. Bárcsak a saját gondjai a tudós
asszonyokkal is ilyen egyszerűek lettek volna! Azt mindenki tudta,
hogy a vízföldiek megjósolhatatlanul, természetellenesen
viselkednek. De mitévő legyen most, hogy a tudós asszonyok is ilyen
furcsák lettek?
Kezdett türelmetlen és dühös lenni – nem a tudós asszonyokkal,
hanem saját magával szemben. Erős volt és bátor. Persze nem olyan
bátor, mint néhányan mások; azt csak kívánhatta, hogy egyszer olyan
merész legyen, mint Elayne. De ő maga csak kevés olyan gondot
tudott elképzelni, amit ne lett volna képes megoldani egy lándzsa, az
Egyetlen Hatalom és az esze segítségével. De jelen helyzetét mégsem
tudta megfejteni.
Elért a tábor túlsó végére, és letette a követ, aztán leporolta a
kezét. A Hajadonok mozdulatlanul, elgondolkozva néztek előre.
Aviendha odalépett a másik kőkupachoz, és kiválasztott egy
szaggatott élű, tojásdad követ. Jó három tenyér széles volt, és olyan
sima, hogy kis híján kicsúszott a kezéből. Jó néhányszor új fogást
kellett rajta keresnie, mielőtt sikerült jól megszorítania. Megindult
vissza a letiport, száraz téli fűben, el a saldaeai sátrak között,
egyenesen az udvarház felé.
Elayne azt mondaná, hogy ő nem gondolta végig a dolgokat.
Elayne nyugodt volt és átgondolt akkor is, amikor mások feszültek.
Aviendha néha már toporzékolt volna tehetetlenségében, hogy az
anyavére mit beszél annyit, mielőtt cselekedne. Jobban kellene rá
hasonlítanom! Nem volna szabad elfelejtenem, hogy már nem a
Lándzsa Hajadonja vagyok. Már nem rohanhatok neki az
akadályoknak magasba emelt lándzsával!
Úgy kellett megközelítenie a problémákat, ahogy Elayne tette.
Csak így nyerhette vissza a becsületét, és csak akkor kaphatta meg
Rand al’Thort; csak akkor lehetett az övé a férfi úgy, ahogy Elayne-é
és Miné volt. Érezte a kötésen át; a szobájában tartózkodott, de nem
aludt. Túl keményen hajszolta magát, és túl keveset aludt.
A kő megcsusszant a kezében, és ő kis híján megbotlott, ahogy
próbálta kiegyensúlyozni, és felemelni fáradt karjával. Bashere
néhány katonája sétált el mellette; értetlenkedve nézték, és Aviendha
érezte, hogy elvörösödik. Bár talán nem tudták, hogy épp a
büntetését tölti ki, szégyellte magát előttük.
Vajon Elayne hogyan érvelne egy ilyen helyzetben? A tudós
asszonyok haragudtak rá, mert „nem tanult elég gyorsan”. De
mégsem tanították! Csak kérdezősködtek. Kérdezgették, hogy mit
gondol a helyzetükről, kérdezgették Rand al’Thorról, vagy arról,
hogy Rhuarc miként kezelte a car’a’carnnal való találkozót.
Nem tehetett róla, úgy érezte, a kérdések mindegyike újabb próba.
Talán rosszul válaszolt? De akkor miért nem árulták el neki a helyes
válaszokat?
A tudós asszonyok nem hitték, hogy elpuhult. Akkor mi volt még
hátra? Elayne mit mondana? Nagyon hiányoztak neki a lándzsái:
szívesen leszúrt volna most valakit. Támadni akart, kipróbálni magát
a másik ellen, kiengedni a haragját…
Nem! – gondolta elszántan. Megtanulom, hogyan kell tudós
asszonyként élnem. Újra megtalálom a becsületem!
Elért az udvarházhoz, és leejtette a követ. Megtörölte a homlokát;
Elayne ugyan megtanította neki, hogyan hagyja figyelmen kívül a
hőséget és a hideget, de attól még leizzadt, ha dolgozott.
– Adrin? – kérdezte az egyik ajtónálló a másikat. – A Fényre, nem
nézel ki valami jól! Komolyan…
Aviendha bepillantott az ajtón át az udvarházba. Az az őr, aki az
előbb a hőségre panaszkodott, most az ajtókeretnek rogyva állt, a
kezét a homlokára tapasztotta. Tényleg nem nézett ki valami jól.
Aviendha magához ölelte a saidart. A Gyógyítás nem tartozott az
erősségei közé, de talán…
A fickó hirtelen felkapta a kezét, és kaparni kezdte a bőrt a
homlokán. Kifordult a szeme, és a körme mély sebeket vájt a húsába.
Épp csak vér helyett valami fekete, szénszerű anyag fröccsent ki
belőle. Aviendha még messziről is érezte a belőle áradó forróságot.
A másik katona rettegve nézte, ahogy a barátja fekete tűzcsíkokat
hántott a tulajdon fejébe. Sötét szurok folyt elő fortyogva, sziszegve.
A fickó ruhája lángra kapott, és a húsa egy pillanat alatt összeaszott a
csontján.
Meg sem nyikkant. Aviendha lerázta magáról a döbbenetet, és
azonnal egyszerű mintába fonta a Levegőt, hogy a másik, nem
fertőzött őrt biztonságos távolságba rántsa. Az őr barátja addigra már
csak lüktető, fekete szurokhalom volt. Néhol megfeketedett csontok
álltak ki belőle. Koponyája nem maradt. Olyan iszonyatos volt a
hőség, hogy Aviendha kénytelen volt elhátrálni. Magával húzta az őrt
is.
– Meg… megtámadtak minket! – suttogta a férfi. – Fókuszálók!
– Nem – rázta meg a fejét Aviendha –, ez annál sokkal
gonoszabb. Fuss segítségért!
A fickó mintha mozdulni sem tudott volna döbbenetében, de ő
meglökte, és erre már futni kezdett. A szurok maga mintha nem
terjedt volna, ami kész áldás volt, de így is lángra lobbantotta az
udvarház ajtaját. Az egész épület felgyulladhatott volna, mielőtt
odabenn bárki is rájön, hogy veszélyben vannak!
Aviendha Levegőt és Vizet font egybe, hogy kioltsa a lángokat.
De a szálak kirojtosodtak és megremegtek, amint a tűz közelébe
értek. Nem bomlottak fel, de ez a tűz valahogy ellenállt nekik.
Még egy lépést hátrált az iszonyatos, égető forróság elől. A
homlokán verejték gyöngyözött, és fel kellett kapnia a karját, hogy
az arcát árnyékolja. Alig látta a középen sötétlő, fekete szurokhalmot,
ami először vörösen, majd fehéren kezdett izzani, akár a forró szén.
Nemsokára már csak emlék volt a fekete. A tűz szétterjedt az épület
elülső falán. Aviendha kiáltásokat hallott bentről.
Megrázta magát, aztán felmordult, Földet és Levegőt font egybe,
rögöket mart ki maga körül a talajból. A tűzre vetette őket, hátha
sikerül elfojtania. A fonata nem tudta elűzni a forróságot, de ez nem
akadályozta meg abban, hogy egyre több földet szórjon a tűzbe. A fű
borította rögök sziszegtek, gőzölögtek, a sápatag fűszálak hamuvá
omlottak az elképesztő hőben. Aviendha tovább dolgozott, a hőség és
az erőfeszítés egyformán megizzasztotta. A távolban hallotta, ahogy
az emberek – talán az őr is, akit segítségért küldött – vödrök után
kiáltanak.
Vödrök? Hát persze! A Háromszoros Földön a víz túl értékesnek
számított ahhoz, hogy tűzoltásra pazarolják. Földet vagy homokot
használtak helyette. De itt vízzel harcoltak a tűz ellen. Aviendha jó
néhány lépésnyit hátrált, és az udvarház mellett futó folyót kereste a
tekintetével. Épp csak látta a felszínét, a táncoló sásokat, a vízen
tükröződő, narancsszín lángokat. Már az udvarház egész homlokzata
lángolt! Érezte, hogy odabenn fókuszálnak – aes sedaiok vagy tudós
asszonyok. Remélhetőleg kijutnak valahogy a ház hátsó oldalán! A
tűz már bekebelezte a belső folyosót, és a szobáknak nem nyílt
másfelé ajtaja.
Aviendha tömör Levegő és Víz oszlopot font, és jókora, kristályos
vízörvényt emelt ki a folyóból. Maga felé repítette. A vízoszlop úgy
tekergőzött a levegőben, mint a Rand zászlóján fénylő teremtmény:
üveges, kígyószerű sárkány, ami egyenesen a lángokra zúdul. A gőz
szinte kirobbant, és végigcsapott rajta is.
Rettenetes hőség volt, és a gőz megégette a bőrét, de ő nem hátrált
meg. Még több vizet emelt ki a folyómederből, és vaskos
oszlopokban hajította a sűrű gőzben épp csak kivehető sötét halomra.
Olyan iszonyatos volt a hőség! Hátratántorodott pár lépést, de a
fogát csikorgatva tovább küzdött. Aztán hirtelen egy másik vízoszlop
is kirobbant a folyóból, és becsapódott a tűzbe. Ez és Aviendha saját
vízfolyama szinte teljesen eltérítette a folyó vizét. A lány pislogott. A
másik vízoszlopot irányító fonatokat nem is látta, de észrevette, hogy
odafenn, a második emeleten egy alak áll az egyik ablakban, a kezét
előretartja, az arcán összpontosítás ül. Naeff, Rand egyik
asha’manje. Állítólag kifejezetten erős volt a Levegővel.
A tűz meghátrált, csak a szurokhalom maradt, de még mindig
rettenetes forróság áradt belőle. A közelében a fal és a bejárat
egyetlen, feketén tátongó lyukká égett. Aviendha tovább húzta a
vizet, és zúdította az égett, fekete masszára, bár iszonyatos
kimerültség kezdte megszállni. Ahhoz, hogy ilyen sok vízzel is
elbánjon, szinte a teljes képességét fókuszálásra kellett használnia.
Nemsokára már nem sziszegett a víz sem. Kevesebb vizet mert,
aztán hagyta, hogy pár csepp után teljesen abbamaradjon az áradat.
Nedves, fekete romhalmaz közepén állt, minden ázott hamutól
bűzlött. Fadarabok, elszenesedett deszkák lebegtek a sáros vízen, és
ahol kitépte a földet, hogy azzal próbálja elfojtani a lángokat, vízzel
teli gödrök sötétlettek. Habozva lépett előre, hogy megvizsgálja a
szerencsétlen katonából maradt kupacot. Üvegesen csillogott, fekete
volt, és nedves. Aviendha felkapott egy kissé megégett fadarabot –
alighanem a vízoszlop ereje tépte ki a falból –, és megbökdöste vele
a halmot. Kemény volt.
– A Fény égessen meg! – bődült el egy hang. Aviendha felnézett.
Rand al’Thor vágott át az udvarház elején tátongó, fekete lyukon.
Felnézett az égre, és az öklét rázta. – Engem akarsz! Nemsokára
úgyis megkapod a háborúdat!
– Rand – kezdte Aviendha habozva. Katonák tébláboltak a
gyepen, idegesen nézelődtek, mintha csak arra várnának, hogy
mindjárt kitör a csata. Zavarodott szolgálók kukucskáltak ki a ház
szobáiból. Az egész tűzeset nem tartott öt percig sem.
– Megállítalak! – ordította Rand, és mind a szolgák, mind a
katonák riadtan kiáltozni kezdtek. – Hallod? Eljövök hozzád! Ne
pazarold az erődet! Szükséged lesz rá ellenem!
– Rand! – kiáltott rá Aviendha.
A férfi megdermedt, és kábán nézett le rá. Ő állta a tekintetét, és
érezte Rand dühét; kis híján, mint pár pillanattal azelőtt a lángok
vadsága. A férfi elfordult, és peckesen elvonult; visszament az
épületbe, és feldübörgött a megfeketedett falépcsőn.
– A Fényre! – szólalt meg egy ideges hang. – Gyakran történik
ilyesmi a közelében?
Aviendha megfordult, és egy idegen egyenruhában lévő fiatal
férfit látott bámészkodni. Nyurga volt, világosbarna hajjal, vöröses
bőrrel – a lány nem emlékezett a nevére, de szinte teljesen biztosra
vette, hogy azok közé a tisztek közé tartozik, akiket Rand akkor
hozott magával, amikor találkozott Rodel Ituraldéval.
Visszafordult a romokhoz, és hallotta, ahogy a távolban a katonák
parancsokat kiabálnak. Bashere is megérkezett, és átvette az
irányítást; ráförmedt az embereire, hogy figyeljék a tábor szélét, bár
valószínűleg csak le akarta őket kötni valamivel. Ez nem egy
támadás kezdete volt. Csak a Sötét Úr érintette meg ismét a világot;
olyan volt, mint a hirtelen megrothadó hús, a semmiből előtűnő
patkányok, a bogarak, a különös kórságokban holtan összeeső
emberek.
– Igen – felelte Aviendha a férfi kérdésére –, gyakran történik
ilyesmi. Vagy legalábbis a car’a’carn körül gyakrabban, mint
másutt. A ti embereitek között nem történt egyetlen hasonló eset
sem?
– Hallottam már ilyesmiről – sóhajtott a férfi –, de nem hittem el!
– Nem minden hír túloz – mondta a lány, és a katona
megfeketedett maradványaira nézett. – A Sötét Úr börtöne gyenge.
– Vér és hamu! – morgott a fiatal férfi, ahogy elfordult. – Mibe
kevertél minket, Rodel?
Aztán megrázta a fejét, és elvonult. Bashere tisztjei parancsokat
kezdtek osztogatni, megszervezték, hogy a katonák feltakarítsanak.
Ezek után Rand kiköltözik az udvarházból? Ahol a gonosz
buborékjai megjelentek, onnan gyakran el akartak menni az emberek.
De mégis, a Randhez fűződő kötésen át Aviendha nem érzett
sürgetést. Sőt… mintha a férfi visszament volna pihenni! Ennek az
alaknak már legalább olyan változékony volt a hangulata, mint
Elayne-é a terhessége alatt!
Megrázta a fejét, és elkezdte összeszedni az elszenesedett
fadarabokat, hogy segítsen megtisztítani a környéket. Miközben
ezzel volt elfoglalva, jó néhány aes sedai jött ki az épületből, hogy
felmérjék a károkat. A ház homlokzatát mindenütt fekete nyomok
éktelenítették, és az ajtó helyén tátongó lyuk legalább tizenöt láb
széles lehetett. Az egyik nő, Merise, alaposan végigmérte őt.
– Micsoda kár! – mondta.
Aviendha felegyenesedett, és felemelt pár elszenesedett deszkát.
Még mindig csuromvizes volt a ruhája. Amilyen vastag felhőtakaró
fedte a napot, sokáig nem is szárad meg.
– Kár? – kérdezte. – Az udvarházért?
A pocakos Tellaen nagyúr, a ház tulajdonosa magában
nyöszörögve ült le az ajtó belső oldalán egy zsámolyra, a homlokát
törölgette, és a fejét rázta egyre.
– Nem – nézett rá Merise. – Érted kár, gyermek! Igazán
lenyűgöző, ahogy a fonatokkal bánsz! Ha a Fehér Toronyban
tudhatnánk, mostanra már rég aes sedai lennél! A fonásod egy kicsit
ugyan érdes, de ezt hamar elfelejtenéd, ha a nővérektől tanulhatnál!
Hangos szipákolás hallatszott, és Aviendha megpördült. Melaine
állt mögötte. Az aranyhajú tudós asszony keresztbe font karral
méregette. A hasa már kezdett kikerekedni a benne növekvő
gyermektől. Láthatóan nem szórakozott jól a megjegyzésen. Hogyan
lehetett, hogy nem hallotta, ahogy mögé lépett? A kimerültség
gondatlanná tette!
Melaine és Merise hosszan farkasszemet néztek, aztán a magas
aes sedai sarkon fordult. Zöld szoknyái úsztak mögötte a levegőben.
Elsietett, hogy beszéljen a lángok fogságába esett szolgákkal, és
megkérdezze, nem kell-e Gyógyítani valakit. Melaine utána nézett,
aztán megrázta a fejét.
– Elviselhetetlen némber – motyogta. – És ha belegondolok, hogy
egykor hogyan tekintettünk rájuk!
– Tudós asszony? – kérdezte Aviendha.
– A legtöbb aes sedainál erősebb vagyok, és te sokkal erősebb
vagy nálam. Ahogy te érted és irányítod a fonatokat, az szinte
megszégyeníti a legtöbbünket. Másoknak meg kell szenvedni
mindazért, amit te ösztönből teszel. „A fonásod egy kicsit ugyan
érdes”, van képe ezt mondani! Nem hinném, hogy bármelyik aes
sedai, talán az egy Cadsuane sedai kivételével, képes lett volna arra,
amit te tettél azzal a vízoszloppal! Ahhoz, hogy idáig mozgasd a
vizet, használnod kellett a folyó saját folyását és nyomását is!
– Ezt tettem volna? – pislogott zavartan Aviendha.
Melaine alaposan végigmérte, aztán horkant még egyet, halkan,
csak úgy magának.
– Igen, ezt tetted. Olyan tehetséges vagy, gyermekem…
A lányt büszkeség öntötte el: a tudós asszonyok ritkán dicsértek
meg bárkit is, de mindig komolyan gondolták.
– De nem vagy hajlandó tanulni – folytatta Melaine. – És nincs
sok időnk! Van számodra még egy kérdésem. Mi a véleményed Rand
al’Thor tervéről, hogy elrabolja ezeket a domani
kereskedőfőnököket?
Aviendha ismét csak pislogott egyet. Olyan fáradt volt, hogy
gondolkozni is alig tudott. Teljesen értelmetlen volt, hogy a
domaniakat kereskedők vezették. Hogyan is vezethetne egy
kereskedő embereket? A kereskedők nem csak a saját árujukkal
törődnek? Eljön-e valaha az a pillanat, hogy a vízföldiek különös
szokásai már nem lepik meg?
És Melaine miért épp most akarja erről kifaggatni?
– Jónak tűnik a terve, tudós asszony – felelte. – De a lándzsák
nem szeretik, ha emberrablásra használják őket. Azt hiszem, a
car’a’carn jobban tette volna, ha inkább úgy fogalmaz, hogy
védelmet nyújt… vagy akár kényszerít a kereskedőkre. A
törzsfőnökök sokkal jobban elviselték volna, ha azt mondják nekik,
meg kell védeniük valakit, nem el kell rabolniuk.
– De ugyanazt tennék, bárhogy fogalmazol is!
– De fontos, hogy az ember hogyan fogalmaz – mutatott rá a lány.
– Az nem hazugság, ha mindkét megfogalmazás igaz!
Melaine szeme felcsillant, és Aviendha halvány mosolyt pillantott
meg az arcán.
– És még mit gondolsz a találkozóról?
– Rand al’Thor láthatóan még mindig azt hiszi, hogy a car’a’carn
éppúgy parancsolgathat, mint egy vízföldi király. Ez az én
szégyenem. Nem tudtam elmagyarázni neki a helyes viselkedést.
Melaine csak legyintett egyet.
– Emiatt ne szégyelld magad! Mindannyian tudjuk, milyen
makacs a car’a’carn! A tudós asszonyok is megpróbálták
elmagyarázni neki a különbséget, de még senkinek sem sikerült
rendre tanítania…
Nocsak! Akkor hát nem ezért nem volt becsülete a tudós
asszonyok előtt. De akkor miért? Aviendha a fogát csikorgatta
tehetetlen dühében, aztán rákényszerítette magát, hogy folytassa.
– Akárhogy is, emlékeztetni kell rá. Újra és újra. Rhuarc bölcs és
türelmes férfi, de ez nem mindegyik törzsfőnökről mondható el.
Tudom, hogy a többiek közt akad, aki már nem olyan biztos benne,
hogy nem volt hiba Rand al’Thort követnie!
– Igaz – biccentett Melaine –, de nézd meg, mi lett a shaidók
sorsa!
– Nem mondtam, hogy igazuk van, tudós asszony – pontosított
Aviendha. Egy csapat katona habozva épp a megüvegesedett, fekete
halmot próbálta felkaparni. Az mintha összeolvadt volna a talajjal.
Aviendha halkabban folytatta. – Hibát követnek el, hogy
megkérdőjelezik a car’a’carnt, de akkor is beszélnek egymással.
Rand al’Thornak fel kellene ismernie, hogy nem fogják a
végtelenségig tűrni, hogy egyfolytában csak sértegeti őket! Lehet,
hogy nem fordulnak ellene, mint a shaidók, de Timolanból, például,
kinézem, hogy egyszerűen fogja magát, és visszatér a Háromszoros
Földre, és a háta mögött hagyja a car’a’carnt az arroganciájával
egyetemben.
Melaine biccentett.
– Ne félj! Mi is tisztában vagyunk ezzel az… eshetőséggel.
Ez azt jelentette, hogy elküldtek maguk közül párat, hogy
engeszteljék ki Timolant, a miagoma aielek főnökét. Vajon Rand
al’Thor sejtette, hogy a tudós asszonyok milyen keményen
dolgoznak azon, hogy hűek maradjanak hozzá az aielek? Nagy,
egységes masszának látta őket, akik felesküdtek rá, akiket
használhat. Ez volt Rand egyik nagy gyengesége. Nem látta be, hogy
az aielek, akárcsak minden más nép, utálták, ha eszközként
használják őket. És a törzsek sokkal kevésbé álltak szoros
szövetségben, mint a férfi hitte. Vérbosszúkat tettek félre a kedvéért!
Képtelen volt megérteni, hogy mindez milyen hihetetlen?
Képtelen volt megérteni, hogy továbbra is milyen törékeny volt ez a
szövetség?
De nemcsak hogy vízföldinek született, nem volt tudós asszony
sem. Kevés aiel tudta, mekkora munkát végeznek a tudós asszonyok
tucatnyi különböző területen. Milyen egyszerűnek tűnt az élet,
amikor Aviendha is a Hajadonok közé tartozott! Bele is szédült
volna, ha tudja, mi minden folyik számára láthatatlanul.
Melaine vakon meredt a meggyötört épületre.
– A maradvány maradványa – mondta szinte csak magának. – És
ha úgy hagy itt minket, mint azokat a deszkákat, megtörve,
megégve? Akkor mi lesz az aielekből? Visszasántikálunk a
Háromszoros Földre, és élünk tovább, ahogy eddig is? Sokan nem
akarnak majd velünk tartani. Túl sokat ígérnek ezek a vidékek.
Aviendha pislogott a szavak súlyát hallva. Nem sokat
gondolkozott azon, hogy mi lesz majd, ha a car’a’carn végzett velük.
Csak a jelenre összpontosított, arra, hogy visszaszerezze a becsületét,
hogy ott legyen az Utolsó Csatában, és megvédhesse Rand al’Thort.
De egy tudós asszony nem gondolhatott csak a mára vagy a holnapra.
Évekkel előre kellett gondolkoznia, és néha a jövő a szelek szárnyán
érkezett.
A maradvány maradványa. Már így is megtörte az aiel népet. Mi
lesz velük?
Melaine visszanézett rá, és meglágyult az arca.
– Menj a sátrakhoz, gyermek, és pihenj! Úgy nézel ki, mint egy
sharadan, ami három napig kúszott hason a homokban!
Aviendha lenézett a kezére, és látta, hogy pernye sötétlik rajta az
égett épületből. A ruhája csuromvizes volt, és mocskos, és sejtette,
hogy az arca sem lehet sokkal tisztább. A karja sajgott: egész nap
köveket cipelt. Most, hogy tudomásul vette a kimerültségét, az úgy
csapott le rá, mint egy szélvihar. A fogát csikorgatva igyekezett
talpon maradni. Nem szégyeníti meg magát azzal, hogy összeesik!
De megfordult, hogy menjen; engedelmeskedett a parancsnak.
– Ó, és Aviendha! – szólt utána Melaine. – A büntetésedet majd
megbeszéljük holnap!
Döbbenten fordult meg.
– Amiért nem végeztél a kövekkel – magyarázta a tudós asszony,
és újfent a romokat nézegette. – És amiért nem tanulsz elég gyorsan.
Most menj!
A lány felsóhajtott. Újabb kérdések, és újabb kiérdemeletlen
büntetés. Volt köztük valamiféle összefüggés. De mi?
Túlságosan is kimerült volt ahhoz, hogy ezt most végiggondolja.
Csak az ágyát akarta, és azon kapta magát, hogy árulóként a
caemlyni palota puha, fényűző matracairól álmodozik. Nagy nehezen
száműzte a fejéből ezeket a gondolatokat. Ha valaki olyan mélyen
alszik, a párnákba és a pehelypaplanokba temetkezve, az fel sem
ébred, amikor éjszaka megpróbálják meggyilkolni az ellenségei!
Hogyan is hagyhatta, hogy Elayne rábeszélje, aludjon ő is azokban a
pihe-puha halálcsapdákban?
Újabb gondolat jutott az eszébe, ahogy épp ezt próbálta kiverni a
fejéből. Áruló gondolat. Rand al’Thor képe, ahogy a szobájában
alszik. Hozzá is mehetne…
Nem! Addig semmiképp sem, amíg nem szerezte vissza a
becsületét! Nem mehet hozzá koldusként! Megbecsült asszonyként
lép majd oda a férfihoz! Feltéve, hogy valaha is rájön, mit csinál
rosszul.
Megrázta a fejét, és elügetett a gyep szélén felállított aiel tábor
felé.

 

 

 

Tizenkettedik fejezet
VÁRATLAN TALÁLKOZÁSOK
Egwene a Fehér Torony tágas termeit rótta a gondolataiba
mélyedve. Két Piros őrzője a háta mögött lépdelt. Manapság mintha
kissé mogorvák lettek volna. Elaida egyre többször parancsolt rájuk,
hogy maradjanak Egwene mellett; bár az egyének változtak, szinte
mindig voltak vele ketten. És mégis, mintha kezdték volna
megérezni, hogy a lány kíséretnek tartja őket, nem őröknek.
Több mint egy hónap eltelt már azóta, hogy Siuan azokat a
nyugtalanító híreket közölte vele Tel’aran’rhiodban, de Egwene még
mindig sokat gondolkozott rajtuk. A történtek is csak arra
emlékeztették, milyen sebesen hull darabjaira a világ. Épp most
kellett volna a Fehér Toronynak szilárd bástyának lennie! Ehelyett
kettészakadt, saját maga ellen fordult, míg Rand al’Thor emberei
nővéreket kötöttek meg! Hogyan is hagyhatta Rand, hogy ilyesmit
tegyenek? Nyilván nem maradt benne sok abból a kölyökből, akivel
együtt nőttek fel. De persze benne sem maradt sok abból a lányból.
Rég elmúlt már az az idő, amikor úgy tűnt, azt akarja a sors, hogy
összeházasodjanak, és egy kis tanyán éldegéljenek a Folyóközben!
Erről meglepő módon Gawyn jutott az eszébe. Mennyi idő is telt
el azóta, hogy utoljára látta, hogy csókot lopott tőle Cairhienben?
Hol lehet? Biztonságban van?
Összpontosíts! – mondta magának. Először csak egy talpalatnyi
részt takaríts fel a padlón, mielőtt nekiesnél a ház többi részének!
Gawyn tud vigyázni magára, eddig is egész hozzáértően csinálta…
Néha túlságosan is hozzáértően.
Siuan és a többiek majd elintézik azt az asha’man-dolgot. A
másik hír sokkal jobban aggasztotta. Az egyik Kitaszított a táborban
volt? Egy nő, aki ráadásul saidint fókuszált saidar helyett? Egykor
lehetetlennek tartotta volna. De azóta látott már kísérteteket a Fehér
Torony kellős közepén, és a folyosók most már szinte naponta
átrendezték magukat. Ez is csak egy újabb jel volt.
Megborzongott. Halima hozzáért, állítólag a fejfájásait próbálta
kimasszírozni. De a fejfájások azonnal elmúltak, amint ő fogságba
esett; miért is nem jutott soha az eszébe, hogy esetleg Halima
okozhatta őket? Mi mást forralt még az a némber? Miféle rejtett
csomókba botlanak majd bele az aes sedaiok, miféle csapdákat
állíthatott?
Egyszerre csak a padló egyik része! Takaríts fel ott, ameddig
elérsz, aztán menj tovább! Siuan és a többiek kénytelenek lesznek
elintézni Halima cselszövéseit is.
A hátsója sajgott, de a fájdalom egyre lényegtelenebbé vált a
számára. Néha nevetett is, amikor a verést kapta, néha nem. A szíj
mit sem számított. A nagyobb fájdalom – hogy mi történik Tar
Valonnal – sokkal jobban igénybe vette. Odabiccentett egy csapat
fehér ruhás novíciának, akik elvonultak mellette a folyosón, és mind
sietve pukedliztek. Egwene összevonta a szemöldökét, de nem szidta
le őket – csak remélte, hogy a mögötte sikló Pirosak nem büntetik
meg őket, amiért megadják a kellő tiszteletet neki.
A Barna ajah lakrésze volt az úti célja, az a rész, amelyik most
lenn volt az épület szárnyában. Meidani nem siette el a dolgot: mára
jelezte, hogy tanítani kívánja őt. A parancs végre megérkezett,
hetekkel Elaida vacsorája után. De meglepő módon aznap Bennae
Nalsad is jelentkezett, hogy oktatni szeretné Egwene-t. A lány nem
beszélt a shienari Barnával azóta az első eszmecsere óta, márpedig
hetek teltek el. Sosem ismételt meg egy órát ugyanazzal a nővel. De
mégis, aznap reggel ezt a nevet kapta meg napi első látogatásaként.
Amikor elért a keleti szárnyhoz, ahol most a Torony Barna része
volt, Piros őrzői vonakodva álltak meg odakinn, a folyosón, hogy
várják, mikor végez. Elaida talán azt akarta volna, hogy vele
menjenek, de miután a Pirosak olyan vehemensen őrizték a saját
határaikat, nem volt rá sok esély, hogy egy másik ajah hagyná, hogy
két Piros nővér szivárogjon be a lakrészükbe. Még az engedékeny
Barnák sem. Amint átért a barna padlócsempés részre, Egwene
meggyorsította a lépteit. Egyszerű, tompa színű ruhákba öltözött,
elfoglalt nők mellett haladt el. Elfoglalt napja volt: nővéreket kellett
látogatnia, ott voltak az aznapi verései, és várták a szokásos
novíciafeladatok is, mint padlósúrolás és egyéb házimunkák.
Elért Bennae ajtajához, de habozott. A legtöbb nővér csak akkor
egyezett bele, hogy tanítsa őt, ha rákényszerítette a kötelesség, és az
óra maga gyakran igen kellemetlenre sikerült. Néhány tanárja azért
utálta, mert a lázadókhoz tartozott, másokat idegesítette, hogy ilyen
könnyedén hoz létre fonatokat, megint másokat pedig az bőszített fel,
hogy nem volt hajlandó jó novícia módjára, tisztelettudóan
viselkedni velük.
Ennek ellenére ezek az „órák” voltak a legjobb eszköz arra, hogy
elvethesse Elaida ellen a magvakat. Elszórt egyet itt is, amikor
először látogatta meg Bennae-t. Vajon elkezdett kihajtani?
Bekopogtatott, és amikor kikiabáltak, hogy menjen, be is lépett. A
fogadószobában mindenütt a tudós élet hordaléka hevert. Egyik
könyvoszlop a másik mellett – mintha megannyi miniatűr
várostorony lett volna –, egymásnak dőlve halmozódott. Különféle
teremtmények csontvázai sorakoztak, némelyik vázlatosan, mások
teljesen összeállítva; a nőnek annyi csontja volt, hogy abból egy
állatkertet ki lehetett volna rakni. Egwene borzongva vett észre egy
teljes emberi csontvázat is a sarokban. Egyenesen állt, fonalak
kötötték össze, és a jegyzetek magukon a csontokon sötétlettek,
fekete tintával.
Alig volt annyi hely, hogy átvágjon a szobán, és csak egy helyre
lehetett rendesen leülni – Bennae tulajdon karosszékébe. A
kipárnázott karfákon mély vájat mutatta, hová szokta tenni a Barna a
könyökét a végeérhetetlen éjszaki olvasgatás közben. Az alacsony
mennyezetet még alacsonyabbnak mutatta a rengeteg kitömött
szárnyas és csillagászati szerkezet, ami lógott rajta. Egwene-nek le
kellett húznia a fejét, nehogy nekiverje a nap egy modelljének, de
végül csak odaért, ahol Bennae állt, és egy halom bőrkötésű könyvet
lapozgatott át éppen.
– Ó! – mondta, amikor észrevette a vendégét. – Helyes!
A Barna karcsú volt a maga csontos módján, és sötét hajába már
ezüstös tincseket kevert a kor. Kontyot hordott, és sok más
nővéréhez hasonlóan egyszerű ruhát, mely már legalább egy
évszázada kiment a divatból.
Beanne odavonult a saját kipárnázott karosszékéhez. A kandalló
mellett álló, keményebb székekről tudomást sem vett – mindkettőn
jókora papírhalom tornyosult fel, amióta Egwene legutóbb itt járt. A
lány letakarított egy zsámolyt, majd letett egy poros
patkánycsontvázat a földre, két, Sasszárny Artur uralkodásáról szóló,
jókora könyvoszlop közé.
– Gondolom, akkor nem ártana haladnunk az oktatásoddal – szólt
Beanne, és hátradőlt a székében. Egwene nyugalmat erőltetett
magára. Vajon a Barna maga kérte, hogy megint taníthassa őt? Vagy
rákényszerítették? Elképzelhetőnek tartotta, hogy egy egyszerű
Barna nővért többször is berántanak olyan feladatokra, amit senki
más nem akar.
Beanne kérésére bemutatott egy sor fonatot. A legtöbb novícia
képességeit meghaladták volna, de az ő számára még így is, hogy
teletöltötték előtte vágottgyökérteával, mindegyik könnyűnek
érződött. Megpróbálta kipuhatolni a Barna nővér véleményét arról,
hogy a szobája átkerült a novíciaszárnyba, de akárcsak az ajah több
másik tagja, akikkel volt szerencséje beszélni, Beanne sem mesélt
szívesen a dologról.
Megcsinált még pár fonatot. Egy idő után nem értette, miért is
volt szükség az egész találkozóra. Beanne nem ugyanezeket a
fonatokat akarta látni tőle a legutóbbi találkozásuk során?
– Jól van – szólt végül a Barna, és hozott magának egy csésze teát
a kicsiny parázstartón melegedő kannából. Egwene-t nem kínálta
meg. – Ebben elég ügyes vagy már. De vajon az eszed is kellően
vág-e, meg tudsz-e birkózni a nehéz helyzetekkel, ahogy azt egy aes
sedainak kell?
Egwene nem szólt egy szót sem, bár elég feltűnően töltött
magának egy csésze teát. Beanne nem tiltakozott.
– Lássuk csak… – morfondírozott a Barna aes sedai. – Tételezzük
fel, hogy olyan helyzetben vagy, hogy a tulajdon ajahod némely
tagjával kerültél szembe. Olyan információra bukkantál, amit nem
volna szabad tudnod, és az ajahod vezetői meglehetősen haragszanak
is emiatt. Hirtelen azon kapod magad, hogy a lehető
legkellemetlenebb kötelességeket róják a nyakadba, mintha csak be
akarnának söpörni téged a szőnyeg alá, hogy elfeledkezhessenek
rólad. Mondd csak, ebben a helyzetben te mihez kezdenél?
Egwene kis híján félrenyelte a teáját. A Barna nem volt valami
ravasz. Csak nem elkezdett kérdezősködni a tizenharmadik részleg
után? Amivel jókora bajba keverte magát? Nem sokan tudhattak a
titkos feljegyzésekről, amiket ő a legutóbbi találkozásuk alatt olyan
könnyedén, mintegy mellékesen megemlített…
– Nos – kezdte Egwene, és belekortyolt a teájába –, nézzük
elfogulatlanul a helyzetet! Azt hiszem, a legjobb talán az, ha
megvizsgáljuk az egészet az ajah vezetőjének a szemszögéből.
Beanne enyhén összevonta a szemöldökét.
– Lehetséges.
– Az általad leírt helyzetben feltételezhetjük, hogy ezeket a
titkokat azért bízták az ajahra, hogy titkok is maradjanak? Igen, igen.
Az ő szemszögükből nézve tehát fontos és gondosan ellenőrzött
tervek borultak fel. Gondolj csak bele, hogy nézhet ki ez az egész!
Valaki olyan titkokat tud, amikről sejtelme sem lehetne! Ez azt
sugallja, hogy a legbizalmasabb tagok közül valaki információt
szivárogtatott ki.
Beanne elsápadt.
– Azt hiszem, ez elképzelhetően hangzik.
– Akkor a helyzetet két részben kell megoldani – mondta Egwene,
és újra belekortyolt a teába. Rettenetes volt. – Először is, meg kell
nyugtatni az ajah fejét. Tudnia kell neki, hogy nem ő tehet róla, hogy
az információ kiszivárgott. Ha én lennék az a feltételezett, bajba
került nővér, és ha semmi rosszat nem cselekedtem volna,
odamennék hozzá, és megmagyaráznám a helyzetet. Hogy nem kell
tovább keresniük, ki ejthette el az információt.
– De – tiltakozott Beanne –, ez lehet, hogy még nem oldaná meg,
hogy a nővér, a feltételezett, bajba került nővér megszabaduljon a
büntetéstől.
– Ártani nem árthat – mondta Egwene. – Alighanem eleve azért
„büntetik”, hogy ne legyen útban, mialatt az ajah fejei az árulót
keresik. De ha már tudják, hogy nincs áruló, könnyen lehet, hogy
megértőbben tekintenek a bajba került nővérre is… különösen, ha
megoldást kínál nekik.
– Megoldást? – kérdezte Beanne. A teáscsésze úgy ült a kezében,
mintha el is feledkezett volna róla. – És miféle megoldást kínálnál?
– A legjobbat: hozzáértést. Egyértelmű, hogy az ajah néhány tagja
amúgy is tud a titkokról. Nos, ha ez a nővér be akarná bizonyítani a
megbízhatóságát és az alkalmasságát, talán az ajah fejei is belátnák,
hogy az a legjobb, ha őt is beveszik a titkok őrzői közé. Ha
belegondolsz, egész egyszerű megoldás.
Beanne elgondolkozva ült. A feje fölött egy zsinegen lassan
körözött egy mumifikálódott pinty.
– Igen, de vajon beválik-e?
– Mindenképp jobb, mintha valami elfeledett raktárban porosodó
tekercseket kellene katalogizálnia – mutatott rá Egwene. – Néha
elkerülhetetlen az igazságtalan büntetés, de az a legjobb, ha az ember
sosem hagyja, hogy mások elfelejtsék: a büntetés igazságtalan. Ha
valaki egyszerűen csak elfogadja, ahogy az emberek bánnak vele,
rövid időn belül mindenki elhiszi, hogy megérdemelte, ahová került.
– És Silviana, köszönöm szépen ezt a jó tanácsot!
– Igen – bólogatott Beanne –, igen, azt hiszem, igazad van!
– Mindig szívesen segítek – szólt Egwene lágyan, és hátat
fordított a Barnának, hogy töltsön még egy kis teát. – Minden,
természetesen csak feltételezett helyzetben.
Egy pillanatra megijedt, hogy talán túl messzire ment azzal, hogy
a nevén szólította a nővért. De Beanne állta a tekintetét, aztán
olyannyira engedett neki, hogy még a fejét is meghajtotta egy kicsit
köszönetképpen.
Ha a Barnával töltött óra egyedi eset lett volna, Egwene akkor is
figyelemre méltónak tartja. De amikor kiment Beanne barlangjából,
döbbenten fedezte fel, hogy egy novícia vár rá egy üzenettel, mely
szerint siessen Nagorához, az egyik Fehér nővérhez. Még mindig
volt valamennyi ideje a Meidanival való találkozó előtt, úgyhogy
elment. Nem hagyhatta figyelmen kívül egy nővér kérését, bár
alighanem jó néhány külön feladattal kell majd vezekelnie, amiért
elmulasztotta cserébe a padlósúrolást.
Nagora óráján Egwene logikát tanult, és a megfejtendő „logikai
feladványok” igencsak úgy hangzottak, mintha abban kérnék a
segítségét, hogy mi a teendő egy őrzővel, aki kezd megvadulni,
amiért öregszik, és egyre rosszabbul harcol. Egwene megadta a tőle
telhető segítséget, és Nagora kijelentette, hogy „hibátlan a logikája”,
mielőtt az útjára bocsátotta volna. Odakinn újabb üzenet várt rá,
ezúttal Suanától, a Sárga ajah egyik ülnökétől.
Egy ülnök! Egwene-t még sosem rendelték oda egyik ülnökhöz
sem. Odasietett a kijelölt időre, és egy szolgálólány bocsátotta be.
Suana lakosztálya inkább emlékeztette kertre, mint közönséges
szobára. Ülnökként Suana kérhetett ablakos lakosztályt, és
tökéletesen kihasználta a kis beépített erkélyecskét:
gyógynövénykertet telepített bele. De ezen túlmenően is tükröket
szereltetett fel mindenhová, hogy a napfény bejusson a szobái
mélyére is. Mindenütt kis, cserepes fák, jókora kertészládákban
tenyésző bokrok zöldelltek, és akadt még egy kis kertecske répának
és reteknek is! Egwene nemtetszéssel vett észre egy dobozban egy
kis kupac rothadt gumót; alighanem nemrég szüretelték le őket, de
máris megromlottak.
A szobát belengte a bazsalikom, kakukkfű és tucatnyi más
gyógynövény illata. Egwene-t a Torony gondjai, a rothadt növények
dacára is boldogsággal töltötte el a sarjadó élet, a frissen ásott föld, a
pompás virágok illata. És még Nynaeve panaszkodott, hogy a Fehér
Torony nővérei nem törődnek a gyógynövényekkel! Bárcsak
tölthetne egy kis időt a gömbölyded, kerek arcú Suanával!
Kiemelkedően kellemes személyiségnek találta a nővért. Suana
megcsináltatott vele egy sor fonatot. A többségük a Gyógyításhoz
kapcsolódott, és Egwene sosem volt valami erős ezen a területen. A
képességei mégis lenyűgözhették az ülnököt, mert az óra felénél –
Egwene egy párnázott zsámolyon kuporgott, míg Suana jóval
kényelmesebben ült egy merev, bőrkárpitos széken – megváltozott a
társalgás hangneme.
– Nagyon örülnénk, ha a Sárgát választanád – szólt a nővér.
Egwene összerezzent.
– Sosem voltam különösebben ügyes a Gyógyításban!
– Valaki nem azért lesz Sárga, mert ügyes, gyermek – mondta
Suana. – Hanem a szenvedély miatt. Ha szereted jól végezni a
dolgod, szereted megjavítani, ami elromlott, akkor köztünk a helyed!
– Köszönöm – válaszolta ő –, de az amyrlinnek nincs ajahja!
– Ez igaz, de mégis egy ajahból emelik fel! Gondold csak át,
Egwene! Azt hiszem, itt igazi otthonra lelhetnél!
Megdöbbentő társalgás volt. Suana láthatóan nem tartotta
amyrlinnek őt, de már a puszta tény, hogy a saját ajahjába akarta
toborozni, sokat elárult. Azt jelentette, legalább valamennyire
elfogadja, hogy Egwene valóban, legitim módon nővér.
– Suana – kezdte Egwene, próbálgatva, hogy vajon meddig mehet
ezzel a legitimitással –, beszéltek már arról az ülnökök, hogy mit
lehetne tenni az ajahok közti feszültséggel?
– Nem tudom, mihez kezdhetnénk – válaszolta Suana, és a
növényekkel benőtt erkély felé nézett. – Ha a többi ajah úgy döntött,
hogy ellenséget lát a Sárgákban, igazán nem kényszeríthetem őket
arra, hogy ne legyenek ilyen ostobák!
Alighanem ők is ugyanezt mondanák rólad, gondolta Egwene, de
nem mondta ki.
– Valakinek meg kell tennie az első lépéseket. A bizalmatlanság
héja kezd olyan vastag lenni, hogy nemsokára már képtelenség lesz
megtörni. Talán ha a különböző ajahok ülnökei elkezdenének együtt
étkezni, vagy néha együtt vonulnának végig a folyosón, abból
tanulna a Torony többi lakója is…
– Talán – ismerte el az ülnök.
– Nem az ellenségeid, Suana – mondta Egwene, és hagyta, hogy
határozottabban csengjen a hangja.
A nő a homlokát ráncolva nézett rá, mintha csak most venné
észre, kitől is fogad el tanácsot.
– Jól van, akkor azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most mész is!
Biztos épp elég tennivalód akad még ma!
Egwene kiengedte magát, gondosan elkerülte a lelógó ágakat és
az egymás mellé szoruló cserepeket. Amikor kiért a Torony Sárga
részéből, és újra csatlakozott mellé két Piros kísérője, ráébredt
valamire. Mindhárom találkozót végigcsinálta anélkül, hogy akár
csak egyszer is büntetést róttak volna ki rá! Nem is tudta, ezt mire
vélje. Pedig két nővért is hallhatóan, szándékosan a nevén szólított!
Kezdték elfogadni. Sajnos ez még csak a csata egy apró része
volt. A nagyobbik rész az lett volna, hogy gondoskodjon róla, a
Fehér Torony nem pusztul el Elaida követelései alatt.
Meidani lakosztálya meglepően kényelmes volt és otthonos.
Egwene mindig is azt hitte, a Szürkék olyanok, mint a Fehérek: nincs
bennük egy csepp szenvedély sem – tökéletes diplomaták, akiknek
nincs idejük személyes érzelmekre vagy frivolitásra.
De ezekben a szobákban egy olyan nő lakott, aki imádott utazni.
A falakon térképek lógtak pompás keretekben, úgy beállítva, mintha
ritka műkincsek lennének. Az egyik térkép két oldalán egy-egy aiel
lándzsa volt; egy másikon a tengeri nép szigetei zöldelltek. Bár sokan
alighanem a tengeri néphez leginkább köthető porcelán emléktárgyak
mellett döntöttek volna, Meidani fülbevalókból és festett kagylókból
állított össze kis, bekeretezett gyűjteményt. A kiállított tárgyak alatt
egy kis táblácska sorolta, melyiket hol és mikor gyűjtötte.
A nappali mintha egy személyes utazásokról szóló múzeum lett
volna. Egy altarai nászkés, négy, csillogó késsel, mellette egy
cairhieni lobogó és egy shienari kard. Mindegyik alatt egy-egy tábla,
rajta a tárgyak történetével. A nászkést például akkor kapta Meidani,
amikor segített rendezni egy vitát két ház között egy különösen
fontos földbirtokos halála után. Az uraság felesége adta neki hálája
jeléül.
Ki hitte volna, hogy a pár héttel korábbi vacsorán rettegve
megalázkodó nő ilyen büszke gyűjtemény birtokosa? A szőnyegen is
volt egy kis címke: egy kereskedő vette Shara partjának zárt
kikötőiben, aztán Meidaninak adta, cserébe azért, mert
meggyógyította a lányát. Különös szőnyeg volt, mintha aprócska,
festett nádszálakból készült volna, és a szélét egzotikus, szürke
prémszegély borította. A mintán különleges, hosszú nyakú állatok
sorakoztak.
Meidani maga is különös széken ült. A fűzfavesszőből készült
alkalmatosságot úgy fonták meg, hogy úgy nézzen ki, mint egy köteg
ág, ami csak mintegy véletlenül lett szék alakú. A Torony bármely
más szobájában rettentően furcsán nézett volna ki, de ide tökéletesen
illett: amúgy is minden tárgy más és más volt, egyik sem tartozott a
másikhoz, és mégis mindegyiket összekötötte, hogy a nővér
ajándékba kapta őket utazásai során.
A Szürke megjelenése is meglepően más volt, mint az Elaidával
elköltött vacsora alatt. A mélyen kivágott, színes ruha helyett magas
nyakú, egyszerű, fehér öltözéket viselt. A hosszú, lefelé bővülő
szabás mintha kifejezetten kisebbítette volna a kebleit. Sötétarany
haját kontyba fogta, és egy árva ékszert sem viselt. Vajon szándékos
volt ez a kontraszt?
– Elég sokáig tartott, hogy hívass – jegyezte meg Egwene.
– Nem akartam gyanút kelteni az amyrlinben – válaszolta
Meidani, miközben a lány átvágott az egzotikus sharai szőnyegen. –
Ráadásul még mindig nem vagyok benne biztos, hogyan tekintsek
rád!
– Nem érdekel, hogyan tekintesz rám – felelte Egwene higgadtan,
és leült egy túlméretezett tölgyfa székbe, ami a táblácska alapján egy
teari pénzkölcsönző ajándéka volt. – Egy amyrlinnek nem kell azzal
törődnie, hogyan tekintenek rá a követői, amennyiben
engedelmeskednek neki!
– De téged elfogtak és megdöntöttek!
Egwene felvonta a szemöldökét, és állta Meidani tekintetét.
– Valóban elfogtak.
– A lázadók Csarnoka mostanra már biztosan választott új
amyrlint!
– Történetesen tudom, hogy nem.
A Szürke habozott. Egwene tudta: kockázatos volt felfedni, hogy
kapcsolatban áll a lázadó aes sedaiokkal, de ha nem tudja
megszerezni magának Meidani és a kémek hűségét, akkor valóban
nagyon gyenge lábakon áll! Látva, hogy a nővér hogy rettegett a
vacsora alatt, feltételezte, hogy könnyen megnyerheti a támogatását.
De most úgy tűnt, hogy az aes sedait mégsem volt olyan könnyű
megfélemlíteni, mint hitte.
– Nos – szólt Meidani –, még ha ez így is van, akkor is tudnod
kell, hogy téged csak kirakatnak választottak. Könnyen
manipulálható bábnak.
Egwene állta a nő tekintetét.
– Nincs valódi hatalmad – folytatta a Szürke, de a hangja enyhén
megremegett.
Egwene nem fordította el a tekintetét. Meidani hosszan nézte, és
lassan kezdte összevonni a szemöldökét. Először csak apró ráncok
jelentek meg, aztán árkokká mélyültek kortalan aes sedai arcán.
Egwene pillantásában kutatott, ahogy egy kőműves kutathat rejtett
hibák után a kőben, mielőtt a helyére illesztené. Amit látott, mintha
még jobban összezavarta volna.
– Nos – mondta Egwene, tudomást sem véve arról, hogy épp
megkérdőjelezték az uralmát –, pontosan elmeséled nekem, miért
nem menekültél el a Toronyból. Bár hiszem, hogy Elaida után
kémkedve sok értékes információhoz jutottál, te is tudod, hogy
mekkora veszélyben vagy most, hogy ő is tudja, valóban kihez húzol.
Miért nem mentél el?
– Ezt… nem mondhatom el – felelte Meidani, és elrebbent a
tekintete.
– Amyrlinedként parancsolom!
– Akkor sem mondhatom meg. – A nővér lenézett a padlóra;
mintha csak szégyellné magát.
Különös, gondolta Egwene, és próbálta elrejteni tehetetlen dühét.
– Egyértelmű, hogy nem méred fel a helyzet súlyosságát. Vagy az
én fennhatóságomat fogadod el, vagy Elaidáét. Nincs köztes
megoldás, Meidani! És egyet biztosra ígérhetek: ha Elaida marad az
Amyrlin-trón, rá fogsz jönni, hogy meglehetősen kellemetlenül bánik
azokkal, akiket árulónak tart!
A Szürke nővér továbbra is a padlót nézte. Kezdeti ellenállása
dacára úgy tűnt, nem maradt benne túl sok akaraterő.
– Értem. – Egwene felállt. – Elárultál minket, ugye? Azelőtt álltál
át Elaida oldalára, hogy felfedték a titkodat, vagy csak Beonin
vallomása után?
Meidani azonnal felnézett rá.
– Micsoda? Nem! Sosem árultam el az ügyünket! – Úgy festett,
mint aki rosszul van; elsápadt, a szája vonallá préselődött. – Hogyan
is gondolhatod, hogy azt a rettenetes némbert támogatom? Gyűlölöm
mindazt, amit a Toronnyal tett!
Nos, ez meglehetősen egyértelmű volt; e körül a kijelentés körül
nem lehetett volna sokat taktikázni a Három Esküvel sem. Meidani
vagy igazat mondott, vagy a Fekete ajah tagja volt – bár Egwene nem
hitte, hogy egy Fekete veszélybe sodorja magát azzal, hogy ilyen
könnyen felfedhető hazugságot állít.
– Akkor miért nem menekültél el? – kérdezte ismét. – Miért
maradtál?
A Szürke megrázta a fejét.
– Azt nem mondhatom el.
Egwene mélyet levegőt vett. Valami idegesítette az egész
párbeszédben.
– Azt legalább elárulod, hogy miért vacsorázol olyan sűrűn
Elaidával? Nyilván nem azért, mert szereted, ahogy bánik veled!
Meidani elvörösödött.
– Elaida és én megosztottuk a párnánkat novíciakorunkban. A
többiek úgy döntöttek, hogy ha felújítom vele ezt a kapcsolatot, talán
sikerül értékes információkat szereznem.
Egwene keresztbe fonta a karját.
– Elég vad feltételezés volt azt hinni, hogy megbízik benned. De
hataloméhsége őt magát is vad lépésekre készteti, úgyhogy talán nem
volt teljesen elvetemült ez az ötlet sem. De most már sosem fog a
bizalmába fogadni, hiszen tudja, valójában melyik oldalon állsz!
– Tudom. De úgy döntöttek, hogy úgy kell tennem, mintha nem
lennék tisztában azzal, hogy tudja. Ha most kihátrálnék, akkor
megtudná, hogy figyelmeztettek minket – márpedig ez azon kevés
előny közé tartozik, amivel még rendelkezünk.
Elég gyenge érv volt a maradás mellett; ettől akár meg is
szökhetett volna Meidani a Toronyból. Semmit sem nyerhetett, ha
marad. De akkor miért? Mintha valami visszatartotta volna. Valami
erős indok. Talán egy ígéret?
– Meidani – mondta Egwene –, tudnom kell, mit nem árulsz el
nekem!
A nő megrázta a fejét; szinte mintha félt volna. A Fényre! –
gondolta az amyrlin. Nem vagyok hajlandó azt tenni vele, amit
Elaida tesz, ahányszor csak együtt vacsoráznak!
Visszaült.
– Húzd ki magad, Meidani! Nem szolgálatkész novícia vagy,
hanem aes sedai! Kezdj úgy is viselkedni!
A nő felnézett, és a szeme szikrát vetett a csúfolódásra. Egwene
elismerően biccentett.
– Helyre fogjuk hozni az Elaida okozta károkat, és a jogos
helyemen fogok ülni amyrlinként. De sok munka vár ránk.
– Nem tehetem…
– Igen – mondta Egwene –, nem mondhatod el nekem, mi a baj.
Gondolom, ennek a Három Eskühöz van valami köze, bár csak a
Fény tudja, hogyan. De ezt a problémát megkerülhetjük. Nem
mondhatod el nekem, miért maradtál a Toronyban. De meg tudod
mutatni?
A nővér félrebillentette a fejét.
– Nem vagyok benne biztos. Elvihetnélek… – Hirtelen
elhallgatott. Igen, látványosan valamelyik Eskü akadályozta meg
benne, hogy folytassa. – Talán megmutathatom – fejezte be
esetlenül.
– Nem vagyok biztos benne.
– Akkor derítsük ki! Mennyire lenne veszélyes, ha a két Piros
őröm követne minket?
Meidani elsápadt.
– Veszélyes lenne.
– Akkor itt kell hagynunk őket – nyugtázta Egwene, és észre sem
vette, hogy gondolkodás közben a körmével kocogtatja a
túlméretezett tölgyszék karfáját. – Ki tudnánk surranni a Szürke
lakrészből másfelé, mint ahol bejöttem, de ha észrevesznek minket,
feltehetnek pár kellemetlen kérdést…
– Sok Piros téblábol a lakrészünk ki- és bejáratai körül – mondta
Meidani. – Azt hiszem, az összes ajah így figyelteti a többit. Nagyon
nehéz lesz észrevétlenül kimennünk. Engem nem követnének, de ha
téged észrevesznek…
Kémek figyelik a többi ajah lakrészét? A Fényre! Ennyire rossz a
helyzet? Ez úgy hangzott, mintha felderítőket küldenének ki az
ellenséges seregek tábora köré! Nem kockáztathatta meg, hogy
meglássák Meidanival, de ha egyedül megy, az is felkeltheti a
figyelmüket; minden Piros tudta, hogy őt folyamatosan őrzik.
Ez gondot okozott, és csak egyetlen megoldást látott. Alaposan
végigmérte Meidanit. Mennyire bízhatott meg benne?
– Ígéred, hogy nem támogatod Elaidát, és hogy elfogadod a
vezetésemet?
A nő habozott, aztán biccentett.
– Ígérem.
– Ha megmutatok neked valamit, megesküszöl, hogy senkinek
nem mutatod meg, hacsak előtte nem adok rá engedélyt én magam?
A Szürke nővér összevonta a szemöldökét.
– Igen.
Egwene döntött. Mély levegőt vett, és magához ölelte a saidart.
– Jól figyelj! – mondta, és összefonta a Szellem szálait. A
vágottgyökérrel elkábítva nem volt elég erős ahhoz, hogy Kaput
nyisson, de meg tudta mutatni Meidaninak a fonatot.
– Ez micsoda? – kérdezte a nő.
– Kapunak hívják – felelte Egwene. – Ezt használjuk az
Utazáshoz.
– Az Utazás lehetetlen! – vágta rá Meidani azonnal. – Ez a
képesség elveszett már vagy… – Elhallgatott, és még jobban
elkerekedett a szeme. Egwene elengedte a fonatot. A Szürke azonnal
magához ölelte a Forrást. Elszántnak tűnt.
– Gondolj arra a helyre, ahová menni szeretnél – magyarázta
Egwene. – Nagyon jól kell ismerned azt a helyet, ahonnan indulsz.
Feltételezem, kellően ismered a tulajdon lakosztályodat… válassz
olyan célállomást, ahol feltehetően senki sincsen, a Kapuk nagyon
veszedelmesek, ha nem a megfelelő helyen nyílnak!
Meidani biccentett, aranyszín kontya megbillent. Összpontosított.
Lenyűgözően pontosan lemásolta Egwene fonatát, és a Kapu épp
kettejük között nyílt. Fehér vonal hasadt ki a levegőben, aztán fordult
egyet. A lyuk Meidani oldalán volt; Egwene csak egy ragyogó foltot
látott, mintha pára torzította volna el a látását. Megkerülte a Kaput,
és átnézett a lyukon a sötét kőfolyosóra. A padlócsempe tompa barna
volt, és fehér, és ameddig ellátott, nem nyílt egyetlen ablak sem a
falon. A Torony gyomrába vezethet, tippelte Egwene.
– Gyorsan! – mondta – Ha nem térek vissza az őreimhez úgy egy
óra elteltével, a Pirosak elkezdhetnek azon merengeni, hogy mi tart
ilyen sokáig. Már így is gyanús, hogy épp te küldettél értem. Csak
remélhetjük, hogy Elaida nem elég óvatos ahhoz, hogy gondolkozni
kezdjen az egybeesésen!
– Igenis, anyám – válaszolta Meidani, és elsietett. Lekapott egy
bronzlámpást az asztaláról. A láng megremegett a hirtelen
mozdulatra. A nővér habozva megállt.
– Mi az? – kérdezte Egwene.
– Csak meglepődtem.
Egwene kis híján megkérdezte, mi olyan meglepő, de aztán
meglátta a választ az aes sedai szemében. Meidani meglepődött rajta,
hogy milyen hamar engedelmeskedni kezdett neki. Meglepődött
rajta, hogy milyen könnyű volt amyrlinként gondolnia rá. Még nem
győzte meg a nőt teljesen, de már közel állt hozzá.
– Gyorsan! – sürgette.
Meidani bólintott, átlépett a Kapun, és ő követte. Bár odaát a
padló nem volt poros, a levegőn érződött, hogy sosem tudott
rendesen kiszellőzni. A falakról hiányoztak a felső folyosókra
jellemző díszek, és nem hallatszott más zaj, csak a távolban neszező
patkányok. Patkányok. A Fehér Toronyban. Ez egykor
elképzelhetetlen lett volna. A védőkörök gyengülése csak egy volt az
egyre sűrűsödő lehetetlenségek hosszú listáján.
A Torony alsó szintjeire nem figyeltek oda olyan nagyon a
szolgák sem. Talán Meidani azért épp ide nyitott Kaput. Ez mind
szép és jó volt, de lehet, hogy kicsit túlbiztosította magukat. Ha ilyen
mélyre merültek a Toronyban, értékes perceket veszíthetnek, mire
visszaérnek a főfolyosókra, és megtalálják, amit Meidani meg akart
mutatni neki. És ennek is megvolt a maga veszélye. Mi történik, ha
más nővérek is észreveszik őt, amint a szokásos Piros ajahbeli őrei
nélkül kódorog a folyosón?
Mielőtt hangot adhatott volna az aggodalmának, a Szürke nővér
elindult. Nem felfelé, a lépcsők irányába, hanem le, még mélyebbre.
Egwene összevonta a szemöldökét, de követte.
– Nem vagyok benne biztos, hogy meg szabad mutatnom neked –
mondta Meidani halkan. A szoknyája úgy susogott, mint a távoli
patkányok halk motoszkálása. – De figyelmeztetnem kell téged:
lehet, hogy meglepődsz azon, amibe keveredsz! Veszélyes is lehet.
Vajon az aes sedai fizikai veszélyre gondolt, vagy politikaira?
Egwene úgy gondolta, politikailag nagyobb kalamajkába már
úgysem keveredhet. Mégis biccentett, és komolyan fogadta a
figyelmeztetést.
– Értem. De ha valami veszélyes folyik a Toronyban, tudnom kell
róla. Nemcsak jogom, de kötelességem is!
Meidani nem mondott többet. Végigvezette Egwene-t a kanyargós
folyosón, és magában motyogott, hogy jobb lett volna, ha el tudja
hozni az őrzőjét is. Úgy tűnt, a férfi a városban van valamilyen
ügyben. A folyosó úgy tekergett, mint a gyűrűjükön a Nagy Kígyó.
Egwene épp kezdett volna türelmetlen lenni, amikor Meidani megállt
egy csukott ajtó mellett. Az semmiben sem különbözött a fő
folyosóról leágazó, többtucatnyi másik raktártól. A Szürke habozva
felemelte a kezét, aztán keményen bekopogtatott.
Az ajtó azonnal kinyílt, és egy éles tekintetű őrző bukkant elő.
Vörös hajú, szögletes állú. Végigmérte Meidanit, aztán Egwene-hez
fordult, és még jobban elkomorodott. Megrándult a karja, mintha alig
tudta volna megállni, hogy ne kapjon az oldalán lógó kardhoz.
– Ez Meidani lesz – hallatszott a szobából egy nő hangja. – Jött,
hogy beszámoljon a lánnyal való találkozóról. Adsalan?
Az őrző arrébb lépett. Egy kis szoba tárult föl mögötte; szék
helyett ládák sorakoztak benne. Négy nő ült odabenn. Négy aes
sedai. És megdöbbentő módon mind a négyen más-más ajahból
valók voltak! Egwene nem látott négy különböző ajahbeli nőt együtt
sétálni folyosón sem, hát még egymással beszélni! Egyikük sem volt
Piros, és mind a négyen ülnöki rangot viseltek.
Seaine parancsoló külsejű nő volt, ezüsttel szegett fehér ruhában.
A Fehér ajah ülnökét sűrű, fekete hajzuhatag és erős szemöldök
jellemezte, halványkék szeme higgadtan mérte végig Egwene-t.
Doesine ült mellette, a Sárga ajah karcsú, és cairhieni létére egész
magas ülnöke; telt rózsaszín ruháját arany hímzés borította. A
hajában zafírok ragyogtak, és a homlokán is egy kék kő fénylett.
Yukiri, a Szürke ülnök Doesine mellett foglalt helyet. Egwene
életében nem látott még nála alacsonyabb nőt, de a Szürke képes volt
úgy nézni az emberekre, hogy azonnal látszott, ő uralja a helyzetet,
és képes volt akár a legmagasabb aes sedaiok fölé tornyosulni. Az
utolsó pedig Saerin volt, a Barnák altarai ülnöke. Akár a legtöbb
Barna, ő is dísztelen ruhát viselt, ezúttal jellegtelen, homokbarna
színben. Olajbarna bőrét heg éktelenítette a bal arcán. Egwene szinte
semmit sem tudott róla. A szobában lévő nővérek közül mintha ő
lepődött volna meg a legkevésbé Egwene felbukkanásán.
– Mit tettél? – förmedt rá Seaine megrettenve Meidanira.
– Adsalan, hozd be ide őket! – parancsolta Doesine. Felállt, és
sietve intett. – Ha valaki erre jár, és meglátja itt az al’Vere lányt…
Meidani megremegett a szigorú szavak hallatán – igen, sokat kell
még dolgoznia azon, hogy újra aes sedaihoz méltó tartása legyen.
Egwene belépett a szobába, még mielőtt a durva vonású őrző
berángathatta volna. A Szürke nővér követte, és Adsalan becsapta
mögöttük az ajtót. A szobában két lámpa égett, de nem tudták
bevilágítani a szűk teret: ez is mintha csak még jobban kiemelte
volna, hogy a négy nő valamiféle összeesküvésre készül idelenn.
A ládák akár trónusok is lehettek volna azok alapján, ahogy az
ülnökök ültek rajtuk, úgyhogy Egwene maga is leereszkedett az
egyikre.
– Nem engedélyeztem, hogy leülj, gyermek! – szólt rá Saerin
hidegen. – Meidani, mit jelentsen ez a felháborító szabálytalanság?
Az esküdnek meg kellett volna akadályoznia, hogy ilyesmi
megessen!
– Eskünek? – kérdezte Egwene. – Ez melyikben szerepel?
– Hallgass, gyermek! – csattant fel Yukiri, és végigvágott Egwene
hátán egy Levegőből font ostorral. Olyan gyenge büntetés volt, hogy
a lány kis híján felnevetett.
– Nem szegtem meg az eskümet – vetette oda Meidani sietve, és
Egwene mellé lépett. – Azt parancsoltátok, hogy senkinek se szóljak
ezekről a gyűlésekről. Ezt meg is tartottam… nem mondtam el neki.
Megmutattam.
Mégis volt egy szikrányi dac a nőben. Egwene örült neki.
Nem volt benne biztos, mi folyik ebben a szobában, de páratlan
alkalmat kínált arra, hogy egyszerre négy ülnökkel beszélhessen.
Sosem hitte volna, hogy valaha alkalma nyílik egyszerre ilyen
sokukkal találkoznia, és ha ezek négyen hajlandóak voltak összeülni,
akkor nem volt meg köztük a Tornyot fenyegető megosztottság sem.
Vagy valami sötétebbre utalt, hogy így találkozgattak? Eskük,
amikről ő mit sem tudott, titkos találkahely, egy őrző az ajtó előtt…
Vajon négy ajahhoz tartozott a négy nő, vagy egyhez? Talán
akaratlanul besétált a Fekete nővérek egyik fészkébe?
A torkában dobogott a szíve, de kényszerítette magát, hogy ne
jusson elsietett következtetésekre. Ha Feketék voltak, akkor elkapták.
Ha nem, akkor dolga volt velük.
– Ez igazán váratlan – mondta a mindig nyugodt Seaine
Meidaninak. – Nagyon oda fogunk figyelni a pontos
megfogalmazásra a további parancsaid kapcsán, Meidani!
Yukiri biccentett.
– Nem hittem volna, hogy olyan gyermeteg legyél, hogy puszta
bosszúvágyból felfedj minket! Gondolnunk kellett volna rá, hogy a
többségünkhöz hasonlóan neked is nagy tapasztalatod van abban,
hogyan csavard úgy az esküket, ahogy a saját érdekeidet szolgálja!
Várjunk csak! – gondolta Egwene. Ez nagyon úgy hangzik,
mintha…
– Tulajdonképp – folytatta Yukiri –, azt hiszem, vezekelned kell
ezért az engedetlenségért. De mihez kezdjünk ezzel a lánnyal, akit
idehoztál? Ő még nem esküdött fel a Pálcára, úgyhogy…
– Rákényszerítettetek egy negyedik esküt is, ugye? – szakította
félbe Egwene. – Mi a Fény szállt meg benneteket?
Yukiri ránézett, és a lány érezte, hogy megint végigcsap rajta a
Levegő.
– Nem engedélyeztük, hogy megszólalj!
– Az amyrlinnek nem kell külön engedély, hogy beszéljen –
felelte ő, és farkasszemet nézett a nővel. – Mit tettetek, Yukiri?
Eláruljátok mindazt, amik vagyunk! Az Eskük nem lehetnek a
megosztás eszközei! Az egész Torony megőrült, nem csak Elaida?
– Ez nem őrültség – szólt bele hirtelen Saerin a társalgásba. A
Barna sokkal parancsolóbban rázta meg a fejét, mint azt Egwene az
ajahja egy tagjától várta volna. – Kényszerből cselekedtünk. Ebben
itt nem bízhattunk meg azután, hogy a lázadók oldalára állt!
– Azt ne hidd, hogy nem tudunk róla, hogy te is kapcsolatban
álltál azzal a csoporttal, Egwene al’Vere! – mondta Yukiri. A gőgös
Szürke alig uralkodott a haragján. – Ha rajtunk múlna, nem bánnánk
veled olyan kesztyűs kézzel, mint Elaida!
Egwene lekicsinylően intett egyet.
– Csendesíts el, végeztess ki, vagy verj meg, Yukiri, a Torony
akkor is darabokra szakad! Nem azok tehetnek róla, akiket ilyen
könnyedén lázadónak bélyegzel! Titkos tanácskozás a pincében?
Garanciák nélkül kikényszerített eskük? Ezek a bűnök legalább olyan
súlyosak, mint hogy valaki nem ismeri el maga fölött Elaida uralmát!
– Nem lenne szabad megkérdőjelezned minket – mondta halkan
Seaine. Félénkebbnek tűnt a többieknél. – Néha nehéz döntéseket
kell hoznunk. Nem hagyhatjuk, hogy árnybarátok legyenek az aes
sedaiok között, és gondoskodunk róla, hogy felkutassuk őket. Mi itt
mindannyian bebizonyítottuk Meidaninak, hogy nem vagyunk az
Árnyék barátai, így nem lehet azzal semmi baj, ha esküt tesz nekünk.
Ésszerű cselekedet volt megbizonyosodni róla, hogy mind
ugyanazért a célért harcolunk!
Egwene arca nyugodt maradt. Seaine kis híján beismerte a Fekete
ajah létezését! Sosem hitte volna, hogy egy ülnök szájából ilyesmit
hall, különösen nem ennyi tanú előtt! Ezek szerint a négy nő arra
használta az Esküpálcát, hogy felkutassa a Fekete nővéreket. Ha
fogtak minden nővért, feloldották az esküit, és újra letetették vele a
Három Esküt, megkérdezhették, hogy Fekete-e. Kétségbeesett
módszer, de Egwene végül úgy döntött, az adott körülmények közt
elfogadható.
– Elfogadom, hogy ez ésszerű terv – jelentette ki. – De
szükségtelen volt arra kényszeríteni ezt a nőt, hogy letegyen még egy
esküt!
– És ha máshoz volt hűséges? – csattant fel Saerin. – Csak mert
valaki nem árnybarát, még nem biztos, hogy másképp nem árul el!
És alighanem ez az engedelmességi eskü tehetett róla, hogy
Meidani nem menekült még el a Toronyból. Egwene hirtelen
megsajnálta szegény nőt. A salidari aes sedaiok elküldték, hogy
térjen vissza a Toronyba, és kémkedjen, erre ezek a nők felfedezték –
feltehetően miközben a Fekete ajah után kutattak –, aztán Beonin
felfedte ittléte célját Elaida előtt. Három külön frakció, és mind őt
lökdöste.
– Akkor is helytelen – mondta ki. – De ezt tegyük félre egy
pillanatra! Elaidával mi a helyzet? Sikerült kiderítenetek, hogy a
Feketéhez tartozik-e? Ki bízott meg titeket ezzel a kutatással, és
hogyan alakult ki ez a társaság?
– Ugyan! Miért beszélünk vele? – csattant fel Yukiri. Felállt, és
csípőre tette a kezét. – Ki kellene találnunk, mihez kezdjünk vele,
ahelyett hogy a kérdéseire válaszolgatnánk!
– Ha azt akarjátok, hogy segítsek – mondta Egwene –, akkor
ismernem kell a tényeket!
– Nem azért vagy itt, hogy segíts, gyermek – nézett rá Doesine. A
karcsú cairhieni Sárga hangja határozottan csengett. – Meidani
nyilvánvalóan csak azért hozott ide, hogy megmutassa, nem
engedelmeskedik nekünk mindenben. Mint egy hisztis kisgyerek.
– És a többiekkel mi a helyzet? – kérdezte Saerin. – Össze kell
szednünk őket, és gondoskodnunk kell róla, hogy jobban
megfogalmazzuk a parancsaikat! Nem akarhatjuk, hogy
valamelyikük az amyrlinhez forduljon, mielőtt tudnánk, hová húz!
Többiek? – gondolta Egwene. Ezek szerint az összes kémet
feleskették? Tulajdonképp logikus volt. Ha már egyet felfedeztek,
könnyen kihúzhatták belőle a többiek nevét.
– Ezek szerint találtatok is Fekete nővéreket? – kérdezte. – Kik
azok?
– Maradj csendben, gyermek! – szólt rá Yukiri, és zöld szemével
rámeredt. – Még egy szó, és gondoskodom róla, hogy addig
büntessenek, amíg ki nem apadnak a könnyeid!
– Nem hinném, hogy még több büntetést ki tudnál utalni nekem,
Yukiri, mint ami amúgy is vár rám – válaszolt Egwene higgadtan. –
Hacsak nem akarod, hogy éjt nappallá téve a novíciák
főnökasszonyának a szobájában legyek. Ráadásul ha elküldesz
hozzá, mit mondhatnék neki? Hogy te személyesen kéred a
büntetésem? Tudni fogja, hogy ma nem kellett volna találkoznom
veled. Kérdések merülnének fel.
– Szólhatnánk Meidaninak, hogy rendelje el a büntetésed –
jegyezte meg Seaine, a Fehér.
– Nem tenne ilyet – mondta Egwene. – Elismeri amyrlini
fennhatóságomat.
A négy másik nővér Meidanira nézett. Egwene visszatartotta a
lélegzetét. A Szürke vonakodva biccentett egyet, bár láthatóan
rettegéssel töltötte el, hogy ellent kell mondania a többieknek.
Egwene halkan, hálásan sóhajtott egyet.
Saerin döbbenten, kíváncsian nézte. Yukiri még mindig keresztbe
tett karral állt, de ennyi nem győzte meg.
– Ennek semmi értelme. Csak ráparancsolunk, hogy adjon neked
büntetést!
– Ráparancsoltok? – kérdezte Egwene. – Mintha az előbb azt
mondtátok volna, hogy az a negyedik eskü csak arra kell, hogy az
egységet helyreállítsa, hogy ne rohanjon Elaidához a titkaitokkal!
Most pedig úgy használnátok mégis, mint egy bunkósbotot?
Kényszerítenétek, hogy az eszközötök legyen?
Erre az egész szoba elcsendesedett.
– Éppen ezért olyan rettenetes ötlet egy engedelmességi eskü –
folytatta Egwene. – Egyetlen nővérnek sem volna szabad ekkora
hatalommal bírnia a másik fölött. Amit Meidanival és a többiekkel
tettetek, az csak egyetlen lépésnyire van a Kényszertől. Még mindig
nem tudom eldönteni, hogy ez az ocsmányság egyáltalán védhető-e,
de az, hogy miképp bántok Meidanival és a többiekkel, alighanem
nagyban befolyásolja majd a véleményemet!
– Muszáj magamat ismételgetnem? – csattant fel Yukiri, és a
többiekhez fordult. – Minek vesztegetjük arra az időt, hogy ezzel a
gyermekkel vitatkozzunk, mintha a tyúkudvaron lennénk?
Döntenünk kell!
– Azért beszélünk vele, mert elszántan próbál zavarni minket –
vetette oda Saerin kurtán, és Egwene-t méregette. – Ülj csak le,
Yukiri! Én majd elbánok a gyermekkel!
Egwene dobogó szívvel állta a Barna tekintetét. Yukiri szipákolt
egyet, aztán leült, és mintha végre eszébe jutott volna, hogy aes
sedai, nyugalmat erőltetett a vonásaira is. Elég nagy nyomás alatt
állhatott ez a kis társaság. Ha valaki neszét veszi, hogy mit
csinálnak…
Egwene Saerinen tartotta a szemét. Azt hitte volna, Yukiri vezeti
a csoportot – a Sárga és Saerin nagyjából egyforma erősek voltak, és
a Barnák többsége általában igen szelíden viselkedett. De tévedett.
Túlságosan is könnyű volt valakit az ajahja alapján megítélni.
Saerin előrehajolt, és határozottan nekikezdett.
– Gyermekem, szükségünk van az engedelmességedre. Nem
eskethetünk fel az Esküpálcára, és amúgy is kétlem, hogy letennéd az
engedelmességi fogadalmat. De nem folytathatod ezt az őrült
maskarádét, hogy te vagy az Amyrlin-trón. Mindannyian tudjuk,
milyen gyakran megbüntetnek, és mindannyian tudjuk, hogy semmi
haszna. Hadd próbáljak ki valamit, amit azt hiszem, még senki sem
próbált meg veled: érvelni!
– Beszélhetsz – mondta Egwene.
A Barna csak szipákolt egyet válaszul.
– Rendben. Először is, nem lehetsz amyrlin. Ezzel a
vágottgyökérrel szinte fókuszálni sem tudsz!
– Az Amyrlin-trón hatalma ezek szerint attól függ, milyen erősen
fókuszál? – kérdezte Egwene. – Nem más, csak egy verőlegény,
akinek azért engedelmeskednek, mert rá tudja kényszeríteni másokra
az akaratát?
– Nem, nem – felelte Saerin.
– Akkor nem értem, mi köze a hatalmamnak ahhoz, hogy
vágottgyökérteát kell innom.
– Visszaminősítettek novíciának.
– Csak Elaida lehet olyan ostoba, hogy azt hiszi, elveheti egy aes
sedai rangját – válaszolta Egwene. – Eleve nem lett volna szabad
hagyni, hogy elhiggye, megvan erre a felhatalmazása!
– Ha nem hitte volna el – jegyezte meg Saerin –, most halott
lennél!
Egwene állta a másik tekintetét.
– Néha úgy érzem, jobb lenne halottnak lenni, mint hogy lássam,
mit tett Elaida a nővérekkel ebben a Toronyban!
Erre ismét elcsendesedett az egész szoba.
– Azt kell, hogy mondjam – jegyezte meg Seaine –, hogy a
trónigényed teljesen irracionális. Elaida azért amyrlin, mert a
Csarnok szabályosan azzá emelte. Ennek következményeképp te nem
lehetsz amyrlin.
Egwene megrázta a fejét.
– Azután „emelték fel”, hogy Siuan Sanchét szégyenteljes és
szokatlan módon eltávolították a helyéről. Hogyan állíthatod, hogy
Elaida helyzete „szabályos”, mindezek után? – Valami eszébe jutott;
kockázatos kérdés volt, de az ösztönei azt súgták, igaza van. –
Egyvalamit áruljatok el! Kikérdeztetek olyanokat is, akik most
ülnökök? Találtatok köztük Feketéket?
Saerin tekintete nyugodt maradt, de Seaine pillantása megrebbent.
Ez az! – gondolta Egwene.
– Így volt – állapította meg. – Logikus. Ha a Fekete ajah tagja
lennék, keményen dolgoznék azon, hogy néhány árnybarát társamat
ülnökké nevezzék ki. Onnan tudnánk a legjobban manipulálni a
Tornyot. Most ezt áruljátok el nekem; ezek közül a Fekete ülnökök
közül volt-e bármelyiknek is része Elaida felemelésében? Állt-e ki
bármelyikük is Siuan letaszítása mellett?
Csend volt.
– Válaszoljatok! – nézett rájuk.
– Találtunk egy Feketét az ülnökök között – válaszolta végül
Doesine. – És… igen, ő is azok közé tartozott, akik támogatták Siuan
Sanche letaszítását. – Komor volt a hangja. Rájött, hogy Egwene
mire akar kilyukadni.
– Siuant a minimálisan szükséges többséggel taszították le –
mondta Egwene. – Az egyikük Fekete volt, ami azt jelenti, hogy
érvénytelen a szavazata. Elcsendesítettétek és letaszítottátok az
amyrlineteket, meggyilkoltátok az őrzőjét, és mindezt törvénytelenül
tettétek!
– A Fényre – suttogta Seaine –, igaza van!
– Ennek semmi értelme! – állt fel újra Yukiri. – Ha elkezdjük azt
találgatni, hogy melyik amyrlint emelhették fel a Fekete ajah tagjai,
akkor minden egyes amyrlint meggyanúsíthatunk, aki valaha
uralkodott!
– Igen? – kérdezte Egwene. – És hányat emeltek fel úgy, hogy
gondoskodtak róla, az aktív ülnököknek épp csak az amyrlin
választásához szükséges minimuma volt jelen? Részint ezért is volt
hiba így megfosztani a tróntól Siuant. Amikor engem felemeltek,
gondoskodtunk róla, hogy a városban minden ülnök tudja, mi
történik!
– Hamis ülnökök – bökött rá Yukiri. – Akik törvénytelenül kapták
a helyüket!
Egwene odafordult hozzá, és örült, hogy a többiek nem hallják,
milyen idegesen ver a szíve. Neki kellett uralnia a helyzetet.
– Te nevezel minket hamisnak, Yukiri? Melyik amyrlint követnéd
szívesebben? Azt, aki novíciákat és beavatottakat farag az aes
sedaiokból, feloszlat egy egész ajahot, és minden támadó hadseregnél
veszedelmesebb megosztottságot kelt a Toronyban? Egy olyan nőt,
akit részint a Fekete ajah választott meg? Vagy inkább egy olyan
amyrlint, aki próbálja mindezt jóvá tenni?
– Csak nem állítod, hogy azt hiszed, a Fekete ajahot szolgáltuk,
amikor felemeltük Elaidát?! – szólt Doesine.
– Azt hiszem, mindannyian az Árnyék érdekeit szolgáljuk –
élesedett meg Egwene hangja –, amíg eltűrjük a megosztottságot. Mit
gondoltok, hogyan reagált a Fekete ajah arra, hogy szinte titokban
letaszították az uralkodó Amyrlin-trónt, majd kettészakadtak az aes
sedaiok? Nem lepne meg, ha némi kutatás után kiderülne, hogy ez a
névtelen Fekete nővér, akit felfedeztetek, nem az egyetlen árnybarát
volt a jogos amyrlint elmozdító csoportosulásban!
Erre megint csend borult a szobára.
Saerin hátradőlt, és nagyot sóhajtott.
– A múltat nem változtathatjuk meg. Bármilyen sok új
meglátással gazdagítanak minket az érveid, Egwene al’Vere, ez
tulajdonképp meddő vita.
– Abban egyetértek, hogy a múltat nem változtathatjuk meg –
biccentett felé Egwene. – De a jövőbe tekinthetünk. Bármennyire is
becsülendőnek tartom a Fekete ajah felfedésével kapcsolatos
munkátokat, sokkal jobban felbátorít az, hogy hajlandóak voltatok
együtt dolgozni az ügyön. A jelen Toronyban ritka az ajahok közti
összefogás. Azt szeretném, ha ezt tennétek fő célotokká!
Egyesítenünk kell a Fehér Tornyot. Mindenáron.
Felállt, és félig arra számított, hogy a nővérek rászólnak, de
mintha már teljesen elfelejtették volna, hogy egy „novíciával”, egy
lázadóval beszélnek.
– Meidani – mondta Egwene –, te elfogadsz amyrlinedül.
– Igen, anyám – hajtott fejet a nő.
– Akkor megbízlak azzal, hogy továbbra is működj együtt ezekkel
a nővérekkel! Nem az ellenségeid, sosem voltak azok. Hiba volt
visszaküldeni téged, hogy kémkedj, és azt kívánom, bárcsak
megakadályozhattam volna. De most, hogy itt vagy, a hasznunkra
lehetsz. Sajnálom, hogy folytatnod kell az előadást Elaidával, de
megdicsérlek, amiért ilyen bátran cselekedtél!
– Ott szolgálok, ahol kell, anyám – mormolta a nő, bár úgy nézett
ki, mint aki mindjárt elájul.
Egwene a többiekre nézett.
– A kiérdemelt hűség jobb a kikényszerítettnél. Itt van az
Esküpálca?
– Nem – monda Yukiri. – Nehéz kicsempészni. Csak időnként
tudjuk elhozni.
– Kár – mondta Egwene. – Szívesen letettem volna az esküket.
Akárhogy is, szerezzétek meg, és oldozzátok fel Meidanit a negyedik
eskü alól!
– Megfontoljuk – mondta Saerin.
Egwene felvonta a szemöldökét.
– Ahogy akarjátok. De tudjátok, hogy amint a Fehér Torony újra
egy lesz, a Csarnok tudomást fog szerezni mindarról, amit tettetek.
Szeretném, ha azt mondhatnám nekik, hogy óvatosak voltatok, és
nem az irányíthatatlan hatalmat kerestétek. Ha szükségetek lenne rám
az elkövetkezendő pár napban, küldethettek értem… de kérlek,
találjatok módot arra, miképp kezeljük az engem felügyelő két Piros
nővért! Nem szívesen használnám még egyszer az Utazást a Tornyon
belül, nehogy véletlenül felfedjünk valamit azok előtt, akiket jobb
lenne tudatlanságban tartanunk.
Hagyta, hogy ez a kijelentése a levegőben lógjon, és az ajtóhoz
lépett. Az őrző nem állította meg, bár utána nézett azzal a gyanakvó
tekintetével. Egwene kíváncsi lett volna rá, kié lehet. Nem hitte
volna, hogy a szobában lévő négy nővér bármelyikének volt őrzője,
bár nem lehetett benne biztos. Talán az egyik Salidarból küldött
kémhez tartozott, és Saerin meg a többiek csak rátették a kezüket. Az
megmagyarázná, miért volt ilyen nyers.
Meidani sietve követte őt a folyosóra, de hátrapislogott a válla
fölött, mintha csak arra számítana, hogy vita vagy szidás követi a
lépteit. Az őrző egyszerűen csak betette mögöttük az ajtót.
– El sem hiszem, hogy sikerült! – mondta a Szürke. – Fel kellett
volna akasztaniuk a bokádnál fogva, és addig verni, amíg nem
üvöltesz!
– Ahhoz túl sok eszük van – mondta Egwene. – Ebben az egész
nyomorult Toronyban csak nekik, meg talán Silvianának van valami
valóban fejnek is nevezhető a nyakán!
– Silvianának? – kérdezte Meidani döbbenten. – De hát nem ver
meg minden áldott nap?
– Naponta többször is – jegyezte meg Egwene oda sem figyelve. –
Nagyon kötelességtudó, és ráadásul átgondolt. Ha több hozzá
hasonló nővérünk lenne, a Torony sosem került volna ilyen
helyzetbe!
Meidani különös arckifejezéssel méregette.
– Tényleg te vagy az amyrlin – állapította meg végül. Különös
megjegyzés volt. Nem épp most esküdött meg rá, hogy elfogadja az ő
uralmát?
– Menjünk! – gyorsította meg Egwene a lépteit. – Vissza kell
érnem, mielőtt azok a Pirosak gyanút fognának!

 

 

 

Tizenharmadik fejezet
EGY AJÁNLAT ÉS EGY BÚCSÚ
Gawyn kivont karddal állt a két őrzővel szemben. A pajta oldalán
pászmákban hullott be a fény, a vívás közben felvert porszemek
szikráztak, a szalma szét volt taposva. Gawyn lassan hátrált a
keményre taposott talajon. Fénycsíkokon vágott át. A levegő
melegen tapadt a bőrére. Kis izzadságpatakok csordogáltak a
halántékán, de szilárdan fogta a markolatot, ahogy a két őrző
megindult felé.
Sleete állt elöl, egy nyurga, hosszú karú, durva vonású fickó. A
pajta egyenetlen fényében úgy nézett ki, mint egy félig befejezett
munkadarab egy szobrász műtermében. A szeme alatt hosszú
árnyékok sötétlettek, az állát éles vágás hasította be, az orra
göcsörtös, mert nem Gyógyították meg, amikor betört. Hosszú haja
volt és sűrű, fekete oldalszakálla.
Hattori meglehetősen lelkesen fogadta, amikor az őrzője végre
felbukkant Dorlanban; Dumai Kútjánál veszítette el, és ahogy a férfi
visszakerült mellé, az mutatványosok és bárdok meséibe illő történet
volt. Sleete órákon át hevert sebesülten, mire delíriumban sikerült
megragadnia a lova kantárját, és valahogy feltornáznia magát a
nyeregbe. Az állat hűségesen ügetett szinte eszméletlen gazdájával
órákon át, mire egy közeli faluba ért. A falusiak kis híján eladták
Sleete-et egy helyi rablócsapatnak – a vezérük nem sokkal korábban
meglátogatta őket, és jutalmat ajánlott a közeli csatából
menekülőkért. De a bíró lánya kiállt a férfi életéért, és meggyőzte a
falusiakat, hogy a rablók csak árnybarátok lehetnek, ha sebesült
őrzőket keresnek. A falu ezek után úgy döntött, inkább elrejti Sleeteet,
és a lány szép lassan fel is gyógyította.
Az őrző végül kénytelen volt elszökni, amikor már elég jól érezte
magát ahhoz, hogy útra keljen; láthatóan nagyon megtetszett a
lánynak. A csemeték azt suttogták, hogy Sleete részint azért
menekült el, mert neki is kezdett egyre inkább megtetszeni a
megmentője. A legtöbb őrzőnek több esze volt annál, hogy bárkit is
megszeressen. Sleete éjszaka osont el, amikor a lány és a családja
már aludtak, de a falusiak irgalmáért cserébe levadászta a rablókat, és
gondoskodott róla, hogy soha többé ne zaklathassák a falut.
Az ilyen esetekből születtek a mesék és a legendák – legalábbis az
egyszerű nép körében. Az őrzők között Sleete története szinte
hétköznapinak számított. A hozzá hasonló emberek úgy vonzották a
legendákat, mint köznép a bolhát. Tulajdonképp a férfi el sem akarta
mesélni ezt a történetet, csak azért derült ki, mert a csemeték olyan
elszántan faggatták. Ő maga még mindig úgy tett, mintha a
megmenekülésével nem kellene dicsekednie. Őrző volt. Ilyen
lehetetlen körülmények közt is életben maradni, seblázban nehéz
terepen át lovagolni, magányosan levágni egy egész rablóbandát,
még teljesen be nem gyógyult sebekkel – az őrzők amúgy is csupa
ilyesmit csináltak.
Gawyn tisztelte őket. Még azokat is, akiket megölt. Azokat
különösen, akiket megölt. Kevés ember volt képes ekkora
elkötelezettségre, ilyen éberségre. Ilyen alázatosságra. Míg az aes
sedaiok manipulálták a világot, és az al’Thorhoz hasonló
szörnyetegek nyerték el a dicsőséget, a Sleete-hez hasonló férfiak
minden áldott nap a hősök munkáját végezték. Dicsőség és elismerés
nélkül. Ha emlékeztek rájuk, akkor is főképp az aes sedaiuk
kellékeként. Vagy a többi őrző őrizte meg az emléküket. Senki sem
felejtette el az övéit.
Sleete támadt, a kardja hirtelen előrevillant; egyenesen szúrt, hogy
minél gyorsabb legyen. „Villan a kígyó nyelve” – merész támadás, és
csak még hatásosabb így, hogy Sleete összedolgozott a Gawyn balja
felé kerülő karcsú, alacsony emberkével. Marlesh volt Sleete-en
kívül az egyetlen őrző Dorlanban, bár az érkezése sokkal kevésbé
volt drámai, mint társáé. Marlesh ahhoz a tizenegy aes sedaihoz
tartozott, akiknek sikerült elmenekülniük Dumai Kútja alól, és
mindvégig velük maradt. A saját aes sedaia, egy csinos, fiatal domani
Zöld, Vasha, a pajta oldalánál állva nézte őket ráérősen.
Gawyn a „Villan a kígyó nyelvét” egy „A macska a falon
táncollal” hárította, félrecsapta a fegyvert, és ugyanazzal a
mozdulattal lábra vágott. Nem volt célja, hogy találjon is, ez
alapvetően egy védekező manőver volt, arra jó, hogy egyszerre
szemmel tarthassa mindkét ellenfelét. Marlesh megpróbálkozott „A
leopárd simogatásával”, de Gawyn „A levegő hajtásába” mozdult,
óvatosan hárította a csapást, és várta Sleete következő támadását. Ő
volt a veszedelmesebb két ellenfele közül. Sleete más állást vett fel,
könnyedén lépdelt, és oldalra eresztette le a pengéjét, miközben a
hátát a levegőtlen pajta végében tornyosuló, hatalmas szénabálának
vetette.
Gawyn a „Macska a forró homokonba” lépett, ahogy Marlesh „A
kolibri megcsókolja a mézrózsát” próbálta volna. „A kolibri…” nem
volt valami jó választás ebben a helyzetben, ritkán sült ki belőle
bármi hasznos, ha védekezés közben használta valaki, de Marlesh
láthatóan unta már, hogy mindig kivédi. Gawyn ezt még használhatta
valamire. És használta is.
Megint Sleete indult meg. Gawyn visszarántotta a kardját, hogy
védekezzen, ahogy a két őrző egyszerre nyomult felé. Azonnal az
„Almavirágok a szélben” mellett döntött. Háromszor villant a
pengéje, és visszaszorította az elkerekedett szemű Marlesht. Az őrző
káromkodott egyet, előrevetette magát, de Gawyn már fel is rántotta
a kardját az előző formából, és könnyedén váltott a „Harmatot rázni
az ágrólra”. Hat éles vágással előrelépett, hármat-hármat kapott
mindkét ellenfele. Marlesht ezzel hátra is lökte, sőt a földre taszította
– a fickó túl hamar lépett vissza a harcba –, és Sleete kardját is
kétszer félrekényszerítette, majd végül a pengéjét a férfi nyakához
szorította.
A két őrző döbbenten nézett rá. Akkor is hasonló arcot vágtak,
amikor Gawyn a legutóbb legyőzte őket. Meg azelőtt is. Sleete
gémjeles kardot viselt, és a Fehér Toronyban szinte már legendás
bajvívónak számított. Állítólag hét csörtéből kettőben is legyőzte Lan
Mandragorant, akkoriban, amikor Mandragoran még hajlandó volt
más őrzőkkel gyakorolni. Marlesh nem volt olyan híres, mint a társa,
de akkor is teljesen kiképzett, gyakorlott őrző volt, akit nem volt
könnyű legyőzni.
Gawyn azonban nyert ellenük. Megint. Minden olyan
egyszerűnek tűnt vívás közben. A világ leszűkült – mint a levükért
kinyomott gyümölcsök a prés alatt –, sokkal kisebb lett, és így,
közelről jobban lehetett látni is. Gawyn nem akart semmi mást, csak
hogy Elayne-t védelmezze. Megmentse Andort. Talán megtanulja,
hogyan hasonlíthatna egy kicsit jobban Galadra.
Miért nem lehet az élet is olyan egyszerű, mint a vívás? Az ember
tisztán látta maga előtt az ellenfelét. A cél egyértelmű: az életben
maradás. A harcoló felek kapcsolatba léptek. Vívás közben testvérek
lettek.
Gawyn elvette a pengéjét, hátralépett, és a hüvelyébe tette a
kardot. Felsegítette Marlesht, aki a fejét rázva kelt fel.
– Lenyűgöző vagy, Gawyn Trakand! Mint egy fényből, színből és
árnyékból szőtt teremtmény! Fadarabbal hadonászó csecsemőnek
érzem magam ellened!
Sleete szó nélkül eltette a kardját, de tiszteletteljesen
odabiccentett Gawynnek – épp úgy, mint a két előző vívólecke
végén. Nem volt valami beszédes férfi. Gawyn ezt nagyra értékelte.
A pajta sarkában egy vízzel félig teli hordó állt, és a férfiak
odaballagtak mellé. Corbet, az egyik csemete sietve belemerített egy
jókora merőkanalat a vízbe, és Gawyn kezébe nyomta. Ő továbbadta
Sleete-nek. Az idősebb férfi ismét csak biccentett, és ivott, miközben
Marlesh levett egy poharat a poros ablakpárkányról, és töltött
magának.
– Csak azt akarom mondani, Trakand – folytatta az alacsony fickó
–, hogy kellene neked találnunk egy gémjeles pengét. Nem járja,
hogy az emberek úgy állnak ki veled, hogy nem is sejtik, mibe
keveredtek!
– Nem vagyok kardművész – felelte Gawyn halkan, és elvette a
merőkanalat a betört orrú Sleete-től, aztán maga is ivott. A víz meleg
volt, és ez jólesett. Kevésbé rázta meg, természetesebb volt.
– Megölted Hammart, nem? – kérdezte Marlesh.
Gawyn habozott. A korábbi, harc közben érzett egyszerűség máris
kezdett szétmorzsolódni.
– Igen.
– Akkor hát kardművész vagy – szögezte le az őrző. – El kellett
volna venned a kardját, amikor elesett!
– Tiszteletlenség lett volna – ellenkezett Gawyn –, ráadásul nem
volt időm elvenni a jutalmam!
Marlesh felnevetett, mintha csak tréfát hallott volna, bár
Gawynnek ez esze ágában sem volt. Felnézett Sleete-re, aki
kíváncsian méregette.
Hangos szoknyasuhogás jelezte Vasha érkezését. A hosszú, fekete
hajú Zöld különleges, zöld szeme olykor szinte már macskaszerűen
villogott.
– Befejezted a játszadozást, Marlesh? – kérdezte enyhe domani
tájszólásban.
Az őrző felkuncogott.
– Örülnöd kéne, hogy játszadozom, Vasha! Valahogy úgy dereng,
hogy ez a „játszadozás” párszor már megmentette az életedet harc
közben!
A nő csak szipogott egyet, és felvonta a szemöldökét. Gawyn
ritkán látott még egy olyan aes sedait és őrzőt, akik ilyen közvetlen
viszonyban lettek volna.
– Gyere! – mondta aztán a nő. Sarkon fordult, és elindult a tárvanyitva
álló pajtaajtó felé. – Tudni akarom, miért zárkózott be ilyen
hosszú ideig Narenwin a többiekkel! Nagyon úgy tűnik, hogy
döntöttek valamiről!
Marlesh megvonta a vállát, és odadobta a poharat Corbetnek.
– Akárhogy döntöttek is, remélem, szerepel köztük, hogy
odébbállunk! Nem szeretek itt ücsörögni a városban, miközben egyre
közelebb érnek hozzánk azok a katonák! Ha még nagyobb lesz a
feszültség a táborban, elszököm, és csatlakozom egy
kolompárkaravánhoz!
Gawyn csak biccentett erre a megjegyzésre. Már hetek óta nem
merte kiküldeni a csemetéket kisebb rajtaütésekre. Bryne
kutatócsapatai egyre közelebb értek a városhoz, és az ő emberei
egyre kevésbé engedhették meg maguknak, hogy átlovagoljanak a
vidéken.
Vasha kiment az ajtón, de Gawyn még hallotta az utolsó szavait.
– Néha olyan gyerekes dolgokat mondasz!
Marlesh csak megvonta a vállát, odaintett Gawynnek és Sleetenek,
aztán kilépett a pajtából.
Gawyn megrázta a fejét, mert magának még egy merőkanál vizet,
és ivott.
– Ezek ketten leginkább egy testvérpárra emlékeztetnek!
Sleete elmosolyodott.
Gawyn visszaakasztotta a helyére a kanalat, biccentett Corbetnek,
és maga is indult volna. Ellenőrizni akarta a csemeték vacsoráját, és
gondoskodni arról, hogy rendesen szétosztják azt. A kölykök egy
része még akkor is vívott és gyakorolt, amikor ennie kellett volna.
Mielőtt azonban kiléphetett volna, az őrző kinyúlt, és megfogta a
karját. Ő döbbenten nézett vissza.
– Hattorinak csak egyetlen őrzője van – jegyezte meg a férfi halk,
érdes hangján.
Gawyn biccentett.
– Zöldeknél azért ez nem olyan példátlan!
– De nem azért nincs több őrzője, mert nem akar – magyarázta
Sleete. – Évekkel ezelőtt, amikor engem megkötött, azt mondta, csak
akkor vesz maga mellé másikat, ha én méltónak ítélem erre. Megkért
rá, hogy keressek ilyen embert. Ő nem nagyon törődik az ilyesmivel.
Túlságosan is lekötik az egyéb dolgok.
Rendben, gondolta Gawyn, aki még mindig nem értette, mi köze
neki ehhez.
Az őrző megfordult, és a szemébe nézett.
– Ennek már több mint tíz éve. De most találtam valakit, aki
méltó erre a feladatra. Ha akarod, akár most rögtön megköt!
Gawyn meglepetten pislogott rá. A nyurga férfi ismét színváltós
köpenyébe burkolódzott. Alatta jellegtelen barna és zöld holmit
viselt. Voltak, akik szerint Sleete a hosszú hajával és oldalszakállával
elvadultabbnak tűnt, mint amilyennek egy őrzőnek lennie illett volna.
De nem épp az „elvadult” volt a megfelelő jelző erre az emberre.
Érdes, talán, de természetes. Mint egy csiszolatlan kő, vagy egy
göcsörtös – de erős – tölgyfa.
– Megtisztelsz, Sleete – felelte Gawyn –, de csak az andori
hagyományok miatt jöttem tanulni a Fehér Toronyba, nem azért,
mert őrző akartam lenni. A húgom mellett a helyem! – És ha bárki is
megköt, az kizárólag Egwene lehet.
– Emiatt jöttél – mondta Sleete –, de mindez már nem érvényes.
Harcoltál a háborúnkban, őrzőket öltél, megvédted a Tornyot.
Velünk vagy. Közénk tartozol.
Gawyn habozott.
– Úgy kutatsz – folytatta az őrző –, mint egy héja; ide-oda nézel,
próbálod eldönteni, vadássz vagy pihenj. De előbb vagy utóbb
belefáradsz a repülésbe. Csatlakozz hozzánk, állj be közénk! Rá
fogsz jönni, hogy Hattori jó aes sedai. Bölcsebb a legtöbbjüknél, és
sokkal kevésbé hajlamos a torzsalkodásra meg az ostobaságra, mint a
Torony sok más lakója!
– Nem tehetem – rázta meg Gawyn a fejét. – Andor…
– Hattorit nem tartják valami befolyásosnak a Fehér Toronyban -–
folytatta Sleete. – A többiek nem nagyon törődnek vele, mit csinál.
Ha megszerezhet, akár Andorba is helyezteti magát a kedvedért.
Mind a kettőt megkaphatod, Gawyn Trakand. Csak gondold át!
Gawyn megint csak habozott, aztán biccentett.
– Rendben. Átgondolom!
Sleete elengedte a karját.
– Amit egy ember csak várhat!
Gawyn elindult volna, de aztán megállt, és visszanézett az őrzőre
a poros pajtában. Aztán intett Corbetnek, és kurtán vágott egyet a
kezével. Menj ki és őrködj! – ezt jelentette a mozdulat. A csemete
lelkesen biccentett; a legfiatalabbak közé tartozott, és bármit megtett
volna, hogy bizonyítson. Őrködni fog az ajtóban, és figyelmezteti a
bennlevőket, ha jön valaki.
Sleete kíváncsian nézte, ahogy Corbet, kezével a kardmarkolaton,
beáll az ajtóba. Gawyn ekkor előrelépett, és halkabban szólalt meg,
hogy az őrük ne hallja.
– Szerinted mi történt a Toronyban, Sleete?
A nyers férfi a homlokát ráncolta, aztán hátralépett, és
nekitámaszkodott a pajta belső falának. Ez a jelentéktelen mozdulat
arra is jó volt, hogy közben kinézhetett az ablakon, hogy
meggyőződjön róla, senki sem hallgatózik alatta.
– Baj – mondta végül fojtott hangon. – Az őrzőknek nem volna
szabad őrzők ellen harcolniuk. Az aes sedaioknak nem volna szabad
aes sedaiok ellen harcolniuk. Soha! Sem most, sem máskor!
– De mégis megtörtént – mutatott rá Gawyn.
A másik férfi biccentett.
– És most két külön aes sedai csoport létezik – folytatta Gawyn –,
két külön hadsereggel, és az egyik épp a másikat ostromolja!
– Csak ne veszítsd el a fejed! – figyelmeztette Sleete. – A
Toronyban forrnak az indulatok, de akad pár bölcsebb elme is. Jól
fognak dönteni.
– De mi a helyes döntés?
– Ennek véget kell vetni – jelentette ki az őrző. – Ha ehhez ölni
kell, hát legyen – bár jobb lenne másképp. Semmi sem éri meg ezt a
megosztottságot. Semmi.
Gawyn biccentett. Sleete megrázta a fejét.
– Az én aes sedaiomnak nem tetszett a Toronyban uralkodó
hangulat. El akart onnan szabadulni. Ő bölcs… bölcs és ravasz. De
ezzel együtt sem befolyásos, és a többiek nem hallgatnak rá. Aes
sedaiok! Néha mintha csak az érdekelné őket, kinek van nagyobb
botja!
Gawyn közelebb hajolt. Nagyon ritkán lehetett bármit is hallani az
aes sedaiokon belül uralkodó rangsorról és befolyásról. Nem voltak
rangjaik, mint egy hadsereg katonáinak, de mindannyian ösztönösen
tudták, ki a főnök. Ám hogyan? Sleete-nek mintha lett volna erről
valamiféle elképzelése, de nem beszélt róla, úgyhogy egyelőre ez
titokban maradt.
– Hattorinak sikerült kijutnia – folytatta az őrző halkan –,
csatlakozott az al’Thorhoz indított követséghez, bár nem is sejtette,
valójában mire készülnek. Csak nem akart a Toronyban maradni.
Bölcs asszony. – Sóhajtott egyet, ellökte magát a faltól, és Gawyn
vállára tette a kezét. – Hammar derék ember volt!
– Igen – felelte ő, és érezte, hogy összeszorul a gyomra.
– De megölt volna téged – folytatta Sleete. – Gyorsan és tisztán,
de megölt volna. Ő támadott neked, nem fordítva. Megértette, miért
tetted, amit tettél. Aznap senki sem döntött helyesen. Nem lehetett
helyesen dönteni.
– Én… – Gawyn csak biccentett. – Köszönöm!
Az őrző levette a kezét a válláról, és az ajtó felé indult. Mégis
visszanézett.
– Néhányan úgy vélik, Hattorinak vissza kellett volna fordulnia
értem – mondta. – Ezek a te csemetéid azt hiszik, cserbenhagyott
Dumai Kútjánál. De nem. Tudta, hogy életben vagyok. Tudta, hogy
megsebesültem. De bízott benne, hogy teszem a kötelességem, ahogy
ő is csak a saját kötelességét tette. Meg kellett vinnie a Zöldeknek a
hírt, hogy mi történt Dumai Kútjánál, hogy mik voltak az amyrlin
valódi parancsai al’Thor kapcsán. Nekem életben kellett maradnom.
Mind a ketten teljesítettük a kötelességünket. De amint elküldte az
üzenetet, ha nem érezte volna, hogy már magamtól is közeledem,
eljött volna értem. Bármi áron. És ezzel mind a ketten tisztában
vagyunk.
Majd távozott. Gawyn a társalgás különös végszaván
morfondírozott. Sleete meglehetősen szokatlan dolgokat tudott
mondani.
Bármilyen könnyedén vívott, a társalgás általában nem ment neki
könnyedén.
Megrázta a fejét, és kilépett a pajtából. Intett Corbetnek, hogy
nem kell tovább őrködnie. Semmi esélye sem volt, hogy
beleegyezzen, hogy Hattori őrzőjévé váljon. Egy szempillantásig
talán csábította az ajánlat, ám csak azért, mert így megmenekült
volna a gondjaitól. De tudta, hogy nem lenne boldog a nő őrzőjeként.
Egy nő őrzőjeként sem lenne boldog, Egwene-t kivéve.
Bármit megígért volna Egwene-nek. Bármit, ami nem bántja
Elayne-t vagy Andort. A Fényre, azt is megígérte neki, hogy nem öli
meg al’Thort! Vagy legalábbis, hogy nem öli meg, amíg nincsen rá
megdönthetetlen bizonyítéka, hogy ő végzett az édesanyjával. De
Egwene miért nem volt képes belátni, hogy a férfi, akivel együtt nőtt
fel, szörnyeteggé változott, hogy eltorzította az Egyetlen Hatalom?
Al’Thorral végezni kellett. Az egész világ érdekében.
Gawyn ökölbe szorította a kezét, aztán újra széttárta. Büszkén
átvonult a falu közepén, és azt kívánta, bárcsak ki tudná terjeszteni a
vívás békéjét és csendjét élete többi részére is. A levegőt megülte a
pajtából áradó tehén- és trágyabűz. Alig várta már, hogy
visszatérhessen egy tisztességes városba. Dorlan kicsiny és félreeső
mivolta miatt ideális rejtekhely volt, de sokért nem adta volna, ha
Elaida egy kevésbé orrfacsaró helyen szállásolja el a csemetéket. A
ruhája alighanem már élete végéig marhaszagú lesz, feltéve persze,
hogy a hadsereg nem fedezi fel és nem mészárolja le őket az
elkövetkezendő pár hétben.
Megrázta a fejét. Egyre közelebb ért a bíró házához. A csúcsos
tetejű, kétemeletes ház a falu közepén emelkedett. A csemeték fő
ereje az épület mögötti kis mezőn táborozott. A mező helyén egykor
szederbokrok nőttek, de a túlságosan is forró nyár, és azt követően a
heves téli hóviharok nem kegyelmeztek a cserjéknek sem. A szedres
csak egy volt a számtalan áldozat közül, amelyek egy még
kíméletlenebb telet készítettek elő.
Nem ez a mező volt a világ legjobb táborhelye – az emberek
egyfolytában azért morogtak, hogy már megint szedertüskét
szedhettek ki magukból –, de közel esett a falu központjához, és
mégis valamennyire zártnak lehetett tekinteni. Az a pár tüske kis ár
volt ezért.
Gawynnek át kellett vágnia a falucska poros főterén, és el a bíró
háza előtt futó kis csatorna mellett. Odabiccentett a vízben épp ruhát
mosó asszonyoknak. Az aes sedaiok szedték össze őket, hogy
mossanak rájuk és Gawyn tisztjeire. Nem kaptak valami sokat érte,
bár rengeteget dolgoztak, de Gawyn mindig megtoldotta a fizetésüket
a saját zsebéből, amennyivel csak tudta. Narewin sedai ilyenkor csak
kinevette, de a falusi asszonyok megköszönték. Gawyn anyja mindig
azt tanította a gyermekeinek, hogy a munkások a királyság gerince –
aki megtöri őket, hamarosan azon kapja magát, hogy nem képes
megmozdulni sem. Az itteniek lehet, hogy nem a húga alattvalói
voltak, de nem hagyhatta, hogy kihasználják őket a csapatai.
Elhaladt a bíró háza előtt, és látta, hogy az ablaktáblák be vannak
téve. Marlesh odakinn támaszkodott; törékeny kis aes sedaia csípőre
tett kézzel, mogorván meredt a zárt ajtóra. Láthatóan őt nem
engedték be. Miért? Vashának nem volt valami magas rangja az aes
sedaiok között, de nem számított olyan alacsony rangúnak sem, mint
Hattori. Ha Vashát nem engedték be… Akkor esetleg komoly
dolgokról beszéltek odabenn az épületben. Gawyn kezdett kíváncsi
lenni.
Az emberei talán nem törődtek volna a dologgal; Rajar nyilván
azt mondta volna, hogy az aes sedaiok dolgait a legbölcsebb rájuk
hagyni, mert a hívatlan hallgatózók csak bajt okozhatnak. Gawynből
már csak ezért sem vált volna jó őrző. Nem bízott az aes sedaiokban.
Az anyja bízott bennük, és lám, mire jutott vele! És hogyan bánt a
Fehér Torony Elayne-nel és Egwene-nel…! A maga részéről lehet,
hogy támogatta az aes sedaiokat, de nem bízott bennük.
Megkerülte az épületet, és teljesen szabályos módon elindult
ellenőrizni az őrszemeket. A faluban lévő aes sedaiok többségének
nem volt őrzője – vagy azért, mert Pirosak voltak, vagy azért, mert
hátrahagyták az őrzőiket. Néhányuk elég idős volt ahhoz, hogy talán
a kor vitte el mellőlük az első őrzőjüket, és sosem választottak újat.
Két szerencsétlen nővér Dumai Kútjánál veszítette el a sajátját.
Gawyn és az emberei igyekeztek úgy tenni, mintha nem vennék észre
a kivörösödött szemüket, vagy a szobájukból időnként kiszűrődő
zokogást.
A nővérek természetesen azt állították, hogy nincsen szükségük a
csemeték védelmére. Talán igazuk is volt. De Gawyn látott már
halott aes sedait Dumai Kútjánál; ők sem voltak legyőzhetetlenek.
A hátsó ajtónál Hal Moir tisztelgett, és hagyta, hogy ő bemenjen,
és tovább ellenőrizze az embereit. Fellépdelt egy rövid, egyenes
lépcsősoron, és a felső folyosóra ért. Itt leváltotta az épp őrségen lévő
sötét bőrű teari csemetét, Berdent. Aki tiszt volt, úgyhogy Gawyn
rábízta, menjen, és ellenőrizze, hogy rendben szétosztják az ételt a
táborban. A férfi biccentett és távozott.
Gawyn habozott Narewin sedai szobájának ajtaja előtt. Ha tudni
akarta, hogy mi folyik az aes sedaiok között, a hallgatózás lett volna
a legésszerűbb. Berden volt az egyedüli őr az emeleten, és egyetlen
őrző sem volt idefenn, hogy az illetéktelen hallgatózókat elzavarja.
De rossz szája íze lett a csalárdság puszta gondolatára is. Nem lenne
szabad, hogy hallgatózásra szoruljon. A csemeték parancsnoka volt,
és az aes sedaiok alaposan kihasználták az embereit. Tartoztak neki
az információval. Épp ezért hallgatózás helyett határozottan
bekopogtatott az ajtón.
A kopogtatást csend fogadta. Az ajtó résnyire kinyílt, és felfedett
egy csíknyit Covarla fintorából. A világos hajú Piros volt a városban
lévő nővérek vezetője, amíg el nem mozdították erről a posztról, de
még így is a Dorlanban lévő legfontosabb nők közé tartozott.
– Senki ne zavarjon meg minket! – kelt ki magából az ujjnyi kis
résen át. – A katonáid parancsba kapták, hogy senkit sem
engedhetnek be, még a többi nővért sem!
– Ezek a szabályok rám nem vonatkoznak. – Gawyn állta a nő
tekintetét. – Az embereim súlyos veszélyben vannak ebben a
városban. Ha nem hagyják, hogy részt vegyek a tervezésben, akkor
legalább arra jogot követelek, hogy végighallgassam a beszélgetést!
Covarla arcán mintha ingerültség suhant volna át.
– Az arcátlanságod napról napra növekszik, gyermek – mondta. –
Talán le kellene téged fokoznunk, és egy erre alkalmasabb
személynek kéne átadnunk a csapatod vezetését!
Az ifjú megfeszítette az állát.
– Szerinted nem dobnának félre csak úgy, ha egy nővér erre kérné
őket? – kérdezte Covarla halvány kis mosollyal. – Hadseregnek
szánalmas ugyan ez a banda, de azért csak tudják, hol a helyük!
Milyen kár, hogy ezt a vezérükről nem lehet elmondani! Most eredj
vissza az embereidhez, Gawyn Trakand!
Ezzel rávágta az ajtót a férfira.
Aki a legszívesebben betört volna a szobába. De az is csak addig
a két lélegzetvételig lett volna jó érzés, amíg az aes sedaiok meg nem
bénítják az Egyetlen Hatalommal. Az aztán jót tett volna a csemeték
moráljának, ha látják, ahogy a vezérüket, a bátor Gawyn Trakandot
egy Levegő pecekkel a szájában kihajítják az épületből! Legyűrte
tehetetlen haragját, és ledobogott a lépcsőn. Bement a konyhába, és
nekidőlt a legtávolabbi falnak. Az emeletre vezető lépcsőt bámulta.
Most, hogy leváltotta Berdent, szükségét érezte annak, hogy itt
maradjon, és ő maga őrködjön, vagy elszalajtson valakit egy
katonáért. De először gondolkozni szeretett volna pár percet; ha
sokáig tart odafenn a megbeszélés, majd elküldet váltásért.
Aes sedaiok! Az épeszű emberek igyekeztek távol maradni tőlük,
ha tehették, és odaadóan engedelmeskedtek nekik, ha nem
kerülhették el őket. Neki egyik sem ment: a származása miatt nem
kerülhette el őket, a büszkesége pedig nem engedte, hogy
engedelmeskedjen nekik. Nem azért támogatta Elaidát a lázadás
során, mert kedvelte – a nő mindig is hideg volt, pedig éveken át
szolgált Gawyn anyjának a tanácsadójaként. Nem, azért támogatta,
mert nem tetszett neki, ahogy Siuan Sanche a húgával és Egwene-nel
bánt.
De vajon Elaida jobban bánt volna a lányokkal? Jobban bánt
volna velük bármelyik aes sedai? Ő pillanatnyi szenvedélyből döntött
– nem az a hűség szülte, kimért, hideg fejű választás volt ez, aminek
az emberei hitték.
De akkor kihez volt hű?
Pár perccel később a lépcsőn dobogó léptek és a folyosóról
beszűrődő halk beszélgetésfoszlányok jelezték, hogy az aes sedaiok
végeztek a titkos megbeszéléssel. Covarla sárga és vörös ruhában
libegett le a lépcsőn, és hátraszólt a mögötte jövőknek.
– …el sem hiszem, hogy kineveztek maguknak egy amyrlint!
A sovány, szögletes arcú Narenwin lépdelt mögötte. Bólogatott.
Aztán megdöbbentő módon Katerine Alruddin sétált ki mögülük a
lépcsőről. Gawyn hökkenten húzta ki magát. Katerine hetekkel
korábban hagyta el a tábort, aznap, amikor Narenwin megérkezett. A
hollóhajú Piros nem tartozott az eredetileg Dorlanba parancsolt
csoporthoz, és ezzel a kifogással tért vissza a Fehér Toronyba.
Mikor jöhetett vissza? Hogyan jöhetett vissza? Az emberei
jelentették volna neki a dolgot, ha látják! És nem hitte volna, hogy az
őrök nem vették észre a nő érkeztét.
Katerine végigmérte Gawynt, ahogy a három aes sedai átlebegett
a konyhán. Alattomosan mosolygott. Észrevette a férfi döbbenetét.
– Igen – mondta, és Covarlához fordult. – Képzeljétek csak el,
egy amyrlin, akinek nincsen trónja sem, amin ülhetne! Csak egy
csapat ostoba kislány… bábszínházasdit játszanak, és a babáikat a
náluk jobbak ruháiba öltöztetik. És persze, hogy csak egy vadat
választhattak erre a feladatra, ráadásul azon belül is egy beavatottat!
Tudták, milyen szánalmas a döntésük…
– De legalább elfogták – jegyezte meg Narenwin, és megállt az
ajtóban, miközben Covarla kilépett.
Katerine élesen felnevetett.
– Elfogták, és a fele napot átüvölti kínjában! Nem lennék most az
al’Vere lány helyében! Persze nem is érdemel jobbat, amiért hagyta,
hogy a vállára tegyék az amyrlin stóláját!
Micsoda? – gondolta Gawyn döbbenten.
A három nővér kilépett a konyhából, elhalkult a hangjuk. Gawyn
szinte észre sem vette, hátratántorodott, és nekidőlt a falnak, hogy
össze ne essen. Ez lehetetlen! Úgy hangzott, mintha… Egwene…
biztos rosszul hallotta!
De az aes sedaiok nem hazudhattak. Ő is hallott már róla, hogy a
lázadóknak van saját Csarnokuk és amyrlinjük… de Egwene? Ez
nevetséges! Még csak beavatott volt!
Ám ki lenne jobb a lehetséges bukás esetén? Talán egyetlen nővér
sem volt hajlandó azzal kockáztatni a nyakát, hogy felvállalja ezt a
címet. Egy fiatalabb nő, mint például Egwene, tökéletes bábu
lehetett!
Összeszedte magát, és kisietett a konyhából. Az aes sedaiok után
eredt. A késő délutáni napfényben látta, ahogy Vasha tátott szájjal
néz Katerine után. Ezek szerint nem ő volt az egyetlen, akit
megdöbbentett a Piros nővér hirtelen visszatérte.
Tandóra, az épület előtt álló egyik csemetére nézett, és
megragadta a karját.
– Láttátok, hogy bement az épületbe?
A fiatal andori megrázta a fejét.
– Nem, uram. Az egyik benti őrünk azt jelentette, hogy látta,
amint találkozik a többi aes sedaijal, és úgy tűnik, hogy hirtelen
bukkant elő a padlásról. De egyik őr sem tudja, hogyan juthatott be!
Gawyn elengedte a katonát, és Katerine után rohant. A városka
poros főterén érte utol a három nőt. Mind a hárman felé fordították
kortalan arcukat, és szinte egyforma, elkeskenyedett szájú
nemtetszéssel méregették. Covarla tekintete különösen érdes volt, de
Gawynt már az sem érdekelte, ha elvették tőle a csemetéket, vagy ha
fellógatták a levegőbe. A megszégyenítés nem számított.
Egyetlenegy dolog számított.
– Igaz? – kérdezte. Aztán nagy nehezen tiszteletet erőltetett a
hangjába. – Kérem, Katerine sedai! Igaz, amit véletlenül hallottam,
amikor a lázadókról és az amyrlinjükről mesélt?
A nő hosszan méricskélte.
– Azt hiszem, jó lenne, ha ezt a hírt továbbadnád a katonáidnak is.
Igen, a lázadó amyrlint elfogták.
– És a neve? – kérdezte Gawyn.
– Egwene al’Vere – mondta Katerine. – Hadd menjen híre ez
egyszer az igazságnak! – Kurtán, elbocsátóan biccentett a férfi felé,
aztán továbbindult a másik két nővérrel. – Jól használjátok fel, amit
megtanítottam nektek! Az amyrlin ragaszkodik hozzá, hogy több
rajtaütés legyen, és ezekkel a fonatokkal páratlan mozgékonyságra
tehetünk szert. De ne lepődjetek meg, ha a lázadók számítanak rátok!
Tudják, hogy a kezünkben van ez az ő amyrlinnek csúfolt bábjuk, és
talán azt is kitalálták, hogy ismerjük az új fonatokat. Nemsokára már
mindenki tudni fogja az Utazást. Használjátok ki ezt az előnyt,
mielőtt elfogyna!
Gawyn alig hallotta, mit mondanak, bár az agya egy része
döbbenten figyelt. Utazás? Az csak egy legenda. Vajon Gareth Bryne
így látta el a seregét?
De az agya nagyobbik része még mindig dermedt volt. Siuan
Sanchét elcsendesítették és ki is végezték volna, pedig ő csak egy
letaszított amyrlin volt. Mit tehetnek egy hamis amyrlinnel, egy
lázadó csapat vezetőjével?
„A fele napot átüvölti kínjában…” Egwene-t kínozták.
Elcsendesítik! Talán már el is csendesítették! És utána kivégzik.
Gawyn nézte, ahogy a három aes sedai elsétál. Aztán lassan, furcsán
nyugodtan megfordult, és a kardja markolatára tette a kezét.
Egwene bajban volt. Szándékosan pislogott egyet. A téren állt, a
távolban tehenek bőgtek, mellette halkan csobogott a csatornában a
víz.
Egwene-t ki fogják végezni.
Kihez köt a hűség, Gawyn Trakand?
Átvágott a falun; meglepően magabiztosan lépdelt. A csemetékre
nem számíthatott a Fehér Torony elleni haditervben. Nem
használhatta fel őket Egwene megszöktetésére. De egyedül aligha
tudja megmenteni! Csak egyetlenegy választása maradt.
Tíz perc múlva már a sátrában állt, és gondosan becsomagolta a
nyeregtáskáját. A legtöbb holmijának itt kellett maradnia. Voltak
távolabb kiküldött őrszemei, és már máskor is ellenőrizte őket
meglepetésszerűen. Ez jó kifogás lesz arra, miért hagyja el a tábort.
Nem kelthetett gyanút. Covarlának igaza volt. A csemeték őt
követték. Tisztelték. De nem voltak az övéi – a Fehér Toronyhoz
tartoztak, és éppolyan könnyedén ellene fordulnának, ahogy ő
fordulna Hammar ellen, ha az amyrlin ezt parancsolná. Nem lenne
más választásuk. Kilépett a sátorból, és a vállára vetette a zsákot. A
lovak felé indult. Menet közben odaintett Rajarnak, aki épp egy
bonyolultabb vívótechnikát mutatott be egy osztagra való katonának.
Rajar rábízta egy másik emberre a gyakorlást, aztán odasietett hozzá.
A homlokát ráncolva méregette a nyeregtáskát.
– Kimegyek, és megnézem a negyedik őrszemet – tájékoztatta
Gawyn.
– Ilyen későn? – nézett fel Rajar a lassan sötétedő égre.
– Legutóbb reggel ellenőriztem őket – felelte ő. Milyen különös,
hogy nem dobogott a torkában a szíve! Nyugodt volt, higgadt. –
Azelőtt pedig délután. De meglepetés szempontjából amúgy is az
este a legveszedelmesebb, amikor még van elég fény egy
támadáshoz, de az emberek már fáradtak, és eltöltötte őket a vacsora!
Rajar biccentett, és tovább ballagott vele.
– A Fény látja, most aztán nagy szükségünk lesz a figyelmes
őrszemekre! – mondta. Bryne felderítői már a Dorlantól alig félnapi
járásra fekvő falvakat kutatgatták át. – Kerítek neked kíséretet!
– Nem kell – mondta Gawyn. – A legutóbb a negyedik őrhelynél
már jó fél mérföldnyiről látták, hogy jövök. Egy osztag túl nagy port
ver. Tudni akarom, akkor milyen éles a szemük, ha csak egy lovas
közelíti meg őket!
Rajar megint összevonta a szemöldökét.
– Nem lesz semmi bajom – nyugtatta Gawyn, és kipréselt
magából egy száraz kis mosolyt. – Rajar, te is tudod, hogy
biztonságban leszek. Vagy attól tartasz, hogy banditák támadnak
meg?
A másik láthatóan megnyugodott, és felnevetett.
– Téged? Sleete-et is előbb kapnák el! Jól van, jól van! De
mindenképp üzentess nekem, amint visszaértél a táborba!
Máskülönben egész éjszaka nem aludnék, csak aggódnék érted!
Sajnálom, hogy akkor ma éjjel nem fogod kipihenni magad,
barátom, gondolta Gawyn, de biccentett. Rajar visszament, hogy
tovább oktassa az embereket, és ő nemsokára már a tábor szélén
találta magát, és épp a lova lábán oldozta el a béklyót, miközben az
egyik falusi gyerek – aki lovászfiúként segített nekik – elszaladt a
nyeregért.
– Úgy nézel ki, mint aki döntésre jutott – jegyezte meg hirtelen
valaki halkan.
Gawyn megpördült, és a kardmarkolatra hullott a keze. Az egyik
közeli árnyék megrebbent. Ha alaposabban megnézte, ki tudta venni
egy törött orrú, árnyékba burkolódzó férfi alakját. A Fény verje meg
azokat az őrző köpenyeket!
Ezúttal is megpróbált úgy tenni, mintha semmi különös nem
történt volna; épp, ahogy Rajarral tette.
– Csak örülök, hogy végre van mit csinálnom – mondta, és
elfordult Sleete-től, ahogy odaért a gyerek a nyereggel. Ő odadobott
neki egy rezet, aztán elvette a nyerget, és elküldte a fiút.
Sleete tovább figyelte egy hatalmas fenyő árnyékából, ahogy
Gawyn felnyergeli a lovat. Az őrző tudta. Gawyn színjátéka
mindenki mást megtévesztett, de érezte, hogy erre a férfira nem
hatott. A Fényre! Meg kell ölnie még egy embert, akit tisztelt? A
Fény égessen meg, Elaida! A Fény égessen meg, Siuan Sanche, és
égesse meg veletek a Fehér Tornyotokat is! Eleget használtátok már
az embereket! Eleget használtatok engem is!
– Mikor mondjam meg az embereidnek, hogy nem térsz vissza? –
kérdezte Sleete.
Gawyn meghúzta a nyereg szíját, és várta, hogy a ló kifújja a
levegőt. A homlokát ráncolva nézett át az állat háta fölött.
– Nem akarsz megállítani?
Az őrző felnevetett.
– Ma már háromszor megküzdöttem veled, és egyetlenegyszer
sem nyertem, pedig volt egy igen jó segítőm is! Úgy nézel ki, mint
aki nem riad most vissza az emberöléstől sem, és nem szomjazom
olyan mohón a halált, mint egyesek gondolják!
– De harcolnál velem – mondta Gawyn, és végre rögzítette a
nyerget, aztán elkezdte felkötni rá a zsákokat. A ló felhorkant.
Egyetlen hátas sem szeretett plusz súlyt cipelni. – Meg is halnál, ha
szükségesnek vélnéd. Ha megtámadnál, lehet, hogy megölnélek, de
nagy felfordulás lenne belőle. Sosem tudnám kimagyarázni, miért
öltem meg egy őrzőt. Megállíthatnál.
– Így igaz – biccentett Sleete.
– Akkor miért engedsz el? – kérdezte Gawyn. Megkerülte a lovat,
és megfogta a kantárját. Belenézett a férfi árnyékba borult szemébe,
és egy pillanatra úgy vélte, halvány mosolyt lát alatta.
– Talán csak tetszik, ha azt látom, valaki törődik valamivel –
mondta Sleete. – Talán remélem, hogy valahogy segítesz véget vetni
ennek az egésznek. Talán lusta vagyok, és fájnak a lelkemen esett
sebek, a vereség nyomai. Találd meg, amit keresel, ifjú Trakand! –
És halk köpenysuhogással Sleete visszaolvadt a közelgő éjszaka
sötétjébe.
Gawyn felpattant a nyeregbe. Egyetlenegy hely jutott az eszébe,
ahol talán segítséget kaphat Egwene megmentésére.
Megsarkantyúzta a lovat, és maga mögött hagyta Dorlant.

 

 

 

Tizennegyedik fejezet
EGY DOBOZ KINYÍLIK
– Akkor hát ez az Árnylelkűek egyike – mondta Sorilea. A fehér
hajú tudós asszony a fogoly körül körözött, és elgondolkozva
méregette Semirhage-ot. Cadsuane nem is várta, hogy valaki, aki
olyan, mint Sorilea, féljen. Az aiel asszony érdes teremtmény volt,
mint egy sok vihart megélt szobor, aki türelmesen állja a szeleket. Ez
a tudós asszony még az aielek közt is kivételesen erősnek számított.
Csak nemrégiben érkezett meg az udvarházba, egy olyan csapattal,
akik Bandar Ebanból hoztak jelentést al’Thornak.
Cadsuane sok mindenre számított a Rand al’Thort követő
aielektől: vad harcosokat, különös szokásokat, becsületet és hűséget,
tapasztalatlanságot a politika és a ravaszság terén. Igaza is volt.
Egyetlenegy valamire nem számított, mégpedig, hogy találjon köztük
magával egyenlőt. Különösen nem, hogy épp egy fókuszálni alig
képes tudós asszony lesz az. És meglepő módon mégis annak tartotta
a cserzett arcú aiel nőt.
Nem mintha bízott volna Sorileában. A tudós asszonynak
megvoltak a saját céljai, és Cadsuane nem volt benne biztos, hogy
ezek tökéletesen egybeesnek a sajátjaival. De hatékonynak tartotta
Sorileát, és ezt mostanában a világon nagyon kevés emberről mondta
volna el.
Semirhage arca hirtelen megrándult, és Sorilea félrebiccentette a
fejét. A Kitaszított ezúttal nem lebegett; egyenes derékkal, merev,
barna ruhában állt, rövid, fekete haja kócosán lógott, hiszen rég nem
fésülhette meg. Még mindig felsőbbrendűséget sugárzott magából,
mintha csak ő uralná a helyzetet. Cadsuane is épp ezt tette volna
hasonló helyzetben.
– Mik ezek a fonatok? – intett Sorilea a nő felé.
Semirhage a kérdéses fonatok miatt fintorodott el néha.
– Egy személyes kis trükköm – mondta Cadsuane. Elengedte a
fonatokat, aztán újra megalkotta őket, hogy Sorilea lássa, hogy
csinálta. – Pár percenként csengenek az alany fülébe, és
belevillognak a szemébe, nehogy elaludjon!
– Ki akarod fárasztani, hátha úgy beszél – látta át Sorilea, és újra
a Kitaszítottat fürkészte.
– Nem hiszem, hogy ezzel megtörhetem – ismerte be Cadsuane.
– Ugyan! Alig fintorodik el tőle!
Cadsuane, Sorilea és Bair, egy fókuszálni képtelen, vénséges
tudós asszony tartózkodott csak a szobában. A Semirhage pajzsát
fenntartó aes sedaiok odakinn ültek, a helyükön.
Sorilea biccentett.
– Egy Árnylelkűt nem lehet ilyen könnyen manipulálni. De bölcs,
hogy megpróbáltad, figyelembe véve a… kötöttségeidet.
– Beszélhetnénk a car’a’carnnal – javasolta Bair. –
Meggyőzhetnénk róla, hogy egy időre adja át nekünk ezt itt. Pár
napi… óvatos aiel kérdezgetés, és mindenre válaszol, amit csak tudni
akarsz!
Cadsuane csak elmosolyodott, nem szólt egy szót sem. Mintha
bárkinek is átadná vallatásra! A nő titkai túlságosan is értékesek
voltak ahhoz, hogy kockáztassa őket, akár szövetségesek kezében is.
– Nyugodtan kérdezzétek meg – mondta –, de nem hinném, hogy
al’Thor hallgatna rátok. Tudjátok, milyen ostoba kisfiú lesz, ha arról
van szó, hogy nőket kell bántani!
Bair nagyot sóhajtott. Nehéz volt elképzelni, amint ez a
nagymama külsejű, idős hölgy részt vesz „óvatos aiel
kérdezgetésben”.
– No, igen – ismerte el. – Azt hiszem, igazad van. Rand al’Thor
kétszer olyan makacs, mint bármelyik törzsfőnök, akivel valaha
dolgom volt! És kétszer olyan gőgös is! Micsoda dolog azt
feltételezni, hogy a nők nem állják ugyanolyan jól a fájdalmat, mint a
férfiak!
Cadsuane erre csak horkant egyet.
– Az igazság szerint gondoltam már arra is, hogy ezt itt
kiköttetem és megkorbácsoltatom, és a pokolba al’Thor szabályaival!
De nem hiszem, hogy bármit is elérnék vele. Piha! Valami mást kell
találnunk, mert ezt itt nem törjük meg fájdalommal!
Sorilea még mindig Semirhage-ot nézegette.
– Beszélnék vele.
Cadsuane intett egyet, és szétfoszlottak a Semirhage-ot süketen,
vakon és némán tartó fonatok. A nő pislogott – csupán egyetlen
egyszer –, hogy tisztán lásson, aztán Sorileához és Bairhoz fordult.
– Ó! – jegyezte meg. – Aielek. Egykor olyan jó szolgák voltatok!
Mondjátok csak, mennyire fáj, hogy elárultátok az esküiteket? Az
őseitek zokogva könyörögnének büntetésért, ha tudnák, hány ember
haláláért felelősek a leszármazottaik!
Sorilea meg sem rezzent. Cadsuane tudott valami keveset arról,
hogy al’Thor milyen titkokat fedett fel az aielek előtt, de csak másodvagy
harmadkézből hallott erről. Al’Thor azt állította, hogy az aielek
egykor a Levél Útját követték, megesküdtek, hogy nem okoznak kárt
– aztán elárulták az esküjüket. Cadsuane érdeklődve hallgatta ezeket
a híreket, és még jobban érdekelte, hogy Semirhage megerősítette
őket.
– Sokkal emberibbnek tűnik, mint hittem – fordult Sorilea
Bairhoz. – A kifejezései, a hangja, a tájszólása, bár különösek, de
könnyen érthetőek. Erre nem számítottam.
Semirhage szeme épp csak elkeskenyedett erre a megjegyzésre.
Különös. Eddig ez volt a legerősebb reakció, amit bármelyik
büntetésük kiváltott belőle. A fények és csengetések csak akaratlan
rándulásokat okoztak. Sorilea megjegyzése viszont mintha
érzelmileg hatott volna a Kitaszítottra. Vajon lehetséges, hogy a
tudós asszonyok ilyen könnyedén sikert aratnak, holott Cadsuane
már mióta kudarcot vallott?
– Azt hiszem, ezt kell észben tartanunk – mondta Bair. – Egy nő
mindig nő marad, nem számít, milyen öreg, vagy miféle titkokra
emlékezik. A húst megvághatják, a vért kionthatják, a csontot
megtörhetik…
– Szinte már csalódott vagyok, Cadsuane Melaidhrin – rázta meg
Sorilea fehér hajkoronáját –, ennek a szörnynek nagyon kicsi az
agyara!
Semirhage erre már nem reagált. Visszanyerte az önuralmát, és
nyugodt arccal, parancsoló szemekkel nézte őket.
– Hallottam már egy keveset erről az új, esküszegő aiel fajtáról, és
arról, hogyan értelmezitek a becsületet. Nagy örömömre szolgál majd
kideríteni, hogy mennyi kín és szenvedés kell ahhoz, hogy a
törzsetek tagjai megszégyenüljenek! Mondjátok csak, szerintetek
milyen messzire kell mennem, hogy rávegyelek titeket, hogy
megöljetek egy kovácsot, és a húsából lakmározzatok?
Többet hallhatott, mint „egy keveset”, ha tudta, hogy az aielek
közt a kovácsok szinte szentnek számítanak. Sorilea felszipákolt a
megjegyzés hallatán, de nem vágott vissza. Inkább újra megszőtte a
Semirhage fülét elzáró fonatokat, aztán megállt, majd a
fénygömböket is odaszőtte a Kitaszított szeme elé. Lehet, hogy
gyenge volt az Egyetlen Hatalomban, de nagyon gyorsan tanult.
– Bölcs dolog így tartani? – kérdezte aztán, és a hangjából kitűnt,
hogy ezt a kérdést bárki másnak követelésként szegezte volna.
Cadsuane kedvéért meglágyította a szavait, és az öreg aes sedai
szinte elmosolyodott. Olyanok voltak, mint két vén héja, Sorilea és ő;
mind a ketten megszokták, hogy ők uralkodnak, és most szomszédos
fákon kellett költeniük! Egyiküknek sem ment könnyen, hogy
meghajoljon a másik előtt.
– Ha rajtam múlna – folytatta Sorilea –, azt hiszem, átvágnám a
torkát, a tetemét pedig kidobnám a porba, hadd száradjon el! Olyan a
fajtáját életben tartani, mintha ágtörő feketelándzsát tartanánk
házikedvencnek!
– Ugyan! – fintorodott el Cadsuane. – Igazad van a veszedelmet
illetően, de ha most végeznénk vele, még rosszabb lenne. Al’Thor
nem tudja, vagy nem akarja elárulni, pontosan hány Kitaszítottal
végzett, de az utalásokból úgy veszem ki, a felük még életben lehet.
Ott lesznek az Utolsó Csatában is, és minden egyes fonat, amit
kiszedhetünk Semirhage-ból, olyan fonat, amivel már nem lephetnek
meg minket!
Sorileát mintha nem győzte volna meg ennyivel, de nem erőltette
tovább a dolgot.
– És ez a tárgy? – kérdezte. – Megnézhetem?
Cadsuane majdnem felcsattant, hogy nem. De… Sorilea
megtanította őt az Utazásra, márpedig az hihetetlenül hatalmas
eszköz volt. És ajánlat, kinyújtott kéz. Együtt kellett dolgoznia
ezekkel a nőkkel, legfőképp Sorileával. Al’Thor nagyobb feladat
volt, semhogy egy nő elbírt volna vele.
– Gyertek velem! – szólította fel őket, és kiment a falambériás
szobából.
A tudós asszonyok követték. Odakinn Cadsuane utasította a
nővéreket, Daigiant és Sarene-t, hogy gondoskodjanak róla:
Semirhage nyitott szemmel továbbra is ébren marad.
Valószínűtlennek tűnt, hogy bármit is elérnek vele, de neki
pillanatnyilag semmi jobb nem jutott az eszébe.
Bár… ott volt az a futó pillantás Semirhage arcán, az a villanásnyi
harag, amit Sorilea megjegyzésére mutatott. Ha valaki uralta a másik
haragját, akkor uralta az összes többi érzelmét is. Ezért is
összpontosított rá ő annyira, hogy megtanítsa al’Thort, hogyan
uralkodjon a dühén.
Uralkodás és düh. Mit is mondott Sorilea, ami kiváltotta ezt a
reakciót? Hogy Semirhage kiábrándítóan emberinek tűnik. Mintha
csak azt várta volna, hogy a Kitaszítottak is olyan torzak lesznek,
mint a myrddraalok vagy a draghkarok! És miért is ne? A
Kitaszítottak vagy háromezer éven át csak a legendákban éltek, sötét,
fenyegető, titokzatos árnyakként. Tulajdonképp kiábrándító lehetett
rájönni, hogy sok szempontból épp ők a legemberibbek a Sötét Úr
követői közül. Kicsinyesek, pusztítóak és torzsalkodók. Legalábbis
al’Thor beszámolói alapján így viselkedtek. Meglepően sokat tudott
róluk a kölyök.
Semirhage viszont nem tartotta magát egyszerű halandónak. Az
ereje forrása ez a póz volt; az, ahogy uralkodni tudott a környezetén.
Cadsuane megrázta a fejét. Túl sok gond, túl kevés idő. A fából
épült folyosó is csak az al’Thor kölyök ostobaságának újabb tanújele
volt: Cadsuane még mindig érezte a füstszagot. Elég erős volt ahhoz,
hogy zavaró legyen. Az udvarház elején tátongó megfeketedett
nyílásra csak egy vásznat vetettek, és a kora tavaszi éjszakákon csak
úgy áradt be rajta a hideg. Ki kellett volna költözniük innen, de a
kölyök kijelentette, hogy nem hagyja magát elkergetni.
Mintha mohón várta volna az Utolsó Csatát. Vagy csak
beletörődött. Ahhoz, hogy eljusson oda, úgy vágott át az emberek
kicsinyes vitáin, ahogy fáradt vándor gázol át az éjféli hófúvásokon,
hogy mielőbb a fogadóhoz érjen. Csak az volt a gond, hogy al’Thor
még egyáltalán nem állt készen az Utolsó Csatára. Cadsuane érezte
azon, ahogy beszélt, ahogy cselekedett. Ahogy a világot méregette
azzal a sötét, szinte szédült pillantásával. Ha ez a férfi néz szembe a
Sötét Úrral, ha ő dönt a világ sorsáról, csak félteni tudta az
emberiséget.
A tudós asszonyok kíséretében elért az udvarházban a
lakrészéhez. A vaskos falú, sértetlen szobából pompás kilátás nyílt a
letaposott gyepre és a táborra. Cadsuane-nek kevés követelése volt a
berendezés kapcsán: egy erős ágy, egy zárható láda, tükör és
mosdóállvány. Túl öreg volt hozzá, túl türelmetlen, hogy mással is
vesződjön.
A láda csak álca volt: némi aranyat és egyéb, viszonylag
értéktelen holmit tartott benne. A legfontosabb holmijait vagy viselte
– mint a ter’angreal ékszereket –, vagy egy rozogának tűnő
irattartóba tette őket a tükör állványán. A megviselt, egyenetlen
pácolású tölgyfa dobozka épp elég ütött-kopott volt ahhoz, hogy
használtnak tűnjön, de annyira azért nem volt viharvert, hogy
kilógjon a többi holmija közül. Amint Sorilea becsukta az ajtót
hármójuk mögött, Cadsuane eloldotta a ládikó védelmét.
Mindig is furcsállotta, hogy milyen kevés aes sedai bánt
találékonyan az Egyetlen Hatalommal. A fejükbe vésték a régóta
bevált, hagyományos fonatokat, de szinte sosem jutott az eszükbe, mi
másra lehetne még használni őket. Igaz, hogy az Egyetlen
Hatalommal való kísérletezgetés katasztrofálisnak is bizonyulhatott,
de elég sok egyszerű bővítést véghez lehetett vinni különösebb
kockázat nélkül. Cadsuane fonata, amit ezen a ládán használt, ilyesmi
volt. Nemrég még ő is a szokásos Tűz, Szellem és Levegő fonatot
használta arra, hogy elpusztítson minden dokumentumot, ha idegen
kéz nyitná fel a dobozát. Hatékony eljárás, még ha nem is valami
ötletes.
De az új fonata jóval sokoldalúbb volt. Nem pusztította el a
dobozban lévő holmikat – Cadsuane nem volt benne biztos, hogy
egyáltalán el lehet őket pusztítani. Ehelyett a fonatok – kifordítva,
hogy láthatatlanok legyenek – hirtelen kiugró Levegőszálakat hívtak
életre, és megfogtak a szobában mindenkit, aki csak jelen volt,
amikor a dobozt kinyitották. Aztán egy másik fonat őrült nagy zajt
csapott, mintha csak száz harsona szólalt volna meg egyszerre, és
fényvillanások riasztottak volna mindenkit. A fonatok akkor is
aktivizálódtak, ha valaki kinyitotta, elmozdította, vagy épp csak
megérintette a dobozt az Egyetlen Hatalom legkisebb szálával.
Cadsuane felnyitotta a tetejét. Szükség is volt a szélsőséges
elővigyázatosságra. Mert a ládikóban két rettentően veszedelmes
tárgy is hevert.
Sorilea odasétált, és megnézte a ládika tartalmát. Az egyik egy
bölcs, szakállas ember szobrocskája volt: az úgy egy láb magas
faragvány egy gömböt tartott a magasba. A másik egy fekete fém
nyakörv volt és két karperec: egy férfiaknak készült a’dam. Ezzel a
ter’angreallal egy nő rabszolgájává tehetett bármilyen fókuszálni
képes férfit, ő uralhatta, mit tesz az Egyetlen Hatalommal. Talán az
egész embert uralhatta. Nem próbálták ki a nyakörvet. Al’Thor
megtiltotta.
Sorilea halkan felszisszent. A szobrocskával nem is törődött, csak
a karpereceket és a nyakpántot nézte.
– Ez a valami gonosz.
– Igen – biccentett Cadsuane. Kevés élettelen tárgyra mondta
volna rá, hogy „gonosz”, de erre gondolkozás nélkül. – Nynaeve
al’Meara azt állítja, ismeri ezt a holmit. Bár nem tudtam kivenni
belőle, honnan tudhat ilyesmiről, azt mondja, tudja, hogy csak
egyetlenegy férfi a’dam készült, és hogy megszervezte, hogy azt a
tengerbe vessék. De azt is beismeri, hogy nem látta a tulajdon két
szemével, amikor elpusztították. Lehet, hogy a seanchanok mintát
vettek róla.
– Igen zavaró látvány – mondta Sorilea. – Ha az egyik Árnylelkű,
vagy akár a seanchanok elfogták volna ezzel…
– A Fény őrizzen meg minket! – suttogta Bair.
– És ez a népség lenne az a népség, akikkel al’Thor annyira békét
akar kötni? – rázta meg a fejét Sorilea. – Már pusztán ezeknek a
szörnyűségeknek az elkészítése is vérbosszúért kiáltana! Hallottam,
hogy vannak más hasonlók is. Azokkal mi van?
– Máshol tárolják őket – felelte Cadsuane, és becsukta a doboz
tetejét. – Akárcsak a női a’dameket, amiket szereztünk. Néhány
ismerősöm, a világtól rég visszavonult aes sedai épp ezeket
tanulmányozza, hogy rájöjjön, mi a gyengéjük.
Náluk volt a Callandor is. Cadsuane nem szívesen engedte ki a
kezéből, de volt egy olyan érzése, a kardnak még mindig vannak
felderítetlen titkai.
– Ezt azért tartom itt, mert valahogy ki akarom próbálni egy férfin
– magyarázta. – Úgy lehet a legjobban megtalálni a gyenge pontjait.
Al’Thor viszont nem engedi, hogy bármelyik asha’manje felpróbálja.
Még egy pillanatra sem.
Bair láthatóan kényelmetlenül érezte magát a puszta gondolatra is.
– Olyan ez, mintha úgy próbálgatnánk egy lándzsa hegyét, hogy
hasba szúrunk vele valakit – morogta. De Sorilea egyetértően
biccentett. Ő értette.
Amikor szereztek egy női a’damet, az egyik legelső dolog, amit
Cadsuane tett, az volt, hogy felvette az egyiket, és megpróbált
kiszabadulni belőle. Természetesen alaposan ellenőrzött
körülmények között tette, olyan nők társaságában, akikben
megbízhatott annyira, hogy kiszabadítják, ha nem tudja magától
levetni. Ez lett a vége. Nem volt képes rájönni, hogyan vethetné le a
nyakörvet egymaga.
De ha az ellenség valamit tervezett az ember ellen, ki kellett
találni, hogyan semlegesítse a veszedelmet. Még akkor is, ha ehhez
saját magát kellett pórázra kötnie. Al’Thor ezt nem látta be. Amikor
megkérdezte, csak arról a „rohadt ládáról” motyogott valamit, és
hogy megverték.
– Tennünk kell valamit azzal az alakkal – szólt Sorilea, és
Cadsuane szemébe nézett. – Sokat romlott, mióta legutóbb láttam!
– Igen – ismerte be Cadsuane. – Meglepően ügyesen hagyja
figyelmen kívül a tanításomat.
– Akkor beszéljünk! – húzott ki Sorilea egy zsámolyt. – Ki kell
tervelnünk valamit. Mindannyiunk érdekében.
– Mindannyiunk érdekében – bólintott rá Cadsuane. –
Al’Thoréban legfőképpen.

 

 

 

Tizenötödik fejezet
VALAHOL KEZDENI KELL
Rand egy folyosón ébredt fel. Felült, és hallgatta a távolban
csobogó víz hangját. Az udvarház előtt folyó patak lenne az? Nem…
valami nem volt rendben. Kőpadlón hevert, kőfalak emelkedtek köré
a fa helyett. Sem gyertya, sem lámpa nem lógott a falakon, de mégis
egyenletes ragyogás töltötte be a levegőt.
Felállt és lesimította vörös kabátját. Meglepő módon nem ijedt
meg. Felismerte valahonnan ezt a helyet, valahonnan az emlékei
mélyéről. Hogyan kerülhetett ide? A közelmúlt ködös volt,
minduntalan kisiklott a fejéből, mint az elfakuló pára…
Nem, nem, gondolta határozottan. Az emlékei engedelmeskedtek,
és visszaugrottak a helyére, olyan elszántan akarta. A domani
udvarházban volt, Rhuarctól várt jelentést a Kereskedőtanács első
tagjainak elfogása kapcsán. Min a Minden kastély című életrajzot
olvasgatta abban a mélyzöld karosszékben, ami a szobájukban állt.
Ő kimerültnek érezte magát, mint mostanában gyakran. Elment,
hogy lefeküdjön. Ezek szerint aludt. Vajon az Álmok Világában járt?
Néhányszor már átlátogatott ide, de nagyon keveset tudott róla.
Egwene és az aiel álomjárók csak óvatosan beszéltek róla.
De ez a hely kicsit másmilyennek érződött, mint az álomvilág, és
halványan ismerősnek tűnt. Végignézett a folyosón: olyan hosszú
volt, hogy az árnyékokba veszett, a falat néhol ajtók szabdalták, a fa
száraz és repedezett volt. Igen, gondolta, és megragadta az
emlékeket. Már jártam itt, de annak igen hosszú ideje!
Véletlenszerűen kiválasztott egy ajtót – tudta, hogy nem számít,
melyik mellett dönt –, és belökte. Szerény szoba nyílt mögötte. Az
egyik oldalán szürke kő boltívek sorakoztak, aprócska udvar nyílt
mögöttük, és lángoló, vörös felhők. A felhők úgy nőttek, úgy
pattogtak ki egymásból, mint buborékok a forrásban lévő vízből. Egy
közelgő vihar fellegei voltak, bármilyen természetellenesnek tűntek
is.
Rand alaposabban megnézte őket, és látta, hogy minden egyes
felhő egy elkínzott emberi arc, hangtalan sikolyra tátott szájjal. A
felhő megdagadt, egyre nyúlt, az arc állkapcsa lassan kiakadt, az arca
remegett, a szeme kidülledt. Aztán az egész kettéhasadt, és újabb
arcok türemkedtek ki a felszínéből, sikoltva, fortyogva. Egyszerre
volt lenyűgöző és rettenetes.
Az udvar mögött nem látszott föld. Csak ez a rettenetes ég.
Nem akart a szoba bal oldala felé nézni. Egy kandalló volt arra. A
padló köve, a kandalló, az oszlopok mind torzak voltak, mintha
megolvadtak volna valami hatalmas hőségben. A látómezeje szélén
mintha egyformában csúszkáltak, változtak volna. A szoba szögei és
arányai rosszak voltak. Éppúgy, mint amikor legutóbb itt járt,
hosszú-hosszú ideje.
Valami viszont most mégis más volt. Valami a színekkel. A
kövek egy része fekete volt, mintha megégették volna őket, és
repedések futottak végig rajtuk. Távoli, vörös fény derengett
odabentről, mintha olvadt láva sütött volna fel. És egykor állt itt egy
asztal is, nem? Szépen kifényesített, drága fából – szabályos vonalai
megnyugtató ellentétben a kő torz kiszögelléseivel? Az asztalnak már
nyoma sem volt, de két magas támlájú szék állt a kandalló előtt a tűz
felé fordítva. Bárki ült is bennük, nem lehetett látni. Rand
rákényszerítette magát, hogy előrelépjen. A csizmája kopogott a
lángoló köveken. Nem érezte forrónak sem a padlót, sem a
kandallóban égő lángokat. Elakadt a lélegzete és a torkában dobogott
a szíve, ahogy közelebb ért a székekhez. Félt tőle, mit talál bennük.
Megkerülte őket. A bal oldali széken egy férfi ült. Magas volt,
fiatal, szögletes állal és ősöreg, kék szemmel, amit szinte már lilára
festett a lángok visszfénye. A másik szék üres volt. Rand
odaballagott, és beleroskadt. Megnyugtatta a szívverését, és a táncoló
lángokat nézte. Látomásokban találkozott már ezzel a férfival;
olyasféle látomásokban, mint amilyeneket Mat vagy Perrin gondolata
idézett elő.
A színek nem örvénylettek fel, amikor a barátaira gondolt. Ez
különös volt, de valahogy nem érte váratlanul. A másik karosszékben
ülő férfit mutató látomások nem voltak teljesen olyanok, mint Mat
vagy Perrin látomásai. Sokkal zsigeribbek voltak, valahogy sokkal
igazabbak. A látomások során Rand néha szinte már úgy érezte, ha
kinyújtaná a kezét, megérinthetné a férfit. Félt tőle, hogy akkor mi
történne.
Egyetlenegyszer találkoztak csak Shadar Logothban. Az idegen
megmentette az ő életét, és Rand sokat gondolkozott rajta, ki lehetett.
De most, itt, ezen a helyen végre tudta.
– Halott vagy – suttogta. – Megöltelek!
A férfi nem nézett fel a lángokról, csak nevetett egyet. Érdes,
torokhangú nevetés volt, nem sok öröm csengett benne. Rand egykor
csak Ba’alzamonként ismerte ezt a férfit, a Sötét Úr nevén, és amikor
végzett vele, azt hitte, örökre legyőzte az Árnyékot.
– Láttam, ahogy meghalsz – folytatta. – Szíven szúrtalak a
Callandorral. Isha…
– Nem az a nevem – szakította félbe a férfi, de még mindig a
lángokat nézte. – Most Moridin a nevem!
– A név nem számít! – csattant fel Rand dühösen. – Halott vagy,
és ez csak egy álom!
– Csak egy álom – kuncogta Moridin. – Igen.
A fickó fekete nadrágot és kabátot viselt, a sötét összhatást csak
az ujjakon vöröslő hímzés enyhítette.
Moridin végre felnézett rá. A lángok vörös és narancs fényt
vetettek szögletes vonásaira, rezzenéstelen szemére.
– Miért vinnyogod mindig ugyanazt? „Csak egy álom.” Még
mindig nem tudod, hogy az álmok egy része igazabb, mint az
ébrenlét világa?
– Halott vagy – ismételte Rand makacsul.
– Te is. Láttam, ahogy meghaltál, tudod. Dühödben pusztítottál,
egy egész hegyet emeltél magad fölé sírhalomnak! Micsoda gőg!
Lews Therin valóban ezt tette: amikor rájött, hogy mindent
elpusztított, amit csak szeretett, addig szívta magába az Egyetlen
Hatalmat, míg csak az el nem pusztította, és fel nem gyűrte közben a
Sárkánybércet. Ha valaki ezt említette, Rand fejében mindig gyászos
zokogás és düh forrongott.
De ezúttal csend volt.
Moridin visszafordult, és a forróságot nem árasztó lángokat nézte.
Az egyik oldalon, a kandalló kövén Rand hirtelen mozgást látott. Az
árnyékok kissé megremegtek, épp csak láthatóvá váltak a kő
repedésein át. Vörösen izzó hőség sütött mögülük, mint az olvadt
szikla, és az árnyékok kétségbeesetten tekergőztek. Rand épp csak
hallotta a kaparászásukat. Patkányok, döbbent rá. Patkányok voltak a
kő mögött, felemésztette őket a túloldalon megrekedt iszonyatos
hőség. A körmük kapargált, próbálta kivájni az apró repedéseket,
próbáltak menekülni, hogy ne kelljen elégniük.
A számtalan kicsiny mancs némelyike szinte emberi volt. Ez csak
egy álom, mondta magának Rand határozottan. Csak egy álom! De
tudta, hogy Moridin igazat beszélt. Az ellensége még mindig élt. A
Fényre! A többiek közül még hányan térhettek vissza? Dühében
rámarkolt a szék karfájára. Talán rettegnie kellett volna, de már
réges-rég nem volt hajlandó megfutamodni ez elől a lény meg a
gazdája elől. Nem maradt már benne hely félelemnek. Igazság szerint
Moridinnek kellett volna megijednie, hiszen a legutóbbi
találkozásukkor Rand megölte.
– Hogyan? – kérdezte tőle.
– Egykor régen azt ígértem neked, hogy a Nagyúr visszaadhatja
az elveszett szerelmedet. Csak nem hitted, hogy azokat nem tudja
épp ilyen könnyedén újraéleszteni, akik őt szolgálják?
A Sötét Úr másik neve a Sírok Ura volt. Igen, Moridin megint
igazat mondott, bármennyire is szerette volna Rand tagadni. Miért is
lepődött meg, hogy az ellenfelei visszatérnek, ha a Sötét Úr új életet
adhat a holtaknak?
– Mind újjászületünk – folytatta Moridin –, időnként újra
visszaszövődünk a Mintába. A halál nem akadályozza meg a
mesteremet, csak azokon nem segíthet, akik az öröktűz áldozatául
estek. Őket nem érheti el. Kész csoda, hogy egyáltalán emlékezünk
rájuk!
Ezek szerint a többiek közül legalább páran tényleg meghaltak.
Az öröktűz volt a megoldás kulcsa. De hogyan juthatott be Moridin
az álmába? Rand minden este megszőtte a védőköröket. Moridinre
pillantott, és valami furcsát vett észre a férfi szemében. Kis fekete
pöttyök lebegtek a fehérjében, ide-oda ingáztak, mintha csak unott
kis szellő játszadozna velük.
– Tudod, a Nagyúr visszaadhatja a józan eszed – szólt Moridin.
– Amikor a legutóbb visszaadta a józan eszem, az nem volt
valami megnyugtató – felelte Rand, és maga is meglepődött a
tulajdon szavain. Az Lews Therin emléke volt, nem a sajátja. De
Lews Therin most nem volt a fejében. Meglepő módon valahogy
sokkal szilárdabbnak érezte magát itt, ahol minden más olyan
változékony volt. Sokkal jobban összeillettek az énje részei. Persze
most sem volt tökéletes, de jobb volt, mint az utóbbi időben
bármikor.
Moridin halkan felhorkant, de nem szólt egy szót sem. Rand
visszafordult a lángokhoz, nézte, hogyan tekergőznek. Alakokat
rajzoltak ki, mint a felhők, de itt most fejetlen testeket látott, kínban
meggörbült hátak rángtak egy-egy pillanatra a tűzben, megremegtek,
mielőtt a semmibe lobbantak volna.
Moridin az ujjával dobolt a karfán.
– Miért jöttél ide?
Miért jöttem ide? – gondolta Rand döbbenten. Hát nem ő
rángatott ide?
– Olyan fáradt vagyok – folytatta Moridin, és lehunyta a szemét. –
Vajon te vagy ilyen kimerült, vagy én? Meg tudnám fojtani
Semirhage-ot azért, amit tett!
Rand összevonta a szemöldökét. Moridin megőrült volna?
Ishamael kétségkívül őrültnek tűnt a vége felé…
– Még nincs itt az ideje, hogy megküzdjünk – mondta Moridin, és
intett Rand felé. – Menj! Hagyj békén! Nem tudom, mi történne az
egyikünkkel, ha megölné a másikat! A Sötétség Nagyura így is épp
elég hamar megkap téged! Már biztos a győzelme!
– Máskor is kudarcot vallott már, és most is azt fog – felelte
Rand. – Legyőzöm!
Moridin ismét felnevetett, de most sem hangzott vidámabbnak,
mint az előbb.
– Talán legyőzöd – ismerte el. – De szerinted számít az bármit is?
Gondolj csak bele! A Kerék forog, időről időre. A korok újra és újra
eljönnek, az emberek küzdenek a Nagyúr ellen. De egy szép napon
győzni fog, és amikor győz, a Kerék megáll. Ezért is biztos a
győzelme. Szerintem ebben a korban jön el az ideje, de ha nem, hát
eljön majd máskor. Amikor te nyersz, csak újabb csatát hozol. Ha ő
nyer, mindennek vége lesz. Nem érted, hogy semmi remény nincs a
számodra?
– Ezért álltál át az oldalára? – kérdezte Rand. – Mindig tele volt a
fejed gondolatokkal, Elan. Végül a logikád lett a veszted, ugye?
– Nem vezet út a győzelemhez – mondta Moridin. – Egyetlenegy
út létezik: a Nagyúr szolgálatába állni, és uralkodni egy rövid ideig,
mielőtt mindennek vége lesz. A többiek ostobák. Ők nagy jutalmakat
remélnek az öröklétben, de nem lesz öröklét. Csak a most és a
végnapok.
Ismét felnevetett, de ezúttal örömtelien. Igazi boldogság csengett
a hangjában.
Rand felállt. Moridin gyanakodva méregette, de nem kelt fel.
– De van út a győzelemhez, Moridin – mondta neki Rand. –
Végezni akarok vele. Megölni a Sötét Urat. Tenni róla, hogy a Kerék
az ő folyamatos mocska nélkül gördüljön tovább!
Moridin nem is reagált a szavaira. Még mindig a lángokat nézte.
– Össze vagyunk kötve – szólt végül. – Gyanítom, azért jöttél ide,
bár magam sem értem a kötelékünket. Kétlem, hogy egyáltalán fel
tudod fogni, milyen elképesztő ostobaságot mondtál az előbb!
Randet egy pillanatra elöntötte a harag, de elfojtotta. Nem
hagyhatta, hogy provokálják.
– Majd meglátjuk.
Kinyúlt az Egyetlen Hatalom után. Távoli volt, messzi.
Megragadta, és érezte, ahogy elrántják, mintha csak a saidin szálán
húzták volna. A szoba eltűnt, akárcsak az Egyetlen Hatalom, és ő
mély feketeségbe zuhant.
Rand végre nem dobálta magát álmában, és Min visszafojtotta a
lélegzetét. Remélte, hogy nem kezdi újra. Maga alá húzott lábbal ült
egy takaróba csavarva, és a szoba sarkában álló székben olvasott. Az
alacsony asztalkán egy lámpa lángja villódzott és rebegett mellette,
megvilágította a magasra tornyosuló, dohos könyvoszlopot. Shale
eleste. Jelek és jegyzetek, Régi emlékművek. Többnyire történelmi
munkák.
A férfi halkan sóhajtott egyet, de nem mozdult. Min kifújta a
levegőt, és hátradőlt a székben. Az ujjával megjelölte, hol tart
Pelateos Elmélkedéseiben. Éjszakára betették az ablaktáblákat, de így
is hallotta, hogyan nyögnek a fenyőfák a kinti szélben. A szobát még
mindig megülte a különös tűz után maradt füstszag. Aviendha gyors
észjárása apró kellemetlenséggé változtatott egy lehetséges
katasztrófát. Nem mintha megjutalmazták volna érte. A tudós
asszonyok továbbra is olyan keményen dolgoztatták, mint kereskedő
az utolsó szamarát.
Minnek nem sikerült elég közel jutnia hozzá, hogy
beszélgessenek, bár egy ideje már mind a ketten a táborban
tartózkodtak. Nem tudta, mit gondoljon a másik nőről. Kicsit
kényelmesebb lett a viszonyuk, mióta akkor este megosztották
egymással az oosquait. De egy nap alatt nem lettek barátok, és Min
határozottan kényelmetlenül érezte magát, ha arra gondolt,
osztozniuk kell Randen.
Ismét a férfira nézett. Az hanyatt feküdt, lehunyta a szemét, és
most már egyenletesen lélegzett. A bal karja a takarón hevert,
világosan látszott a csonk. A lány nem is tudta, hogy képes aludni az
oldalában lüktető sebektől. Amint az eszébe jutottak, maga is érezte a
fájdalmat – benne volt a Rand érzelmeit tartalmazó kis gombócban
valahol az agyának a mélyén. Már megtanulta, hogy tegyen úgy,
mintha nem érezné a fájdalmat. Rand kedvéért. A férfi sokkal, sokkal
erősebben érezhette. El sem tudta képzelni, hogyan viselheti el.
Ő nem volt aes sedai – a Fénynek hála! –, de valahogy sikerült
megkötnie a férfit. Döbbenetes volt: meg tudta mondani, hol van,
meg tudta mondani, ha valami baja volt. Általában sikerült
megakadályoznia, hogy a férfi érzései elragadják, kivéve, ha nagyon
szenvedélyesek voltak. De melyik nő nem akarta volna, hogy
ilyenkor elragadják? Különösen… felszabadító érzés volt így a
kötéssel, hogy egyszerre érezhette a saját vágyát és azt a robajló
tűzvihart, amit Rand felé irányuló vágya jelentett.
A gondolattól elvörösödött, és kinyitotta az Elmélkedéseket, hogy
elterelje a figyelmét. Randnek aludnia kellett. Neki pedig hagynia,
hogy aludhasson. Ráadásul olvasnia is kellett volna, bár egyre inkább
olyan következtetésekre jutott, amik nem tetszettek neki.
A könyvek egykor Herid Felé voltak, a kedves, idős tudósé, aki
csatlakozott Rand cairhieni iskolájához. Min elmosolyodott, ahogy
eszébe jutott, milyen összeszedetlenül beszélt Fel, és milyen zavaros
– ám zseniális – felfedezéseket tett.
Ám Herid Fel halott volt. Meggyilkolták, egy árnyfattyú tépte
darabokra. Felfedezett valamit ezekben a könyvekben; valamit, amit
el akart árulni Randnek. Valamit az Utolsó Csatával, a Sötét Úr
börtönén lévő pecsétekkel kapcsolatban. Épp azelőtt ölték meg, hogy
továbbadhatta volna ezt az információt. Talán csak véletlen
egybeesés volt; talán a könyveknek semmi közük nem volt a
halálához. De talán igen. És ő tudni akarta a választ. Rand kedvéért.
Herid kedvéért.
Letette az Elmélkedéseket, és felvette a Gondolatok a romok közt
című, több mint ezeréves kötetet. Egy kis papírlappal jelölte, hol tart,
ugyanazzal a mostanra már elnyűtt kis levélkével, amit Herid küldött
Randnek nem sokkal a halála előtt. Min újra csak az ujjai között
forgatta.
„Hit és rend erőt ad. El kell takarítanod a törmelékeket, mielőtt
építhetsz. Magyarázat, ha legközelebb találkozunk. Ne hozd a lányt!
Túl csinos.”
Min úgy vélte, eleget olvasott már a könyveiből ahhoz, hogy
követni tudja a gondolatmenetét. Rand tudni akarta, hogyan zárhatja
le a Sötét Úr börtönét. Vajon Fel valóban arra a felfedezésre jutott
volna, amire ő gondolt?
Megrázta a fejét. Mit csinál? Tényleg azt hiszi, megfejthet egy
tudományos rejtélyt? De ki más tette volna?
A Barna ajah egyik tagja nyilván alkalmasabb lett volna erre a
feladatra, de meg lehetett bennük bízni? Még akik felesküdtek
Randre, azok is bármikor úgy dönthettek, hogy azzal szolgálják a
legjobban az érdekeit, ha titkolóznak előtte. Randnek magának túl
sok dolga volt, és mostanában amúgy sem lett volna türelme a
könyvekhez. Úgyhogy csak ő maradt. Lassan kezdte is összerakni,
mit kell majd tennie a férfinak, de sok mindent – rengeteg sok
mindent – nem tudott még. Úgy érezte, egyre közelebb jut a
megoldáshoz, de aggasztotta, hogy el kell árulnia Randnek, mit
gyanít. Vajon hogyan reagál majd rá?
Nagyot sóhajtott, és tovább tanulmányozta a könyvet. Sosem hitte
volna, hogy egyszer épp ő bolondul meg egy férfiért. De mégis itt
ült, követte, bármerre ment, és a férfi érdekeit a sajátjai elé helyezte.
Ez persze még nem jelentette azt, hogy a kis kedvence lett volna,
bármit is mondtak a táborban egyesek. Azért követte Randet, mert
szerette, és mert érezte – a szó szoros értelmében –, hogy a férfi
viszonozza az érzelmeit. Bár Rand egyre keményebb és durvább lett,
bár egyre több düh volt a sivár életében, Mint szerette. Cserébe ő
mindent megtett, hogy segítsen rajta.
Ha segíthetett ennek az egy adott rejtvénynek a megfejtésében, ha
segített kitalálni, hogyan zárhatják le a Sötét Úr börtönét, akkor
nemcsak Randet támogatja, de az egész világot. Mit számított, hogy
a táborbeli katonák nem ismerték fel az értékét? Talán jobb is, ha
nélkülözhetőnek tartják. Ha egy orgyilkos Rand életére tör, talán azt
hiszi, vele nem is kell számolnia. De hamar rájön majd, miféle kések
lapulnak a kabátja ujjában! Nem bánt olyan jól velük, mint Thom
Merrilin, de ahhoz bőven elég ügyes volt, hogy végezzen egy
emberrel.
Rand megfordult álmában, de ismét nyugodtan hevert. Min
szerette. Nem akarta szeretni, de a szíve – vagy a Minta, vagy a
Teremtő, vagy aki igazgatta a világban ezeket a dolgokat – döntött
helyette. És ő most már akkor sem változtatta volna meg az érzéseit,
ha tehette volna. Ha veszéllyel járt, ha azzal járt, hogy állnia kellett a
tábor katonáinak pillantásait, ha azzal járt, hogy… meg kellett
osztania másokkal…
Rand újra megmozdult. Ezúttal nyögött egyet, és kinyitotta a
szemét, aztán felült. Majd a fejéhez kapta a kezét, és valahogy
mintha még kimerültebbnek tűnt volna, mint amikor lefeküdt aludni.
Csupán alsóneműt viselt, a felsőteste meztelen volt. Egy hosszú
pillanatig csak ült, aztán felállt, és a bezsaluzott ablakhoz lépett.
Min becsukta a könyvét.
– Mi a fenét gondolsz, mit csinálsz, birkapásztor? Alig aludtál pár
órát!
A férfi kinyitotta a zsalut és az ablakot, és beengedte a sötét
éjszakát. Egy kósza szélfuvallat megrebegtette Min lámpájának
lángját.
– Rand? – kérdezte a lány.
Alig hallotta a férfi hangját, amikor válaszolt.
– Itt van benn a fejemben. Álmomban nem volt ott. De most
megint itt van.
Min ellenállt a késztetésnek, hogy belesüppedjen a karosszékbe.
A Fényre, de utált Rand őrületéről hallani! Remélte, hogy miután a
férfi megtisztította a saidint, a rontás őrületétől is megszabadul.
– Ki? – kérdezte erőltetett higgadtsággal. – Lews Therin…
hangja?
A férfi megfordult, a felhős, éjszakai ég előtt kirajzolódott az
arca, bár a lámpa egyenetlen fénye a vonásai nagy részét árnyékban
hagyta.
– Rand – sóhajtotta Min. Letette a könyvet, és odalépett a férfi
mellé az ablakba. – Beszélned kell valakivel! Nem fojthatsz el
mindent!
– Erősnek kell lennem!
A lány megrántotta, és maga felé fordította.
– Ha engem is kizársz, attól erős leszel?
– Téged nem…
– De igen. Sok minden történik odabenn, a mögött az aiel
szempárod mögött. Rand, azt hiszed, ha tudom, miket hallasz, nem
foglak szeretni?
A férfi szóra nyitotta a száját, kereste, mit is mondjon, mint
egykor régen. Amikor még csak egyszerű pásztorgyerek volt egy
nagy kalandon.
– Min, tudom, hogy erős vagy. Tudod, hogy tudom!
– Akkor hidd el, hogy elég erős vagyok ahhoz is, hogy elviseljem,
ami benned van! – felelte a lány. – Nem tehetünk úgy, mintha mi
sem történt volna! – Tovább kényszerítette magát. – A rontás nyomot
hagyott rajtad. Tudom. De ha velem nem oszthatod meg a bajod,
akkor kivel?
A férfi beletúrt a hajába, aztán elfordult tőle, és elkezdett fel-alá
járkálni.
– A Fény égessen meg mindent, Min! Ha az ellenségeim rájönnek
a gyengeségeimre, kihasználják őket! Vaknak érzem magam! A
sötétben rohanok egy ismeretlen ösvényen. Nem tudom, hogy
megpihenhetek-e útközben, vagy az egész út egyszerre csak
szakadékba torkollik!
A lány a férfi karjára tette a kezét, ahogy elment előtte, és
megállította.
– Meséld el!
– Azt fogod hinni, hogy megőrültem!
Min felhorkant.
– Már így is azt hiszem, hogy egy gyapjúagyú bolond vagy.
Szerinted bármi is ronthat a helyzeten?
A férfi végigmérte, és a feszültség egy része leolvadt az arcáról.
Leült az ágy szélére, és halkan felsóhajtott. Már ez is haladás volt.
– Semirhage-nak igaza volt – kezdte. – Hallok… dolgokat. Egy
hangot. Lews Therin, a Sárkány hangját. Beszél velem, és reagál a
körülöttem lévő világra. Néha megpróbálja elragadni tőlem a saidint.
És… és néha sikerül is neki. Vad, Min. Őrült. De amire az Egyetlen
Hatalommal képes, az egyszerűen lenyűgöző!
A semmibe nézett. Min megborzongott. A Fényre! Hagyta, hogy a
fejében suttogó hang használja az Egyetlen Hatalmat? Ez vajon mit
jelentett? Hogy hagyta, hogy az agya őrült része vegye át az
irányítást.
Rand megrázta a fejét.
– Semirhage azt állítja, hogy ez csak őrültség, csak az elmém
játszik velem, de Lews Therin sok mindent tud… sok olyan dolgot is,
amit én nem tudok. A történelemről, az Egyetlen Hatalomról. Láttál
arról egy látomást, hogy két ember olvad egybe. Ez azt jelenti, hogy
Lews Therin és én két külön lény vagyunk. Két külön ember, Min!
Létezik!
A lány odalépett az ágyhoz, és leült mellé.
– Rand, de ő te vagy. Vagy te vagy ő. Újra a Mintába szőve. Azok
az emlékek, a dolgok, amikre képes vagy, csak annak a maradványai,
aki egykor voltál.
– Nem – rázta meg a fejét Rand. – Min, ő őrült, én viszont nem
vagyok az. Ráadásul ő kudarcot vallott. És én nem fogok. Nem
fogok, Min! Nem fogom bántani azokat, akiket szeretek, nem úgy,
mint ő! És amikor legyőzöm a Sötét Urat, nem hagyom, hogy rövid
idő múlva visszatérjen, és újra rettegésben tartson minket!
Háromezer év „rövid idő múlva” lenne? Min átölelte a férfit.
– Számít az? – kérdezte. – Akár van ott egy másik ember, akár
csak a saját korábbi emlékeid jönnek elő, hasznos, amit tudsz!
– Igen – mondta Rand, és megint távolinak tűnt. – De félek
használni az Egyetlen Hatalmat. Ahányszor csak használom, azt
kockáztatom, hogy elragadja tőlem. Nem bízom benne. Nem akarta
megölni a feleségét sem, de ez mit sem változtat azon, hogy
megtette. Ó, a Fényre… Ilyena…
Ezek szerint mindegyikükkel ez történt? Mindegyikük azt hitte,
hogy valójában épelméjű, és hogy egy másik valaki volt az, aki a
rettenetes dolgokat művelte?
– Már vége, Rand – mondta Min, és átölelte. – Akármi is ez a
hang, most már nem lesz rosszabb! Megtisztítottad a saidint!
Rand nem válaszolt, de kissé elernyedt. Min lehunyta a szemét, és
élvezte a férfi melegét, különösen, mivel nyitva hagyták az ablakot,
és áradt be a hideg.
– Ishamael életben van – mondta Rand.
Min szeme felpattant.
– Micsoda? – És épp, amikor kezdte volna jól érezni magát!
– Meglátogattam az Álmok Világában – mondta Rand. – És
mielőtt megkérdezed: nem. Nem csak egy rémálom volt, és nem
őrültem meg. Valós volt, és nem tudom megmagyarázni, ezt honnan
tudom. Egyszerűen csak meg kell bíznod bennem.
– Ishamael – suttogta Min. – De hát megölted!
– Igen – biccentett Rand. – Tear Kövében. Visszatért, új arcot
kapott, és új nevet, de ő az. Rá kellett volna jönnünk, hogy ez lesz a
vége; a Sötét Úr nem ad fel küzdelem nélkül ilyen hasznos
eszközöket! És elér a síron túlra is…
– De akkor hogyan nyerhetünk? Ha mindenki, akit megölünk, újra
visszatér…
– Öröktűz – mondta Rand. – Az végleg végez velük!
– Cadsuane azt mondta…
– Nem érdekel, mit mond Cadsuane! – hördült fel a férfi. – A
tanácsadóm. Tanácsot ad. Csak tanácsot. Én vagyok az Újjászületett
Sárkány, és én döntöm el, hogyan harcolunk! – Elhallgatott és mély
levegőt vett. – Akárhogy is, nem számít, ha visszatérnek a
Kitaszítottak, nem számít, kit vagy mit küld ellenünk a Sötét Úr.
Végül úgyis elpusztítom, ha lehet. Ha nem, akkor legalább olyan
mélyre elzárom, hogy el is feledkezünk majd róla!
Lenézett a lányra.
– Ehhez… szükségem lesz arra a hangra, Min. Lews Therin tud
egyet s mást. Vagy… vagy én tudok dolgokat. Akárhogy is, a tudás
megvan. Tulajdonképp a saját rontása fogja elpusztítani a Sötét Urat,
mert csak emiatt kapcsolódhattam össze Lews Therinnel!
Min a könyveire nézett. Herid kis papírszeletkéje még mindig
kiállt a Gondolatok a romok közt mélyéről.
– Rand – kezdte. – El kell pusztítanod a pecséteket a Sötét Úr
börtönén.
A férfi a homlokát ráncolva nézett le rá.
– Biztos vagyok benne – folytatta a lány. – Egész idő alatt Herid
könyveit bújtam, és azt hiszem, erre célzott azzal, hogy „el kell
takarítanod a törmelékeket”. Ahhoz, hogy újra felépíthesd a Sötét Úr
börtönét, először ki kell nyitnod. El kell takarítanod az utólagos
foltozást a Vájaton.
Min azt hitte, Rand hitetlenkedni fog, de meglepő módon a férfi
csak biccentett.
– Igen – sóhajtotta –, igen, ez ésszerűnek hangzik. Bár nem
hiszem, hogy sokan hallani akarnák. Ha azokat a pecséteket feltöröm,
senki sem tudja, mi lesz. Ha nem sikerül megállítanom…
A próféciák nem állították, hogy Rand győzni fog. Csak azt, hogy
harcol. Min ismét megborzongott – az a fényverte ablak! – de állta
Rand tekintetét.
– Nyerni fogsz. Le fogod győzni!
A férfi nagyot sóhajtott.
– Hiszel egy őrültben, Min?
– Hiszek benned, te birkapásztor! – Hirtelen képek villantak fel a
feje körül. Min a legtöbbször nem is törődött velük, hacsak nem
voltak újak, de most végignézte őket. A sötét felemésztette
fénypettyek. Három nő egy halotti máglya előtt. Fényvillanások,
sötétség, árnyék, a halál jelei, koronák, sérülések, kín és remény.
Kész vihar dúlt Rand al’Thor körül, erősebb, mint bármiféle valódi
ítéletidő.
– Még mindig nem tudjuk, mit kell tennem – mondta a férfi. – A
pecsétek elég gyengék ahhoz, hogy puszta kézzel eltörjem őket, de
aztán mitévő legyek? Hogyan állíthatom meg? Erről mit írnak a
könyveid?
– Nem is tudom – vallotta be Min. – A célzásaik, már ha
egyáltalán azok, meglehetősen homályosak. De ígérem, hogy tovább
kutatok! És megtalálom neked a válaszokat!
Rand biccentett, és Min megdöbbenve érezte a kötésen felé áradó
bizalmat. Ez mostanában ijesztően ritkán esett meg vele, de a férfi
valahogy lágyabbnak tűnt, mint az elmúlt napokban. Még mindig
mintha kőből lett volna, de talán akadt rajta pár repedés, amin át
beengedte őt. Valahol el kellett kezdeni.
Átölelte a férfit, és ismét lehunyta a szemét. Valahol el kell
kezdeni, de nagyon kevés idejük maradt. Elégnek kellett lennie.
Aviendha gondosan óvta a széltől gyertyája lángját, és
meggyújtotta a póznára felakasztott lámpást. Lángra lobbant, és
megvilágította körülötte a tábort. Katonák horkoltak a csendben
sorakozó sátrakban. Estére lehűlt, harapósan friss volt a levegő, az
ágak csapkodtak a távolban. És ő kimerültnek érezte magát.
Ötvenszer megkerülte a tábort, meggyújtotta a lámpást, aztán
eloltotta, aztán visszaszaladt a táboron át az udvarházhoz, ahol
meggyújtotta a gyertyát, majd óvatosan, a lángra vigyázva
visszasétált a lámpához, hogy megint meggyújtsa.
Még egy hónapnyi hasonló büntetés vár rá, és talán meg is őrül,
mint egy vízföldi. A tudós asszonyok felébrednek egy reggel, és
látják, hogy úszni ment, vagy egy félig üres kulacsot cipel, vagy…
vagy csak a lovaglás öröméért felül egy olyan bestia hátára! Nagyot
sóhajtott. Olyan kimerült volt, hogy gondolkozni is alig tudott, és
elindult az aiel tábor felé, hogy aludjon egy keveset.
Valaki állt a háta mögött.
Megrezzent, és az övkéséhez kapott, de amikor felismerte Amyst,
megnyugodott. Az összes tudós asszony közül csak ő, aki egykor
szintén Hajadon volt, tudott mögé kerülni észrevétlenül.
A tudós asszony összefogta maga előtt a kezét, barna kendője és
szoknyája enyhén csapkodott a szélben. Aviendha libabőrös lett egy
különösen hideg fuvallatra. Amys ezüst haja kísértetiesen csillogott
az esti fényben. Megakadt benne az éjjeli szél kavarta egyik tűlevél.
– Igazán… odaadóan végzed a büntetéseidet – mondta Amys.
Aviendha lesütötte a szemét. Csak megszégyenítette, hogy
felemlegették a büntetését. Kezdett volna kifutni az időből? A tudós
asszonyok végül csak feladták, hogy vele bajlódjanak?
– Kérem, tudós asszony! Csak a kötelességemet teljesítem!
– Igen, tudom – mondta Amys. Felnyúlt, végigfuttatta a kezét a
haján, megtalálta a fenyőtűt és kiszedte, aztán leejtette a száraz fűbe.
– És mégsem azt teszed. Aviendha, néha annyira csak arra
összpontosítunk, hogy mit tettünk, hogy nem is gondolunk rá, mit
nem tettünk!
Aviendha örült, hogy a sötét elfedi szégyenteljes pirulását. A
távolban egy katona meghúzta a harangot, hogy jelezze az idő
múlását, és tizenegyszer csendült fel a fém lágy, melankolikus
hangja. Mit mondhatna Amys megjegyzésére? Egyetlen megfelelő
válasz sem jutott az eszébe.
Aviendhát egy fényvillanás mentette meg a tábor peremén túl.
Halvány volt, de a sötétben így is észre lehetett venni.
– Mi történt? – kérdezte a tudós asszony. Észrevette Aviendha
pillantását, és megfordult, hogy kövesse.
– Fény – felelte ő. – Az Utazótérről.
Amys összevonta a szemöldökét, aztán mind a ketten megindultak
arrafelé. Nemsokára találkoztak is Damer Flinnel, Davram Bashereral,
és egy saldaeaiakból és aielekből álló csapattal. Lassan ballagtak
a tábor felé. Mit gondoljon az ember a Flinnhez hasonló lényekről?
A saidint megtisztították, de ez az alak – és még sokan mások –
azelőtt jöttek tanulni, hogy ez megtörtént volna. Aviendha a maga
részéről előbb ölelte volna a keblére a Szemégetőt magát, de ezek itt
bebizonyították, hogy hasznos fegyverek.
Amys és Aviendha arrébb léptek, ahogy a kis csapat a távolban
pislákoló fáklyák és a felhős ég bevilágította udvarház felé sietett.
Bár a seanchanokkal való egyeztetésre küldött csapat túlnyomórészt
Bashere katonáiból állt, jó néhány Hajadon is a saldaeaiakkal tartott.
Amys az egyikük, egy idősebb, Corana nevű nő szemébe nézett. A
Hajadon lemaradt, és bármennyire is nehéz volt ezt megítélni a
sötétben, mintha aggódott volna. Vagy dühös volt.
– Mi hír? – kérdezte Amys.
– Ezek a hódítók, ezek a seanchanok – Corana szinte köpte a
nevüket – beleegyeztek, hogy újra találkozzanak a car’a’carnnal.
Amys biccentett, de Corana hangosan szipákolt egyet, és rövid
haját összeborzolta a hideg szél.
– Mondd! – szólt rá Amys.
– A car’a’carn elszántan kéri a békét – válaszolta Corana. – Ezek
a seanchanok épp elég okot adtak már neki a vérbosszúra, ő mégis
könyörög és enged nekik. Úgy érzem magam, mint egy idomított
öleb, akit elzavartak, hogy nyalogassa egy vadidegen talpát!
Amys Aviendhára pillantott.
– Mi erről a véleményed, Aviendha?
– A szívem egyetért a szavaival, tudós asszony. De bár a
car’a’carn egyes dolgokban ostoba, ebben épp nem az. Az eszem
vele ért egyet, és ezúttal az ész szavára hallgatnék én is!
– Hogyan mondhatod ezt? – csattant fel Corana. Megnyomta a
ragot, mintha csak arra akarna utalni, hogy Aviendhának, aki
nemrégiben még maga is a Lándzsa Hajadonja volt, vele kellene
egyetértenie.
– Mi a fontosabb, Corana? – szegte fel az állát Aviendha. – A
vitád egy másik Hajadonnal, vagy a bosszú, amit a törzsed fogadott
az ellenségei ellen?
– Természetes, hogy a törzsé az elsőbbség! De mit számít ez?
– A seanchanok megérdemlik, hogy harcoljunk ellenük – mutatott
rá Aviendha –, és igazad van abban is, hogy fájó, hogy mégis békére
kell kérnünk őket. De elfeledted, hogy van egy sokkal nagyobb
ellenségünk is. A Szemégető bosszút állna minden emberen, és a
kötelességünk túlmutat a népek közti viszályokon!
Amys biccentett.
– Épp elég időnk lesz még máskor megmutatni a seanchanoknak a
lándzsáink súlyát!
Corana megrázta a fejét.
– Tudós asszony, úgy beszélsz, mint egy vízföldi. Mit számítanak
nekünk az ő próféciáik és meséik? Rand al’Thor kötelessége
car’a’carnként meghaladja a vízföldiek iránti kötelességeit.
Dicsőségre kell vezetnie minket!
Amys komoran mérte végig a Hajadont.
– Úgy beszélsz, mint egy shaidó!
Corana egy pillanatig farkasszemet nézett a tudós asszonnyal,
aztán lesütötte a tekintetét, és elfordult.
– Bocsáss meg, tudós asszony! – mondta. – Tohhal tartozom. De
tudnod kell, hogy a seanchan táborban aielek is vannak.
– Micsoda? – csattant fel Aviendha.
– Pórázon – folytatta Corana –, mint a szelíd aes sedaiaik.
Szándékosan mutogatták őket, amikor megérkeztünk, mintha csak
megannyi trófea volnának. Sok shaidót felismertem köztük.
Amys halkan felszisszent. Akár shaidók voltak, akár nem, rettentő
sértésnek számított, hogy aieleket fognak damane pórázra. És a
seanchanok dicsekedtek a foglyaikkal! Aviendha rámarkolt a tőrére.
– Most mit mondasz? – pillantott Amys Aviendhára.
A lány a fogát csikorgatta.
– Ugyanazt, mint az előbb, tudós asszony, bár szinte inkább
kitépném a tulajdon nyelvemet, mint hogy ezt beismerjem!
Amys bólintott, és visszanézett Coranára.
– Azt ne hidd, hogy elfelejtjük ezt a sértést, Corana! Eljön még a
bosszú ideje! Amikor ezzel a háborúval végeztünk, a seanchanok
megérzik a nyilaink záporát, a lándzsáink hegyét! De addig nem.
Menj, mondd el a két törzsfőnek is, amit most nekem meséltél!
Corana biccentett – a tohot majd később rója le, Amysszal
négyszemközt – és távozott. Damer Flinn és a többiek addigra már
nyilván felértek az udvarházhoz; vajon felébresztik Randet? Most
már aludt, bár valamikor az éjszakai büntetés közepén Aviendhának
el kellett tompítania a kötést, hacsak nem akart olyasmit is érezni,
amit a legszívesebben elkerült volna. Vagy legalábbis amiket így,
másodkézből szívesebben elkerült volna.
– Veszélyes gondolatok keringenek majd a lándzsák között –
mormolta Amys elgondolkozva. – Sokan támadást fognak követelni,
ragaszkodnak hozzá, hogy a car’a’carn adja fel a törekvést a békére!
– Vele maradnak, ha nemet mond? – kérdezte Aviendha.
– Persze – felelte Amys. – Aielek! – Aviendhára nézett. – Nincs
már sok időnk, gyermek! Talán túl sokáig bántunk veled kesztyűs
kézzel! Holnap reggeltől jobb büntetéseket találok ki neked!
Kesztyűs kézzel bántak velem? Aviendha a büszkén elvonuló
tudós asszony után nézett. Semmi haszontalanabbal és megalázóbbal
nem állhattak volna elő!
De már rég megtanulta, hogy sose becsülje alá Amyst. Nagyot
sóhajtott, és kocogni kezdett a sátra felé.

 

 

 

Tizenhatodik fejezet
A FEHÉR TORONYBAN
– Kifejezetten érdekelne a novícia véleménye. Mondd csak,
Egwene al’Vere, te mihez kezdtél volna ebben a helyzetben?
Egwene felnézett a dióhéjjal teli tálról. Az egyik kezében egy fém
diótörő volt, a másikban egy frissen megpucolt dió. A jelenlévő aes
sedaiok most szólították meg először. Már kezdte azt hinni, hogy
megint csak az idejét vesztegeti e között a három Fehér nővér között.
Aznap délután egy kis erkélyen ültek a Fehér Torony harmadik
emeletén. Az ülnökök nemcsak ablakos szobákat kérhettek
maguknak, de erkélyeset is. Az ilyesmi egyszerű nővéreknél
szokatlan lett volna, bár nem hallatlan. Ezúttal kerek kis kiugró volt
az erkély, az oldalán vastag, íves kőkorlát, fölötte pedig kerekded
kupola. Az erkély jó magas volt, és gyönyörű kilátás nyílt kelet felé
az egyre magasabb dombokra, amik végül a Rokonirtó Tőrévé
gyűrődtek a messzeségben. Tiszta időben talán magát a Tőrt is látni
lehetett.
Hűvös szellő fújt át az erkélyen, és idefenn a levegő is friss volt,
nem rontotta el a városból felszálló bűz. Két tekergődző inda –
jellegzetes, háromágú levélkével, szívós kacsokkal – nőtt az erkély
mindkét oldalán. Egészen befutották már a belső falat, szinte
erdőmélyi romot varázsoltak belőle. Egwene még annyi díszítésre
sem számított egy Fehér szobájában, mint ez a futónövény, de Ferane
a pletykák szerint egy cseppet hiúbb volt a többinél. Talán tetszett
neki, hogy ilyen jellegzetes az erkélye, akkor is, ha a szabályok
értelmében gondosan vissza kellett nyesnie az indákat, nehogy
rontsanak a Torony ragyogó fehérségén.
A három Fehér fonott székekben foglalt helyet egy alacsony
asztalka mellett. Egwene egy zsámolyon ült előttük, háttal a szabad
levegőnek. Ő nem részesülhetett a kilátásból, neki diót kellett törnie
a többieknek. Bármelyik szolga vagy kukta is alkalmas lett volna erre
a feladatra. De azok a nővérek, akik szerint a novíciák túl sokat
lustálkodtak, általában ilyesmivel töltötték ki az utóbbiak idejét.
Egwene úgy vélte, a diótörés is csak álca. Miután kis híján egy
órán át úgy tettek, mintha ott sem lenne, kezdett kételkedni ebben, de
most mind a három nővér őt méregette. Bíznia kellett volna az
ösztöneiben.
Ferane vörös bőrrel bírt, mint a legtöbb domani, és a
temperamentuma sem maradt el a honfitársaié mögött; szokatlan
vonás egy Fehérben. Alacsony volt, almaarcú, fényes, fekete hajú.
Barnásvörös, áttetsző ruhája ennek ellenére illedelmes benyomást
keltett, és a széles öv a derekán tökéletesen illett a vállkendőjéhez,
amit ezúttal sem tett le. A ruhát szép hímzéssel díszítették, és a
kelme talán szándékosan utalt vissza az aes sedai domani örökségére.
A másik két nővér, Miyasi és Tesan egyaránt fehéret viselt,
mintha attól tartanának, hogy bármilyen más szín azt jelenti,
elárulták az ajahjukat. Ez az elképzelés láthatóan egyre elterjedtebb
volt az aes sedaiok körében. Tesan taraboni volt, sötét haját
gyöngyös fonatokra bontotta. A fehér és arany gyöngyök keskeny
arcot kereteztek, amit mintha a tetején összecsippentett volna valaki,
és rántott volna rajta egyet lefelé. Mintha mindig aggodalmaskodott
volna, de lehet, hogy csak a korszellem tette. A Fény volt a
megmondhatója, mindannyiuknak épp elég aggódnivalója akadt!
Miyasi nyugodtabbnak tűnt, a fején jókora vasszürke konty
kerekedett. Aes sedai arcán nem látszott az a sok-sok év, aminek le
kellett peregnie, hogy teljesen megőszüljön. A magas termetű,
kövérkés nővér nagyon alaposan megpucolva szerette a diót. Nem
fogadta el a törött gerezdet, sőt a gerezdet sem, csak a tökéletes fél
diót. Egwene gondosan ki is piszkált neki egyet az épp
megroppantott héjból, és a kezébe nyomta. A kis, barna göb gyűrött
volt, barázdált, mint valami aprócska állat agya.
– Mit is kérdeztél, Ferane? – kérdezett vissza Egwene. Újabb diót
tört meg, és a héjat a lábánál lévő vödröcskébe ejtette.
A Fehér szinte össze sem vonta a szemöldökét Egwene illetlen
válaszára. Láthatóan már kezdték megszokni, hogy ez a „novícia”
ritkán viselkedik úgy, ahogy egy novíciának kellene.
– Azt kérdeztem – ismételte meg Ferane hűvösen –, hogy te mit
tettél volna az amyrlin helyében. Ezt nyugodtan vedd az oktatásod
részének. Tudod, hogy a Sárkány újjászületett, és tudod, hogy a
Toronynak kell irányítania, hogy az Utolsó Csata kezdetét vegye.
Hogyan kezelted volna?
Érdekes kérdés. Nem hangzott igazán „oktatásnak”. De Ferane
hangneme alapján nem arra szólították fel, hogy panaszkodjon
Elaidára… Ahhoz túlságosan is nagy megvetéssel szólította meg őt a
nővér.
A két másik Fehér hallgatott. Ferane ülnök volt, és meghajoltak
előtte. Alighanem hallotta, milyen gyakran felemlegetem, hogy
Elaida kudarcot vallott Randdel, gondolta Egwene, és állta Ferane
acélos, fekete pillantását. Ezek szerint próbára tenné? Ezt nagyon
óvatosan kellett elintéznie.
Újabb diót szedett ki a tálból.
– Először is küldenék egy csapat nővért a szülőfalujába.
Ferane felvonta a szemöldökét.
– Hogy megfélemlítsd a családját?
– Természetesen nem! – felelte Egwene. – Hanem, hogy
kifaggassam őket. Ki ez az Újjászületett Sárkány? Indulatos ember,
szenvedélyes? Vagy nyugodt alak, óvatos és megfontolt?
Olyasvalaki, aki szívesen járt kinn egymaga a mezőn, vagy hamar
barátokra lelt a legények között? Inkább a kocsmában ült, vagy a
műhelyben dolgozott?
– De hát te már ismered – jegyezte meg Tesan.
– Igen – válaszolta Egwene, és megtörte a diót. – De most egy
elméleti helyzetet vizsgálunk! – De jobban teszitek, ha nem feleditek
el, hogy a valóságban személyesen is ismerem az Újjászületett
Sárkányt! A Toronyban úgyis mindenki elfeledte!
– Tételezzük fel, hogy te te vagy – mondta Ferane. – Ő pedig
Rand al’Thor, a te gyermekkori barátod!
– Jól van.
– Mondd csak – hajolt előre Ferane –, az előbb felsorolt
embertípusok közül ez a Rand al’Thor melyikbe tartozna?
Egwene habozott.
– Mindegyikbe – válaszolta végül, és a szétforgácsolódott
dióbelet egy kis tálkába ejtette a többi közé. Miyasi hozzá nem nyúlt
volna, de a másik kettő nem volt ilyen finnyás. – Ha én én lennék, a
Sárkány pedig Rand, tudnám, hogy ésszerű ember, férfihoz mérten…
bár persze néha akaratos. A legtöbbször az. De ami sokkal fontosabb:
tudnám, hogy a szíve mélyén jó ember. Úgyhogy a következő
lépésem az lenne, hogy elküldenék hozzá pár nővért, és felajánlanám
a segítségemet.
– És ha nem fogadná el? – kérdezte Ferane.
– Akkor kémeket küldenék helyettük – válaszolta Egwene –, hogy
figyeljék meg, és derítsék ki, hogy megváltozott-e, mióta nem
láttam!
– És miközben te vársz és kémkedsz, rettegésben tartaná a
vidéket, pusztítana és hadsereget gyűjtene a zászlaja alá.
– És mi nem azt szeretnénk? – kérdezte Egwene. – Nem hiszem,
hogy megakadályozhattuk volna, hogy megszerezze a Callandort, és
nem is állt volna érdekünkben. Visszaállította a rendet Cairhienben,
egyetlen uralkodó alatt egyesítette Teart és Illiant, és feltehetően
megnyerte magának Andor támogatását is.
– Arról nem is beszélve, hogy igába hajtotta azokat az aieleket! –
szúrta közbe Miyasi, és egy marék dióért nyúlt.
Egwene élesen végigmérte.
– Az aieleket senki sem hajtja igába! Rand elnyerte a tiszteletüket.
Akkoriban mellette voltam.
Miyasi megdermedt. A keze félúton volt a dióstálkához. Megrázta
magát, elkapta a tekintetét Egwene-é elől, megragadta a tálat, és
visszahúzódott a székére. Hűvös szellő simított végig az erkélyen,
megrázta az indákat. Ferane korábban már panaszolta, hogy idén
tavasszal nem nőnek úgy, ahogy kellene. Egwene tovább pucolta a
diót.
– Úgy látom – jegyezte meg Ferane –, te csak hagynád, hogy
kénye-kedve szerint kavarjon fel mindent!
– Rand al’Thor olyan, akár egy folyó – magyarázta Egwene. – Ha
semmi sem zavarja, békés és nyugodt, de ha túl szoros a part,
megdühödik, és halálos örvényeket kavar. Amit Elaida tett vele, az
nagyjából olyan, mintha a Manetherendrellt egy két láb széles
kanyonba próbálnánk vezetni. Nem bolondság kivárni, milyen
valakinek a természete, és nem is a gyengeség jele. Tájékozódás
nélkül lépni őrültség, és a Fehér Torony megérdemelte azt a vihart,
amit felkavart!
– Talán – válaszolta Ferane –, de még mindig nem árultad el, te
mit kezdenél ezzel a helyzettel, ha már begyűjtötted az információt,
és elmúlt a várakozás ideje! – Az aes sedai heves vérmérsékletéről
mindenki hallott már, de most a Fehérekre jellemző hidegség
csendült a hangjában. Azok beszéltek így, akik nem tűrték meg az
érzelmeket, és csak a külső befolyás nélküli logikában hittek.
A legtöbb problémának nem ez volt a legjobb megközelítése. Az
emberek sokkal bonyolultabbak voltak, semhogy pár szám leírhatta
volna őket. A logikának megvolt a maga helye és ideje, de az
érzelmeknek is.
Rand probléma volt, de Egwene nem hagyta, hogy túl sokat
foglalkozzon vele – egyelőre más gondokkal kellett megbirkóznia.
De azért az előre tervezésnek is megvoltak az előnyei. Ha nem
gondolja át most, mihez kezdene az Újjászületett Sárkánnyal, végül ő
is éppolyan rossz helyzetbe kerül, mint Elaida.
Rand megváltozott; már nem az a kölyök volt, akit ismert. De a
személyisége magvai nem lehettek mások. Látta a dühét, amikor
hónapokon át együtt utaztak az Aiel-pusztában. Az nagyon ritkán
bukkant elő gyerekkorukban, de utólag Egwene is látta, hogy mindig
ott kellett lapulnia. Szó sem volt arról, hogy Rand hirtelen vált
indulatossá; egészen egyszerűen a Folyóközben semmi sem
bosszantotta fel kellően.
Az együtt végigutazott hónapok alatt mintha minden egyes
lépéssel egyre keményebb lett volna. Elképesztő nyomás alatt állt.
Mihez kezdhet bárki is egy ilyen emberrel? Őszintén szólva, halvány
fogalma sem volt róla.
De ez a társalgás nem is arról szólt, hogy Randdel mitévők
legyenek. Hanem arról, hogy Ferane próbálta kitalálni, ő miféle
nőszemély lehet.
– Rand al’Thor császárnak tartja magát – felelte –, és
feltételezem, most már az is. Nagyon rosszul reagál, ha úgy érzi,
taszigálják vagy rángatják valamerre. Ha nekem kellene vele
boldogulnom, alighanem egy küldöttséget indítanék a tiszteletére.
– Díszes küldöttséget? – kérdezte Ferane.
– Nem – válaszolta Egwene. – De nem is valami kopottasat. Egy
három aes sedaiból álló küldöttséget. Egy Szürke vezetné, és egy
Kék meg egy Zöld menne vele. A Kékekre kedvezően tekint a
múltbeli tapasztalatok miatt, és a Zöldeket gyakran a Pirosak
ellentétének tekintik, amivel utalnánk arra is, hogy jobban szeretnénk
együttműködni vele, mint megszelídíteni. A Szürke nővér az
elvárások miatt menne, és azért is, mert ha egy Szürkét küldünk
hozzá, az azt jelenti, tárgyalás és nem hadsereg követi őket!
– Helyes logika – bólogatott Tesan.
Ferane-t nem lehetett ilyen könnyen meggyőzni.
– Egy hasonló küldöttség már kudarcot vallott a múltban. Elaida
tulajdon küldöttségét is egy Szürke vezette!
– Igen, de Elaida küldöttsége alapvetően hibás volt – mutatott rá
Egwene.
– És miért is?
– Hogyhogy miért is? Természetesen azért, mert egy Piros küldte!
– felelte Egwene, és megtört egy diót. – Kissé nehezemre esik
logikusnak találni a lépést, hogy épp az Újjászületett Sárkány uralma
alatt emelkedett amyrlinné a Piros ajah egy tagja. Ez tulajdonképp
nem előlegezte meg a viszályt közte és a Torony között?
– Azt is lehetne mondani – vetette ellen Ferane –, hogy ilyen
vészterhes időkben épp egy Pirosra van szükségünk, minthogy a
Pirosaknak van a legnagyobb tapasztalatuk abban, hogy a fókuszálni
képes férfiakkal bánjanak.
– A fókuszálni képes férfiakkal „bánni” nem ugyanaz, mint
„együttműködni” velük – mondta Egwene. – Az Újjászületett
Sárkányt nem lett volna szabad irányítás nélkül hagyni
garázdálkodni, de a Fehér Torony mióta alacsonyodik le az
emberrabláshoz és ahhoz, hogy erővel kényszerítse rá másokra az
akaratát? Nem arról vagyunk híresek, hogy senki sem lehet
ravaszabb és óvatosabb nálunk? Nem azzal büszkélkedünk
minduntalan, hogy nem csak rávesszük az embereket a helyes
cselekvésre, de még el is hitetjük velük, hogy az egész az ő ötletük
volt? Régebben mikor zártunk ládába királyokat, mikor vertük meg
őket, ha nem engedelmeskedtek? A Fény szent nevére, miért épp
most fordítottunk hátat ennek a nemes hagyománynak, és döntöttünk
úgy, hogy közönséges útonállók leszünk?
Ferane vett magának egy diót. A másik két Fehér csak ült, és
zavartan összenézett.
– Van abban valami, amit mondasz – ismerte be végül az ülnök.
Egwene félretette a diótörőt.
– Rand al’Thor a szíve mélyén jó ember, de szüksége van
tanácsokra. Ez volt az az idő, amikor a legravaszabbnak,
legóvatosabbnak kellett volna lennünk. Rá kellett volna vennünk,
hogy mindenki másnál jobban bízzon az aes sedaiokban, hogy a mi
tanácsunkra hallgasson. Rá kellett volna vezetnünk a hallgatásban
rejlő bölcsességre. Ehelyett azt mutattuk neki, hogy ha minket
választ, úgy bánunk majd vele, mint egy rosszalkodó kölyökkel. Még
ha az is volna, nem hagyhatnánk, hogy elhiggye, annak tartjuk. A
hibáink miatt fogságba ejtett aes sedaiokat, és hagyta, hogy más
nővéreket megkössenek ezek az asha’manjei!
Ferane mereven kihúzta magát.
– Jobb, ha erről az atrocitásról nem is beszélünk!
– Mi történt? – kérdezte Tesan megdöbbenve, és a szívéhez kapta
a kezét. Néhány Fehér mintha sosem törődött volna vele, mi folyik
körülötte a világban. – Ferane? Te tudtál erről?
Az ülnök nem válaszolt.
– Én… én hallottam már ezt a híresztelést – motyogta a kövérkés
Miyasi. – De ha igaz, tennünk kell valamit!
– Igen – mondta Egwene –, de sajnos pillanatnyilag nem
törődhetünk al’Thorral!
– Ő most a világ legnagyobb gondja – hajolt előre az
összecsippentett képű Tesan. – Először vele kell törődnünk!
– Nem – vetette ellen Egwene. – Van más gondunk!
Miyasi összevonta a szemöldökét.
– A nyakunkon az Utolsó Csata. Nem nagyon hinném, hogy akad
más fontosabb!
Egwene megrázta a fejét.
– Ha most Randdel foglalkoznánk, olyanok lennénk, mint a
parasztgazda, aki a szekerét méregetve azon panaszkodik, hogy nincs
mit piacra vinnie, ahelyett hogy azzal törődne, hogy megrepedt a
tengely. Ha most megrakodná a szekeret, csak eltörne a tengely, és
még rosszabb helyzetbe kerülne!
– És pontosan mire is célzol ezzel? – nézett rá Tesan.
Egwene visszanézett Ferane-re.
– Értem – szólt az ülnök. – A Fehér Torony megosztottságára
utalsz.
– Vajon lehet-e egy repedt kőre alapozni egy házat? – kérdezte
Egwene. – Megfoghatunk egy foszlott kötéllel egy ideges lovat? És
hogyan is remélhetnénk, hogy jelen állapotunkban elbírhatunk
magával az Újjászületett Sárkánnyal?
– Akkor miért is folytatod a megosztást azzal, hogy ragaszkodsz
hozzá, te vagy az Amyrlin-trón? Ellentmondasz a saját logikádnak! –
nézett rá Ferane.
– És ha visszavonnám ezt a követelésemet, a Torony újra
egységes lenne? – kérdezte Egwene.
– Segítene…
Egwene felvonta a szemöldökét.
– Tételezzük fel egy pillanatra, hogy ha visszavonom ezt az
igényemet. Azzal meg tudnám győzni a lázadó frakciót is, hogy újra
csatlakozzanak a Fehér Toronyhoz, és fogadják el Elaida vezetését. –
Még magasabbra emelte a szemöldökét, hogy ezzel is mutassa, erre
mekkora esélyt lát. – Akkor véget érne a megosztottság?
– Épp most mondtad, hogy véget érne – ráncolta a homlokát
Tesan.
– Igen? – kérdezte Egwene. – Akkor onnantól kezdve a nővérek
nem osonnának riadtan a folyosón, nem félnének egyedül elhagyni a
szobájukat? A különböző ajahokba tartozó nők nem méregetnék
egymást ellenségesen, ahányszor csak találkoznak? És mélységes
tisztelettel, de a nővérek nem éreznék úgy, hogy egyfolytában
viselniük kell a vállkendőjüket, hogy megerősítsék, kik, és mutassák,
hová tartoznak?
Ferane kurtán lepillantott saját fehér rojtos kendőjére.
Egwene előrehajolt és folytatta:
– Ti nyilván a Fehér Torony többi lakójánál is jobban értitek,
miért fontos, hogy az ajahok együtt dolgozzanak. Szükségünk van rá,
hogy az eltérő képességű és érdeklődésű nők ajahokba tömörüljenek.
De annak mi értelme, hogy nem vagyunk hajlandóak
együttműködni?
– Nem a Fehér ajah okozta ezt a… sajnálatos feszültséget! –
horkant fel Miyasi halkan. – A többiek tehetnek róla, mert csak az
érzelmeikre hagyatkoznak!
– A jelenlegi vezetés tehet róla – mutatott rá Egwene –, az a
vezetőség, ami azt tanítja, helyes titokban elcsendesíteni
nővértársainkat, helyes kivégezni őrzőket, mielőtt az aes sedaiaikat
egyáltalán bíróság elé állítanánk. Ami szerint el lehet venni egy
nővér vállkendőjét, és vissza lehet minősíteni beavatottnak, ami
szerint semmi kivetnivaló nincs egy teljes ajah feloszlatásában! És
ami szerint egyáltalán nem kell kikérni a Csarnok jóváhagyását egy
olyan veszedelmes döntésben, mint az Újjászületett Sárkány
elrablása és börtönbe vetése! Vajon meglepő, hogy a nővérek félnek
és aggódnak? Nem teljesen logikus, ami velünk történt?
A három Fehér hallgatott.
– Nem adom meg magam – folytatta Egwene –, úgy semmiképp
sem, hogy ez ugyanilyen megosztottan hagyna minket. Továbbra is
kitartok amellett, hogy Elaida nem az amyrlin. A cselekedetei ezt
bizonyítják. Segíteni akartok a Sötét Úr elleni harcban? Ahhoz
először nem az Újjászületett Sárkánnyal kell foglalkoznotok. Először
a többi ajahhoz tartozó nővéreitekkel kell összefognotok!
– Miért épp nekünk? – kérdezte Tesan. – A cselekvés nem a mi
dolgunk!
– Titeket egyáltalán nem terhel felelősség? – kérdezte Egwene, és
hagyta, hogy a haragjából egy kicsi hallatsszon is. Tényleg egy
nővére sem lesz hajlandó felvállalni a cselekedeteit? – Nektek,
Fehéreknek látnotok kellett volna, mindez hová vezet. Igen, Siuan és
a Kékek nem voltak hibátlanok… de nektek látnotok kellett volna,
mi lesz belőle, ha letaszítják, és ha hagyjátok, hogy Elaida
feloszlassa az egész Kék ajahot! Ráadásul ha jól tudom, a tulajdon
ajahotok jó néhány tagja fontos szerepet játszott Elaida amyrlinné
emelésében!
Miyasi kicsit hátrahúzódott. A Fehérek nem szerették, ha
Alviarinra emlékeztették őket, és hogy micsoda kudarcot vallott
Elaida krónikaőreként. Ahelyett, hogy Elaida ellen fordultak volna,
amiért letaszított egy Fehéret, inkább a saját ajahjuk tagjának estek
neki, hogy ilyen szégyent hozott a fejükre.
– Még mindig úgy vélem, hogy ez a Szürkék dolga lenne –
ellenkezett Tesan, de kevésbé hangzott határozottnak, mint pár
pillanattal korábban. – Velük kellene beszélned!
– Beszéltem velük is – válaszolta Egwene. Fogytán volt a türelme.
– Néhányan szóba sem állnak velem, és továbbra is csak büntetésre
küldenek. Mások azzal védekeznek, hogy a megosztottság nem az ő
hibájuk, de némi biztatásra hajlandóak megtenni, ami telik tőlük. A
Sárgák roppant ésszerűek voltak, és azt hiszem, kezdik úgy nézni a
Torony gondjait, mint egy begyógyítandó sebet. Még mindig jó
néhány Barna nővérrel dolgozom, őket mintha sokkal jobban
érdekelnék a problémák, mint a megoldások. Sokukat rávettem, hogy
kezdjenek el kutatni a történelmi munkákban más megosztottságok
után, hátha rábukkannak Renala Merlon történetére. Elég könnyen le
lehet belőle vonni a következtetéseket, és akkor talán belátják, hogy
igenis meg lehet oldani a gondjainkat.
Meglepő módon a Zöldek a legmakacsabbak. Nagyon sok
szempontból olyanok, mint a Pirosak, ami csak azért dühítő, mert
igazán el kellene fogadniuk, hiszen közéjük tartoztam volna. Rajtuk
kívül már csak a Kékek maradnak, akiket feloszlattak. És a Pirosak.
Kételkedem benne, hogy az az ajah bármiben is támogatná a
javaslataimat.
Ferane elgondolkozva dőlt hátra, és Tesan mintha megfeledkezett
volna a kezében tartott három dióról, csak Egwene-t nézte. Miyasi
vasszürke haját vakargatta, de döbbenetében elkerekedett a szeme.
Vajon túl sok mindent felfedtem? – töprengett Egwene. Az aes
sedaiok tulajdonképp pont olyanok voltak, mint Rand al’Thor: nem
szerették, ha tudják, hogy irányítják őket.
– Megdöbbentetek – nézett vissza rájuk. – De miért? Azt hittétek,
mint a legtöbb nővérnek, hogy nekem sem kell semmit sem tennem,
miközben a Fehér Torony összedől? A fehér ruhát rám
kényszerítették, és nem fogadom el, amit jelent, de ez nem jelenti azt,
hogy nem használom ki az előnyeit. Egy novíciafehérbe öltözött nő
azon kevesek egyike, akik még manapság is szabadon járkálhatnak
az ajahok között. Valakinek össze kell forrasztania a Tornyot, és én
vagyok erre a legalkalmasabb. És ez a kötelességem is.
– Milyen… ésszerű tőled – mondta Ferane, és összeráncolta
kortalan homlokát.
– Köszönöm – válaszolta Egwene. Vajon amiatt aggódtak, hogy
túllépte a számára kijelölt korlátokat? Feldühítette őket, hogy
manipulálja az aes sedaiokat? Hideg elszántsággal meg akarják
büntetni újfent?
Ferane előrehajolt.
– Tételezzük fel, hogy mi is a Torony gyógyulásán dolgoznánk.
Mit javasolnál?
Egwene érezte, ahogy eltölti az izgalom. Az elmúlt néhány
napban semmi sem sikerült. Azok az idióta Zöldek! Milyen ostobán
érzik majd magukat, amikor végül mindenki elfogadja amyrlinnek!
– Suana, a Sárga ajah tagja nemsokára meghív majd titeket
hármatokat, hogy ebédeljetek vele – közölte. Legalábbis majd
megteszi ezt az ajánlatot, ha ő azt javasolja neki. – Fogadjátok el, és
egyetek valahol nyilvános helyen, talán a Torony egyik kertjében!
Lássa mindenki, hogy jól érzitek magatokat egymás társaságában!
Aztán ráveszek egy Barna nővért, hogy következőnek ő hívjon meg.
Hadd lássák a nővérek, hogy keveredtek más ajahok tagjaival is!
– Ez elég egyszerű – értett egyet Miyasi –, nem megerőltető, és
mégis roppant hatékony lehet!
– Meglátjuk – szólt Ferane. – Most elmehetsz, Egwene!
Az amyrlin nem szerette, ha csak így elbocsátják, de nem volt mit
tennie. És a nő legalább megtisztelte azzal, hogy a nevén szólította.
Felállt, aztán roppant óvatosan biccentett Ferane felé. Bár sem Tesan,
sem Miyasi nem reagáltak látványosan, észrevette, hogy a szemük
kissé elkerekedett. Mostanra már mindenki tudta a Toronyban, hogy
ő sosem pukedlizett. És megdöbbentő módon Ferane is meghajtotta
egy egészen kicsit a fejét. Viszonozta a gesztust.
– Ha a Fehéret választanád, Egwene al’Vere – mondta aztán –,
tudd, hogy szívesen fogadnánk! A mai napon fiatal korodra
rácáfolóan éles logikáról tettél tanúbizonyságot!
Egwene elrejtette a mosolyát. Alig négy nappal korábban Bennae
Nalsad is szinte helyet ajánlott neki a Barna ajahban, és még mindig
meglepte, Suana milyen odaadással ajánlgatta neki a Sárgát. Kis
híján meg is változtatta addigi elképzelését – de leginkább csak azért,
mert olyan dühös volt épp a Zöldre.
– Köszönöm szépen! – felelte. – Ám nem szabad elfelednetek,
hogy az amyrlinnek az összes ajahot képviselnie kell! De nagyon
élvezetes volt a társalgásunk. Remélem, hogy a jövőben is
megengeditek, hogy csatlakozzak hozzátok!
Ezzel visszavonult, és amikor az erkély ajtajában odabiccentett
Ferane zömök, karikalábú őrzőjének, már hagyta, hogy kiüljön az
arcára a széles mosoly. A mosolya egészen addig bírta, amíg ki nem
ért a Torony Fehér részéből, és ott nem találta a folyosón a rá
várakozó Katerine-t. A Piros nem tartozott a közé a két nővér közé,
akit aznap reggel mellé jelöltek ki, és a Toronyban kerengő pletykák
szerint Elaida egyre inkább Katerine-re támaszkodott most, hogy a
krónikaőre eltűnt egy titokzatos küldetés során.
Katerine éles vonásain is mosoly ült. Ez nem jelentett sok jót.
– Nesze – mondta a nő, és odatartott Egwene elé egy átlátszó
folyadékkal teli fakupát. Itt volt az ideje a délutáni
vágottgyökérteájának.
Egwene elfintorodott, de elvette a kupát, és kiitta a teát.
Megtörölte a száját a zsebkendőjével, aztán elindult a folyosón.
– Hát te meg hová mész? – szólt utána Katerine.
A hangjában csengő önelégültségtől Egwene kissé
elbizonytalanodott. A homlokát ráncolva fordult meg.
– A következő órám…
– Nem lesz következő órád – mosolygott rá Katerine –, vagy
legalábbis olyan nem, amilyeneket eddig kaptál. Mindenki egyetért
benne, hogy novícia létedre lenyűgözően bánsz a fonatokkal!
Egwene összevonta a szemöldökét. Megint beavatottá emelik?
Nem gondolta volna, hogy Elaida több szabadságot akarna neki adni,
és már így is alig volt a saját szobájában, úgyhogy a kényelmesebb
szoba sem jelentene sokat.
– Nem – folytatta Katerine a kendője szélét babrálgatva –, az a
döntés született, hogy alázatosságot kell tanulnod. Az amyrlin
hallotta, hogy ostoba módon nem vagy hajlandó pukedlizni a
nővérek előtt. Véleménye szerint ez makacs természeted utolsó
jelképe, úgyhogy újfajta nevelést kapsz!
Egwene-t egy pillanatra félelem töltötte el.
– Miféle nevelést? – kérdezte hűvösen.
– Feladatok és munka – válaszolta Katerine.
– Már így is épp elég feladatom van, akár a novíciáknak!
– Félreértettél – mondta Katerine –, mostantól csak dolgozol.
Azonnal mész is a konyhába, és mostantól minden délután ott
dolgozol. Esténként padlót súrolsz. Reggel jelentkezel a főkertésznél,
és a kertekben kapsz munkát. Ez lesz az egész életed, ez a három
tevékenység. Minden nap mindegyikkel öt órát töltesz, amíg csak
meg nem törik az az ostoba büszkeséged, és meg nem tanulsz
pukedlizni a fölötted állók előtt!
Ezzel vége volt Egwene kicsinyke szabadságának is. Katerine
szemében őszinte öröm csillogott.
– Ó, látom, érted – mondta az aes sedai. – Nem látogathatsz meg
több nővért a szobájában, nem vesztegetheted az idejüket azzal, hogy
olyan fonatokat gyakorolgatsz, amiket már rég tudsz! Nem
lustálkodhatsz: mostantól dolgozni fogsz! Ez hogy tetszik?
Nem a munka nehézsége aggasztotta Egwene-t; egyáltalán nem
bánta, hogy így is nap mint nap dolgoznia kellett. Az tette tönkre,
hogy megszűnik a kapcsolata a többi nővérrel. Hogyan fogja
összeforrasztani a Fehér Tornyot? A Fényre! Micsoda katasztrófa!
A fogát csikorgatva küzdötte le az érzéseit. Katerine szemébe
nézett, és csak biccentett.
– Rendben. Menjünk!
A nő pislogott. Láthatóan biztos volt benne, hogy Egwene
jelenetet rendez, de legalábbis küzd a döntés ellen. De nem most volt
itt a harc ideje. Egwene a konyhák felé indult, és a háta mögött
hagyta a Fehérek lakrészét. Nem engedhette, hogy megértsék, milyen
hatékony büntetést eszeltek ki.
Menet közben meg kellett küzdenie a rettegésével. A belső
Torony barlangszerű folyosóin a hosszú, tekergőző lámpák sokasága
mintha megannyi tűzokádó kígyófej lett volna, kicsiny lángokat
köptek a sötétbe. Meg tud birkózni vele. Meg fog birkózni vele. Nem
törik meg!
Talán elég, ha pár napot dolgozik, aztán úgy tesz, mintha
megalázkodna. Megadhatja Elaidának a pukedlit, amit akar? Olyan
kis apróság volt, de tényleg… egyetlen pukedli, és mehet vissza a
fontosabb teendőkhöz.
Nem, gondolta. Nem, ott vége is lenne az egésznek. Amint azt az
első pukedlit megadtam, vesztettem is. Ha ebben enged, csak azt
bizonyítja be Elaidának, hogy őt is meg lehet törni. Ha elkezd
pukedlizni, nincs többé megállás. Elaida nemsokára kitalálja, hogy el
kell kezdenie a tiszteletteljes megszólítást használni az aes
sedaiokkal szemben. A hamis amyrlin visszazavarná dolgozni, mert
tudná, hogy az már egyszer bevált. Vajon ebben is enged? És akkor
mennyi időbe telne, hogy az a kevés hitele, ami volt, elfeledve,
megtiporva heverjen a Torony folyosóin?
Nem hajolhatott meg. A verés nem változtatott a viselkedésén; a
kényszermunka sem fog!
A három óra konyhai robot sem használt sokat a kedvének. Laras,
a konyha vaskezű úrnője elzavarta, hogy takarítsa ki az egyik
hatalmas, kemenceszerű tűzhelyet. Koszos, mocskos munka volt,
nem valami gondolatébresztő. Nem mintha túl sok kiút lett volna
jelen helyzetéből.
A sarkára ült, felemelte a karját, és megtörölte vele a homlokát. A
karja csupa korom lett. Ő halkan felsóhajtott. Az orrát és a száját
nedves kendő fedte, nehogy túl sok hamut lélegezzen be. Minden
egyes lélegzetvétel forrón és fülledten égette az arcát, és csak úgy
csörgött róla a verejték. Az arcáról lehulló cseppeket feketére festette
a korom és a pernye; a kendőn át is érezte az egymás után ezerszer is
keményre égett hamu száraz szagát.
A tűzhely égetett, vörös téglákból rakott, jókora, szögletes
építmény volt. Két oldalon nyitottan állt, és bőven volt akkora, hogy
valaki belemásszon – és neki pontosan ezt is kellett tennie. A falán és
a kéményben vastag, fekete kéreg rakódott le, és Egwene-nek ezt a
réteget kellett valahogy lesikálnia, nehogy elzárja a kéményt, vagy
nagy, fekete darabokban az ételbe hulljon. Hallotta, hogy odakinn, az
ebédlőben Katerine és Lirene egymással csevegnek és nevetgélnek.
A Pirosak időnként bedugták a fejüket a konyhába, hogy megnézzék,
rendben dolgozik-e, de a valódi felügyelője Laras volt, aki a konyha
túloldalán súrolta az edényeket.
Egwene erre a feladatra munkaruhát vett. Bár egykor ez a holmi is
fehér lehetett, már jó ideje a tűzhelyet pucoló novíciák hordták,
úgyhogy a korom belepréselődött az anyag szálai közé. A ruhát
szürke foltok tarkították, mint megannyi árnyék.
Meggyömöszölte a derekát, aztán újra négykézlábra állt, és még
mélyebbre mászott a tűzhelyben. Egy kis fakaparóval kivakarta az
összetapadt hamut a téglák közül, aztán összeszedte és sárgaréz
vödrökbe gyűjtötte. Azok karimáján fehér és szürke nyomot hagyott
a hamu. A legelső feladata az volt, hogy ássa ki a még meg nem
szilárdult kormot, és lapátolja a vödrökbe. A keze olyan fekete volt a
munkától, hogy attól tartott, a legvadabb súrolás után is ilyen marad.
A térde sajgott, és különös ellenpontot képezett a fenekével, ami még
mindig lángolt a szokásos reggeli verés miatt.
Folytatta. Tovább vakarta a kaparóval a megfeketedett téglákat.
Gyenge volt a fény, és ő csak egy aprócska lámpát hozott magával,
amit a tűzhely egy távolabbi részébe tett. Szinte viszketett a vágytól,
hogy az Egyetlen Hatalmat használhassa, de a Pirosak odakinn
éreznék, hogy fókuszál, és azt is felfedezte, hogy a délutáni
vágottgyökérteája szokatlanul erős volt, és egy cseppnyit sem tudna
fókuszálni. Igazság szerint olyan erős volt, hogy szédelgett is tőle, és
ez sem segített sokat a munkában.
Ez lesz innentől az élete? Csapdába esett egy tűzhely mélyén, a
világtól elzárva súrolja a téglákat, amiket senki nem lát? Nem állhat
ki Elaida ellen, ha mindenki elfelejtette, hogy létezik! Halkan
felköhögött. A hang visszaverődött a tűzhely szűk faláról.
Ki kellett tervelnie valamit. Az egyetlenegy eszköznek most az
tűnt, ha valahogy felhasználhatja a Fekete ajah kiirtására szövetkező
nővéreket. De hogyan látogathatná meg őket? Ha nem tanítják a
nővérek, semmiképp sem menekülhet meg Piros őrkutyái elől azzal,
hogy más ajah területére lép! Vajon elszökhetne valahogy munka
közben? De ha felfedezik a távollétét, talán még rosszabb helyzetbe
kerülhet!
Nem hagyhatta azt, hogy ez a kétkezi munka zabálja fel az életét!
Az Utolsó Csata közeleg, az Újjászületett Sárkány szabadon
garázdálkodik, és az Amyrlin-trón négykézláb sikálja egy tűzhely
belsejét! A fogát csikorgatta, és vadul súrolta a téglákat. A korom
olyan sokáig égett rá a kőre, hogy fényes, fekete patinává tömörült.
Sohasem tudja leszedni! Csak arról kellett gondoskodnia, hogy elég
tiszta legyen ahhoz, hogy nem törnek le belőle darabok.
A fényes patina felületén látta, hogy egy árnyék villan át a tűzhely
távolabbi bejárata előtt. Azonnal a Forrás után kapott – de
természetesen semmit sem talált. Így, hogy a vágottgyökér
elködösítette az elméjét, semmit sem. De egyértelműen volt valaki a
tűzhely előtt, lekuporodott, és hangtalanul megmozdult…
Egwene az egyik kezével a kaparót markolta, a másikkal pedig
lassan lenyúlt, és megkereste azt a kis kefét, amivel a hamut söpörte
össze. Aztán megpördült.
A tűzhelybe kukucskáló Laras megdermedt. A konyha úrnőjén
jókora, fehér kötény volt, amin szintén éktelenkedett pár koromfolt.
Kövér, kerek képén jó néhány tél otthagyta már a nyomát, a haja is
őszülni kezdett, és a szeme sarkában szarkalábak futottak. Most,
hogy így lehajolt, a tokái második, harmadik és negyedik állat
gyűrtek az első alá, és a tűzhely nyílásába kapaszkodó ujjai
vaskosaknak tűntek.
Egwene elernyedt. Miért is volt benne ilyen biztos, hogy valaki
utána oson? Csak Laras jött, hogy ellenőrizze a munkáját!
De miért mozgott ilyen hangtalanul az asszony? Laras oldalra
nézett, és összehúzta a szemét. Aztán az ajkához emelte az ujját.
Egwene ismét megdermedt. Mi folyik itt?
Laras kihátrált a tűzhelyből, és intett neki, hogy kövesse. A
konyha úrnője könnyedén lépdelt, sokkal halkabban, mint azt
Egwene lehetségesnek hitte. A konyha távolabbi részein
segédszakácsok és kukták csörömpöltek, de látni nem látták
egyiküket sem. Kikászálódott a tűzhelyből, az övébe tűzte a kaparót,
és a ruhájába törölte a kezét. Letekerte az arca elől a kendőt, és
belélegezte az édes, hamutól mentes levegőt. Mély lélegzetet vett, de
ekkor Laras nagyon szigorúan rámeredt, és még egyszer az ajka elé
kapta az ujját.
Egwene biccentett, és követte Larast a konyhán át. Pár pillanat
múlva ők ketten egy kamrában álltak. Száraz gabona és érlelt sajt
illata ült meg mindent. A padlócsempe helyett itt jóval szívósabb
téglák voltak. Laras félrehúzott pár zsákot, aztán felnyitotta a padló
egy részét. Fa csapóajtó volt, a tetején félbevágott téglákkal, hogy
úgy nézzen ki, mintha a padló része lenne. Aprócska, kővel bélelt kis
szobácska tárult fel a kamra alatt, épp csak akkora, hogy egy ember
elférjen benne, bár egy termetesebb férfinak össze kellett volna
húznia magát.
– Itt vársz majd estig – magyarázta Laras halkan. – Most nem
tudlak kijuttatni, a Torony még olyan, mint egy ideges tyúkokkal teli
ól, amikor a róka köröz mellette. De a szemetet késő éjjel viszik ki,
és elrejtelek a rakodólányok között. Egy dokkmunkás felvesz egy kis
csónakra, és átevez veled a folyón. Akad néhány barátom az
őrségben; majd félrenéznek. Ha átértél a túloldalra, azt teszed, amit
jónak látsz. De én nem tanácsolnám, hogy visszamenj azokhoz a
bolondokhoz, akik bábut csináltak belőled! Keress egy helyet, ahol
meglapulhatsz, amíg nem rendeződnek a dolgok, aztán gyere vissza,
és nézd meg, hogy az akkori vezetők visszafogadnak-e! A jelen
helyzetben nem tűnik valószínűnek, hogy Elaida lesz az…
Egwene döbbenten pislogott.
– No – mondta a nagydarab asszonyság –, menj csak le! Nincs idő
fecsegni! – förmedt rá ismét, mintha nem csak ő beszélt volna.
Láthatóan ideges volt, egyfolytában ide-oda pislogott, és dobolt a
lábával. De láthatóan csinált már ilyet. Miért is volt a Fehér Torony
egyszerű szakácsa ilyen jártas abban, hogy embereket csempésszen
ki a városból, és miért volt máris kész terve arra, hogyan juttatja ki őt
egy megerődített, ostromlott városból? És eleve, miért volt
rejtekkamrája a konyha kellős közepén? A Fényre! Hogyan építtette
meg?
– Miattam ne aggódj! – méregette Laras Egwene-t. – Én
megoldom. Távol tartottam a konyhán dolgozókat attól a résztől,
ahol te robotoltál. Azok az aes sedaiok csak úgy félóránként néznek
be rád, és mivel épp csak egy perce dugták be a fejüket, egy ideig
most nem néznek körbe. Amikor meg ellenőriznének, majd úgy
teszek, mintha fogalmam sem lenne semmiről. Mindenki azt hiszi
majd, valahogy kiosontál a konyhán át. Nemsokára kinn leszel már a
városból, és senki sem tudja, hogyan jutottál ki!
– Igen – mondta Egwene, aki végre visszanyerte a hangját –, de
miért? – Feltételezte, hogy miután Laras megszöktette Mint és
Siuant, nem akar újabb szökevényekkel bajlódni.
A nő visszanézett rá, és a szemében csillogó elszántság egy aes
sedainak is a becsületére vált volna. Egwene érezte: határozottan
alulbecsülte ezt az asszonyt! Ki lehetett valójában?
– Nem veszek részt abban, hogy megtörjék egy lány szellemét –
mondta Laras komoran. – Az a sok verés szégyenletes! Ostoba aes
sedaiok! Éveken át hűségesen szolgáltam, de most azt mondták
nekem, hogy olyan keményen dolgoztassalak, amilyen keményen
csak lehet, és ki tudja, meddig… Én is látom ám, ha valakit tanítás
helyett meg akarnak törni! Ezt pedig nem hagyom, az én
konyhámban senki sem tesz ilyet! A Fény égesse meg Elaidát, hogy
azt hiszi, ezt is megteheti velem! Végezzenek ki, csináljanak belőled
novíciát, nem érdekel! De hogy megtörjenek, az elfogadhatatlan!
A nő csípőre tett kézzel állt, a kötényéből lisztfelhő emelkedett
fel. Egwene hirtelen azon kapta magát, hogy fontolóra veszi az
ajánlatot. Megtagadta Siuan kérését, hogy hadd mentsék meg, de ha
most elszökik, úgy térhet vissza a lázadók táborába, hogy saját magát
mentette meg! Az sokkal jobb, mintha mások mentik meg.
Elszökhetne ebből a katasztrófából, a veréstől, a munkától…
És utána mit csinálna? Ülne odakinn, és nézné, ahogy összedől a
Torony?
– Nem – válaszolta Larasnak. – Nagyon megtisztelő az ajánlat, de
nem fogadhatom el. Sajnálom!
A konyha úrnője összevonta a szemöldökét.
– No, most aztán hallgass ide…
– Laras – szakította félbe Egwene –, az ember nem beszél így egy
aes sedaijal, akkor sem, ha ő a konyha úrnője!
Laras habozott.
– Te bolond lány, nem is vagy aes sedai!
– Akár elfogadod, akár nem, maradnom kell. Hacsak nem akarsz
te személyesen letuszkolni abba a lyukba, előtte persze betömni a
számat, hogy ne kiabáljak, és nem akarsz személyesen átkísérni a
folyón, akkor jobban járunk, ha tovább dolgozom!
– De miért?
– Mert – pillantott vissza Egwene a tűzhely felé – valakinek
szembe kell szállnia vele!
– De így nem küzdhetsz! – tiltakozott Laras.
– Minden egyes nap újabb csata – mondta Egwene. – Minden
egyes nap, amikor nem hajlok meg, jelent valamit. Még ha csak
Elaida és a Pirosak tudják, akkor is. Nem nagy valami, de így is több,
mint amit odakinn tehetnék. Gyere! Még mindig kétórányi munka
vár rám!
Elfordult, és visszaindult a tűzhely felé. Laras vonakodva zárta
vissza a rejtekkamra csapóajtaját, aztán követte. Az asszony most
már sokkal nagyobb zajt csapott menet közben, nekiment a
pultoknak, a lába hangosan dobogott a kövön. Különös, hogy milyen
halkan tudott osonni, ha akarta!
Vörös ruha villant át a konyhán, mint nyúl vére a havon. Egwene
megdermedt. Katerine sárga szegélyű, kárminpiros szoknyás ruhában
járkált fel-alá. Észrevette őket. A Piros szája elkeskenyedett, a szeme
összeszűkült. Vajon látta, ahogy ők ketten félrevonultak?
Laras megdermedt.
– Most már tudom, mit csináltam eddig rosszul – mondta Egwene
sietve a konyha úrnőjének, és egy másik tűzhely felé nézett, ami a
kamrától nem messze állt. – Köszönöm szépen, hogy megmutattad!
Mostantól sokkal óvatosabb leszek!
– Legyél is! – válaszolta Laras, és lerázta magáról a döbbenetet. –
Máskülönben meglátod, milyen az igazi büntetés! Nem olyan, mint
az a lanyha kis paskolás, amit a novíciák főnökasszonya ad! Most
pedig vissza, dologra!
Egwene biccentett, és visszasietett a tűzhelyhez. Katerine
felemelte az egyik kezét, és megállította. A lány szíve a torkában
dobogott.
– Nem szükséges – mondta Katerine. – Az amyrlin úgy
rendelkezett, hogy a novícia ma este felszolgál neki a vacsoránál.
Mondtam az amyrlinnek, hogy egynapi munka aligha tör meg egy
ilyen ostobán makacs alakot, mint ez a gyermek, de ragaszkodott
hozzá. Úgy látom, eljött az első alkalom, hogy alázatosnak
mutatkozz, gyermek! Javaslom, hogy élj is vele!
Egwene végignézett fekete kezén és mocskos ruháján.
– Futás! – förmedt rá Katerine. – Mosakodj meg, hozd rendbe
magad! Az amyrlint nem várathatod meg!
A mosakodás majdnem olyan nehéznek bizonyult, mint a tűzhely
kisikálása. A korom ugyanúgy bemocskolta a kezét, mint a ruhát.
Egwene kis híján egy órán át súrolta magát egy kád langyos vízben,
hátha sikerül elfogadható külsőt öltenie. A körme töredezett volt
attól, hogy a téglákat kaparta, és úgy tűnt, hogy akárhányszor öblíti is
ki a haját, csak újabb vödörnyi kormot mos ki belőle.
De azért örült a lehetőségnek. Ritkán volt rá ideje, hogy fürödjön,
általában be kellett érnie azzal, hogy egy gyors mosakodásra
szakítson időt. Most, ahogy a szürke csempés, aprócska
fürdőszobában mosakodott és öblített, végiggondolta a következő
lépését.
Visszautasította azt a lehetőséget, hogy elmenekülhessen. Ez azt
jelentette, hogy Elaidával és a Pirosakkal kellett valamit kezdenie,
hiszen rajtuk kívül nem látott egy nővért sem. De vajon ők belátják a
tévedésüket? Bárcsak az egész társaságra vezeklést szabhatott volna
ki, és elzavarhatta volna őket!
De nem. Amyrlin volt: minden ajahot képviselt, a Pirosat is. Nem
bánhatott úgy velük, ahogy Elaida bánt a Kékekkel! Lehet, hogy ők
voltak vele szemben a legellenségesebbek, de ez csak nagyobb
kihívást jelentett. Mintha haladt volna valamerre Silvianával, és
Lirene Doirellin nem ismerte be, hogy Elaida súlyos hibákat ejtett?
Talán nem csak a Pirosakat befolyásolhatta. Mindig összefutott
véletlenül nővérekkel a folyosón. Ha valamelyikük odament hozzá,
hogy beszéljenek, a Pirosak nem igazán rángathatták el! Azért még
nekik is illendően kellett viselkedniük, és így neki alkalma nyílhatott
beszélni egy keveset más nővérekkel.
De hogyan viselkedjen magával Elaidával? Vajon bölcs dolog
volt továbbra is abban a hitben hagyni a hamis amyrlint, hogy
megfélemlítette őt? Vagy itt az ideje, hogy kiálljon magáért?
A fürdőzés végére lényegesen tisztábbnak és lényegesen
magabiztosabbnak érezte magát. A háború igen rossz fordulatot vett,
de attól még harcolhatott. Sietve végighúzta a fésűt még vizes haján,
magára kapott egy újabb novíciaruhát – ó, de elképesztően jó érzés
volt a bőrén a tiszta, lágy anyag! – és ment, hogy csatlakozzon a
kíséretéhez.
Fekísérték az amyrlin lakosztályához. Sok kis aes sedai csoportba
is belefutottak, és a kedvükért szálegyenesen tartotta magát. Az őrei a
Torony Piros részén vitték át, a padlón a minta vörösre és
szénfeketére váltott. Itt is sokan járkáltak, vállkendős nővérek,
szolgák, az egyenruhájuk mellrészén Tar Valon lángjával. De erre
nem akadt egyetlen őrző sem; Egwene-nek ez mindig roppant furcsa
érzés volt, mivel az őrzők a Torony többi részének szerves részét
képezték.
Hosszas kapaszkodó és pár kanyar után megérkeztek Elaida
lakosztályához. Egwene önkéntelenül is leellenőrizte a ruháját.
Gyaloglás közben arra a következtetésre jutott, hogy csenddel kell
fogadnia Elaidát, épp úgy, ahogy azt a legutóbb tette. Ha tovább
bőszíti, csak újabb megkötéseket nyer vele. Nem alázhatja meg
magát, de nem is keresi rá az alkalmat, hogy sértegesse Elaidát.
Gondoljon az a némber, amit csak akar!
Egy szolga kinyitotta az ajtót, majd bevezette őt az ebédlőbe. Ott
döbbenten szembesült azzal, mi vár rá. Azt hitte, egyedül marad
Elaidával, vagy talán még Meidani lesz ott velük. Egy pillanatig sem
hitte volna, hogy az egész ebédlő tele lesz nővérekkel. Öten voltak, a
Kéket és a Pirosat kivéve minden ajahból egy-egy. És mindegyikük
ülnök volt. Itt volt Yukiri és Doesine, akik mindketten a Fekete ajah
titkos vadászai közé tartoztak. Ferane is jelen volt, bár mintha
meglepődött volna Egwene érkezésén: vajon a Fehér nem tudott
korábban a vacsoráról, vagy egyszerűen csak nem említette?
Rubinde, a Zöld ajah ülnöke ott ült Shevan, a Barna mellett.
Egwene mindig is találkozni akart az utóbbi nővérrel. Shevan azon
kevesek közé tartozott, akik támogatták a lázadó aes sedaiokkal való
tárgyalást, és ő remélte, hogy talán közelebb tudja taszigálni ahhoz
is, hogy segítsen belülről összeforrasztani a Fehér Tornyot.
Az asztalnál Elaidán kívül nem volt egy Piros nővér sem. Vajon
azért nem, mert mindegyik Piros ülnök a Tornyon kívül tartózkodott?
Vagy talán Elaida úgy gondolta, az egyensúly megvan, hisz ő is az
asztalnál ül, és még mindig Pirosként gondolt magára, holott nem lett
volna szabad.
Hosszú asztal volt, a kristályserlegek csillogva szórták szét a
rozsdás vörösessárgára festett fal mentén sorakozó, díszes bronz
állólámpák fényét. Minden egyes nő a saját ajahja színében varrott,
díszes ruhát viselt. A szobát szaftos húsok és párolt sárgarépa illata
töltötte be. A nővérek csevegtek. Barátságosan, de kényszeredetten.
Feszülten. Nem akartak itt lenni.
A szoba túloldaláról Doesine odabiccentett Egwene-nek, szinte
tiszteletteljesen. Ez már jelentett valamit! Mintha csak azt mondta
volna, „azért vagyok itt, mert azt mondtad, az efféle találkozók
fontosak”. Elaida az asztalfőn ült bő ujjú, vörös ruhában. Az öltözék
szegélyén és a derekán csiszolatlan gránátok villogtak, a nő arcán
elégedett mosoly ragyogott. Szolgák sürögtek-forogtak, bort
töltöttek, ételt szolgáltak fel. Miért hívta össze Elaida vacsorára az
ülnököket? Talán megpróbálja áthidalni a Fehér Torony szakadékait?
Ennyire félreismerte volna?
– Ó, pompás! – szólt Elaida, amikor észrevette Egwene-t. – Végre
megérkeztél! Gyere ide, gyermek!
Ő engedelmeskedett. Ahogy átvágott a szobán, az utolsó ülnökök
is észrevették. Néhányan zavarodottan néztek rá, mások kíváncsian.
Nem tudták, mit keres itt. És Egwene félúton ráébredt valamire.
Ez az egyetlenegy este tönkretehet mindent, amin eddig dolgozott.
Ha az itt ülő aes sedaiok azt látják, hogy engedelmesen
kiszolgálja Elaidát, elveszíti szemükben a hitelét. Elaida kijelentette,
hogy megtörte őt – de ő bebizonyította, hogy nem. Ha itt akár csak
egy kicsit is enged Elaida akaratának, azt bizonyítéknak veszik.
A Fény égesse meg ezt a némbert! Miért hívott el ennyi nőt,
akikkel mostanában együtt dolgozott? Véletlen egybeesés lett volna?
Odalépett a hamis amyrlin mellé az asztalfőn, mire az egyik szolga a
kezébe nyomott egy csillogó vörösborral teli kristálykancsót.
– Gondoskodj róla, hogy mindig tele legyen a serlegem! –
parancsolta Elaida. – Itt várj, de ne gyere túl közel! Nem akarom a
délutáni büntetésed után maradt korombűzt szagolni!
Egwene megfeszítette az állát. A korombűzt szagolni? Miután egy
órán át súrolta magát? Ugyan már! Oldalról látta Elaida szemében az
elégedettséget, ahogy belekortyolt a borába. A hamis amyrlin ekkor a
jobbján ülő Shevanhoz fordult. A Barna göcsörtös karú, szögletes
arcú, nyurga nő volt, akit mintha bogas ágakból rakott volna össze
valaki. Gondterhelten méregette a házigazdájukat.
– Mondd csak, Shevan – szólt Elaida –, még mindig ragaszkodsz
ahhoz a bolond tárgyalósdihoz a lázadókkal?
– A nővéreknek meg kell adni az esélyt arra, hogy kibéküljenek –
válaszolta Shevan.
– Azt már megkapták – mondta Elaida. – Őszintén szólva többet
vártam volna egy Barnától! Megátalkodottan viselkedsz, és semmit
sem értesz abból, hogyan működik a való világ! Pedig nézd, még
Meidani is egyetért velem, noha ő Szürke! És tudod, azok
milyenek…
Shevan elfordult, és még űzöttebbnek tűnt, mint előtte. Miért
hívta meg őket Elaida vacsorára, ha csak sértegeti őket és az
ajahjaikat is? Egwene nézte, ahogy a Piros Ferane-hez fordul, és arról
panaszkodik neki, hogy Rubinde, a Zöld ajah ülnöke szintén ellenáll
a próbálkozásainak a tárgyalások beszüntetésére. Beszéd közben
megemelte a poharát Egwene felé, és megpaskolta az ujjával. Alig
ihatott pár kortyot.
Egwene a fogát csikorgatva töltötte újra a poharat. A többiek már
látták dolgozni – hiszen Ferane-nél is diót tört! Ez még önmagában
nem teszi tönkre a megítélését, hacsak Elaida nem kényszeríti rá
valamiféleképp, hogy megalázza magát.
De mi értelme volt ennek az egész vacsorának? Elaida mintha
meg sem próbálta volna közelebb hozni egymáshoz az ajahokat. Sőt,
épp hogy még jobban elmélyítette az árkokat azzal, ahogy
lekicsinyelte a vele egyet nem értőket. Néha újratöltette Egwene-nel
a kupáját, bár sosem volt benne hely pár kortynál többnek.
Aztán a lány lassan kezdte megérteni. Ez a vacsora nem arról
szólt, hogy a hamis amyrlin kibékítse az ajahokat. Arról volt itt szó,
hogy erővel és fenyegetéssel rávegye az ülnököket, hogy azt tegyék,
ami szerinte helyes. És ő csak azért volt jelen, hogy Elaida
eldicsekedjen vele! Csak azért, hogy a hamis amyrlin megmutassa,
mekkora hatalma van – elfoghat valakit, akit mások amyrlinnek
tartanak, novíciaruhát húzhat rá, és minden áldott nap megbüntetheti!
Egwene érezte, hogy ismét elönti a harag. Miért sikerült
Elaidának mindig felbosszantania? Kivitték a levesestálakat, és
gőzölgő, vajas párolt sárgarépával megrakott tányérokat hoztak be.
Fahéj illata töltötte meg a levegőt. Egwene nem kapott vacsorát, de
túl zaklatott volt ahhoz, hogy ételre gondoljon.
Nem, gondolta, és megacélozta magát. Most nem adom fel
korábban, mint a legutóbb! Kibírom. Erősebb vagyok Elaidánál!
Erősebb vagyok az őrületénél!
A társalgás folytatódott, és Elaida sértő megjegyzéseket tett a
többiekre. Néha szándékosan, máskor viszont láthatóan fel sem tűnt
neki, mit tesz. A többiek elterelték a témát a lázadókról, és az utóbbi
időben mindig borult égboltról kezdtek beszélni. Shevan végül
felvetette azt a híresztelést, hogy a seanchanok együttműködnének az
aielekkel messze délen.
– Már megint a seanchanok? – sóhajtott fel Elaida. – Miattuk
igazán nem kellene aggódnotok!
– A forrásaim mást mondanak, anyám – jegyezte meg Shevan
mereven. – Azt hiszem, nem ártana odafigyelnünk arra, mit tesznek.
Pár nővérrel kikérdeztettem itt ezt a gyermeket, hogy milyen
tapasztalatai voltak velük. Meg kellene hallgatnia, mit tesznek az aes
sedaiokkal!
Elaida csengően, dallamosan felkacagott.
– Nyilván tudod, hogy ez a gyermek szeret túlzásokba esni! –
Egwene-re nézett. – A barátod, a bolond al’Thor kedvéért terjesztesz
hazugságokat? Mit mondott, mit hazudjál ezekről a hódítókról? Ők is
neki dolgoznak, nem?
Egwene nem válaszolt.
– Beszélj! – intett Elaida a serlegével. – Mondd meg ezeknek a
nőknek, hogy hazudtál nekik! Valld be a bűneidet, te lány, vagy
megint megbüntettetlek!
A hallgatásért kapott büntetés eltörpül amellett, ami akkor vár rá,
ha Elaida az ellentmondás miatt dührohamot kap. A csend volt a
győzelemhez vezető út.
És mégis, ahogy Egwene végignézett a tengeri nép ragyogó fehér
porcelánjával megrakott hosszú mahagóniasztalon, a vörös gyertyák
fényében öt pár figyelmes, érdeklődő tekintetet látott. Látta a
kérdéseiket. Amikor egyedül voltak, merészen beszélt velük, de most
is kitart az állításai mellett, hogy a világ egyik leghatalmasabb
asszonyának a szemébe kellene őket vágnia? Az asszonynak, aki a
kezében tartja az életét?
Valóban ő volt az amyrlin? Vagy csak egy kislány, aki szeretett
szerepeket játszani?
A Fény égessen meg, Elaida! – gondolta a fogát csikorgatva.
Belátta, hogy tévedett. A hallgatás ezúttal nem vezethette
győzelemre… ezek előtt a nők előtt semmiképp sem. Nem fog neked
tetszeni, amerre ez halad…
– A seanchanok nem dolgoznak Randnek – válaszolta. – És
komoly veszélyt jelentenek a Fehér Toronyra nézve. Nem
terjesztettem hazugságokat. Ha bármi mást mondanék, megszegném
a Három Esküt!
– Le sem tetted a Három Esküt! – förmedt rá Elaida komoran, és
elfordult tőle.
– De letettem – mondta ő. – Az Esküpálca ugyan nem volt a
kezemben, de nem a Pálca teszi igazzá a szavaimat. A szívem
mélyén mondtam el mind a Három Esküt, és ettől csak még
drágábbak lettek, mert semmi sem kényszerít rá, hogy megtartsam
őket. És az eskü alatt, ami fogva tart, megismétlem. Álmodó vagyok,
és azt Álmodtam, hogy a seanchanok meg fogják támadni a Fehér
Tornyot!
Elaida szeme felvillant egy pillanatra, és úgy markolta a villáját,
hogy belefehéredett a keze. Egwene állta a tekintetét, és a hamis
amyrlin végül újra felnevetett.
– Ó, épp olyan makacs vagy, mint voltál! Meg kell mondanom
Katerine-nek, hogy igaza volt! Büntetést kapsz a túlzásaidért,
gyermek!
– Ezek a nők mind tudják, hogy nem hazudok – jegyezte meg
Egwene nyugodtan. – És ahányszor ragaszkodsz hozzá, hogy nem
mondok igazat, megalázod magad a szemükben. Még ha az
Álmomban nem is hiszel, be kell ismerned, hogy a seanchanok
veszélyt jelentenek ránk. Pórázra fogják a fókuszálni képes nőket, és
egy beteg ter’angreal segítségével fegyverként használják őket. Én
éreztem már a nyakamon azt a pórázt. Néha még most is érzem.
Álmomban. A rémálmaimban.
Csend borult a szobára.
– Ostoba gyermek vagy – mondta Elaida, aki láthatóan próbált
úgy tenni, mintha Egwene nem jelentene rá nézve fenyegetést. Meg
kellett volna fordulnia, hogy lássa a többiek tekintetét. Ha ezt tette
volna, talán meglátja az igazat. – Jól van, te kényszerítettél! Térdet
fogsz hajtani előttem, gyermek, és a bocsánatomért esedezel! Most
rögtön! Máskülönben bezáratlak egyedül! Ezt akarod? De azt ne
hidd, hogy ezzel megúszod a veréseket! Ezután is megkapod majd a
napi büntetésed, épp csak utána visszadobnak a celládba. Most pedig
térdre, és esedezz a bocsánatomért!
Az ülnökök összenéztek. Most már nem lehetett meghátrálni.
Egwene jobb szerette volna, ha nem fajulnak idáig a dolgok. De idáig
fajultak, és Elaida harcolni akart.
Itt volt az ideje megküzdeni vele.
– És ha nem hajlok meg előtted? – kérdezte, és a nő szemébe
nézett. – Akkor mi lesz?
– Térdelni fogsz, vagy így, vagy úgy! – mordult fel Elaida, és
magához ölelte a Forrást.
– Az Egyetlen Hatalmat használod ellenem? – kérdezte Egwene
nyugodtan. – Tényleg idáig kell lealacsonyodnod? Fókuszálás nélkül
nincs tekintélyed?
Elaida egy pillanatig hallgatott.
– Jogomban áll megfegyelmezni azt, aki nem mutat nekem kellő
tiszteletet!
– Úgyhogy rám kényszeríted az akaratodat – mondta Egwene. –
Az egész Toronyban mindenkivel ezt teszed majd, Elaida? Egy ajah
ellenszegül neked, feloszlatod. Valaki nem tetszik neked, és
megpróbálod elpusztítani a jogát, hogy aes sedai legyen. Minden
nővér hajlongani fog előtted, mielőtt végzel!
– Képtelenség!
– Ó, valóban? – kérdezte Egwene. – És szóltál már nekik arról az
ötletedről, hogy kellene egy új eskü is? Amit minden nővérnek az
Esküpálcára kell letennie; egy eskü, hogy mindenben
engedelmeskednek az amyrlinnek és mindig támogatják? Tagadd le!
– csattant fel aztán. – Tagadd le, hogy valaha is mondtál ilyet!
Engedik az esküid?
Elaida megdermedt. Ha a Fekete ajah tagja volt, Esküpálca ide,
Esküpálca oda, letagadhatta a dolgot, de Meidani akkor is
megerősítette volna Egwene állítását.
– Csak üres fecsegés volt – válaszolta végül a hamis amyrlin. –
Csak spekuláció. Hangosan gondolkoztam.
– A spekulációban gyakran ott az igazság – mutatott rá Egwene. –
Magát az Újjászületett Sárkányt is egy ládába zártad, és épp most
fenyegettél meg azzal, hogy nekem is ez lesz a sorsom. Ennyi tanú
előtt! Az emberek őt tartják zsarnoknak, de te pusztítod el a
törvényeinket, te uralkodsz mások megfélemlítésével!
Elaida szeme elkerekedett. Láthatóan dühös volt. Mintha…
megdöbbent volna. Mintha nem értené, hogyan juthatott egy
engedetlen novícia megrendszabályozásától oda, hogy egy
egyenlővel vitatkozzon. Egwene látta, hogy a nő egy Levegő-fonatot
kezd fonni. Ennek véget kellett vetnie. Egy Levegőből font szájpecek
lezárhatta volna a vitát.
– Folytasd csak! – jegyezte meg nyugodtan. – Használd a
Hatalmat, hogy elhallgattass! Amyrlinként nem az érveiddel kellene
engedelmességre bírnod az ellenfeledet ahelyett, hogy a nyers erőhöz
folyamodnál?
A szeme sarkából látta, hogy a parányi Yukiri, a Szürke ajah
ülnöke biccent erre a megjegyzésre.
Elaida szeme felvillant dühében, de elejtette a Levegő-fonatot.
– Nem kell válaszolnom egy egyszerű novíciának! – csattant fel. –
Az amyrlin nem magyarázkodik a hozzád hasonlók előtt!
– „Az amyrlin megérti a legbonyolultabb tételeket és vitákat –
idézte Egwene fejből –, de végül csak mindenki szolgája, még a
legalacsonyabb munkásé is.”
Ezt Balladere Arandaille mondta, az első amyrlin, akit a Barna
ajahból emeltek. A halála előtti utolsó írásokból volt az idézet; ezek
az írások az uralmát magyarázták, és a Kavarthen-háborúk alatti
cselekedeteit. Arandaille úgy érezte, a válság elvonultával az
amyrlinnek erkölcsi kötelessége megmagyarázni a cselekedeteit a
köznépnek. Az Elaida mellett ülő Shevan elismerően biccentett. Az
idézet nem volt valami híres; Egwene ismét áldotta Siuan csendes,
kitartó oktatását a korábbi amyrlinek bölcsességéről. Siuan sok
mindent a titkos históriákból tanított meg neki, de akadt pár
gyöngyszem a Balladare-hez hasonló asszonyoktól is.
– Miféle ostobaságokat hordasz te itt össze? – köpte a szavakat
Elaida.
– Mit terveztél Rand al’Thorral, miután elfogtad? – kérdezte
Egwene, a megjegyzéssel mit sem törődve.
– Nem…
– Nem nekem felelsz – magyarázta ő, és az asztal mellett ülők
felé biccentett. – Nekik. Megmagyaráztad már a tetteidet, Elaida?
Mit terveztél? Vagy ezt a kérdést is kikerülöd, mint az összes többit,
amit eddig feltettem?
A hamis amyrlin arca kezdett kivörösödni, de nagy nehezen
nyugalmat erőltetett magára.
– Biztonságban tartottam volna, elzárva, idebenn a Toronyban,
míg csak el nem jön az Utolsó Csata ideje. Ez megakadályozta volna,
hogy ekkora felfordulást és szenvedést okozzon a világ népeinek.
Megérte azt a kockázatot, hogy felbőszítsem.
– „Ahogy az ekevas feltöri a földet, úgy töri ő meg az emberek
életét, és mindazt, mi volt, elemészti tekintete vad tüze – idézte
Egwene. – Lépteit harci trombiták harsogása kíséri, hangjától
jóllaknak a varjak, és a Kardok Koronája nyugszik homlokán.”
Elaida zavartan ráncolta a homlokát.
– A Karaethon-ciklus, Elaida – szólt Egwene. – Amikor bezártad
Randet, hogy „biztonságban” legyen, megszerezte már Illiant?
Viselte már azt, amit ő maga nevezett el a Kardok Koronájának?
– Nos, nem.
– És mit terveztél, hogyan teljesíti majd ezt a próféciát, ha a Fehér
Toronyban rejtegeted? – kérdezte Egwene. – Hogyan okozhat
háborút, ahogy azt a próféciák szerint tennie kell? Hogyan törheti
meg a nemzeteket, hogy aztán magához kösse őket? Hogyan „öli
meg embereit a béke kardjával”, vagy „köti meg a kilenc holdat
szolgálóul”, ha elzárod? Nem azt állítják a próféciák, hogy
„béklyótlan” lesz? Nem említik „a nyomában uralkodó káoszt”?
Hogyan lehetne bármi is egy leláncolt rab nyomában?
– Én…
– Lenyűgöz a logikád, Elaida – jegyezte meg Egwene hidegen.
Ferane erre ravaszkásan elmosolyodott; talán megint csak arra
gondolt, hogy a lánynak jó helye lenne a Fehér ajahban.
– Ugyan – mondta Elaida –, értelmetlenségeket kérdezel! A
próféciák teljesültek volna. Nem lehetett másképp!
– Ezek szerint te is belátod, hogy az a kísérlet, hogy megkösd,
eleve kudarcra volt ítélve?
– Nem, nem, szó sincs róla – tiltakozott a hamis amyrlin, és ismét
kivörösödött a képe. – Nem kellene ezzel vesződnünk… nem a te
dolgod, hogy ilyenekben dönts! Nem, inkább a lázadóidról kellene
beszélnünk, és arról, hogy mit tettek a Fehér Toronnyal!
Ügyes témaváltás volt; megpróbálta Egwene-t védekező helyzetbe
szorítani. Elaida nem volt teljességgel alkalmatlan a feladatra. Csak
túl gőgös.
– Én úgy nézem, ők mindent megtesznek, hogy begyógyítsák a
szakadást – válaszolta Egwene. – Nem változtathatjuk meg a múltat.
Nem változtathatunk azon sem, hogy mit tettél Siuannal, akkor sem,
ha a velem lévők módot találtak az elcsendesítés Gyógyítására. Csak
előre haladhatunk, és megpróbálhatjuk behegeszteni a sebeket. De te
mit csinálsz, Elaida? Nem vagy hajlandó tárgyalni, és még az
ülnököket is próbálod rákényszeríteni, hogy adják fel az
egyeztetéseket? A saját ajahodon kívül az összes többit csak
sértegeted?
Doesine, a Sárga ülnök erre halkan, egyetértően mormolt. Elaida
oda is kapta a tekintetét, aztán egy pillanatig csendben ült, mintha
csak ekkor jött volna rá, hogy elveszítette a vita irányítását.
– Ebből elég!
– Gyáva vagy – vádolta meg Egwene.
Elaida szeme lobot vetett.
– Hogy merészeled!
– Az igazsághoz merésznek kell lenni, Elaida – felelte Egwene
halkan. – Gyáva vagy, és zsarnok. Árnybarátnak is mondanálak, de
gyanítom, hogy talán még a Sötét Úr is szégyellné, ha veled kellene
dolgoznia!
Elaida felvisított, hirtelen Hatalmat szőtt, és a falhoz vágta őt. A
lány kezéből kiesett a kancsó, és szétrobbant a szőnyeg mellett a
kopár fapadlón. A vérvörös ital végigloccsant az asztalon és a
mellette ülők felén, és pirosra festette a hófehér terítőt.
– Te nevezel engem árnybarátnak? – sikította Elaida. – Te vagy az
árnybarát! Te és azok a lázadók odakinn, akik próbálják elterelni a
figyelmemet arról, hogy a kötelességem teljesítsem!
A Levegő fonatai újra a falnak vágták Egwene-t, aki lecsúszott a
földre. A törött kancsó szilánkjai felhasították a karját. Tucatnyi ostor
verte: felhasították a ruháját is. Vér csöpögött a karjából, és kezdett a
levegőbe fröccsenni és szétkenődni a falon, Elaida olyan hevesen
ütötte.
– Elaida, hagyd abba! – pattant fel Rubinde susogó, zöld
ruhájában. – Megőrültél?
A hamis amyrlin zihálva fordult felé.
– Ne kísérts, te Zöld!
Az ostorok továbbra is csépelték Egwene-t. Ő csendben tűrte.
Nagy nehezen talpra kecmergett. Érezte, hogy a karja és az arca
máris feldagadt. De továbbra is nyugodtan nézett Elaidára.
– Elaida! – kiáltott fel Ferane, és felállt. – Megsérted a Torony
törvényeit! Nem büntetheted a Torony egy tagját az Egyetlen
Hatalommal!
– Én vagyok a Torony törvénye! – őrjöngött a nő. A nővérekre
bökött. – Kigúnyoltok! Tudom, hogy kigúnyoltok! A hátam mögött!
Szemtől szemben engedelmesnek tűntök, de tudom, mit beszéltek,
mit suttogtok! Hálátlan ostobák! Mindazok után, amit értetek tettem!
Azt hiszitek, örökké eltűröm ezt? Ezzel itt majd jó példát mutatok!
Megpördült, és Egwene-re bökött, aztán döbbenten hátralépett,
ahogy látta, hogy a lány nyugodtan néz rá. Elaida halkan levegő után
kapkodott, és a szívéhez rántotta a kezét, miközben az ostorcsapások
tovább zuhogtak Egwene-re. Mindannyian látták a fonatokat, látták,
hogy Egwene nem sikít, bár nincsen betömve a szája Levegővel. A
karján csöpögött a vér, a testét előttük törték meg, de nem érezte,
hogy sikítania kellene. Inkább magában áldotta az aiel tudós
asszonyokat a bölcsességükért.
– És egészen pontosan – kérdezte hűvösen –, mire is leszek én a
bemutatandó példa, Elaida?
A verés folytatódott. Ó, hogy fájt! Könnyek gyűltek Egwene
szemének a sarkába, de érzett már nagyobb kínt. Sokkal nagyobbat
is. Ahányszor csak arra gondolt, hogy ez a nő mit tett az általa
szeretett intézménnyel. Az igazi kín nem a sebekben volt, hanem
abban, hogy Elaida így viselkedett az ülnökök előtt.
– A Fényre! – suttogta Rubinde.
– Úgy kívánom, bárcsak ne lenne rám szükség, Elaida! – folytatta
Egwene lágyan. – Kívánom, bárcsak a Toronynak pompás amyrlinje
lennél! Kívánom, bárcsak lemondhatnék és elfogadhatnám az
irányításodat! Kívánom, bár megérdemelnéd! Nyugodtan fogadnám a
kivégzést is, ha azzal egy rátermett amyrlin kezébe adnám a
dolgokat. A Fehér Torony fontosabb, mint saját magam. Te is el
tudod ezt mondani magadról?
– Kivégzést akarsz?! – rikoltotta Elaida, aki eddig nem találta a
szavakat. – De nem kapod meg! A halál túl jó volna neked,
árnybarát! Gondoskodom róla, hogy megverjenek, hogy mindenki
lássa, ahogy megvernek, amíg csak nem végeztem veled! Csak
azután halhatsz meg! – A szoba falánál álló, döbbenten tátogó
szolgákhoz fordult. – Küldessetek katonákért! Azt akarom, hogy ezt
itt a Torony legeslegmélyebb cellájába dobják! Menjen híre az egész
városban, hogy Egwene al’Vere árnybarát, és visszautasította az
amyrlin irgalmát!
A szolgák elrohantak, hogy teljesítsék a parancsait. Az ostorok
továbbra sem nyugodtak, de Egwene kezdett eltompulni. Lehunyta a
szemét, gyenge volt; túl sok vért veszített a bal karján tátongó
sebekből, ott voltak a legmélyebbek a vágásai.
Összecsapás lett a vége, épp, amitől tartott. Döntött. Kiállt az
igazáért.
De nem félt tőle, hogy meghal. A Fehér Tornyot féltette. Ahogy
hátradőlt, a falnak támaszkodott, és kezdtek elfakulni a gondolatai,
mérhetetlen szomorúság ülte meg.
A Toronyban vívott csatája vagy így, vagy úgy, de véget ért.

 

 

 

 

Tizenhetedik fejezet
IRÁNYÍTÁS KÉRDÉSE
– Megfontoltabbnak kellene lenned – mondta Sarene a szobában.
– Az Amyrlin-trónra nagy befolyásunk van. Ha segítesz, talán
rábeszélhetjük, hogy enyhítsen a büntetéseden.
Cadsuane jól hallotta Semirhage megvető horkantását, pedig a
folyosóról hallgatott be a vallatószobába. Kényelmes rönkszéken ült.
Belekortyolt a langyos édeslevélteába, és végignézett az egyszerű
faborítású folyosón. Hosszú fehér-bordó futószőnyeg fedte a padlót,
és a falakon prizmaszerű lámpák reszkető fénye táncolt.
Jó néhányan voltak még rajta kívül a folyosón – Daigian, Erian,
Elza. Aznap az ő feladatuk volt a pajzs fenntartása. Cadsuane-en
kívül a tábor minden egyes aes sedaia sorra került. Túl veszedelmes
lett volna csak az alacsonyabb rangú aes sedaiokra bízni ezt a
feladatot. A pajzsnak erősnek kellett maradnia. Csak a Fény tudta, mi
történt volna, ha Semirhage kiszabadul!
Cadsuane belekortyolt a teába, és a falnak vetette a hátát. Al’Thor
ragaszkodott hozzá, hogy a „saját” aes sedaiai is lehetőséget
kapjanak Semirhage kivallatására, ne csak azok, akiket Cadsuane
kiválasztott. Az idős nővér nem tudta, a kölyök ezzel csak a saját
fennhatóságát akarja megerősíteni, vagy komolyan azt hiszi, hogy
azok majd sikerre jutnak, ahol ők – egyelőre – kudarcot vallottak.
Akárhogy is, Sarene most ezért hallgatta ki Semirhage-ot. A
taraboni Fehér alapos, átgondolt nővérnek számított, és láthatóan
egyáltalán nem volt vele tisztában, hogy az egyik leggyönyörűbb nő
volt, aki hosszú idő óta megszerezte a vállkendőt. A
figyelmetlensége nem volt váratlan, végtére is a Fehér ajahot
választotta, és a Fehérek néha már majdnem olyan gyakorlatiatlanok
voltak, mint a Barnák. Sarene azzal sem volt tisztában, hogy
Cadsuane odakinn ül és hallgatózik a Szellem egy parányi szálának a
segítségével. Egyszerű kis trükk volt, a novíciák gyakran
megtanulták. Ha összegyúrta a fonatok kifordításának újonnan
felfedezett módszerével, Cadsuane könnyedén hallgatózhatott
anélkül, hogy bárki sejtette volna, mit tesz.
A kinti aes sedaiok természetesen látták, hogy mit művel, de
egyikük sem szólt egy szót sem. Pedig közülük ketten is – Elza és
Erian – abba a csapat bolondba tartoztak, akik hűségesküt tettek az
al’Thor kölyöknek, és Cadsuane körül nagyon óvatosak voltak. Mind
a ketten tudták, mi róluk a véleménye. Barmok. Néha úgy tűnt,
mintha a szövetségeseinek a fele azon dolgozna, hogy még jobban
megnehezítse a munkáját.
Sarene folytatta odabenn a kihallgatást. Eddigre már az
udvarházban lakó aes sedaiok többsége megpróbálta kivallatni
Semirhage-ot. Barna, Zöld, Fehér és Sárga – kudarcot vallott mind.
Cadsuane még nem próbálta meg személyesen is kikérdezni a
Kitaszítottat. A többi aes sedai szinte mitikus alakként nézett fel rá,
és sokat tett, hogy megőrizze bennük ezt a képet. Néha hosszú
évtizedekig távol maradt a Fehér Toronytól, csak hogy minél többen
halottnak higgyék. Amikor visszatért, mindig felzúdultak a kedélyek.
Amikor nekiállt levadászni a hamis Sárkányokat, részint azért tette,
mert szükséges volt – részint pedig azért, mert ez javította a
megítélését a nővérek között.
Minden munkája a végnapokra volt kihegyezve. A Fény vakítsa
meg, ha hagyja, hogy az az al’Thor kölyök most elrontson mindent!
Belekortyolt a teába, hogy ne látsszon, fintorog. Lassan,
szálanként kezdett kicsúszni a kezéből az irányítás. Egykor valami
olyan durva esemény, mint az a viszálykodás a Toronyban, az
osztatlan figyelmét élvezte volna. De egyelőre nem tudott azzal a
problémával foglalkozni. Maga a Teremtés kezdett szétfoszlani, és ez
ellen csak úgy küzdhetett, ha minden figyelmét al’Thorra
összpontosította.
És a kölyök minden segítő kísérletét hárította. Lépésről lépésre
kővé dermedt odabenn, míg csak képtelenné nem vált a cselekvésre,
az alkalmazkodásra is. Egy érzéketlen szobor nem állhatott ki a Sötét
Úrral szemben.
Fényverte kölyök! És most itt volt Semirhage is, aki egyre dacolt
vele. Cadsuane tenyere viszketett, hogy bemenjen, és szembeálljon a
némberrel, de Merise épp azokat a kérdéseket tette fel, amiket ő is
feltett volna, és kudarcot vallott. Meddig maradna a legendája
érintetlen, ha éppolyan alkalmatlannak bizonyulna, mint a többiek?
Sarene ismét beszélni kezdett.
– Nem lenne szabad így bánnod az aes sedaiokkal – mondta
nyugodtan.
– Aes sedaiokkal? – válaszolta Semirhage kuncogva. – Nem
szégyelled magad, hogy ezzel a kifejezéssel írod le magad? Mint egy
korcs kölyök, aki farkasnak mondja magát!
– Lehet, hogy nem tudunk mindent, ezt beismerem, de…
– Semmit sem tudtok! – válaszolta Semirhage. – Csak gyerekek
vagytok, akik a szüleik holmijával játszadoznak!
Cadsuane megkocogtatta a teáscsésze oldalát a mutatóujjával.
Megint meglepte, hogy mennyi a hasonlóság közte és Semirhage
között – és megint viszketni kezdett mindene, ha csak erre a
hasonlóságra gondolt.
A szeme sarkából látta, hogy egy karcsú szolgálólány
felkapaszkodik a lépcsőn. Egy tányér bab és párolt karórépa volt
nála, Semirhage ebédje. Máris itt lenne az ideje? Sarene már három
órája vallatta a Kitaszítottat, és Semirhage egész idő alatt szépen,
pontosan körbe-körbe vezette a társalgást. A szolgálólány közelebb
ért, és Cadsuane intett neki, hogy bemehet.
Egy pillanattal később a tálca nagy robajjal borult a földre.
Cadsuane felpattant a hangra, és magához ölelte a saidart. Kis híján
berontott a szobába. Semirhage hangjára aztán habozni kezdett.
– Ezt nem eszem meg – jelentette ki a Kitaszított, szokás szerint
uralva a helyzetet. – Ráuntam a moslékotokra. Hozattok nekem
valami illő eledelt!
– És ha hozatunk – kérdezte Sarene, aki láthatóan minden előnyt
próbált megragadni –, akkor megválaszolod a kérdéseinket?
– Talán – felelte Semirhage. – Majd meglátjuk, hogy lesz-e hozzá
kedvem!
Csend támadt. Cadsuane a folyosón álló többi nőre nézett, akik
szintén talpra ugrottak a csörömpölésre, bár az ezt követő
párbeszédet nem hallhatták. Intett nekik, hogy üljenek le.
– Menj, hozz valami mást! – szólt Sarene, aki odabenn beszélt a
szolgálólánnyal. – És küldj fel valakit, hogy ezt itt takarítsa fel! –
Kinyílt az ajtó, aztán sietve bezárult. A szolgáló elsietett. Sarene
folytatta: – A következő kérdésen múlik, hogy egyáltalán kapsz-e
enni bármit is…
A határozott hangnem dacára Cadsuane hallotta, hogy az aes sedai
kicsit jobban hadar, mint eddig. Őt is megijesztette, hogy a
Kitaszított ledobta azt a tálcát. Mind olyan ijedősek voltak
Semirhage közelében. Nem hunyászkodtak meg előtte, de egy csepp
tisztelettel kezelték. Hogy ne tették volna? Élő legenda volt! Az
ember lánya nem lépett oda egy ilyen lény elé – a valaha élt
leggonoszabb teremtmények egyike elé – úgy, hogy ne pislákolt
volna fel benne legalább egy szikrányi ámulat. Szikrányi ámulat…
– Ezt rontottuk el! – suttogta Cadsuane. Pislogott, aztán
megfordult, és kinyitotta a szoba ajtaját.
Semirhage az aprócska kamra közepén állt. Visszakötözték a
Levegő fonataiba, alighanem abban a pillanatban, hogy ledobta a
tálcát. A sárgaréz holmi a földön hevert, a bab leve az ódon
padlódeszkákat áztatta. Ennek a szobának nem volt ablaka;
alighanem eredetileg raktárhelyiségként szolgált, amit most „cellává”
alakítottak, hogy legyen hol tartaniuk a Kitaszítottat. Sarene – sötét
haja gyöngyös fonatocskákban, csodaszép arcán döbbenet, hogy így
megzavarták – egy karosszékben ült Semirhage előtt. Az őrzője, a
széles vállú Vitalien hamuszürke arccal állt az egyik sarokban.
Semirhage fejét nem kötözték meg, és a szeme azonnal Cadsuane
felé vágott.
Aki most már nem vonulhatott vissza, szembe kellett néznie a
némberrel. Szerencsére ahhoz nem kellett sok finomság, amit
tervezett. Egyetlenegy kérdésről volt itt szó. Hogyan törné meg saját
magát? A megoldás meglepően egyszerűnek látszott, most, hogy már
eszébe jutott.
– Ó – mondta olyan hangon, mint aki nem tűri, hogy
szórakozzanak vele –, látom, a gyermek visszautasította az ebédjét.
Sarene, engedd el a fonataidat!
Semirhage felvonta a szemöldökét, és kinyitotta a száját, hogy
tegyen valami maró megjegyzést, de amint Sarene elengedte a
Levegő fonatait, Cadsuane belemarkolt Semirhage hajába, és egy
kurta, seprő mozdulattal kirúgta a Kitaszított alól a lábát. Semirhage
a földre zuhant.
Cadsuane talán használhatta volna az Egyetlen Hatalmat is, de
jólesett ezt most puszta kézzel elintéznie. Előkészített pár fonatot is,
bár nem volt benne biztos, hogy használni is fogja őket. Semirhage
magas volt, de vékonyka, és Cadsuane mindig is inkább erősnek
számított, mint karcsúnak. Ráadásul a Kitaszítottat teljesen
lebénította, hogy miként bánnak vele.
Cadsuane letérdelt. Az egyik lába a nő hátába vájt, és a kiömlött
ételbe nyomta Semirhage arcát.
– Egyél! – mordult rá. – Nem szeretem, ha pazarolják az ételt,
gyermek, különösen nem most, hogy ilyen időket élünk!
Semirhage köpködött, és elszórt pár olyan kifejezést, amikről
Cadsuane csak sejtette, hogy káromkodások lehetnek, de nem értette
őket. A jelentésüket alighanem elmosta az idő. De a szitkozódás
nemsokára abbamaradt, és Semirhage csendben hevert. Nem küzdött.
Cadsuane sem tette volna; az csak rontott volna a megítélésén.
Semirhage hatalma fogolyként abból fakadt, hogy a nővérek féltek
tőle. És tisztelték. Cadsuane-nek ezen kellett változtatnia.
– A székedet, kérlek! – mondta Sarene-nek.
A Fehér felállt. Döbbentnek tűnt. Mindenféle kínzást kipróbáltak
már, amit csak al’Thor megkötései mellett ki lehetett, de azok
mindegyike tiszteletről árulkodott. Úgy bántak Semirhage-gal, mint
egy veszedelmes hatalommal, méltó ellenféllel. Ez csak tovább
növelte az önbecsülését.
– Eszel? – kérdezte Cadsuane.
– Meg foglak ölni – jelentette ki Semirhage nyugodtan. – Elsőnek,
a többiek előtt. Végighallgattatom velük a sikolyaidat!
– Értem – válaszolta Cadsuane. – Sarene, kérlek, hívd be kintről a
másik három nővért is! – Majd elhallgatott, és gondolkozott. – És
láttam pár szobalányt, akik a folyosó túlsó végén takarítottak. Hozd
ide őket is!
Sarene biccentett, és kisietett a szobából. Cadsuane leült a székbe,
aztán font pár kötelet Levegőből, és felkapta Semirhage-ot. Elza és
Erian bekukucskáltak a szobába. Nagyon kíváncsinak tűntek. Aztán
beléptek. Sarene a nyomukban volt. Pár pillanat múlva Daigian is
bejött öt szolgával: három kötényes domani nővel, egy soványkás
fickóval, akinek barnák voltak az ujjai a fapáctól, és egy magányos
szolgafiúval. Kiváló!
Amikor beléptek, Cadsuane fogta a Levegő fonatait, és a térdére
fektette velük Semirhage-ot. Aztán nekiállt elfenekelni a
Kitaszítottat.
Semirhage egy ideig tartotta magát. Aztán szitkozódni kezdett.
Aztán fenyegetéseket kezdett szórni. Cadsuane folytatta, bár lassan
már fájt a keze. A Kitaszított fenyegetései dühös fájdalomkiáltásokba
fulladtak. A szobalány az ebéddel úgy a felénél érhetett vissza, és
tovább mélyítette Semirhage szégyenét. Az aes sedaiok tátott szájjal
bámulták.
– Nohát – dörmögte Cadsuane pár perc múlva, félbeszakítva
Semirhage egyik fájdalomüvöltését –, akkor eszel?
– Megkeresek mindenkit, akit valaha szerettél – mondta a
Kitaszított könnyes szemmel –, és felzabáltatom őket egymással,
miközben te nézed. Majd…
Cadsuane ciccegett egyet, és újrakezdte. A szobában
összeverődött kis tömeg ámult csendben figyelte. Semirhage sírni
kezdett – nem a fájdalomtól, hanem a megaláztatástól. Ez volt a
kulcs. Semirhage-ot nem győzhették le fájdalommal vagy
meggyőzéssel, de ha elpusztították a róla kialakult képet, az számára
minden másnál iszonyatosabbnak tűnt. Épp úgy, ahogy Cadsuanenek
is az lett volna.
Az aes sedai újabb pár perc múlva leengedte a kezét, és elengedte
a Semirhage-ot mozdulatlanul tartó fonatokat.
– Eszel? – kérdezte.
– Én…
Cadsuane felemelte a kezét, mire Semirhage szinte leugrott az
öléből, és a földre csúszott. Elkezdte felenni a babot.
– Ő is csak ember – mondta Cadsuane a többiekre nézve. – Csak
ember, mint mi mindannyian. Vannak titkai, de titkai még egy
kisfiúnak is lehetnek, aki nem akar megmondani valamit! Ezt ne
feledjétek!
Majd felállt, és az ajtóhoz lépett. Habozva megállt Sarene mellett,
aki lenyűgözve nézte, ahogy a Kitaszított a földről szedegeti fel a
babot, és zabál.
– És nem árt az sem, ha ezentúl hordotok magatoknál hajkefét –
tette hozzá. – Az ilyesmi eléggé igénybe veszi az ember kezét!
Sarene elmosolyodott.
– Igenis, Cadsuane sedai!
Most pedig, gondolta Cadsuane, ahogy kiment a szobából,
mitévők legyünk al’Thorral?
– Uram – dörzsölte meg Grady viharvert képét –, azt hiszem, nem
érti!
– Akkor magyarázd el nekem! – mordult rá Perrin. Egy
domboldalon állt, és lenézett a menekültek meg katonák hatalmas
gyülekezetére. Százféle különböző, egymáshoz nem illő sátor:
barnás, egycsúcsos aiel alkalmatosságok, színes, hatalmas
cairhieniek, kétcsúcsos alapsátrak nőttek ki a földből, ahogy az
emberek felkészültek az éjszakára.
Ahogy remélte is, a shaidó aielek nem üldözték őket. Hagyták,
hadd vonuljon el a hadserege, bár a felderítők jelentése alapján
eddigre már bevonultak a városba, hogy körülnézzenek. Akárhogy is,
ez azzal járt, hogy neki végre volt ideje. Ideje pihenni egyet, ideje
elsántikálni, ideje – remélte –, hogy Kapukon át eltüntesse innen a
menekültek többségét.
A Fényre, ez aztán nagy csapat volt! Több ezer ember, kész
rémálom irányítani és kiszolgálni az igényeiket. Az elmúlt pár nap
alatt végtelen áradatban jöttek panaszok, viták, ítéletek és papirosok.
Honnan szerzett Balwer ilyen sok papírt? De láthatóan a Perrinhez
fordulók nagy része ezzel meg is elégedett. Az ítélet, a viták lezárása
sokkal hivatalosabbnak tűnt számukra, ha volt egy darab papiros is,
hogy összefoglalja a lényeget. Balwer azt mondta, Perrinnek
szüksége lesz egy pecsétre is.
A munka lefoglalta a gondolatait, és ez jó volt. De tudta, hogy
most már nem odázhatja el sokáig, hogy szembenézzen a
problémáival. Rand húzta északra. Neki el kellett vonulnia az Utolsó
Csatába. Semmi más nem számított.
És mégis, ez a fókuszáltság, hogy a célján kívül képes volt
minden mást kizárni a gondolataiból, sok gondot okozott, amikor
Faile nyomába eredt. Valahogy meg kellett találnia az egyensúlyt.
Neki magának kellett eldöntenie, hogy akarja-e vezetni ezeket az
embereket. Meg kellett békélnie a benne élő farkassal, a vadállattal,
ami elszabadult és tombolt, ahányszor csak csatában járt.
De mielőtt ezt megtehette volna, haza kellett juttatnia a
menekülteket. És ez problémának bizonyult.
– Mostanra már kipihenhetted magad, Grady – mondta.
– A kimerültség csak az egyik fele, uram – felelte Grady. – Bár,
hogy őszinte legyek, úgy érzem, át tudnék aludni még egy egész
hetet!
Valóban fáradtnak tűnt. Grady pompás ember volt, arcra, mint
egy parasztgazda, és olyan volt a vérmérséklete is. Perrin jobban
bízott abban, hogy elvégzi a kötelességét, mint a legtöbb nemesben,
akihez eddig szerencséje volt. De Gradyt is csak egy határig lehetett
hajszolni. Vajon mit tett egy emberrel, ha ilyen sokat kellett
fókuszálnia? Grady szeme alatt táskák lógtak, és sápadtnak tűnt a
napbarnítottsága dacára is. Bár még fiatal volt, lassan kezdett már
őszülni.
A Fényre, túl keményen használtam ezt a fickót! – gondolta Perrin.
Őt is és Nealdet is! Ez is Perrin céltudatosságának egyik hátránya
volt, de csak mostanában kezdett ráébredni. Hogy mit is tett
Arammal, hogy hagyta a körülötte lévőket vezetés nélkül
tévelyegni… Ezt nekem kell rendbe hoznom! Nekem kell
megbirkóznom vele!
Ha nem teszi, talán az Utolsó Csatába sem jut el.
– A következő a helyzet, uram – Grady újra megdörzsölte az állát,
és végignézett a táboron. A különböző csapatok, a mayene-iek,
Alliandre őrsége, a folyóköziek, az aielek, és a menekültek városokra
osztott telepei, mind külön táboroztak, a saját helyükön.
– Úgy százezer embert kellene hazajuttatnunk. Mármint úgy
ennyien mennének haza. Sokan azt mondják, itt nagyobb
biztonságban érzik magukat, ön mellett.
– Ezt akár abba is hagyhatnák – morogta Perrin. – A családjuk
mellett a helyük!
– És azok, akiknek a családja a seanchan vidékeken van? – vonta
meg a vállát Grady. – A hódítók érkezése előtt ezek közül az
emberek közül sokan szívesen hazatértek volna. De most… Nos,
egyre arról beszélnek, hogy maradnak, ahol élelem és védelem vár
rájuk!
– De azokat még mindig elküldhetnénk, akik menni akarnak –
makacskodott Perrin. – Könnyebben haladnánk nélkülük!
Grady megrázta a fejét.
– Ez itt a gond, uram. Az embere, Balwer, készített nekünk egy
számítást. Akkora Kaput tudok nyitni, hogy két ember sétálhat át
rajta egyszerre. Ha úgy számolja, hogy egy másodperc alatt át is
érnek… akkor is hosszú, hosszú órákba telne, hogy mind
átmenjenek. Nem tudok pontos számokat, de Balwer szerint többnapi
munka volna. És azt is hozzátette, hogy a becslései túlzottan
derűlátóak. Uram, amilyen fáradt vagyok, egy óráig sem tudnék
fenntartani egy Kaput!
Perrin a fogát csikorgatta. Meg kell szereznie Balwertől ezeket a
számokat neki magának is, de volt egy olyan rossz érzése, hogy a
titkár jól számolt.
– Akkor tovább menetelünk – mondta Perrin. – Észak felé.
Minden nap te és Neald Kaput nyittok, és visszaküldtök pár embert
haza. De ne fárasszátok ki magatokat!
Grady biccentett. A szeme beesett a kimerültségtől. Talán jobb
lenne várni pár napot, mielőtt nekilátnak ennek a folyamatnak…
Perrin bólintott az avatott felé, hogy elmehet, és Grady
visszakocogott a táborba. Perrin a domboldalon maradt, és a tábor
különböző részeit ellenőrizte, miközben az emberek nekikészültek a
vacsorának. A szekerek a tábor közepén álltak, tele étellel, ami – a
félelmei szerint – kifogy, mielőtt Andorba érnének. Vagy
érdemesebb lesz kerülnie egyet Cairhien felé? Legutoljára ott látta
Randet, bár az örvénylő látomások alapján meglehetősen biztos volt
benne, hogy nem tartózkodott egyik országban sem. Kételkedett
benne, hogy Andor királynője tárt karokkal várná, azok után a
híresztelések után róla meg a fényverte Vörös Sas zászlóról.
Egy kis ideig nem törődött ezzel a problémával. A tábor kezdett
elrendeződni. Mindegyik sátorkör elküldte a megbízottjait a központi
élelmiszerraktárba, hogy megkapják az esti ételadagot. Mindegyik
csapat saját maga felügyelte az étkezéseit; Perrin csak az
alapanyagok szétosztását figyelte. Látta, hogy az ellátmányos, egy
Sziklavágó Bavin nevű cairhieni ott áll a szekér hátulján, és egymás
után fogadja a megbízottakat.
Perrin elégedett volt az ellenőrzés eredményével. Leballagott a
táborba, és a saját sátraik felé menet átvágott a cairhieni sátrak
között. Ő maga a folyóköziekkel táborozott.
Most már teljesen természetesnek vette kiélesedett érzékeit.
Együtt jártak azzal, hogy besárgult a szeme. A körülötte lévők
mintha már észre sem vették volna, de ahányszor csak új emberekkel
találkozott, azok mindig élesen emlékeztették őt a tényre. A cairhieni
menekültek nagy része például megállt sátorverés közben, ahogy
átvágott köztük. Utána néztek, és összesúgtak, hogy „Aranyszemű”.
Perrin nem szerette ezt a nevet. A családja neve Aybara volt, és
büszkén viselte. Azon kevesek közé tartozott, akik még tovább
örökíthették. A trallokok gondoskodtak róla, hogy ne maradjanak
sokan.
Ránézett egy közeli menekültcsapatra, akik erre sietve
visszatértek a sátorcölöpök bekalapálásához. Miközben ezzel voltak
elfoglalva, Perrin elhaladt két folyóközi – Tod al’Caar és Jori Congar
– mellett. Azok észrevették, és a szívükhöz emelt ököllel tisztelegtek.
Ők nem találták félelmetes alaknak Aranyszemű Perrint sem, de
tisztelték, bár még össze-összesúgtak arról az éjszakáról, amit Perrin
Berelain sátrában töltött. Ő sokért nem adta volna, ha
megszabadulhat attól az árnyfolttól. Az emberei még mindig lelkesek
voltak, a shaidók fölött aratott győzelem új erővel töltötte el őket, de
nem sokkal korábban Perrin még úgy érezte, nem látják szívesen
maguk között.
De most mintha ez a kettő már félretette volna a nemtetszését.
Tisztelegtek. Talán elfelejtették, hogy velük nőtt fel? Volt idő,
amikor Jori gyakran kigúnyolta őt lassú beszédéért, és volt, amikor
meg-megállt a kovácsműhely mellett, hogy eldicsekedjen vele,
melyik lánytól sikerült csókot lopnia…
Csak visszabiccentett nekik. Semmi értelme nem lett volna
előrángatnia a múltat, hiszen az „Aranyszemű Perrin” iránti hűségük
segített kiszabadítani Faile-t. Bár ahogy elment, érzékeny füle még
elcsípte, hogy a két legény a pár nappal korábbi csatáról fecseg, és
hogy melyikük mit tett benne. Az egyik még mindig vértől bűzlött:
nem pucolta ki rendesen a csizmáját. Talán észre sem vette a vérrel
kevert sarat.
Perrin néha azon gondolkozott, mi van, ha az érzékei nem is
élesebbek a többiekénél. Egyszerűen csak hagyott magának elég időt
ahhoz, hogy olyasmit is észrevegyen, amit mások nem. Hogy lehet,
hogy nem vették észre a vérszagot? És a hegyek frissességét északra?
Otthonos illatuk volt, bár többnapi járóföldre lehettek a Folyóköztől.
Ha mások is lehunynák a szemüket és figyelnének, éreznék mindazt,
amit ő? Ha kinyitnák a szemüket, és alaposabban megnéznék a
világot maguk körül, „élesnek” vélnék a saját szemüket is, ha már az
övére annyiszor mondták ezt?
Nem. Ez csak képzelődés volt. Az érzékei tényleg jobbak voltak,
a farkasokkal való rokonsága megváltoztatta. Jó ideje nem gondolt
már erre a rokonságra, csak Faile-ra összpontosított. De már nem
zavarta annyira a szeme. Hozzá tartozott. Semmi értelme nem volt
ezen morognia.
És mégis, az a vadság, ami harc közben eltöltötte… az önuralom
teljes hiánya. Egyre jobban aggasztotta. Első alkalommal akkor
érezte, azon a réges-régi éjszakán, amikor a fehérköpenyekkel
harcoltak. Egy ideig nem is tudta, farkas-e vagy ember.
És most, amikor nemrégiben egyszer a farkasálomban járt,
megpróbálta megölni Ugrót! A farkasálomban végleges volt a halál.
Aznap kis híján el is veszítette saját magát. Ahányszor csak erre
gondolt, régi félelmek ébredtek újra benne, félelmek, amiket egyszer
már félresöpört. Félelmek, amiket először egy farkasként viselkedő,
ketrecbe zárt férfi láttán érzett.
Továbbsétált az ösvényen a sátra felé, és közben meghozott
néhány döntést. Elszántan űzte Faile-t, közben kerülte a farkasálmot
is, ahogy kerülte minden más felelősségét. Azt mondogatta, semmi
más nem számít. De most már tudta, hogy az igazság ennél
bonyolultabb. Faile-ra összpontosított, mert annyira szerette, de –
ráadásul – azért is, mert olyan kényelmes volt ez így. A felesége
megmentése csak kifogás volt, hogy ne kelljen szembenéznie az
olyan dolgokkal, mint hogy vonakodna emberek élére állni, és hogy
igen nyugtalan fegyverszünet élt benne az ember és a farkas között.
Megmentette Faile-t; de sok minden még most sem volt rendben.
A válaszok talán az álmaiban rejlenek.
Ideje volt visszatérni.

 

 

 

Tizennyolcadik fejezet
SIETŐS ÜZENET
Amint az aes sedai táborba ért, Siuan megdermedt. A
szennyeskosarat a csípőjének támasztva állt. Ezúttal a saját
szennyesét hozta. Végre rájött, hogy nem kell a saját holmiját és
Bryne-ét is mosnia. Miért is ne segíthetnének neki a novíciák? Épp
elegen voltak hozzá manapság…
És most mindegyikük mintha ott tolongott volna a tábor közepén
emelt pavilon körüli járdán. Egymás mellett sorakoztak, eleven, fehér
fal, tetején a világ összes természetes hajszínével. A Csarnok
szokásos ülése nem vonzott volna ekkora tömeget. Valaminek
történnie kellett.
Siuan letette a szennyeskosarat egy farönkre, és ráterített egy
törülközőt. Nem bízott ebben az égboltban, bár az elmúlt héten csak
párszor csepergett az eső néhány percet. Ne bízz a dokkmester égben!
Erre a tanácsra egy életet lehetett felépíteni. Még ha a legrosszabb
esetben is csak egy kosár vizes – és ráadásul koszos – ruhával
kellene megbirkóznia.
Sietve átvágott a földúton, és fellépett az egyik fajárdára. A durva
falapok egy kicsit mozogtak a lába alatt, és fel-felnyikordultak,
ahogy elsietett a pavilon felé. Volt róla szó, hogy lecserélik a
fapallókat valami tartósabbra, akár olyan drága holmira is, mint a
rendes kockakő.
Elért az összegyűlt nők hátához. Amikor a legutóbb ekkora
érdeklődést váltott ki a Csarnok egy ülése, kiderült, hogy
asha’manek nővéreket kötöttek meg, és hogy megtisztították magát a
saidint. A Fény adja, hogy ma ne várjanak rájuk ekkora
meglepetések! Az idegei így is épp elég feszültek voltak, elég volt
neki azzal a fényverte Gareth Bryne-nel boldogulnia! A férfi
felvetette, hogy megtanítja a kardforgatás alapjaira, a biztonság
kedvéért! Siuan sosem gondolta valami hasznosnak a kardokat.
Ráadásul ki hallott már fegyveres aes sedaiokról, akik úgy harcolnak,
mint egy megveszekedett aiel? Komolyan, az az alak…
Átverekedte magát a novíciák között. Bosszantotta, hogy fel
kellett magára hívnia a figyelmüket, hogy átengedjék. Amint
meglátták, hogy egy nővér próbál átevickélni köztük, természetesen
utat nyitottak, de annyira elterelte valami a figyelmüket, hogy
komoly erőfeszítésbe tellett eltakarítani őket az útból. Párat össze is
szidott, hogy miért nem a dolgukat végzik. Merre lehetett Tiana?
Vissza kellene zavarnia ezeket a lányokat, hogy dolgozzanak! Még
ha Rand maga jelent is volna meg ebben a tetves táborban, a
novíciáknak akkor is folytatniuk kell a képzésüket!
A sátorajtótól nem messze végre megtalálta a nőt, akire várt.
Sheriam, Egwene krónikaőre nem léphetett be a Csarnokba az
amyrlin nélkül. Úgyhogy most ő is kénytelen volt idekinn várakozni.
Talán jobban is járt, mintha odabenn főtt volna a saját levében.
A lánghajú nővér igen sokat vesztett kövérségéből az elmúlt
hetekben. Most már tényleg új ruhákat kellett volna varratnia, mert a
régiek csak úgy lógtak rajta. De valahogy mégis mintha mostanában
kezdte volna visszanyerni a nyugalmát, kevésbé tűnt
összeszedetlennek. Bármi baja volt is, talán mostanra elmúlt. Eddig
is azt mondta, hogy egyáltalán nincs vele semmi gond.
– Halbél! – mormolta Siuan, ahogy egy novícia véletlenül az
oldalába könyökölt. Ő rámeredt a lányra, aki megszeppenve arrébb
loholt, és novíciacsaládja vonakodva követte. Siuan visszafordult
Sheriamhoz. – Szóval mi folyik itt? Kiderült, hogy az egyik lovászfiú
valójában Tear királya?
Sheriam felvonta a szemöldökét.
– Elaida ismeri az Utazást.
– Micsoda? – hitetlenkedett Siuan, és belesett a sátorba. Minden
ülésen aes sedaiok ültek, és a nyurga Szürke nővér, Ashmanaille
magyarázott nekik valamit. Miért nem tették zárttá ezt az ülést?
Sheriam biccentett.
– Akkor derült ki, amikor Ashmanaille Kandorba ment, hogy
beszedje az adományokat.
Az adományok képezték Egwene aes sedai seregének egyik fő
bevételi forrását. Hosszú évszázadokon át minden királyság küldött
efféle juttatásokat Tar Valonnak. A Fehér Torony léte már nem
függött ettől a bevételtől – sokkal jobban el tudta látni magát, nem
kellett mások nagylelkűségére építenie. De sosem utasították el az
adományokat, és a határvidéki királyságok többsége még most is
ragaszkodott a régi módszerekhez.
Mielőtt a Fehér Torony kettészakadt volna, Ashmanaille egyik fő
feladata az volt, hogy feljegyzéseket vezessen az adományokról, és
hónapról hónapra köszönőleveleket írjon az amyrlin nevében. A
Fehér Torony kettészakadása és az Utazás újrafelfedezése nagyon
megkönnyítette Egwene aes sedaiainak a dolgát: küldöttséget
meneszthettek és személyesen gyűjthették be az adományokat. A
kandori főírnokot nem érdekelte, a Fehér Torony melyik oldalát
támogatja, amennyiben az adomány célba jutott, és szívesen odaadta
az összeget személyesen Ashmanaille kezébe is.
Tar Valon ostromgyűrűbe fogása után még könnyebb volt
elterelni az Elaidának szánt adományokat is, hogy Bryne katonáit
fizessék a pénzből. A sors igazán takaros kis fintora. De egy tenger
sem maradt örökre nyugodt.
– A főszámvevő eléggé fel volt kavarodva – magyarázta épp
Ashmanaille a maga, ostobaságot nem tűrő modorában. – „De hát
ebben a hónapban már kifizettem a pénzüket! – mondta. – Odaadtam
egy nőnek, aki alig egy napja járt itt! A nő magától az amyrlintől
hozott egy levelet, rendesen lepecsételve, és az állt benne, hogy csak
a Piros ajah tagjainak adhatom ki a pénzt!”
– Ez még nem bizonyítja, hogy Elaida megszerezte az Utazást –
jegyezte meg Romanda a sátorban. – A Piros nővér másképp is
Kandorba juthatott volna!
Ashmanaille megrázta a fejét.
– Látták, ahogy Kaput nyitottak. A főszámvevő észrevett egy
számítási hibát, és leküldött egy írnokot Elaida küldöttsége után,
hogy adjon nekik még pár érmét. A fickó tökéletesen leírta, mit
látott. A lovak egy levegőbe vájt, fekete lyukon léptettek át. Annyira
megdöbbent, hogy az őrség után kiáltott, de addigra Elaida emberei
már eltűntek. Én magam kérdeztem ki!
– Nem tetszik, hogy egy ember szavában kell megbíznunk –
mondta Moria, aki a csoport eleje táján üldögélt.
– A főszámvevő részletesen leírta azt a nőt is, aki elvette tőle a
pénzt – mondta Ashmanaille. – Biztos vagyok benne, hogy Nesita
volt az. Talán ki tudjuk deríteni, hogy a Toronyban van-e? Az
további bizonyítékul szolgálhatna!
Mások erre tiltakozni kezdtek, de Siuan már nem figyelt oda
olyan alaposan. Talán ez az egész csak valami nagyon okos csel volt,
hogy félrevezessék őket, de nem kockáztathatta meg. A Fényre! Az
egész táborban csak ő hordta a fejét a nyakán?
Megragadta a hozzá legközelebb álló novíciát, egy csendes
kislányt, aki talán idősebb volt, mint amennyinek tűnt – idősebbnek
kellett lennie, mert ránézésre kilencéves, ha lehetett.
– Szükségem van egy futárra – jelentette ki neki. – Hozd ide az
egyik hírnököt, akit Bryne nagyúr azért hagyott itt, hogy üzenetet
küldhessünk vele. De szaporán!
A lány felsikoltott és elszaladt.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Sheriam.
– Épp megmentem az életünket – válaszolta Siuan, és mogorván a
lökdösődő novíciákra nézett. – Eleget bámészkodtatok! Ha csúszik
az órátok emiatt a fiaskó miatt, akkor találjatok magatoknak valami
munkát! Az a novícia, aki tíz másodperc múlva még mindig itt van,
addig vezekel, amíg meg nem tanult rendesen számolni!
Erre tömeges elvándorlásba kezdtek a fehér ruhások. Egész
családok vonultak el sietve. Pár pillanaton belül már csak beavatottak
egy kis csoportja maradt a járdán, valamint Sheriam és Siuan. A
beavatottak megremegtek, amikor Siuan szó nélkül rájuk nézett. A
beavatottak létének egyik előnye a nagyobb szabadság volt. Ráadásul
amíg Siuan tudott úgy mozogni, hogy nem ütközött neki minduntalan
valakinek, nem is zavarták a többiek.
– Ez az ülés eleve miért nem csak a Láng beavatottjai számára
nyilvános? – kérdezte Sheriamtól.
– Nem tudom – vallotta be a másik nővér, és bepislogott a
hatalmas sátorba. – Megrázó hír, már ha igaz!
– Tudtuk, hogy egyszer bekövetkezik – vonta meg a vállát Siuan,
bár belül korántsem volt ilyen nyugodt. – Az Utazásról szóló hírek
nyilván terjedtek.
Mi történhetett? – gondolta magában. Nem törték meg Egwene-t,
ugye? A Fény adja, hogy ne belőle vagy Leanéből sikerült kiszedniük
ezt a titkot erővel! Beonin. Csak ő lehetett. A Fény égesse meg!
Megrázta a fejét.
– A Fény adja, hogy titokban tudjuk tartani az Utazást a
seanchanok előtt! Amikor megtámadják a Fehér Tornyot, nagy
szükségünk lesz erre a kis előnyre is!
Sheriam végigmérte. Látszott rajta, hogy nem hisz ebben. A
nővérek többsége nem hitt Egwene támadásról szóló Álmában.
Bolondok! Csak ki akarták fogni a halat, kibelezni már nem. Nem
lehetett csak úgy felemelni egy amyrlint, és aztán nem venni
komolyan a figyelmeztetéseit!
Siuan türelmetlenül várt, a lábával dobolt, hallgatta a sátorban
folyó beszélgetést. Épp kezdett már azon gondolkozni, ne keressen-e
még egy novíciát, amikor Bryne egyik futárja léptetett oda a sátor
mellé lóháton. A rosszindulatú bestia, aminek a nyergében ült,
éjfekete volt, csak a patája fölött látszott egy vékony, fehér csík.
Ráprüszkölt Siuanra, amikor a lovasa megállította. A rövidre nyírt,
barna hajú férfi takaros egyenruhát viselt. Muszáj volt magával
hoznia ezt a dögöt?
– Aes sedai? – kérdezte a katona, és meghajolt felé a nyeregben
ülve. – Üzenetet küldene Bryne nagyúrnak?
– Igen – mondta Siuan. – És minél hamarabb át kell neki adnod!
Megértetted? Mindannyiunk élete ezen múlhat!
A katona kurtán biccentett.
– Mondd meg Bryne nagyúrnak… – kezdte Siuan. – Mondd meg
neki, hogy vigyázzon az oldalára! Az ellenségünk megtanulta azt a
módszert, amivel idejöttünk.
– Úgy lesz!
– Ismételd meg nekem! – szólította fel a nő.
– Természetesen, aes sedai – felelte a karcsú fickó, és ismét
meghajolt. – Csak hogy tudja, már több mint tíz éve vagyok hírvivő a
tábornok seregében. A memóriám…
– Hagyd abba! – szakította félbe Siuan. – Nem érdekel, mennyi
ideje csinálod már! Nem érdekel, milyen jó a memóriád! Nem
érdekel, ha valami különös egybeesés folytán már ezerszer át kellett
adnod ugyanezt az üzenetet! Akkor is meg fogod ismételni nekem!
– Jó, igenis, aes sedai. Meg kell mondanom a tábornok úrnak,
hogy vigyázzon az oldalára. Az ellenségünk megtanulta azt a
módszert, amivel idejöttünk.
– Helyes. Eredj!
A fickó biccentett.
– Most!
Az a rettenetes dög felágaskodott, és a hírvivő csapkodó
köpennyel kivágtatott a táborból.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Sheriam, és eltépte a tekintetét a
Csarnokban folyó eseményekről.
– Gondoskodtam róla, hogy nem ébredünk arra, Elaida serege már
körbe is vett minket – válaszolta Siuan. – Fogadni mernék, hogy én
vagyok az egyetlen, akinek eszébe jutott figyelmeztetni a
hadvezérünket, hogy az ellenség épp most tette semmissé a
legnagyobb taktikai előnyünket. Ennyit az ostromról…
Sheriam összevonta a szemöldökét, mintha eddig ez az eszébe
sem jutott volna. Nem lesz vele egyedül. Ó, néhányaknak eszébe fog
jutni Bryne, és tervezik, hogy majd idővel üzennek is neki.
De a többségnek itt nem az volt a katasztrófa, hogy Elaida seregei
most már bármikor a hátukba kerülhetnek, vagy hogy Bryne ostroma
ezzel értelmét veszti. A veszteséget sokkal személyesebbnek érezték:
a tudás, amit titokban akartak tartani, mások kezére jutott. Az Utazás
az övék volt, és most Elaida is megszerezte! Milyen jellemzően aes
sedai viselkedés… Először megsértődnek, csak utána gondolkoznak.
De lehet, hogy ő, Siuan, egyszerűen csak megkeseredett. A
sátorban valakinek végre eszébe jutott, hogy az ülést lezárja, és csak
a Láng avatottjai vehessenek részt rajta, úgyhogy Siuan
hátrahúzódott. Lelépett a fapallóról a földútra. Novíciák sürgölődtek
mindenfelé. Lehajtották a fejüket, nehogy a szemükbe nézzen, bár
mind sietve pukedlizett. Ma aztán nem tűntem valami meggyőzően
gyengének, fintorodott el magában Siuan.
A Fehér Torony kezdett összeomlani. Az ajahok egymást
gyengítették a kicsinyes belharcokkal. Még itt, Egwene táborában is
több időt pazaroltak a politikára, mint arra, hogy felkészüljenek a
közelgő viharra.
És ezekről a hibákról részben Siuan tehetett.
Nyilvánvalóan a felelősség oroszlánhal része Elaidát és az ajahját
terhelte. De vajon ketté lehetett volna szakítani a Tornyot, ha ő
jobban odafigyel arra, hogy támogassa az ajahok közti összefogást?
Elaida nem parancsolgatott még olyan hosszú ideje. Minden egyes
szakadékot, ami mára a Toronyban nyílt, vissza lehetett vezetni
valami apró repedésre, ami az ő amyrlinsége alatt keletkezett. Ha
többet törődött volna vele, hogy összebékítse a Fehér Torony
frakcióit, talán erőt verhetett volna ezeknek a nőknek a csontjába?
Talán megakadályozhatta volna, hogy egymás ellen forduljanak,
mint a zsákmányért őrjöngő pengehalak?
Az Újjászületett Sárkány fontos volt. De ő is csak egyetlenegy
alakot jelentett a végnapok szövedékében. Erről túl könnyen el
lehetett feledkezni, túl kézenfekvő volt, hogy mindenki csak a
legendás, drámai alakot figyelje, és elfeledkezzen a többiekről.
Sóhajtott egyet, felkapta a szennyesét, és szokásból ellenőrizte,
hogy minden a helyén van-e benne. Miközben ezzel foglalatoskodott,
egy fehérbe öltözött alak sietett oda hozzá az elágazó járdán.
– Siuan sedai?
A volt amyrlin a homlokát ráncolva nézett fel. Sharina, az előtte
álló novícia a tábor egyik legkülönösebb lakójának számított. Közel
hetvenéves volt, ráncos, viharvert, határozottan nagymamás arccal.
Ezüst haját szigorú kontyba tornyozta, és bár egyenesen tartotta
magát, nem görnyesztette meg a kor, valahogy súlyosabbnak tűnt a
megjelenése. Olyan sok mindent látott, tett, olyan hosszú ideje élt! És
az aes sedaiokkal ellentétben Sharina tényleg végig is élte ezt a soksok
évet. Dolgozott, felnevelte a családját, el is temette néhány
gyermekét.
Kiemelkedően erős volt az Egyetlen Hatalomban. Biztos, hogy
meg fogja kapni a kendőt, és amint megszerezte, jóval Siuan fölé
kerül. De egyelőre még mélyen meghajolt előtte. Szinte tökéletesen
hajtotta végre. Közismert volt, hogy Sharina panaszkodik a
legkevesebbet a novíciák közül, ő kerül a legritkábban bajba, és ő
tanul a legelszántabban. Novíciaként sok olyasmit értett, amit a
legtöbb aes sedai sosem tanult meg – vagy elfeledték, amint a
vállukra került a kendő. Hogyan lehet valaki alázatos, ha kell;
hogyan állja a büntetést; hogyan tudja, mikor kell tanulni ahelyett,
hogy úgy tenne, ezt már tudja. Ha csak pár tucat hozzá hasonló
nővérünk lenne, gondolta Siuan, és pár tucattal kevesebb Elaida meg
Romanda!
– Igen, gyermekem? – kérdezte tőle. – Mi történt?
– Láttam, hogy felvette azt a szennyeskosarat, Siuan sedai – szólt
Sharina. – És gondoltam, talán én is vihetném ön helyett!
Siuan habozott.
– Nem akarom, hogy kifáraszd magad!
Sharina novíciától meglehetősen szokatlan módon felvonta a
szemöldökét.
– Ez az öreg kar még tavaly is kétszer ilyen nehéz terheket cipelt
a folyóig és vissza, Siuan sedai, és közben még három unokát is
terelgetett! Szerintem megbirkózom vele.
Volt valami a nő tekintetében, valami, ami arra utalt, ez az egész
nem az, aminek látszik. Úgy tűnt, az asszony nem csak a Gyógyító
fonatokban jó.
Siuan kíváncsian átadta neki a kosarat. Elindultak együtt a
novíciák sátrai felé.
– Különös – kezdte Sharina –, hogy ekkora kavarodás lesz egy
ilyen látszólag egyszerű bejelentésből, nem gondolja, Siuan sedai?
– Az, hogy Elaida is ismeri az Utazást, fontos felfedezés!
– De közel sem olyan fontos, mint azok, amik állítólag a pár
hónappal ezelőtti gyűlésen elhangzottak, ahová ellátogatott az a
fókuszálni képes férfi is. Szerintem különös, hogy ebből ekkora ügy
lett!
Siuan megrázta a fejét.
– A tömeg gondolkodása elsőre gyakran furcsának tűnhet,
Sharina. Még most is mindenki annak az asha’mannek a
látogatásáról beszél, és szomjaznak az újabb hírekre. Úgyhogy
izgatottan reagálnak, ha azt hiszik, talán valami újdonságot hallanak.
Ezért van az, hogy néha a legnagyobb hírek titokban maradnak, míg
néhány kevésbé fontos bejelentést robbanásszerű idegeskedés követ.
– Azt hiszem, ez egy roppant hasznos észrevétel. – Sharina
odabiccentett egy csapat novíciának menet közben. – Már ha valaki
aggodalmat akar kelteni.
– Mire célzol? – kérdezte Siuan, és elkeskenyedett a szeme.
– Ashmanaille először Lelaine sedainak számolt be az
eseményekről – folytatta Sharina halkan. – Úgy hallottam, Lelaine
ejtette el mások előtt is a hírt. Hangosan kimondta egy nagyobb
novíciacsalád közelében, miközben összehívatta a Csarnokot. Ő
hárította el az első felvetéseket is, hogy az ülés zárt legyen.
– Ó! – sóhajtott Siuan. – Hát ez volt az oka!
– Természetesen csak pletykákról van itt szó – magyarázta
Sharina, és megállt egy roskatag feketefa árnyékában. – Lehet, hogy
mindez csak ostobaság. Végtére is egy olyan okos aes sedainak, mint
Lelaine, tudnia kell, hogy amit a novíciák füle hallatára mond, azt
nemsokára minden kíváncsi fül hallja!
– És a Toronyban minden fül kíváncsi.
– Pontosan, Siuan sedai – mondta Sharina mosolyogva.
Lelaine nagy látványosságot akart csinálni ebből az ülésből – azt
akarta, hogy a novíciák is mindent halljanak, és a tábor összes nővére
részt vegyen a vitában. De miért? És miért osztotta meg vele Sharina
ezeket a módfelett nem novíciához illő észrevételeket? Egyértelmű
volt a válasz. Minél inkább fenyegetve érzik magukat a tábor
nővérei, minél veszélyesebbnek látják Elaidát, annál könnyebben
magához ragadhatja egy határozott ember az irányítást. Bár a
nővéreket most még lekötötte a sértettség, hogy lám, elveszítettek
egy gondosan őrzött titkot, nemsokára felismerik a veszélyt is, amit
Siuan már meglátott. Nemsokára félni kezdenek. Aggódnak.
Idegeskednek. Az ostrom nem működhet, hiszen most már a
Toronyban lévő aes sedaiok is tetszés szerint Utazhatnak bárhová.
Bryne serege a hidaknál haszontalanná vált.
Hacsak ő nem tévedett óriásit, Lelaine tesz róla, hogy mindenki
levonja ezeket a következtetéseket.
– Azt akarja, hogy rettegjünk – állapította meg. – Válsághelyzetet
szeretne!
Okos húzás. Tudnia kellett volna, hogy ez lesz. Az, hogy nem
tudta, hogy még csak nem is sejtette, Lelaine mit tervez, még egy
fontos tényt elárult: a Kék nővér nem bízott annyira benne, mint
ahogy azt mutatta. A fenébe is!
Sharinára összpontosított. Az ősz hajú asszony türelmesen állt, és
várta, hogy ő végiggondolja, amit mondott neki.
– És miért árultad el nekem mindezt? – kérdezte tőle. – Azok
alapján, amit tudsz, Lelaine hű ölebe vagyok!
Sharina felvonta a szemöldökét.
– Kérem, Siuan sedai! Nem vagyok én vak, és látom, ha egy
nővér minden erejével azon dolgozik, hogy lekösse az amyrlin
ellenségeit!
– Rendben – felelte ő –, de így is nagyon kis jutalomért cserébe
fedted fel magad!
– Kis jutalomért? – kérdezte Sharina. – Bocsásson meg, Siuan
sedai, de mit gondol, mi lesz a sorsom, ha az amyrlin nem tér vissza?
Nem számít, Lelaine sedai mit mond, mind látjuk rajta a valódi
szándékát!
Siuan habozott. Bár Lelaine most úgy tett, mintha Egwene
legájtatosabb híve lenne, nem sokkal ezelőtt még éppolyan
nemtetszéssel szemlélte a túlkoros novíciákat, mint a többiek.
Kevesen örültek, ha megváltozott egy hagyomány.
Most, hogy az új novíciákat már bevezették a novíciák könyvébe,
nagyon nehéz lett volna kitenni őket a Toronyból. De ez nem
jelentette azt, hogy az aes sedaiok továbbra is be fogják engedni az
idősebb nőket. Ráadásul igen nagy esély volt arra is, hogy Lelaine –
vagy bárki más, aki megszerzi magának az Amyrlin-trónt –
megtalálja a módját, hogy késleltesse vagy megzavarja a hagyomány
ellenére felvett nők fejlődését. És ez nyilván Sharinát is érintené.
– Tudatni fogom az amyrlinnel, hogy mit tettél – mondta Siuan. –
Meg fog jutalmazni!
– Épp elég jutalom lesz nekem, ha Egwene sedai visszatér.
Imádkozzunk érte, hogy mihamarabb köztünk legyen! Összekötötte a
sorsunkat a sajátjával, amikor úgy döntött, befogad minket. Azok
után, amit láttam, amit éreztem, eszem ágában sincs feladni a
tanulást! – Az asszony felemelte a kosarat. – Feltételezem, azt
szeretné, hogy ezeket kimosva, tisztán kapja vissza?
– Igen. És köszönöm.
– Novícia vagyok, Siuan sedai. Kötelesség és öröm a számomra. –
Az idős asszony tisztelettudóan meghajolt, és továbbment a járdán. A
lépte fiatalosabb volt a koránál.
Siuan utána nézett, aztán megállított egy újabb novíciát. Újabb
hírnök Bryne-nek. Csak a biztonság kedvéért. Siess, te lány! –
gondolt Egwene-re, és felnézett a Fehér Torony csúcsára. Nem csak
Sharina sorsa fonódott össze a tiéddel. Mindannyian
belegabalyodtunk a hálódba!

 

 

Tizenkilencedik fejezet
TÉTEK
Káosz. Az egész világ felfordult. Tuon az Ebou Dar-i palota
fogadótermének erkélyén állt, a kezét a háta mögött kulcsolta össze.
A palota udvarában, a város sok más felszínéhez hasonlóan hófehérre
meszelt köveken aranyba és feketébe öltözött altarai katonák
gyakorlatoztak Tuon saját tisztjeinek figyelő tekintete alatt. A hátuk
mögött ott emelkedett a város maga; a színes sávokkal tarkított fehér
kupolák mellett karcsú, hófehér tornyocskák magaslottak.
Rend. Itt, Ebou Darban rend volt, még a városon kívül elterülő
sátor- és szekérrengetegben is. Seanchan katonák őrjáratoztak,
tartottak rendet; a Rahadot is tervezték megtisztítani. Az, hogy valaki
szegény volt, még nem jelentett okot arra – sem mentséget –, hogy
törvény nélkül éljen.
De ez a város csak aprócska kis rend-szigetet jelentett a viharos
nagyvilágban. Seanchant magát is polgárháború dúlta fel most, hogy
a császárnő meghalt. A Corenne eljött, de Sasszárny Artur földjeit
csak lassan sikerült visszafoglalniuk; keleten az Újjászületett
Sárkány akadályozta őket, nyugaton a domani seregek. Tuon még
mindig híreket várt Turan altábornok sorsáról, de nem voltak
biztatóak az előjelek. Galgan makacsul állította, hogy meglepő
kimenetele is lehet a dolognak, de Tuon egy fekete galambot látott
abban az órában, amikor Turan helyzetéről tájékoztatták. Az ómen
egyértelmű volt. Az altábornok nem tér vissza élve.
Káosz. Elnézett oldalra, ahol a hűséges Karede állt vastag,
vérvörösre és szinte már feketének ható sötétzöldre festett
páncéljában. A férfi magas volt, és szögletes arca kis híján olyan
szilárd, mint a páncél, amit hordott. A Halottvirrasztó Gárda két tucat
tagja is itt állt ma mellette – előző nap tértek vissza Tuonnal Ebou
Darba –, és hat ogier kertész. Mind a fal mellett sorakoztak. Végig
elfoglalták a magas mennyezetű, fehér oszlopos terem két oldalát.
Karede megérezte a káoszt, és feltett szándéka volt, hogy nem
hagyja, hogy még egyszer elragadják Tuont. A káosz akkor volt a
legveszedelmesebb, ha valaki azt hitte, tudja, mit érhet el, és mit
nem. Itt, Ebou Darban az egyik frakció egyenesen Tuon életére tört.
A lány azóta egyik orgyilkossági kísérletet a másik után hárította
el, hogy megtanult járni, és még mindig életben volt. Számított rájuk.
Tulajdonképp miattuk vitte ilyen sokra. Honnan máshonnan tudhatta,
hogy erősnek vélik-e, mint hogy orgyilkosokat küldenek ellene?
De Suroth árulása… Az már tényleg a káosz jele volt, ha az
előfutárok vezére maga is áruló lett. Innen nagyon-nagyon nehéz lesz
visszahozni a világba a rendet. Talán lehetetlen.
Tuon kihúzta magát. Azt hitte, még sok-sok évig nem lesz belőle
császárnő. De teljesíti a kötelességét.
Elfordult az erkélytől, és visszasétált a fogadóterembe, hogy
szembenézzen a rá várakozó tömeggel. A Vér többi tagjához
hasonlóan neki is hamuval volt bekenve az arca; így gyászolták a
császárnő elvesztését. Tuont nem fűzte érzelmi kapocs az anyjához,
de az embernek nem kellett szeretnie a császárnőt. Ő az volt, aki
rendet és stabilitást nyújtott. Tuon csak most kezdte megérteni
ezeknek a fontosságát, most, hogy a felelősség súlya az ő vállán
nyugodott.
A széles, négyszögletű termet az oszlopok közt égő
kandelábereken kívül az erkélyrácsokon át beáradó napfény
világította meg. Tuon parancsára kivitték a szőnyegeket; jobban
tetszett neki a ragyogó, fehér padlócsempe. A mennyezeten tengeri
halászokat ábrázoló freskó kéklett, sirályokkal a tiszta égen, és a
falak is halványkéken ragyogtak. A jobbján álló kandeláber előtt egy
tíz da’covaléből álló csoport térdelt. Áttetsző ruhát viseltek,
parancsra vártak. Suroth nem volt köztük. A Halottvirrasztó Gárda
kezében volt, legalábbis amíg kinőtt a haja.
Amint Tuon belépett a terembe, a közrangúak térdre ereszkedtek,
és a földhöz érintették a homlokukat. A Vér tagjai letérdeltek, és
lehajtották a fejüket.
A da’covalékkel átellenben, a csarnok túloldalán ott térdelt
Lanelle és Melitene, ruhájuk elején a vörös mezőben villódzó
hímzett, ezüst villámokkal. Pórázon vezetett damanejaik arccal lefelé
térdeltek. Tuon elrablása számos damanenak elviselhetetlen
szomorúságot okozott, és a távollétében vigasztalhatatlanul
zokogtak.
A szék, ami rá várt, meglehetősen egyszerű volt. Fa, a támláján és
a karfákon fekete bársony borítással. Helyet foglalt. A legsötétebb
tengerkék ruha volt rajta, és könnyű, fehér köpeny libegett mögötte.
Amint leült, a teremben lévők felemelkedtek tiszteletteljes
tartásukból – persze a da’covalék nem, ők továbbra is térdeltek.
Selucia felállt, és fellépett a szék mellé. Aranyhaja jobboldalt vaskos
fonatban omlott le, a feje bal oldalát kopaszra borotválták. Az ő
arcán nem szürkéllett hamu, hiszen nem volt a Vér tagja, de a karján
egy fehér pánt jelölte, hogy a birodalom egészéhez hasonlóan ő is
gyászolja a császárnő elvesztését.
Yuril, Tuon titkára és titokban a Keze, fellépett a szék másik
oldalára. A Halottvirrasztó Gárda közelebb húzódott hozzá, sötét
páncéljuk meg-megvillant a napfényben. Mostanában különösen
szorosan őrizték. Igazán nem hibáztathatta őket a közelmúlt
eseményeinek tükrében.
Itt ülök, gondolta Tuon, körbevesz minden hatalmam, az egyik
oldalon a damanek, a másikon a Halottvirrasztó Gárda. És mégsem
érzem magam nagyobb biztonságban, mint Matrim oldalán! Milyen
különös, hogy biztonságban érezte magát mellette.
Közvetlenül előtte, az erkélyről beszűrődő napfényben ott állt a
Vér csoportja. Galgan kapitánytábornok volt a legmagasabb rangú
köztük. A férfi aznap páncélt öltött; a mellvértjét olyan sötétkékre
festették, hogy majdnem feketének tűnt. Beporozott fehér haja
taréjban futott végig a fején, a koponyája kétoldalt le volt borotválva.
Befont fürtjei a válláig lógtak, mert a főnemesekhez tartozott. Állt
mellette két alacsonyabb vérű is – Najirah zászlóstábornok és
Yamada zászlóstábornok –, valamint jó néhány közrangú tiszt.
Türelmesen várakoztak, és illően kerülték, hogy Tuon szemébe
nézzenek.
A Vér többi tagja jó néhány lépéssel mögöttük állt, hogy tanúi
legyenek Tuon aznapi cselekedeteinek. Az inas Faverde Nothish és a
hosszú képű Amenar Shumada vezette őket. Mind a ketten fontos
személyeknek számítottak – elég fontosaknak ahhoz is, hogy
veszélyesek legyenek. Nem csak Suroth volt az egyetlen, aki úgy
vélte, lehetőségek nyílnak a zavaros időkben. Ha Tuon elesne,
nagyjából bárkiből császárnő válhatna. Vagy császár.
A háború aligha ér véget egyhamar Seanchanban, de amikor vége
lesz, a győztes kétségkívül fellép a Kristálytrónra is. És akkor aztán
két vezetője lesz a Seanchan Birodalomnak, és köztük ott fekszik
majd az óceán. Összeköti őket a vágy, hogy legyőzzék a másikat.
Egyik sem hagyhatta életben a riválisát.
Rend, gondolta Tuon, és kékre lakkozott körmével kocogtatta a
szék fekete karfáját. Rendnek kell sugároznia belőlem! Nyugodt
levegőt hozok azoknak, akiket vihar sanyargat!
– Selucia lesz az Igazmondóm – jelentette be az egybegyűlteknek.
– Hirdettessék ki a Vér között!
Az udvar számított erre a bejelentésre. Selucia beleegyezően
hajtotta meg a fejét, bár semmi kedve nem volt más ranghoz. Csakis
Tuont akarta szolgálni és védeni. Nem örült ennek a pozíciónak sem.
De őszinte is volt, és egyenes: kiváló Igazmondó lesz belőle.
És legalább ezúttal Tuon is biztos lehetett benne, hogy az
Igazmondója nem egy Kitaszított.
Ezek szerint tényleg elhitte volna Falendre meséjét? Igencsak a
hihetőség határán állt, mint Matrim valamelyik meséje a sötétben
lopódzó képzeletbeli teremtményekről. De a többi sul’dam és
damane is megerősítette Falendre beszámolóját.
Néhány tény legalább egyértelmű volt. Anath és Suroth
összedolgoztak. Suroth – némi rábeszélés után – bevallotta, hogy
találkozott az egyik Kitaszítottal. Vagy legalábbis azt hitte,
találkozott eggyel. Tuon nem tudta, hogy ez a Kitaszított Anath lett
volna, de hihetőnek találta ezt a felfedezést is.
Akár Kitaszított volt, akár nem, Anath Tuonnak álcázva
találkozott az Újjászületett Sárkánnyal. És megpróbálta megölni.
Rend, gondolta Tuon, és nyugalmat erőltetett a vonásaira. Én
képviselem a rendet!
Váratlanul intett Seluciának, aki még mindig a Hangja volt – és az
árnyéka is, hiába kapta meg az Igazmondók felelősségét is. Amikor a
rangban jóval alatta állókkal akart tudatni valami, Tuon először
Seluciának továbbította a szavakat, és a szőke nő beszélt velük.
– Fel vagy szólítva, hogy kísérd be! – szólt Selucia a trón mellett
kuporgó da’covalének. A férfi meghajolt, a homlokával illette a
földet, aztán végigsietett a hatalmas termen, és kinyitotta az ajtót.
Beslan, Altara királya és a Mitsobar-ház feje fekete hajú, fekete
szemű, az altaraiakra jellemzően olajbarna bőrű, karcsú fiatalember
volt, aki az utóbbi időben a Vér által kedvelt ruhákat kezdte hordani.
Jelenleg bő, sárga nadrágot, és magas gallérú, épp csak a mellkasáig
érő kabátkát, alatta pedig sárga inget viselt. A Vér széles utat hagyott
neki a terem közepén, és ő lesütött szemmel vonult végig rajta.
Amint elért a trón előtti kérelmező helyhez, térdre ereszkedett, és
mélyen meghajolt. A hűséges alattvaló tökéletes mintaképe, kivéve
azt a vékony kis aranykoronát a fején. Tuon intett Seluciának.
– Kérik, hogy emelkedj fel! – szólt a szőke nő.
Beslan felállt, bár gondosan lesütötte a tekintetét. Pompás színész
volt.
– A Kilenc Hold Leánya őszinte részvétét fejezi ki a téged ért
veszteség miatt – mondta neki Selucia.
– Viszonzom a részvétét – hangzott a válasz. – Gyászom csak
halovány gyertyaláng a seanchan népben lobogó máglya mellett!
Túl alázatos volt. Királyként nem kellett volna ennyire
meghajolnia. Jó néhány Vérrel egy rangon lehetett.
Tuon akár el is hihette volna, hogy Beslan egyszerűen csak ilyen
odaadó azzal a nővel szemben, aki nemsokára a császárnője lesz. De
ehhez túl sokat hallott már a férfi vérmérsékletéről a kémeitől, és a
pletykákból is.
– A Kilenc Hold Leánya tudni óhajtja, hogy miért zártad be az
udvarod – folytatta Selucia, miközben figyelte, Tuon ujjai mit
intenek. – Nagyon szomorúnak találja, hogy a néped nem kérhet
kihallgatást a királyától. Édesanyád halála épp olyan tragikus volt,
mint amilyen megrázó, de a királyságodnak szüksége van rád!
Beslan meghajolt.
– Kérem, tudassa vele, hogy nem tartottam volna helyesnek fölé
emelni magam. Nem tudom, hogyan cselekedjek. Nem akartam
sértően viselkedni!
– Biztos vagy benne, hogy ez a valódi ok? – hallatszott Selucia
hangja. – Nem lehet, hogy netán lázadást szítasz ellenünk, és nincs
időd a többi kötelességedre?
Beslan hirtelen felnézett. Elkerekedett a szeme.
– Felség, én,…
– Nem kell tovább hazudoznod, Tylin gyermeke! – szólította meg
Tuon közvetlenül. A Vér egybegyűlt tagjai közül többen is
döbbenten kapkodtak levegő után. – Tudom, miket mondtál Habiger
tábornoknak, és a barátodnak, Malalin nagyúrnak. Tudok a titkos
találkozókról A Három Csillag pincéjében. Mindent tudok, Beslan
király!
A teremre csend borult, és a férfi lehajtotta a fejét egy pillanatra.
Aztán meglepő módon talpra állt, és egyenesen Tuon szemébe nézett.
A lány nem is nézte volna ki ezt a halk szavú fiatalemberből.
– Nem hagyom, hogy a népem…
– Én a helyedben most hallgatnék! – szakította félbe Tuon. – Így
is futóhomokon állsz!
Beslan habozott. Tuon látta a szemében a kérdést: nem fogja
kivégeztetni? Ha holtan akarnálak látni, gondolta, már rég halott
lennél, és észre sem vetted volna a tőrt!
– Seanchanban nagy a felzúdulás – mondta, és végigmérte a férfit.
A királyt mintha megdöbbentette volna, amit hall. – Ó, azt hitted,
nem törődök vele, Beslan? Nem érem be azzal, hogy a csillagokat
bámulom, miközben összeomlik körülöttem a birodalmam! Az
igazságot el kell fogadni! Az anyám halott! Nincs császárnő! De a
Corenne seregei bőven elég erősek ahhoz, hogy megtarthassuk a
pozíciónkat itt, az óceán innenső oldalán, Altarát is beleértve. –
Előrehajolt, és próbált határozottságot, biztos uralmat sugározni
magából. Az anyja mindig képes volt rá. Ő nem volt olyan magas,
mint az anyja, de szüksége volt erre az aurára. Aki csak a színe elé
lépett, annak pusztán ettől nagyobb biztonságban kellett éreznie
magát.
– Ilyen időkben – folytatta – nem lehet eltűrni a lázadás
fenyegetését. Sokan lehetőséget látnak majd a Birodalom
gyengeségében, és a megosztó viszályok, ha senki sem fojtja el őket,
mindannyiunkkal végezhetnek. Épp ezért határozottnak kell lennem.
Nagyon határozottnak azokkal szemben, akik ellenem kelnének!
– Akkor – kérdezte Beslan –, hogyan lehet, hogy még életben
vagyok?
– Azelőtt kezdted el tervezni a lázadásodat, hogy a Birodalomban
történt dolgoknak hírét vettük.
A férfi értetlenül ráncolta a homlokát.
– Akkor kezdtél lázongani, amikor még Suroth volt itt a vezér –
magyarázta Tuon –, amikor még anyád volt a királynő. Azóta sok
minden megváltozott, Beslan. Nagyon sok minden. Ilyen időkben
nagy teljesítményekre nyílik lehetőség.
– Tudnod kell, hogy nem szomjazom a hatalmat – szólt Beslan. –
Csak a népemet akarom felszabadítani!
– Tudom – válaszolta Tuon, és összekulcsolta maga előtt a kezét.
Lakkozott körme felpöndörödött, a könyöke a karfán nyugodott. – És
ez a másik oka annak, hogy még életben vagy. Nem hatalomvágy
miatt lázadtál fel, hanem puszta tudatlanságból. Félrevezettek, és ez
azt jelenti, talán még tanulhatsz, ha megszerzed a megfelelő tudást!
Beslan értetlenül nézett fel rá. Süsd le a tekinteted, te bolond! Ne
akard, hogy meg kelljen korbácsoltatnom téged az arcátlanságodért!
A férfi mintha csak meghallotta volna a gondolatait, félrekapta a
pillantását, aztán a földre nézett. Igen, ezt az embert jól ítélte meg.
Milyen törékeny volt a helyzete! Igaz, voltak seregei – de mennyit
eltékozolt azokból is Suroth erőszakossága!
Végül az óceán innenső partján is minden királyságnak fejet kell
hajtania a Kristálytrón előtt. Minden egyes marath’damanet pórázra
vetnek majd, és minden király, minden királynő leteszi az esküket.
De Suroth túl keményen ment nekik, különösen annak a Turan-féle
fiaskónak. Százezer embert veszítettek egyetlen csatában! Őrület!
Szüksége volt Altarára. Szüksége volt Ebou Darra. A népe
szerette Beslant. Ha karóra tűznék a fejét az édesanyja titokzatos
halála után… Mindenképp gondoskodna róla, hogy Ebou Darban
rend legyen, de jobb szerette volna, ha nem kell ahhoz a háborús
arcvonalakat ember nélkül hagynia.
– Anyád halála fájó veszteség – mondta. – Jó asszony volt. Jó
királynő.
Beslan szája megfeszült.
– Beszélhetsz – közölte vele a lány.
– A halálát… még mindig nem magyarázták meg – szólt a király.
Egyértelmű volt a célzás.
– Nem tudom, hogy Suroth gyilkoltatta-e meg – felelte Tuon, és
meglágyította a hangját. – Állítja, hogy nem ő tette. De nyomozunk
az ügyben. Ha kiderül, hogy ő állt a halála mögött, maga a trón fog
bocsánatot kérni tőled és Altarától!
A Vér tagjai ismét levegő után kapkodtak. Tuon egy pillantással
elhallgattatta őket, aztán visszafordult Beslanhoz.
– Anyád halála nagy veszteség. Tudnod kell, hogy hű volt az
esküihez!
– Igen – felelte Beslan keserűen –, feladta a trónját!
– Nem – válaszolta Tuon kurtán. – A trón a tied. Ez az a
tudatlanság, amit az előbb említettem. Neked kell vezetned a
népedet. Kell, hogy legyen királyuk. Sem időm, sem kedvem nincs
ellátni helyetted a kötelességeidet!
Azt feltételezed, hogy a seanchan uralom a hazádban azt jelenti,
az emberek nem lesznek szabadok. Ez nem igaz. Sokkal
szabadabbak, védettebbek és erősebbek lesznek, ha elfogadják az
uralmunkat!
Fölötted állok. De tényleg olyan kellemetlen ez? A Birodalom
hatalmával képes leszel megtartani a határaidat, és őrjáratozni az
Ebou Dartól távol eső vidékeken is. Az embereidet említetted? Nos,
előkészíttettem neked valamit… – Oldalra biccentett, és egy nyurga
da’covale lépett előre egy bőrtáskával a kezében.
– Ebben – folytatta Tuon – egy jelentést találsz. A számokat a
felderítőim és az őreim állították össze. Ebből láthatod, mennyi
bűntény esett, mióta elfoglaltuk az országot. Jelentések és
nyilatkozatok hasonlítják össze, milyen volt a nép helyzete a
Visszatérés előtt és után.
Azt hiszem, te is tudod, mit találsz benne. A Birodalom számodra
erőforrás, Beslan. Hatalmas, hatalmas szövetséges. Nem sértegetlek
azzal, hogy felajánlok neked újabb trónokat, amelyekre nem vágysz.
Azzal biztatnálak, hogy biztonságot, élelmet és védelmet kínálok a
népednek. És mindezért csak a hűségedet kérem cserébe.
A férfi habozva vette el a csomagot.
– Választást kínálok neked, Beslan – ismételte Tuon. – Ha akarod,
választhatod a kivégzést is. Nem teszlek da’covalévé. Hagyom, hogy
becsülettel halj meg, és nyilvánosságra hozatom, hogy azért kellett
meghalnod, mert nem voltál hajlandó letenni az esküket, és nem
fogadtad el Seanchant. Ha akarod, megengedem. Az embereid tudni
fogják, hogy ellenállva haltál meg.
Vagy választhatod azt is, hogy jobban szolgálod őket.
Választhatod, hogy életben maradsz. Ha ezt teszed, a Vér sorába
emellek. Előreléphetsz, és úgy uralkodhatsz, ahogy azt a néped
kívánja. Megígérem, hogy nem fogom irányítani a néped ügyeit.
Kérni fogok tőled forrásokat a seregeimnek, ahogy azt illik, és a
szavad nem lesz erősebb az enyémnél. De ezen kívül teljhatalommal
bírsz majd Altarában. A Vér egyetlen tagjának sem lesz joga
utasítani, megsebesíteni vagy bebörtönözni az embereidet az
engedélyed nélkül.
Elfogadom és átnézem a listádat azokról a nemesi családokról is,
akiket véleményed szerint az alacsonyabb rangú Vér tagjai közé
kellene sorolni, és legalább húszat közéjük is emelek. Altara lesz a
császárnő örökös székhelye az óceán innenső oldalán. Ennek
megfelelően ez lesz itt a legerősebb királyság. Választhatsz!
Előrehajolt, és szétnyitotta az ujjait.
– De egyet érts meg! Ha csatlakozol hozzám, nekem kell adnod a
szívedet, nem csak a szavaidat! Nem engedem, hogy figyelmen kívül
hagyd az esküidet! Azért adtam meg neked ezt az esélyt, mert hiszek
benne, hogy erős szövetségesem lehetsz, és mert hiszek benne, hogy
félrevezettek, talán épp Suroth kusza hálói.
Egyetlen napot kapsz arra, hogy dönts. Gondold át alaposan!
Édesanyád ezt találta a legmegfelelőbb döntésnek, és bölcs asszony
volt! A Birodalom stabilitást jelent. A lázadás csak szenvedést
hozhat, éhínséget és feledést. Nem jó idő ez az egyedüllétre, Beslan!
Hátradőlt. A férfi a kezében tartott csomagot nézte. Meghajolt,
kérelmezve, hogy visszavonulhasson, bár a mozdulat elég
rángatózóra sikerült, mintha nem figyelt volna oda kellőképpen.
– Távozhatsz – engedélyezte neki Tuon.
Beslan felemelkedett, de nem fordult meg, hogy menjen. A
teremre csend borult. A férfi a kezét és a csomagot nézte. Tuon látta
az arcán a küzdelmet. Egy da’covale előrelépett, hogy kiterelgesse a
férfit, ha már elbocsátották, de Tuon felemelte a kezét, és
megállította a szolgát.
Előrehajolt, és a Vér több tagja is csoszogni kezdett
türelmetlenségében. Beslan egyre csak a csomagra bámult. Aztán
felnézett. Elszánt volt a tekintete. És meglepő módon újra térdre
rogyott.
– Én, Beslan, a Mitsobar-ház fia, hűséget és szolgálatot fogadok a
Kilenc Hold Leányának és rajta keresztül a Seanchan Birodalomnak
most és mindörökké, kivéve, ha ő maga, saját akaratából felment az
esküm alól. A földem és a trónom az övé, és a kezébe helyezem őket.
Erre megesküszöm a Fény színe előtt!
Tuon hagyta, hogy kiüljön a mosoly az arcára. Beslan háta mögül
előrelépett Galgan hadseregtábornok, és megszólította a királyt.
– Nem ez a rendes módja a…
Tuon egyetlen intéssel elhallgattatta.
– Megköveteljük az itteniektől, hogy fogadják el a mi
szokásainkat, tábornok – mondta. – Illő, hogy mi is elfogadjunk párat
az övék közül!
Persze azért nem túl sokat. De az Anan nevű asszonnyal folytatott
hosszú beszélgetéseknek hála, legalább ennyit megértett. A
seanchanok talán hibáztak, amikor az itteniekre is a seanchan
engedelmességi esküket kényszerítették rá. Matrim is letette azokat
az esküket, de amint úgy lett neki kényelmesebb, könnyedén
figyelmen kívül hagyta őket – ám mégis megtartotta az adott szavát,
és az emberei biztosították róla Tuont, hogy becsületes férfi.
Milyen különös, hogy hajlamosak voltak egyik esküt a másik fölé
emelni! Igazán furcsák voltak az itteniek. De meg kell őket értenie,
ha uralkodni akar rajtuk – és uralkodnia kellett rajtuk, hogy erőt
gyűjtsön ahhoz, hogy visszatérhessen Seanchanba.
– Elégedettséggel tölt el az esküd, Beslan király! A Vér soraiba
emellek téged, neked és a házadnak uralmat biztosítok Altara fölött,
most és mindörökké. Az ügyintézés és a kormányzás terén akaratodat
csak magáé a birodalmi tróné előzheti meg. Állj fel!
Beslan felegyenesedett, bár mintha remegett volna a lába.
– Biztos benne, hogy nem ta’veren, úrnőm? – kérdezte. – Mert
erre aztán biztosan nem számítottam, amikor beléptem a terembe!
Ta’veren? Ezek az itteniek az ostoba babonaságaikkal!
– Elégedettséggel töltesz el – mondta neki Tuon. – Csak rövid
ideig ismertem édesanyádat, de kifejezetten rátermett asszonynak
tartottam. Nem örültem volna, ha ki kell végeztetnem egyetlen
életben lévő fiát!
Beslan hálásan biccentett. Oldalról Selucia jelzett alig
észrevehetően. Ezt szépen megoldottad. Talán kissé szokatlanul, de
kifejezetten ügyesen.
Tuont átmelegítette a büszkeség. A fehér hajú Galgan
tábornokhoz fordult.
– Tábornok! Tudom, vártad, hogy beszélhess velem, és igen
dicséretreméltó a türelmed. Most már szólhatsz. Beslan király,
visszavonulhatsz vagy maradhatsz. Jogodban áll a királyságodban
rendezett, nyilvános megbeszéléseken jelen lenned, és nem kell sem
engedély, sem meghívás, hogy részt vegyél rajtuk.
Beslan biccentett és meghajolt, és oldalra húzódott, hogy a
továbbiakban figyeljen.
– Köszönöm, Legnemesebb Leány – szólt Galgan tisztelettudóan,
és előrelépett. Intett a kinti folyosón várakozó so’jhinjeinek. Azok
beléptek. Először hasra vágták magukat Tuon előtt, aztán gyorsan
felállítottak egy asztalt, és szétterítettek rajta jó néhány térképet. Az
egyik szolga odavitt Galgannak egy csomagot, amit a tábornok Tuon
felé nyújtott. Karede egy szemvillanás alatt ott volt a jobb válla
mellett, Selucia a jobbjánál, de Galgan tiszteletteljes távolságban
maradt. Meghajolt, és kiterítette a holmit a földön. Az egy vörös
zászló volt, a közepén kígyózó vonallal kettészelt körrel. A kör egyik
fele fehér volt, a másik fekete.
– Ez meg micsoda? – kérdezte Tuon, és előrehajolt.
– Az Újjászületett Sárkány lobogója – mondta Galgan. – Egy
hírnökkel küldte, és újabb találkozót kér.
Felnézett – nem pillantott Tuon szemébe, csak megmutatta
gondterhelt, aggodalmas arcát.
– Ma reggel, amikor felkeltem – szólt Tuon –, három, toronyra
emlékeztető mintát láttam az égen, és egy sólyom szárnyalt el
közöttük a magasban!
A Vér tagjai a teremben elgondolkozva bólogattak. Csak Beslan
tűnt zavarodottnak. Hogyan éltek ezek az itteniek, ha nem ismerték
az ómeneket? Nem is akarták megérteni a sors látomásait, amit
eléjük sodort a Minta? A sólyom és a három torony azt jelentette,
nehéz döntést kell meghoznia a közeljövőben. Arra utaltak,
merésznek kell lennie.
– Mi a véleményed arról, hogy az Újjászületett Sárkány találkozót
kért? – kérdezte Galgant.
– Talán nem lenne bölcs dolog találkoznia ezzel az emberrel,
Legnemesebb Leány. Nem vagyok biztos abban, hogy jogosan
használja a címet. Ezen felül pedig a Birodalomnak nincs most épp
elég más ügye?
– Nem érted, miért nem vonultak vissza a seregeink – szólt Tuon.
– Miért nem indultunk vissza Seanchanba, hogy biztosítsuk a trónt!
A férfi meghajtotta a fejét.
– Bízom a bölcsességében, Legnemesebb Leány!
– Ő az Újjászületett Sárkány – mondta Tuon. – Nem csak egy
csaló. Erről meg vagyok győződve. Meg kell hajolnia a Kristálytrón
előtt, mielőtt kezdetét vehetné az Utolsó Csata. Úgyhogy maradnunk
kell. Nem véletlen, hogy a Visszatérés is most történt. Itt van ránk
szükség. Sokkal nagyobb szükség van ránk, sajnos, mint odahaza
lenne.
Galgan lassan bólintott. Egyetértett vele abban, hogy ne
vonuljanak vissza Seanchanba, de feltételezte, hogy Tuon ezt akarná.
Most, hogy kimondta, hogy maradnak, megnyerte a férfi tiszteletét.
Nem mintha ettől többé eszébe sem jutna, hogy megszerezze
magának a trónt. Senki sem juthatott ilyen magas rangra anélkül,
hogy ne lett volna roppant ambiciózus.
Ám közismert volt, hogy nemcsak ambiciózus, hanem kellően
gyakorlatias is. Nem csap le, hacsak nincs róla meggyőződve, hogy
ez a lehető legjobb döntés. El kellett volna hinnie, hogy jó esélye van
a sikerre, és hogy Tuon elmozdítása a Birodalom érdekeit szolgálja.
Ez volt a különbség a becsvágyó bolondok és a becsvágyó bölcsek
között. Utóbbiak tudták, hogy valakit megölni még csak a kezdet.
Amennyiben Galgan végzett volna Tuonnal, csak hogy megszerezze
magának a trónt, semmit sem nyer vele, ha közben elidegeníti a többi
Vért.
A férfi a térképekkel megrakott asztalhoz lépett.
– Ha továbbra is folytatni akarja a háborút, Legnemesebb Leány,
engedje meg, hogy beszámoljak a serege állapotáról! Az egyik
legnagyratörőbb tervünket Yulan altábornok vezeti.
Intett az összegyűlt tisztek felé, és egy alacsony, sötét bőrű férfi
vált ki közülük. Az alacsonyabb Vér tagja volt. Fekete parókát viselt,
hogy elrejtse a kopaszságát, és Tuonhoz közeledve letérdelt, majd
fejet hajtott.
– Parancsoljuk, hogy kelj fel és beszélj, tábornok! – hallatszott
Selucia hangja.
– A Legnemesebb Leányt illeti a köszönetem – szólt Yulan, és
felegyenesedett. A térképasztalnál intett pár segédnek, hogy tartsanak
fel egy térképet úgy, hogy Tuon is láthassa. – Az Arad Domanban
szenvedett késedelmektől eltekintve az itteni országok
visszafoglalása a tervek szerint halad. Lassabban, mint talán
szeretnénk, de számos pompás győzelemmel. A helyi országok népei
nem sietnek szomszédjaik megsegítésére. Nagyon sikeres ötlet volt
egyesével meghódítanunk őket. Csak két esetben van okunk
aggodalomra. Az egyik ez a Rand al’Thor, az Újjászületett Sárkány,
aki agresszív egyesítési háborút vív északon és keleten. A
Legnemesebb Leány bölcsességére lesz szükség, hogy megmutassa
nekünk, hogyan győzhetjük le. A másik gondot a marath’damanek
jelentős koncentrációja okozza egy Tar Valon néven ismert helyen.
Úgy vélem, a Legnemesebb Leány hallott már erről a fegyverről,
melynek segítségével nagyobb földdarabot pusztítottak el Ebou
Dartól északra.
Tuon biccentett.
– A sul’damek nem láttak még ehhez foghatót – folytatta Yulan. –
Feltételezzük, hogy ez valami damane-dolog lehet, amit
megtanulhatnak, ha sikerül a megfelelő marath’damanekat foglyul
ejtenünk. Ez a csodálatos tulajdonságuk képes egyik pillanatról a
másikra más helyre vinni őket, ha minden igaz, és egy olyan
második, jelentős taktikai előnnyel járó technikát jelenthet, amit meg
kell szereznünk.
Tuon ismét biccentett. A térképet tanulmányozta, rajta ezzel a Tar
Valon nevű hellyel. Selucia beszélt helyette.
– A Legnemesebb Leányt érdeklik a terveid. Folytasd!
– Mélységes köszönetemet fejezem ki! – hajolt meg Yulan. –
Légikapitányként engem ért az a megtiszteltetés, hogy a
Visszatéréssel szolgáló rakenek és to’rakenek parancsnoka legyek.
Úgy vélem, hogy ha mélyen az ellenség földjének szívében csapnánk
le, az nemcsak lehetséges, de nagyon előnyös is volna. Még nem
találkoztunk egyetlen marath’damaneval csatában, de ahogy egyre
jobban behatolunk az Újjászületett Sárkány uralta területekre,
kétségkívül egyre nagyobb számban találkozunk velük.
Egyelőre feltételezik, hogy biztonságban vannak tőlünk. Ha most
lecsapunk rájuk, az nagy hatással lehet a jövőnkre. Minden egyes
pórázra vetett marath’damane nemcsak hatalmas, új fegyver
seregeink szolgálatában, de olyan eszköz is, amit az ellenség
elveszített. Az előzetes jelentések szerint több száz marath’damane
gyülekezett össze ezen a Fehér Torony nevezetű helyen.
Ilyen sok? – gondolta Tuon. Ekkora hatalom könnyedén
megfordíthatja a háború menetét is. Igaz, hogy a Matrimmel utazó
marath’damanek makacsul állították, hogy nem vesznek részt
háborúkban. És tény, hogy azok a marath’damanek, akik egykor aes
sedaiok voltak, egyelőre használhatatlannak bizonyultak fegyverként.
De vajon valahogy meg lehet kerülni az esküiket? Valami, amit
Matrim mondott menet közben, azt a gyanút ébresztette benne, hogy
igen. Megrebbentek az ujjai.
– A Kilenc Hold Leánya arra lenne kíváncsi, miképp volna
kivitelezhető ez a támadás – szólt Selucia helyette. – Igen messze
vannak! Több száz mérföldnyire!
– Főleg to’rakenekből álló csapatra gondoltunk – magyarázta
Yulan tábornok. – És néhány rakenre a felderítéshez. A megszerzett
térképeink nagy, füves pusztákat mutatnak igen gyér lakossággal,
ahol út közben megpihenhetünk. Itt átkelhetünk Murandy fölött –
mutatott egy másik térképre, amit a segédek felemeltek –, és délről
kerülhetünk Tar Valon alá. Ha a Legnemesebb Leánynak megfelel,
éjszaka támadnánk, amikor a marath’damanek alszanak. A cél az
lenne, hogy minél többet fogjunk el közülük élve.
– Kérdéses, hogy mindez valóban megvalósítható-e – szólt
Selucia hangja. Tuon nagyon érdekesnek tartotta a felvetést. –
Mennyi emberre lenne szükség egy efféle rajtaütéshez?
– Ha minden erőforrást megkapunk? – kérdezte Yulan. – Úgy
vélem, össze tudnék szedni nyolcvan vagy száz to’rakent a
támadáshoz.
Nyolcvan vagy száz to’rakent. Ez úgy háromszáz katonát
jelentett, felszereléssel, ha helyet hagynak a visszaszállítandó
marath’damaneknak is. Háromszáz katona meglehetősen nagy
csapatnak számított egy efféle rajtaütéshez, de gyorsnak kell lenniük,
ha nem akarnak csapdába esni.
– Ha a Legnemesebb Leánynak a megelégedésére szolgál – lépett
előre ismét Galgan tábornok –, úgy vélem, Yulan tábornok terve
számos erénnyel bír. Járhat ugyan jelentős veszteséggel is, de sosem
lesz még egy ilyen alkalmunk. Ha bármely konfliktusban
felsorakoztatják ellenünk ezt a sok marath’damanet,
megbéníthatnak. És ha meg tudjuk szerezni ezt a fegyverüket, vagy
csak azt a képességet, hogy nagy távot megtehessünk… Azt hiszem,
ekkora nyereség azt is megéri, hogy a sereg összes to’rakenjét
kockára tegyük!
– Ha a Legnemesebb Leánynak a megelégedésére szolgál –
folytatta Yulan tábornok –, a terv szerint húszosztagnyi Mennyei
Öklöt szállítanánk, összesen kétszáz embert, és ötven
összekapcsolódott sul’damet. Úgy véltük, hogy talán egy kisebb
csoport Vérpengét is bölcs dolog lenne vinni.
A Vérpengék, a Mennyei Öklök elit egysége önmagában is
kiemelkedő csapatnak számított. Yulan és Galgan igencsak
elkötelezték magukat e mellett a terv mellett! Senki sem javasolta a
Vérpengék bevetését, hacsak nem gondolta nagyon komolyan a
dolgot, mert a Vérpengék sosem tértek vissza a bevetésről. Az volt a
dolguk, hogy ott maradjanak az Öklök visszavonulása után, és a
lehető legnagyobb kárt okozzák az ellenségben. Ha párat ott tudnak
hagyni Tar Valonban, azzal a paranccsal, hogy végezzenek minél
több marath’damaneval…
– Az Újjászületett Sárkány nem fogadja majd jól ezt a támadást –
mondta Tuon Galgannak. – Nincs kapcsolatban ezekkel a
marath’damanekkal?
– Bizonyos mértékben – mondta Galgan. – Mások azt állítják,
ellenségek. Amíg nem tudunk többet erről a dologról, a legrosszabbat
kell feltételeznünk, mégpedig, hogy ez a rajtaütés rettentően
felbőszíti majd.
– És így is azt gondolod, megéri?
– Igen. – A tábornok még csak nem is habozott. – Ha ezek a
marath’damanek az Újjászületett Sárkányhoz tartoznak, még több
okunk van rá, hogy lecsapjunk rájuk, mielőtt felhasználhatná őket
ellenünk. Talán ez a rajtaütés felbőszíti… de meg is gyengíti, ami azt
jelenti, hogy jobb helyzetből tárgyalhatunk vele!
Tuon elgondolkozva bólintott. Kétségkívül ez volt az ómen
jelezte, nehéz döntés. De egyértelműnek tűnt, melyik a helyes
választás. Egyáltalán nem volt nehéz a döntés maga. Tar Valon
összes marath’damaneját pórázra kell fogni, és ez tökéletes alkalom
volt arra, hogy egyetlen erőteljes csapással meggyengítsék az
Örökkön Győzelmes Hadsereg ellenségeit is.
De az ómen nehéz döntésről beszélt. Intett Seluciának.
– Van itt bárki is, aki ellenezné ezt a tervet? – kérdezte a Hang. –
Bárki, aki nem ért egyet azzal, amit Yulan tábornok és az emberei
most elénk terjesztettek?
A teremben lévő Vérek összenéztek. Beslan talán megmozdult, de
nem szólt egy szót sem. Az altaraiak nem tiltakoztak, amikor a
marath’damanekat pórázra fogták: úgy tűnt, hogy ők maguk sem
bíznak a fókuszálni képes némberekben. Nem voltak olyan bölcsek,
mint az amadiciaiak, akik törvényen kívül helyezték ezeket az aes
sedaiokat, de nem látták őket szívesen. Beslan nem fog tiltakozni az
ellen, hogy megtámadják a Fehér Tornyot.
Tuon hátradőlt, és várt… de mire? Talán nem is erre a döntésre
utalt az ómen. Kinyitotta a száját, hogy kiadja a parancsot,
haladjanak a tervvel, de ebben a pillanatban kitárult az ajtó, és ő
elhallgatott.
A Halottvirrasztó Gárda ajtóban őrködő tagjai egy pillanattal
később félrehúzódtak, és beengedték a folyosón szolgáló so’jhinek
egyikét. Az izmos férfi, Ma’combe mélyen a földig hajolt, éjfekete
fonata átbukott a jobb válla fölött, és a padlócsempét söpörte.
– Ha a Kilenc Hold Leányának is a megelégedésére szolgál, Tylee
Khirgan altábornok audienciáért esedezik!
Galgan döbbenten nézett fel.
– Mi történt? – kérdezte Tuon.
– Nem volt róla tudomásom, hogy visszaérkezett, Legnemesebb
Leány – felelte a férfi. – Hadd javasoljam alázatosan, hogy
szólhasson! Az egyik legkiválóbb tisztem!
– Beléphet – szólalt meg Selucia hangja.
Egy fehér ruhás férfi da’covale lépett be a terembe, mögötte pedig
egy páncélba bújt nő, karján a sisakjával. Barna bőre volt, rövid,
fekete haja kis csigákban tapadt a fejére, és a halántékánál már sok
fehér vegyült bele. A nő magas volt, és inas. Páncélja egymást átfedő
lemezei vörös, sárga és kék lakktól csillogtak, és halkan nyikorogtak,
ahogy lépdelt. Csupán alacsony Vérbe tartozott – nemrég emelték fel
Galgan tábornok parancsára –, de erről is csak rakennel tájékoztatták.
A haját épp csak egyujjnyi vastagon borotválta fel a feje két oldalán.
Tylee szeme vörös volt a kimerültségtől. Az izzadságszag és a
ruhájából áradó lóbűz alapján egyenesen Tuonhoz jöhetett, amint a
városba ért. Jó néhány fiatalabb katona követte a terembe: ők is
kimerültek voltak, és az egyik kezében jókora barna zsák lógott.
Amint a vörös szőnyeggel kijelölt kérelmező helyre értek, mind
térdre estek. A közrangú katonák a fejüket is a földhöz érintették, és
Tylee is megrándult, mintha követni akarná a példájukat, de időben
megállt. Még nem szokta meg, hogy most már ő is a Vér tagja.
– Láthatóan fáradt vagy, harcos – szólt Selucia, mint a Hang.
Tuon előrehajolt. – Feltételezhetően igen fontos hírekkel érkezel.
Tylee fél térdre emelkedett, aztán intett oldalra. Az egyik katonája
is felemelkedett, és felemelte a barna zsákot. Valami sötét, ragacsos
folyadék száradt rá az aljára. Vér.
– Ha a Legnemesebb Leánynak a megelégedésére szolgál –
kezdte Tylee, és a hangját is megülte a kimerültség. Intett az
emberének, aki kinyitotta a zsákot, és kiszórt valamit a földre.
Állatfejeket. Egy vaddisznó, egy farkas, egy… egy sólyom? Tuon
megborzongott. A sólyom feje akkora volt, mint egy emberé. Talán
nagyobb is. De valami… nem volt rendben velük. Mindegyik fej
rettenetesen torz volt.
Megesküdött volna rá, hogy a sólyom fejéről, ami úgy gurult
félre, hogy épp rálátott az arcára, emberi szempár meredt rá. És… a
többi fejnek is… voltak emberi vonásai. Elfojtotta a borzongását. Ez
meg miféle előjel lehetett?
– Ez meg mit jelentsen?! – csattant fel Galgan.
– Feltételezem, a Legnemesebb Leány tud az aielek elleni
hadműveletemről – mondta Tylee még mindig térdelve. Jó néhány
damanet elfogott a hadművelet során, bár Tuon nem tudott ennél
sokkal többet. Galgan tábornok kíváncsian várta, hogy az asszony
visszatérjen, és elmesélje a teljes történetet.
– A hadművelet során – folytatta a tábornoknő –, sok más nemzet
fiával dolgoztam együtt, akik egyike sem tette le az esküt. Erről
részletesen beszámolok, amikor lesz rá idő. – Habozott, aztán
lenézett a fejekre. – Ezek a… teremtmények… akkor támadtak meg
minket, amikor visszafelé lovagoltunk. Már Ebou Dar közelében
jártunk. Jelentős veszteséget szenvedtünk. Jó néhány egész tetemet is
magunkkal cipeltünk, nem csak ezeket a fejeket. Két lábon jártak,
mint az emberek, de leginkább állatokra hasonlítottak. – Ismét
habozott. – Azt hiszem, ezek azok a lények, akiket az óceán innenső
oldalán trallokoknak hívnak. Azt hiszem, ide tartanak.
Káosz! A Vér tagjai arról kezdtek vitatkozni, ez lehetetlen.
Galgan tábornok azonnal parancsba adta, hogy sűrítsék meg a
járőröket, és futárokat menesztett, hogy figyelmeztessék a tiszteket a
város elleni esetleges támadásra. A terem túloldaláról átsiettek a
sul’damek, hogy megvizsgálják a fejeket, míg a Halottvirrasztó
Gárda csendben Tuonhoz vonult, hogy újabb védelmi réteget vonjon
köré. Mindenkit, Vért, szolgát, katonát egyaránt árgus szemekkel
figyeltek.
Tuon úgy érezte, döbbentnek kellene lennie. De meglepő módon
nem volt az. Matrim ezek szerint ebben nem tévedett, jelezte
észrevehetetlenül Seluciának. És ő még azt hitte, a trallokok léte csak
babonaság! Megint lenézett a fejekre. Taszítóak voltak.
Selucia gondterheltnek tűnt. Csak azt nem tudom, mondott-e még
mást is, amit nem vettünk komolyan?
Tuon habozott. Meg kell majd kérdeznünk. Örülnék, ha
visszakaphatnám! Megdermedt: ez utóbbit esze ágában sem lett
volna beismerni. Azért furcsának találta a saját érzéseit. A férfi
mellett biztonságban érezte magát, bármilyen nevetségesen hangzott
is. És örült volna, ha ott áll most mellette.
Ezek a fejek is csak azt bizonyították, milyen keveset tud róla. De
most a fecsegő tömeg fölött kellett visszanyernie az uralmát. Selucia
hangja felharsant.
– Mindenki csendben lesz!
A terem elcsendesedett, bár a Vér tagja és a sul’damek mintha
még mindig igen fel lettek volna kavarva. Tylee továbbra is lehajtott
fejjel térdelt, és a katona, aki a zsákot hozta, ott kuporgott mellette.
Ezt a nőt valóban alaposan ki kell kérdezni.
– Ez a hír nem változtat semmin – szólt Selucia Tuon Hangjaként.
– Eddig is tudtuk, hogy az Utolsó Csata közel. Értékeljük Tylee
altábornok bejelentéseit. Dicséretben részesül. De ez csak még
sürgetőbbé teszi az Újjászületett Sárkány leigázását!
A teremben többen is bólogattak, Galgan tábornokot is beleértve.
Beslant mintha nem lett volna ilyen könnyű meggyőzni. Ő csak
gondterheltnek tűnt.
– Ha a Legnemesebb Leánynak a megelégedésére szolgál – hajolt
meg Tylee.
– Megengedjük, hogy szólj!
– Az elmúlt pár hét során sok elgondolkoztató dolgot láttam –
mondta a tábornoknő. – Már mielőtt megtámadták a seregemet,
azelőtt is aggódtam. A Legnemesebb Leány bölcsessége kétségkívül
messzebbre lát, mint az én fajtám, de úgy vélem, az eddigi
hódításaink igen könnyűek voltak ahhoz képest, ami ezután várna
ránk. Ha megbocsátják a merészségemet… Úgy vélem, az
Újjászületett Sárkány és a vele kapcsolatban állók jobb
szövetségesek lennének, mint ellenségek!
Merész állítás volt. Tuon előrehajolt, lakkozott körme
nekikoccant a szék karfájának. Az alacsony Vér legtöbb tagja úgy
megrettenne, ha a császárnő házanépével találkozna, arról nem is
szólva, hogy magával a Legnemesebb Leánnyal, hogy szólni sem
mernének. De ez a nő javaslatot is tett? Ráadásul a javaslata
ellenkezett az ő már nyilvánosságra hozott akaratával.
– A nehéz döntés nem mindig az a döntés, ahol a két oldal
egyenlő érveket sorakoztat fel – mondta hirtelen Selucia. – Lehet,
hogy ezúttal a nehéz döntés az, ahol tudjuk, mi a helyes, de ennek
elfogadásához el kell fogadni a hiba eshetőségét.
Tuon döbbenten pislogott. Igen, döbbent rá, Selucia most már az
Igazmondóm is. Időbe telik, hogy hozzászokjon a nő újabb
feladatához. Selucia már évek óta nem javította ki vagy szidta le
nagy nyilvánosság előtt.
De mégis, hogy személyesen találkozzon az Újjászületett
Sárkánnyal? Kapcsolatba kellett vele lépnie, és tervezte is. De nem
lenne jobb ereje teljében, a férfi seregeit tönkreverve, a Fehér
Tornyot ledöntve menni hozzá? Igen, ellenőrzött körülmények között
kell a férfit a Kristálytrón elé hozni, úgy, hogy ő is tisztában van
vele, meg kell hajolnia Tuon fennhatósága előtt.
És mégis… Seanchanban lázadás van… a helyzete itt, Altarában
is épp csak megszilárdult… Talán ideje gondolkozni egy kicsit,
venni pár mély levegőt, és megerősítenie, amije már van. Talán
ennyit megér az, hogy kicsit késleltessék a Tar Valon elleni
támadást.
– Galgan tábornok, küldj ki rakeneket az Almoth-alföldön és
Altara keleti részein állomásozó csapatainkhoz! – kezdte
határozottan. – Mondd meg nekik, hogy tartsák meg a területeinket,
de kerüljék a nyílt összetűzést az Újjászületett Sárkánnyal! És
válaszolj a kérésére is! A Kilenc Hold Leánya találkozik vele.
A tábornok biccentett és meghajolt.
Rendet kell hoznia a világba. Ha ehhez egy kicsit le kell sütnie a
tekintetét, és találkoznia kell az Újjászületett Sárkánnyal, ám legyen.
Különös módon azon kapta magát, hogy megint arra gondol, bár
Matrim még mindig mellette lenne. A közelgő találkozóra készülve
jó hasznát venné, hogy annyi mindent tud erről a Rand al’Thorról.
Vigyázz magadra, te furcsa figura! – gondolta, és visszanézett az
erkély felé, északra. Ne keveredj nagyobb bajba, mint amekkorából
szabadon kikecmereghetsz! Most már te vagy a Hollók Hercege.
Viselkedj ehhez méltóan!
Bárhol is jársz.

 

 

 

Huszadik fejezet
TÖRÖTT ÚTON
– A nők – jelentette ki Mat, ahogy Pipi nyergében a poros, ritkán
járt úton léptetett – olyanok, mint az öszvérek. – Összevonta a
szemöldökét. – Várj csak! Nem is! A nők olyanok, mint a kecskék.
Épp csak mindegyik fényverte kecske lónak képzeli magát, ráadásul
ízig-vérig díjnyertes ugratónak. Érted, Talmanes?
– Színtiszta költészet, Mat – bólogatott Talmanes, és
megtömködte dohánnyal a pipáját.
Mat a kantárral játszott, Pipi ráérősen ügetett tovább. Magas
fenyőfák szegélyezték a köves út szélét. Szerencsések voltak, hogy
rábukkantak erre az ősi útra: alighanem még a Világtörés előtt
építhették. Szinte teljesen benőtte a növényzet, a kövek sok helyütt
szétrepedtek, és az út jókora részeken egyszerűen… hiányzott.
Fenyőcsemeték kezdtek kitüremkedni az út széle és a sziklák
között, föléjük tornyosuló apáik aprócska másai. Bár az út igen durva
volt, kellően szélesnek bizonyult. Ez jó volt. Mat több ezer lovassal
vonult északra. Keményen hajtották az állatokat abban az egy hétben,
ami azóta eltelt, hogy Tuont visszaküldte Ebou Darba.
– Képtelenség a nőkkel érvelni – folytatta Mat, mereven
előrebámulva. – Olyan, mintha… Na, egy nővel érvelni olyan,
mintha leülnétek egy barátságos kis kockázásra. Épp csak a nő nem
hajlandó tudomásul venni a játék alapszabályait sem. Egy férfi
csalna, de becsületesen tenné. Súlyozott kockát használna, hogy azt
hidd, véletlenül veszítettél. És ha nem vagy elég okos ahhoz, hogy
észrevedd, mit csinál, talán meg is érdemli, hogy elvegye a pénzedet.
És kész. De egy nő leül veled ugyanahhoz a játékhoz, rád mosolyog,
és úgy tesz, mintha tényleg játszani akarna. De amikor ő dob,
előszedi a saját kockáit, amiknek mind a hat oldala üres. Egy árva
pötty sincs rajtuk. Megvizsgálja, mit dobott, aztán felnéz rád, és közli
veled, hogy egyértelműen ő nyert.
Erre megvakarod a fejed, és megnézed a kockákat. Aztán felnézel
rá, aztán le a kockákra. „De hát ezeken a kockákon nincs egy árva
pötty sem!” – mondod neki.
„Dehogy nincs! – mondja. És mind a két kockával egyest
dobtam.”
„De hát pont ennyi kéne ahhoz, hogy nyerj” – mondod erre te.
„Micsoda véletlen!” – válaszolja, és elkezdi besöpörni a pénzedet.
Te meg csak ott ülsz, és próbálod valahogy felfogni, mi történt.
Aztán hirtelen eszedbe jut valami. Nem is egy pár egyest kellett
volna dobnia, hogy nyerjen! Nem, ha egyszer te előtte hatost dobtál!
Az azt jelenti, hogy egy pár kettest kellett volna, hogy dobjon!
Izgatottan elmagyarázod neki, mire is jöttél rá. De ekkor tudod, mit
tesz?
– El sem tudom képzelni, Mat – válaszolta Talmanes a pipaszárát
rágicsálva. A pipa öbléből vékony füstcsík kanyargott az égre.
– Átnyúl az asztalon – válaszolta az ifjú és megtörli a kockáid
üres oldalát. Aztán teljesen higgadtan rád néz, és közli: „Nagyon
sajnálom! Kicsit koszosak voltak a kockák… De most már nyilván te
is látod, hogy mind a kettővel kettest dobtam!” És még el is hiszi. De
rohadtul el is hiszi!
– Hihetetlen – mondta Talmanes.
– És ez még messze nem a vége!
– Feltételeztem, hogy ez még messze nem a vége, Mat.
– Bezsebeli az összes pénzed – hadonászott az ifjú fél kézzel,
miközben a másikkal az ashandareit támasztotta meg a nyergen.
– Aztán a teremben minden egyes nő odamegy hozzá, és gratulál
neki, hogy milyen szép pár kettest dobott! Minél hangosabban
tiltakozol, azok az átkozott némberek annál lelkesebben folynak bele
a vitába! Egy pillanat alatt túlerőbe kerülnek, és aztán mindegyikük
részletesen elmagyarázza neked, hogy azokon a kockákon bizony
láthatóan két-két pötty van, és abbahagyhatnád már ezt a gyermeteg
viselkedést! Minden fényverte nőszemély látja azt a négy pöttyöt!
Még az a prűd tehén is, aki születésétől fogva gyűlölte azt,
amelyikkel kockáztál, mert annak a nagymamája ellopta a prűd tehén
nagymamája kedvenc mézeskalács receptjét még hajadon korukban!
Még azok a nők is ellened lesznek!
– Valóban pokoli teremtmények – jegyezte meg Talmanes
higgadt, kimért hangon. Ő ritkán mosolyodott el.
– Mire végeztek – folytatta Mat szinte már csak magának –, nem
lesz egy árva filléred sem, de elláttak több listára való elintézendővel,
kiosztottak, hogy mit vegyél fel, és hasogat a fejed. Csak ülsz,
bámulod az asztalt, és azon gondolkozol, hogy mi van, ha mégis
esetleg kettes volt azokon a kockákon. Csak hogy megőrizd a józan
eszed maradványait. Na, ilyen érzés érvelni egy nővel, én mondom
neked!
– És el is mondtad. Meglehetősen hosszadalmasan.
– Te most gúnyolódsz?
– Én, Mat? – nézett rá a cairhieni. – Tudod, hogy sosem tennék
olyat!
– Kár – mormolta Mat, és gyanakodva nézett a cimborájára. –
Rám férne egy kis nevetés! – Hátranézett a válla fölött. – Vanin! Hol
a Sötét Úr rücskös valagában vagyunk?
A kövér volt lótolvaj felnézett. Valamivel Mat mögött lovagolt, és
egy térkép volt előtte: egy részét kicsavarta, és egy deszkára fektette,
hogy menet közben is böngészhesse. Szinte egész délelőtt azt az
átkozott vackot nézegette. Mat azt kérte, hogy segítsen észrevétlenül
átjutni Murandyn, nem azt, hogy hónapokon át kavarogjanak a
hegyekben!
– Az ott Vakító-csúcs – intett Vanin egyik kövérkés ujjával a
fenyőfák hegye fölött épp csak kikandikáló lapos hegytetőre. –
Legalábbis azt hiszem. Lehet akár a Sardlen-hegy is.
A zömök domb valójában nem is tűnt hegynek, alig fehérlett a
csúcsán egy kis hó. Persze errefelé kevés valamirevaló „heggyel”
találkozott az ember, nem olyan vidék volt ez, mint a Ködhegység a
Folyóköz fölött. Ez itt, a Damona-hegyvonulat északkeleti része
inkább csak alacsony előhegységnek számított. Ettől még nehéz terep
volt, de ha valaki rászánta magát, át lehetett kelni rajta. És Mat
igencsak elszánta magát. Bármit megtett volna, hogy még egyszer ne
szoríthassák sarokba a seanchanok, és hogy senki se lássa meg,
akinek nem kell feltétlenül tudnia, hogy itt van. Már így is túl nagy
számlát fizetett a mészárosnak. Ki akart jutni ebből a hóhérhurokországból.
– Szóval – húzta meg Pipi kantárszárát, és bevárta Vanint –, akkor
ez melyik hegy is? Talán nem ártana megint megkérdeznünk
Roidelle mestert!
A térkép a térképészmesteré volt, és eleve csak az ő segítségével
találtak rá erre az útra. De Vanin ragaszkodott hozzá, hogy ő vezesse
a sereget – egy térképészmester nem feltétlen volt jó felderítő.
Semmi értelme sem lett volna egy poros térképészt kiküldeni, hogy
megnézze, mi vár rájuk, magyarázta Vanin. Igazság szerint Roidelle
mesternek tényleg nem volt nagy tapasztalata az ilyesmiben. Ő tudós
volt, elméleti ember. Tökéletesen el tudott igazodni egy térképen, de
legalább akkora gondot okozott neki kitalálni, hol lehetnek, mint
Vaninnak: az út szakadozott volt, a fenyők pedig olyan magasra
nőttek, hogy szinte teljesen eltakartak mindent, ami segíthetett volna
nekik a tájékozódásban, csak néhány szinte teljesen egyforma
hegycsúcs maradt.
De persze ott volt az is, hogy Vanin mintha úgy érezte volna,
fenyegetést jelent rá nézve a térképész puszta léte is; mintha attól félt
volna, hogy ezentúl nem ő vezeti majd Matet és a Bandát. Mat sosem
hitte volna, hogy a kövér lótolvaj ilyesmitől tarthat. Talán
szórakoztatónak találta volna, ha nem veszítettek volna már így is
olyan sok fényverte időt.
Vanin a homlokát ráncolta.
– Azt hiszem, ez inkább a Sardlen-hegy. Igen, csak az lehet!
– És akkor…?
– És akkor tovább lovagolunk az úton – mondta Vanin. – Épp,
ahogy egy órája javasoltam. Nem igazán vághatunk át egy ilyen sűrű
erdőn ezzel a francos hadsereggel, ugye? Akkor meg kénytelenek
vagyunk az úton maradni.
– Csak kérdeztem – védekezett Mat, és jobban a szemébe húzta a
kalapját, hogy ne vakítsa el a fény. – Egy parancsnoknak meg kell
kérdeznie az ilyesmit!
– Előre kéne lovagolnom – szólt Vanin, és ismét összevonta a
szemöldökét. Szeretett sötét képet vágni. – Ha az ott a Sardlen-hegy,
akkor egy-két órányira innen lennie kell egy jókora falunak. A
következő emelkedő tetejéről már látnom is kéne!
– Akkor menj! – biccentett Mat. Persze küldött előre felderítőket,
de egyikük sem vehette fel a versenyt Vaninnal. Kövérsége dacára a
fickó olyan könnyedén mozgott, hogy észrevétlen oda tudott surranni
bármilyen ellenséges erőd alá, és meg tudta számolni, hány szál
bajsza van az őröknek! És talán utána még a kondér levesüket is
magával vitte.
Vanin még egyszer lenézett a térképre, és megrázta a fejét.
– Tulajdonképp – motyogta –, most, hogy jobban belegondolok,
ez akár a Favlend-hegy is lehet… – Elügetett, mielőtt bárki
tiltakozhatott volna.
Mat sóhajtott egyet, s megsarkantyúzta Pipit, hogy beérje Vanint.
A cairhieni megrázta a fejét. Talmanes nagyon elszánt tudott lenni.
Az ismeretségük elején Mat meg volt róla győződve, hogy csupa
szigor, és képtelen akár egy pillanatra is szórakozni. Most kezdte azt
hinni, tévedett. Talmanes nem volt szigorú, csak visszafogott. De
néha mintha felcsillant volna a szeme, mintha mélyen legbelül
kinevette volna az egész világot, akármilyen dacosan feszítette is
meg az állát, akármilyen mosolytalan volt a képe.
Aznap arannyal szegett, vörös kabátot viselt, a homlokát pedig
cairhieni módra leborotválta és bepúderezte. Elképesztően röhejesen
nézett ki, de Mat igazán nem ítélhette el ezért. Talmanes rettentő
ízléssel bírt, de hű tiszt volt és derék ember. Ráadásul a borokhoz is
nagyon értett.
– Ne légy már ilyen mogorva, Mat! – szólt a cairhieni, és pöfékelt
aranykarimájú pipájával. Ezt meg hol szerezte? Mat nem emlékezett
rá, hogy régebben is lett volna ilyen holmija. – Az embereidnek teli a
hasa, teli a zsebe, és épp most arattunk hatalmas győzelmet. Ennél
sokkal többre egy katona sem vágyhat!
– De eltemettünk vagy ezer embert – vetette ellen Mat. – Ez nem
győzelem. – Az emlékek a fejében, a másoktól örökölt emlékek azt
súgták, hogy büszkének kellene lennie. A csata jól alakult. De akkor
is ott volt az a rengeteg halott, aki bízott benne.
– Mindig vannak veszteségek – érvelt Talmanes. – Nem
hagyhatod, hogy felemésszenek, Mat! Ez az élet rendje.
– Ha az ember nem harcol, nincsenek veszteségek!
– Akkor miért bocsátkozol olyan gyakran csatába?
– Csak akkor harcolok, ha nem tudom elkerülni! – csattant fel
Mat. Vér és hamu, csak akkor harcolt, ha rákényszerült! Ha csapdába
csalták! De miért találta magát mindig sarokba szorítva, ahányszor
csak fordult egyet?
– Ahogy mondod, Mat – mormolta a cairhieni. Kivette szájából a
pipáját, és sokat sejtetően felé bökött vele. – De valamitől nagyon
nyugtalan vagy. És nem az elesettek miatt!
Nyavalyás nemesemberek! Még az elviselhetőbbek is, mint
Talmanes, mindig azt hitték, mindent tudnak!
De persze most már Mat is nemesember volt. Ne is gondolj rá! –
mondogatta magának. Talmanes napokon át csak „fenségnek”
szólította, míg aztán ő el nem veszítette a türelmét, és rá nem
förmedt. A cairhieniek olyan rangkórosak voltak néha!
Amikor ráébredt, mivel jár, hogy Tuon férje lett, nevetett, de
leginkább csak hihetetlen kínjában. És az emberek még őt tartották
szerencsésnek! Ha már olyan szerencsés, miért jutott ilyen sorsra? A
Hollók francette Hercege? Mi a fenét jelentett ez egyáltalán?
Egyelőre ráért csak az embereiért aggódni. Hátrapislogott a válla
fölött, és végignézett a lovas katonák sorain. Mögöttük ott lovagoltak
a számszeríjászok is. Több ezer volt vele mind a kettőből, bár rájuk
parancsolt, hogy vonják be a zászlóikat. Valószínűtlennek tűnt, hogy
túl sok utazóval találkoznának ezen a Fény háta mögötti vidéken, de
ha valaki mégis látná őket, nem baj, ha nem fecseg majd összevissza.
Vajon a seanchanok követni fogják? Tuon is, ő is tudták, hogy
mostantól ellenkező oldalon állnak, és a lány látta, mire képes a
serege. Vajon szerette? Feleségül ment hozzá, de a seahcnanok nem
úgy gondolkoztak, mint az átlagos emberek. Tuon mellette maradt,
tűrte a rabságot, sosem próbált megszökni. De Mat egy pillanatig
sem kételkedett benne, hogy megindulna ellene, ha szerinte az válna
a birodalma hasznára.
Igen, ha úgy látná jónak, küldene utána embereket, bár a gondolat,
hogy üldözhetik, feleannyira sem aggasztotta, mint hogy vajon Tuon
rendben visszaért-e Ebou Darba. Valaki nagyon nagy halom pénzt
ajánlott a fejéért. Az a seanchan áruló, annak a seregnek a feje,
amelyiket ő olyan csúnyán szétvert. Vajon egyedül dolgozott? Vagy
akadtak mások is? Mibe engedte el Tuont?
Egyfolytában ez kavargott a fejében.
– Szerinted el kellett volna engednem? – Már megint azon kapta
magát, hogy ezt kérdezi.
Talmanes csak megvonta a vállát.
– A szavadat adtad, Mat, és ráadásul azt hiszem, az a nagydarab,
elszánt szemű seanchan fickó abban a fekete páncélban nem vette
volna túl jó néven, ha megpróbáltad volna megtartani a lányt!
– De lehet, hogy még mindig veszélyben van! – mormolta Mat,
szinte csak úgy magának. Megint hátranézett. – Nem lett volna
szabad szem elől tévesztenem! Ostoba nőszemély!
– Mat – szólt Talmanes, és ismét felé bökött a pipájával –,
meglepsz. Kezdesz kifejezetten férjesen beszélni!
Az ifjú erre összerezzent. Megfordult Pipi nyergében.
– Ez meg mi volt? Hogy értetted?
– Sehogy – visszakozott Talmanes sietve –, csak hogy amennyit
nyivákolsz utána, egészen…
– Nem nyivákolok! – csattant fel ő, és a szemébe rántotta a
kalapját, aztán megigazgatta a nyakában a kendőt. A medálja
megnyugtatóan húzta le a nyakát. – Csak aggódom! Ennyi az egész!
Rengeteget tud a Bandáról, és elárulhatja a fő erősségeinket!
Talmanes megvonta a vállát, és tovább pöfékelt.
Egy ideig csendben lovagoltak. A fenyőfák sóhajtoztak a szélben,
és Mat néha női kacagást hallott hátulról, ahol az aes sedaiok
lovagoltak kis csapatba gyűlve. Ahhoz képest, hogy ki nem állhatták
egymást, általában egész jól kijöttek, amikor más is látta őket. De
ahogy azt Talmanesnek is mondta az előbb, a nők csak addig
ellenségeskedtek egymással, amíg nem jelent meg egy férfi is a
közelben, hogy csordában ráronthassanak.
A nap előtt ragyogó felhőpamacsok úsztak. Már napok óta nem
látott tiszta napsütést. Épp annyi ideje, ahány napja Tuont nem látta.
A két esemény valahogy párosult a fejében. Vajon kapcsolatban
álltak?
Hülye barom! – gondolta. Aztán nemsokára már egészen úgy
gondolkozol, mint ő, mindenben előjeleket látsz, jelképeket keresel,
és jelentést tulajdonítasz annak is, ha egy nyúl átszalad előtted, vagy
ha szellent a lovad!
Ez a fajta jósolgatás ostobaság volt. Bár be kellett vallania, hogy
most már mindig kirázta a hideg, ha kettőt huhogott egy bagoly.
– Szerettél már nőt, Talmanes? – Most meg hirtelen ilyeneket
kérdezgetett!
– Elég sokat – válaszolta az alacsony fickó, és füst kanyargott a
pipájából.
– És eszedbe jutott már, hogy feleségül vedd valamelyiket?
– Nem, a Fénynek hála, nem! – tiltakozott Talmanes. Aztán
láthatóan átgondolta, mit is mondott. – Mármint ott és akkor nem lett
volna bölcs dolog. De biztos vagyok benne, hogy neked beválik a
dolog!
Mat arca elsötétült. Ha már Tuon mindenképp be akarta fejezni
ezt a házassági szertartás dolgot, nem választhatott volna egy olyan
pillanatot, amikor nem hallja mindenki?
De nem. Akkor kellett bejelentenie, amikor mindenki ott volt,
még a nyamvadt aes sedaiok is! Neki ezzel vége is volt. Az aes
sedaiok nagyon jól tudtak titkot tartani, kivéve, ha ezek a titkok
kényelmetlen vagy kínos helyzetbe hozhatták Mat Cauthont. Akkor
aztán biztos lehetett benne az ember, hogy a hírek fél nap alatt
bejárják az egész tábort, és alighanem három falura innen is tudják.
Lehet, hogy mostanra már a saját tulajdon anyja is hallotta, mi
történt, pedig több száz mérföldre volt!
– Nem hagyom abba a szerencsejátékot – motyogta. – És az ivást
sem!
– Azt hiszem, ezt talán már említetted – bólogatott Talmanes. –
Eddig úgy háromszor vagy négyszer? Néha már attól tartok, ha
éjszaka benéznénk a sátradba, álmodban is ezt motyognád!
„Rohadtul tovább fogok ám játszani! Rohadtul ám, játszani és inni is!
Hol az a nyamvadt ital? Nem akar valaki játszani érte?” – Mindezt
képes volt tökéletesen komoly arccal előadni, de mintha megint
mosoly lapult volna a tekintetében, ha az ember tudta, mit keressen.
– Csak azt akarom, hogy mindenki tudja – mondta Mat. – Nem
akarom, hogy bárki is azt higgye, elpuhulok, csak mert… mert
tudod!
Talmanes vigasztalóan rápillantott.
– Nem fogsz elpuhulni, csak mert megházasodtál! Ugyan már, ha
jól tudom, a nagy kapitányok némelyike is házas! Davram Bashere
egészen biztosan nős, és Rodel Ituralde is. Nem, nem fogsz
elpuhulni, csak mert megházasodtál!
Mat kurtán bólintott. Helyes, tisztázták a dolgot!
– De az lehet, hogy unalmasabb leszel – jegyezte meg Talmanes.
– Jól van, ennyi elég is lesz! – jelentette ki Mat. – A következő
faluban bemegyünk kockázni a fogadóba! Te meg én!
A cairhieni elfintorodott.
– Amilyen harmadrangú borokat ezekben a kis hegyi
porfészkekben tartanak? Mat, kérlek! Legközelebb azt akarod, hogy
sört igyak?
– Vitának helye nincs! – Mat hátranézett a válla fölött. Ismerős
hangokat hallott. Olver, a feje két oldalán vitorlaként elálló fülével,
rút kis arcocskájával ott ült Szellő nyergében, és Noallal beszélgetett.
A göcsörtös öregember egy csontos herélt nyergében ülve bólogatott,
miközben Olver lelkesen hadart. A kiskölyök rettentően komolynak
tűnt, és nyilván a legújabb elméletét magyarázta el, hogy miképp
lehet bejutni a Ghenjei-toronyba.
– Hóha! – szólt Talmanes. – Ott van Vanin!
Mat megfordult, és látta, hogy egy lovas közeleg feléjük a sziklás
úton. Vanin mindig nevetségesen nézett ki, ahogy hatalmas
dinnyeként zötykölődik a ló hátán, a két lába kiáll oldalra. De
pompás lovas volt, ezt meg kellett hagyni.
– Ez a Sardlen-hegy – jelentette be, ahogy odaért hozzájuk.
Megtörölte izzadt, kopasz homlokát. – A falu valamivel odébb van,
és Hátránd a neve. Fényverte jó térkép ez! – ismerte be mogorván.
Mat megkönnyebbülten lélegzett fel. Már kezdte azt hinni, itt
kavarognak a hegyek közt, míg az Utolsó Csatának vége nem lesz.
– Nagyszerű! – mondta. – Akkor…
– Falu? – csattant fel kurtán egy női hang.
Az ifjú nagyot sóhajtva megfordult. Három lovas vágott magának
utat a menetoszlopban. Talmanes vonakodva intett a katonáknak, és
megállította a menetet. A három aes sedai szerencsétlen Vaninra
vetette magát. A köpcös fickó összehúzódott a nyeregben, mintha
még annak is jobban örült volna, ha lótolvajláson kapják – és innen
már csak a bitó alá megy –, mint hogy három aes sedai vegye körbe
és faggassa ki.
Joline vezette a falkát. Mat egykor talán azt mondta volna rá,
csinos, karcsú teremtés, hívogató, nagy, barna szemekkel. De az a
kortalan aes sedai arc ma már azonnal elriasztotta volna. Nem, már
rég nem merte gondolni sem azt a Zöldről, hogy csinos. Ha az ember
hagyta, hogy csinosnak lássa az aes sedaiokat, két szemvillanással
később már az ujjuk köré is csavarták, és ugrott minden intésükre.
Joline már arra is célozgatott, hogy szívesen az őrzőjévé fogadná őt!
Vajon még mindig haragszik, amiért elfenekelte? Az Egyetlen
Hatalommal persze nem árthatott neki – még ha a medál nem védte
volna, az aes sedaiok akkor is megesküdtek, hogy nem ölnek a
Hatalommal, csak nagyon pontosan meghatározott körülmények
között –, de Mat nem volt ostoba. Feltűnt már neki, hogy a kések
használatáról egyik aes sedai eskü sem rendelkezett.
Joline mögött még két nő lovagolt: Edesina, egy Sárga nővér, és
Teslyn, egy Piros. Edesina meglehetősen kellemes látványt nyújtott
kortalan arca dacára is, de Teslyn olyan vonzó hatást keltett, mint
egy bot. Az éles vonású illiani nőszemély csontos volt, sovány, akár
egy magára hagyott vén macska. De azok alapján, amit Mat látott, a
helyén volt az esze, és néha szinte már egy szikrányi tisztelettel
kezelte őt. Egy Piros. Tisztelettel. Mik vannak!
De ahogy a három aes sedai mindegyike rá nézett, amikor a
menetoszlop elejére értek, senki sem hitte volna el, hogy neki
köszönhetik az életüket. Ám a nők már csak ilyenek voltak. Ha egy
férfi megmentette az életüket, nekiálltak tiltakozni, hogy meg tudtak
volna ám szökni maguktól is, és hogy igazán nem tartoznak
semmivel. Sőt, az esetek felében még le is szidták, hogy most
felborította az úgynevezett terveit.
Miért bajlódott még velük egyáltalán? Egy szép napon, a Fény
égesse meg, előszedi a jobbik eszét, és ott hagyja a következő rívó
társaságot láncra verve!
– Mi a helyzet? – förmedt rá Joline Vaninra. – Sikerült
megállapítanod, hol lehetünk?
– Rohadtul jól – morogta a kövér férfi, aztán a szégyenkezés
legkisebb jele nélkül megvakaródzott.
Derék ember ez a Vanin, mosolyodott el Mat is. Mindenkivel
egyformán bánik. Az aes sedaiokkal is.
Joline mereven Vanin szemébe nézett, mint valami vízköpő egy
flancos uraság kőházának a tetején. A volt lótolvaj összerezzent,
aztán megroskadt, végül szégyenkezve meghajolt.
– Úgy értem, valóban megállapítottam, hol lehetünk, Joline sedai!
Mat érezte, ahogy lehervad a mosolya. A Fény égessen meg,
Vanin!
– Pompás! – szólt Joline. – És egy faluhoz közeledünk, jól
hallottam? Talán végre találunk egy tisztességes fogadót is! Örülnék,
ha végre valami mást is ehetnék, mint amit Cauthon rablóbandája
„ételnek” nevez!
– Most aztán ide figyelj…! – kezdte Mat. – Szó sincs róla…
– Milyen messze lehetünk Caemlyntől, Cauthon mester? –
szakította félbe Teslyn. Igyekezett úgy tenni, mintha Joline ott sem
lett volna. Mostanában mintha rendszeresen egymás torkának estek
volna, már ahogy azt a nők szokták, kifelé mosolyogva. Az aes
sedaiok nem civakodtak. Matet egyszer alaposan legorombították,
mert a „tárgyalásukat” „civódásnak” merte nevezni. Pedig neki húgai
voltak, és pontosan tudta, milyen egy rendes, alapos civódás.
– Mit is mondtál az előbb, Vanin? – nézett Mat a férfira. – Hogy
úgy kétszáz mérföldnyire lehetünk Caemlyntől?
Vanin biccentett. Az volt a terv, hogy először Caemlynbe
mennek, mert találkozniuk kellett Esteannal és Daeriddel, és
információt meg ételt is kellett szerezniük. Utána teljesíti a Thomnak
tett ígéretét. A Ghenjei-toronynak várnia kellett még pár hetet.
– Kétszáz mérföld – mormolta Teslyn. – Akkor mikorra érhetünk
oda?
– Gondolom, az attól függ – mondta Vanin. – Ha egyedül
mennék, talán egy bő hét alatt is megtennék ekkora távot, már ha
volna pár jó lovam, hogy váltva lovagoljam meg őket, meg ha
ismerős terepen haladnék. Egy sereggel? Ezeken a hegyeken át?
Ezen a ramaty úton? Amondó vagyok, legalább húsz nap. De lehet az
több is.
Joline odapillantott Matre.
– Nem hagyjuk itt a Bandát – jelentette ki az ifjú. – Szó sem lehet
róla, Joline!
A nő elégedetlenül fordította el a fejét.
– Nyugodtan továbbmehettek egyedül is – folytatta Mat. – Ez
mindhármatokra vonatkozik! Ti, aes sedaiok nem vagytok a
foglyaim, akkor válnak el az útjaink, amikor nektek jólesik, feltéve,
hogy északra mentek. Azt nem hagyom, hogy visszaforduljatok, és
megint elfogassátok magatokat a seanchanokkal!
Milyen lenne megint csak a Bandával utazni, úgy, hogy közel s
távol nincs egy aes sedai sem? Ó, bárcsak…
Teslyn gondterhelten nézett rá. Joline is rápillantott, de a Piros
semmi jelét nem adta, hogy menne-e egyedül, vagy sem. Edesina
viszont először habozott, aztán odabiccentett Joline-nak. Ő ment
volna.
– Rendben – vetette oda Joline Matnek gőgösen. – Jó lesz magunk
mögött tudni a nyers modorodat, Cauthon. Készíts elő számunkra
úgy húsz lovat, és megyünk is!
– Húszat? – ismételte ő.
– Igen – mondta Joline. – Az embered azt mondta, neki két lóra
lenne szüksége, hogy értelmes idő alatt megtegye az utat. Hogy
pihent lóra szállhasson, feltételezem, amikor a hátasa elfárad.
– Én kettőtöket számollak – mondta Mat, aki kezdett dühös lenni
–, és ez négy lovat jelent. Azt hittem, elég okos vagy egy egyszerű
összeadáshoz, Joline! – Aztán halkabban hozzátette: – Még ha sokkal
okosabb nem is.
Joline szeme elkerekedett, és Edesina arcára kiült a döbbenet.
Teslyn is meglepődve pillantott rá. Mintha csalódott lett volna.
Oldalt Talmanes épp csak lejjebb engedte a pipáját, és halkan
füttyentett egyet.
– Ez a te híres medálod nagyon szemtelenné tesz téged, Matrim
Cauthon – szólt Joline hidegen.
– A szám tesz szemtelenné, Joline – sóhajtott fel Mat válaszul, és
megbirizgálta lazán befűzött inge alatt a medált. – A medál csak
igazmondóvá. Azt hiszem, épp el akartad magyarázni, hogy miért is
van szükséged húsz lóra, amikor így is alig jut elég hátas az
embereimnek?
– Kettő-kettő kell Edesinának és nekem – kezdte Joline mereven.
– Még kettő az egykori sul’dameknek. Azt ne hidd, hogy
hátrahagyom őket neked, hogy megrontsd őket a banditáiddal!
– Két sul’dam – biccentett Mat a sértéssel mit sem törődve. – Ez
eddig nyolc ló.
– Kettő Setalle részére. Feltételezem, ő is velünk akar jönni!
– Tíz.
– Még kettő Teslynnek – folytatta Joline. – Nyilván velünk akar
majd jönni, bár most úgy tesz, mintha nem lenne véleménye a
dologról. És kell még vagy négy málhás ló is, hogy el tudjuk vinni a
holminkat. Nekik is váltaniuk kell a terhüket, úgyhogy még négy.
Összesen húsz.
– És hogyan tervezed etetni őket? – kérdezte Mat. – Ha ilyen
tempóban lovagoltok, nem lesz időd legeltetni őket. Manapság
különben is alig találnának bármiféle ennivalót! – Ez elég nagy
gondnak bizonyult: nem sarjadt még ki a tavaszi fű. Ahány mező
mellett csak elhaladtak, mind barnán hevert az avar alatt, a halott, téli
füvet szétnyomta a hó, és alig pár szál fű vagy gyom nőtt csak. A
lovak persze téli füvön és avaron is elvoltak, de az őzek, szarvasok és
egyéb erdei vadak sem tétlenkedtek, és amit lehetett, már mind
felzabáltak.
Ha a föld nem dönt úgy, hogy nemsokára hajtani kezd… Akkor
elég kemény nyárnak néztek elébe. De ez egy másik probléma volt.
– Természetesen kell nekünk adnod zabot is – mondta Joline. – És
némi pénzt fogadóra….
– És ki gondoskodik a lovakról? Te fogod lecsutakolni mind a
kettőt minden áldott este? Te nézed meg a patkójukat, te méred ki
rendesen a zabot?
– Feltételezem, magunkkal vihetnénk pár emberedet is – jegyezte
meg Joline igen elégedetlenül. – Elkerülhetetlen kényelmetlenség.
– Ami elkerülhetetlen – kezdte Mat szárazon –, hogy az embereim
ott legyenek, ahol szívesen látják őket, nem ott, ahol
kényelmetlenségnek tartják. Nem. Itt maradnak, és nem kapsz tőlem
egy árva vasat sem. Ha menni akartok, vihettek fejenként egy lovat,
és összesen egy málhás állatot. Adok valamennyi zabot a
szerencsétlen jószágoknak, és szerintem még így is igen bőkezűen
bántam veletek!
– De ha csak egy-egy lovunk lesz, alig leszünk gyorsabbak a
seregnél! – tiltakozott Joline.
– Hogy mik vannak! – nézett rá Mat. Elfordult a nőtől. – Vanin,
menj, és szólj Mandevwinnek, hogy hirdesse ki: nemsokára tábort
verünk. Tudom, hogy még csak kora délután van, de azt akarom,
hogy a Banda elég messze legyen a falutól ahhoz, hogy ne tűnjön
fenyegetőnek, és elég közel ahhoz, hogy páran lemehessünk, és
kitapogathassuk a dolgokat.
– Rendben – felelte Vanin, és a hangjában nyoma sem volt annak
a tiszteletnek, amivel a nyamvadt aes sedait kezelte. Megfordította a
lovát, és ügetni kezdett a katonák sora mellett.
– És Vanin! – szólt utána Mat. – Gondoskodj róla, hogy
Mandevwin értse, amikor azt mondom, páran, azt úgy értem, egy
nagyon kis csapattal, Talmanes és az én vezetésem alatt. Nem
hagyom, hogy a falut elözönölje hétezer, mókára éhes katona!
Veszek odalenn egy kordét meg amennyi sört csak adnak, és
visszaküldetem az embereknek! De szigorú rendnek kell lennie a
táborban, és senki sem kószálhat be csak úgy véletlenül a faluba!
Megértetted?
Vanin biccentett. Komornak tűnt. Sosem volt vidám feladat arról
tájékoztatni az embereket, hogy nem kapnak eltávozást. Mat
visszafordult az aes sedaiokhoz.
– Nos? – kérdezte. – Elfogadjátok a nagylelkű ajánlatomat, vagy
sem?
Joline csak szipákolt egyet, aztán visszaügetett az emberek
mellett. Láthatóan nem tetszett neki a terv, hogy így menjen,
egyedül. Kár. Mat minden egyes lépésnél azon mosolygott volna,
mihez kezdenek. Bár alighanem Joline úgy három napon belül talált
volna valami szerencsétlent egy faluban, akit rávett volna, adja oda
neki a lovait, csak hogy gyorsabban haladhassanak.
Edesina is ellovagolt, és Teslyn követte őket. Különös
arckifejezéssel méregette Matet. Mintha még mindig csalódottnak
tűnt volna. Ő elfordította a fejét, aztán megharagudott magára. Mit
érdekli őt, mit gondol a Piros?
Talmanes alaposan végigmérte.
– Ez szokatlan volt tőled, Mat – jegyezte meg.
– Mi? – kérdezte az ifjú. – Hogy nem engedem el az embereket?
Jó társaság a Banda, de még sosem hallottam olyan katonákról, akik
ne keveredtek volna néha kisebb-nagyobb bajba, különösen, ha sör is
volt a közelben!
– Nem az emberekre gondoltam, Mat – mondta a cairhieni.
Lehajolt, és kiverte a pipából a hamut a kengyelen. Az elégett
dohány hátralibbent, és az út kövére hullott a ló mellett. – Arról van
szó, ahogy az aes sedaiokkal bántál. A Fényre, Mat,
megszabadulhattunk volna tőlük! Azt hiszem, húsz ló és egy kis pénz
bőven megérné, hogy ne lógjon két aes sedai a nyakunkon!
– Nem hagyom, hogy csak úgy lökdössenek – makacsolta meg
magát Mat, és intett a Bandának, hogy újra indulhatnak. – Akkor
sem, ha úgy megszabadulhatnék Joline-tól. Ha akar tőlem valamit,
legalább egy szemernyi udvariasság legyen benne, amikor megkér,
ne higgye azt, hogy csak úgy kikényszeríthet bármit, ami az eszébe
jut! Nem vagyok az ölebe! – Nem is volt! Senki ölebe! És nem
viselkedett férjesen sem, bármire gondolt is korábban Talmanes.
– Tényleg hiányzik neked – jegyezte meg a cairhieni, és mintha
kicsit meglepődött volna. Egymás mellett léptettek.
– Mi a fenéről fecsegsz te itt?
– Mat, nem te vagy a legkifinomultabb ember, akit ismerek. Néha
kifejezetten érdes a humorod, és a stílusod is elég egyszerű tud lenni.
De nagyon ritkán vagy egyértelműen udvariatlan vagy szándékosan
sértő. Tényleg nyugtalan vagy, nem igaz?
Az ifjú nem szólt egy szót sem, csak a szemébe húzta a kalapját.
– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – folytatta
Talmanes gyengédebben. – Uralkodói vér! Az ilyenek tudják,
hogyan vigyázzanak magukra! És ott vannak vele a katonái is.
Az ogierekről nem is szólva! Ogier harcosok! Ki hitte volna, hogy
egyáltalán létezik ilyen? Nem lesz semmi baja!
– Ezzel a párbeszéddel végeztünk is – jegyezte meg Mat, és
megigazította a lándzsáját, míg csak függőlegesen nem állt. A görbe
penge a láthatatlan napra meredt, a nyél végét pedig a nyereg oldalán
a lándzsáknak való szíjba csúsztatta.
– Én csak…
– Végeztünk – ismételte Mat. – Nincs több dohányod, ugye?
Talmanes nagyot sóhajtott.
– Ez volt az utolsó adag. Jó dohány… igazi folyóközi. Az
egyetlen zacskónyi, amit mostanában láttam. Roedran királytól
kaptam, a pipával egyetemben.
– Nagyra becsülhetett!
– Tisztességes, rendes munka volt – biccentett Talmanes. – És
rettenetesen unalmas. Nem úgy, mint veled lovagolni, Mat! Jó, hogy
visszakaptunk, még ha kicsit érdes is vagy! De amit az aes
sedaioknak mondtál a zabról, az aggaszt.
Mat bólintott.
– Hogy állunk takarmánnyal?
– Rosszul – sóhajtott Talmanes.
– Amit csak tudunk, veszünk a faluban – biztatta az ifjú. – A
fülünkön is folyik ki a pénz azok után, amit Roedrantól kaptál!
Egy kis faluban aligha volt annyi tartalék, hogy egy egész
hadsereget ellássanak. De a térkép alapján lassan sűrűbben lakott
vidékekre érnek. Egy ilyen gyors haddal, mint a Banda, akár egykét
naponta is áthaladhattak egy falun. A túléléshez az ember minden
településen megvette azt a keveset, amit lehetett. Emitt egy
szekérnyit, amott egy kordényit, ha elhagynak pár tanyát, akkor egyegy
vödör almát… Hétezer embert nagy feladat volt ellátni, de egy jó
parancsnok tudta, hogy egy marék gabonát sem szabad
visszautasítani. A sok kicsi sokra ment.
– Igen, de eladják a terményt a falvak? – kérdezte Talmanes. –
Amikor jöttünk lefelé, hogy segítsünk neked, elég nehéz volt bárkit
is rábírnunk, hogy adja el nekünk, amije van! Úgy tűnik, manapság
senkinek sincs túl sok mindene. Kezdenek kifogyni az élelemből;
mindegy, merre mész, és mindegy, mennyi pénzed van!
Csodálatos! Mat a fogát csikorgatta, aztán dühös lett magára,
hogy miért csinálja. Jól van, lehet, hogy kicsit ideges! De nem Tuon
miatt!
Akárhogy is, le kellett higgadnia. És az a falu ott, előttük… mit is
mondott Vanin, mi a neve? Hátránd?
– Mennyi pénz van nálad?
Talmanes összevonta a szemöldökét.
– Pár aranymárka, egy erszénnyi ezüstkorona… miért?
– Az nem lesz elég – vakarta meg az állát Mat. – Ki kell még
kaparni valamennyit előbb a saját, személyes ládámból. Talán
magunkkal vihetjük az egészet. – Megfordította Pipit. – Gyere!
– Várj már, Mat! – rántotta meg Talmanes a lova kantárját, hogy
kövesse. – Mit csinálunk?
– Leszel olyan kedves, és elfogadod az ajánlatomat, hogy jól
érezzük magunkat egy kocsmában – válaszolta az ifjú. – És ha már
ott vagyunk, feltöltjük a készleteinket. Ha egy kis szerencsém van,
ingyen!
Amennyiben Egwene vagy Nynaeve ott lettek volna, megtépik a
fülét, és közlik vele, hogy erről szó sem lehet. Tuon talán csak
végignézte volna érdeklődve, és utána tett volna egy apró
megjegyzést, amitől őt a csizmája orráig elönti a szégyen.
De Talmanesben épp az volt a jó, hogy erre csak megsarkantyúzta
a lovát, és rezzenetlen arccal előreugratott. Épp csak a szeme
villanásán látszott, hogy jól mulat.
– Akkor ezt meg kell néznem!

 

 

 

Huszonegyedik fejezet
PARÁZS ÉS HAMU
Perrin kinyitotta a szemét, és a levegőben lógva találta magát. Egy
pillanatra átfutott rajta a rettegés, és csapkodni kezdett. Fekete felhők
kavarogtak sötéten, baljósan a feje fölött. Odalenn barna, fűborította
dombok hullámoztak. Embernek nyomát sem látta. Nem voltak sem
sátrak, sem utak, de még csak lábnyomok sem.
De nem zuhant le. Csak ott lógott. Önkéntelenül is csapkodni
kezdett a karjával, mintha úszni akart volna, és ahogy az elméje
próbálta értelmezni a különös irányvesztést, kezdte elborítani a
pánik.
A farkasálom, gondolta. A farkasálomban vagyok. Elaludtam, és
reméltem, hogy ide találok!
Kényszerítette magát, hogy nyugodtan lélegezzen, és próbálta
abbahagyni a kapálódzást, bár nehezére esett megnyugodnia így,
több száz láb magasan az égen. Hirtelen egy szürke prémes alak
suhant el mellette, átugrott a levegőn. A farkas lesiklott a mezőre, és
könnyedén földet ért.
– Ugró!
Ugorj le, Ifjú Bika! Biztonságos. A farkas üzenete szokás szerint
szagok és képek keveréke volt. Perrin egyre jobban tudta értelmezni,
mit lát – a puha talaj a földet jelentette, a sivító szép az ugrást, a
nyugalom és békesség illata pedig azt, hogy semmi oka nincs a
félelemre.
– De hogyan?
Régebben mindig előrerohantál, mint egy frissen elválasztott
kölyök. Ugorj! Ugorj le! Messze alatta Ugró leült a csülkére, és
felvigyorgott a férfira.
Perrin a fogát csikorgatta, és elmorzsolt az orra alatt pár szitkot a
makacs farkasokra. Úgy nézte, a halott farkasok még
megátalkodottabbak. Bár volt némi igazsága Ugrónak. Ő már ugrott
ezen a helyen, még ha az égről soha nem is kellett levetnie magát.
Mély levegőt vett, aztán lehunyta a szemét, és elképzelte, ahogy
ugrik. Szél vágott végig rajta hirtelen fuvallatban, aztán a lába puhán
talajt ért. Kinyitotta a szemét. Számtalan harc sebét magán viselő,
jókora szürke farkas ült mellette a földön. Vadárpa sarjadt körülötte a
tágas síkon, sűrű csomókban állt közte a magas, vékony, égre törő fű.
Szúrós szárak karistolták Perrin karját a szélben. Viszketni kezdett
tőlük. A fűnek túl száraz volt a szaga, akár az egész télen a pajtában
hagyott szénának.
Az Álmok Világában sok minden átmeneti léttel bírt: az egyik
pillanatban egy kupac avar zörgött a lába alatt, a másikban már el is
tűnt. Mindennek kicsit állott volt a szaga, mintha nem lenne teljesen
jelen.
Felnézett. Az ég viharos volt felettük. Itt általában a felhők is
éppolyan tünékenyeknek bizonyultak, mint bármi más. Néha teljesen
beborult az ég, aztán egy pillanat alatt kitisztult. Ezúttal viszont nem
mozdultak a sűrű, sötét viharfellegek. Fortyogtak, kavarogtak, és
villámok cikáztak az egyes felhők között. De egy villám sem csapott
le a földre, és nem hallatszott mennydörgés sem.
A síkság meglepően csendesnek tűnt. A felhők beborították az
eget, baljósan sodródtak. És nem oszlottak el.
Közel az Utolsó Vadászat. Ugró felnézett az égre. Akkor majd
együtt futunk. Hacsak nem alszunk helyette.
– Alszunk? – kérdezte Perrin. – És mi lesz az Utolsó Vadászattal?
Közeleg, helyeselt Ugró. Ha az Árnyékölő elbukik a viharban,
mindenki örökre aludni fog. Ha megmarad, akkor együtt vadászunk.
Ti meg mi.
Perrin megvakarta az állát, és próbált kiigazodni az üzenet képein,
szagain, hangjain, érzésein. Nem értett belőle sok mindent.
De akárhogy is, most itt volt. Ide akart jönni, és eldöntötte, hogy
kiszed pár választ Ugróból, ha tud. Jó volt újra látnia a farkast.
Fussunk! – üzente Ugró. Az üzenet nem tűnt feszültnek. Csupán
egy ajánlatnak. Fussunk együtt!
Perrin biccentett, aztán elkezdett kocogni a fűben. Ugró mellé
szökkent, és magában mulatva üzent neki.
Két lábon, Ifjú Bika? Két lábon lassú vagy! Az üzenetben
emberek botorkáltak, botlottak meg és estek el, akadályozta őket
mulatságos, hosszú lábuk.
Perrin habozott.
– Észnél kell lennem, Ugró – felelte. – Ha hagyom, hogy a farkas
átvegye az irányítást… akkor veszélyes dolgokat csinálok!
A farkas félrebillentette a fejét, és Perrin mellett ügetett a füves
mezőn. A szárak recsegve törtek le, ahogy átvágtak köztük, és
összekaristolták őket. Nemsokára találtak egy keskeny kis
vadcsapást, és ráfordultak.
Fussunk! – erősködött Ugró. Láthatóan nem értette Perrin
vonakodását.
– Nem megy – torpant meg ő. Ugró megállt, és pár könnyed
ugrással visszatért hozzá. A szaga alapján zavarodott volt. – Ugró,
megrémítem saját magam – magyarázta Perrin. – Amikor elveszítem
az önuralmamat. Először közvetlenül azután történt, hogy
találkoztam a farkasokkal. Segítened kell megértenem!
Ugró továbbra is csupán bámult rá, a nyelve épp csak kilógott a
szájából, az állkapcsa kicsit leengedve.
Miért csinálom ezt az egészet? – gondolta magában Perrin, és
megrázta a fejét. A farkasok nem úgy gondolkoztak, mint az
emberek. Mit számított, hogy Ugró mit gondol erről az egészről?
Együtt fogunk vadászni, küldte Ugró.
– És mi van, ha én nem akarok veletek vadászni? – kérdezte
Perrin. Ahogy ezt kimondta, összefacsarodott a szíve. Szerette ezt a
helyet, a farkasálmot, bármilyen veszélyes is volt. Csodálatos dolgok
történtek vele, mióta először elindult a Folyóközből.
De nem hagyhatta, hogy továbbra is el-elveszítse az önuralmát.
Rá kellett lelnie az egyensúlyra. Igenis számított, hogy eldobta a
csatabárdot. A bárd és a pöröly másfajta fegyver volt – az egyikkel
csak ölni lehetett, de a másikkal volt választása.
Ám ahhoz jól kellett választania. Uralkodnia kellett magán. És
úgy vélte, ehhez az első lépés, ha megtanulja, hogyan uralkodjon a
benne rejlő farkason.
Fuss velem, Ifjú Bika! – küldte Ugró. Felejtsd el ezeket a
gondolatokat! Fuss, akár egy farkas!
– Nem tehetem – válaszolta Perrin. Megfordult, és végignézett a
síkságon. – De meg kell ismernem ezt a helyet, Ugró. Meg kell
tudnom, hogyan használhatom, hogyan uralhatom!
Emberek, gondolta Ugró, és lekicsinylő, dühös szagot küldött
Perrinnek. Uralni. Mindig csak uralni!
– Szeretném, ha megtanítanál – mondta Perrin, és visszafordult a
farkashoz. – Le akarom győzni ezt a helyet. Megmutatod, hogy kell?
Ugró visszakuporodott a csülkére.
– Rendben – szólt Perrin. – Akkor keresek más farkasokat, akik
segítenek!
Megfordult, és elindult a vadcsapáson. Nem ismerte fel ezt a
vidéket, de már megtanulta, hogy a farkasálom kiszámíthatatlan. Ez a
derékig érő fűvel és tiszafákkal benőtt síkság bárhol lehet. Hol
bukkanhat farkasokra? Kinyúlt az elméjével, és rájött, hogy itt ez
sokkal nehezebb, mint az ébrenlét világában.
Nem akarsz futni. De más farkasokat keresel. Miért vagy ilyen
nehézfejű, te kölyök? Ugró ott ült előtte a fűben.
Perrin morgott egyet, aztán nagyot ugrott. Vagy százlábnyira
emelkedett a levegőben. Amikor földet ért, a lába olyan könnyedén
simult a fűre, mintha csak egyet lépett volna.
És Ugró már ott is állt előtte. Perrin nem látta, hogy a farkas
elrugaszkodott volna. Az egyik pillanatban az egyik helyen volt, a
másikban egy másikon. Perrin a fogát csikorgatta, és újra kutatni
kezdett más farkasok után. Érzett valamit a távolban. Erősebben
kellett próbálkoznia. Összpontosított, még több erőt szívott magába,
és valahogy sikerült még messzebbre kinyúlnia az elméjével.
Ez veszélyes, Ifjú Bika! – küldte Ugró. Túl erősen vagy itt. Meg
fogsz halni!
– Mindig ezzel jössz – válaszolta Perrin. – Áruld el, amit tudni
akarok! Mutasd meg, hogyan tanulhatok!
Makacs kölyök, küldte Ugró. Majd gyere vissza, ha nem
ragaszkodsz hozzá, hogy a tűzvipera fészkébe dugd az orrod!
Ezzel valami nekiütközött Perrinnek, nagy súly szakadt az
elméjére. Minden eltűnt, és mint a vihar sodorta falevelet, kisöpörték
a farkasálomból.
Faile érezte, ahogy a férje összerezzen álmában. Rápillantott a
sötét sátorban; bár egymás mellett hevertek a sátor sötétjében, ő nem
aludt. Várt, hallgatta a férje lélegzetét. Perrin hanyatt fordult, és
álmosan motyogott.
Hogy épp ma éjjel alszik nyugtalanul… – gondolta Faile
ingerülten.
Egy hete hagyták el Maldent. A menekültek tábort – jobban
mondva táborokat – vertek egy kis folyó mellett, ami egyenesen a
jehannahi úthoz vezetett. Már közel voltak hozzá.
Az elmúlt néhány napban minden simán ment, bár Perrin úgy
ítélte meg, hogy az asha’manek továbbra is túl gyengék ahhoz, hogy
Kaput nyissanak. Faile a férjével töltötte az estét, az eszébe idézett
számos igen fontos okot arra, miért is vette feleségül annak idején.
Perrin módfelett lelkesen vette az emlékeztetést, bár a tekintete
furcsán csillogott. Nem veszedelmesen, inkább szomorúan. Űzött
lett, mialatt el voltak egymástól szakítva. Faile megértette. Neki is
megvoltak a maga kísértetei. Az ember nem várhatta, hogy minden
ugyanolyan maradjon, és abban biztos lehetett, hogy a férfi még
mindig szereti – vadul szereti. Ez épp elég volt. Nem kellett más
miatt aggódnia.
De tervezett egy vitát, amiben majd kiszedheti a férfiból a titkait.
Azért még vár vele pár napot. Az embernek jó volt emlékeztetnie a
férjét, hogy nem ülhetett elégedetten a babérjain, de nagy hiba lett
volna azt a képzetet kelteni benne, hogy nem örül, hogy
visszaszerezte.
Épp ellenkezőleg! Faile elmosolyodott, közelebb hengeredett a
férfihoz, átölelte szőrös mellkasát, a fejét pedig mezítelen vállára
hajtotta. Szerette ezt az esetlen, kőomlásszerű embert. Még édesebb
volt, hogy újra vele lehet, mint hogy győzedelmesen menekültek meg
a shaidóktól.
Perrin szeme felpattant, és Faile sóhajtott egyet. Akár szerette,
akár nem, jobban örült volna, ha a férje aznap éjjel alszik! Nem
fárasztotta ki eléggé?
A férfi ránézett, és aranyszín szeme mintha ragyogott volna a
sötétben, bár Faile tudta, hogy ez csak a fények játéka. Perrin
közelebb húzta magához.
– Nem feküdtem össze Berelainnel – morogta rosszkedvűen. –
Bárki bármit mond is!
Drága, édes, nyers Perrin!
– Tudom, hogy nem tetted – mondta vigasztalóan a nő. Ő is
hallotta a pletykákat. A táborban szinte minden egyes nő, az aes
sedaioktól a szolgákig úgy tett, mintha próbálná tartani a száját, de
ugyanazt a hírt fecsegte ki. Perrin egy éjszakát töltött Mayene
úrnőjének a sátrában.
– Nem, de tényleg – folytatta Perrin, és könyörgés vegyült a
hangjába –, tényleg nem, Faile! Kérlek!
– Mondtam már, hogy hiszek neked!
– De olyan… nem is tudom. A Fény égessen meg, asszony,
féltékenynek hangzottál!
Sosem tanul?
– Perrin – mondta szárazon Faile. – Közel egy évembe és igen sok
erőfeszítésembe telt, hogy elcsábítsalak, és akkor is csak azért
sikerült, mert még a házasságba is belementem miatta. Berelain nem
elég ügyes, hogy elbánjon veled!
A férfi felnyúlt a jobb kezével, és megvakarta az állát. Zavartnak
tűnt. Aztán csak elmosolyodott.
– Ráadásul – tette hozzá a nő, és közelebb fészkelte magát a
férjéhez –, mondtad, hogy nem. És bízom benned.
– Akkor nem is vagy féltékeny?
– Dehogynem vagyok féltékeny! – csapott rá Faile a mellkasára. –
Perrin, nem magyaráztam már el ezerszer? Egy férfinak tudnia kell,
hogy a felesége féltékeny, máskülönben nem tudja, mennyire szereti!
A legdrágább kincsedet őrződ a legjobban! Komolyan mondom, ha
mindent így el kell magyaráznom neked, nem marad egy titkom sem!
A férfi erre halkan felhorkant.
– Szerintem az úgyis lehetetlen!
Aztán elcsendesedett, és Faile is lehunyta a szemét. Remélte,
hogy megint elalszik a férje. A sátoron kívülről beszűrődött az
őrjáratozó katonák távoli beszélgetése, és az egyik patkolókovács –
Jerasid, Aemin vagy Falton – halk kopácsolása. Késő éjszakáig
dolgoztak, hogy kiegyenesítsenek egy patkót vagy szöget, és
rendbehozzanak egy lovat a másnapi menetelésre. Jó volt újra hallani
ezt a hangot. Az aielek használhatatlanok voltak, ha a lovakra került
a sor, és a shaidók vagy elengedték a megszerzett állatokat, vagy igás
állatnak fogták be őket. Faile számtalan pompás, nyereg alá való
lovat látott kordék előtt szenvedni Maldenben.
Furcsának kellene lennie, hogy megint itt van? Két hónapot sem
töltött fogságban, de mintha hosszú évek lettek volna. Mintha éveken
át szaladgált volna Sevanna dolgát intézve, mintha éveken át tűrte
volna a kiszámíthatatlan büntetéseket. De nem tudták megtörni.
Különösképp sokkal inkább nemesasszonynak érezte magát a
fogsága során, mint előtte bármikor.
Mintha Maldenig nem is értette volna meg teljesen, mit jelent
úrnőnek lenni. Ó, persze, megvoltak a maga győzelmei. A Cha Faile,
a folyóköziek, Alliandre és Perrin tábornépe. Használta, amit tanult,
segített a férfinak vezetővé válni. Mindez igen fontos volt, és
használnia kellett, amit az apjától és az anyjától tanult.
Malden azonban felnyitotta a szemét. Akikkel ott találkozott,
azoknak akkora szükségük volt rá, mint még soha senkinek. Sevanna
kegyetlen zsarnoksága alatt nem volt idő játszadozásra, és nem volt
lehetőség hibázni sem. Megszégyenítették, megverték, és kis híján
meg is ölték. És ettől végre tényleg megértette, mit is tesz
hűbérúrnőnek lenni. Még utólag is bűntudata lett, hogy hányszor
uralkodott Perrin fölött, hányszor próbálta őt is, másokat is rávenni,
hogy azt tegyék, amit ő akar. De a nemesi lét azt jelentette, hogy neki
kell elsőnek lennie. Azt jelentette, hogy vállalta, őt verjék meg, hogy
másokat ne kelljen. Áldozatot jelentett, a halál kísértését, ha ezzel
megvédhette a tőle függőket.
Nem, egyáltalán nem volt furcsa, hogy megint itt van, mert
Malden egy részét, a fontos részeket hazahozta magával. Több száz
gai’shain esküdött neki hűséget a fogság alatt, és megmentette őket.
Perrinen keresztül tette, de már voltak tervei, és vagy így, vagy úgy,
megszökött volna, és visszahozta volna a sereget, hogy kiszabadítsa a
rá felesküdötteket.
Megvolt az ára. De ha a Fény is úgy akarja, azokkal még ma
éjszaka elszámol. Kinyitotta a szemét, és Perrinre nézett. A férfi
mintha aludt volna, de elég egyenletes volt a légzése? Faile kihúzta a
karját az öleléséből.
– Nem érdekel, mi történt veled – szólt a férfi.
Faile sóhajtott. Nem, nem aludt.
– Mi történt velem? – kérdezte értetlenül.
A férje kinyitotta a szemét, és felnézett a sátor tetejére.
– Az a shaidó, akivel láttalak, amikor megmentettelek. Bármit is
tett… bármit tettél, hogy életben maradj. Nincs semmi baj.
Tényleg ez ette? A Fényre!
– Te nagydarab ökör! – mordult fel Faile, és az öklével Perrin
mellkasát püfölte, míg csak a férfi fel nem nyögött. – Miket
beszélsz? Hogy ne lenne baj, ha én hűtlen lettem volna? Miután
ennyire aggódtál, hogy tudasd velem, te hű maradtál?
– Mi? De hát ez más, Faile! Te fogoly voltál, és…
– És nem tudtam vigyázni magamra? Tényleg egy ökör vagy!
Senki nem ért hozzám! Ezek aielek! Tudod, hogy eszük ágában sem
volna bántani egy gai’shaint! – Ez nem volt teljesen igaz; a nőket
gyakran zaklatták a shaidó táborban, mert a shaidók már nem
viselkedtek aielként.
De mások is voltak a táborban, aielek, akik nem shaidók voltak.
Férfiak, akik nem voltak hajlandóak elfogadni Randet
car’a’carnjukként, de akik épp ilyen nehezen fogadták el a shaidók
vezetését. Az Árvák becsületes férfiak voltak, és bár azt állították,
hogy elvetették azokat, ők voltak az egyetlenek Maldenben, akik
hűek maradtak a régi törvényekhez. Amikor a gai’shain nők
veszélybe kerültek, az Árvák kiválogatták őket, és megvédtek, akit
csak tudtak. És semmit sem kértek cserébe.
Jó, ez nem igaz. Sokat kértek, de semmit sem követeltek. Rolan
tettben mindig is aielként viselkedett vele, ha szóban esetleg nem is.
De Masema halálához hasonlóan Rolan és Faile viszonya is olyasmi
volt, amiről Perrinnek nem kellett tudnia. Ő még csak meg sem
csókolta Rolant, de kihasználta a férfi vágyát a saját céljaira. És
gyanította, hogy ezzel a férfi is tökéletesen tisztában van.
Perrin megölte Rolant. Újabb ok rá, hogy a férje miért ne tudjon
az Árva kedvességéről. Teljesen felőrölné, ha sejtené, mit tett.
A férfi elernyedt, és lehunyta a szemét. Sokat változott az elmúlt
két hónapban, talán annyit, mint Faile maga. Ez jó volt. A
Határvidéken a népének volt egy mondása: „csak a Sötét Úr nem
változik”. Az emberek felnőttek, fejlődtek, csak az Árnyék maradt,
amilyen volt. Gonosz.
– Holnap nekiállhatunk tervezni – ásított egy nagyot Perrin. – Ha
megint használhatunk Kapukat, el kell döntenünk,
hazakényszerítjük-e az embereket, és ki kell találnunk, kik menjenek
elsőnek. Sikerült már kideríteni, mi történt Masemával?
– Nem tudok róla – mondta Faile óvatosan. – De annyi holmiját
magával vitte a sátrából, hogy…
– Masemát nem érdekelte a tulajdon – motyogta Perrin halkan.
Még mindig nem nyitotta ki a szemét. – Bár talán magával vitte
volna őket, hogy legyen miből újjáépíteni. Gondolom, elszökött, de
furcsa, hogy senki sem tudja, merre és hogyan!
– Talán a csata utáni fejetlenségben oldott kereket!
– Talán – helyeselt a férje. – Csak nem tudom… – Nagyot ásított.
– Nem tudom, Rand mit fog szólni ehhez az egészhez. Masema volt
az egész utazás célja. Őt kellett volna összeszednem és elé vinnem,
és úgy nézem, ebben kudarcot vallottam.
– Elpusztítottad az embereket, akik a Sárkány nevében öltek és
raboltak – mutatott rá Faile –, és kivágtad a shaidó vezetőség szívét,
arról nem is szólva, mennyi mindent megtudtál a seanchanokról. Azt
hiszem, a Sárkány is belátja majd, hogy az eredményeid messze
túlmutatnak azon, hogy nem vitted el neki Masemát.
– Talán igazad van – motyogta Perrin álmosan. – Átkozott
színek… nem akarom azt nézni, hogy alszol, Rand! Mi történt a
kezeddel? Te fényvakította bolond, vigyázz jobban magadra… te
vagy mindenünk… közel az Utolsó Vadászat…
A végét Faile már alig értette. Miért beszélt Perrin arról, hogy
Rand keze vadászni megy? Most akkor végre tényleg elaludt?
Valóban, nemsokára már halkan horkolt is. A nő elmosolyodott,
és gyengéden megrázta a fejét. Néha tényleg egy ökör volt a férfi. De
az ő ökre. Lemászott az ágyról, és átvágott a sátrukon. Magára dobott
egy ruhát, és megkötötte az övét. Szandált húzott, és kisurrant a
sátorajtón át. Arrela és Lacile odakinn őrködtek két Hajadonnal.
Utóbbiak odabiccentettek neki; meg fogják őrizni a titkát.
Faile hátrahagyta a Hajadon őröket, de Arrelát és Lacile-t
magával vitte. Együtt sétáltak a sötétben. Arrela sötét hajú teari nő
volt, még a legtöbb Hajadonnál is magasabb, és volt benne valami
nyerseség. Lacile alacsony volt, sápadt, és nagyon karcsú, kecses
ringással lépdelt. Annyira különbözőek voltak, amennyire két nő
csak lehetett, bár a fogságuk mindnyájukat egyesítette. A Cha Faile
két tagja vele együtt esett fogságba, és mindannyian Maldenbe
kerültek gai’shainként.
Nem mentek messzire, és két újabb Hajadon csatlakozott
hozzájuk – alighanem Bain és Chiad beszélt velük. Kiértek a
táborból, és egy kis tisztásra siettek, ahol két fűzfa állt egymás
mellett. Faile-t két nő várta ott: még mindig a gai’shain fehéret
hordták. Bain és Chiad maguk is Hajadonok voltak, fogadott nővérek
és Faile drága barátai. Még azoknál is hűségesebbek voltak hozzá,
akik felesküdtek rá. Hűek voltak, de nem kötötte őket eskü – ezt az
ellentmondást is csak az aieleknek sikerült megoldaniuk.
Faile-lal és a többiekkel ellentétben Bain és Chiad nem vették le a
fehéret, csak mert legyőzték foglyul ejtőiket. Egy évig és egy napig
ebben járnak majd. Valójában az, hogy aznap este idejöttek, hogy
tudomásul vették a fogságba esésük előtti életüket, már-már a
becsületük határát feszegette. De beismerték, hogy gai’shainnak
lenni a shaidó táborban egyáltalán nem olyan volt, amilyennek lennie
kellett volna.
Faile rájuk mosolygott, de nem szégyenítette meg őket azzal,
hogy a nevükön szólítja bármelyiket, vagy a Hajadonok kézlejeit
használja.
– Jól vagytok? – Ezt azért nem tudta nem megkérdezni, miközben
átvett egy kis csomagot Chiadtól, aki gyönyörű nő volt, nagy, szürke
szemmel, bár rövid, vörösesszőke haját elrejtette gai’shain köntöse
csuklyája. Chiad elfintorodott a kérdésre.
– Gaul az egész shaidó tábort átkutatta értem, és a beszámolók
alapján tizenkét algai’d’siswait is legyőzött a lándzsájával. Lehet,
hogy végül mégis menyasszonyi koszorút kell neki fonnom, ha túl
leszünk ezen az egészen!
Faile elmosolyodott. Chiad viszonozta a mosolyt.
– Arra nem számított, hogy az egyik férfi, akit megölt, épp az
volt, akinél Bain gai’shain volt. Nem hiszem, hogy Gaul igazán
boldog, hogy mind a ketten őt szolgáljuk!
– Micsoda ostoba fickó! – mondta Bain, kettejük közül a
magasabb. – Jellemző, hogy oda sem figyelt, kit bökdös a
lándzsájával! Nem tudta megölni a megfelelő embert anélkül, hogy
véletlenül lemészárolt volna még párat! – Erre mind a két nő
felnevetett.
Faile elmosolyodott és biccentett. Képtelen volt megérteni az aiel
humort.
– Köszönöm, hogy ezeket elhoztátok – tartotta fel a kendőbe
bugyolált kis csomagot.
– Semmiség – felelte Chiad. – Aznap amúgy is túl sokan
dolgoztak, könnyű volt. Alliandre Maritha Kigarin már vár rád a fák
között! Vissza kellene mennünk a táborba!
– Igen – tette hozzá Bain. – Talán Gaul örülne, ha megint
megdögönyöznénk a hátát, vagy ha vinnénk neki egy kis vizet.
Nagyon dühös lesz, ha ilyeneket kérdezünk, de hát egy gai’shain
csak azzal nyeri vissza a becsületét, ha jól szolgál! Mi mást
tehetnénk?
A két nő megint felnevetett, és Faile a fejét csóválva nézte, ahogy
susogó, fehér ruhával visszaszaladnak a tábor felé. A puszta
gondolatra is kirázta a hideg, hogy megint ilyen ruhát kelljen
hordania, még ha csak azért is, mert a Sevanna rabságában töltött idő
jutott róla az eszébe.
A nyurga Arrela és a kecses Lacile a két fűzfa tövében
csatlakozott hozzá. A Hajadon őrök kissé lemaradtak, és a távolból
figyelték őket. Egy harmadik Hajadon is odalépett melléjük,
könnyedén kiolvadt az árnyékok közül: alighanem Bain és Chiad
küldte, hogy vigyázzon Alliandréra. Faile a fák tövében találta a sötét
hajú királynőt. Most már újfent fejedelminek tűnt pompás, vörös
ruhájában. A haját aranyláncokkal fogta hátra. Extravagáns látvány
volt, mintha csak minél jobban rá akart volna cáfolni a rabságban
töltött napokra. Alliandre ruhája láttán Faile még kellemetlenebbül
érezte magát egyszerű öltözetében, de ennél többet nem tehetett,
hacsak nem akarta felébreszteni Perrint. Arrela és Lacile a Cha Faile
tagjaira jellemző hímzett nadrágot és inget viselték.
Alliandre kezében gondosan árnyékolt kis lámpa fénylett. Épp
csak egy kis fénycsík szökött ki belőle, és megvilágította az asszony
sötét haj keretezte, fiatalos arcát.
– Találtak bármit is? – kérdezte. – Kérlek, mondd, hogy találtak!
– Mindig is meglepően higgadt volt egy királynőhöz képest, bár
hajlamos volt a követelőzésre. Ezen a Maldenben töltött idő sokat
segített.
– Találtak – emelte meg Faile a csomagot. A négy nő köré
kuporodott, ahogy letérdelt a földre. A rövid fű hegyét megvilágította
a lámpa. Mintha megannyi kis lángnyelv pislákolt volna. Faile
kibontotta a csomagot. Semmi különleges nem volt benne. Egy kis
selyemkendő. Egy gondosan megmunkált bőröv, vert
madártollmintával. Egy fekete kendő. És egy vékony bőrpánt, a
közepén egy kővel.
– Ez az öv Kinhuiné volt – mondta Alliandre, és rámutatott. –
Láttam, hogy ezt viselte, mielőtt… – Elhalt a hangja. Letérdelt, és
felvette az övet.
– Ez a kendő egy Hajadoné – szólt Arrela.
– Másmilyenek? – kérdezte Alliandre megdöbbenve.
– Még szép, hogy másmilyenek – mondta Arrela, és felkapta a
kendőt. Faile sosem találkozott azzal a Hajadonnal, alá Arrelát a
védelmébe vette, de ő is elesett a csatában, még ha nem is olyan
drámai körülmények között, mint Rolan és a többiek.
– Ez a selyemdarab Jhoradiné volt! – Lacile habozott, aztán
felvette, és ahogy forgatta, észrevették, hogy egy kis vércsepp van
rajta. Már csak a bőrszíj maradt. Rolan hordta olykor a nyakában, a
cadin’sorja alatt. Faile azon gondolkozott, vajon mit jelenthetett
neki, és hogy volt-e bármi jelentősége annak a kis darab kőnek, egy
durván csiszolt türkiznek. Felvette, aztán Lacile-re nézett. Meglepő
módon a karcsú lány mintha sírt volna. Lacile olyan hamar
belefeküdt a nagydarab Árva ágyába, hogy Faile feltételezte, a
kapcsolatuk inkább alapult kényszeren, mint valódi érzelmeken.
– Négy halottunk van – szólt Faile, és hirtelen kiszáradt a szája.
Hivatalosan beszélt, mert így tudta a legjobban száműzni a hangjából
az érzelmeket. – Védelmeztek minket, törődtek velünk. Bár az
ellenségeink voltak, siratjuk őket. De ne feledjétek, hogy aielek
voltak! Egy aiel számára sok rosszabb halál van, mint hogy csatában
essen el!
A többiek bólintottak, de Lacile Faile szemébe nézett. Az ő
kettejük helyzete más volt. Amikor Perrin kirontott abból a
sikátorból, és ordított dühében, mert ő úgy értette a látványt, hogy
Faile-t és Lacile-t akarata ellenére rángatja magával egy-egy shaidó,
minden nagyon gyorsan történt. Verekedés közben Faile elterelte
Rolan figyelmét a megfelelő pillanatban. A férfi habozott. Mert
aggódott érte. De Perrin emiatt a lélegzetvételnyi szünet miatt tudott
végezni vele.
Vajon Faile szándékosan tette? Nem tudta. Annyi minden
kavargott a fejében, az érzelmei felkavarodtak, ahogy megpillantotta
Perrint… Felkiáltott, és… és nem tudta eldönteni, hogy vajon el
akarta-e terelni Rolan figyelmét, hogy Perrin megölhesse.
Lacile-nek nem lehettek efféle kételyei. Jhoradin odaugrott elé,
maga mögé lökte, és fegyvert emelt az idegenre. Mire Lacile hátba
szúrta a késével. Életében először ölt embert. És ráadásul egy olyan
embert, akivel megosztotta az ágyát.
Faile ölte meg Kinhuint, a harmadik Árvát, aki vigyázott rájuk.
Nem akkor ölt először életében – és nem akkor először ölt hátulról,
lesből sem. De akkor először végzett olyan emberrel, akit a
barátjának tartott.
Semmi mást nem tehetett. Perrin csak shaidókat látott, az Árvák
pedig csak a rájuk törő ellenséget. Az összecsapás nem végződhetett
volna másképp, csak Perrin vagy az Árvák halálával. Akárhogy
sikoltoznak is, a férfiak nem hátráltak volna meg.
De ettől csak még tragikusabb volt az egész. Faile megacélozta
magát; nem akarta, hogy az ő szemét is elfussa a könny, mint Lacileét.
Nem szerette Rolant, és örült, hogy Perrin élte túl a csatát. De
Rolan tiszteletre méltó ember volt, és ő… mocskosnak érezte magát,
hogy miatta kellett meghalnia.
Ennek nem lett volna szabad így végződnie. De mégis így lett
vége. Az apja gyakran mesélt hasonló helyzetekről, amikor olyanokat
kellett megölnie, akiket kedvelt, csak mert a csatamező rossz oldalán
találkozott velük. Faile sosem értette. De ha most visszamehetett
volna az időben, akkor is ugyanezt teszi. Nem kockáztatta volna
Perrin életét. Rolannak meg kellett halnia.
Ám a világ sokkal szomorúbb helynek tűnt, hogy ilyen döntéseket
kényszerített az emberre.
Lacile csendben szipogva elfordult. Faile letérdelt, és kivett egy
olajjal teli kis flaskát a Chiadtól kapott csomagból. Megfogta a
bőrszíjat, lehúzta róla a követ, aztán a szíjat a kis csomag közepére
tette. Olajat öntött rá, majd egy kis pálcát meggyújtott a lámpa
lángjáról, és lángra lobbantotta a szíjat. Nézte, ahogy ég: aprócska,
narancssipkás, kékeszöld lángok táncoltak rajta. Az égő bőr szaga
megdöbbentően hasonlított az égő emberi hús szagára. Csendes
éjszakájuk volt, a szél nem zavarta a lángokat; szabadon
pattoghattak.
Alliandre meglocsolta az övet, és azt is a parányi tűzre tette.
Arrela követte a példáját a kendővel. Végül Lacile, aki még mindig
sírt, beleejtette a sárga selyemkendőt.
Nem tehettek többet. Nem nézhették meg a holttesteket a
Maldenből való távozást megelőző felbolydulásban. Chiad azt
mondta, nem tesznek semmi becstelenséget azzal, ha hagyják őket,
de Faile-nak kellett valamit tennie. Valami kis aprósággal meg kellett
emlékeznie Rolan és a többiek becsületéről.
– Akár a mi kezünk által haltak meg – szólt –, akár a csatában
estek el, ők négyen akkor is becsülettel bántak velünk! Ahogy az
aielek mondanák, nagy tohhal tartozunk nekik. Nem hinném, hogy
valaha megfizethetnénk. De emlékezhetünk rájuk. Az Árvák és egy
Hajadon kedvesek voltak hozzánk, holott nem kellett volna annak
lenniük. Megtartották a becsületüket, amikor mások elvetették. Ha
van számukra és számunkra megváltás, ez legyen az!
– Perrin táborában van egy Árva – mondta Lacile, és a szemében
visszatükröződött a kis máglya fénye. – Niagen a neve, és Sulin, a
Hajadon gai’shainja. Elmentem hozzá, és elmeséltem neki, a többiek
mit tettek értünk. Derék ember.
Faile lehunyta a szemét. Lacile talán arra célzott, hogy
összefeküdt ezzel a Niagennel. Ezt semmi sem tiltotta a
gai’shainoknak.
– Nem töltheted be Jhoradin helyét csak így – mondta, és
kinyitotta a szemét. – Nem teheted meg nem történtté, amit tettél!
– Tudom – védekezett Lacile. – De annyi vidámság volt bennük
még abban a rettenetes helyzetben is! Jhoradin vissza akart vinni a
Háromszoros Földre, hogy feleségül vegyen.
És te sosem mentél volna vele, gondolta Faile. Tudom, hogy nem
mentél volna! De most, hogy halott, rájöttél, hogy elveszítettél egy
lehetőséget.
És különben is, ki volt ő, hogy összeszidja a lányt? Lacile
csináljon csak, amit akar. Ha ez a Niagen csak feleolyan derék
ember, mint Rolan és a többiek, lehet, hogy még jól is jár vele!
– Kinhuin épp csak elkezdett vigyázni rám – szólt Alliandre. –
Tudom, mire vágyott, de sosem követelte. Azt hiszem, azt tervezte,
hogy otthagyja a shaidókat, és segített volna nekünk megszökni. Még
ha visszautasítom, akkor is segített volna.
– Marthea gyűlölte, amivé a többi shaidó lett – mondta Arrela. –
De velük maradt, mert ez volt a törzse. Az életét adta ezért a
hűségért. Rosszabb okok is vannak a halálra.
Faile nézte, ahogy a parányi máglya utolsó parazsa is kialszik.
– Azt hiszem, Rolan szerelmes volt belém – mondta.
És ennyi volt az egész.
Mind a négyen visszatértek a táborba. „A múlt csak parázs és
hamu földje – tartotta egy régi saldaeai mondás –, a jelen tüzének
maradványa”. A parazsat szétfújta a szél a háta mögött. De Rolan
türkiz kövét megtartotta. Nem megbánásból, hanem emlékeztetőnek.
Perrin ébren hevert az éjszakában. Beszívta a sátor vászonszagát
és Faile egyedi illatát. A felesége nem volt ott mellette, bár nemrég
mehetett el. Ő elszunyókált, és a nő már nem volt ott, amikor
felébredt. Talán a természet szólította.
Felnézett a sötétségbe, és próbálta megérteni Ugrót és a
farkasálmot. Minél tovább gondolkozott, annál elszántabb lett.
Elvonul az Utolsó Csatába, és mire odaér, már uralkodni akar a
benne tomboló farkason. És vagy meg akar szabadulni az őt követő
emberektől, vagy meg akarja tanulni, miként fogadhatja el a
hűségüket.
Meg kell hoznia pár döntést. Nem lesznek könnyűek, de meg
fogja hozni őket. Egy férfinak néha keménynek kell lennie. Ez az élet
rendje. Ezt rontotta el, amikor elrabolták tőle Faile-t. Ahelyett, hogy
döntött volna, egyre csak kerülte azt. Luhhan mester csalódott lett
volna.
És ez újabb döntés elé állította őt, a legnehezebb elé. Hagynia
kell, hogy Faile ismét veszélybe lovagoljon, talán kockára is kell
tennie az életét. Ez vajon döntésnek számít? Meghozhatta ezt? A
puszta gondolatra is rosszul lett, hogy a nő veszélybe kerülhet. De
valamit tennie kell.
Három gond. Szembe fog velük nézni, és dönteni fog. De először
átgondolja mind a hármat, mert ő már csak ilyen. Ostobaság lenne
gondolkodás nélkül határoznia.
Már az a döntés is, hogy szembe fog nézni a problémáival,
megnyugtatta egy kicsit. Megfordult, és újra elnyomta az álom.

 

 

 

Huszonkettedik fejezet
AMIT MÉG TENNI LEHETETT
Semirhage egyedül ült a parányi szobában. Elvitték a székét, és
nem hagytak ott neki sem lámpást, sem gyertyát. Rohadjon meg ez
az átkozott kor az átkozott korcsaival együtt! Mit nem adott volna
pár fénykörtéért a falon! Az ő idejében bezzeg nem tagadták meg a
fényt a foglyoktól! Persze ő maga jó néhány kísérleti alanyát teljes
sötétségbe zárta, de az más volt. Fontos volt felfedeznie, miféle
hatása van rájuk a fény hiányának. Ezeknek az úgynevezett aes
sedaioknak, akik fogságban tartották, semmi logikus mentségük nem
volt rá, hogy itt hagyják a sötétben. Csak meg akarták alázni vele!
Szorosabban maga köré fonta a karját, és nekidőlt a falnak. Nem
sírt. A Kiválasztottak egyike volt! Mit számít, hogy le kellett
alacsonyítania magát? Nem törték meg!
De… azok az ostoba aes sedaiok már nem úgy néztek rá, mint
előtte. Ő nem változott meg, de azok igen. Valahogy egyetlen kurta
mozdulattal az az átkozott némber a paralis-hálóval a hajában
szétfoszlatta az ő hatását az összes többire is.
Hogyan? Hogyan veszíthette el ilyen könnyedén az irányítást?
Megremegett, ahogy az eszébe jutott, amint a nő a térdére fekteti, és
elfenekeli. Az a tiszteletlenség! A némber hangjában nem csengett
más érzelem, csak enyhe ingerültség. Úgy bánt vele, a Kiválasztottak
egyikével, mintha alig érdemelne figyelmet! Ez jobban bőszítette a
verésnél is.
Nem történhet meg még egyszer. Legközelebb már készen várja
az ütéseket, és nem törődik velük. Igen, az működni fog. Ugye?
Újra megremegett. Százakat, ha nem ezreket kínzott halálra a
tudás és az értelem jegyében. A kínzásnak volt értelme. Az ember
több szempontból is megbizonyosodhatott arról, milyen fából
faragták a másikat, amikor először belevágott a szikéjével. Ezt a kis
szólást gyakran alkalmazta. Általában mosolygásra bírta a gondolat.
Ezúttal nem.
Miért nem adhattak neki fájdalmat? Ujjtörések, húsig hatoló
vágások, eleven parázs a könyökhajlatban… Ezek mindegyikére
megacélozta magát. Felkészült rájuk. Egy apró, mohó kis része szinte
még várta is őket.
De ez? Hogy a padlóról kell felnyalnia az ételt? Hogy
kisgyermekként bánnak vele azok előtt, akik nemrég még őszinte
rettegéssel néztek fel rá?
Megölöm, gondolta nem először. Kivágom az inait, egyesével, és
az Egyetlen Hatalommal meggyógyítom közben, hogy ne haljon meg,
hogy érezze a kín minden pillanatát! Nem, nem… valami egészen újat
csinálok vele. Olyan fájdalmat fog átélni, amiről még csak nem is
hallottak ebben a korban!
– Semirhage. – Halk suttogás.
A nő megdermedt, és felnézett a sötétben. A hang halk volt, akár
a hideg szél, de éles és maró. Ugye csak képzelődött? Ugye ő nem
lehet itt?
– Csúfos kudarcot vallottál, Semirhage – folytatta a halk hang.
Halvány fény szivárgott be az ajtó alatt, de a hang a cella
belsejéből szólt. A fény mintha erősödött volna. Végül már
sötétvörösen izzott, és kirajzolta az előtte álló fekete köpenyes
alakot. Semirhage felnézett. A vöröses fényben hófehér arc bámult le
rá, halottbőr-színű, szem nélküli arc.
Azonnal térdre vetette magát a földön, és a homlokát a kopott
fapadlóra szorította. Bár az előtte álló alak úgy nézett ki, mint egy
myrddraal, sokkal magasabb volt, és sokkal, sokkal fontosabb.
Reszketni kezdett, ahogy felidézte a Sötétség Nagyurának hangját, és
hogy mit mondott neki.
Amikor Shaidar Harannak engedelmeskedsz, nekem
engedelmeskedsz! Ha vele vagy engedetlen…
– El kellett volna fognod a fiút, nem megölnöd – suttogta a
jelenés sziszegve, ahogy az edény fedője alól kicsapó gőz sziszeg és
éget. – Elvetted a karját és majdnem az életét. Felfedted a kilétedet,
és fontos segédeink buktak el miattad! Az ellenségeink elfogtak és,
lám, most megtörtek!
Semirhage hallotta, hogy mosolyog. Shaidar Haran volt az
egyetlen myrddraal, akit valaha is mosolyogni látott. De igazság
szerint nem hitte volna, hogy ez a lény valóban csak egy myrddraal.
Nem válaszolt a vádjaira. Az ember nem hazudott, de még csak
nem is mentegetőzött ez előtt az alak előtt.
Hirtelen eltűnt előle a pajzs. Levegő után kapkodott. Visszatért a
saidar! Az édes hatalom… De mielőtt magához ragadta volna,
habozott. Azok az aes sedai utánzatok odakinn megéreznék, ha
fókuszálna.
Hideg, hosszú karmú kéz érintette meg az állát. Majdnem olyan
érzés volt, mintha hús helyett halott bőrt érintene. A lény felemelte
Semirhage fejét, míg csak a szem nélküli pillantásba nem nézett.
– Kapsz még egy utolsó esélyt – suttogta a síri hang. – Ne vallj
kudarcot!
A fény elfakult. A kéz visszahúzódott az arcától. Semirhage
továbbra is térdelt, és próbálta leküzdeni a rettegését. Még egy utolsó
esély. A Sötétség Nagyura mindig is igen… találékony büntetéseket
eszelt ki. Ő is kapott már hasonló jutalmat, és nem volt sok kedve
újabbakhoz. Ezek az aes sedaiok ki sem találhattak volna olyan
büntetést vagy kínzást, ami ne tűnt volna azok mellett gyermetegnek.
Talpra kényszerítette magát, és körbetapogatózott a szobában.
Odaért az ajtóhoz, és lélegzet-visszafojtva megpróbálta kinyitni.
Az ajtó kitárult. Semirhage kisurrant a szobából anélkül, hogy
hagyta volna, hogy megnyikorduljon. Odakinn három holttest hevert
a földön, a székekről lecsúszva. A nők, akik a pajzsát tartották. Volt
ott még egy negyedik alak is; a három halott mellett térdelt a földön.
Az egyik aes sedai. Egy zöldbe öltözött nő, lófarokba hátrafogott,
barna hajjal, lehajtott fejjel.
– Azért élek, hogy szolgáljak, magasságos úrnőm! – suttogta. –
Azt az utasítást kaptam, hogy szóljak önnek: az elmémen Kényszer
van, amelyet fel kell oldania!
Semirhage felvonta a szemöldökét; nem is jött rá, hogy az itteni
aes sedaiok között van egy Fekete is! A Kényszer feloldása pedig
igen… kellemetlen mellékhatásokkal járhatott az alanyra nézve. Még
ha gyenge vagy rejtett volt a Kényszer, akkor is súlyos kárt lehetett
tenni az agyban, miközben feloldották. És ha a Kényszer erős volt…
nos, az igen érdekes látványnak bizonyult.
– Továbbá – folytatta a nő, és valami kendőbe burkolt holmit
nyújtott oda neki –, ezt is át kell adnom!
Semirhage fellibbentette a kendőt, és láthatóvá vált a fénytelen,
tompa fém nyakörv és a két karkötő. Az Uralmi Pánt. A Világtörés
alatt készített holmi meglepően hasonlított arra az a’damra, amivel
olyan sokat dolgozott.
Ezzel a ter’angreallal a fókuszálni képes férfiakat lehetett
irányítani. Semirhage félelmén végre áttört a mosoly.
Rand csak egyetlenegyszer járt a Fertőben, bár voltak róla
halvány emlékei, hogy többször is utazott ezen a vidéken, még
mielőtt a Fertő megrontotta volna a földet. Lews Therin emlékei.
Nem a sajátjai.
Az őrült dühösen sziszegett és motyogott, miközben átvágtak a
saldaeai bozótoson. Még Tai’daishar is nyugtalan lett, ahogy egyre
északabbra értek.
Saldaea barna ország volt, csupa bozót és sötét talaj. Közel sem
olyan kopár és kíméletlen, mint az Aiel-puszta, de nem lágy és dús
vidék. Sok tanyára lehetett bukkanni benne, de mindegyik szinte már
erődnek tűnt, és a kisgyermekek is gyakorlott harcosokként tartották
magukat. Lan egyszer azt mondta Randnek, hogy a Határvidéken a
fiúból akkor lett férfi, amikor kivívta magának a jogot, hogy kardot
hordjon.
– Nem tudom, eszedbe jutott-e már – kezdte a Rand balján
lovagoló Ituralde –, hogy amit most itt csinálunk, az felér egy
megszállással?
Rand odabiccentett a jobbján lovagoló Bashere felé.
– Hozok a saját vérükből való csapatokat is – mondta. – A
saldaeaiak a szövetségeseim!
Bashere felnevetett.
– Nem hinném, hogy ezzel a királynő is egyetértene, barátom!
Már hónapok óta nem kértem ki a parancsait! Igazából akkor sem
lepődnék meg, ha mostanra már vérdíjat tűzött volna ki a fejemre!
Rand előrenézett.
– Én vagyok az Újjászületett Sárkány. Nem megszállás a Sötét Úr
seregei ellen hadba vonulni! – Előttük ott magaslottak a Dhoomhegység
lábát jelző dombok. Sötétlettek, mintha minden lejtőt korom
borítana.
Vajon ő maga mit tenne, ha egy másik uralkodó közel ötvenezer
embert dobna át a határain? Ez bizony háborús lépésnek számított, de
a határvidéki seregek valahol a Fény tudja hol csináltak a Fény tudja
mit, és ő nem hagyhatta, hogy védtelen maradjon ez a vidék. Úgy
egy órányi lovaglásra délre Ituralde domanijai erődített tábort
építettek egy folyó mellett, aminek a forrása magasan fenn, a Világ
Végén fakadt. Rand maga is megszemlélte a tábort és a sereget.
Aztán Bashere javasolta neki, hogy lovagoljanak ki, és nézzék meg a
Fertőt. A felderítőket megdöbbentette, hogy a Fertő milyen gyorsan
tör előre, és Bashere fontosnak tartotta, hogy Ituralde és a Sárkány is
lássák a saját szemükkel. Rand egyetértett. A térképek nem mindig
tudták visszaadni a valóságot.
A nap úgy hanyatlott a látóhatár felé, mint egy lecsukódni
készülő, álomra vágyó szemhéj. Tai’daishar türelmetlenül dobbantott
egyet, és megrázta a sörényét. Rand felemelte a kezét, és megállította
a menetet – két tábornok, ötven katona, és ugyanennyi Hajadon,
valamint hátul Narishma, hogy legyen, aki Kaput fon.
Északon, egy alacsony lejtőn pár széles levelű fűcsomó és zömök
kis bokor rázkódott a szélben. A Fertőnek nem volt éles határa. Emitt
egy folt az egyik levélen, amott egy betegesen sápatag szár. Különkülön
mindegyik ártatlan jel volt, de túl sok akadt belőle, túl sok. A
dombtetőn nem nőtt már egyetlen teljesen folttalan, egészséges
növény sem. A fertőzés mintha a szemük láttára terjedt volna tovább.
A Fertőnek volt valami olajos halálíze; a növények épp csak
tengődtek, akár a halál széléig éheztetett foglyok. Ha Rand bármi
effélét látott volna odahaza a mezőn a Folyóközben, felégette volna
az egész termést, és meglepődött volna rajta, hogy még senkinek sem
jutott eszébe, hogy elpusztítsa.
A jobbján Bashere megdörgölte hosszú, sötét bajszát.
– Emlékszem még, amikor jó néhány mérföldnyire innen
kezdődött csak – jegyezte meg. – És nem is volt az olyan régen.
– Már őrjáratok figyelik teljes hosszában – közölte Ituralde.
Rezzenéstelen arccal meredt a beteg tájra. – Minden jelentés
megegyezik. Csend van odaát.
– Ez már önmagában is épp elég figyelmeztetés lenne, hogy
valami nincs rendben – mondta Bashere. – Mindig akadnak trallok
őrjáratok vagy rablócsapatok, mindig kitör egy kis harc. Ha az nincs,
akkor valami sokkal rettenetesebb ijesztette el őket. Férgek vagy
vércsapók.
Ituralde fél kézzel a nyergére támaszkodott, és megrázta a fejét,
mielőtt tovább nézte volna a Fertőt.
– Nincs nagy tapasztalatom az ilyen lények elleni harcban.
Tudom, az emberek hogyan gondolkoznak, de a trallok csapatok nem
vesződnek utánpótlási vonalakkal, és arról csak legendákat hallottam,
a férgek mire képesek.
– Itt hagyom veled Bashere pár emberét tanácsadónak – mondta
Rand.
– Az nagy segítség lenne – felelte Ituralde –, de arra gondoltam,
nem lenne jobb, ha őt magát hagynád itt? Az emberei
őrjáratozhatnának a vidéken, te pedig használhatnád a csapataimat
Arad Domanban. Nem akarlak megbántani, nagyuram, de nem tartod
különösnek, hogy egymás országában harcolunk?
– Nem – felelte Rand. Egyáltalán nem volt különös: keservesen
okos volt. Bashere-ban megbízott, és saldaeai emberei jól szolgálták,
de veszélyes lett volna a saját hazájukban hagyni őket. Bashere
magának a királynőnek volt az unokatestvére, és mi volt a helyzet az
embereivel? Hogyan reagálnának arra, ha a saját véreik faggatnák
őket, miért álltak be Sárkány-hívőnek? Bármilyen különösnek is tűnt,
Rand tudta, hogy sokkal kisebb felzúdulást okoz, ha idegeneket hoz
Saldaea földjére. Az Ituraldéval kapcsolatos érvei legalább ilyen
brutálisak voltak. A fickó ugyan felesküdött rá, de az érdekek és a
szövetségek megváltozhattak. Idekinn, a Fertő szélén nem volt rá sok
esély, hogy Ituralde és az emberei ellene fordulnának. Ellenséges
terepen voltak, és csak Rand asha’manjei segítségével juthattak
vissza gyorsan Arad Domanba. Ha a hazájában hagyta volna
Ituraldét, a tábornok könnyen sereget gyűjthetett volna, és talán úgy
dönt, még sincs szüksége az Újjászületett Sárkány védelmére.
Sokkal biztonságosabb volt ellenséges földön tartani a seregeket.
Rand utált így gondolkozni, de ez jelentette az egyik fő különbséget
aközött az ember között, aki volt, és aközött, aki lett. És ezek közül
csak az egyik volt képes megtenni, amit meg kellett, függetlenül
attól, hogy utálta-e.
– Narishma! – kiáltott hátra. – Kaput!
Nem kellett megfordulnia, hogy érezze, Narishma magához
ragadja az Egyetlen Hatalmat, és szőni kezd. Az érzés
végigbizsergett Randen, csábította, de ellenállt neki. Egyre nehezebb
volt anélkül megragadnia az Egyetlen Hatalmat, hogy ne kelljen
hánynia, és esze ágában sem volt Ituralde előtt rosszul lennie.
– Hét végére lesz veled száz asha’man – vetette oda Ituraldénak.
– Feltételezem, jó hasznukat veszed majd!
– Igen, én is úgy vélem.
– Napi jelentést akarok, akkor is, ha nem történik semmi sem –
folytatta Rand. – A futárokat Kapun át küldheted. Négy nap múlva
tábort bontok, és áttelepülök Bandar Ebanba!
Bashere felnyögött, Rand még nem szólt neki erről a tervről. A
Sárkány a hátuk mögött tátongó hatalmas nyílás felé fordította a
lovát. A Hajadonok egy része már át is kelt: szokás szerint ők mentek
elsőként. Narishma oldalt állt, sötét haja a hagyományos két fonatba
fogva, csengettyűkkel a végén. Ő is határvidéki volt, mielőtt
asha’man lett volna. Túl sok bizonytalan hűség. Melyik lesz a
fontosabb Narishmának? A hazája? Ő? Az aes sedai, akinek az
őrzője lett? Rand meglehetősen biztosra vette, hogy a fickó hűséges;
azon kevesek közé tartozott, akik utána mentek Dumai Kútjához. De
a legveszedelmesebb ellenség mindig az volt, akiben azt hitted,
megbízhatsz…
Nem bízhatunk meg egyikükben sem! – őrjöngött Lews Therin.
Nem lett volna szabad hagynunk, hogy ilyen közel kerüljenek.
Ellenünk fognak fordulni!
Az őrült sosem viselte el a fókuszálni képes férfiakat. Rand
előrenógatta Tai’daishart, és nem is törődött Lews Therin
motyogásával, bár a hangról eszébe jutott az éjszaka. Az éjszaka,
amikor Moridinről álmodott, és Lews Therin nem volt ott az
elméjében. A gyomra összeszorult, ha csak arra gondolt, hogy már az
álmai sem biztonságosak. Kezdte azt hinni, az az egyetlen menedéke.
Ott is rátörhettek a rémálmok, de azok a tulajdon rémálmai voltak.
Miért sietett Moridin a segítségére Shadar Logothban, még akkor
régen, Sammael ellen? Miféle torz hálót szövögetett? És azt állította,
hogy ő tört be az álmába – vagy újfent csak hazudott?
El kell pusztítanom őket, gondolta. Az összes Kitaszítottat, és
ezúttal végleg! Keménynek kell lennem!
Épp csak Min nem akarta, hogy kemény legyen. És őt aztán
végképp nem szerette volna megrémíteni. Minnel nem voltak
játszmák: lehet, hogy a lány néha a fejéhez vágta, hogy bolond, de
nem hazudott, és ettől Rand is azzá a férfivá akart válni, akiről a lány
álmodott. De meg merte volna tenni? Vajon a férfi, aki még tudott
nevetni, képes lett volna megtenni azt, ami Shayol Ghulban várt rá?
Meg kell halnod, hogy élj, ez volt a válasz három kérdése
egyikére. Ha sikerrel jár, az emléke, az öröksége a halála után is
megmarad. Ez nem volt valami vigasztaló tudat. Nem akart
meghalni. Ki akart volna? Az aielek azt állították, hogy nem keresik
a halált, bár emelt fővel fogadták, ha eljött.
Átlépett a Kapun, és visszautazott a domani udvarházba.
Fenyőfák gyűrűje övezte a letiport, barna mezőt és a sátrak hosszú
sorát. Csak egy kemény ember lehetett képes szembenézni a saját
halálával, hogy megharcoljon a Sötét Úrral, miközben a vére a
sziklákra hull. Ki tudna nevetni, ha tisztában van vele, hogy ez vár
rá?
Megrázta a fejét. Nem sokat segített az sem, hogy Lews Therin ott
volt a fejében.
Igaza van, szólt a Rokonirtó hirtelen.
Kinek? – kérdezte Rand.
A kis csinosnak. A rövid hajú lánynak. Azt mondta, fel kell
törnünk a pecséteket. Igaza van.
Rand megdermedt, megrántotta Tai’daishar kantárját, és nem is
törődött a lovásszal, aki odaszaladt a lóhoz. Hogy Lews Therin is
egyetért vele…
És utána mi lesz velünk? – kérdezte.
Utána meghalunk. Megígérted, hogy meghalhatunk!
Csak ha legyőztük a Sötét Urat, mondta Rand. Tudod, hogy ha ő
nyer, semmi sem vár ránk! Még a halál sem!
Igen… semmi, mondta Lews Therin. Az is jó lehet. Sem fájdalom,
sem megbánás. Semmi.
Rand megborzongott. Ha a Rokonirtó ilyesmin kezd
gondolkozni…
Nem, mondta, nem a semmi lenne. A kezében volna a lelkünk.
Sokkal, sokkal rosszabb lenne!
Az őrült zokogni kezdett.
Lews Therin! – csattant fel Rand magában. Mitévők legyünk?
Hogyan pecsételted le legutóbb a Vájatot?
Nem működött, suttogta a Rokonirtó. Akkor saidint használtunk,
de hozzáértünk vele a Sötét Úrhoz. Nem lehetett másképp megoldani!
Valaminek hozzá kell érnie, valaminek be kell zárnia a lyukat, de
meg tudta fertőzni. A pecsét gyenge volt!
Rendben, de mit csináljunk másképp? – kérdezte tőle.
Csend. Rand csak ült egy pillanatig, aztán lecsusszant Tai’daishar
nyergéből, és hagyta, hogy elvezesse az ideges lovász. A maradék
Hajadonok is átjöttek a jókora Kapun, Bashere és Narishma zárták a
menetet. Rand nem várta be őket, bár észrevette, hogy Deira Bashere,
Davram Bashere felesége ott áll az Utazótér szélénél. A magas,
parancsoló megjelenésű asszony fekete haja már őszülni kezdett a
halántékánál. Alaposan végigmérte őt. Mit tenne, ha Bashere
meghalna az ő szolgálatában? Tovább követné, vagy elvinné a
csapatokat, vissza Saldaeába? Az asszony éppolyan erős akaratú volt,
mint a férje. Talán erősebb is.
Rand odabiccentett és mosolygott neki, aztán elindult az esti
táboron át az udvarház felé. Ezek szerint Lews Therin sem tudta,
hogyan zárják le a Sötét Úr börtönét. Akkor mi haszna volt a
hangnak? A Fény égesse meg, a kevés kis reménysége közé tartozott!
A legtöbb embernek volt annyi esze, hogy kitérjen előle, ahogy
átvágott a táboron. Rand még emlékezett az időre, amikor nem
kapták el ilyen sötét hangulatok, amikor még csak egyszerű
pásztorgyerek volt. De Újjászületett Sárkányként már egészen más
emberré vált. Most már felelősség terhelte. Kötelesség. Más
embernek kellett lennie.
Kötelesség. A kötelesség akár egy hegy. Mostanában úgy érezte,
mintha több tucat különféle hegy között lenne csapdába esve, és
mind csak a pusztulására törne. És ekkora nyomás alatt szinte
felforrtak az érzelmei. Csoda, ha néha ki is robbantak?
Megrázta a fejét, ahogy közelebb ért az udvarházhoz. Keletre ott
sötétlett a Ködhegység. A nap lassan már nyugovóra tért, és a hegyek
vöröses fényben fürödtek. Mögöttük délre feküdt Emondmező és a
Folyóköz. Különös, milyen közel estek. Az otthona, amit soha többé
nem láthat, mert ha ellátogatna oda, csak felfigyelnének rá az
ellenségei. Keményen dolgozott rajta, hogy elhitesse velük,
nincsenek érzései. Néha már maga is attól tartott, hogy ez a színjáték
valósággá vált.
Hegyek. Hegyek, akár a kötelesség. A magány kötelessége,
ezúttal, mert valahol délre, azok mögött a túl közel fekvő hegyek
mögött volt az apja is. Tam. Rettentő régen nem látta. Tam volt az
apja. Ő így döntött. Sosem ismerte a vér szerinti apját, a Janduin
nevű aiel törzsfőnököt, és bár nyilvánvalóan tiszteletre méltó,
becsületes férfi volt, ő nem igazán akarta az apjának hívni.
Néha nagyon vágyott Tam hangjára, bölcsességére. Tudta, hogy
ilyenkor kell a legkeményebbnek lennie, mert elég egy pillanatnyi
gyengeség – a pillanat, amikor az apjához szalad vigaszért –, és
mindent tönkretesz, amiért olyan keményen dolgozott. És alighanem
Tam sorsát is megpecsételi.
A falba égett lyukon át lépett be az udvarházba, és félrehajtotta az
ajtó helyett odalógatott vastag vásznat. Hátat fordított a
Ködhegységnek. Egyedül volt. Egyedül kellett lennie. Ha bárki
másra támaszkodott, azt kockáztatta, hogy gyengévé válik, amikor
Shayol Ghulba ér. Az Utolsó Csatában már nem támaszkodhat
senkire, csak saját magára.
Kötelesség. Hány hegycsúcsot kell egyetlen embernek elbírnia?
Az udvarházban még mindig füstszag terjengett. Tellaen nagyúr
habozva, de kitartóan panaszkodott a tűzesetre, míg csak Rand el
nem rendelte, hogy kárpótolják, bár a gonosz buboréka igazán nem
az ő hibája volt. Vagy az lett volna? A ta’verenségnek sok különös
mellékhatása volt, onnan kezdve, hogy az emberek olyasmit is
kimondtak, amit másképp elhallgattak volna, odáig, hogy az
ingadozókat a szövetségesévé tette. Csak úgy vonzotta a bajt, a
gonosz buborékjait is beleértve. Nem ő választotta ezt a sorsot, de ő
döntött úgy, hogy az udvarházban marad.
Akárhogy is, Tellaent kárpótolták. Igazán semmiség volt az
összeg ahhoz képest, amit Rand a seregei fenntartására költött, és
még az is eltörpült amellett, amit arra szánt, hogy élelmet hozasson
Arad Domanba és a többi, éhínség sújtotta vidékre. A helytartói
komolyan tartottak tőle, hogy ha így folytatja, csődbe mennek illiani,
teari és cairhieni érdekeltségei. Ő nem árulta el nekik, hogy nem
érdekli a dolog.
Eljuttatja a világot az Utolsó Csatáig.
És semmi más nem marad utánad? – kérdezte egy hang az elméje
mélyén. Nem Lews Therin, hanem a saját hangja, az a kis
gondolatocska, ami rávette arra, hogy iskolákat alapítson
Cairhienben és Andorban. Tovább akarsz élni a halálod után? És
minden követődre háborút, éhínséget és káoszt hagysz? Csak a
pusztításban élsz tovább?
Megrázta a fejét. Nem hozhatott rendbe mindent! Csak egy ember
volt! Ostobaság lett volna az Utolsó Csatánál tovább terveznie. Nem
aggódhatott azon, utána mi lesz a világgal. Nem. Ha ezt tette volna,
le kellett volna vennie a tekintetét a célról!
És mi az a cél? – kérdezte a hang. Az életben maradás, vagy a
virágzás? Egy újabb Világtörés alapját veted meg, vagy egy újabb
legendák koráét?
Nem tudta a választ. Lews Therin kissé felélénkült,
összefüggéstelenül gagyarászott. Ő felkapaszkodott az emeletre
vezető lépcsőn. A Fényre, de fáradt volt!
Mit is mondott az az őrült? Amikor lezárta a Sötét Úr börtönébe
vezető Vájatot, saidint használt. Ez azért lehetett, mert akkoriban
annyi aes sedai ellene fordult, hogy csak a Száz Társ maradt meg
mellette, a kor legerősebb férfi aes sedaiai. Nem volt velük egy nő
sem. A női aes sedaiok túl kockázatosnak ítélték meg a tervet.
Különös módon úgy érezte, mintha szinte emlékezne az
eseményekre – arra nem, hogy mi történt, de a haragra, a
kétségbeesésre, a döntésre. Vajon hiba volt nem használni a Hatalom
női felét is a férfi mellett? Talán emiatt tudott visszaütni a Sötét Úr,
emiatt fertőzhette meg a saidint és kergette Lews Therint és a százból
megmaradt maréknyi férfit az őrületbe?
Ennyire egyszerű volna az egész? Hány aes sedaira lesz
szüksége? Egyáltalán, szüksége lesz rájuk? Épp elég tudós asszony
tudott fókuszálni… Biztos volt itt még valami!
Létezett egy gyerekjáték, a Kígyók és rókák. Állítólag csak úgy
lehetett nyerni benne, ha a játékos megszegte a szabályokat. Akkor
mi a helyzet a másik tervével? Megszegheti a szabályokat úgy, hogy
megöli a Sötét Urat? Fontolóra vehet ilyesmit akár ő, az Újjászületett
Sárkány?
Átvágott a folyosó nyikorgós padlóján, és belökte a szobájába
vezető ajtót. Min párnákkal feltámasztva ült az ágyon; hímzett, zöld
nadrág volt rajta, és egy gyolcsing. A lámpafényben újabb könyvet
lapozgatott át. Egy idősebb szolgálólány odabenn sürgölődött, Min
vacsorájának a maradékát szedte le. Rand ledobta a kabátját,
sóhajtott egyet, és kinyújtotta a kezét.
Leült az ágyra Min mellé. A lány letette a könyvét – Átfogó
értekezés a Világtörés előtti relikviákról –, és kihúzta magát. Fél
kézzel megdögönyözte a férfi nyakát. A tányérok összecsendültek,
ahogy a szolgálólány leszedte őket, és bocsánatkérően meghajolt,
majd még gyorsabban nekilátott eltüntetni őket a kosarában.
– Túl keményen hajtod magad, birkapásztor – mondta Min.
– Nincs más választásom!
A lány belecsípett a nyakába. Rand nyögött egyet, és
elfintorodott.
– De, van – suttogta a lány a fülébe. – Figyelsz te rám egyáltalán?
Mire jó az, ha teljesen kimeríted magad, mielőtt elérnél az Utolsó
Csatába? A Fényre, Rand, már hónapok óta nem hallottalak nevetni!
– Tényleg most lenne itt a nevetés ideje? – kérdezte a férfi. – Azt
akarod, legyek boldog, miközben gyermekek halnak éhen, és
emberek mészárolják le egymást? Kacagnom kellene, hogy hallom, a
trallokok még mindig használják az Átjárókat? Boldognak kellene
lennem, hogy a Kitaszítottak többsége még mindig szabadon
garázdálkodik, és azt tervezi, hogyan öljön meg?
– Nem, nem – felelte Min. – Persze, hogy nem! De nem
hagyhatjuk, hogy tönkretegyen a világ nyomora! Cadsuane szerint…
– Várj csak! – vágott a szavába Rand, és megfordult, hogy a lány
szemébe nézzen.
Min az ágyon térdelt, rövid, sötét haja az álla alá göndörödött.
Mintha megdöbbent volna a szerelme felcsattanó hangján.
– Mi köze van ennek az egésznek Cadsuane-hez? – kérdezte a
férfi.
Min összevonta a szemöldökét.
– Semmi.
– Megmondta neked, mit mondj! – förmedt rá Rand. – Téged
használ, hogy hozzám férkőzhessen!
– Ne légy ostoba! – horkant Min.
– Mit mondott rólam?
– Aggasztja, hogy ilyen kemény lettél – vonta meg a lány a vállát.
– Rand, mi a baj?
– Hozzám akar férkőzni, manipulálni próbál – folytatta Rand. –
Téged használ rá. Mit mondtál neki, Min?
A lány megint megcsípte, ezúttal élesebben.
– Nem tetszik ez a hangnem, öcsi! Cadsuane a tanácsadód! Miért
kellene figyelnem arra, mit mondok, ha vele beszélek?
A szolgálólány tovább csörömpölt az edényekkel. Miért nem
tudott már kimenni? Ez igazán nem az a fajta beszélgetés volt, amit
idegenek előtt akart lefolytatni!
Min nem dolgozhatott össze Cadsuane-nel, ugye? Ő egyáltalán
nem bízott Cadsuane-ben. Ha közel férkőzött Minhez…
Rand érezte, ahogy elfacsarodik a szíve. Csak nem gyanakodott
Minre? Mindig a lány volt az, akihez egy kis őszinteségért
fordulhatott, aki nem játszmázott vele. Mitévő lesz, ha őt is elveszíti?
A Fény égessen meg! – gondolta. Igaza van. Túl kemény lettem. Mi
lesz velem, ha már azokra is gyanakodni kezdek, akikről tudom, hogy
szeretnek? Rosszabb leszek, mint az az őrült Lews Therin!
– Min – mondta, és meglágyította a hangját –, talán igazad van.
Talán túl messzire mentem.
A lány megnyugodva nézett rá, elernyedtek a vonásai. Aztán
megdermedt, és a szeme döbbenten elkerekedett. Valami hideg
kattant Rand nyaka köré.
Ő azonnal odakapta a kezét, és megpördült. A szolgálólány ott állt
mögötte, de az alakja kezdett elmosódni. Eltűnt, és egy sötét bőrű,
fekete hajú nő állt a helyén diadalittas mosollyal. Semirhage.
Rand keze fémet ért. Túl hideg volt, mintha csak jeget fogott
volna. A bőrébe vájt. Dühödten próbálta kirántani a kardját a
sárkányokkal festett fekete hüvelyéből, de azon kapta magát, hogy
képtelen megtenni. A lábát mintha ólomsúly húzta volna le. A
nyakörvet kaparászta – az ujja még szabadon mozgott –, de a fém
mintha egyetlen, tömör pánt lett volna.
Ebben a pillanatban megismerte a rettegést. Ennek ellenére állta
Semirhage tekintetét. A nő szélesen elmosolyodott.
– Hosszú ideje vágyom már rá, hogy egyszer a nyakadra tehessem
az Uralmi Pántot, Lews Therin! Különös, hogy épp ilyen
körülmények között, de…
Valami átvillant a levegőn, és Semirhage épp csak felkiáltott,
mielőtt egy hajszálnyira eltéríthette volna a pengét… a Levegő egy
parányi fonatával, tételezte fel Rand, bár nem láthatta a saidarból
szőtt fonatokat. Min pengéje így is megvágta Semirhage arcát,
mielőtt továbbrepült volna, hogy a faajtóba álljon.
– Őrök! – kiáltott fel Min. – Hajadonok! Fegyverbe! A car’a’carn
veszélyben forog!
Semirhage átkozódott és intett egyet, mire a lány elhallgatott.
Rand aggódva megfordult, és megpróbálta megragadni a saidint, de
nem sikerült. Valami elzárta tőle. Mint a Levegő fonatai lelökték az
ágyról, betömték a száját. Rand próbált odafutni hozzá, de megint
csak nem sikerült neki. A lába egyszerűen nem engedelmeskedett.
Ebben a pillanatban kinyílt azt ajtó. Egy újabb nő sietett be.
Kipislogott az ajtóból, mintha valamit ellenőrizne, aztán becsukta
maga mögött. Elza! Randben felpislákolt a remény, de aztán az
aprócska nő odalépett Semirhage mellé, és felvette a másik
karperecet, amivel irányítani lehetett a Rand nyakára feszülő
a’damet. Felnézett rá, a szeme vörös volt és kicsit ködös, mintha
csak alaposan fejbe vágták volna valamivel. De amikor látta, hogy a
férfi térdel, elmosolyodott.
– Lám, végre utolért a sorsod, Rand al’Thor! Szembenézhetsz a
Sötétség Nagyurával! És veszíteni fogsz!
Elza. Elza Fekete volt, a Fény égesse meg! A férfi bőre
megborzongott, érezte, ahogy a nő magához öleli a saidart, és az
úrnője mellé lép. Mind a ketten ott álltak vele szemben, egy-egy
karpereccel a csuklójukon, és Semirhage módfelett magabiztosnak
tűnt.
Rand felmordult, és a Kitaszított felé fordult. Nem fog csak így
csapdába esni! Semirhage megérintette arcán a vérző sebet, és halkan
ciccegett. Durva, barna ruhát viselt. Hogyan sikerült megszöknie a
fogságból? És honnan szerezte ezt az átkozott nyakörvet? Hisz ő
Cadsuane-nek adta, hogy vigyázzon rá! A nő megesküdött neki, hogy
biztonságban lesz!
– Nem jönnek az őrök, Lews Therin – mondta Semirhage oda sem
figyelve, és feltartotta karpereces kezét; az ékszer illett a férfi nyakán
csillogó pánthoz. – Levédtem ezt a szobát a hallgatózó fülek ellen.
Hamar rájössz, hogy meg sem tudsz mozdulni, ha nem akarom. Már
megpróbáltad; beláthatod, milyen hiábavaló!
Rand kétségbeesetten igyekezett újfent kinyúlni a saidin után, de
semmit sem talált. A fejében Lews Therin sírni és hörögni kezdett, és
Rand úgy érezte, ő is mindjárt csatlakozik hozzá. Min! Oda kellett
hozzá mennie! Elég erősnek kellett hozzá lennie!
Semirhage és Elza felé kényszerítette magát, de mintha csak
valaki más lábát akarta volna mozgatni. Bezárták a tulajdon fejébe,
akárcsak Lews Therint. Kinyitotta a száját, hogy szitkozódjon, de
csak rekedt nyögésre futotta.
– Igen – mondta Semirhage –, beszélni sem tudsz az engedélyem
nélkül! És javasolnám, hogy ne próbálj meg még egyszer kinyúlni a
saidin után! Meglehetősen kellemetlennek fogod találni a
tapasztalatot! Amikor korábban kipróbáltam az Uralmi Pántot, úgy
találtam, sokkal elegánsabb eszköz, mint azok a seanchan a’damek.
Az ő a’damjuk hagy egy kis szabadságot, és főleg a rosszullétet
használja gátlószerként. Az Uralmi Pánt sokkal teljesebb odaadást
követel. Pontosan úgy cselekszel, ahogy én akarom. Például…
Rand felkelt az ágyról, a lába az akarata ellenére mozgott. Aztán a
saját keze felcsapott, és megragadta a tulajdon torkát a pánt fölött.
Megtántorodott, levegő után kapkodott. Kétségbeesetten nyúlt ki a
saidin után.
Csak kínt talált. Mintha egy lángoló olajjal teli kádba nyúlt volna,
aztán a saját ereibe vonta volna a fájdalmat. Felkiáltott döbbenetében
és kínjában, majd a fapadlóra zuhant. Tekergőzni kezdett
fájdalmában. Elsötétedett előtte a világ.
– Látod? – mondta Semirhage. – Ó, el is felejtettem, milyen
pompás érzés!
A fájdalom olyan volt, mintha milliónyi hangya mart volna a
bőrébe, hogy lerágjon egész a csontjáig. Csapkodott, az izmai
görcsöltek.
Megint a ládában vagyunk! – üvöltötte Lews Therin.
És hirtelen ott is voltak. Látta a fekete, zárt teret, látta, ahogy
agyonnyomja. A teste sajgott a folyamatos veréstől, és
kétségbeesetten próbálta nem elveszíteni a józan eszét. Lews Therin
volt az egyetlen társa. Az első esetek egyike volt, hogy Rand beszélt
az őrülttel; Lews Therin aznap nem sokkal korábban kezdett el
először válaszolni neki.
Ő nem volt hajlandó a saját részének tekinteni Lews Therint. Az
őrült részének, annak a részének, ami elviselte a kínzást is, ha másért
nem, hát mert annyi kínt kiállt. Semmi értelme nem volt még több
fájdalomnak és szenvedésnek. Nem lehetett teletölteni egy már
túlcsordult kelyhet.
Abbahagyta az üvöltést. A fájdalom nem múlt el, még mindig
könnybe lábadt tőle a szeme, de a kiáltások elhaltak. Csend ülte meg
a szobát.
Semirhage a homlokát ráncolva nézett le rá. Vér csöpögött le az
arcán. Újabb fájdalomhullám söpört végig a férfin. Bárki volt is.
Csendben nézett fel a nőre.
– Mi a fenét csinálsz? – csattant fel a Kitaszított, és válaszra
kényszerítette. – Beszélj!
– Többet nem tehetsz velem – zihálta a férfi.
Újabb fájdalomhullám. Meglepte a férfit, és valami mélyen belül
fel is vinnyogott, de kifelé semmit sem mutatott. Nem azért, mert
visszafojtotta a kiáltásokat, hanem mert semmit sem érzett. A láda, a
két seb az oldalán, ami megmérgezte a vérét is, a verések, a
megaláztatások, a gyász, a tulajdon öngyilkossága. Megölte magát.
Erre hirtelen nagyon élesen emlékezett. Ezek után mit tehetett volna
még vele Semirhage?
– Magasságos úrnőm – fordult Elza Semirhage-hoz, és a szeme
még mindig elég zavarosnak tűnt valamitől –, talán most már…
– Hallgass, féreg! – köpte oda Semirhage, és letörölte az álláról a
vért. Lenézett rá. – Ezek a kések már kétszer kóstolták meg a
véremet! – Megrázta a fejét, aztán megfordult, és Randre mosolygott.
– Azt mondod, többet már nem tehetek veled? Elfelejted, Lews
Therin, hogy kivel beszélsz. A fájdalom a specialitásom, és te félig
még mindig kisgyerek vagy! Tízszer olyan erős férfiakat is
megtörtem már, mint te! Állj fel!
Felállt. A fájdalom nem múlt el. A nő alighanem addig akarta
ellene használni, amíg ki nem csikart belőle valamiféle reakciót.
Megfordult, engedelmeskedett a szótlan parancsnak, és ott találta
Mint a padló fölött lógva. A lány testét a Levegő láthatatlan fonatai
tartották. A szeme elkerekedett félelmében, a kezét hátrakötözték, a
száját Levegőből szőtt pecek feszítette ki.
Semirhage felnevetett.
– Azt mondod, többet már nem tehetek veled?
Rand megragadta a saidint – nem a saját akaratából, hanem a
nőéből. A hatalom robaja belezúdult, és magával hozta azt a különös
szédelgést, amit sosem tudott megmagyarázni. Négykézlábra esett, és
nagyot nyögve kiadta a vacsoráját, miközben forgott és rázkódott
vele a szoba.
– Ez aztán különös – hallotta Semirhage hangját. Mintha
valahonnan messziről szűrődött volna oda hozzá.
Rand megrázta a fejét. Még mindig tartotta az Egyetlen Hatalmat,
bár viaskodnia kellett vele, ahogy a saidinnel mindig; nehéz volt az
akarata alá hajtani a hatalmas, tekergőző erőt. Mintha a szélvihart
akarta volna láncra verni: akkor is nehezére esett, amikor még erős
volt, és egészséges. Most szinte lehetetlennek tűnt.
Használd! – suttogta oda neki Lews Therin. Öld meg, amíg még
lehet!
Nem ölök meg egy nőt sem, gondolta Rand makacsul, valahonnan
egy elrejtett emlékszálból. Ezt a határt nem lépem át…
Lews Therin felordított, és megpróbálta elragadni a saidint tőle,
de nem járt sikerrel. Rand azon kapta magát, hogy éppúgy nem tudna
fókuszálni sem, ahogy lépni sem tudott Semirhage engedélye nélkül.
Kiegyenesedett a nő parancsára. A szoba kezdett megállapodni, a
hányingere múlóban volt. Aztán fonatokat kezdett szőni, bonyolult
Szellem és Tűz fonatokat.
– Igen – mormolta a Kitaszított szinte csak magának. – Most
pedig, ha jól emlékszem… néha olyan különös, ahogy a férfiak
használják!
Rand befejezte a fonatokat, és Min felé lökte őket.
– Nem! – kiáltott fel közben. – Ezt nem!
– Ó, most már te is belátod – mondta Semirhage –, hogy
egyáltalán nem volt nehéz megtörni téged?
A fonatok megérintették Mint, aki kínjában rángatózni kezdett. A
férfi tovább fókuszált, és a szemébe könnyek gyűltek, ahogy a
bonyolult fonatokat átküldte a lány testén. Mindegyik csak fájdalmat
okozott, nagyobb kárt nem tettek, de ebben nagyon jók voltak.
Semirhage alighanem eloldhatta Min szájpeckét, mert a lány sírni és
sikítani kezdett.
– Kérlek, Rand! – könyörgött. – Kérlek!
A férfi dühében ordított, próbálta abbahagyni, de nem ment.
Érezte Min fájdalmát a kötésen át, érezte, miközben okozta.
– Hagyd abba! – bömbölte.
– Könyörögj! – mondta Semirhage.
– Kérlek! – sírta a férfi. – Könyörgök, kérlek!
Hirtelen abbamaradt minden, és a kínzó szálak szétfoszlottak. Min
a levegőben függött, nyöszörgött, és a szeme homályos volt a
fájdalom sokkjától. Rand megfordult, és szembenézett Semirhage-gal
és mellette Elza kisebb alakjával. A Fekete nővér láthatóan halálra
volt rémülve, mintha olyasmibe keveredett volna, amire nem volt
felkészülve.
– Most már látod, hogy mindig is az volt a sorsod, hogy a
Sötétség Nagyurát szolgáld – mondta a Kitaszított. – Kimegyünk
ebből a szobából, és elbánunk azokkal az úgynevezett aes sedaiokkal,
akik fogva tartottak! Aztán Shayol Ghulba utazunk, és átadlak a
Nagyúrnak, hogy végezhessünk ezzel az egésszel.
Rand meghajtotta a fejét. Kellett lennie valamiféle kiútnak! Szinte
látta, ahogy a nő felhasználja, és utat tép magának a saját emberei
között. Látta, ahogy az emberek félnek visszatámadni, nehogy kárt
tegyenek benne. Látta a vért, a halált, a pusztítást, amit maga mögött
hagy. A gondolat megdermesztette. Jéggé fagyasztotta.
Ők győztek.
Semirhage az ajtóra nézett, aztán visszafordult hozzá, és
elmosolyodott.
– De tartok tőle, előbb még végeznünk kell a lánnyal! Lássunk is
neki!
Rand megfordult, és Min felé indult.
– Nem! – kiáltotta. – Megígérted, hogy ha könyörgök…
– Semmit sem ígértem – nevetett fel a Kitaszított. – Nagyon
szépen könyörögtél, Lews Therin, ám végül úgy döntöttem, nem
hallgatom meg a kérésedet. De a saidint elengedheted. Ennek
valamivel személyesebbnek kell lennie!
A saidin a semmibe villant, és Rand szomorkásan fogadta a
hatalom távozását. A világ sokkal színtelenebbnek tűnt körülötte.
Megállt Min előtt, és a lány könyörgő szemébe nézett. Aztán a
torkára fonta a kezét, megragadta, és elkezdte szorítani.
– Nem – suttogta megrettenve, ahogy a keze az akarata ellenére
elakasztotta a lány torkában a levegőt. Min megbillent, és Rand
akaratán kívül a földre kényszerítette. Könnyedén elbánt a kapálódzó
lánnyal. Fölé hajolt, egyre mélyebben a torkába fúrta az ujjait,
markolta, fojtogatta. A lány visszanézett rá. Kezdett kidülledni a
szeme.
Ez nem történhet meg!
Semirhage felnevetett.
Ilyena! – ordított fel Lews Therin. Ó, a Fényre! Megöltem!
Rand egyre erősebben szorította Min nyakát. Lehajolt, hogy
jobban ráfoghasson, az ujja a lágy bőrbe mélyedt, benyomta a torkát.
Mintha a saját szívét ragadta volna meg. A világ elsötétedett, csak
Mint látta. Érezte, ahogy a lány vére az ujja alatt lüktet.
Az a csodaszép, sötét szempár csak nézte, és még akkor is
szerette, amikor megölte.
Ez nem történhet meg!
Megöltem!
Megőrültem!
Ilyena!
Kellett, hogy legyen kiút! Kellett! Rand le akarta hunyni a szemét,
de nem tudta. Nem hagyta – nem Semirhage, hanem Min. Fogva
tartotta a pillantásával az övét, könnyek patakzottak az arcán, sötét,
göndör fürtjei kócosan kuszálódtak össze. Olyan szép volt.
Rand a saidin után kapkodott, de nem tudta magába rántani.
Minden idegszálával próbálta ellazítani az ujjait, de tovább szorította
a lány nyakát. Érezte Min rettegését, a fájdalmát. A lány arca ellilult,
a szeme megrebbent.
Rand ordított. EZ NEM TÖRTÉNHET MEG! NEM TESZEM
MEG MÉG EGYSZER!
Hirtelen valami elpattant benne. Jéghideg lett; aztán a hidegség is
eltűnt, és többé semmit sem érzett. Sem érzelmeket, sem haragot.
Aztán érzékelt valami különös erőt. Mintha egy víztározót talált
volna, ami épp csak a látómezején kívül fortyogott. Kinyúlt érte az
elméjével.
Ködös arc villant át a szemei előtt, de nem tudta kivenni az
elmosódott vonásokat. Majd egy pillantás alatt el is tűnt.
És őt eltöltötte az idegen erő. Nem saidin, nem saidar, hanem
valami más. Valami, amit még sosem érzett.
Ó, a Fényre! – kiáltott fel hirtelen Lews Therin. Ez lehetetlen!
Nem használhatjuk! Engedd el! Magát a halált tartod, a halált és az
árulást! Ez Ő!
Rand lehunyta a szemét Min fölött térdelve, és fókuszálta az
idegen, ismeretlen hatalmat. Élet és erő viharzott át rajta, olyan
hatalmas áradat, akár a saidin, csak tízszerte édesebb és százszorta
vadabb. Élettel töltötte el, és ráébresztette, hogy még sosem élt.
Olyan erőt adott neki, amiről még csak nem is álmodott. Vetekedett
még azzal a hatalommal is, amit a Choedan Kalt használva érzett.
Felordított gyönyörében és dühében, majd hatalmas Tűz és
Levegő lándzsákat szőtt. A nyakára tapadó pántba verte a lándzsákat,
és a szobában lángok és olvadt fémdarabok freccsentek szét. Rand
minden egyes cseppet látott. Érezte, ahogy egyik fémszilánk a másik
után rugaszkodik el a nyakáról, ahogy meghajlítja a levegőt
forróságával, füstcsíkot húz maga után, majd a földre hull. Kinyitotta
a szemét, és elengedte Mint. A lány felsírt és levegő után kapkodott.
Ő felállt és megfordult. Az ereiben fehéren izzó magma lüktetett,
épp, mint amikor Semirhage kínozta, csak valahogy mégis az
ellenkező módon. Bármilyen fájdalmat is okozott, maga volt a tiszta
gyönyör.
A Kitaszított döbbenten állt.
– De… ez… lehetetlen… – motyogta. – Semmit sem éreztem.
Nem szabad… – Felnézett, és elkerekedett szemmel bámult Randre.
– Az Igazi Hatalom. Miért árultál el, Sötétség Nagyura? Miért?
A férfi felemelte a kezét, és az idegen, érthetetlen hatalommal
eltöltve egyetlen fonatot szőtt. Fehér fénycsík csapott ki az ujjai
közül, tisztítótűz robbant elő, és egyenesen Semirhage mellkasába
vágódott. A nő felvillant és eltűnt, csak halovány utókép maradt meg
Rand retináján. A karperec a földre hullott.
Elza az ajtó felé rohant. Újabb fehér fénysugárban tűnt el, egy
pillanatra az egész alakja fénnyé változott. Az ő karperece is a földre
esett, ahogy a nő tökéletesen kiégett a Mintából.
Mit tettél? – kérdezte Lews Therin. Ó, a Fényre! Jobb lett volna,
ha újra gyilkolunk, jobb, mint hogy… ó, a Fényre! Megpecsételődött
a sorsunk.
Rand egy pillanatig még ízlelgette az ismeretlen hatalmat, aztán
sajnálkozva elengedte. Tovább tartotta volna, de túlságosan is
kimerült volt hozzá. Amikor eltűnt, mintha elzsibbadt volna körülötte
minden.
Vagy… nem is. Ennek a zsibbadtságnak semmi köze nem volt az
előbb még benne zubogó hatalomhoz. Megfordult, és lenézett Minre,
aki halkan köhécselve dörzsölgette a nyakát. Felnézett rá, és mintha
félelem csillant volna a szemében. Rand nem hitte volna, hogy
valaha még egyszer úgy néz fel rá, mint régen.
Tévedett: valóban akadt még valami, amit Semirhage megtehetett
vele. Érezte, milyen megölni valakit, akit a szíve mélyéből szeret.
Egykor, amikor Lews Therinként tette ugyanezt, őrült volt, és nem
tudott uralkodni magán. Szinte nem is emlékezett rá, hogyan ölte
meg Ilyenát. Mintha csak az álom ködében tette volna. Csak akkor
ébredt rá, mit is tett, amikor Ishamael felébresztette.
De most, most már pontosan tudta, milyen érzés volt végignézni,
ahogy megöl mindenkit, akit szeret.
– Vége – suttogta.
– Minek? – kérdezte Min, és újra felköhögött.
– Ez volt az utolsó, amit még tenni lehetett velem – mondta a
férfi, és megdöbbentette, milyen nyugodt. – Most már mindent
elvettek tőlem.
– Miket beszélsz, Rand? – nézett fel rá a lány. Megint
megdörzsölte a nyakát. Kezdtek kirajzolódni rajta az ujjnyomok.
Rand megrázta a fejét, ahogy – végre – hangok hallatszottak a
folyosóról. Talán egy asha’man megérezte, hogy fókuszál, amikor
kínozni kezdte Mint…
– Döntöttem – mondta, és az ajtó felé fordult. – Azt kérted tőlem,
legyek rugalmas. Azt kérted, nevessek! De ezt már többé nem
adhatom meg. Sajnálom.
Egykor, még hetekkel korábban eldöntötte, hogy még erősebbnek
kell lennie – eddig csak vasból volt, de most acélból lesz. Úgy tűnt,
még az acél is túl gyengének bizonyult. Még keményebbnek kell
lennie. Most már értette. Ahol eddig acél volt, ott most valami más
lett. Mostantól cuendillar volt. Belépett az űrbe, épp, ahogy annak
idején Tam tanította. De ebben az űrben nem volt érzelem. Egy
szikrányi sem.
Nem törhették meg. Nem hajlíthatták meg.
Vége volt.

 

 

 

Huszonharmadik fejezet
A LEVEGŐ MEGGÖRBÜLT
– És mi a helyzet a celláját őrző nővérekkel? – kérdezte
Cadsuane, ahogy felsietett a lépcsőn Merise mellett.
– Corele és Nesune élnek, hála a Fénynek, bár nagyon gyengék –
mondta Merise, aki felkapta a szoknyáját, úgy sietett. Narishma ott
volt a nyomukban, a hajába font csengők halkan csilingeltek.
– Daigian halott. Nem vagyunk benne biztosak, a másik kettőt
miért kímélték meg!
– Őrzők – mondta Cadsuane. – Ha megölsz egy aes sedait, az
őrzője azonnal tudni fogja, mi pedig azonnal tudtuk volna, hogy
valami nincs rendben.
Az őrzőknek amúgy is rá kellett volna jönniük, hogy valami nincs
rendben – majd ki is kell faggatniuk őket, hogy kiderüljön, mit
éreztek. De alighanem létezett valami összefüggés.
Daigiannak nem volt élő őrzője. Cadsuane sajnálta a kellemes kis
nővért, de elfojtotta a gyászát. Nem volt most erre ideje.
– A másik kettő valamiféle transzba esett – mondta Merise.
– Nem láttam egy fonat maradványát sem, és Narishma sem talált
semmit. Épp azelőtt találtuk meg őket, hogy riadót fújtak volna,
aztán érted mentünk, amint megbizonyosodtunk róla, hogy al’Thor
életben van, és az ellenségeinkkel elbántak.
Cadsuane idegesen biccentett. Hogy épp aznap éjjel ment ki a
tudós asszonyok sátrába, hogy meglátogassa őket! Sorilea és egy
kisebb csapat aiel nő is ott sietett Narishma mögött, de Cadsuane
nem mert lassítani, nehogy letapossák a tudós asszonyok, akik úgy
igyekeztek, hogy megnézzék al’Thort.
Felértek a lépcső tetejére, és elszaladtak a férfi szobája felé.
Hogyan sikerült annak a kölyöknek ekkora bajba kevernie magát? És
hogyan szabadult ki az a fényverte Kitaszított a cellájából?
Valakinek segítenie kellett neki, márpedig ez azt jelentette, hogy a
táborban volt egy árnybarát. Ez nem volt olyan valószerűtlen; ha
akadtak árnybarátok a Fehér Toronyban, akkor nyilván itt is kellett
lenniük. De miféle árnybarát bánhat el három aes sedaijal? Ha valaki
ilyen erősen fókuszál, azt meg kellett volna éreznie minden egyes
nővérnek és asha’mannek a táborban!
– Tea lett volna a dologban? – kérdezte Cadsuane halkan Meriset.
– Egyelőre úgy tűnik, nem – válaszolta a Zöld. – De többet
tudunk, ha azok ketten felébrednek. Amint kihoztuk őket a transzból,
elvesztették az eszméletüket!
Cadsuane bólintott. Al’Thor szobája tárva-nyitva állt, és a
Hajadonok úgy zsibongtak körülötte, mint egy darázscsapat, amely
arra tér haza, hogy leverték a fészkét. Cadsuane igazán nem okolhatta
érte őket. Úgy tűnt, al’Thor nem mesélt sokat arról, mi történt. Az a
bolond kölyök örülhet, hogy még életben van! Micsoda fényverte
felfordulás! – gondolta Cadsuane, és a Hajadonok között egyenesen
bement a helyiségbe.
A szoba túloldalán kis csapat aes sedai beszélgetett halkan.
Sarene, Erian, Beldeine – mindenki más a táborban halott volt, vagy
eszméletlen. Kivéve Elzát. Hol van Elza?
Mind a hárman biccentettek Cadsuane felé, amikor belépett, de az
idős aes sedai épp csak rájuk nézett. Min az ágyon ült, a nyakát
dörzsölgette, a szeme vörös volt, rövid haja kócos, az arca
halálsápadt. Al’Thor a tágra nyitott ablak mellett állt, egészséges
kezével a csonkát fogta a háta mögött. A kabátja gyűrötten hevert a
földön, a férfi csak fehér ingujjat viselt. Az ablakon belibbenő szél
lobogtatta aranyvörös haját.
Cadsuane végignézett a szobán. A háta mögött, a folyosón a tudós
asszonyok a Hajadonokat kezdték kikérdezni.
– Nos? – tette fel a kérdést. – Mi történt?
Min felnézett. Vörös foltok sötétlettek a torkán, zúzódások
nyomai. Rand nem fordult el az ablaktól. Szemtelen kölyök, gondolta
Cadsuane, és beljebb lépett a szobába.
– Mondd már, fiam! – erősködött. – Tudnunk kell, hogy a tábor
veszélyben van-e!
– A veszéllyel elbántunk – felelte a férfi halkan.
Volt valami a hangjában, amitől Cadsuane habozni kezdett. Dühöt
várt tőle, talán elégedettséget. De legalábbis kimerültséget. Ehelyett
higgadtnak hangzott.
– Elmagyaráznád, mindez mit jelent? – csattant fel az aes sedai.
Al’Thor végül megfordult, és ránézett.
Cadsuane önkéntelenül is hátralépett, bár nem tudta volna
megmondani, miért. A másik még mindig ugyanaz a buta kölyök
volt. Túl magas, túl magabiztos, túl makacs. Bár ezúttal volt benne
valami különös nyugalom, de nagyon sötét volt az éle. Ezt a fajta
nyugalmat lehetett az elítéltek szemében is látni, mielőtt a bitó alá
léptek volna.
– Narishma! – szólt át Rand az aes sedai feje fölött. – Van
számodra egy fonatom! Jegyezd meg, mert csak egyszer mutatom
meg!
Ezzel oldalra tartotta a kezét, és vakító fehér fénycsík tört elő az
ujjai közül. Eltalálta a földön heverő kabátot. Az egy fényvillanásban
eltűnt.
Cadsuane felszisszent.
– Mondtam, hogy ne használd többet ezt a fonatot, te gyerek!
Soha többé meg ne tedd! Hallod? Ez nem…
– Ezzel a fonattal kell a Kitaszítottak ellen küzdeni, Narishma –
folytatta al’Thor, és halk hangja keresztülhasított az aes sedai
tiltakozásán. – Ha bármi mással öljük meg őket, újjászülethetnek.
Veszélyes eszköz, de csak egy eszköz. Mint az összes többi.
– Tiltott! – csattant fel Cadsuane.
– Úgy döntöttem, mostantól nem az – mondta al’Thor nyugodtan.
– Fogalmad sincs róla, mire képes az a fonat! Csak egy kiskölyök
vagy, aki…
– Láttam, ahogy öröktűz emészt el egész városokat – vágott a
szavába a férfi, és a tekintete űzötté vált. – Láttam, ahogy ezreket
éget ki a Mintából mindent megtisztító lángja. Ha gyermeknek
tartasz engem, Cadsuane, akkor te mi vagy, nálam évezredekkel
fiatalabban?
Állta a nő tekintetét. A Fényre! Mi történhetett vele? Az aes sedai
csak nehezen szedte össze a gondolatait.
– Ezek szerint Semirhage halott?
– Rosszabb, mint halott – mondta al’Thor. – És azt hiszem, sok
szempontból jobban járt, mintha csak meghalt volna.
– Akkor gondolom, folytathatjuk is…
– Felismered ezeket, Cadsuane? – kérdezte a férfi, és valami
fémes felé biccentett, ami az ágyon hevert, és szinte elfedte a lepedő.
Az aes sedai habozva lépett előre. Sorilea kiismerhetetlen
arckifejezéssel nézett oda. Láthatóan nem akart belekeveredni a
társalgásba, ha al’Thor ilyen hangulatban volt. Cadsuane igazán nem
haragudott rá miatta.
Felemelte a lepedőt, és ismerős karpereceket pillantott meg. A
nyakörv nem volt sehol.
– Lehetetlen! – suttogta.
– Én is azt hittem – mondta al’Thor azon a rettenetesen nyugodt
hangon. – Azt mondogattam magamnak, hogy ez nyilván nem lehet
az a ter’angreal, amit átadtam neked! Megígérted, hogy vigyázol rá,
és elrejted!
– Akkor hát – szólt az aes sedai, és újra letakarta a holmikat. –
Ezzel végeztünk is.
– Igen. Elküldtem pár emberemet a szobádba. Mondd csak, ez az
a doboz, amiben a karpereceket tartottad? Nyitva hevert a padlón!
Egy Hajadon odavitte az ismerős tölgyfa dobozkát. Nyilván az
volt az. Cadsuane dühösen fordult a férfi felé.
– Átkutattattad a szobámat!
– Nem tudtam róla, hogy épp most látogatod meg a tudós
asszonyokat – mondta al’Thor. Tisztelettudóan odabiccentett
Sorileának és Amysnek, amit azok habozva viszonoztak. –
Elküldettem pár szolgát, nézzék meg, mi van veled, mert féltem tőle,
hogy Semirhage megpróbált rajtad bosszút állni.
– Nem lett volna szabad hozzáérniük! – tiltakozott az aes sedai, és
elvette a dobozt a Hajadontól. – Igen bonyolult védőfonatokkal
védtem!
– Nem voltak elég bonyolultak – közölte a férfi, és elfordult tőle.
Még mindig a sötét ablak előtt állt, és a tábort nézte.
Csend borult a teremre. Narishma halkan Mint faggatta, hogy jól
érzi-e magát, de mindenki elhallgatott, amikor Rand abbahagyta a
beszédet. Cadsuane tudta: a férfi nyilván úgy érzi, hogy ő tehet róla,
hogy ellopták az a’damet, de ez nevetséges volt! A lehető legjobb
védelmet fonta köré, amit csak tudott, de ki tudhatta, a Kitaszítottak
miféle ismeretekkel hatoltak át a védőhálókon is?
Hogyan élte túl ezt a támadást al’Thor? És mi lett a dobozban
lévő többi holmival? Most már a férfinál volt a sa’angreal kulcsa is,
vagy azt a szobrocskát is elvitte Semirhage? Meg merje kérdezni?
Tovább feszült a csend.
– Mire vársz? – kérdezte végül minden bátorságát összeszedve. –
Azt várod, hogy bocsánatot kérjek?
– Te? – kérdezte al’Thor. Nem volt vidámság a hangjában, csak
valamiféle hideg nyugalom. – Nem, szerintem egy követ is hamarabb
bocsánatkérésre bírnék, mint téged!
– Akkor…
– Száműzlek a jelenlétemből, Cadsuane – mondta a férfi lágyan. –
Ha ma éjszaka után még egyszer meglátom az arcodat, megöllek!
– Rand, ne! – kiáltott fel Min, és felpattant az ágy mellett.
A férfi nem fordult oda hozzá.
Cadsuane érezte, hogy rászakad a rettegés, de hagyta, hogy a dühe
elsodorja.
– Micsoda?! – csattant fel. – Ez ostobaság, te kölyök. Én…
A férfi megfordult, és ő ismét elhallgatott a tekintete súlya alatt.
Veszedelem volt benne, és valami árnyék a tekintetében, ami akkora
félelmet csiholt öregedő szívében, hogy Cadsuane nem is hitte volna,
hogy képes ennyire megrettenni. Ahogy nézte a férfit, mintha még a
levegő is meggörbült volna körülötte, és szinte úgy érezte, hirtelen
sötétebb lett a szobában.
– De… – Azon kapta magát, hogy dadog. – De te nem ölsz nőket!
Mindenki tudja! Még a Hajadonokat is alig mered veszélyes helyre
vinni, nehogy bajuk essen!
– Ezt a bizonyos hajlamomat kénytelen voltam felülvizsgálni –
mondta al’Thor. – A mai estével.
– De…
– Cadsuane… – kezdte halkan a férfi. – Elhiszed, hogy meg
tudnálak ölni? Itt és most, anélkül, hogy kardot vagy az Egyetlen
Hatalmat kellene használnom? Elhiszed, hogy ha csak azt akarom, a
Minta körém hajol, és megállítja a szívedet? Véletlen…
egybeesésként?
A ta’verenség nem így működött. A Fényre! Nem így működött,
ugye? Nem hajlíthatta a Mintát az akarata szerint, ugye?
De ahogy a férfi szemébe nézett, Cadsuane hitt neki. Minden
logika dacára, ahogy belenézett a szemébe, tudta, hogy ha nem megy
el onnan most azonnal, meghal.
Lassan biccentett. Gyűlölte magát. Furcsa gyengeség lepte meg.
A férfi elfordult tőle, és újra kinézett az ablakon.
– Gondoskodj róla, hogy ne lássam többé az arcodat! Soha,
Cadsuane. Most elmehetsz!
Az aes sedai szédelegve megfordult, és a szeme sarkából
megpillantotta az al’Thorból áradó mélységes sötétséget. Az egyre
tovább hajlította a levegőt. Amikor odanézett rá, eltűnt. Az aes sedai
a fogát csikorgatva kiment.
– Készüljetek és készítsétek fel a seregeket is! – mondta al’Thor a
szobában maradtaknak, és a szavai visszhangzottak a folyosón. – Hét
végére el akarok menni innen!
Odakinn Cadsuane a fejéhez kapta a kezét, és nekidőlt a folyosó
falának. A szíve a torkában dobogott, a keze izzadt. Eddig egy
makacs, de jószívű kölyökkel kellett megküzdenie. Valaki elvitte azt
a gyermeket, és itt hagyta helyette ezt az alakot, akinél
veszélyesebbel még sosem találkozott. Napról napra távolabb került
tőle.
És ebben a pillanatban fogalma sem volt, mit tehetne ellene.

 

 

VÉGE AZ ELSŐ KÖNYVNEK

 

 

 

Első fejezet
ÚJ HŰSÉG
Gawyn a kétnapos lovaglástól kimerülten ült lova nyergében egy
alacsony dombon Tar Valontól délnyugatra. A vidéknek zöldellenie
kellett volna így tavasszal, de az alatta elterülő domboldalon csak a
téli hó alatt megfulladt nyurga, száraz gyom csörgött. Imitt-amott
feketefa- és tiszafapamacsok szegték fel a fejüket az egyhangú, barna
tájban. Gawyn jó néhány facsoportot látott, amelyek helyén már csak
tönkök maradtak. A háború több fát emésztett fel, mint a világ összes
szúja: kellett a nyílvesszőhöz, a tűzhöz, az épületekhez és az
ostromgépekhez is.
A fiú egész éjszaka keményen lovagolt, és most ásított egyet.
Bryne tábora igencsak jól be volt itt ásva, és csak úgy pezsgett a
folyamatos sürgés-forgástól. Egy ekkora seregben legjobb esetben is
szervezett zűrzavar uralkodott. Egy kis lovas csapat utazhatott
könnyen, kísérők és málha nélkül, ahogy Gawyn csemetéi tették –
egy efféle sereg akár több ezer fősre is duzzadhatott, és mégis sovány
maradt. A gyakorlott lovasok, mint például a saldaeaiak állítólag akár
hét-nyolcezres hadakban is ugyanolyan mozgékonyak maradtak.
De az alatta elterülő sereg egészen más kérdés volt. A hatalmas,
kiterült bestia közepén óriási buborékként kerekedett a kisebbik
tábor, ahol feltehetően az aes sedaiok szálltak meg. Bryne jókora
csapatokat küldött az Erinin-folyó két oldalán lévő hídvárosokba is,
és gyakorlatilag elvágta a sziget szárazföldi utánpótlását.
A sereg úgy kuporgott Tar Valon mellett, mint egy pók, ami a
háló mellett libbenő pillangót lesi. Kisebb csapatok lovagoltak ki-be:
őrjáratoztak, élelmet vásároltak, híreket hoztak-vittek. Egyik tucat
egység a másik után: némelyik lovas, mások gyalogosok. Mint egy
méhkas: egyes méhek kirepülnek, mások épp visszatérnek. A fő
tábor keleti felén sátrak és kalyibák összevisszasága állt, a
hadseregek köré elkerülhetetlenül összeverődő egyéb emberek,
szolgák, segédek szokás szerint rendezetlen tömege. Nem sokkal
arrébb, épp csak a fő táboron belül, egy fa mellvéd magas gyűrűje
tört az égre – talán ötven hossz széles lehetett. Feltehetően egy
parancsnoki állás.
Gawyn tudta, hogy Bryne emberei látták, amint a tábor felé tart,
de senki sem állította meg. Valószínűleg nem is próbálnák, hacsak
nem akarna ellovagolni. Egy magányos férfi, tisztességes szürke
köpenyben és nadrágban, elöl fűzős, fehér ingben, nem volt valami
érdekes. Lehetett zsoldos, aki a sereghez akart csatlakozni. Vagy egy
hírnök valamelyik helyi uraságtól, aki a felderítők miatt jött
panaszkodni. Még akár a sereg tagja is lehetett – bár Bryne
katonáinak nagy része egyenruhát viselt, sokan csak egy sárga pántot
kötöttek a kabátujjukra, mert nem volt még elég pénzük, hogy
felhímeztethessék a címert.
Nem, egy magányos ember, aki a sereg felé közeledett, nem
jelentett veszélyt. Egy magányos alak, aki elfelé lovagol, már sokkal
aggasztóbb volt. A táborba érkezők egyaránt lehettek barátok,
ellenségek vagy semlegesek. De aki megnézte magának a tábort,
utána pedig ellovagolt, az szinte biztos, hogy kém volt. Úgyhogy ha
ő nem megy el, mielőtt világossá tette volna jövetele célját, valószínű
volt, hogy Bryne őrei nem zaklatják.
A Fényre, tudna mit kezdeni egy ággyal! Két nyugtalan éjszaka
volt mögötte, alig egy-két órát alhatott a köpenyébe burkolódzva.
Ingerlékeny volt, nyűgös, és részint saját magára haragudott, amiért
nem volt hajlandó megszállni egy fogadóban, nehogy az emberei
utolérjék. Fáradtan pislogott, és megsarkantyúzta a lovát. Leügetett a
lejtőn. Most már tudta, mit akar.
Nem. Abban a pillanatban tudta, mit akar, amikor ott hagyta
Sleete-et Dorlanban. Mostanra már a csemeték is tudják, hogy a
vezérük elárulta őket. Sleete nem engedhette meg magának, hogy
hátráltassa a kutatást. Elmondott nekik mindent, amit csak tudott.
Gawyn nem bánta volna, ha meg tudja magát győzni róla, hogy
meglepődtek a dolgon, de épp elég gyakran néztek rá a homlokukat
ráncolva, zavartan, hogy hogyan mer így beszélni Elaidáról vagy az
aes sedaiokról.
A Fehér Torony nem érdemelte meg a hűségét, de a csemeték…
és soha többé nem térhet vissza hozzájuk. Zavarta: ez volt az első
eset, hogy a bizonytalanságáról egy nagyobb csoport is tudomást
szerzett. Senki sem tudta, hogy segített megszökni Siuannak, és az
Egwene-nel való kapcsolata sem volt épp közismert tény. De mégis
helyesen döntött, hogy otthagyta őket. Hónapok óta most először a
cselekedetei és a szíve egy irányba húztak. Meg kell mentenie
Egwene-t. Ebben tudott hinni.
Közelebb ért a tábor széléhez. Nyugodt arcot vágott. Ezek itt
azok, akik amyrlinné emelték Egwene-t, akik célpontot csináltak
belőle! Egy egyszerű beavatottból! Bábként használták! Ha netán
nem sikerülne megszerezniük maguknak a Tornyot, őket talán meg
sem büntetik. De Egwene-t kivégzik.
Én majd bejutok, gondolta. Megmentem valahogy! Aztán
beleverek egy kis józan észt a fejébe, és elviszem az összes aes
sedaitól minél messzebb! Talán még Bryne-t is jobb belátásra
bírhatom. Mindannyian visszatérhetnénk Andorba, hogy segítsünk
Elayne-nek.
Újult elszántsággal lovagolt előre, elfojtotta a kimerültségét is. A
parancsnoki állást csak úgy érhette el, ha átvágott a tábori segítők
tömegén. Többen voltak a katonáknál is. Szakácsok, hogy valaki
gondoskodjon az élelemről. Nők, hogy legyen, aki felszolgálja az
ételt és elmossa a koszos edényeket. Kocsisok, hogy valaki el is
szállítsa az ennivalót. Bognárok, hogy legyen, aki megjavítja a
szekereket. Kovácsok, hogy legyen elég patkó az élelemmel
megrakott szekeret húzó lovakra; kereskedők, elvégre meg is kell
venni azt az ételt, és gazdasági tisztek, akik az egészet megszervezik.
A kevésbé megbecsült kereskedők egyenesen a katonák harcban
megszerzett pénzére ácsingóztak, akárcsak a nők becstelenebbje. És
ott voltak a táborban a küldöncfiúk is, akik egy nap talán maguk is
kardot vesznek majd a kezükbe.
Hatalmas katyvasz volt az egész. A sátrak és a kunyhók félig
nyomorteleppé álltak össze: mindegyiknek más volt a színe, a
formája és a rozzantsága is. Még egy Bryne-hez hasonlóan tehetséges
tábornok sem tudta teljesen rendbe szedni a táborral utazó népséget.
Az emberei hellyel-közzel gondoskodtak a biztonságról, de nem
kényszeríthették rá az ittenieket a katonai fegyelemre.
Gawyn a felfordulás sűrűjén vágott át. Nem törődött az utána
kiabálókkal, hogy fényesíttesse ki a kardját, vagy vegyen egy kis
fánkot. Olcsón megúszta volna – végtére is ez a gyülekezet zsoldos
katonákon élt –, de csataménje és jó minőségű ruhája egyértelműen
tisztnek mutatta. Ha valamelyiknél vásárol, a többi is megérzi a pénz
illatát, és körülveszi mindenki, aki üzletet remél tőle.
Nem törődött a kiáltásokkal, előreszegezte a tekintetét, a
kavargáson túl elterülő sereg felé. Ott többnyire takaros sorokban
álltak a sátrak, századnak és zászlónak megfelelően, bár néha még
kisebb csapatokra bomolva. Gawynnek látnia sem kellett, hogyan
helyezkednek el, anélkül is tudta. Bryne szerette a rendet, és nagy
híve volt a feladatmegosztásnak. Nyilván hagyta, hogy a tisztjei úgy
építsék fel a saját táborrészüket, ahogy akarják. Így ugyan nem volt
olyan egységes a tábor, de sokkal önműködőbb lett.
Egyenesen a mellvéd felé tartott, de nehéz volt figyelmen kívül
hagynia a körülötte tolongó tábori söpredéket. A kiáltásaik megülték
a levegőt, akárcsak a főtt étel, a latrinák, a lovak, az olcsó parfüm
szaga. A tábor nem volt olyan zsúfolt, mint egy város, de nem volt
olyan kiépített sem. Izzadságszag vegyült a szakácstüzek illatába,
majd hozzákeveredett az állott víz és a mosdatlan testek bűze. A
legszívesebben egy kendőt szorított volna az orrára, de nem tette.
Úgy nézett volna ki, mint egy elkényeztetett nemes ficsúr, aki az
orrát húzza az egyszerű népre.
A bűz, a tömeg, a kiabálás nem hangolta jobb kedvre. A fogát
csikorgatva tudta csak megállni, hogy ne ordítson rá az árusokra.
Egy alak esett ki elé az útra – kénytelen volt visszarántani a lovát.
Barna szoknyás, fehér blúzos, koszos kezű nő volt.
– El az utamból! – mordult rá Gawyn.
Az anyja fel lett volna háborodva, ha hallja, milyen dühösen
beszél. De az anyja már halott volt. Al’Thor ölte meg.
Az előtte álló nő felnézett, és visszaugrott az útról. Világos hajába
sárga kendőt kötött, alakra kicsit kövérkésnek tűnt. Gawyn épp csak
megpillantotta az arcát, ahogy elfordult.
Megdermedt. Egy aes sedai arca! Képtelenség volt eltéveszteni!
Döbbenten ült a nyergében; a nő lehúzta a sárga kendőt, és elszaladt.
– Várjon! – kiáltott utána, és megfordította a lovát. De a nő nem
állt meg. Gawyn habozott, és leengedte a karját; látta, hogy a nő
csatlakozik a közelben álló, hosszú favályúk mellett dolgozó
mosónők sokaságához. Ha úgy tett, mintha egyszerű asszony lenne,
nyilván megvolt rá a maga fény verte aes sedai oka, és nem örülne
neki, ha felfednék a titkát. Rendben. Elfojtotta az ingerültségét.
Egwene. Egwene-re kellett összpontosítania.
Amint elért a parancsnoki álláshoz, máris sokkal jobb lett a
levegő. Négy alabárdos állt őrt, acélsisakjuk fényesen villogott, és
tökéletesen illett Bryne három csillagával kivert mellvértjükhöz. A
kapu mellett Tar Valon Lángjával hímzett zászló lobogott.
– Újonc? – kérdezte meg az egyik katona, amikor odaért. A
zömök fickó bal vállán vörös csík fénylett: ő volt az őrvezető.
Alabárd helyett kard volt nála. A mellvértje alig érte át a potrohát, és
az állán vörös sörte borzolódott. – Aldan kapitányra lesz szükséged –
mordult rá Gawynre. – Nagy kék sátor, úgy a tábort körbelovagolva
az út negyedénél. Van saját kardod és lovad, jó zsoldot kapsz majd!
A fickó egy távoli pont felé mutatott valahol a hadsereg
sűrűjében, a parancsnoki részen kívül. Ez nem tűnt biztatónak.
Gawyn látta, hogy Bryne zászlója odabenn lobog.
– Nem újoncnak érkeztem – magyarázta, és megfordította a lovát,
hogy jobban megnézhesse magának a katonákat. – Gawyn Trakand
vagyok. Sürgős ügyben kell beszélnem Gareth Bryne-nel. Azonnal!
A fickó felvonta a szemöldökét. Aztán nevetgélt egyet.
– Nem hisz nekem – nyugtázta Gawyn szárazon.
– Aldan kapitánnyal kéne beszélned – mondta a fickó lustán, és
újra a távoli sátor felé bökött.
Gawyn mély levegőt vett, hátha attól megnyugszik. Próbálta
elfojtani az ingerültségét.
– Ha küldetne Bryne-ért, kiderülne, hogy…
– Gond lesz? – kérdezte a katona pöffeszkedve. Az emberei is
készenlétbe billentették az alabárdot.
– Semmi gond – válaszolta ő kimérten. – De szükségem lenne
rá…
– Ha csatlakozni akarsz a táborunkhoz – szakította félbe a katona,
és előrelépett –, meg kell tanulnod, hogy azt teszed, amit mondanak
neked!
Gawyn állta a fickó tekintetét.
– Rendben. Így is intézhetjük. Talán így még gyorsabb is lesz!
Az őrvezető a kardmarkolatára tette a kezét.
Gawyn kirúgta a lábát a kengyelből, és lelökte magát a nyeregből.
Lóhátról nehéz lett volna elkerülnie, hogy megölje a fickót. Mire a
lába a sáros földre dobbant, a pengéjét is kirántotta, a hüvely úgy
szisszent, mint a bennakadt lélegzet. A „Tölgy rázza az ágait” állásba
esett: ezt a formát nem halálos támadásokra használták, a
tanítómesterek módfelett szerették, ha a tanítványaikkal kellett
vívniuk. Ezen kívül akkor volt még nagyon hatásos, ha eltérő
fegyverekkel harcoló, nagyobb csapatok ellen küzdött az ember.
Mielőtt az őrvezető kiszabadíthatta volna a kardját, Gawyn
nekirontott, és könyökkel hasba vágta a rosszul illeszkedő mellvért
alatt. A fickó felnyögött és kétrét görnyedt, aztán az ifjú a kardja
markolatával odakoppintott oldalt a fejére – egy katonának több esze
is lehetett volna, mint hogy ferdén tegye föl a sisakját. Majd Gawyn
a „Selyemszaggatásba” csúszott, hogy elbánjon az első alabárdossal.
Az egyik katona épp segítségért kiáltott, és Gawyn pengéje csengve
kondult neki az első alabárdos mellvértjének. Hátrataszította a férfit.
Végezetül kirúgta a fickó alól a lábát, és a „Szélcsavarásba” ugrott,
hogy hárítsa a másik két katona csapásait.
Szerencsétlenül jött ki a dolog, de kénytelen volt megvágni a két
állva maradt alabárdos combját. Jobban örült volna, ha nem kell
megsebesítenie őket, de a harc – még az ilyen, sokkal képzetlenebb
ellenfelek ellen vívott harc is – annál megjósolhatatlanabbá vált,
minél tovább tartott. Az embernek hamar és határozottan uralnia
kellett a csatateret, ami most azzal járt, hogy a két alabárdost a földre
kellett küldenie. A katonák vérző combjukra szorították a kezüket.
Az őrvezető elájult a fejére mért ütéstől, de az első alabárdos
bizonytalanul épp talpra kecmergett. Gawyn félrerúgta a fickó
alabárdját, aztán az arcába talpalt. A szerencsétlen véres orral
hanyatlott hátra.
A lova halkan nyihogott mögötte, horkantgatva kapálta a földet.
Harci mén volt, megérezte a küzdelmet, de jól idomított állatként
tudta, hogy ha a kantárja le van ejtve, egy helyben kell állnia. Gawyn
megtörölte a pengéjét a nadrágjában, aztán visszacsúsztatta a
hüvelybe. A sebesült katonák nyöszörögve fetrengtek a földön.
Megveregette a lova orrát, és újra kézbe vette a kantárt. Mögüle
elhátráltak az eddig nézelődő tábori segítők, aztán elrohantak. A
mellvéden belüli, elkerített részről felajzott íjakkal közeledett egy
csapat katona. Ez nem volt valami jó jel. Szembefordult velük,
leakasztotta még mindig hüvelyben lévő kardját az övéről, és a földre
dobta a közelgők előtt.
– Fegyvertelen vagyok! – kiabálta túl a sebesültek nyögéseit. – És
e közül a négy közül egy sem szenvedett halálos sebet! Menjetek,
mondjátok meg a vezéreteknek, hogy egy magányos vívómester épp
most verte le egy osztagát alig tíz szívdobbanásnyi idő alatt! Régi
tanítványa vagyok! Látni akar majd!
Az egyik katona előreugrott, hogy elvegye Gawyn földre dobott
kardját, egy másik pedig intett egy küldöncnek. A többiek továbbra
is rá szegezték az íjukat. Az egyik elesett alabárdos elkezdett arrébb
mászni. Gawyn megfordította kissé a lovát, hogy be tudjon mögé
ugrani, ha a katonák lövésre feszítenék a húrt. Jobb szerette volna, ha
nem fajulnak idáig a dolgok, de kettejük közül a ló viselte volna
könnyebben, ha kap pár nyilat.
A katonák közül többen is előremerészkedtek, hogy segítsenek
sebesült társaikon. A testes őrvezető is kezdett magához térni, felült,
és az orra alatt káromkodni kezdett. Gawyn nem tett egyetlen
fenyegető mozdulatot sem.
Talán hiba volt megverekednie ezekkel az emberekkel, de már így
is túl sok időt vesztegetett el. Lehet, hogy Egwene már halott! Ha
egy olyan alak próbálta fitogtatni a hatalmát, mint ez az őrvezető, az
embernek két választása volt. Vagy végigjárta a bürokrácia összes
lépcsőfokát, és minden egyes katonát külön-külön meggyőzött róla,
hogy fontos személy, vagy zavart keltett. A második lehetőség
gyorsabb volt, és a táborban láthatóan akadt épp elég aes sedai, hogy
meggyógyítson pár sebesült katonát.
Végül egy kis csoport vonult ki a mellvéd mögül. Az
egyenruhájuk tiszta volt, a tartásuk veszedelmes, az arcuk kimerült.
Legelöl egy szögteles arcú, őszülő halántékú, erős, köpcös alak
lépdelt. Gawyn elmosolyodott. Maga Bryne. Bejött a fogása.
A hadvezér végigmérte, aztán odalépett a sebesült katonákhoz, és
gyorsan megvizsgálta őket. Végül megrázta a fejét.
– Fegyvert le! – parancsolta az embereinek. – Cords őrmester!
A nagydarab katona felállt.
– Uram!
Bryne Gawynre nézett.
– Ha legközelebb megjelenik valaki a kapunál, és azt mondja,
nemesember, és velem beszélne, küldessen egy tisztért! Azonnal.
Nem érdekel, ha a jövevénynek két hónapos szakálla van, és olcsó
lőrétől bűzlik. Értette?
– Igen, uram – felelte a fickó elvörösödve. – Értettem, uram!
– Vitesse az embereit a gyengélkedőbe, őrmester! – folytatta
Bryne, de még mindig Gawynt nézte. – Te meg velem jössz!
Az ifjú megfeszítette az állát. Azóta nem beszélt vele így Gareth
Bryne, hogy elkezdett borotválkozni! De persze nem igazán várhatta
el, hogy a férfi elégedett legyen. Amint beértek a mellvéd mögé,
azonnal észrevett egy fiatal kölyköt, aki vagy lovászinas lehetett,
vagy küldönc. Az elkerekedett szemű fiúcska kezébe nyomta a lova
kantárját, és rászólt, hogy gondoskodjon rendesen az állatról. Aztán
elvette a kardját a katonától, akinél volt, és Bryne után sietett.
– Gareth – kezdte, amikor beérte a másikat –, én…
– Hallgass, kölyök – szólt Bryne, és meg sem fordult –, még nem
döntöttem el, mihez kezdjek veled!
Gawyn becsukta a száját. Ez igazán igazságtalan volt! Ő akkor is
Andor jog szerinti királynőjének a bátyja volt, és ha Elayne-nek
sikerül megszereznie és megtartania a trónját, ő lesz az első
kardnagyherceg! Bryne-nek több tisztelettel kellene vele bánnia.
De a tábornok olyan makacs tudott lenni, mint egy szamár.
Gawyn nem szólt egy szót sem. Magas, csúcsos sátorhoz értek: két őr
állt előtte. Bryne lehajtotta a fejét, és bebújt a sátorba, ő pedig
követte. Odabenn minden tiszta volt és rendezett, rendezettebb is,
mint Gawyn várta. Az asztalon feltekert térképek és szépen egymásra
tornyozott lapok álltak, a sarokban lévő tábori ágyak gondosan
bevetve, a takarók élre hajtogatva. Bryne láthatóan nagyon alapos
emberre bízta a takarítást.
Az idősebb férfi összekulcsolta a kezét a háta mögött, és ahogy
megfordult, kifényesített mellvértje visszatükrözte Gawyn arcát.
– Rendben. Akkor most meséld el, mi hozott ide!
Az ifjú kihúzta magát.
– Tábornok – mondta –, azt hiszem, tévedésben él. Már nem a
tanítómesterem!
– Tudom – vetette oda Bryne kurtán. – Az a fiú, akit én
tanítottam, sosem alacsonyodott volna odáig, hogy ilyen gyerekes
csínyekkel hívja fel magára a figyelmet!
– Az őrvezető ellenséges volt, nekem pedig nem volt türelmem
végigvárni egy ostoba bolond hőzöngését. Ez tűnt a legjobb
megoldásnak.
– A legjobb megoldásnak? Mire? – kérdezte Bryne. – Hogy
felbőszíts?
– Figyeljen! – kezdte Gawyn –, lehet, hogy elhamarkodott voltam,
de fontos ügyben jöttem. Meg kell hallgatnia!
– És ha nem teszem? – kérdezte Bryne. – Ha egyszerűen csak
kidoblak a táboromból, mint egy elkényeztetett kis hercegecskét, aki
túlságosan is gőgös, de nem elég eszes?
Gawyn összevonta a szemöldökét.
– Óvatosan, Gareth! Sokat tanultam, mióta utoljára találkoztunk.
Tartok tőle, rá kell majd ébrednie, hogy a kardja nem győzi le olyan
könnyedén az enyémet, mint egykor tette!
– Efelől nincs egy pillanatnyi kétségem sem – mondta Bryne. – A
Fényre, kölyök! Mindig is tehetséges voltál! De komolyan azt hiszed,
hogy csak azért, mert jól bánsz a karddal, többet ér a szavad? Meg
kellene hallgatnom téged, mert ha nem teszem, megölsz? Azt hittem,
ennél jobban neveltelek!
A tábornok megöregedett, mióta Gawyn nem látta. De a kor nem
görnyesztette meg; kényelmesen ült a vállán. Kicsit őszesebb volt a
férfi halántéka, több ránc sötétlett a szeme sarkában, de a teste még
mindig kellően erős és szikár volt ahhoz, hogy jó pár évvel
fiatalabbnak mutassa a valódi koránál. Nem lehetett úgy nézni Gareth
Bryne-re, hogy az ember ne egy férfikora derekán – és nem alkonyán
– járó személyt lásson.
Gawyn farkasszemet nézett a tábornokkal, és próbálta elfojtani
fortyogó haragját. Bryne nyugodtan állta a tekintetét. Higgadtan.
Ahogy azt egy hadvezérnek illett. Ahogy azt neki is illett volna.
Az ifjú elfordította a tekintetét. Hirtelen elszégyellte magát.
– A Fényre! – suttogta. Elengedte a kardját, és a fejéhez kapott.
Hirtelen rettenetesen fáradtnak érezte magát. – Sajnálom, Gareth!
Igaza van. Ostobán viselkedtem.
Bryne felmordult.
– Örülök, hogy ezt hallom. Már kezdtem azon gondolkozni, mi
történhetett veled!
Gawyn nagyot sóhajtott, és egy pillanatra nem bánta volna, ha
akad a közelben valami hideg innivaló. A haragja a semmibe olvadt,
és rátört a kimerültség.
– Nehéz évem volt – mondta –, és túl keményen hajtottam
magam, hogy ideérjek. A józanságom szélén táncolok.
– Nem vagy vele egyedül, fiam – vigasztalta Bryne. Mély levegőt
vett, és egy kis tálalóasztalkához lépett. Töltött egy pohárka valamit
Gawynnek. Csak meleg tea volt az, de a fiú így is hálásan vette el, és
belekortyolt.
– Embert próbáló időket élünk – mondta Bryne, és töltött
magának is egy csészével. Belekortyolt és elfintorodott.
– Mi a baj? – kérdezte Gawyn, és lenézett a teájára.
– Semmi. Csak utálom.
– Akkor miért issza? – kérdezte az ifjú.
– Állítólag jót tesz az egészségemnek – morogta Bryne. Mielőtt
Gawyn tovább kérdezősködhetett volna, a nagy tábornok folytatta. –
Akkor ezek szerint ragaszkodsz hozzá, hogy fogdába zárjalak,
mielőtt elárulnád, miért is kellett fegyverrel utat törnöd magadnak a
parancsnoki állásomhoz?
Az ifjú előrelépett.
– Gareth! Egwene-ről van szó. Elfogták!
– A Fehér Torony aes sedaiai?
Gawyn sürgetően biccentett.
– Tudom. – A tábornok újra belekortyolt a teába, és újra
elfintorodott.
– Be kell mennünk érte! – csattant fel a fiú. – Azért jöttem, hogy a
segítségét kérjem. Meg akarom menteni!
Bryne halkan felhorkant.
– Megmenteni? És egész pontosan hogyan tervezel bejutni a
Fehér Toronyba? Még az aieleknek sem sikerült betörniük a városba!
– Nem is akartak – vetette oda Gawyn. – De nekem nem kell
elfoglalnom a várost, csak egy kis csapattal behatolnom, és
kihoznom egyetlenegy embert. Minden sziklán akad repedés.
Megtalálom a módját.
Az idősebb férfi letette a csészéjét. Alaposan végigmérte az ifjút,
határozott, viharvert arca maga volt a nemesség megtestesülése.
– De egyet árulj el nekem, kölyök! Hogyan győzöd meg róla,
hogy veled menjen?
Gawyn összerezzent.
– Miért kellene meggyőznöm? Örül, hogy velem jöhet! Miért is
ne örülne?
– Mert megtiltotta nekünk, hogy megmentsük – felelte Bryne, és
újra a háta mögött kulcsolta össze a kezét. – Legalábbis én így
tudom. Az aes sedaiok nem sok mindent árulnak el nekem. Azt hinné
az ember, jobban megbíznak abban, aki helyettük levezényli ezt az
ostromot. Akárhogy is, az amyrlin tud velük valahogy
kommunikálni, és azt az utasítást hagyta nekik, hogy hagyják
békében.
Micsoda? De hát ez nevetséges! A táborban lévő aes sedaiok
nyilván meghamisítják valahogy a tényeket!
– Bryne, de hát fogoly! Az aes sedaiok, akiket hallottam beszélni
a dologról, azt mondták, minden nap megverik, és ki fogják végezni!
– Nem tudom – mondta a tábornok. – Már hetek óta náluk van, és
még nem ölték meg.
– Meg fogják ölni – mondta Gawyn sürgetően. – Ön is tudja! Az
ember talán végigvezetteti az elfogott ellenfelet párszor az emberei
előtt, de végül úgyis ki fogja tűzni a fejét egy lándzsára, hogy tudják,
halott. Vége. Tudja, hogy igazam van.
Bryne végigmérte, aztán biccentett.
– Talán tudom. De akkor sem tehetek mást. Az esküm köt,
Gawyn. Nem tehetek mást, hacsak nem a lány maga utasít rá!
– Hagyná meghalni?
– Ha ez kell ahhoz, hogy megtartsam az eskümet, igen!
Ha Bryne-t az esküje tartja vissza… nos, előbb kap hazugságon
egy aes sedait, mint hogy Gareth Bryne megszegje az adott szavát.
De Egwene! Csak tehetett érte valamit!
– Próbálok kihallgatást szerezni neked valamelyik aes sedainál,
akit szolgálok – mondta Bryne. – Talán ők tehetnek valamit az ügy
érdekében. Ha meg tudod róla győzni őket, hogy szükség van a
mentőakcióra, és hogy az amyrlin is ezt akarná, akkor meglátjuk.
Gawyn biccentett. Ez legalább valami.
– Köszönöm!
A tábornok unottan legyintett.
– Bár persze fogdába kellene téged vitetnem. Ha másért nem is,
mert megsebesítetted három emberemet!
– Gyógyíttassa meg őket egy aes sedaijal! – javasolta Gawyn. –
Azok alapján, amit hallottam, épp elég nővér zargatja!
– Ugyan már! – válaszolta Bryne. – Általában csak akkor
hajlandóak Gyógyítani, ha valamelyik katonám élete veszélyben
forog! A múltkor lovaglás közben egy emberem csúnyán leesett a
lóról, és azt vágták a fejemhez, hogy ha meggyógyítanák, csak
rászoktatnák a vakmerőségre. „A fájdalom lecke – mondta az a
nyomorult némber. – Talán majd legközelebb nem dönt úgy, hogy
lovaglás közben nekiáll a barátainak pózolni.”
Gawyn elfintorodott.
– De most csak kivételt tesznek! Végtére is az ellenség sebesítette
meg az embereit!
– Majd meglátjuk – felelte Bryne. – A nővérek ritkán látogatnak
csak át a katonákhoz. Megvan a maguk dolga.
– Most is van egy a külső táborban – jegyezte meg Gawyn oda
sem figyelve. Épp csak átnézett a válla fölött.
– Egy fiatal lány? Sötét hajú, nem kortalan arcú?
– Nem, ez egy aes sedai volt. Épp, hogy az arcáról tudtam
megmondani! Kicsit kövérkés volt, világos hajjal.
– Talán csak őrzőt keresett – sóhajtott fel Bryne. – Azt szokták.
– Nem hinném – mondta Gawyn, és újra átnézett a válla fölött. –
A mosónők közt bujkált! – Most, hogy belegondolt, hirtelen rájött,
hogy akár a Fehér Toronyhoz hű nővérek kéme is lehetett.
Bryne még jobban összevonta a szemöldökét. Talán neki is pont
ez jutott az eszébe.
– Mutasd meg nekem! – mondta, és elindult a sátorajtó felé.
Félrevetette őket, és újra kivonult a reggeli fénybe. Az ifjú követte.
– Azt nem magyaráztad még el, Gawyn, hogy mit csinálsz errefelé
– szólt Bryne, miközben átvágtak a takaros rendben lévő táboron. A
tisztek szalutáltak a tábornoknak.
– Mondtam már – válaszolta az ifjú, a kezét kényelmesen a
kardmarkolatra ejtve. – Ki fogom szabadítani valamiféleképp
Egwene-t abból a halálcsapdából!
– Nem arra gondoltam, hogy mit csinálsz az én táboromban,
hanem, hogy mit keresel egyáltalán a környéken? Miért nem tértél
vissza Caemlynbe, hogy segíts a húgodnak?
– Ön tud valamit Elayne-ről! – torpant meg Gawyn döbbenten. A
Fényre! Már rég rá kellett volna kérdeznie! Tényleg fáradt lehetett…
– Úgy hallottam, korábban ő is a táborában volt. Visszament
Caemlynbe? Biztonságban van?
– Jó ideje nincs már velünk – felelte Bryne. – De úgy tudom, jól
megy a sora. – Most ő torpant meg, és Gawynre meredt. – Úgy érted,
te nem is tudsz róla?
– Miről?
– Nos, a hírek nem valami megbízhatóak – mormolta a tábornok –
, de ezt több aes sedaijal is megerősíttettem, akik Caemlynbe
Utaztak, hogy megtudják, mi történt. A húgodé az Oroszlántrón. Úgy
tűnik, sikerült eltakarítania a jelentős részét annak a mocsoknak, amit
anyátok hagyott!
Gawyn mély levegőt vett. A Fénynek hála! – gondolta lehunyt
szemmel. Elayne élt. Az övé volt a trón. Kinyitotta a szemét, és
hirtelen mintha még a borús reggeli égbolt is kicsit világosabb lett
volna. Továbbment. A tábornok mellette bandukolt.
– Tényleg nem tudtad – állapította meg Bryne. – Hol jártál, te
gyerek? Te vagy az első kardnagyherceg, vagy legalábbis az leszel,
amint visszaérsz Caemlynbe. A húgod mellett a helyed!
– Először Egwene.
– Esküt tettél – meredt rá Bryne szigorúan. – A színem előtt.
Elfelejtetted?
– Nem – válaszolta ő. – De ha Elayne-é a trón, akkor egyelőre
biztonságban van. Kiszabadítom Egwene-t, és visszacipelem
magammal Caemlynbe, ahol rajta tudom tartani a szememet. Ahol
rajta tudom tartani a szememet mind a kettőn!
Bryne felhorkant.
– Azt hiszem, kifejezetten szívesen végignézném az első felét –
jegyezte meg. – De bárhogy is, miként lehet, hogy nem voltál ott
Elayne mellett, amikor megpróbálta megszerezni a trónt? Mi a fenét
csináltál, ami még nála is fontosabb lehetett?
– Csak… belekeveredtem dolgokba – felelte Gawyn mereven
előreszegezett tekintettel.
– Belekeveredtél? – kérdezte Bryne. – A Fehér Toronyban voltál
egész idő… – Hirtelen elhallgatott. Egy percig csendben ballagtak
egymás mellett. – Hol is hallottad, hogy nővérek beszélgetnek
Egwene elfogásáról? – kérdezte aztán a tábornok. – Honnan tudod,
hogy megbüntetik?
Gawyn nem szólt egy szót sem.
– Vér és hamu! – csattant fel a tábornok, pedig ritkán
szitkozódott. – Tudtam, hogy túl sokat tud az az alak, aki azokat a
rajtaütéseket vezette ellenem! És már kezdtem arra gyanakodni, hogy
valamelyik tisztem árult el!
– Most már nem számít.
– Ezt majd én döntöm el – vetette oda Bryne. – Megölted az
embereimet! Rajtaütéseket vezettél ellenem!
– Rajtaütéseket vezettem a lázadók ellen – pontosított Gawyn, és
keményen a tábornok szemébe nézett. – Azért hibáztathat, hogy
erőszakkal jutottam be a táborába, de komolyan azt várja, hogy
lelkiismeret-furdalásom legyen, amiért segítettem megvédeni a Fehér
Tornyot az ostromló seregtől?
Bryne elhallgatott, aztán kurtán biccentett.
– Rendben. De akkor ellenséges parancsnok vagy.
– Már nem – felelte Gawyn. – Már otthagytam azt a posztot.
– De…
– Segítettem nekik – mondta az ifjú. – Most már nem segítek.
Semmi, amit itt látok, nem jut vissza az ellenségeihez, Bryne! A
Fényre esküszöm!
A korosabb férfi nem válaszolt azonnal. Sátrak mellett mentek el
– alighanem a fontosabb tisztek sátrai előtt –, és közeledtek a
karókból rakott falhoz.
– Rendben – szólt végül Bryne. – Bízom benne, hogy nem
változtál meg annyira, hogy megszegd az adott szavad!
– Sosem fordulnék ez ellen az eskü ellen – vágott vissza Gawyn
élesen. – Hogyan is gondolhat ilyet?
– Mostanában akadt némi tapasztalatom a váratlanul kiforgatott
eskük terén – sóhajtott Bryne. – Azt mondtam, hogy hiszek neked,
kölyök! És tényleg hiszek. De még mindig nem magyaráztad meg,
miért nem tértél vissza Caemlynbe!
– Egwene az aes sedaiokkal volt – magyarázta Gawyn –, és
legjobb tudomásom szerint Elayne is. Úgy tűnt, akkor én is jó helyen
vagyok, bár nem voltam róla meggyőződve, hogy szeretem Elaida
fennhatóságát.
– És mid neked Egwene? – kérdezte Bryne halkan.
Az ifjú állta a tekintetét.
– Nem tudom – vallotta be. – De bárcsak tudnám!
Meglepő módon a tábornok erre felnevetett.
– Értem! És megértem. Gyere, keressük meg ezt az aes sedait, akit
látni véltél!
– Valóban láttam – mondta Gawyn, és odabiccentett az őröknek,
ahogy kimentek a kapun. A katonák tisztelegtek Bryne-nek, de őt
úgy méregették, mint egy viperát. Megvolt rá minden okuk.
– Majd meglátjuk, mit találunk – mondta Bryne. – Akárhogy is,
azt akarom, hogy a szavadat add rá, hogy miután megszerveztem
neked egy találkozót az aes sedaiok vezetőivel, visszamész
Caemlynbe! Hagyd ránk Egwene-t! Neked Elayne-nek kell
segítened. Andorban van a helyed!
– Ezt önről is elmondhatnám – nézett végig Gawyn a külső tábor
kavarodásán. Hol is látta azt a nőt?
– Elmondhatnád – mordult fel Bryne rosszkedvűen –, de nem
lenne igazad. Erről anyád gondoskodott.
Az ifjú ránézett.
– Kicsapott a legelőre, Gawyn. Kitiltott az udvarból, és
kivégzéssel fenyegetett.
– Lehetetlen!
Bryne komoran nézett maga elé.
– Én is úgy éreztem. De ennek ellenére ez az igazság. Amiket a
fejemhez vágott… fájtak, Gawyn. Nagyon is fájtak.
Csak ennyit mondott, de tőle ez is épp elég volt. Gawyn még
sosem hallotta, hogy akárcsak egy szóval is panaszkodott volna a
helyzete vagy a parancsai ellen. Hű volt Morgase-hez – olyan
kitartóan hű, amilyenről csak egy uralkodó álmodhatott. Sosem
ismert nála megbízhatóbb embert, de panaszkodásra kevésbé
hajlamosat sem.
– Biztos valami cselszövés része volt – mormolta. – Ismerte
anyámat! Ha megbántotta, nyilván okkal tette!
Bryne megrázta a fejét.
– Nem volt rá más oka, mint hogy olyan ostoba módon
beleszeretett abba a ficsúr Gaebrilbe. Kis híján hagyta, hogy az
elködösödött elméje romlásba döntse egész Andort!
– Azt sosem tette volna! – csattant fel Gawyn. – Gareth, ha
valakinek, hát önnek tudnia kellene!
– Kellene – halkította le Bryne a hangját. – És bárcsak tényleg
tudnám!
– Valami más oka volt rá – morogta Gawyn makacsul. Érezte,
hogy újra kezdi elönteni a harag. A körülöttük tolakodó árusok rájuk
néztek, de nem szólították meg őket. Talán tudták, hogy Bryne-t nem
szabad zaklatniuk. – De most már sosem tudhatjuk meg. Most már
halott. A Fény verje meg al’Thort! Nem jöhet el elég hamar az a nap,
amikor végre ledöföm!
Bryne élesen ránézett.
– Al’Thor megmentette Andort, fiam. Vagy legalábbis senki sem
tehetett volna nála többet.
– Hogy mondhat ilyet? – rántotta el a kezét Gawyn. – Hogyan
mondhat bármi jót is arról a szörnyetegről? Megölte az anyámat!
– Nem tudom, hogy higgyek-e ezeknek a híreszteléseknek –
dörzsölte meg Bryne az állát. – De még ha hiszek is, fiam, akkor is
lehet, hogy ezzel használt a legtöbbet Andornak. Fogalmad sincs
róla, a végén milyen rossz lett a helyzet!
– El sem hiszem, hogy miket hallok! – lehelte Gawyn, és a kardja
markolatára eresztette a kezét. – Nem tűröm, hogy bárki is így
beszennyezze a nevét, Bryne! És ezt komolyan mondom!
A tábornok egyenesen a szemébe nézett. Olyan szilárd volt a
tekintete… Mintha gránitból faragták volna.
– Mindig igazat mondok, Gawyn. Bárki is hívjon ki érte.
Nehezedre esik ezt hallani? Nohát, hidd el, hogy átélni még nehezebb
volt! A panaszkodásnak nincs semmi haszna, de Morgase fiának
mégis tudnia kell az igazat! A végén, Gawyn, anyád teljesen elfordult
Andortól, hogy még jobban magához ölelhesse ezt a Gaebrilt. El
kellett távolítani. Ha ezt al’Thor tette meg nekünk, akkor köszönet jár
neki érte.
Gawyn megrázta a fejét, és a döbbenet viaskodott benne a
haraggal. Ez az ember Gareth Bryne lenne?
– Ezt nem az eldobott szerető mondatja velem – folytatta Bryne
merev arccal, mintha csak erővel küzdené le az érzelmeit. Halkan
beszélt, de a tábor lakói így is széles ívben elkerülték őket. – El
tudom fogadni, ha egy asszony elveszíti az érdeklődését egy férfi
iránt, és másnak adja a szívét. Morgase-nek, a nőnek meg tudok
bocsátani. De Morgase-nek, a királynőnek? Az egész országot
odaadta annak a kígyónak. A szövetségeseit börtönbe záratta és
megverette. Nem volt az eszénél. Néha, ha elfertőződik egy katona
sebe, le kell vágni a karját, hogy megmentsd az életét. Örülök Elayne
sikerének, és nekem is fáj, hogy ezt kell mondanom. De el kell ásnod
ezt az al’Thor iránti gyűlöletet! Nem vele volt a baj. Az anyáddal
volt a baj.
Gawyn összeszorította a fogát. Soha! – gondolta magában. Soha
nem bocsátok meg al’Thornak! Ezért nem.
– Látom az elszántságot a tekintetedben – folytatta Bryne –, és ez
is csak újabb ok arra, hogy visszazavarjalak Andorba. Majd
meglátod. Ha bennem nem bízol, kérdezd meg a húgodat! Hallgasd
meg, ő mit mond!
Gawyn élesen biccentett. Ebből elég. Észrevette, hogy közel
járnak már ahhoz a helyhez, ahol a nőt látta. A mosónők távoli sorára
nézett, aztán megfordult, és odavonult hozzájuk, bár ehhez át kellett
furakodnia két tojásárus csirkékkel teli, bűzös ketrecei között.
– Erre – mondta, talán a kelleténél kicsit élesebben.
Nem nézett hátra, hogy Bryne követi-e. A tábornok nemsokára
utolérte, és bár elégedetlennek tűnt, nem szólt egy szót sem.
Átvágtak a keskeny, kanyargós pallón, a tompabarna és -szürke
ruhákba burkolódzó emberek között, és rövidesen elértek a lassan
folyó vízzel teli két hosszú favályú előtt térdelő nőkhöz. A túlsó
végén férfiak öntötték a vizet vödörből, és a nők először a koszosabb
vízben kimosták a ruhákat, aztán a tisztább vályúban kiöblítették
őket. Nem csoda, hogy ekkora sár volt! De legalább itt csak szappanés
tisztaságillat lengett a levegőben.
A nők könyökük fölé feltűrték a ruhájuk ujját, és a többség
ráérősen fecserészett, miközben a ruhát súrolta a vályúba támasztott
súrolófákon. Mindannyian ugyanolyan barna szoknyát hordtak, mint
az aes sedai, akit látott. Gawyn oda sem figyelve a kardja
markolatára ejtette a kezét, és hátulról méregette a nőket.
– Melyik az? – kérdezte Bryne.
– Egy pillanat – mondta az ifjú. Több tucat nő volt ott. Vajon
tényleg látta, amit látni vélt? Miért is lenne épp itt egy aes sedai?
Biztos, hogy még Elaida sem küldene ki kémkedni egy nővért; az
arcuk azonnal felismerhetővé tette őket!
De persze ha olyan felismerhetőek, most miért nem veszi észre?
És aztán megpillantotta. Ő volt az egyetlen, aki nem beszélgetett a
mellette robotoló asszonyokkal. Lehajtott fejjel térdelt, a sárga
kendőt a fejébe húzta, elárnyékolta vele az arcát, épp csak pár világos
hajtincs kandikált ki az anyag alól. Olyan szolgálatkész tartásban
dolgozott, hogy Gawyn egy pillanatra észre sem vette, de a teste
elárulta. Kövérkés volt, és az egész sorban csak ő viselt sárga kendőt.
Az ifjú végigsietett a dolgozó nők mellett. Többen is felálltak, és
csípőre tett kézzel tették világossá, mit gondolnak a dologról.
– A katonák azzal a mocskos nagy lábukkal és esetlen
könyökükkel igazán ne álljanak a munka és a nők útjába!
Gawyn mit sem törődött velük, tovább ment, míg a sárga
kendőhöz nem ért.
Ez őrület! – gondolta. A világon nem volt még soha olyan aes
sedai, aki rá tudta volna magát venni erre a testtartásra!
Bryne megállt mellette. Az ifjú lehajolt, és próbálta meglesni a nő
arcát. Az asszony még jobban előregörnyedt, és még vadabbul
súrolta az inget az előtte lévő vályúban.
– Asszony! – szólította meg Gawyn. – Megnézhetném az arcod?
A nő nem válaszolt. Az ifjú felnézett Bryne-re. A tábornok
habozva lenyúlt, és hátratolta a kövérkés nő kendőjét.
Eltéveszthetetlenül aes sedai arc bukkant ki alóla, nem lehetett
félreérteni jellegzetesen kortalan vonásait. De a nő nem nézett fel,
csak dolgozott tovább.
– Mondtam, hogy nem fog menni – jegyezte meg a közelben egy
tekintélyes asszonyság. Felkelt, és végigtotyogott a soron, zöld és
barna ruhája akkora volt, akár egy sátor. – „Úrnőm, mondtam neki,
azt tesz, amit akar, igazán nem mondok ellent az ön fajtájának, de
valaki akkor is észre fogja venni.”
– Ön felel a mosónőkért – állapította meg Bryne.
A nagydarab nő határozottan bólintott, vörös tincse meglendültek.
– Valóban, tábornok úr. – Az aes sedaihoz fordult, és pukedlizett
egyet. – Tagren úrnő, figyelmeztettem! A Fény égessen meg, de
figyelmeztettem! Sajnálom!
A Tagrennek nevezett nő csak lehajtotta a fejét. Tényleg könnyek
csillogtak volna az arcán? Lehetséges az egyáltalán? Mi folyik itt?
– Úrnőm! – szólt Bryne, és leguggolt a nő mellé. – Aes sedai? Ha
aes sedai, és azt parancsolja, hagyjam magára, szó nélkül
megteszem!
Ez jó megközelítés volt. Ha a nő valóban aes sedai, nem hazudhat.
– Nem vagyok aes sedai – suttogta az asszony.
Bryne a homlokát ráncolva nézett fel Gawynre. Az mit jelenthet,
ha ezt mondta? Az aes sedaiok nem hazudhatnak. Akkor hát…
A nő halkan folytatta.
– Shemerin a nevem. Aes sedai voltam egykor. De már nem
vagyok az. Mióta… – Megint lenézett. – Kérem! Csak hagyja, hadd
dolgozzak szégyenemben!
– Hagyom – felelte Bryne. Aztán habozott. – De először beszélnie
kell néhány nővérrel a táborból. Letépnék a fülemet, ha nem vinném
el önt hozzájuk, hogy beszélhessenek önnel!
A Shemerin nevű nő nagyot sóhajtott, de felállt.
– Gyerünk! – mondta Bryne Gawynnek. – Biztos vagyok benne,
hogy veled is beszélni akarnak. Essünk túl rajta minél hamarabb!

 

 

 

Második fejezet
SÖTÉTSÉGBEN
Sheriam habozva kukucskált be sötét sátrába, de nem látott
odabenn semmit sem. Megengedett magának egy elégedett kis
mosolyt, belépett, és hagyta a helyére libbenni a sátorajtót. Végre
egyszer jól mentek a dolgok.
Persze még mindig ellenőrizte a sátrát, mielőtt bement volna,
kereste azt, aki régebben néha odabenn settenkedett. Azt, akit sosem
sikerült megéreznie, de mégis mindig volt egy olyan sejtése, mintha
éreznie kellene. Igen, még mindig ellenőrizte, ott van-e, és alighanem
még hónapokig ellenőrizte volna – de most már nem kellett. Nem
várt rá odabenn egy rejtélyes árny sem, hogy megbüntesse.
A szögletes kis sátor elég nagy volt ahhoz, hogy felállhasson
benne. Az egyik oldalon egy kis tábori ágy állt, a másokon az
utazóládája. Épp csak lett volna helye egy kis íróasztalnak is, de
akkor olyan zsúfolt lett volna a sátor, hogy meg sem tudott volna
mozdulni benne. Ráadásul a közelben amúgy is volt egy tökéletesen
alkalmas íróasztal, Egwene használaton kívüli sátrában.
Volt róla szó, hogy átadják azt a sátrat is valaki másnak – a
legtöbb nővérnek osztoznia kellett a szálláson, bár minden héten
hoztak újabb sátrakat. De az amyrlin sátra jelkép volt. Amíg még
reménykedhettek Egwene visszatértében, a sátra is várt rá. A
vigasztalhatatlan Chesa tökéletes rendben tartotta: Sheriam még
mindig rajtakapta néha a nőt, hogy úrnője fogsága miatt zokog. De
Egwene távolléte alatt a sátor gyakorlatilag Sheriamé volt, épp csak
nem alhatott ott. Végtére is egy amyrlin krónikaőrétől elvárták, hogy
tartsa szemmel az ügyeit.
Sheriam ismét elmosolyodott, és leült az ágyára. Nem is olyan rég
még az élete a tehetetlenség és a fájdalom végtelen körforgása volt.
Most már ennek vége. Áldassék érte Romanda neve! Bármit gondolt
is amúgy arról a kiállhatatlan némberről, Romanda kergette el
Halimát – és Sheriam büntetéseit – a táborból.
A fájdalom persze majd visszatér. Mindig is sok kínnal és
büntetéssel járt az általa vállalt szolgálat. De megtanulta, hogyan
élvezze ki a békés időszakokat.
Néha azt kívánta, bár tudta volna tartani a száját, bár ne
kérdezősködött volna. De megtette, és ide jutott. A szövetségesei
hatalomhoz juttatták, ígéretük szerint. De a fájdalomra senki sem
figyelmeztette. Gyakorta azt kívánta, bárcsak a Barnát választotta
volna, és elbújt volna valahol egy könyvtárban, hogy ne kelljen
senkit se látnia. De most már ott volt, ahol. Nem volt túl sok értelme
azon merengeni, mi lehetett volna másképp.
Sóhajtott egyet, levetette a ruháját, és alsóneműt váltott. Sötétben
tette: a gyertyákat és az olajat is szigorúan adagolták, és most, hogy
kezdett kiürülni a lázadók pénzes ládája, el kellett dugnia a saját
részét, hogy később tudjon mivel gazdálkodni.
Bemászott az ágyba, és felhúzta a takaróját. Nem volt olyan naiv,
hogy bűntudata legyen mindazért, amit tett. A Fehér Toronyban
minden egyes nővér csak hatalmat akart, erről szólt az élet! Nem volt
egyetlen aes sedai sem, aki ne szúrta volna hátba a többi nővért, ha
úgy vélte, ezzel előnyhöz juthat… Az ő barátai csak kissé…
gyakorlottabbak voltak a dologban.
De miért épp most kellett eljönnie az idők végezetének? Az
ismerősei közül sokan akadtak, akik azt szajkózták, micsoda
dicsőség és megtiszteltetés, hogy épp most élhetnek, de ő nem értett
velük egyet. Ő csak azért csatlakozott hozzájuk, hogy több hatalomra
tegyen szert a Fehér Torony politikai szervezetében, hogy
megbüntethesse azokat, akik megvetették. Soha nem akart volna
részt venni valami végső leszámolásban az Újjászületett Sárkánnyal,
és egészen biztos volt benne, hogy soha nem akarta, hogy bármi köze
is legyen a Kiválasztottakhoz!
De mit volt mit tenni… Az lesz a legjobb, ha kiélvezi, hogy
megszabadult a verésektől és Egwene igazságoskodó fecsegésétől is.
Ó, igen…
Hatalmas erőkkel bíró nő állt meg a sátra előtt.
Sheriam szeme felpattant. Ő is megérezte a fókuszálni képes
nőket, akár csak az összes többi nővér. Vér és hamu! – gondolta
idegesen, és erősen összeszorította a szemét. Ne már megint!
A sátorajtó fodrozódni kezdett. Sheriam kinyitotta a szemét. Egy
éjfekete alak állt az ágya mellett. A libegő sátorajtón át betűző
holdfény sugarai épp csak a körvonalait világították meg.
Természetellenes sötétségbe burkolódzott, fekete szalagok lebbentek
mögötte, és még az arcát is mélységes feketeség rejtette. Sheriam
levegő után kapkodva vetette le magát az ágyról, és térdre borult a
sátor durva vászonpadlóján. Alig volt annyi hely, hogy letérdeljen.
Remegett, és várta, mikor vág rajta végig a fájdalom.
– Ó! – szólalt meg egy reszelős hang. – Nagyszerű! Engedelmes
vagy! Örömmel látom!
Nem Halima volt az. Sheriam sosem érezte meg Halimát, aki úgy
tűnt, végig saidint fókuszált. Ráadásul Halima sosem jelent meg
ilyen… drámai külsőségek közepette.
Micsoda hatalom! Valószínűnek tűnt, hogy a Kiválasztottak
egyikével van dolga. Vagy a nagyúr egy igen hatalmas szolgájával;
valakivel, aki sokkal, sokkal magasabban állhatott fölötte.
Aggasztotta a dolog, és remegve hajolt meg.
– Azért élek, hogy szolgáljam, magasságos úrnő! – hadarta
gyorsan. – Áldott vagyok, hogy meghajolhatok színe előtt, hogy
ilyen időkben élhetek, hogy…
– Ne gagyarássz már! – mordult rá a hang. – Ha jól értettem, jó
helyed van itt a táborban?
– Igen, magasságos úrnőm – válaszolta Sheriam. – Én vagyok a
krónikák őre.
Az alak szipákolt egyet.
– A krónikaőr egy rakás rongyos lázadó között, akik aes sedainak
képzelik magukat. De ez most lényegtelen. Szükségem van rád!
– Azért élek, hogy szolgáljak, magasságos úrnő – ismételte meg
Sheriam. Egyre jobban aggódott. Mit akarhatott tőle ez a lény?
– Egwene al’Vere. Le kell taszítani!
– Micsoda? – kérdezte Sheriam döbbenten. Levegőostor vágott
végig a hátán égetően. Hogy lehetett ilyen ostoba? Meg akarta öletni
magát? – Bocsásson meg, magasságos úrnő! – folytatta sietve. –
Bocsássa meg a kitörésemet! De annak idején a Kiválasztottak
egyike adta parancsba, hogy őt tegyük amyrlinné!
– Igen, de ez meglehetősen… rossz választásnak bizonyult. Egy
gyermekre volt szükségünk, nem egy nőre, akinek gyermekképe van.
Le kell taszítani. Gondoskodsz róla, hogy ez az ostoba lázadócsapat
ne támogassa tovább! És azok az átkozott gyűlések
Tel’aran’rhiodban! Hogyan tudtok annyian odajutni?
– Vannak ter’angrealjaink – kezdte Sheriam habozva. – Jó
néhányuk borostyánlapocskának tűnik, másik vaskorongnak. És akad
pár gyűrűnk is.
– Ó, álomszövők – nyugtázta az alak. – Igen, az hasznos lehet.
Hány van?
Sheriam habozott. Ösztönösen hazudott volna, vagy megpróbálja
elkenni az igazságot; ez olyan információnak tűnt, amivel élhetett ez
ellen az alak ellen. De hogy hazudjon egy Kiválasztottnak? Nagyon
rossz ötlet lett volna…
– Húsz darabunk volt – vallotta be az igazat. – De az egyik a
Leane nevű nőnél volt, akit elfogtak. Most tizenkilenc maradt.
Épp csak annyi, hogy eljuthassanak az Egwene-nel való
találkozókra az Álmok Világában – egy jutott minden ülnöknek, és
egy magának Sheriamnak.
– Igen – sziszegte a sötétségbe burkolódzó alak. – Ez valóban
hasznos lenne! Lopd el az álomszövőket, és add át nekem! Ennek a
csürhének nincs helye ott, ahol a Kiválasztottak járnak!
– Én… – Lopja el a ter’angrealokat! Ezt meg hogyan tudná
megoldani? – Azért élek, hogy szolgáljak, magasságos úrnőm.
– Azért bizony. Tedd meg ezt nekem, és bőkezűen
megjutalmazlak! De ha kudarcot vallasz… – Az alak egy pillanatra
elgondolkozott. – Három napot kapsz. Minden egyes álomszövőért,
amit ez idő alatt nem sikerül megszerezned, egy ujjaddal vagy
lábujjaddal fizetsz.
A Kiválasztott ezzel Kaput nyitott ott, a sátor kellős közepén, és
eltűnt a túloldalán. Sheriam épp csak megpillantotta odaát a Fehér
Torony folyosóinak ismerős, színes csempés padlózatát.
Lopjam el az álomszövőket! Mind a tizenkilencet? Három nap
alatt? A magasságos sötétségre! – gondolta. Mégis hazudnom kellett
volna arról, hogy hány van! Miért is nem hazudtam?
Továbbra is térdelt, és mély levegőt vett. Sokáig gondolkozott a
helyzeten. Úgy tűnt, vége a békés időszaknak.
Nagyon rövidnek bizonyult.
A Pirosak vonakodva bár, de beengedték a látogatóit, ha már a
Torony törvénye megkövetelte. Egwene-t meglepte, hogy egyáltalán
akadnak látogatói, de nem Seaine volt az egyetlen, aki lejött hozzá.
Jó néhány ülnök is járt nála. Érdekes. Akárhogy is, ki volt éhezve a
hírekre. Vajon hogyan reagált a Torony a börtönbe vetésére? Vajon
még mindig széles és mély szakadékok tátongtak az ajahok között,
vagy eddigi munkája kezdte begyógyítani őket?
– Elaida meglehetősen egyértelműen megszegte a Torony
törvényét – magyarázta Seaine. – És ráadásul mindezt öt különböző
ajah ülnökének a szeme láttára tette. Megpróbálta megakadályozni,
hogy tárgyalásra kerüljön a dolog, de nem sikerült neki. Ám ennek
ellenére páran hallgattak az érveire.
– Mégpedig? – kérdezte Egwene.
– Hogy árnybarát vagy – felelte a Fehér. – És hogy emiatt
kitaszított a Toronyból, és csak utána vert meg.
Egwene-t kirázta a hideg. Ha Elaida bárkit is meg tudott győzni
ezzel az érvvel…
– Nem állhat meg a vád – próbálta vigasztalni Seaine. – Ez nem
valamiféle Fény háta mögötti kis falu, ahol elég felmázolni valakinek
az ajtajára a sárkányagyarat, és már bűnösnek is találtatik!
Egwene felvonta a szemöldökét. Őt is valami „Fény háta mögötti
kis faluban” nevelték fel, de mindig volt annyi eszük, hogy puszta
pletykák alapján ne ítéljenek el senki sem, a legkisebb bűn esetén
sem. De nem mondott semmit.
– A Torony alapelvei szerint igen nehéz bebizonyítani ezt a vádat
– folytatta a Fehér ülnök. – Ezért feltételezem, hogy ezt nem próbálja
bebizonyítani a tárgyaláson, különösen, mivel ehhez hagynia kellene,
hogy felszólalhass a saját védelmedben, és azt hiszem, jobb szeretné,
ha minél mélyebbre elrejthetne téged.
– Igen – méregette Egwene a közelben ülő Pirosakat. – Azt
hiszem, igazad van. De ha nem tudja bebizonyítani, hogy árnybarát
vagyok, és ha nem tudta megakadályozni, hogy tárgyalás legyen
belőle…
– Ez nem olyan súlyos vétség, amiért megfosztanák a tisztségétől
– mondta Seaine. – A legsúlyosabb büntetés a Csarnok nyilvános
feddése és egy hónapos vezeklés. Megtarthatná a kendőt.
De épp elég sokat veszítene a hiteléből, gondolta Egwene. Biztató
volt. De hogyan oldhatná meg, hogy Elaida ne tudja csak úgy
eldugni? Továbbra is nyomás alatt kellett tartania azt a némbert… de
ez fényverte mód nehéz volt, úgy, hogy minden nap visszazárták
ebbe a pirinyó kis cellába! Még csak rövid ideje tartózkodott itt, de
máris kínozta a tudat, hogy mennyi lehetőséget elvesztegetett.
– Te elmész a tárgyalásra? – tette fel a kérdést.
– Természetesen – felelte Seaine higgadtan, ahogy azt Egwene
egy Fehértől várta. A Fehérek egy része maga volt a hűvös logika
megtestesülése. Seaine ennél sokkal melegebb természet volt, de
ezzel együtt is távolságtartó. – Ülnök vagyok, Egwene!
– Feltételezem, hogy még mindig látni a Sötét Úr ébredezésének a
jeleit? – A lány megborzongott, és a cella padlójára nézett. Eszébe
jutott, mi történt Leanével. A saját kis cellája sokkal kopárabb volt,
mint Leanéé, talán azért, mert azzal vádolták, hogy árnybarát.
– Igen – válaszolta Seaine halkabban. – És egyre rosszabbnak
tűnik a helyzet. Szolgák halnak meg. Az étel megromlik. A Torony
egész nagy részei cserélnek helyet véletlenszerűen. Tegnap éjjel a
második konyha váratlanul felköltözött a hatodik emeletre, ahol a
Barnák lakrésze volt. A Barnák igencsak vonakodva mind
leköltöztek az oldalsó szárnyba. Vajon ez már örökre így marad?
Eddig mindig az volt, hogy a nővérek laktak magában a Toronyban,
a novíciák és a beavatottak pedig a szárnyban.
– Ezt fel kell vetned mások előtt is, Seaine – javasolta Egwene
lágyan. – Emlékeztesd a nővéreket arra, hogy a Sötét Úr ébredezik,
és az Utolsó Csata közeleg! Ne hagyd, hogy elkalandozzon a
figyelmük arról, hogy együtt kell dolgoznunk, nem külön!
Seaine háta mögött az egyik Piros ellenőrizte az asztalon álló
gyertyát. Lassan a végéhez közeledett az idő, amíg Egwene
látogatókat fogadhatott. Nemsokára újra elzárják; érezte a háta
mögött a poros, ki nem cserélt szalma szagát.
– Keményen kell dolgoznod, Seaine – sürgette, és felkelt, mielőtt
a Pirosak odaérhettek volna. – Tedd meg, amire én nem vagyok most
képes! És kérd meg ugyanerre a többieket is!
– Igyekszem – felelte a Fehér. Felállt, és nézte, ahogy a Pirosak
elveszik Egwene zsámolyát, majd visszahessegetik a lányt a cellába.
A mennyezet olyan alacsony volt, hogy nem tudott felegyenesedni
odabenn.
Egwene vonakodva hátralépett, és lehajtotta a fejét.
– Az Utolsó Csata közeleg, Seaine. Ne feledd!
A Fehér biccentett, aztán az ajtó becsukódott, és a sötétség
magába zárta Egwene-t. A lány leült. Olyan vaknak érezte magát! Mi
lesz majd a tárgyaláson? Még ha meg is büntetik Elaidát, akkor is…
mit tesznek majd vele?
Elaida megpróbálja majd kivégeztetni. És még mindig megvolt rá
a lehetősége, hiszen ő – a Fehér Torony meghatározása szerint –
Amyrlin-trónnak adta ki magát.
Erősnek kell maradnom! – mondta magának a sötétben. Én tettem
fel a lábost a tűzre, most aztán főhetek benne, ha máshogy nem
tudom megvédeni a Fehér Tornyot! Tudták, hogy továbbra is ellenáll.
Ennél többet nem adhatott nekik.

 

 

 

Harmadik fejezet
REPEDÉS A KÖVÖN
Aviendha végignézett az udvarház előtti területen. Mindenhol az
induláshoz készülő emberek nyüzsögtek. Bashere férfiai és asszonyai
egész fegyelmezettek voltak vízföldi mércével mérve; hatékonyan
hajtogatták össze a sátrakat és csomagolták össze a holmijukat. De az
aielekhez képest a többi vízföldi – azok, akik nem katonák voltak –
rendetlen csürhének tűnt. A tábori nők ide-oda szaladgáltak, és
biztos, hogy a feladataik nagy részét nem végezték el, és egy halom
fontos holmit nem csomagoltak be. A küldöncfiúk a barátaikkal
futkorásztak, és próbáltak minél elfoglaltabbnak tűnni, hátha úgy
megússzák a munkát. A civilek sátrait és holmiját lassan szedték
össze és pakolták fel, és egy rakás lóra, szekérre meg kocsihajtóra
volt szükség, hogy eljuttassák őket oda, ahová menni szeretnének.
Aviendha megrázta a fejét. Az aielek csak azt hozták magukkal,
amit a saját hátukon el tudtak vinni, és a hadi csapatban csupán
harcosok és tudós asszonyok voltak. És ha egy-egy hosszabb
hadjáratra nem volt elég, hogy csak a lándzsák vonuljanak ki, akkor
is minden munkás és mesterember tudta, hogyan készüljön fel
gyorsan és hatékonyan az útra. Ebben volt becsület. A becsület
megkívánta, hogy mindenki képes legyen önállóan gondoskodni
magáról, és ne lassítsa le a törzs egészét.
Megrázta a fejét, és visszafordult a feladatához. Az ilyen napokon
csak azoknak nem volt egy csepp becsülete sem, akik nem dolgoztak.
Belemártotta az ujját az előtte álló vödör vízbe, aztán felemelte a
kezét, és hagyta, hogy a másik vödör fölött lógjon egy darabig. Az
ujjáról lecsusszant egy vízcsepp. Újra az első vödörbe dugta az ujját,
és megismételte a dolgot.
Ez az a fajta büntetés volt, aminek egyetlen vízföldi sem érthette a
jelentőségét. Alighanem könnyű munkának vélték volna, hogy ott
ülhet a földön, a hátát az udvarház farönkjeinek támasztva, és csak
ide-oda kell emelgetnie a kezét, hogy az egyik vödröt megtöltse, a
másikat kiürítse. Cseppenként. Számukra ez nem is lenne büntetés.
De ez azért lehetett, mert a vízföldiek nagy része lusta volt.
Inkább csöpögtettek volna vizet egy vödörbe, mint hogy követ
hordjanak. De a kőhordás mégis csak aktív munka volt – és az aktív
tevékenység egyaránt jót tett a testnek és a léleknek. A vízmeregetés
viszont értelmetlen. Haszontalan. Még csak a lábát sem nyújthatta ki,
az izmait sem mozgathatta át közben. És mindezt aközben, hogy a
tábor többi tagja a sátrakat szedte le a hosszú menetelésre
készülőben. Ettől vagy tízszer olyan fájó volt a büntetése! Minden
egyes pillanattal, amiben nem segített, csak a tohja nőtt, és semmit
sem tehetett ellene!
Csak a vizet merhette. Cseppről cseppre, cseppről cseppre.
Dühítette a dolog. És szégyellte magát, hogy dühös. A tudós
asszonyok sosem hagyták, hogy így eluralkodjanak rajtuk az
érzelmek. Türelmesnek kellett maradnia, és meg kellett próbálnia
megérteni, miért büntetik meg.
De ha csak a problémára gondolt, már attól is sikíthatnékja
támadt. Hányszor jut még újra és újra ugyanarra a következtetésre?
Talán túl ostoba volt ahhoz, hogy megérthesse. Talán nem érdemelte
meg, hogy tudós asszony legyen belőle.
Visszadugta a kezét a vödörbe, és újabb vízcseppet mert át.
Nagyon nem tetszett neki, amit ezek a körülmények kihoztak belőle.
Harcos volt, még ha már nem is viselhetett lándzsát. Nem félt a
büntetéstől, nem félt a fájdalomtól. De egyre inkább félt attól, hogy
végképp elveszíti a bátorságát, és ugyanolyan hasznavehetetlen lesz,
mint a homokbámulók.
Tudós asszony akart lenni. Kétségbeesetten vágyott rá. Meglepte a
dolog, mert sosem hitte volna, hogy még egyszer olyan elszántan
vágyhat bármire is, mint ahogy annak idején a lándzsákat akarta. De
az elmúlt hónapokban sokat tanulmányozta a tudós asszonyokat, és
egyre jobban tisztelte őket. Egyenlőnek fogadta el őket, és tudta,
hogy segíteni akar azoknak, akik az aieleket ezen a
legveszedelmesebb módon irányítják.
Az Utolsó Csata olyan próba lesz, amihez hasonlót még sosem
látott a népe. Amys és a többiek azon dolgoztak, hogy megvédjék az
aiel népet, ő pedig itt ült, és vízcseppeket meregetett!
– Minden rendben? – kérdezte valaki. Aviendha összerezzent és
felnézett. Olyan hirtelen kapott a kése után, hogy kis híján kiborította
a vödröt. Rövid, sötét hajú nő állt az épület árnyékában, tőle nem
messze. Min Farshaw összefonta a karját. Kobaltkék kabátot viselt
dús ezüsthímzéssel. A nyakába egy kendőt kötött.
Aviendha visszadőlt, és elengedte a kését. Most már a vízföldiek
is csak úgy odaosonhattak mellé?
– Jól vagyok – felelte, és igyekezett nem elvörösödni.
A hangja és a testtartása elég kellett volna legyen ahhoz, hogy a
másik tudja, nem akar beszélgetéssel megszégyenülni, de Min
mintha nem vette volna észre. A nő megfordult, és végignézett a
táboron.
– Nincs valami… más dolgod?
Aviendha ezúttal nem tudta megállni, hogy ne vörösödjön el.
– A dolgomat végzem.
Min biccentett, és Aviendha erővel csillapította le a zihálását.
Nem hagyhatta, hogy felbőszítse ez a nőszemély. Az anyavére arra
kérte, legyen kedves vele. Úgy döntött, nem sértődik meg. Min nem
tudhatta, mit is beszél.
– Azt hittem, veled beszélhetek – szólt a nő, de még mindig a
tábort nézte. – Nem vagyok benne biztos, ki máshoz fordulhatnék!
Nem bízom az aes sedaiokban, és ő sem bízik bennük. Nem vagyok
benne biztos, hogy bízik még egyáltalán bárkiben. Talán bennem
sem.
Aviendha oldalra nézett, és látta, hogy Min a táboron átvágó Rand
al’Thort figyeli. A férfi fekete kabátot viselt, aranyvörös haja csak
úgy lángolt a délutáni fényben. A körülötte sürgölődő saldaeaiak fölé
tornyosult.
Aviendha hallott már az előző éjszaka történtekről; tudta, hogy
megtámadta őket Semirhage. Maga az egyik Árnylelkű; bánta, hogy
egyszer sem látta a teremtményt, mielőtt végeztek volna vele.
Megborzongott.
Rand al’Thor harcolt és győzedelmeskedett. Bár gyakran ostobán
viselkedett, képzett – és szerencsés – harcos volt. Ki más
dicsekedhetett volna vele, hogy annyi Árnylelkűvel végzett, mint ő?
Nagy becsülete volt, az egyszer biztos.
De a harc sok olyan sebet ejtett rajta, amit Aviendha még nem
értett. Érezte a fájdalmát. Érezte Semirhage támadása alatt is, bár
először azt hitte, csak egy rémálom. Hamar rájött, hogy tévedett.
Egyetlen rémálom sem lehetett ilyen rettenetes. Még mindig érezte
annak az iszonyatos kínnak a visszhangját, a hullámokban rátörő
fájdalmat, a belsejében tomboló kétségbeesést.
Riasztotta a többieket, de nem volt elég gyors. Tohhal tartozott
ezért a hibáért a férfinak, és el is rendezi majd, ha végzett a
büntetésével. Ha valaha is végez majd vele.
– Rand al’Thor megbirkózik a gondjaival – mondta, és tovább
csöpögtette a vizet.
– Hogy mondhatsz ilyet? – meredt rá Min. – Nem érzed a
fájdalmát?
– Minden egyes pillanatát érzem – morogta Aviendha
összeszorított fogakkal –, de ki kell állnia a maga próbáit, ahogy
nekem is ki kell állnom a magamét! Talán eljön majd a napja, hogy
együtt nézhetünk szembe a gondjainkkal, de még nincs itt az ideje!
Először egyenlőnek kell vele lennem, tette hozzá magában. Nem
állok oda mellé alárendeltként!
Min alaposan végigmérte, és Aviendhát kirázta a hideg. Egyre az
járt a fejében, vajon miféle látomásokat láthat körülötte a nő. Azt
mondták, mindig valóra válik, amit lát.
– Nem olyan vagy, mint amire számítottam – mondta végül Min.
– Félrevezettelek? – kérdezte Aviendha a homlokát ráncolva.
– Nem, szó sincs róla – nevetett fel Min kurtán. – Úgy értem, azt
hiszem, félreismertelek. Nem tudtam, mit is gondoljak az után a
caemlyni este után, amikor… nos, az után az este után, amikor együtt
megkötöttük Randet. Úgy érzem, közel állsz hozzám, de ugyanakkor
nagyon távoli vagy. – Megvonta a vállát. – Azt hiszem, vártam, hogy
megkeress, amint a táborba értetek. Annyi mindent meg kellett volna
beszélnünk. Amikor nem jöttél, aggódni kezdtem. Azt hittem, talán
megbántottalak.
– Nem tartozol nekem tohhal – morogta Aviendha.
– Helyes – mondta Min. – Néha még mindig tartok tőle, hogy
egyszer… összeütközésbe kerülünk.
– És mi haszna lenne annak az összeütközésnek?
– Azt nem tudom – vonta meg a vállát Min újfent. – Gondoltam,
az aielek így szokták. Kihívsz, hogy vívjunk meg a becsületünkért.
Érte.
Aviendha felhorkant.
– Harcoljunk egy férfi miatt? Ki tenne ilyet? Ha tohhal tartoznál
nekem, talán követelhetném, hogy járd el velem a lándzsák táncát, de
csak ha te is Hajadon lennél. És csak ha én is még Hajadon lennék.
Gondolom, megvívhatnánk késsel is, de nem lenne kiegyenlített
küzdelem. Mi becsület lenne abban, ha megküzdenék egy képzetlen
vízföldivel?
Min elvörösödött, mintha csak Aviendha megsértette volna.
Igazán különös reakció.
– Ebben nem lennék biztos – villantott ki aztán Min a ruhaujjából
egy kést, és végigtáncoltatta a bütykein.
Miért ragaszkodtak hozzá a vízföldiek, hogy mindig összevissza
pörgessék a pengéiket? Thom Merrilin is egyfolytában ezt csinálta.
Min tényleg nem értette: ő háromszor is átvághatta volna a férfi
torkát az idő alatt, amíg a késével játszadozott, mint valami utcai
mutatványos. Aviendha ennek ellenére nem szólt egy szót sem.
– Nem harcolnék veled, hacsak nem sértenél meg nagyon
komolyan. Az anyavérem a barátjának tart, és szeretnélek én is annak
tartani!
– Rendben – szólt Min. Összefonta a karját, és visszanézett
Randre. – Rendben. Gondolom, ez jó hír. De be kell vallanom, nem
tetszik az ötlet, hogy osztozzunk rajta.
Aviendha habozott, aztán újra belemártotta az ujját a vízbe.
– Nekem sem. – Legalábbis az az ötlet nem tetszett neki, hogy egy
olyan nővel osztozzon a férfin, akit nem igazán ismer.
– Akkor mitévők legyünk?
– Folytassuk, amit eddig csináltunk – mondta Aviendha. – A tiéd,
ha kell, engem most úgyis más dolgok kötnek le. Majd ha változik a
helyzet, tájékoztatlak róla.
– Ez meglehetősen… egyenes beszéd – ismerte el Min, és
zavartan nézett rá. – Más dolgok kötnek le? Például, hogy egy vödör
vízbe mártogasd az ujjad?
Aviendha újra elvörösödött.
– Igen! – csattant fel. – Pontosan! Most pedig, ha megbocsátasz!
Felállt, és elvonult. Otthagyta a vödröket is. Tudta, hogy nem lett
volna szabad elveszítenie a türelmét, de nem tehetett róla. Min. Hogy
egyfolytában csak a büntetését feszegette. Saját maga. Hogy képtelen
rájönni, mit akarnak tőle a tudós asszonyok. Rand al’Thor. Hogy a
férfi mindig veszélybe sodorja magát, és ő egyáltalán nem tud
segíteni rajta!
Nem bírta tovább. Átvágott az udvarház gyepéből maradt barna
pusztaságon. Hol ökölbe szorította a kezét, hol kiengedte: próbált
minél messzebb maradni Randtől. Amilyen napja eddig volt, még
észrevenné az a gazember, hogy ráncos az ujja, és megkérdezné,
hogy miért áztatta vízbe! Ha rájönne, hogy a tudós asszonyok
egyfolytában büntetik, talán valami ostobaságot tenne, és megint
bolondot csinálna magából! A férfiak már csak ilyenek voltak, Rand
al’Thor pedig még a legtöbbjüknél is ilyenebb.
Átvágott a ruganyos talajon. A barna fű szögletes mintában
préselődött le, ahol eddig a sátrak álltak. Átfurakodott az ide-oda
rohangáló vízföldiek között. Elment a csatárláncban gabonával teli
zsákokat dobáló katonák mellett. Két vaskos patájú igásló vontatta a
szekereket, amire épp felpakoltak.
De ő csak ment tovább. Próbált nem felrobbanni. Igazság szerint
úgy érezte, közel áll hozzá, hogy ő is olyan „ostobaságot” tegyen,
mint Rand al’Thor tenne. Miért? Miért nem tud rájönni, mit csinál
rosszul? A többi aiel a táborban láthatóan ugyanúgy nem értette a
helyzetet, mint ő maga, bár persze nem beszéltek vele a
büntetéseiről. Emlékezett még rá, hogy Hajadon korában látott
hasonló büntetéseket, és mindig is tisztában volt vele, hogy a
legokosabb kimaradni a tudós asszonyok dolgaiból.
Megkerülte a szekeret, és azon kapta magát, hogy újra Rand
al’Thor felé tart. A férfi Davram Bashere három ellátmányosával
beszélgetett; jó egy fejjel magasabb volt mindegyiküknél. Az
egyikük, egy hosszú, fekete bajszú emberke a lovak felé mutatva
mondott épp valamit. Rand meglátta Aviendhát, és intett felé, de a
lány sietve elfordult, és egyenesen a gyep északi részén elterülő aiel
tábor felé vette az útját.
A fogát csikorgatva próbálta elfojtani a haragját, de nem járt sok
sikerrel. Nem volt talán joga haragudni, ha csak magára is? Mindjárt
vége a világnak, ő pedig büntetésben tölti a napjait! Valamivel arrébb
észrevette a tudós asszonyok egy kisebb csoportját – Amys, Bair és
Melaine ácsorogtak egy halom összecsomagolt, barna sátor mellett.
A szoros, hosszúkás csomagok mindegyikén volt egy pánt, hogy
vállra vetve cipelhessék.
Aviendhának vissza kellett volna mennie a vödreihez, és kettőzött
erőfeszítéssel kellett volna dolgoznia a büntetésén. De nem tette.
Mint egy kisgyerek, aki bottal támad meg egy veszedelmes
fenevadat, füstölögve odavonult a tudós asszonyok elé.
– Aviendha? – kérdezte Bair. – Már végeztél is a büntetéseddel?
– Nem – válaszolta ő. Megállt előttük, a kezét ökölbe szorítva
engedte le. A szél belekapott a szoknyájába, de hagyta, hadd
csapkodjon. A körülöttük siető tábori munkások – az aielek és a
saldaeaiak egyaránt – széles ívben elkerülték őket.
– Akkor hát? – kérdezte Bair.
– Nem tanulsz elég gyorsan – tette hozzá Amys, és megrázta
hófehér üstökét.
– Nem tanulok elég gyorsan? – csattant fel Aviendha. – Mindent
megtanultam, amit csak kértetek tőlem! Megjegyeztem minden egyes
órát, visszamondtam minden adatot, teljesítettem minden
kötelességemet! Megválaszoltam minden kérdéseteket, és láttam,
hogy minden válasznál elismerően biccentetek!
Felháborodottan végigmérte őket, mielőtt folytatta volna.
– Jobban fókuszálok, mint bármelyik ma élő aiel asszony –
mondta. – Hátrahagytam a lándzsáimat, és örömmel csatlakozom
hozzátok. Megtettem a kötelességemet, és minden egyes alkalommal
a becsületet kerestem. De mégis egyre csak büntettek! Nem csinálom
tovább! Vagy mondjátok meg, hogy mi akartok tőlem, vagy
küldjetek el!
Azt várta, hogy dühösek lesznek. Csalódottak. Azt várta, hogy
nekiállnak megmagyarázni neki, hogy egy egyszerű tanítvány nem
kérdőjelezheti meg a tudós asszonyok szavát. De legalábbis azt várta,
hogy sokkal nagyobb büntetést szabnak ki rá az arcátlansága miatt.
Amys odapillantott Melaine-re és Bairre.
– Nem mi büntetünk téged, gyermek – szólt, láthatóan óvatosan
megválogatva a szavait. – A saját kezedből nyered a büntetésed!
– Bármit tettem is – szólt Aviendha – nem hiszem, hogy annyira
súlyos lehetett, hogy da’tsanggá tegyetek! Szégyent hoztok
magatokra, hogy így bántok velem!
– Gyermek – nézett a szemébe Amys –, megtagadod a
büntetésünket?
– Igen – válaszolta a lány lüktető fejjel. – Megtagadom.
– Azt hiszed, az érveid vannak olyan erősek, mint a mieink? –
kérdezte Bair, és a tenyerével árnyékolta el ráncos arcát. – Azt
hiszed, egyenrangú vagy velünk?
Egyenrangú? – gondolta Aviendha, és eluralkodott rajta a pánik.
Nem vagyok egyenrangú! Még évekig kell tanulnom! Mit csinálok?
De vajon meghátrálhatott még? Könyöröghetett a bocsánatukért,
megfizethette valamiféleképp a tohot, amivel ezután tartozott nekik?
Vissza kellene szaladnia a büntetéséhez, meregetnie kellene tovább a
vizet! Az volna a helyes. Mennie kellene, és…
– Nem látom több okát a tanulásnak! – Azon kapta magát, hogy
futás helyett válaszol: – Ha már csak ezeket a büntetéseket akarjátok
megtanítani nekem, akkor feltételezem, hogy minden mást
megtanultam. Kész vagyok közétek lépni.
A fogát csikorgatva állt, és várta, hogy kirobban a többiek
hitetlenkedő dühe. Mi a fene volt vele? Nem lett volna szabad
hagynia, hogy Min ostoba fecsegése így felbőszítse!
Aztán Bair nevetni kezdett.
Erőteljes hang volt, nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen apró nőtől
származik. Melaine is csatlakozott hozzá; a naphajú tudós asszony
áldott állapottól kicsit már gömbölyödő hasát fogta, úgy hahotázott.
– Még nálad is tovább húzta, Amys! – jelentette ki Melaine. –
Nem láttam még ennél makacsabb lányt!
Amys arckifejezése szokatlanul lágy volt.
– A Fény hozott, húgom! – mondta Aviendhának.
Ő pislogott.
– Mi van?
– Most már közénk tartozol, te lány! – magyarázta Bair. –
Legalábbis nemsokára.
– De ellentmondtam nektek!
– Egy tudós asszony nem hagyhatja, hogy mások tapossanak rajta
– magyarázta Amys. – Ha úgy lép be a testvériségünk árnyékába,
hogy még mindig tanítványként gondolkozik, sosem látja magát
közénk valónak!
Bair odanézett Rand al’Thorra, aki valamivel arrébb épp Sarenenel
beszélgetett.
– Sosem jöttem rá, mennyire fontosak a szokásaink, amíg nem
tanulmányoztam ezeket az aes sedaiokat. A legalul lévők úgy
hízelegnek és kunyerálnak, mint a kutyák, akik meg jobbnak hiszik
magukat náluk, tudomást sem vesznek róluk. Kész csoda, hogy
bármit is elértek!
– De a tudós asszonyok között is létezik rangsor – nézett rá
Aviendha. – Vagy nincs?
– Rangsor? – meredt rá Amys értetlenkedve. – Némelyikünknek
több a becsülete, de ezt bölcsességgel, tettekkel, tapasztalattal
érdemelte ki!
Melaine feltartotta egy ujját.
– De fontos, sőt mi több, létfontosságú, hogy minden egyes tudós
asszony hajlandó legyen megvédeni a saját kútját. Ha hisz a saját
igazában, nem hagyhatja, hogy félrelökjék, még egy másik tudós
asszonynak sem, bármilyen öreg vagy bölcs is legyen az!
– Egyetlen nő sem kész arra, hogy közénk lépjen, amíg nem
jelenti ki ezt ő maga – folytatta Amys. – Egyenlőként kell elénk
állnia!
– Egy büntetés sem valós büntetés, ha nem fogadod el, Aviendha
– folytatta Bair még mindig mosolyogva. – Azt hittük, már hetek óta
készen állsz, de te makacsul tovább engedelmeskedtél!
– Már-már szinte azt hittem, túl büszke vagy, lányom! – tette
hozzá Melaine szeretetteljesen mosolyogva.
– Már nem a lányunk – javította ki Amys.
– Ó, még mindig a lányunk – vetette oda Bair –, egyvalami még
hátravan!
Aviendha szédelgett. Azt mondták, nem tanul elég gyorsan. Azt
kellett megtanulnia, hogy kiálljon magáért! Sosem hagyta, hogy
mások ugráltassák, de ezek a nők nem egyszerűen csak „mások”
voltak, hanem a tudós asszonyok, ő meg a tanítványuk! Vajon mi
történt volna, ha Min nem bosszantja fel? Meg kell majd köszönnie a
lánynak, bár Min nyilván nem fogta fel, mit tett.
Egyvalami még hátravan…
– Mit kell még megtennem? – kérdezte.
– Rhuidean – válaszolta Bair.
Hát persze. Egy tudós asszony életében kétszer látogatott el a
legszentebb városba. Egyszer, amikor tanítvány lett, és egyszer,
amikor teljes jogú tudós asszony.
– Most persze más lesz – szólt Melaine. – Rhuidean már nem az,
ami volt.
– De ez még nem ok arra, hogy elhagyjuk a régi szokásokat! –
vágott vissza Bair. – A város talán nyitott, de senki sem olyan ostoba,
hogy csak úgy besétáljon az oszlopok közé. Aviendha, kénytelen
leszel…
– Bair – szakította félbe Amys –, ha nem bánod, szeretném én
elmondani neki!
Bair habozott, aztán biccentett.
– Persze, persze. Úgy a helyes. Most mindnyájan hátat kell, hogy
fordítsunk neked, Aviendha. Nem láthatunk, amíg nem jössz vissza
hosszú utazásból megtért nővérünkként.
– Nővérként, akiről el is felejtettük, hogy ismerjük – folytatta
Melaine mosolyogva. Ők ketten elfordultak tőle, aztán Amys
megindult az Utazótérig. Aviendha sietve próbálta utolérni.
– Ezúttal viselhetsz ruhát – mondta neki Amys –, ez jelöli a
rangodat. Alapesetben azt javasolnám, hogy gyalog menj el a
városba, bár most már ismerjük az Utazást, de azt hiszem, ebben az
esetben kicsit mégis igazíthatunk a hagyományokon. De nem lenne
helyes egyenesen a városba Utaznod. Azt javaslom, nyiss Kaput a
Hideg Szikla-erődbe, és onnan menj gyalog! El kell töltened némi
időt a Háromszoros Földön, hogy átgondolhasd az utadat.
Aviendha bólintott.
– Szükségem lesz egy vizestömlőre és készletekre is.
– Már vár rád az erődben – mondta Amys. – Számítottunk rá,
hogy most már hamar átugrod ezt a szakadékot. Napokkal ezelőtt
meg kellett volna tenned, ha csak arra gondolok, mennyit
célozgattunk… – Végigmérte Aviendhát.
A lány a földre meredt.
– Nincs okod szégyenkezni – folytatta Amys. – Ez a mi terhünk.
Bair tréfálkozása dacára is nagyon ügyes voltál. Vannak, akiket
hosszú hónapokon át büntethetünk, mire végül megelégelik a dolgot.
Nagyon keményen kellett bánnunk veled, lányom; keményebben,
mint bármelyik tanítvánnyal, akivel eddig dolgoztam. Olyan kevés
időnk maradt!
– Megértem – mondta Aviendha. – És… köszönöm!
Amys felhorkant.
– Rákényszerítettél minket, hogy nagyon találékonyak legyünk.
Emlékezz erre az időre és a csontjaidban égő szégyenre, mert ezt éli
át minden egyes da’tsang, ha erre a sorsra kényszeríted őket! És az ő
nyomoruk nem ér véget attól, hogy tiltakoznak az ítélet ellen.
– És mi történik, ha egy tanítvány a képzése első pár hónapjában
kijelenti, hogy készen áll arra, hogy tudós asszony legyen?
– Kicsit megkorbácsoljuk, és lyukakat ásatunk vele, azt hiszem –
mondta Amys. – De nem tudok róla, hogy ez valaha megtörtént
volna. Talán Sevanna esete áll hozzá a legközelebb.
Aviendha sosem értette, hogy a tudós asszonyok miért fogadták
maguk közé a shaidó némbert különösebb tiltakozás nélkül. De a
kijelentése elég volt: így hát Amys és a többiek kénytelenek voltak
elfogadni.
Amys szorosabban összefogta a kendőjét.
– Az Utazóteret őrző Hajadonoknál van egy kis csomag a
számodra. Ha megérkeztél Rhuideanba, menj a város közepére! Ott
rátalálsz az üvegoszlopokra. Menj át a közepükön, aztán térj vissza
ide! Jól töltsd az időt, amíg odafutsz a városba. Azért hajtottunk ilyen
keményen, hogy legyen legalább ennyi kis időd elmélkedni.
Alighanem utána jó ideig nem lesz már rá alkalmad.
Aviendha biccentett.
– A csata közeleg.
– Igen. Gyorsan gyere vissza, miután megjártad az oszloperdőt!
Meg kell vitatnunk, hogyan bánjunk a car’a’carnnal. Sokat…
változott tegnap éjjel óta.
– Értettem – felelte ő, és mély levegőt vett.
– Menj! – sürgette Amys. – És térj vissza!
Külön kihangsúlyozta a második mondatot. Akadtak olyan nők is,
akik nem élték túl Rhuideant.
Aviendha állta Amys tekintetét, és biccentett. A tudós asszony sok
szempontból olyan volt számára, mint a második anyja. Most is
megjutalmazta ritka mosolyai egyikével. Aztán hátat fordított neki,
akárcsak előtte a két másik asszony.
Aviendha még egy mély levegőt vett, majd hátranézett az
udvarház előtti, letaposott gyepre. Rand ott állt, a saldaeaiakkal
beszélgetett. Komor arcot vágott, csonka kezét a háta mögé dugta, a
másikkal pedig hevesen gesztikulált. A lány rámosolygott, bár a férfi
nem nézett felé.
Visszajövök érted! – gondolta.
Aztán elügetett az Utazótérre, összeszedte a csomagját, és Kaput
font, hogy biztonságos távolba érkezzen a Hideg Szikla-erőd mellé, a
Hajadon Lándzsája néven ismert sziklaképződmény tövébe. Onnan
majd elfut az erődbe, és felkészül az útra. A Kapu a puszta ismerős,
száraz levegőjébe nyílt.
Átbukott rajta, és végre diadalittasan gondolta végig, mi is történt.
Visszatért a becsülete.
– Egy kis vízi kapun jöttem ki, aes sedai – mondta Shemerin, és
fejet hajtott a sátorban lévők előtt. – Igazság szerint miután
elhagytam a Tornyot, és kiértem a városba, már nem volt nehéz
dolgom. Nem mertem megkockáztatni, hogy átkeljek valamelyik
hídon. Nem hagyhattam, hogy az amyrlin rájöjjön, mit csinálok!
Romanda keresztbe font karral nézte. A sátrában két rézlámpás
égett, a lángok sárgán táncoltak a hegyükön. Hat nő hallgatta a
szökevény történetét. Lelaine is ott volt, bár Romanda megpróbálta
megakadályozni, hogy tudomást szerezzen a találkozóról. Romanda
azt remélte, a karcsú Kéket túlságosan is leköti, hogy a táborban elért
népszerűségében sütkérezzen, és nem vacakol egy ilyen látszólag
jelentéktelen üggyel.
Siuan ült mellette. Az egykori amyrlin piócaként tapadt Lelainere.
Romanda meglehetősen örült annak az újdonsült felfedezésnek,
hogy az elcsendesítés Gyógyítható – végtére is Sárga volt –, de
valahol a szíve mélyén azt kívánta, bárcsak Siuan ne részesült volna
benne. Mintha Lelaine-nel önmagában nem lett volna elég gond!
Romanda nem felejtette el Siuan fondorlatos természetét, bár a
táborban mintha a legtöbbeknek rég kiment volna már a fejéből. Az,
hogy a Hatalomban nem volt már olyan erős, nem jelentette azt, hogy
Siuan a cselszövésben is meggyengült volna.
Persze Sheriam is ott volt. A vörös hajú krónikaőr Lelaine mellett
ült. Sheriam meglehetősen visszavonult volt mostanában, és aligha
viselkedett olyan méltóságteljesen, ahogy az egy aes sedaitól
elvárható lett volna. Ostoba némber. Bárki láthatta, hogy el kell
mozdítani a posztjáról! Ha Egwene valaha is visszatér – és Romanda
imádkozott, hogy térjen vissza mihamarabb, ha másért nem is, csak
hogy felborítsa Lelaine terveit –, nyílik ott egy lehetőség. Egy új
krónikaőr számára.
A sátorban ezen kívül Magla volt még jelen. Romanda és Lelaine
összevitatkoztak rajta – persze csak visszafogottan –, hogy ki
hallgathatja ki elsőnek Shemerint. Végül arra jutottak, hogy úgy
helyes, ha együtt teszik. Minthogy Shemerin Sárga volt, Romanda
elérte, hogy az ő sátrában üljenek össze. Megrázó élménynek
bizonyult, hogy a bevonuló Lelaine-t nemcsak Siuan, de Sheriam is
követte. De azt nem beszélték meg, ki hány embert hozhat magával.
És most Romanda mögött nem állt más, csak Magla. A vaskos vállú
nő ott ült mellette, és csendben hallgatta a vallomást. Vajon el kellett
volna küldetnie még valakiért? Túlságosan is átlátszó lett volna, ha
csak ezért megváratja a többieket.
Amúgy sem vallatás volt az egész. Shemerin nyíltan beszélt, nem
szegült ellen a kérdéseknek. Egy kis zsámolyon ült előttük. Nem volt
hajlandó elfogadni rá a párnát. Romanda ritkán látott bárkit is, aki
ennyire meg akarta volna büntetni magát, mint ez a szegény
gyermek.
Nem gyermek, helyesbített gondolatban. Teljes jogú aes sedai,
bármit mondjon is! A Fény égesse meg Elaidát, hogy ezt tette az
egyikünkkel!
Shemerin egykor Sárga volt. A Fény égesse meg, még mindig
Sárga! Már közel egy órája beszélt velük, válaszolgatott a Fehér
Toronyban uralkodó állapotokat firtató kérdésekre. Siuan volt az
első, aki megkérdezte, hogyan szökött meg.
– Kérem, bocsássák meg nekem, hogy munkát kerestem a
táborban anélkül, hogy önökhöz fordultam volna, aes sedaiok! –
mormolta Shemerin lehajtott fejjel. – De a törvény ellenében
menekültem el a Toronyból. Minthogy beavatott vagyok, és engedély
nélkül hagytam el a Tornyot, szökevénynek számítok. Tudom, hogy
megbüntetnének, ha felfedeznének. Azért maradtam a környéken,
mert errefelé vagyok ismerős, és nem tudok elszakadni innen.
Amikor megérkezett a seregük, esélyt láttam rá, hogy dolgozhassak,
és megragadtam. De kérem, ne kényszerítsenek rá, hogy
visszamenjek! Nem jelentek senkire sem veszedelmet! Megpróbálok
közönséges asszonyként élni, és gondoskodom róla, hogy ne
használjam a képességeimet!
– Aes sedai vagy – figyelmeztette Romanda, és igyekezett nem
élesen felcsattanni. A nő viselkedése alátámasztotta mindazt, amit
Egwene Elaida hatalomőrült uralmáról mesélt. – Nem számít, Elaida
mit mond!
– Én… – Shemerin csak megrázta a fejét.
A Fényre! Sosem volt a leghatározottabb aes sedai, de
megdöbbentő volt látni, milyen mélyre süllyedt.
– Mesélj nekem erről a vízi kapuról! – mondta Siuan, és
előrehajolt a székén. – Hol találhatjuk?
– A város délnyugati részén, aes sedai – válaszolta Shemerin. –
Úgy ötpercnyi sétára keletre Eleyan al’Landerin és az őrzői ősi
szobrától. – Habozni kezdett, és hirtelen idegesnek tűnt. – De csak
egy kis kapu. Nem tudják bevinni rajta a sereget. Én is csak azért
tudok róla, mert az én feladatom volt gondoskodni az ott élő
koldusokról.
– Ennek ellenére kell nekem róla egy térkép – szólt Siuan, aztán
Lelaine-re pillantott. – Legalábbis azt hiszem, nem ártana, ha lenne
róla térképünk.
– Bölcs gondolat – vetette oda Lelaine, émelyítően nagylelkű
hangon.
– Többet szeretnék tudni erről a te… helyzetedről – szólalt meg
Magla. – Mégis, hogyan gondolhatta Elaida, hogy bölcs ötlet
lefokozni egy nővért? Egwene mesélt már az esetről, és akkor is
hihetetlennek tartottam. Mi járhatott Elaida fejében?
– Én… igazán nem ismerhetem az amyrlin gondolatait – nyögte
Sheriam, aztán összehúzta magát, mert a sátorban lévő mindegyik nő
meglehetősen látványosan rámeredt, hogy amyrlinnek meri nevezni
Elaidát. Csak Romanda nem követte a példájukat. Valami apró
mászott a sátor vászonpadlója alatt, az egyik sarokból kúszott be a
sátor közepe felé. A Fényre! Egy egér lenne? Nem, ahhoz túl kicsi
volt. Talán egy tücsök. Kényelmetlenül csúszott arrébb a székén.
– De csak tettél valamit, amivel kiérdemelted a haragját – mondta
Magla. – Valamit, ami ekkora büntetéssel járna?
– Én… – mondta Shemerin. Valamiért egyre csak Siuanra nézett.
Ostoba nőszemély! Romanda már-már azt hitte, Elaida jól döntött:
Shemerinnek sosem lett volna szabad megkapnia a vállkendőt.
Persze erre nem az volt a megfelelő válasz, hogy akkor
visszaminősíti beavatottá. Egy amyrlin nem bírhat ekkora
hatalommal! Igen, igen, határozottan volt ott valami a vászon alatt, és
egyértelműen a sátor közepe felé furakodott. A kis halmocska megmegrándulva,
hirtelen iramodásokkal közeledett.
– Gyengének mutatkoztam előtte – nyögte ki végül Shemerin. – A
világ… dolgairól beszélgettünk. Nem volt hozzájuk gyomrom. Nem
mutattam aes sedaihoz méltó nyugalmat.
– Ennyi? – kérdezte Lelaine. – Nem szőttél ellene összeesküvést?
Nem mondtál neki ellent?
Shemerin megrázta a fejét.
– Hű voltam hozzá.
– Ezt aligha tartom hihetőnek – mondta Lelaine.
– Én hiszek neki – szólt Siuan szárazon. – Shemerin jó
néhányszor épp elég látványosan megmutatta, hogy Elaida a
zsebében tartja!
– Ez aztán a veszedelmes precedens – jegyezte meg Magla. – A
Fény égesse meg a lelkem, bizony, veszedelmes!
– Igen – helyeselt Romanda is, és nézte, ahogy a vászon borította
kis akármicsoda elaraszol előtte. – Gyanítom, szegény Shemerint
csak példának használta, hogy hozzászoktassa a Fehér Tornyot a
lefokozás gondolatához. Így aztán azok ellen is élhet vele, akik
valóban az ellenségei.
A társalgás elhalkult. Az Egwene-t támogató ülnökök alighanem a
lefokozandók listájának legtetején lennének, ha Elaida megtartaná a
hatalmát, és az aes sedaiok kibékülnének.
– Az ott egy egér? – kérdezte Siuan, és lenézett.
– Ahhoz túl kicsi – mondta Romanda. – És különben sem
érdekes!
– Kicsi? – hajolt le Lelaine is.
Romanda összevonta a szemöldökét, és újra a kis göbre nézett.
Mintha tényleg megnőtt volna. Sőt…
A kis csomó megugrott, és felfelé nyomakodott. A vászonpadló
kettéhasadt, és egy vaskos potrohú csótány – akkora volt, mint egy
füge – furakodott át rajta. Romanda undorodva húzódott hátra.
A csótány rángó csáppal futott végig a vásznon. Siuan lekapta a
cipőjét, hogy agyoncsapja. De a sátor alja felpuffadt a repedés
mentén, és egy második csótány is kimászott alóla. Aztán egy
harmadik. Aztán egy egész csótányhullám fröccsent be a lyukon,
ahogy a túl forró tea habzik szét. Egymás hegyén-hátán tolakodó,
furakodó, futkosó lények barnásfekete szőnyege próbált kiözönleni a
vászon alól.
A nők undorodva sikoltottak fel, és széküket, zsámolyukat
hátrarúgva pattantak fel. Az őrzők egy pillanattal később már a
sátorban is voltak: Magla széles vállú Rorikja, és Burin Shaeren, a
rézbőrű sziklaember, Lelaine őrzője. Kivont karddal rontottak be a
sikolyok hallatán, de a csótányok láttára nem tudták, mihez
kezdjenek. Csak álltak, és döbbenten bámulták a mocskos
bogáráradatot.
Sheriam felugrott a székére. Siuan fókuszálni kezdett, és
szétnyomta a hozzá legközelebb eső csótányokat. Romanda utálta
ölésre használni az Egyetlen Hatalmat, még ilyen ocsmány
teremtmények ellen is, de ő is azon kapta magát, hogy Levegőt
fókuszál, és hosszú sávokban agyoncsapja a bogarakat, ám azok túl
gyorsan özönlöttek be. Nemsokára már az egész padlót ellepték, és
az aes sedaiok kénytelenek voltak kirohanni a sátorból a tábor
csendes sötétjébe. Rorik behúzta a sátor ajtaját; nem mintha ez
megakadályozhatta volna a csótányokat, hogy kiáramoljanak.
Romanda odakinn nem bírta abbahagyni, hogy a hajába túrjon
újra és újra: meg kellett győződnie róla, hogy egy förtelmes dög sem
kapaszkodott bele. Reszketve képzelte el, ahogy a lények
végigmásznak a testén.
– Van bármi is abban a sátorban, ami drága neked? – kérdezte
Lelaine, és visszanézett a sátorra. A bentről kiszűrődő lámpafényben
látták, hogy a bogarak már felmásztak a vászonfalakra is.
Romanda a naplójára gondolt, de tudta, hogy soha többé nem
lenne képes hozzáérni a lapjaihoz, miután ez a rontás ellepte a sátrát.
– Semmi olyasmi, amit ezután is szívesen megtartanék – mondta,
és Tüzet fókuszált. – Semmi pótolhatatlan.
A többiek is csatlakoztak hozzá, és a sátor olyan hirtelen lobbant
lángra, hogy Rorik hátraugrott. Romanda hallani vélte az odabenn
szétpattanó, felsistergő bogarakat. Az aes sedaiok hátrább léptek a
hirtelen hőhullám hatására. Pár pillanat alatt az egész sátrat
elborították a lángok. A közeli sátrakból kirohantak a nők, hogy
megnézzék, mi történt.
– Szerintem ez nem volt természetes – jegyezte meg Magla
halkan. – Ezek négyszarvú csótányok voltak. A Sharából visszatérő
hajókon látnak ilyet a tengerészek.
– Láttunk már rosszabbat is a Sötét Úrtól – fonta össze Siuan a
karját –, és higgyétek el nekem, fogunk is még látni! – Shemerint
méregette. – Gyere velem, kell nekem az a térkép tőled!
Rorikkal és a többiekkel együtt elindultak, hogy tájékoztassák róla
a tábort: a Sötét Úr újra megérintette őket ezen az éjszakán. Romanda
csak állt, és nézte, hogyan ég el a sátra. Nemsokára már csak füstölgő
parázs maradt belőle.
A Fényre, gondolta. Egwene-nek igaza van. Közeleg. Gyorsan. És
a lány most már tényleg fogoly volt: előző éjjel találkozott a
Csarnokkal az Álmok Világában, és beszámolt Elaida katasztrófába
torkollott vacsorájáról, és a hamis amyrlin megsértésének
következményeiről. És még mindig visszautasította, hogy
megmentsék.
Fáklyákat gyújtottak, felkeltették az őrzőket, hogy felkészülten
várják a gonosz újabb támadását. Füstszag csapott az orrába. Ennyi
maradt minden földi tulajdonából.
A Toronynak egységesnek kellett lennie. Bármibe kerüljön is.
Vajon hajlandó lenne érte meghajolni Elaida előtt? Hajlandó lenne
újra felvenni a beavatottak ruháját, ha ezzel lehetne csak egységet
teremteni az Utolsó Csatára?
Nem tudta eldönteni. És ez majdnem annyira zavarta, mint a
kiözönlő csótányok.

 

 

Negyedik fejezet
A SPICCES LÓ
Mat természetesen nem szökhetett ki a táborból az aes sedaiok
nélkül. Fényverte némberek! Végiglovagolt az ősöreg kőúton, és
végre nem követte az egész Banda. De ott volt vele három aes sedai,
két őrző, öt katona, Talmanes, egy málhás állat és Thom. Legalább
Aludra, Amathera és Egeanin nem ragaszkodtak hozzá, hogy vele
tartsanak. Már így is túl nagy volt ez a csapat.
Három tűlevelű fenyő őrizte az utat, gyantaillat áradt felőlük, és a
levegőben hegyi pintyek dala szállt. Még mindig volt jó néhány
órájuk napnyugtáig; dél körül állította meg a Bandát. Valamivel az
egy csapatba verődött aes sedaiok és őrzők előtt lovagolt. Miután
megtagadta Joline-tól a lovakat és a pénzt, nem hagyhatták, hogy
még egy kérdésben az ő akarata diadalmaskodjon. Különösen nem,
ha arról volt szó, hogy rákényszeríthetik, vigye le őket magával a
faluba, és egy éjszakát végre egy rendes fogadóban töltsenek. Forró
fürdő, utána jó puha ágy…
Mat nem veszekedett velük igazán hangosan. Csak nem akarta,
hogy még többen fecsegjenek a Bandáról, és a nők mind pletykásak
voltak, még az aes sedaiok is. De amúgy is kevés esélyt látott rá,
hogy a Banda érkezte ne keltene feltűnést a faluban. Ha akár csak
egyetlen seanchan is átverekedte magát ezen a tekervényes hegyi
úton… Nem, neki csak annyi volt a dolga, hogy a Banda meneteljen
észak felé. Fölösleges volt ezen nyavalyognia.
Ráadásul kezdte megint rendben érezni magát, így Pipi hátán, a
harapós tavaszi levegőben. Visszavette az egyik régi kabátját, a barna
szegélyű vöröset, és kigombolta, hogy kilátsszon alóla a régi, kedves,
homokszín inge.
Ez az élet. Faluról falura vándorolni, a fogadókban kockázni,
megcsipkedni a felszolgálólányokat. Nem gondolni Tuonra.
Nyamvadt seanchanok! Nem lesz semmi baja, ugye?
Nem. Szinte viszketett a tenyere, hogy újra kockázhasson. Olyan
hosszú ideje nem volt már alkalma beülni valahová a sarokba, és
rendes emberekkel játszani! Kicsit talán koszosabb az arcuk és
durvább a nyelvük, de a szívük a helyén van. Sokkal inkább, mint a
legtöbb nemesúrnak.
Talmanes előtte lovagolt. Talán takarosabb fogadóra vágyott, mint
ő, olyan helyre, ahol inkább kártyázni ül le az ember, mint kockázni.
De nem biztos, hogy nagy választék lesz… A falu egész nagynak
látszott, talán már a városka nevet is kiérdemelte volna, de
valószínűtlennek tűnt, hogy három-négy fogadónál több megélne
benne. Korlátozott választási lehetőségek elé néznek.
Egész nagy, nyugtázta Mat, és magában vigyorogva lekapta a
kalapját, aztán megvakarta a fejét. Hátrándon csak három-négy
fogadó lesz, úgyhogy „kis” városnak számítana. De azért még
emlékezett rá, milyen volt, amikor Baerlont nagyvárosnak hitte,
pedig valószínűleg nem volt sokkal nagyobb ennél a Hátrándnál!
Egy lovas léptetett oda mellé. Thom már megint azt a nyomorult
levelet bújta. A nyurga mutatványos elgondolkozva olvasta a lapon
sorakozó szavakat, fehér haját összeborzolta a szél. Mintha nem
olvasta volna már el vagy ezerszer.
– Miért nem teszed már el? – mordult rá Mat.
Thom felnézett rá. Matnek beletelt némi időbe, hogy rávegye a
mutatványost, jöjjön le a faluba, de Thomnak tényleg szüksége volt
rá, hogy valami elterelje a figyelmét a saját bajáról.
– De komolyan, Thom! – folytatta. – Tudom, hogy alig várod,
hogy elinduljunk Moiraine-ért. De hetekig nem szabadulunk még a
többiektől, és attól, hogy újra meg újra azt a levelet bújod, csak egyre
nyugtalanabb leszel.
A mutatványos biccentett, és áhítatosan összehajtogatta a levelet.
– Igazad van, Mat. De már hónapok óta hordom magamnál. Most,
hogy megosztottam veled, úgy érzem, mintha… egyszerűen csak
haladni akarok.
– Tudom – felelte Mat, és elnézett a látóhatár felé. Moiraine. A
Ghenjei-torony. Szinte mintha látta volna a messzeségben magasló
építményt. Oda vezetett az útja, és Caemlyn sem lehetett több, csak
egy megálló valahol útközben. Ha Moiraine még életben van… A
Fényre, az vajon mit jelenthet? Rand hogyan reagálna rá?
Ez a szöktetés volt a másik, amiért igencsak szükségét érezte egy
jó kockázásnak.
De miért is egyezett bele, hogy elmegy Thommal a toronyba?
Azok a rohadt kígyók és rókák – nem volt sok kedve újra összefutni
velük!
De… azt sem hagyhatta, hogy Thom egyedül menjen. Úgyhogy
neki is menni kellett. És ő a szíve mélyén mindig is tudta, hogy
egyszer vissza kell mennie, és újra szembe kell néznie azokkal a
lényekkel. Kétszer már csőbe húzták, és az eelfinnek beleakasztották
a horgaikat az agyába is azokkal az emlékekkel. Rendeznie kellett
velük a tartozást, ebben az egyben biztos lehetett.
Moiraine-t sosem kedvelte, de nem hagyhatta ott nekik akkor sem,
ha aes sedai volt. Vér és hamu! Talán még akkor is kísértést érezne
rá, hogy belovagoljon és kimentse a rohadékok foglyát, ha egy
Kitaszított esett volna csapdába odabenn!
És… és lehet, hogy csapdába is esett odabenn egy Kitaszított.
Lanfear ugyanazon az ajtókereten esett át. A Fény égesse meg,
mitévő legyen, ha őt is odabenn találja? Tényleg megmentené?
Bolond vagy, Mat Cauthon. Nem hős. Csak egy bolond.
– Eljutunk Moiraine-hez, Thom – mondta hangosan. – A
szavamat adtam rá, hogy a Fény égessen meg! De először
biztonságba kell vezetnünk a Bandát, és több információra van
szükségünk. Bayle Domon azt mondja, tudja, hol a torony, de én
jobb szeretném, ha először eljutnánk valami nagyvárosba, és
körbeszaglásznánk kicsit, hogy mit mesélnek erről a toronyról.
Valaki csak tud valamit! Ráadásul felszerelésre is szükségünk lesz,
és nem hinném, hogy mindent megtalálunk ezekben a kis hegyi
falvakban. Ha lehet, egész Caemlynig el kell jutnunk, bár talán
megállunk út közben Négykirályban.
Thom biccentett. Mat látta rajta, hogy nyugtalan, amiért Moiraine
még mindig fogoly, és kínozzák, vagy ki tudja, mit tesznek vele. A
férfi ragyogó kék szeme a semmibe révedt. Miért aggasztotta
ennyire? Mi volt neki Moiraine? Csak egy újabb aes sedai, tagja
annak a szervezetnek, akik a halálba kergették Thom unokaöccsét.
– A Fény égessen meg – mordult fel Mat –, nem ilyen komor
dolgokon kéne, hogy járjon az eszünk, Thom! Ma este kockázunk és
mulatunk! Talán még pár dal is belefér!
A mutatványos biccentett, és kicsit felderült a képe. A hárfatokját
felszíjazta a lova hátára: jó lesz látni, ahogy újra kinyitja!
– Tervezed, hogy megint zsonglőrködj a vacsorádért, tanítvány? –
kérdezte csillogó szemmel.
– Jobb, mintha azt a nyamvadt furulyát kéne megint
megpróbálnom fújni – morogta Mat. – Azzal sosem sikerült
megbarátkoznom. Rand viszont rögtön hogy ráérzett, nem?
Felörvénylettek fejében a színek, és végül Rand képében
állapodtak meg. Egyedül volt egy szobában. Szétvetett lábbal, dúsan
hímzett ingben ült, vörös-fekete kabátját félredobta, gyűrötten hevert
mellette a rönkfal tövében. Az egyik kezét a fejére szorította, mintha
csak próbálná kiszorítani a koponyájából a fejfájást. A másik keze…
Az a kar csonkban végződött. Amikor Mat először látta, úgy pár
hete, iszonyatosan megdöbbent. Hogyan veszíthette el Rand a kezét?
Szegény fickó mintha alig élt volna, mozdulatlanul ült, feltámasztva.
De a szája mozgott, motyogott vagy mormolt magában valamit. A
Fényre! – gondolta Mat. A Fény égessen meg, mit csinálsz
magaddal?
De legalább ő nem volt a közelében. Ugye, hogy van minek
örülnöd? – morogta magának. Az élet mostanában nem volt valami
könnyű, de megeshetett volna, hogy Rand mellett ragad. Persze,
persze, Rand a barátja volt. De ő nem akart a közelében lenni, amikor
megőrül, és végez minden ismerősével. A barátság egy dolog, a
hülyeség egy másik. Az Utolsó Csatában persze majd együtt
harcolnak, ez ellen semmit sem tehetett. De remélte, a csatamező
legtávolabbi csücskén lesz minden saidin fókuszáló őrülthöz képest.
– Ó, Rand! – mondta Thom. – Az a kölyök megélhetett volna
mutatványosként is, az egyszer szent! Talán még rendes bárd is
lehetett volna belőle, ha korábban belevág a képzésbe!
Mat megrázta a fejét, és megtörte a látomást. A Fény égessen meg,
Rand! Hagyj már békén!
– Azok szebb idők voltak, nem, Mat? – mosolygott rá Thom. –
Hármasban utaztunk le az Arinell-folyón…
– És myrddraalok kergettek, magunk se tudtuk, miért – tette hozzá
az ifjú komoran. Azok sem voltak épp könnyű idők. – Árnybarátok
próbáltak hátba szúrni, ahányszor csak fordultunk egyet!
– Jobb, mint ha gholamok és Kitaszítottak törnek az ember
életére!
– Ez úgy hangzott, mintha hálás lennél, hogy már a nyakadba
vetették a hurkot, holott gyomron is szúrhattak volna!
– A hurokból ki tudod húzni a fejed, Mat – dörzsölte meg Thom
hosszú, fehér bajszát. – De ha egyszer már beléd vágták a kardot, az
ellen nem sok mindent tehetsz!
Az ifjú habozott, aztán azon kapta magát, hogy nevet.
Megrángatta a nyakán a kendőt.
– Azt hiszem, ebben igazad lehet! De mi lenne, ha ma
elfeledkeznénk minderről? Visszamegyünk, és úgy teszünk, mintha
mi sem változott volna azóta!
– Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, fiam!
– Hát persze, hogy lehetséges – kötötte az ebet a karóhoz Mat.
– Igen? – kérdezett vissza a mutatványos vidáman. – Képes lennél
megint azt hinni, hogy a vén Thom Merrilin a legbölcsebb,
legutazottabb ember, akivel valaha összehozott a sors? Eljátszanád a
szájtáti parasztot, és a kabátomba kapaszkodnál, ahányszor csak
betérünk egy faluba, ahol egynél több fogadó akad?
– Hé! Ennyire azért nem volt rossz a helyzet!
– Sietve ellenkeznék, Mat – kuncogott magában Thom.
– Nem emlékszem túl sok mindenre – vakarta meg újfent a fejét
az ifjú. – De úgy rémlik, egész jól boldogultunk Randdel kettesben,
miután elszakadtunk tőled. Legalábbis eljutottunk Caemlynbe. És
sértetlenül visszahoztuk a nyamvadt hárfádat is, nem?
– Én úgy néztem, itt-ott megkarcolódott a kerete…
– A Fény égessen meg, ezt még egyszer meg ne halljam! – bökött
rá Mat. – Rand gyakorlatilag a hárfáddal aludt! Eszébe sem jutott,
hogy eladja, akkor sem, amikor olyan éhesek voltunk, hogy a saját
csizmánkat is megettük volna, ha nincs rájuk akkora szükségünk,
hogy elgyalogolhassunk a legközelebbi városba! – Az az időszak
meglehetősen lyukacsos volt az emlékezetében, akár egy rozsdás
vödör. De pár dolgot azért összerakott belőle.
Thom felnevetett.
– Nem mehetünk vissza, Mat. A Kerék tovább fordult, akár jobb
ez így, akár nem. És még tovább fordul majd, ahogy a fények
elhalnak és az erdők megsötétednek, vihar támad és leszakad az ég.
Akkor is forog. A Kerék meg maga a remény, a Kerék nem törődik
semmivel sem, a Kerék csak létezik. De amíg forog, az emberek
remélhetnek. Az emberek törődhetnek. Mert a halódó fény után
idővel úgyis új ragyogás születik, és előbb vagy utóbb minden
viharnak el kell csitulnia. Amíg a Kerék forog. Amíg még forog…
Mat kikerült Pipivel egy különösen mély repedést a töredezett, ősi
úton. Talmanes valamivel előttük az őrökkel fecsegett.
– Ez úgy hangzott, mint valami dal, Thom!
– Úgy bizony – mormolta a mutatványos szinte sóhajtva. – Egy
régi dal. A legtöbben már elfeledték. Három változatát sikerült
felfedeznem, mindnek ugyanaz a szövege, de más a dallama. Azt
hiszem, a környék juttathatta az eszembe; állítólag maga Doreille írta
a szöveget.
– A környék? – kérdezte Mat döbbenten, és a három tűlevelű
fenyőre nézett.
Thom elgondolkozva biccentett.
– Ez egy régi út. Ősi. Talán megvolt már a Világtörés előtt is. Az
efféle jellegzetes földdarabok mindig bekerülnek a dalokba és a
mesékbe is. Azt hiszem, egykor ezt a környéket Szilánkoshegységnek
hívták. Ha jól gondolom, akkor az egykori Coremanda
területén járhatunk, egész közel a Sasgyepűhöz. Fogadni mernék,
hogy ha megmásznánk némelyik magasabb hegyet, ősi
erődítményromokat találnánk rajtuk!
– És mi köze ennek Doreille-hez? – kérdezte Mat feszengve.
Doreille Aridhol királynője volt.
– Ellátogatott ide – mondta Thom. – A legszebb versei egy részét
a Sasgyepűn írta!
A Fény égessen meg! – gondolta Mat. Emlékezett rá, ahogy a
magas erőd falán áll, hideg van a hegytetőn, és lenéz a hosszú,
tekergőző, szilánkosra tört, szaggatott útra, és a nyílzáporban a
hegyoldalon rohamozó, lila zászlós kis emberkékre. A Szilánkoshegység.
Egy asszony az erkélyen. A királynő maga.
Kirázta a hideg, és gyorsan félresöpörte az emléket. Aridhol
egyike volt a réges-rég létezett ősi országoknak. Akkoriban virágzott,
amikor még Manetheren is nagyhatalom volt. Aridhol fővárosának
volt még egy neve: Shadar Logoth.
Jó ideje nem érezte már a rubinos tőr vonzását. Kis híján el is
felejtette, milyen volt, már ha egyáltalán el lehetett az ilyesmit
felejteni. De néha még eszébe jutott a rubin: vörös, akár a tulajdon
vére. És a régi vágy, a régi kívánás újra fellobbant benne.
Megrázta a fejét, és leküzdötte ezeket az emlékeket. A Fény
égesse meg, most jól akarta magát érezni!
– Milyen szép idők voltak – jegyezte meg Thom oda sem
figyelve. – Olyan öregnek érzem magam manapság, Mat, mint egy
kifakult szőnyeg, amit kitettek száradni a szélbe, és csak alig mutatja
egykor élénk színeit. Néha már azt sem tudom, neked mi hasznodra
volnék! Alig van rám szükséged!
– Micsoda? Még szép, hogy szükségem van rád, Thom!
Az idősödő mutatványos végigmérte.
– Az a baj veled, Mat, hogy te meggyőzően hazudsz. A másik két
kölyökkel ellentétben.
– De komolyan mondtam! A Fény égessen meg, komolyan
mondtam! Gondolom, elszökhetnél, hogy csak úgy utazgass és
mesélgess, ahogy régen szoktad. De itt semmi sem menne olyan
simán, és nagyon hiányozna nekem a bölcsességed. A Fény égessen
meg, hiányozna! Mindenkinek szüksége van megbízható barátokra,
és én bármikor rád bíznám az életem!
– Nocsak, Matrim – nézett fel Thom, és vidámság csillogott a
szemében –, tartod a csüggedtekben a lelket? Győzködöd az
elkeseredettet, hogy maradjon, és tegye a dolgát, ahelyett hogy
puszta kalandvágyból világgá menne? Ez kifejezetten
felelősségteljesen hangzik. Mi ütött beléd?
Mat elfintorodott.
– Gondolom, a házasság. A Fény égessen meg, akkor sem adom
fel az ivást és a kockázást!
Az előttük lovagló Talmanes hátrafordult, és a szemét forgatva
végigmérte őt.
Thom Talmanest nézte, és felnevetett.
– Ugyan, fiam, nem akartam letörni a lelkesedésedet! Csak úgy
fecsegtem összevissza! Még mindig tudok újat mutatni a világnak.
És ha tényleg ki tudnám szabadítani Moiraine-t… meglátjuk. De
valakinek azért ott kell lennie, hogy végignézze ezt az egészet, és egy
nap dalt írjon belőle. Ebből jó néhány ballada kitelne!
Megfordult, és a nyeregtáskájába túrt.
– Ó! – sóhajtott fel aztán, és kirángatta csupa folt mutatványos
köpenyét. Majd széles libbentéssel a vállára vetette.
– Nohát – mordult fel Mat. – Majd ha dalokat írsz rólunk, lenne rá
pár aranymárkám, hogy Talmanesről is rakj bele pár strófát. Tudod,
valami olyasmit, hogy keresztbe áll a szeme, és gyakorta lengi körbe
a kecskeólak jellegzetes illata…
– Ezt hallottam! – kiáltott hátra Talmanes.
– Az volt a cél! – ordított vissza Mat.
Thom csak nevetett, és a köpenyét rendezgette, hogy minél jobban
álljon.
– Semmit sem ígérhetek – nevetgélt még egy keveset. – De ha
nem bánod, azt hiszem, elválok tőletek, amint a faluba értünk. Egy
mutatványos füle olyat is meghallhat, amit senki sem hozna fel a
katonák előtt!
– Minden információnak örülök – dörzsölte meg Mat az állát. Az
út felfelé kanyarodott: Vanin azt állította, a forduló mögött már ott a
falu. – Úgy érzem magam, mint aki már hónapok óta egy alagútban
verekszi magát előre, és se nem látta, se nem hallotta a külvilágot. A
Fény égessen meg, de jó lenne már tudni, Rand hol lehet, ha másért
nem is, hát hogy véletlenül se menjek oda! – A színek
felörvénylettek, és megint kirajzolták neki a barátját, de a fickó egy
ablaktalan szobában állt, és neki fogalma sem volt róla, az merre
lehet.
– Tartok tőle, hogy az élet többnyire ilyen alagút – sóhajtott fel
Thom. – Az emberek azt várják, hogy a mutatványos híreket hozzon,
úgyhogy előszedjük, amink van, és leporolgatjuk, de a legtöbb hír
csak újabb köteg mese, és gyakran annyi igazság sincs bennük, mint
egy ezeréves balladában.
Mat biccentett.
– És – tette hozzá a mutatványos – meglátom, hogy elő tudok-e
ásni valamit a kis kirándulásunkkal kapcsolatban!
A Ghenjei-toronyról. Mat megvonta a vállát.
– Valószínűbbnek tartom, hogy majd Négykirályban vagy
Caemlynben akadunk használható mesékre.
– Igen, tudom. De Olver a lelkemre kötötte, hogy kérdezzek csak
utána. Ha nem bíztad volna rá Noalra, hogy kösse le a kölyköt,
szerintem kinyitnám a nyeregtáskámat, és ott lapulna benne! Nagyon
velünk akart jönni.
– Egy tánccal és kockával töltött éjszaka nem kisfiúknak való –
mormolta Mat. – Csak remélem, hogy a táborban nem rontják meg
jobban az emberek, mint a fogadóban látottak tennék!
– Egész csendben ott maradt, amikor Noal előszedte a játékot!
– Olvernek meggyőződése volt, hogy ha eleget játszik a Kígyók
és rókákkal, valahogy rájön, milyen titkos stratégiával lehet
leküzdeni az aelfinneket és az eelfinneket.
– A kölyök még most is azt hiszi, hogy velünk jöhet a toronyba –
jegyezte meg Thom halkabban. – Tudja, hogy nem lehet hármunk
közt, de azt tervezi, hogy odakinn vár ránk. Talán be is ront, hogy
megmentsen minket, ha nem jönnénk ki elég hamar. Nem akarok ott
lenni, amikor rájön az igazságra!
– Én sem tervezem, hogy ott leszek – mondta Mat. Kis völgy nyílt
meg előttük a fák között, a zöld legelők hosszan felhúzódtak a
domboldalakon. Több száz házból álló városka fészkelt a lejtők
között, és középen egy hegyi patak csobogott. A házak sötétszürke
kőből épültek, és jókora kémény magaslott mindegyik fölé. A
legtöbbjük fölött most is füst kunkorodott. A meredek tetőket
alighanem nagyon havas telekre tervezték, bár jelenleg már csak a
távoli csúcsokon csillant bármiféle hó. Jó néhány tetőn már
sürgölődtek is a munkások, hogy kicseréljék a télen megrongálódott
cserepeket. A domboldalban kecskék és birkák legeltek, pásztorfiúk
vigyáztak rájuk.
Hátravolt még pár óra napszálltáig. A boltok kirakatán, a
kerítéseken is emberek dolgozgattak. Mások a falu utcácskáin
sétálgattak, mindenki ráérősen andalgott. A városkát összességében a
különféle tevékenységek és a lusta elégedettség hangulata lengte be.
Mat előrelovagolt Talmanes és a katonák mellé.
– Micsoda kellemes látvány! – mondta a cairhieni. – Már kezdtem
azt hinni, hogy a világon minden város vagy szétesett, vagy tele van
menekültekkel, vagy hódítók igáját nyögi. Ez legalább nem fog
eltűnni a szemünk láttára…
– A Fény adja! – mormolta Mat, és megborzongott, ahogy eszébe
jutott az a város Altarában, ami csak úgy eltűnt. – És reménykedjünk
benne, hogy szívesen üzletelnek idegenekkel! – A katonákat
méregette; mind a Banda tagjai voltak, a legjobb emberei közé
tartoztak. – Hárman az ötből az aes sedaiokkal mentek. Gondolom,
nem ugyanabban a fogadóban akarnak megszállni, mint jómagam!
Reggel majd találkozunk!
A katonák tisztelegtek. Joline szipákolt egyet, ahogy ellovagolt
mellettük, és szándékosan nem nézett Matre. Az aes sedaiok kis
csoportban lovagoltak le a lejtőn. Mat katonái közül hárman utánuk
eredtek.
– Az ott fogadónak tűnik – bökött Thom a falu keleti felében egy
nagyobb épületre. – Ott találsz meg! – Intett egyet, aztán ügetésre
nógatta a lovát, és előre lovagolt. Folton folt mutatványosköpenye
csak úgy úszott utána. Ha elsőnek érkezik, nagyobb esélye van egy
drámai belépőre.
Mat ránézett Talmanesre, aki csak megvonta a vállát. Ők ketten
ráérősen ereszkedtek le a meredeken két katona kíséretében. A
kanyar miatt délnyugatról érkeztek a városkába. A településtől
északnyugatra tovább haladt az ősi út. Furcsa látvány volt egy ilyen
széles út egy ilyen kis falu mellett, még akkor is, ha az út régi volt, és
leromlott. Roidelle mester azt állította, hogy egyenesen felviszi őket
Andorba. Túlságosan is egyenetlen volt ahhoz, hogy főútként
használhassák, és nem haladt át egyetlen jelentősebb városon sem,
úgyhogy mindenki elfeledte. Mat mégis áldotta a szerencséjüket,
hogy rábukkantak. A Murandybe vezető főbb útvonalakon csak úgy
hemzsegtek a seanchanok.
Roidelle térképe szerint Hátránd arra specializálódott, hogy
kecskesajttal és birkahússal lássa el a környék városait. A falusiak
alighanem hozzá voltak szokva az idegenekhez. Valóban jó néhány
fiúcska indult meg futva, amint meglátták Thomot abban a színes
mutatványosköpenyben. Izgalmas volt az érkezése, de megszokott.
Az aes sedaiokra viszont sokáig emlékezni fognak.
Jól van, hát ez van, gondolta Mat, miközben Talmanesszel
végiglovagolt a fű lepte úton. Ezúttal megőrzi a jókedvét, és nem
hagyja, hogy az aes sedaiok elrontsák!
Mire az ő csapatuk is leért a faluba, Thom körül már kis tömeg
verődött össze. A mutatványos felállt a nyergére, és három színes
labdával zsonglőrködött, miközben déli utazásairól mesélt. A
falusiak zekét és sötét, bársonyos anyagból szőtt zöld köpenyt
viseltek. Jó melegnek tűnt a ruhájuk, de ahogy Mat alaposabban
megnézte, látta, hogy nagy részük – zekék, köpenyek, nadrágok
egyaránt – többször is elszakadt, aztán gondosan megfoltozták őket.
Egy másik, főképp nőkből álló csoportosulás az aes sedaiok köré
gyűlt. Helyes: Mat félig azt várta, hogy a falusiak megijednek a
nővérektől. A Thom csoportja mellett álldogáló egyik férfi egy ideig
méricskélte őt és Talmanest. Zömök fickó volt, gyolcsinge ujját
könyékig felgyűrte vaskos karján, bár harapós volt még a tavaszi
levegő. Sűrű, göndör, fekete szőr fedte az alkarját, illett dús
szakállához és gyapjas hajához.
– Maga valamiféle uraságnak néz ki – lépett oda Mathez.
– Igazi her… – kezdte Talmanes, de az ifjú sietve félbeszakította.
– Lehet, hogy úgy nézek ki – mondta, és Talmanesen tartotta a
szemét.
– Barlden vagyok, az itteni polgármester – fonta keresztbe a karját
a fickó. – Örömmel kereskedünk magukkal. De jobb, ha tudják, hogy
nincs sok minden, amit adni tudnánk!
– De legalább egy kis sajt biztos akad – jegyezte meg Talmanes. –
Vagy nem azt készítenek errefelé?
– Ami nem penészedett meg vagy rohadt ránk, az kell a szokásos
vevőinknek – mondta a polgármester. – Manapság már csak így van
ez! – Habozott. – De ha van fölösleges ruhájuk vagy vásznuk, talán
össze tudunk szedni valamit, hogy ma legyen mit enniük!
Hogy ma legyen mit ennünk? – gondolta Mat. Mind a
tizenegyünknek? Legalább egy szekérnyi élelemre szüksége lett
volna, az embereinek ígért sörről nem is beszélve!
– De a kijárási tilalomról is tudniuk kell. Üzleteljenek,
melegedjenek meg kicsit a tüzünknél, de minden idegennek el kell
hagynia a várost még napszállta előtt!
Mat felnézett a felhős égboltra.
– De addig alig van hátra három óra!
– Ezek a szabályaink – vetette oda Barlden kurtán.
– Ez nevetséges – mondta Joline, és elfordult a falusi nőktől.
Kicsit közelebb nógatta a lovát Mathez és Talmaneshez, és az őrzői
szokás szerint árnyékként követték. – Barlden mester, nem
egyezhetünk bele ebbe az ostoba megkötésbe! Megértem, hogy ilyen
vészterhes időkben habozik, de nyilván belátja, hogy ebben az
esetben tarthatatlanok a szabályai!
A fickó továbbra is összefont karral állt, és egy szót sem szólt.
Joline lebiggyesztette az ajkát, és fogást váltott a kantáron, hogy
nagykígyós gyűrűje még láthatóbbá váljon.
– Manapság ilyen keveset jelent a Fehér Torony jelképe?
– Tiszteljük a Fehér Tornyot – nézett fel Barlden Matre. Bölcs
ember volt. Egy aes sedai szemébe nézni mindig megingatta az
ember határozottságát. – De a szabályaink szigorúak. Sajnálom,
úrnőm!
Joline szipákolt egyet.
– Gondolom, a fogadósok nem túl elégedettek ezzel a
megkötéssel. Miből élnek meg, ha nem adhatják ki a szobáikat?
– A fogadókat kárpótoljuk – morogta a polgármester
rosszkedvűen. – Három óra. Intézzék el, amiért jöttek, aztán
menjenek! Barátságosak akarunk lenni minden erre járóval, de nem
hagyhatjuk, hogy megszegjék a szabályainkat! – Ezzel elfordult, és
elment. Menet közben jó néhány nagydarab fickó csatlakozott hozzá.
Többüknél fejsze volt. Nem viselkedtek fenyegetően. Teljesen
köznapian ballagtak, mintha csak fát vágtak volna, és utána épp erre
vezetett volna haza az útjuk. Mindegyiküknek. Ugyanarra, amerre a
polgármesternek.
– Mit ne mondjak, ez aztán a szívélyes vendéglátás – mormolta
Talmanes.
Mat biccentett. Ebben a pillanatban felcsörögtek a kockák a
fejében. A Fény égesse meg! Úgy döntött, nem vesz róluk tudomást.
Úgysem segítettek.
– Menjünk, kerítsünk egy fogadót! – morogta, és megsarkantyúzta
Pipit.
– Még mindig nem adtad fel, hogy ma este kirúgjunk a hámból? –
kérdezte Talmanes, és mosolyogva mellé ugratott.
– Majd meglátjuk – felelte ő, és önkéntelenül is a fejében dübörgő
kockákat hallgatta. – Majd meglátjuk!
Három fogadót látott, amikor átvágtak a falun. Az egyik a főutca
mellett állt, és két fényes lámpás lobogott előtte, bár messze volt még
az éjszaka. A fehérre meszelt falak és a makulátlan üvegablakok úgy
vonzzák majd az aes sedaiokat, mint gyertyafény a molylepkét.
Alighanem itt szálltak meg az utazó kereskedők és azok a
balszerencsés méltóságok, akiket valamiért a világ ezen eldugott
sarkába vetett a balsors.
De az idegenek most már nem maradhattak itt éjszakára. Mennyi
ideje tarthatott ez a tilalom? És hogyan maradtak fenn a fogadók?
Még így is kínálhattak fürdőt és ételt, de ha nem adták ki a
szobáikat…
Nem hitte el a polgármester megjegyzését, hogy „kárpótolják”
őket. Ha nem voltak a falu hasznára, miért fizettek volna nekik? Ez
az egész nagyon furcsa volt.
Akárhogy is, nem a flancos fogadó felé tartott, és nem is abba,
amelyikbe Thom ment. Az nem a főutcán volt, hanem egy másik út
mellett, északkeleti irányban. Ez inkább az átlagos utazóknak, tisztes
asszonyoknak és férfiaknak való helynek tűnt, akik alaposan
megfogták a pénzüket. Az épületet rendben tartották, alighanem az
ágyak is tiszták voltak, az étkek pedig kielégítőek. A helyiek néha
betértek egy-egy italra, főleg olyankor, ha úgy érezték, hogy a
feleségük árgus szemmel lesi minden léptüket.
Az utolsó fogadót lett volna a legnehezebb megtalálni, ha Mat
nem tudta volna, merre keresse. A település központjától vagy
háromutcányira lehetett, Hátránd nyugati csücskében. Nem lógott
előtte cégér sem, csak egy részeg lónak tűnő állatot ábrázoló fatábla
volt betámasztva az egyik ablakba. Az ablakok nem voltak
beüvegezve.
Odabentről fény és nevetés áradt. A legtöbb idegent elbátorította
volna, hogy nincs odakinn hívogató cégér, és a fogadó környékén
egyetlen utcai lámpa sem áll. Inkább kocsma volt, mint fogadó; Mat
biztosra vette, hogy mindig is csak pár tábori ágy lehetett valahol
hátul, amit egy rézért kibérelhetett az ember. Ez a dolgos helyiek
lazítóhelye volt. Ahogy lassan leszáll az este, egyre többen erre
veszik majd az útjukat. Közösség vár rájuk, kikapcsolódás: itt aztán
nyugodtan elszívhatnak egy jó pipát a barátaikkal. És kockázhatnak
is egy keveset.
Elmosolyodott, és lekászálódott a nyeregből, aztán kikötötte Pipit
a kocsma előtti oszlophoz.
Talmanes sóhajtott egyet.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy alighanem vizezik az italukat?
– Akkor majd kétszer annyit rendelünk – válaszolta Mat, és
leoldott a nyergéről pár kisebb pénzes zacskót, majd a belső
kabátzsebébe tömködte őket. Intett a katonáknak, hogy maradjanak,
és vigyázzanak a lovakra. A málhás állaton ott volt a pénzes láda.
Mat személyes vagyona volt benne: a Banda zsoldját nem tette volna
kockára sosem.
– Ám legyen – mondta Talmanes. – De ugye tisztában vagy vele,
hogy amint elérünk Négykirályba, gondoskodom róla, hogy
elmenjünk egy tisztességes fogadóba is? Ki kell kupálnom téged
valahogy, Mat! Végtére is már herceg vagy! Kénytelen leszel…
Az ifjú felemelte a kezét, és elhallgattatta a cairhienit. Aztán az
oszlopra bökött. Talmanes még egyet sóhajtott, és lecsusszant a
lováról, majd kikötötte az állatot. Mat fellépett a kocsmaajtóhoz,
mély levegőt vett, és benyitott.
Emberek tolongtak az asztalok körül, a köpenyüket a széktámlára
terítették, vagy szögre akasztották, szakadt és ezerszer megfoltozott
mellényüket kigombolták, az ingujjukat feltűrték. Miért hordott
errefelé mindenki egykor szép, de most már tépett és foltozott ruhát?
Rengeteg birkájuk volt, kellett volna, hogy legyen bőven gyapjújuk
is!
Mat pillanatnyilag nem törődött ezzel a furcsasággal. A bent
üldögélők kockáztak, ragacsos asztalokról emelgették a teli
söröskorsót, és rá-rácsaptak a körülöttük sürgölődő felszolgálólányok
fenekére. Kimerültnek tűntek, jó néhányuknak lecsukódott a szeme a
fáradtságtól. De ez rendben is volt egy átdolgozott nap után. A fáradt
tekintetek ellenére szinte tapintható volt a beszélgetés, a hangok
mély, morajló hullámokban csaptak egymásnak. Néhányan felnéztek
Mat érkezésére, és páran a homlokukat ráncolva méregették, milyen
szép a ruhája, de a legtöbben nem is törődtek vele.
Talmanes vonakodva követte, de nem az a fajta nemesember volt
ő sem, akit zavart volna, ha alacsonyabb rangúakkal kell egy
asztalhoz ülnie. Annak idején ő is épp elég lecsúszott kocsmában
járt, hiába tiltakozott Mat választása ellen. Éppolyan gyorsan
odahúzta most is a székét az egyik asztalhoz, mint az ifjú. Ültek már
ott páran. Mat szélesen elvigyorodott, és megvillantott egy
aranykoronát. Odadobta egy arra járó felszolgálólánynak, és italt
kért. Erre már felkapták a fejüket az asztal mellett ülők, de Talmanes
is.
– Mi a fenét csinálsz? – sziszegte a cairhieni, felé hajolva. – Azt
akarod, hogy kiraboljanak, amint kiléptünk innen?
Mat csak mosolygott. Az egyik közeli asztalnál kockáztak.
Macskamancsnak nézte – vagy legalábbis úgy hívták a játékot,
amikor megtanulta egy este. Ebou Darban úgy ismerték, a Harmadik
Ékkő, és hallotta, hogy Cairhienben Szálló Tollak a neve.
Tökéletesen megfelelt a terveinek. Csak egy játékos dobott, a többiek
az ő kockajárására vagy ellene fogadtak.
Mat mély levegőt vett, aztán odahúzta a székét az asztalhoz, és
lecsapott egy aranykoronát egyenesen a söröskorsó alja hagyta,
nedves kör közepére. A korsó épp egy erősen kopaszodó, de
maradék, seszínű fürtjeit vállig megnövesztő kis emberke szájánál
volt, aki most majdnem bele is fulladt a kortyba.
– Nem baj, ha én is dobok egyet? – kérdezte Mat az asztal körül
csoportosulóktól.
– Nem… nem hinném, hogy fel tudunk tenni ennyit – dadogta egy
rövid, fekete szakállú ember. – Nagyuram – tette hozzá megkésve.
– Én aranyban játszom, ti meg ezüstben – vetette oda Mat
könnyedén. – Ezer éve nem kockáztam már egy jót!
Talmanes érdeklődve húzta oda a székét. Máskor is látott már
ilyesmit Mattól, aranyat tett le, és ezüstöt nyert. De az ifjú
szerencséje kiegyenlítette a különbséget, és így is mindig nyert. Néha
úgy is jól jött ki a játékból, ha aranyat tett fel réz ellen! Nem mintha
azzal sok pénzt keresett volna. Az ellene játszók általában hamar
kifogytak a pénzből, vagy megunták, hogy vele játsszanak. És akkor
Mat ott ült egy marék ezüsttel, és senki nem volt hajlandó kockázni
vele.
De ennek nem lett volna semmi haszna. A seregnek épp elég
pénze volt. Élelemre volt szükségük, úgyhogy ideje volt valami új
stratégiával próbálkoznia. Jó néhányan letettek egy-egy ezüstöt az
asztalra. Mat megrázta a kockát a kezében, aztán dobott. Szerencsére
az egyiken csak egy pötty virított, a másikon pedig kettő. Azonnal
vesztett.
Talmanes pislogott egyet, és az asztal körül állók Matre néztek.
Zavartnak tűntek, mintha szégyellnék, hogy egy olyan uraság ellen
fogadtak, aki láthatóan nem számított rá, hogy veszíthet. Könnyen
bajba kerülhetett így az ember.
– Nézzünk csak oda – morogta Mat. – Úgy nézem, ti nyertetek! A
tiétek! – Átgurította az aranykoronát az asztal közepére, hogy az
ellene fogadók a szabályoknak megfelelően megosztozzanak rajta. –
Még egy menet? – kérdezte aztán, és ezúttal két koronát csapott le az
asztalra. Ekkor már többen fogadtak ellene. Megint dobott és
veszített, és Talmanes kis híján köhögőrohamot kapott. Mat máskor
is dobott már rosszat – néha még vele is megesett. De kétszer egymás
után?
Az ifjú elgurította a két koronát, és ezúttal négyet vett elő helyette
az erszényéből. Talmanes megfogta a karját.
– Nem akarlak megbántani – mondta halkan –, de talán abba
kellene hagynod. Mindenkinek lehet rossz estéje! Igyuk meg, amit
rendeltünk, aztán vegyünk annyi élelmet a seregnek, amennyit csak
napszállta előtt lehet!
Mat csak elmosolyodott, és nézte, ahogy felhalmozódnak a négy
arany ellen tett tétek. Le kellett tennie egy ötödik koronát is, annyian
akartak fogadni ellene. Nem is törődött Talmanes megjegyzésével,
csak dobott, és megint vesztett. A cairhieni nyögött egyet, aztán
elvette a söröskorsót a felszolgálólánytól, aki végre meghozta az
italaikat.
– Ne légy ilyen mogorva! – súgta Mat halkan, és megemelgette a
pénzes zacskót, majd felkapta a saját korsóját. – Ezt akartam!
Talmanes felvonta a szemöldökét és leeresztette a korsóját.
– Tudok veszíteni is, ha akarok – jegyezte meg az ifjú –, főleg, ha
úgy áll érdekünkben!
– Hogy állhat a vesztés az érdekünkben? – kérdezte Talmanes, és
nézte, ahogy a helyiek azon vitatkoznak, hogyan osztozzanak meg az
aranyon.
– Várd csak ki a végét! – kortyolt bele Mat a sörébe. Erősen fel
volt vizezve, ahogy azt Talmanes megjósolta. Visszafordult az
asztalhoz, és kiszámolt pár újabb aranyérmét.
Az idő múlásával egyre többen gyűltek az asztaluk köré. Mat
odafigyelt rá, hogy pár dobást azért megnyerjen – épp, ahogy akkor
is mindig gondosan veszített egy keveset, amikor nyerni ült le; nem
akarta, hogy gyanús legyen a szerencséje. De az érmék szép lassan
átvándoroltak a zacskóiból az ellene fogadók kezébe. Nem telt sok
időbe, és csend ülte meg az egész fogadót. Mindenki Mat körül
tolongott, és arra várt, hogy fogadhasson ellene. A fiúk és a barátok
elrohantak, hogy fogják apjukat és unokatestvéreiket, és elrángassák
őket a Spicces Lóba, mert ez volt a hely neve.
Egyszer Talmanes félre vonta, amikor épp kis szünetet tartott a
kockázásban, és egy újabb korsó sörre várt.
– Nem tetszik ez nekem, Mat – mormolta a szikár fickó közel
hajolva. Az izzadság már rég csíkokat vájt bepúderezett homlokába,
és ahogy letörölte, előfénylett alóla a bőre.
– Mondtam már – húzta meg Mat a vizes sört. – Tudom, mit
csinálok!
Oldalt ujjongva kiabáltak az emberek, ahogy az egyikük egymás
után három korsó sört húzott le. A levegőt izzadság és olcsó sör bűze
ülte meg. Az ital kilöttyent, és a legelőkről frissen érkezett parasztok
csizmája alatt hamar sárrá dagadt.
– Nem is ez a baj – mormolta Talmanes, és a mulatozókra nézett.
– Arra szórod el a pénzed, amire csak akarod, feltéve, hogy annyid
azért marad, hogy néha meghívj egy-egy italra. Már nem ez zavar.
– Hát akkor mi? – vonta össze a szemöldökét Mat.
– Valami nincs rendben ezekkel az emberekkel – kezdte Talmanes
rettentően fojtott hangon, a válla mögött átpislogva. – Amíg te
játszottál, én beszélgettem velük. Nem érdekli őket a világ folyása.
Az Újjászületett Sárkány, a seanchanok, semmi sem. Egyáltalán nem
érdekli őket!
– Akkor tökéletesek – mondta Mat.
– Nemsokára besötétedik – pillantott Talmanes az ablakra. – Egy
órát elfecséreltünk, lehet, hogy többet is! Talán ideje lenne…
Ebben a pillanatban kivágódott a fogadó ajtaja, és belépett a
zömök polgármester, mögötte a korábban a nyomába szegődött
alakokkal, bár most már nem volt egyiküknél sem fejsze. Láthatóan
nem örültek, hogy a fél falu idebenn tolong, és Mattel játszik.
– Mat – kezdte Talmanes újra.
Az ifjú felemelte a kezét, és elhallgattatta.
– Erre vártam!
– Tényleg? – kérdezte Talmanes.
Mat visszafordult a kockaasztalhoz, és elmosolyodott. Már a
pénzes zacskói nagyobb részét kiürítette, de még így is volt nála pár
dobásra való – és akkor még azt nem számolta bele, amit amúgy
magával hozott. Felkapta a kockákat, kiszámolt pár pénzérmét, és a
tömeg is elkezdte leszurkolni a saját tétjeit. Sokuknál mostanra már a
Mattol nyert aranyak csillogtak.
Dobott és vesztett, és a nézők izgatottan felkiáltottak. Barlden úgy
méregette, mintha a legszívesebben a saját kezével dobná ki – későre
járt már, és nem lehetett sok hátra napszálltáig –, de amikor látta,
hogy Mat újabb marék aranyat kotor elő, habozni kezdett. A
kapzsiság mindenkiben munkált, és a legszigorúbb „szabályokat” is
meg lehetett hajlítani, ha a megfelelő lehetőség kacsingatott cserébe.
Mat megint dobott és vesztett. Újabb üdvrivalgás tört ki. A
polgármester keresztbe fonta a karját.
Az ifjú a zsebébe nyúlt, de már nem talált benne semmit. Az
emberek szomorúan néztek össze körülötte, és valaki felkiáltott,
hogy egy kör italt mindenkinek, „hadd segítsenek elfelejteni a fiatal
uraságnak, milyen balszerencséje volt ma”.
Azt te csak hiszed, gondolta Mat, titokban mosolyogva felállt, és
feltartotta a kezét.
– Későre jár – jelentette ki az egybegyűlteknek.
– Nagyon is későre – vetette közbe Barlden, és félrelökött pár
prémszegélyes köpenybe burkolódzó, kecskebűzös pásztort. –
Mennie is kéne, idegen! És azt ne higgye, hogy ráveszem ezeket az
embereket, hogy visszaadják, amit tisztességgel nyertek el magától
az előbb!
– Eszembe sem jutna – felelte Mat, és épp csak egy kicsit mosta
össze a szavakat. – Harnan és Delarn! – bődült el. – Hozzátok be a
ládát!
A két kinn hagyott katona már benn is volt egy pillanat múlva, és
hozták a málhás lóról leszedett kis ládikát. A fogadó teljesen
elcsendesedett, ahogy a két katona fellódította azt az asztal tetejére,
és letette. Mat előhalászta a kulcsot, és kicsit imbolyogva kinyitotta a
zárat, aztán felcsapta a láda tetejét.
Arany. Rengeteg arany. Gyakorlatilag a teljes személyes vagyona.
– Még egy dobásra van időnk – jelentette ki a döbbent helyieknek.
– Ki fogad?
Az emberek elkezdték letenni a pénzüket, míg szinte már az
összes ott hevert az asztalon, amit tőle nyertek. De ez a közelében
sem járt a ládában fénylő vagyonnak. Végignézte azért, és az állát
ütögette.
– Ez nem lesz elég, barátaim! Benne vagyok az aránytalan
fogadásban is, de ha csak egyetlenegy dobásom maradt már hátra, azt
akarom, legalább legyen esélyem valamit elvinni innen!
– Nincs többünk – mondta az egyik hátrándi, és mások
bekiabáltak, hogy Mat azért csak dobjon nyugodtan.
Ő sóhajtott egyet, és lecsukta a láda tetejét.
– Nem – mondta. Még Barlden is lázas tekintettel méregette. –
Hacsak… – tartott kis szünetet. – Élelemért jöttem. Azt hiszem,
elfogadom azt is, ha természetben fizettek. Megtarthatjátok az eddig
nyert aranyakat, de ezt a ládát felteszem a megfelelő ellátmányért
cserébe. Élelem kell az embereimnek. Pár hordó sör. És egy kocsi,
hogy legyen min elvinnem.
– Nincs elég időnk – pillantott ki Barlden az ablakon.
– Ennyi még biztos van – hajolt előre Mat. – Ez után a dobás után
elmegyek! A szavamat adom rá!
– Nem engedünk a szabályainkból – felelte a polgármester. – Túl
sokba kerül.
Mat azt várta, hogy a fogadók heves tiltakozásba kezdenek,
vitatkoznak a polgármesterrel, kérik, hogy most az egyszer tegyen
kivételt. De senki nem szólt egy szót sem. Hirtelen fellángolt benne a
félelem. Azok után, hogy ennyit vesztett… ha úgyis kidobják…
Kétségbeesésében megint felnyitotta a ládát, hadd lássák a benne
csillogó aranyakat.
– Én állom a sört – szólt hirtelen a fogadós. – És Mardry, neked
van szekered meg hozzá lovad. Itt, a szomszéd utcában!
– Igaz – mondta Mardry, egy durva vonású, rövid, fekete hajú
fickó. – Azt feltehetem!
Az emberek elkezdték bekiabálni, mennyi ételt tudnak feltenni –
gabonát a kamrából, krumplit a pincéből. Mat a polgármesterre
nézett.
– Még mindig van… mennyi is? Egy jó félóra napszálltáig? Miért
is nem nézzük meg, mit szednek össze? A falu készleteibe is jut
ebből a pénzből, ha vesztek. Fogadni mernék, hogy az idei tél után
hasznát vennék pár aranynak!
Barlden habozott, aztán biccentett. Még mindig a ládát nézte.
Az emberek kurjongatva szaladtak szét, a kocsma elé vezették a
szekeret, kigörgették a söröshordót. Jó néhányan hazaszaladtak, vagy
a falu raktárába. Mat nézte, ahogy elrohannak, és csak várt a gyorsan
kiürült ivóban.
– Látom ám, mire megy ki a játék – vetette oda a polgármester
neki. Ő láthatóan nem sietett, hogy bármit is összeszedjen.
Mat kérdően fordult oda hozzá.
– Nem hagyom, hogy a végén egy csodaszámba menő dobással
megnyerjen mindent – fonta keresztbe Barlden a karját. – Az én
kockámmal játszik! És szépen, lassan dob majd. Tudom, hogy sokat
vesztett ma este, mondták az emberek, de gyanítom, hogy ha
átkutatnánk, találnánk magánál pár rejtett kockakészletet!
– Nyugodtan átkutathatnak – emelte fel Mat a karját.
Barlden habozott.
– Mostanra persze már biztos eldobta a kockákat – mondta végül.
– Szép kis terv… felöltözik úri ruhába, és úgy súlyozza a kockát,
hogy veszítsen, ne nyerjen! Sosem hallottam még róla, hogy bárki
elég bátor lett volna így szórni a pénzt hamis kockán!
– Ha annyira biztos benne, hogy csaltam – nézett rá Mat –, akkor
miért ment bele még egy dobásba?
– Mert tudom, hogyan állíthatom meg – válaszolta a polgármester.
– Mint mondtam, az én kockámmal dob majd! – Habozott, aztán
elmosolyodott, és felkapta az asztalról azt a két kockát, amivel Mat
eddig játszott. Dobott egyet. Egy és kettő. Még egyet dobott,
ugyanazzal az eredménnyel.
– Jobb ötletem van – mosolyodott el szélesen a polgármester. –
Ezekkel dob. Sőt, tulajdonképp… majd én dobok maga helyett! –
Baridén arca határozottan kegyetlennek tűnt a gyenge, alkonyi
fényben.
Mat egy pillanatra megrettent. Talmanes megfogta a karját.
– Rendben van, Mat – mondta határozottan –, ideje mennünk!
Az ifjú feltartotta a kezét. Vajon máson keresztül is működne a
szerencséje? Csatában néha segített, hogy ne sérüljön meg. Ebben
biztos volt. Vagy mégsem?
– Rendben – felelte Barldennek.
A férfi döbbenten nézett rá.
– Dobhat helyettem – mondta Mat –, de úgy számít, mintha én
dobtam volna. Ha nyer, megyek, és mindent elviszek. Ha veszít, csak
a kalapomat és a lovamat viszem, a falu meg megtarthatja a
nyamvadt ládát. Rendben?
– Rendben!
Mat kinyújtotta a kezét, hogy kézfogással pecsételjék meg az
alkut, de a polgármester elfordult, kockával a kezében.
– Nem – morogta. – Nem hagyom, hogy kicserélje a kockákat,
utazó! Menjünk csak ki a fogadó elé, és várjunk! És tartson tőlem
tisztességes távolságot!
Úgy lett, ahogy mondta, és a fogadó sáros, söráztatta bűzéből
kiléptek a friss utcai levegőre. Mat katonái kihozták a ládát. Barlden
ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is nyitva maradjon, nehogy
kicseréljék. Az egyik erőembere belekotort, félresöpörte az érméket,
hogy megbizonyosodjanak róla, tényleg teli van, és tényleg igazi
arany van benne. Mat nekitámaszkodott az ajtófélfának és várt.
Begördült a szekér, és a fogadóból kigörgették a sört, fel a kocsira.
A nap épp csak haloványan derengő pára volt már a látóhatáron, a
nyamvadt felhők mögött. Miközben Mat várt, látta, hogy a
polgármester egyre idegesebbé válik. Vér és hamu, ez a fickó aztán
mereven ragaszkodott a szabályaihoz! Na de majd ő megmutatja
neki, megmutatja az egész társaságnak…
Mit mutat meg? Hogy nem győzhetik le? És azzal mit
bizonyítana? Várt, és ahogy a szekéren egyre magasabbra
halmozódott az étel-ital, szokatlan bűntudat ébredt benne.
Semmi rosszat nem teszek, gondolta. Etetnem kell a sereget, nem?
Az itteniek tisztességesen játszanak. Én is tisztességesen játszom.
Nem hamis a kockám. Nem csalok.
Csak a szerencséje. De a szerencséje a saját szerencséje –
mindenki maga felelős érte. Volt, aki zenei tehetséggel született, és
bárdnak állt vagy mutatványosnak. Ki sajnálta volna tőlük, hogy a
Teremtő adta képességeikkel keressék meg a betevő falatot? Neki
szerencséje volt, ő ezzel élt. Semmi rossz nem volt ebben.
De ahogy az emberek lassan visszaszivárogtak a fogadóba, kezdte
látni, Talmanes mit vehetett észre. Mintha valahogy kétségbeesettek
lettek volna. Nem voltak kicsit túlságosan is lelkesek, hogy
fogadhatnak? Nem tettek fel túl nagy téteket? És mi ez a sötétség a
tekintetükben, amit eddig fáradtságnak vélt? Talán csak azért ittak,
hogy megünnepeljék egy újabb átdolgozott nap végét, vagy, hogy
elűzzék a pillantásuk mélyén szűkölő űzöttséget?
– Lehet, hogy igazad volt – ismerte be Talmanesnek, aki kis híján
olyan nyugtalanul méregette a nap állását, mint a polgármester. Már
a fény utolja porozta csak be a csúcsos háztetőket, és sötét
narancsszínre festette a fakó cserepeket. A napnyugta lángolt a
felhők mögött.
– Akkor most mehetünk? – kérdezte a cairhieni.
– Nem – felelte Mat. – Maradunk!
És a kockák megálltak a fejében. Olyan hirtelen történt, olyan
váratlanul szakadt rá a csend, hogy megdermedt. Döbbenetében már
azt hitte, rossz döntést hozott.
– A Fény égessen meg, maradunk! – ismételte meg. – Sosem
hátráltam még meg egy fogadás elől, és nem fogok most sem!
Egy csapat lovas érkezett vissza gabonászsákokkal megpakolt
hátasokkal. Elképesztő, hogy egy kis pénz hogy meggyorsította az
embereket! Egyre több ló futott be, és egy kisfiú szaladt fel az úton.
– Polgármester úr – rángatta meg Barlden bordó mellényét. A
ruhadarab elején cikcakkosan befoltozott szakadások éktelenkedtek.
– Anya azt mondta, az idegen nők még mindig fürdenek. Próbálja
siettetni őket, de…
A polgármester megdermedt, és dühösen Matre pillantott.
Ő felhorkant.
– Azt ne higgye, hogy meg tudom sürgetni őket! – rázta meg a
fejét. – Ha szólnék nekik, alighanem csak megmakacsolnák magukat,
mint az öszvérek, és kétszer olyan sokáig piszmognának! Ezúttal
valaki más próbáljon szerencsét azokkal a némberekkel!
Talmanes továbbra is az úton egyre hosszabban heverő
árnyékokat leste.
– A Fény égessen meg! – motyogta. – Ha megint azok a kísértetek
jönnek, Mat…
– Ez valami más lesz – mordult vissza ő, miközben a falusiak
felhajigálták a zsákokat a szekérre. – Másnak érzem!
A szekéren már magasra halmozódott az élelem; egész jó
zsákmány egy ekkora faluból. És a Bandának pont erre volt
szüksége: ennyivel már eljutnak a következő városig. Az
összehordott javak persze nem értek annyit, mint a ládában csillogó
arany, de nagyjából annyiba kerülhettek, mint amennyit Mat
elkockázott az este, különösen, ha a szekeret és a lovakat is
hozzászámította. Szép igásjószágok voltak, a patájuk és a szőrük
alapján rendesen bántak velük.
Épp szólt volna, hogy ennyi elég is lesz, aztán habozni kezdett:
észrevette, hogy a polgármester egy kis csoportocskával beszélget
csendesen. Hatan voltak, mind foltos, ócska zekében, csapzott, kócos
hajjal. Az egyikük Mat felé bökdösött, és valami papírféleséget
lengetett a kezében. Barlden megrázta a fejét, de a fickó a papírral
csak még hevesebben gesztikulált.
– Nocsak – mormolta a fiú halkan. – Ez meg micsoda?
– Mat, a nap… – szólt rá Talmanes.
A polgármester élesen intett, és a rongyos kis csapat eloldalgott.
Az ételt összehordó emberek a félhomályba burkolódzó utcán
tolongtak. Mind középen próbált maradni. A többségük a látóhatárt
fürkészte.
– Polgármester! – kiáltott oda Mat. – Elég lesz! Dobjon!
Barlden habozott, felnézett rá, aztán úgy pislogott le a markában
szorongatott kockákra, mintha egész elfelejtette volna őket. A
körülötte állók idegesen bólintottak oda neki, felemelte hát az öklét,
és megrázta a kockákat. Majd átpillantott az utcán, és mélyen Mat
szemébe nézett, aztán a porba vetette a kockákat kettejük között.
Azok mintha túl hangosan csörrentek volna: apró kis mennydörgés,
egymásnak koccanó csontok reccsenése…
Mat visszafojtotta a lélegzetét. Jó ideje nem kellett már aggódnia,
hogy fordul a kocka. Lehajolt, és nézte, ahogy a kis fehér tárgyak a
porba hullnak. Vajon változtat a szerencséjén, ha valaki más dob
helyette?
A kockák megálltak. Két négyes. Azonnali győzelem. Mat
megkönnyebbülten sóhajtott egyet, bár érezte, hogy a homlokán
verejték gyöngyözik.
– Mat – lehelte Talmanes halkan, és ő felnézett. Az utcán
ácsorgók nem tűntek túl elégedettnek. Jó néhányan izgatott
üdvrivalgásban törtek ki, míg csak a barátaik el nem magyarázták
nekik, hogy a polgármester győztes dobása azt jelenti, Mat viszi el a
nyereményt. Az egész tömeg feszült lett. Ő Barlden szemébe nézett.
– Menjen! – mordult fel a zömök fickó, és undorodva intett felé. –
Vigye a nyereményét, és takarodjon innen! Ne jöjjön vissza többet!
– Nohát – jegyezte meg Mat megkönnyebbülten –, akkor
köszönöm mindenkinek a kellemes játékot. Most…
– Menjen! – ordított rá a polgármester. A látóhatáron csillogó
utolsó kis napfénypászmákra nézett, aztán átkozódva integetni
kezdett az embereinek, hogy azonnal menjenek be a Spicces Lóba.
Néhányan tétováztak, és döbbenten vagy ellenségesen méregették
Matet, de a polgármester mindenkit hamar beterelt az alacsony
mennyezetű ivóba. Mat, Talmanes és a két katona magára maradt
odakinn.
Hirtelen különös csend ülte meg a falut. Senki sem volt az utcán.
Nem kellett volna legalább a fogadóból kiszűrődnie némi kis zajnak?
Nem kellett volna összecsörrennie a korsóknak, vagy a vesztes
dobáson morgolódnia az embereknek?
– Nohát – sóhajtott fel Mat, és a hangját visszaverték a csendes
házfalak –, akkor ezzel végeztünk is! – Odaballagott Pipihez, és
nyugtatgatta a hirtelen idegesen toporgó állatot. – Látod, mondtam,
Talmanes? Aggodalomra semmi ok!
És ekkor harsantak fel a kiáltások.

 

 

Ötödik fejezet
ÉJSZAKA HÁTRÁNDON
– A Fény égessen meg, Mat! – kiáltott fel Talmanes, és kirántotta
a kardját a rángatózó falusi gyomrából. A cairhieni szinte sosem
káromkodott. – Égessen meg vagy ezerszer!
– Engem? – csattant fel Mat, és megpörgette a villogó
ashandareit. Könnyedén átvágta két élénkzöld zekés alak sarokinát.
Azok a keményre tiport földútra zuhantak. Mérhetetlen harag égett a
szemükben, és morogva köpködtek. – Engem? Nem én akarlak
megölni, Talmanes! Velük perelj!
A barátjának sikerült a nyeregbe kapaszkodnia.
– Mondták, hogy menjünk innen!
– Igen – mordult rá Mat. Megragadta Pipi kantárját, és elrángatta
a lovat a Spicces Lótól. – És most megpróbálnak végezni velünk.
Igazán nem okolhatsz engem, amiért ilyen barátságtalanul
viselkednek!
Ordítások, sikolyok, rikoltások harsantak szerte az egész faluban.
Némelyik dühös volt, mások rémültek vagy elkínzottak.
Egyre többen özönlöttek ki a kocsmából. A többségük nyögött
vagy ordított, és mindegyik minden tőle telhetőt megtett, hogy
megölje a körülötte lévőket. Páran Matre, Talmanesre és Mat
embereire vetették magukat, de a többség a saját társait támadta meg.
A markuk a másik bőrét rángatta, a körmük véres árkokat szántott a
másik arcában. Gondolkozást és kifinomultságot nélkülöző, ősi
ösztönnel küzdöttek, és csak néhányuknak jutott eszébe, hogy követ,
söröskorsót vagy fadarabot lengetve essen a másiknak.
Ez nem csak egyszerű kocsmai verekedés volt. Ezek igazán meg
akarták ölni a másikat. Máris vagy fél tucat halott és haldokló hevert
az utcán, és azok alapján, amit Mat a kocsma belsejéből látott,
odabenn is hasonlóan brutális küzdelem folyt.
Próbált közelebb óvakodni az élelemmel megrakott szekérhez.
Pipi ott dobogott mellette. Az arannyal teli láda még mindig az utcán
hevert. A verekedő emberek nem törődtek sem az élelemmel, sem a
pénzzel, csak egymásra volt szemük.
Talmanes és a két katona – Harnan és Delarn – vele együtt hátrált.
Idegesen húzták maguk után a lovukat. Egy őrjöngő csoport hamar
lecsapott a Mat által megsántított két falusira, és a földbe csapkodták
a fejüket, amíg végleg el nem ernyedtek. Aztán a falka felnézett,
meglátta Matet és az embereit, és vérszomj ködösítette el a
tekintetüket. Meglehetősen oda nem illő kifejezés volt ez a rendes
ruhába öltözött, gondosan fésült falusiak tiszta arcán.
– Vér és hamu! – csattant fel Mat, és nyeregbe ugrott. – Lóra!
Harnannak és Delarnnak nem volt több nógatásra szükségük.
Káromkodva tették el a kardot, és pattantak nyeregbe. A falusiak
falkája meglódult feléjük, de Mat és Talmanes visszaverték a
támadást. Az ifjú igyekezett csak megsebesíteni az ellenfeleit, de a
falusiak meglepően gyorsak voltak, és erősek, és nemsokára már
azért küzdött, hogy le ne rángassák a nyeregből. Szitkozódott, és
vonakodva elkezdett halálos ütéseket osztani. Két fickónak félig
átvágta a nyakát. Pipi kirúgott, és a földre terített egy harmadikat:
alaposan behorpasztotta patájával a fejét. Pár pillanat múlva már
Harnan és Delarn is csatlakozott a küzdelemhez.
A falusiak nem hátráltak meg. Addig rontottak rájuk őrjöngve,
míg ők a teljes nyolcfős falkával nem végeztek. Mat emberei a
félelemtől elkerekedett szemmel ölték őket, és a parancsnokuk
igazán nem tudott rájuk haragudni, hogy rettegnek. Furcsa volt, hogy
egy faluban így viselkedjenek a lakosok! Mintha egy szemernyi
emberség sem maradt volna bennük. Csak nyögtek, sziszegtek,
ordítottak; az arcukon csupán harag és vérszomj égett.
Addigra a többi falusi, akik eddig még nem törődtek Mattel,
szintén falkákba verődött, és nekiállt lemészárolni a gyengébb
csoportokat. Halálra öklözték, karmolták, harapták egymást.
Vérfagyasztó látvány volt.
Mat szeme láttára egy test vágódott ki a kocsma egyik üres
ablakkeretén. A holttest törött nyakkal zuhant a földre. A túloldalon
Barlden állt vad, szinte embertelen tekintettel. Belerikoltott az
éjszakába, majd meglátta Matet, és egy pillanat tört részére mintha
felismerés csillant volna a szemében. De aztán kihunyt, és a
polgármester újra felordított, majd nekifutásból átvetette magát a
törött ablakkereten, és rátámadott két, neki háttal álló helyire.
– Mozgás! – ordított fel Mat. Pipi felágaskodott: újabb falka
hátrándi vette észre őket.
– Az arany! – figyelmeztette Talmanes.
– A Fény égesse meg az aranyat! – kiáltott rá Mat. – Bármikor
nyerhetünk eleget helyette, és az élelem sem ér annyit, hogy
meghaljunk érte! Mozgás!
A cairhieni és a katonák megfordították a lovakat, és
végigvágtattak az utcán. Mat is megsarkantyúzta Pipit, hogy beérje
őket. Hátrahagyták az aranyat és a szekeret. Nem érte meg az
életüket. Persze ha lehet, holnap visszajön érte a hadsereggel. De
ahhoz először ki kell innen jutniuk élve.
Rövid ideig vágtattak, de Mat a következő saroknál feltartotta a
kezét, és lelassította a csapatot. Visszanézett a válla fölött. A falusiak
továbbra is a nyomukban voltak, de a rövid vágtával is lehagyták
őket.
– Szerintem akkor is te tehetsz róla – mondta Talmanes.
– Azt hittem, szeretsz harcolni! – vágott vissza Mat.
– Van, hogy szeretek – mondta a cairhieni. – A csatamezőn, vagy
egy rendes kocsmai verekedésben. De ez… ez beteges.
A hátuk mögött a falusiak falkája négykézlábra ereszkedett, és
furcsán ügetve indultak meg feléjük. Talmanes láthatóan
megborzongott.
Épp csak annyi fény volt, hogy valamit lássanak. Lement a nap, a
hegyek és a szürke fellegek felfogták a fény utolját is. A legtöbb
utcát lámpák szegélyezték, de nagyon nem úgy tűnt, hogy bárki is
meggyújtja őket.
– Mat, beérnek minket! – mondta Talmanes, és vágásra készen
szorította a kardját.
– Itt nem csak a fogadásról van szó – morogta az ifjú, és a
sikolyokat, az ordításokat hallgatta. Faluszerte felharsantak. Az egyik
kis mellékutcán egymásba fonódó, viaskodó testek zuhantak ki egy
emeleti ablakon. Két nő volt az, még esés közben is marták egymás
arcát, aztán émelyítő csattanással földet értek. Nem mozogtak
tovább.
– Gyerünk! – fordította meg Mat Pipit. – Meg kell keresnünk
Thomot és a nőket!
Végigvágtattak a mellékutcán, ami kivitte őket a főútra.
Mellettük, a csatornában férfiak és nők ölték egymást csapatokba
verődve. Egy véres képű, kövér fickó tántorodott ki az útra, és Mat
vonakodva legázolta. Túl sokan harcoltak mindkét oldalt, nem
tehette kockára az emberei életét csak azért, hogy megpróbálja
megkerülni ezt a szerencsétlen bolondot. Látta, hogy még a gyerekek
is egymásnak estek: a náluk nagyobbak lábát marcangolják a
fogaikkal, a velük egykorúak torkát markolásszák.
– Az egész fényverte város megveszett – motyogta komoran,
miközben a négy lovas kirobbant a főutcára, és megindult az előkelő
fogadó felé. Összeszedik az aes sedaiokat, aztán kerülnek egyet
keletre Thomért, ha már az ő fogadója esett a legmesszebb.
De sajnos a főutcán sokkal rosszabb volt a helyzet, mint ahonnan
ők érkeztek. Ekkor már szinte teljesen sötét volt. Már-már úgy
érezte, túl gyorsan besötétedett. Természetellenesen gyorsan. Az út
teljes hosszában árnyak tekergőztek, emberek verekedtek, rikoltottak,
küszködtek a mélyülő sötétben. Ahogy fakult a fény, néha mintha az
egész viaskodás egyetlen, magányos lény tusakodása lett volna;
valami rettenetes, tucatnyi végtagot eresztett, száz torokból visongó
szörny haláltusája.
Mat előreugratta Pipit. Nem volt más választása, mint hogy
belegázoljon a sűrűjébe.
– A Fényre! – ordított Talmanes, ahogy a fogadó felé vágtattak. –
A Fényre!
Mat a fogát csikorgatta, és Pipi nyakára hajolt. A lándzsát az
oldalához szorítva lovagolt át a rémálmon. Bömbölés rázta meg a
sötétet, testek gördültek végig az utcán. Mat reszketett az iszonyattól,
folyamatosan szitkozódott az orra alatt. Mintha maga az éjszaka
próbálta volna megfojtani őket, mintha a sötét potyogtatta volna
egyre fekete, gyilkos ivadékait.
Pipi és a másik három ló is harcra volt idomítva, és egyenesen
végigvágtattak az utcán. Mat épp csak elkerülte, hogy lerántsák a
nyeregből a lába után vetődő, sötét alakok. Azok sikoltottak és
sziszegtek, mintha csak a vízbefúltak serege próbálta volna lehúzni
őket a mélységes, földöntúli tengerbe.
Mellette hirtelen megtorpant Delarn lova, aztán egy csapat fekete
alak ugrott az állat elé. A herélt rettegve ágaskodott fel, és levetette a
nyergéből lovasát.
Mat megrántotta Pipi kantárját. Hátrafordult az embere kiáltására:
valahogy sokkal emberibb és tisztább volt, mint a körülöttük bőgő
falusiakat.
– Mat! – vágtatott el mellette Talmanes. – Tovább! Nem állhatunk
meg!
Nem, gondolta Mat, és igyekezett elfojtani a rettegését. Nem, nem
hagyok itt senkit sem ebben! Mély levegőt vett, elengedte a füle
mellett Talmanes sürgetését, és visszaugratta Pipit a sötét
embercsomóba, ahová Delarn esett. Izzadság freccsent a homlokáról,
de lehűtötte a vágta irama. Nyögések, kiáltások, sziszegés töltött be
körülötte mindent.
Felordított, és levetette magát Pipi hátáról – ha közelebb megy a
lóval, lehet, hogy épp azt az embert tapossa el, akit meg akar
menteni. Utált sötétben küzdeni, nagyon utált! Megtámadta a fekete
alakokat, még az arcukat sem látta, csak néha villant fel a foguk,
vagy csillant meg az alkonyi derengésben őrült, embertelen
tekintetük. Egy másik éjszaka jutott az eszébe, amikor árnyfattyakat
mészároltak le a sötétben. Épp csak ezek itt nem azért harcoltak, mert
a tulajdon myrddraaljuk arra kényszerítette őket. Még csak nem is
voltak olyan szervezettek, mint a trallokok.
Egy pillanatig mintha magukkal az árnyékokkal viaskodott volna
– a köpködő tűz festette, tekergőző, véletlenszerű, tervezetlen
árnyékokkal, és kevés halálosabb ellenféllel volt már dolga, hiszen
azt sem tudta, mit várhat. Többször is kis híján szétzúzták a fejét
egy-egy teljesen értelmetlen támadással. Napközben ezek a
támadások nevetségesek lettek volna, de így, a vaksötétben, hogy
egy egész falka férfi – és nő – esett neki, azzal mit sem törődve, kit
ütnek és kit sebesítenek meg, kis híján elsöpörték. Az életéért
küzdött, széles ívben pörgette az ashandareit, és legalább annyiszor
használta arra, hogy felbuktassa az ellenfeleit, mint hogy megölje
őket. Ha valami mozgott a sötétben, odacsapott. Hogy a Fénybe fogja
így megtalálni Delarnt?
Egy árnyék mozdult meg nem messze tőle, és Mat felismert egy
vívóformát. „Patkány rágja a búzát”? Ezt egy falusi sem ismerhette.
Derék legény!
Az árnyék felé lendült, és két másikat mellkason vágott. Mind a
kettő nyögve, fájdalmában ordítva esett össze. Delarn alakja
összeroskadt egy csapat falusi alatt, és Mat kétségbeesésében ordítva
szökkent át egy holttest fölött. A lándzsája széles ívben sújtott le,
mielőtt földet ért volna. Árnyékok véreztek ki, ahol embert ért, de a
vér is csak árnyék volt, és ő a lándzsa nyelével verte vissza a
következő támadót. Lenyúlt, talpra rántotta az egyik árnyat, és fojtott
káromkodást hallott. Delarn volt az.
– Gyerünk! – mondta neki, és Pipi felé rángatta a katonát. A ló
nagyokat horkantva, egy helyben állt a sötétben. A támadókat mintha
nem érdekelték volna az állatok. Kész szerencse! A ló felé taszigálta
a tántorgó Delarnt, aztán megfordult, és felvette a harcot a nyomukba
eredt falkával. Tudta, hogy jönnek. Megint táncolnia kellett a
sötéttel, újra és újra előrecsapott, bár próbált elszakadni a támadóitól,
hogy nyeregbe szállhasson. Megkockáztatott egy kurta pillantást
Delarn felé, és látta, hogy a katonának sikerült felkapaszkodnia Pipi
hátára – de megroskadva ült, ernyedten. Mennyire sebesülhetett
meg? Úgy tűnt, hogy alig tud nyeregben maradni. Vér és hamu!
Mat visszafordult a támadóihoz, megpörgette a lándzsáját, és
próbálta visszaszorítani őket. De egyiket sem zavarta, hogy
megsebesülhet, nem érdekelte őket, ő milyen veszélyes. Egyre csak
jöttek. Körbevették. Minden irányból nekiestek. Vér és hamu! Épp
időben fordult meg, hogy lássa a hátulról rárontó alakot.
Valami felvillant az éjszakában, távoli fényt vert vissza.
A mögötte álló sötét alak a földre roskadt. Újabb villanás, és
előtte is elhasalt egy. Hirtelen elszáguldott mellette egy fehér lovas
alak, és újabb kés villant a levegőben, újabb hátrándi zuhant a földre.
– Thom! – kiáltott fel Mat, aki felismerte a köpenyt.
– Nyeregbe! – ordított vissza a mutatványos. – Fogytán vannak a
késeim!
Mat körbekaszált a lándzsájával, földre vitt még két falusit, aztán
előreszökkent, és nyeregbe ugrott. Bízott benne, hogy Thom fedezi a
visszavonulását. Valóban hallott még a háta mögül pár
fájdalomkiáltást. Egy pillanat múlva felrobajlott a föld: vágtató lovak
közeledtek. Ő épp felhúzta magát a nyeregbe, amikor az állatok
berontottak a fekete sűrűségbe, és szétszórták a falusiakat.
– Mat, te ostoba! – ordított rá Talmanes az egyik ló hátáról. A
körvonalát is alig lehetett kivenni az éjszakai sötétben.
Ő hálásan rámosolygott a cairhienire, megfordította a lovát, és
elkapta Delarnt, mielőtt lecsúszott volna a nyeregből. A katona élt,
mert kapálódzott egy keveset, de az oldalán nedves, csúszós folt
terjengett. Mat átölelte az előtte ülő alakot, nem törődött a kantárral
sem, csak a térdével irányította Pipit. Ő maga ugyan nem ismerte a
csatában használt lovas parancsokat, de a nyomorult emlékek tudták
ám az összest, és rég beidomította már rájuk Pipit.
Thom vágtatott el mellette, és ő a nyomába szegődött Pipivel. Fél
kézzel Delarnt fogta, a másikkal a lándzsáját. Talmanes és Harnan
közrefogták, és végigvágtattak az őrület alagútján az út végén álló
fogadó felé.
– Szedd össze magad! – suttogta Mat Delarnnak. – Tarts ki! Már
majdnem ott vagyunk az aes sedaioknál! Ők majd rendbe szednek!
Delarn visszasuttogott valamit. Mat előrehajolt.
– Mit mondasz?
– …a holnaptól félni minekünk nem kell – suttogta a katona. –
Táncba hív akkor is a Fekete Ember.
– Pompás! – motyogta Mat. Fényt látott maguk előtt: a fogadóból
szűrődött ki. Talán megtalálták az egyetlen helyet az egész
ragyaverte faluban, ahol nem fordult ki az emberek agya!
De nem. Azok a fényvillanások nagyon ismerősek voltak.
Tűzlabdák robbantak a fogadó emeleti ablakában.
– Nos – jegyezte meg Talmanes a balján –, úgy nézem, az aes
sedaiok még életben vannak. Ez is valami.
A fogadó előtt árnyak tolongtak. Egymást ölték a sötétben, és a
fent felvillanó fény néha bevilágította őket.
– Kerüljünk hátra! – vetette fel Thom.
– Gyerünk! – mordult fel Mat, és elvágtatott a verekedők mellett.
Talmanes, Thom és Harnan a lovaikkal szorosan Pipi nyomában
maradtak. Mat áldotta a szerencséjét, hogy a hátasok nem botlottak el
egy lyukban vagy a kerékvágásban, ahogy a fogadó mögötti lágyabb
talajra értek. Bármelyik állat könnyedén lábát törhette volna, és
akkor mindannyian nagy bajba kerülnek.
A fogadó hátsó felében csend volt. Mat megállt a lóval. Thom
leszökkent a nyeregből, és a fürgesége rácáfolt arra, hogy délután
még a koráról panaszkodott. Az épület oldalához ugrott, és megnézte,
nem követik-e őket.
– Harnan! – bökött Mat a lándzsájával az istálló felé. – Hozd ki a
nővérek lovait, legyenek indulásra készek! Ha tudod, fel is
nyergelheted őket, de úgy készülj, ha kell, nyereg nélkül vágtatunk el
innen! Ha a Fény kegyes, nem kell messze lovagolnunk, csak
egymérföldnyire, és már kinn is vagyunk a faluból és ebből az egész
őrületből!
Harnan tisztelgett a sötétben, aztán leszállt a lóról, és beugrott az
istállóba. Mat épp csak addig várt, hogy meggyőződjön róla, senki
nem ront neki a sötétből, aztán a még mindig előtte roskadozó
Delarnhoz intézte a szavait.
– Magadnál vagy még?
A katona erőtlenül biccentett.
– Igen, Mat. De gyomorsebem van. Azt hiszem…
– Hozzuk az aes sedaiokat! – biztatta a Banda vezére. – Nincs más
dolgod, mint hogy itt ücsörögj. De maradj a nyeregben, rendben?
Delarn megint csak biccentett. Mat habozott, látta rajta, milyen
gyenge, de a katona megfogta Pipi kantárját, és elszántan markolta.
Mat lecsusszant hát a nyeregből, és támadásra készen tartotta az
ashandareit.
– Mat! – szólalt meg Delarn a nyeregben.
Mat visszafordult.
– Köszönöm! Hogy visszajöttél értem.
– Senkit nem hagytam volna ott ebben – rázkódott össze ő. –
Csatamezőn elesni egy dolog, de hogy valaki itt essen el, ebben a
sötétségben… Nem, azt nem hagyhattam! Talmanes! Keríts valami
lámpaféleséget!
– Azon vagyok – szólt vissza a cairhieni a fogadó hátsó ajtajától.
Talált egy odaakasztott lámpát. Párszor összecsattintotta a
tűzszerszámát, és máris halvány, lágy derengés töltötte be a fogadó
hátsó udvarát. A cairhieni gyorsan leengedte az ellenzőt, és eltakarta
a fény nagyját.
Thom visszatrappolt hozzájuk.
– Senki nem követett – jelentette.
Mat biccentett. A lámpafényben jobban látszott, Delarn milyen
rossz bőrben van. Nemcsak a gyomorsebe vérzett, de szanaszét
karmolták az arcát, leszaggatták az egyenruháját, és az egyik szeme
úgy bedagadt, hogy nem tudta kinyitni. Mat előrántott egy
zsebkendőt, és a gyomorsebre szorította. Pipi mellett állva nyúlt fel a
nyeregben ülő férfihoz.
– Ezt fogd oda erősen! Hogyan kaptad ezt a sebet? Nem is
használnak fegyvert!
– Az egyik elvette tőlem a kardomat – mordult fel Delarn. –
Amikor már a kezében volt, egész jól bánt vele!
Talmanes kinyitotta a fogadó hátsó ajtaját. Matre nézett, és
biccentett. Tiszta volt a befelé vezető út.
– Nemsokára visszajövünk – ígérte Mat Delarnnak. Lazán fogta
az ashandareit, átvágott az ajtóhoz, és odabiccentett Thomnak és
Talmanesnek. Mind a hárman beléptek.
Az ajtó a konyhába vezetett. Mat végigfuttatta a tekintetét a sötét
helyiségen, és Talmanes oldalba bökte. A földön heverő, sötét
halmokra bökött. A lámpafény keskeny sugarában látszott, hogy a
kukták azok. Alig tízévesek lehettek; kitekert nyakkal, holtan
hevertek a földön. Mat elkapta a tekintetét, és megacélozta magát.
Besurrant a konyhába. A Fényre! Még csak gyerekek, és mégis
végzett velük ez az őrület!
Thom komoran megrázta a fejét, és mind a hárman előreosontak.
A szakácsot a következő folyosón találták, nyögve verte a fejét
valaminek, ami egykor a fogadós lehetett. Legalábbis egy fehér
kötényes alak volt az. A kövér szakács Mat és Talmanes felé fordult,
amint a folyosóra értek, és a szemében vadállati harag lobogott. Mat
vonakodva csapott oda, és elhallgattatta, mielőtt felordított volna, és
még több embert a nyakukra hoz.
– A lépcsőn harcolnak – morogta Talmanes, és előrebiccentett.
– Fogadni mernék, hogy van itt személyzeti lépcső is! – jegyezte
meg Thom. – Elég flancos helynek tűnik hozzá!
És valóban, elég volt két hátsó folyosón végiglopakodniuk, és
rábukkantak egy keskeny, rozoga lépcsőre. Felfelé vezetett a
sötétségbe. Mat mély levegőt vett, aztán megindult felfelé. Az
ashandarei ütésre készen rezgett a kezében. A fogadó csak
kétemeletes volt, és a fényvillanások az emeletről szűrődtek ki, a
fogadó elülső traktusából.
Felértek az emeletre, belökték az ajtót, és az égett hús orrfacsaró
bűze fogadta őket. A folyosókat itt falambéria borította, de az
erezetét sűrű, fehér festék fedte el. A padlót sötétbarna szőnyeg
takarta. Mat odabiccentett Thomnak és Talmanesnek, aztán felemelt
fegyverrel kirontottak a lépcsőházból, egyenest a folyosóra.
Abban a pillanatban egy tűzlabda száguldott feléjük. Mat
szitkozódva vetette hátra magát. Talmanesnek esett; alig úsztak meg,
hogy felgyulladjanak. Thom mutatványoshoz illő fürgeséggel lapult
le a tűz alá. Mat és Talmanes kis híján hanyatt lezuhantak a lépcsőn.
– Vér és hamu! – ordított ki az ifjú a folyosóra. – Mit képzeltek,
mi a fenét csináltok?
Csend lett. Aztán végül Joline hangja törte meg.
– Cauthon? – kiáltott fel.
– Mégis, ki a fészkes fene lenne? – ordított vissza ő.
– Nem tudom! – jött a válasz. – Gyertek ide gyorsan, kivont
fegyverrel! Meg akarjátok magatokat öletni?
– Nem, titeket akarunk megmenteni! – kiáltott fel Mat.
– Úgy nézünk ki, mint akiket meg kell menteni? – érkezett a
válasz.
– Még mindig itt vagytok, nem? – kiáltott vissza az ifjú.
Erre csend lett.
– Ó, a Fény szerelmére! – kiáltott vissza végül Joline. – Nem
jönnétek ki ide?
– Ugye nem dobtok meg egy újabb tűzlabdával? – motyogta Mat,
és kilépett a folyosóra. Thom is talpra kecmergett, és Talmanes is
követte. A három aes sedai egy széles, jól megépített lépcső tetején
állt a folyosó túloldalán. Teslyn és Edesina továbbra is tűzgolyókkal
szórták a lent tolongó falusiakat. Vizes volt a hajuk, a ruhájuk
rendezetlen, mintha csak sietve kapták volna magukra. Joline-on csak
egy bő fésülködőköpeny volt. Csinos arca nyugodtan fénylett, sötét
haja nedvesen, ragyogva kígyózott előre a jobb válla fölött. A köntös
fenn félig kinyílt, és látványosan sejtette, mi rejlik alatta. Talmanes
halkan füttyentett egyet.
– Nem nő, Talmanes! – súgta neki oda Mat figyelmeztetően. –
Aes sedai! Eszedbe se jusson nőként gondolni rá!
– Próbálok, Mat! – sóhajtott fel Talmanes. – De kemény. –
Habozott, aztán hozzátette: – A Fény égessen meg!
– Ha nem vigyázol, még ő éget meg – mordult rá Mat, és a
szemébe rántotta a kalapját. – Sőt, az előbb kis híján meg is égetett!
Talmanes sóhajtott egyet, aztán a három férfi odasietett a folyosó
túlsó végén álló asszonyokhoz. Joline két őrzője kivont karddal állt a
fürdőszoba ajtajában. Vagy egy tucat szolga hevert összekötözve az
egyik sarokban: két fiatal lány, alighanem a fürdőslányok, és jó
néhány zekés-nadrágos fickó. Joline ruháját ezek szerint csíkokra
tépték, hogy legyen mivel megkötözni a helyieket. A selyem
alkalmasabb volt köteléknek, mint a gyapjútörülköző. Mat látta, hogy
a lépcső tetejétől nem messze, épp csak az aes sedaiok alatt, hever
már egy halom, karddal miszlikbe aprított, nem agyonpörkölt
holttest.
Joline Matet méregette, és a tekintetén látszott, hogy valahogy az
egészért őt okolja. Keresztbe fonta a karját, és összehúzta a köntös
nyakát, bár Mat nem tudta, azért tette, mert zavarta, Talmanes
hogyan méregeti, vagy a két mozdulat csak véletlenül esett egybe.
– Mennünk kell! – mondta a nőknek. – Az egész város
megbolondult!
– Nem mehetünk – mondta Joline. – Nem hagyhatjuk itt a
szolgákat a csőcselék kénye-kedvére! És meg kell keresnünk Tobrad
mestert is, gondoskodnunk kell róla, hogy biztonságban legyen!
– Tobrad mester a fogadós? – kérdezte Mat.
Egy tűzlabda süvített le a lépcsőn.
– Igen – válaszolta Joline.
– Késő – mondta az ifjú. – Már a földszinti falat díszíti az
agyveleje. Mint mondtam, az egész falu megbolondult. Azok a
szolgák megpróbáltak megölni, ugye?
Joline habozott.
– Igen.
– Hagyd őket! – mordult rá Mat. – Semmit sem tehetünk értük!
– De ha várnánk hajnalig… – kezdte Joline vonakodva.
– És addig? – kérdezte az ifjú. – Porrá égetnél mindenkit, ami
csak megpróbál felmászni a lépcsőn? Jókora felfordulást okoztok itt,
egyre több helyit vonzotok ide! Mindegyikükkel végeznetek kell, ha
meg akarjátok állítani őket!
Joline a másik két nőre nézett.
– Figyelj – folytatta Mat –, van odalenn egy sebesült katonám, és
élve ki akarom vinni innen! Az ittenieken sehogy sem segíthetsz.
Gondolom, az őrzőidnek meg kellett ölniük azt a halom falusit ott a
lépcső tetején, mielőtt eléggé fenyegetve éreztétek volna magatokat,
hogy ölésre használjátok az Egyetlen Hatalmat. Tudod, milyen
elszántak!
– Rendben – sóhajtott fel Joline. – Megyek. De a két szolgálólányt
magunkkal visszük. Blaeric és Fen cipelik majd őket.
Mat sóhajtott egyet – jobban örült volna, ha az őrzők kardja
szabad, amennyiben netán újabb csetepatéba keverednének –, de nem
szólt egy szót sem. Odabiccentett Talmanesnek és Thomnak, és
türelmetlenül várt, amíg a két őrző felkapta az összekötözött
szolgálólányokat, és a vállukra vetették őket. Aztán az egész társaság
lesietett a személyzeti lépcsőn: Talmanes ment elöl. Mat szolgált
hátvédként. Hallotta, ahogy a lépcső alján tolongó falusiak félig
dühödten, félig örömmel vijjognak fel, amikor rájöttek, hogy nem
záporozik rájuk tovább a tűz. Dobbanások harsantak, kiáltások, aztán
ajtók csapódtak, és Mat megremegett, mert pontosan el tudta
képzelni, ahogy a többi szolgát – a fürdőszobában hagyott,
összekötözött szerencsétleneket – felkoncolja a tömeg.
Kirobbant a többiek után a fogadó hátsó udvarára, és látta, hogy
Delarn már Pipi mellett hever a földön. Harnan ott térdelt fölötte, és
a szakállas fickó aggodalmasan nézett fel Matre.
– Leesett a nyeregből. Én…
Edesina félbeszakította. Odarohant, és letérdelt Delarn mellé.
Lehunyta a szemét, és Mat érezte, ahogy a medálja jéghideggé válik.
Belereszketett, ahogy elképzelte a nőből a férfiba átszivárgó
Egyetlen Hatalmat. Ez már majdnem olyan rossz volt, mint
meghalni, vér és hamu, majdnem olyan rossz! Az ingén át rámarkolt
a medálra.
Delarn megdermedt, aztán zihált egyet, és felpattant a szeme.
– Meg is vagyunk – állt fel Edesina. – Gyenge lesz a
Gyógyítástól, de még időben ideértem!
Harnan kivezette és felnyergelte az összes lovat, hogy a Fény
áldja meg! Derék legény. A nők nyeregbe szálltak, de visszavisszanéztek
a fogadóra.
– Mintha maga a sötétség részegítette volna meg őket – jegyezte
meg Thom, miközben Mat nyeregbe segítette Delarnt. – Mintha
maga a Fény hagyta volna cserben őket, és nem maradt volna nekik
más, csak az Árnyék…
– Semmit sem tehetünk – felelte Mat, és felhuzakodott a
nyeregbe, Delarn mögé. A katona az után a Gyógyítás után túl
gyenge volt ahhoz, hogy egyedül lovagoljon. Az ifjú a
szolgálólányokat méregette: az őrzők keresztbe vetették őket a lovak
nyakán, de így is tekergőzve feszültek neki a kötelékeiknek, és
gyűlölet lángolt a szemükben. Elfordult, és odabiccentett
Talmanesnek. A férfi egy pózna végére akasztotta a lámpást, majd
felhúzta az ellenzőt, és a fogadó udvarát fény töltötte be. Észak felé
vezetett egy út, ki az udvarból, a legmélyebb sötétbe. A sereg az
ellenkező irányban volt, de erre juthattak ki a leghamarabb a faluból
a hegyekbe. Matnek ennyi elég is volt.
– Gyerünk! – mondta, és megsarkantyúzta Pipit.
A többiek a nyomába eredtek.
– Mondtam, hogy menjünk innen – jegyezte meg a balján
lovagoló cairhieni, és visszanézett a válla fölött. – De neked
mindenáron maradnod kellett még egy dobásra!
Mat nem nézett hátra.
– Nem én tehetek róla, Talmanes. Honnan tudhattam volna, hogy
ha maradunk, nekiállnak kiharapni egymás torkát?
– Micsoda? – kérdezte férfi, és ránézett. – Az emberek nem így
reagálnak arra, ha azt mondod, éjszakára is maradsz?
Mat az ég felé fordította a szemét, de nem volt valami nagy
nevethetnékje, ahogy kivezette a kis csapatot a faluból.
Pár órával később egy sziklakiszögellésen ült a sötét hegyoldalon,
és lenézett Hátrándra. A falu sötétségbe burkolódzott. Egy árva fény
sem égett. Képtelenség lett volna megmondani, mi folyhat odalenn,
de azért egyre csak nézte a sötét települést. Hogy is alhatott volna
azok után, amiken keresztülmentek?
A katonák persze aludtak. Delarnt igazán nem hibáztathatta. Az
aes sedaiok Gyógyítása nagyon kimerítette az embert. Párszor ő
maga is érezte már ezt a jeges hideget, bár esze ágában sem volt
megismételni az élményt. Talmanesnak és Harnannak nem lehetett az
a kifogása, hogy őket is Gyógyították volna, de katonák lévén
megtanultak akkor aludni, amikor lehetett, és az éjszaka eseményei
láthatóan nem rázták meg őket annyira, mint őt. Ó, persze, amíg
benne voltak a sűrűjében, ők is aggódtak rendesen, de most már csak
egy újabb csatává fakult, amit túléltek. És túlélték; úgyhogy lefekvés
közben Harnan már mosolyogva tréfálkozott.
Mat azonban nem. Az egész esetben volt valami furcsa, valami
beteg. A kijárási tilalom arra lett volna kitalálva, hogy valahogy
megakadályozzák ezt az egészet? Lehet, hogy ő tehet erről a rengeteg
halálról, mert nem ment el időben? Vér és hamu! Már sehol
semminek nem volt értelme ezen a világon?
– Mat, fiam! – szólította meg Thom, és odalépett mellé jellegzetes
sántikálásával. Szilánkosra tört a karja, de nem is szólt róla, amíg
Edesina észre nem vette, hogy el-elfintorodik. A nővér ragaszkodott
hozzá, hogy meggyógyítsa. – Aludnod kéne!
Most, hogy felkelt a hold – bár felhők takarták –, már elég fény
volt ahhoz, hogy az ifjú lássa, Thom aggódik érte.
A csapat egy kis bemélyedésben állt meg, az ösvénytől nem
messze. Jó kilátás nyílt vissza, a falu felé, és ami még ennél is
fontosabb volt, rá lehetett látni az ösvényre, amin ők ide menekültek.
A bemélyedés egy meredek hegyoldalban volt, és csak lentről
lehetett megközelíteni. Egyetlen őr is elég volt, hogy szemmel tartsa,
nem akar-e belopakodni valaki a táborukba.
Az aes sedaiok a bemélyedés belső részén feküdtek le, bár Mat
nem hitte volna, hogy tényleg alszanak. Joline őrzői olyan
előrelátóaknak bizonyultak, hogy a biztonság kedvéért hoztak
feltekert derékaljakat is. Az őrzők már csak ilyenek voltak. Az ő
embereinek viszont nem volt másuk, csupán a köpenyük, de ettől
még jól aludtak. Talmanes még halkan horkolt is. Bár hideg volt a
tavaszi éjszaka, Mat megtiltotta, hogy tüzet rakjanak. Nem volt olyan
hideg, hogy bármi bajuk esett volna nélküle, de mindenkit a
nyomukra vezetett volna.
– Nincs semmi bajom, Thom – felelte a mutatványosnak, és
arrébb húzódott a sziklán, hogy az is leülhessen. – Neked kéne
aludnod egy keveset!
Thom megrázta a fejét.
– Úgy veszem észre, hogy az öregedés egyik jó oldala az, hogy a
testednek nincs már olyan sok szüksége az alvásra. Gondolom, a
halál nem olyan megerőltető, mint a felnövés!
– Ne kezdd már megint! – mondta Mat. – Most tényleg nekem
kell téged emlékeztetnem rá, hogyan húztál ki a csávából a faluban?
Miért is aggódtál úgy még délután? Hogy nincs már rád szükségem?
Ha nem lettél volna ma velem, ha nem kerestél volna meg, holtan
hevernék a faluban. És Delarn is.
Thom elvigyorodott, és a szeme felcsillant a holdfényben.
– Rendben – mondta. – Abbahagytam. Ígérem!
Mat biccentett. Egy ideig kettesben ültek a sziklán, és a falut
bámulták.
– Nem fog nyugodni hagyni, Thom – jegyezte meg végül az ifjú.
– Micsoda?
– Ez az egész – sóhajtott fel Mat fáradtan. – A nyamvadt Sötét Úr
meg a fattyai. Azóta üldöznek, hogy aznap este találkoztunk a
Folyóközben, és nem állította meg őket semmi sem!
– Szerinted ez is ő lett volna?
– Ki más? – kérdezte Mat. – Vérszomjas vademberekké váló
csendes falusi népek? Ez csak a Sötét Úr keze munkája lehet, te is
tudod!
A mutatványos hallgatott.
– Igen – mondta végül –, azt hiszem, ebben igazad van!
– És még mindig engem akarnak! – folytatta az ifjú dühösen. –
Ott van valahol az a nyavalyás gholam, tudom, hogy ott van, de még
az is csak egy része! Myrddraalok és árnybarátok, szörnyek és
kísértetek! Mind engem kerget, mind rám vadászik! Egyik
katasztrófából a másikba csöppenek, alig tudom a felszínen tartani
magam, mióta csak elkezdődött ez az egész! Mindig azt mondom
magamnak, nem kell más, csak egy kocsma, ahol kockázhatok és
ihatok egyet, de az sem állítja meg őket! Semmi sem!
– Ta’veren vagy, fiam – mormolta Thom.
– Nem én akartam az lenni! A Fény égesse meg, néha már azt
kívánom, bárcsak menne az összes, és zargatná Randet! Ő szereti az
ilyesmit! – Megrázta a fejét, hogy elűzze a hirtelen támadt képet,
amin a barátja aludt Minnel összebújva.
– Tényleg azt hiszed? – kérdezte az idős férfi.
Mat habozott.
– Bárcsak azt hinném! – ismerte be. – Sokkal könnyebb lenne
minden!
– Hosszú távon sosem könnyíti meg a dolgodat a hazugság.
Kivéve, ha a megfelelő valakinek mondod, általában egy nőnek, és a
megfelelő pillanatban. De ha saját magadnak hazudsz, azzal csak
még nagyobb bajt keversz!
– Épp elég bajt kevertem. Odalenn a faluban. – Visszanézett a
tábor végébe, ahol a két őrző a kipeckelt szájú, megkötözött
szolgálólányokat őrizte, akik még mindig tekeregtek. A Fényre!
Honnan lehetett ennyi erejük? Ez embertelen volt!
– Szerintem nem te tehetsz róla, Mat – szólt Thom elmerengve. –
Nem, nem tagadom, hogy baj jár a nyomodban, sőt maga a Sötét Úr
üldöz. De Hátránd… amikor az ivóban énekeltem, hallottam ezt-azt.
Lényegtelennek tűntek. De visszagondolva azt mondanám, az
emberek számítottak erre. Vagy legalábbis valami hasonlóra.
– De hát hogy számíthattak volna? – kérdezte Mat. – Ha történt
volna már ilyesmi, mind halottak lennének!
– Nem tudom – felelte Thom elgondolkozva. Aztán mintha eszébe
jutott volna valami, elkezdett a köpenyében turkálni. – Egész kiment
a fejemből! Talán mégis van valami közöd ahhoz, ami történt! Ezt
egy holtrészeg alaktól sikerült elszednem…
Egy összehajtogatott papírlapot nyomott Mat kezébe.
Ő elvette, és a homlokát ráncolva szétnyitotta. Hunyorognia
kellett a halvány holdfényben, és igencsak közel kellett hajolnia a
papírhoz, hogy kivegye, mi van rajta. Felnyögött. Nem írás volt,
hanem egy igen élethű rajz róla. Még a rókafejes medált is
rárajzolták a nyakára. Vér és hamu!
Elfojtotta az ingerültségét.
– Jóképű fickó. Egyenes orr, erős fogak, csinos kalap!
Thom felhorkant.
– Láttam, hogy páran valami papírokat mutogatnak a
polgármesternek – hajtogatta össze Mat a rajzot. – Nem láttam, mi
volt rajta, de fogadni mernék, hogy ez! És mit mondott róla a fickó,
akitől elvetted?
– Egy idegen nőszemély valamelyik faluban innen északra
osztogatja a képeket, és pénzjutalmat ajánl bárkinek, aki látott téged.
A fickó egy barátjától kapta a papírt, úgyhogy nem tudta leírni a nőt,
és azt sem, melyik városban lehet. A barátja vagy nem árulta el neki,
mert magának akarta a jutalmat, vagy olyan részeg volt, hogy nem
jutott az eszébe.
Mat bedugta a papírlapot a kabátzsebébe. A hamis hajnal fénye
derengeni kezdett kelet felé. Egész éjszaka nem aludt, de nem volt
álmos. Csak… üres.
– Visszamegyek –jelentette be.
– Micsoda? – kérdezte Thom döbbenten. – Hátrándba?
Ő bólintott, és felállt.
– Amint megvirrad. Muszáj…
Fojtott káromkodás szakította félbe. Megpördült, és az ashandarei
után kapott. Thomnak egy szempillantás alatt két kés termett a
kezében. Fen, Joline őrzője szitkozódott. A kardjára tett kézzel állt,
és a földet nézte maga körül. Blaeric az aes sedaiok mellett állt
kivont karddal, ugrásra készen.
– Mi van? – kérdezte Mat feszülten.
– A foglyok – mondta Fen.
Mat összerezzent: most vette csak észre, hogy a két sötét halom,
ami eddig az őrző mellett hevert, nincs sehol. Káromkodva ugrott
oda. Talmanes abbahagyta a horkolást: felébredt a zajra, és felült. A
Joline ruhájából hasított kötelékek a földön hevertek, de a két
szolgálólány nem volt sehol.
– Mi történt? – nézett fel Mat.
– Én… – A sötét hajú őrző döbbenten nézett maga elé. –
Fogalmam sincs. Az előbb még itt voltak!
– Elaludtál? – förmedt rá Mat.
– Fen sosem tenne ilyet – jelentette ki Joline, és felült. Nyugodt
volt a hangja. Még mindig csak egy fésülködőköpeny volt rajta.
– Fiam – szólt közbe Thom is –, az előbb még mind a ketten
láttuk őket!
Talmanes káromkodva ébresztette fel a másik két katonát. Delarn
sokkal jobban nézett ki, nem is látszott rajta a Gyógyítás okozta
gyengeség, ahogy talpra kecmergett. Az őrzők át akarták kutatni a
környéket, de Mat csak visszafordult a lenn sötétlő falu felé.
– Ott lesz a válasz – mondta. – Thom, te velem jössz! Talmanes,
vigyázz a nőkre!
– Nem nagyon kell „vigyázni” ránk, Matrim – jegyezte meg
Joline mogorván.
– Rendben! – csattant fel az ifjú. – Akkor, Thom, te velem jössz!
Joline, te vigyázz a katonákra! Akárhogy is, mind itt maradtok! Nem
tudok most egy egész csapattal vacakolni!
Nem hagyta, hogy vitatkozzanak. Pár perc múlva már ő is, Thom
is nyeregben ültek, és visszafelé lovagoltak az ösvényen Hátránd
felé.
– Fiam – mondta Thom –, mégis, mire számítasz?
– Fogalmam sincs – válaszolta ő –, ha tudnám, szerintem nem
lovagolnék vissza ilyen hevesen!
– Jogos – sóhajtott fel a mutatványos lágyan.
Mat szinte azonnal észrevette a furcsaságokat: a kecskéket a
nyugati hegyoldalon. Nem volt benne biztos a gyenge, hajnali
fényben, de mintha lett volna mellettük valami pásztorféle. És a
faluban pislákoló fények? Egész éjszaka egy szikrányi fény sem
lobbant odalenn! Megnógatta Pipit. Thom szótlanul követte.
Majdnem egy órába telt, hogy leérjenek – Mat nem akarta
megkockáztatni, hogy túl közel táborozzanak a faluhoz, és ahhoz
sem volt sok kedve, hogy a vaksötétben kezdjen neki megkerülni
Hátrándot, hogy visszataláljon a sereghez. Mire visszalovagoltak a
fogadó hátsó udvarába, már teljesen világos volt, bár még nagyon
korán. Pár barna kabátos alak a hátsó ajtón dolgozott, amit láthatóan
letéptek a zsanérról, miután ő és a többiek távoztak. Az emberek
felnéztek arra, hogy Mat és Thom belovagolt az udvarra, és az
egyikük aggodalmaskodva le is kapta a tökfödőjét. Senki sem
viselkedett fenyegetően.
Mat lépésre lassította Pipit. Az egyik ember odasúgott valamit a
másiknak, aki berohant. Pár perc múlva egy fehér kötényes,
kopaszodó férfi lépett ki az ajtón. Mat érezte, hogy elsápad.
– A fogadós – mormolta. – A Fény égessen meg, láttalak holtan!
– Az lesz a legjobb, ha elszaladsz a polgármester úrért, fiam! –
szólt oda a fogadós az egyik emberének. Visszanézett Matre. – De
gyorsan!
– Sasszárny rohadt bal kezére kérdem, mi folyik itt?! – csattant fel
Mat. – Ez az egész csak valami beteges előadás lett volna? Te…
Valaki kidugta a fejét a fogadó ajtaján, és a fogadós háta mögött
Matet méregette. Petyhüdt tésztakép, göndör, szőke haj. Amikor
legutóbb látta a szakácsot, ki kellett beleznie, és át kellett vágnia a
torkát!
– Te! – bökött most rá. – Téged megöltelek!
– Nyugalom, édes fiam, nyugalom! – csitítgatta a fogadós. –
Gyertek csak be, főzök egy kis teát, és…
– Sehová nem megyek veled, te kísértet! – mordult fel Mat. –
Thom, te is látod őket?
A mutatványos megdörzsölte az állát.
– Talán érdemes lenne meghallgatnunk az úriembert!
– Kísértetek és szellemek – motyogta az ifjú, és megfordította
Pipit. – Menjünk!
Megsarkantyúzta a lovat, és elvágtatott a fogadó felé. Thom
követte. A ház homlokzatánál látta, hogy odabenn csak úgy
tolonganak a munkások. Vödörszám hordták a fehér festéket:
alighanem az aes sedaiok tüze által hagyott nyomokat próbálták
eltüntetni.
Thom megállt mellette.
– Soha nem láttam még csak hasonlót sem! – sóhajtotta. – A
kísértetek miért festenék ki a falat és javítanák meg az ajtókat?
Mat megrázta a fejét. Megpillantotta a helyet, ahol megküzdött a
falusiakkal Delarn életéért. Hirtelen megrántotta Pipi kantárját: Thom
nagyot káromkodott, és megfordította a lovát, hogy visszaügessen.
– Mi van? – kérdezte a mutatványos.
Mat a földre bökött. Vérfolt sötétlett a talajon és az út mentén jó
néhány kövön is.
– Itt szúrták le Delarnt – közölte.
– Jól van – válaszolta Thom. Az utcán járó emberek elfordították
a fejüket, rájuk sem néztek: nagy ívben kikerülték őket.
Vér és hamu! – gondolta Mat. Már megint hagytam, hogy
körbevegyenek! És ha megtámadnak? Mekkora barom vagyok!
– Ott is a vérfolt – jelezte Thom. – Mégis, mit vártál?
– Hol a többi vér? – mordult fel Mat. – Legalább egy tucat
emberrel végeztem itt, és láttam, hogy véreznek! Te is hármat földre
vittél a késeiddel! Hol a vér?
– Eltűnik – vetette oda egy hang.
Mat körbetáncoltatta Pipit, és a zömök, szőrös karú
polgármesterrel találta magát szemközt. A fickó nem messze tőlük
állt az úton. Közel lehetett: ennyi idő alatt biztos nem hozhatták ide a
munkások. Bár persze azok után, amiket eddig a faluban láttak, ki
tudhatta biztosan? Barlden köpenyén és ingén jó néhány friss
szakadás éktelenkedett.
– A vér eltűnik – magyarázta. Kimerültnek tűnt a hangja. –
Egyikünk sem látta, hogyan. Csak felébredünk, és itt sincs.
Mat habozott, és körbenézett a falun. Asszonyok lestek ki az
otthonukból, gyermekekkel a karjukon. A férfiak a mezőre indultak,
a vállukon kapával, gereblyével. A Mat és Thom felbukkanása
okozta nyugtalanságon kívül semmi sem utalt rá, hogy bármiféle baj
lenne a faluban.
– Nem bántjuk magát – mondta a polgármester, és elfordult
Mattol. – Nem kell ilyen aggódva néznie! Napszálltáig legalábbis
nem. Ha akarja, megmagyarázom a helyzetet. Vagy jön, és
meghallgatja, vagy megy, amerre lát. Nem érdekel, ha nem zaklatja
tovább a városomat! Rengeteg dolgunk van! Maguknak hála, még
több is, mint általában!
Mat Thomra nézett. Az öreg mutatványos megvonta a vállát.
– Sosem árt meghallgatni, mit mondanak – mondta aztán.
– Nem is tudom – mormolta Mat Barldent méregetve. – Kivéve,
ha szerinted az árthat, amikor őrült, gyilkos hegyi népek veszik körbe
az embert.
– Akkor megyünk?
Mat lassan megrázta a fejét.
– Nem. A Fény égessen meg, még mindig náluk az aranyam!
Gyere, hallgassuk meg a mondanivalóját!
– Jó néhány hónapja kezdődött – mondta a polgármester az ablak
mellett állva. Takaros, de egyszerű fogadószobában voltak az
udvarházában. A függöny és a szőnyeg egyaránt halványzöld volt,
szinte, mint a nyárfalevelek zöldje, és halványbarna falambéria
borította a falakat. A polgármester felesége szárított édesbogyóteát
szolgált fel nekik, bár Mat nem volt hajlandó belekortyolni, és
gondoskodott róla, hogy az utcára nyíló ajtó mellett támassza a falat.
A lándzsája ott volt mellette.
Barlden felesége alacsony, barna hajú, kicsit kövérkés, erősen
anyáskodó nőszemély volt. Hozott a konyhából egy csupor mézet is a
teához, de habozott, amikor látta, hogy Mat a fal mellett áll. A
lándzsát méregetve tette le a csuprot az asztalra, aztán visszavonult.
– Mi történt? – kérdezte az ifjú, és Thomra nézett, aki szintén nem
volt hajlandó leülni. Az öreg mutatványos keresztbe font karral állt a
konyha felé vezető ajtó mellett. Odabiccentett Matnek; a nő nem
hallgatózott. Jelez, ha hallja, hogy bárki is közeledne.
– Nem tudjuk, hogy mi tettünk valami rosszat, vagy csak a Sötét
Úr kegyetlen átka sújt minket – folytatta a polgármester. – Teljesen
szokványos nap volt, valamikor az év elején, nem sokkal Abram
ünnepe után. Semmi különösre nem emlékszem. A nagy hőség már
megtört, de még nem kezdett el havazni sem. Másnap reggel
mindenki tette a dolgát, és eszébe sem jutott az egész.
– Igazság szerint eleinte nagyon kicsik voltak a furcsaságok. Emitt
egy betört ajtó, amott egy szakadás valamelyikünk ruháján, amire
nem emlékezett. És a rémálmok. Azok mindannyiunkat gyötörtek,
halálról és gyilkolásról szóló, sötét rémálmok. A nők persze
megbeszélték a dolgot, és hamar rájöttek, hogy egyikük sem
emlékszik arra, mikor feküdt le előző este. Arra mind emlékeztek,
hogy szép kényelmesen felébredtek reggel a tulajdon ágyukban, de
nagyon kevesüknek derengett, hogy le is feküdtek volna. És ők mind
korán, még napnyugta előtt lefeküdtek. Nekünk, többieknek
összemosódott az egész este.
Elhallgatott. Mat Thomra nézett, de a mutatványos nem válaszolt.
Mat látta öreg barátja kék szemén, hogy megjegyzi a történetet.
Remélhetőleg pontosan, ha engem is balladába akar foglalni,
gondolta, és keresztbe fonta a karját. És el ne feledkezzen a
kalapomról! Nagyon jó kis kalap!
– Aznap éjjel kinn voltam a legelőn – folytatta a polgármester. –
Az öreg Garkennek segítettem, mert egy részen kidőlt a kerítése.
Aztán… semmi. Kuszaság. Másnap reggel a saját ágyamban
ébredtem, a feleségem mellett. Fáradtak voltunk, mintha nem
aludtunk volna túl jól. – Elhallgatott, aztán halkan hozzátette: – És
rémálmaim voltak. Ködösek és hamar elmúltak. De egy képre
nagyon élesen emlékszem. Az öreg Garken holtan hevert a lábamnál,
és csurom vér volt, mintha valami vadállat végzett volna vele.
Barlden a keleti ablak mellett állt, Mattel szemben, és kinézett a
reggeli fénybe.
– De másnap átmentem Garkenhez, és nem volt semmi baja.
Befoldoztuk a kerítést. Csak akkor hallottam a szóbeszédet, amikor
visszaértem a városba. A közös rémálmok, a napnyugta utáni
elveszett órák. Összegyűltünk, megbeszéltük, aztán megint ugyanez
történt. Leszállt a nap, és amikor felkelt, az ágyamban hevertem
fáradtan, rémálmoktól elcsigázottan.
Megborzongott, és az asztalhoz lépett, töltött magának egy kis
teát.
– Nem tudjuk, mi történik éjszaka – mondta, és a teába kevert egy
kanálnyi mézet.
– Nem tudják?! – csattant fel Mat. – Szívesen elmesélem, mi
történik éjszaka. Mind…
– Nem tudjuk, mi történik – szakította félbe a polgármester, és
élesen felnézett rá –, de nem is érdekel minket!
– De…
– Nem kell tudnunk, idegen! – mordult fel a polgármester vadul. –
A lehető legtöbbet akarjuk kihozni az életünkből. Sokan korán
lefekszenek, lehetőleg még napnyugta előtt. Így semmi sem hiányzik
az emlékeink közül. Ágyba fekszünk, aztán ugyanabban az ágyban
ébredünk. Vannak rémálmaink, itt-ott talán kisebb károk érik a házat
is, de semmi javíthatatlan. Mások jobb szeretnek kocsmába menni, és
inni a napnyugtára. Gondolom, ennek is megvan a maga áldása.
Bármennyit iszik az ember, nem kell azon aggódnia, hogy jut haza.
Szép kényelmesen felébred úgyis az ágyában.
– De hát nem kerülgethetik örökre! – mondta Thom halkan. –
Nem tehetnek úgy, mintha mi sem változott volna!
– Nem is teszünk úgy – kortyolt bele Barlden a teába. –
Megvannak a szabályaink. A szabályok, amiket maguk megszegtek.
Nem éghet tűz napszállta után – nem hagyhatjuk, hogy bármi lángra
kapjon éjszaka, hiszen senki nem oltaná el. És megtiltottuk, hogy
idegenek tartózkodjanak a faluban napszállta után. Ezt a leckét hamar
megtanultuk. Először Sammrie, a bognár rokonai estek csapdába a
faluban napszállta után. Másnap reggel vérnyomokat találtunk a
házának a falán. De a húga békésen aludt a családjával a nekik
felállított ágyakon. – A polgármester elhallgatott. – Most már nekik
is ugyanazok a rémálmaik vannak, mint nekünk.
– Menjenek el innen! – javasolta Mat. – Hagyják itt ezt a
fényverte helyet, és menjenek el innen!
– Próbáltuk – mondta a polgármester. – Mindig itt ébredünk,
bármilyen messzire is megyünk. Voltak, akik megpróbáltak végezni
magukkal. Eltemettük a testüket. Másnap reggel az ágyukban
ébredtek.
Csend borult a szobára.
– Vér és hamu! – suttogta Mat. Kirázta a hideg.
– Túlélték az éjszakát – mondta a polgármester, és megkavarta a
teáját. – Azt a vérfoltot elnézve azt hittem, meghaltak. Kíváncsiak is
voltunk, hol ébrednek majd fel. A fogadók legtöbb szobájának már
van örökös vendége, egy-egy szerencsétlen utazó, akik mostanra már
a falu részei lettek. Nem tudjuk megválogatni, ki hol ébred fel. Csak
felébred. Egy üres ágynak új gazdája lesz, és onnantól kezdve
minden reggel ugyanott ébrednek.
– Akárhogy is, amikor hallottam, hogy arról beszélgetnek, mit
láttak, rájöttem, hogy valahogy sikerült elmenekülniük. Túlságosan
is élesen emlékeznek az éjszakára. Azok, akik… csatlakoznak
hozzánk, csak kusza rémálmokra emlékeznek. Maguk szerencsések.
Az lesz a legjobb, ha továbbmennek, és Hátrándnak a nevét is
elfelejtik!
– Vannak velünk aes sedaiok – mondta Thom. – Talán tudnak
valahogy segíteni! Üzenhetnénk a Fehér Toronyba, és küldenének…
– Nem! – csattant fel Barlden élesen. – Nem élünk olyan rosszul,
most, hogy tudjuk, miként küzdjünk meg a helyzetünkkel! Nem
akarjuk, hogy aes sedaiok lessék minden mozdulatunkat! – Elfordult.
– Kevésen múlott, hogy ne dobjuk ki azonnal a csapatukat. Néha azt
tesszük, ha úgy érezzük, hogy az utazók nem tartanák be a
szabályainkat. De ott voltak magukkal az aes sedaiok.
Kérdezősködni kezdtek volna, kíváncsivá válnak. Attól tartottunk,
hogy ha elzavarjuk magukat, gyanakodni kezdenek, és erővel törnek
be a faluba!
– Attól az aes sedaiok csak még kíváncsibbak lettek, hogy el
kellett volna menniük alkonyatkor – jegyezte meg Mat. – És az sem a
legjobb módja a titkaitok megőrzésének, hogy a szolgálólányok kis
híján megölték őket!
A polgármester sápadtan nézett maga elé.
– Páran azt szerették volna… ha maguk is csapdába esnek a
faluban. Úgy voltak vele, ha néhány aes sedai is itt ragad, nem
nyugszanak, amíg nem találnak kiutat mindannyiunknak. Nem mind
értettünk ezzel egyet. De amúgy is a mi gondunk. Kérem, csak…
menjenek innen!
– Rendben. – Mat ellökte magát a faltól, és felkapta a lándzsáját. –
De először árulja el, ezek honnan jönnek! – Kihúzta a zsebéből a
papírlapot, amin a róla készült rajz virított. Barlden épp csak
odapillantott.
– Az összes környékbeli faluban megtalálja őket – felelte. –
Valaki keresi magukat. De amint azt Ledronnak is megmondtam
tegnap este, nem szokásom eladni a vendégeinket. Nem akartam
elrabolni, és megkockáztatni, hogy fogságban tartsam egész éjszaka,
csak hogy egy kis pénzt kapjak.
– Ki keres? – ismételte meg Mat.
– Úgy húsz mérföldre északkeletre van egy kis városka, Bízlég. A
híresztelések szerint egy kis pénzmagért cserébe szívesen vesznek
bármiféle értesülést a képen látható alakról, és egy másik fickóról.
Keresse meg Bízlégben A Rázott Ököl nevű fogadót, ott megtalálja,
aki kutat maga után!
– Van másik kép is? – vonta össze Mat a szemöldökét.
– Igen. Egy zömök, szakállas alakot ábrázoló. A rajz alján ott a
megjegyzés, hogy aranyszínű a szeme.
Mat Thomra pillantott. A mutatványos felvonta busa szemöldökét.
– Vér és hamu! – motyogta az ifjú, és oldalra húzta a kalapját.
Vajon ki keresheti őt és Perrint, és mit akarhat tőlük? – Akkor,
gondolom, most indulunk is – jegyezte meg, és a polgármesterre
nézett. Szegény fickó. És ez az egész falura vonatkozott. De mit
tehetett volna értük? Voltak csaták, amiket megnyerhetett az ember,
és csaták, amelyek megvívását valaki másra kellett hagynia.
– Az aranya ott van kinn a szekéren – mondta a polgármester. –
Nem vettünk el semmit a nyereményéből. Ott az élelem is. – Állta
Mat tekintetét. – Mi itt megtartjuk a szavunkat. Van, amiben nem
vagyunk urai a tetteinknek, különösen, ha olyanokat érint, akik
figyelmen kívül hagyják a szabályainkat. De nem rabolunk ki valakit
csak azért, mert idegen!
– Nagyon rendes maguktól – vetette oda Mat szárazon, és kitárta
az ajtót. – Akkor hát jó napot, és napszállta után ne öljön meg senkit,
akit én meg nem ölnék! Thom, jössz már?
A mutatványos követte. Még mindig sántított a régi sebtől. Mat
visszanézett Barldenre: a férfi felgyúrt ingujjal állt a szoba közepén,
és a teáscsészéjébe mélyedt. Láthatóan nem bánta volna, ha valami
erősebb ital van abban a csészében.
– Szerencsétlen fickó! – mormolta Mat. Kilépett Thom nyomában
a reggeli napfénybe, és becsukta mögöttük az ajtót.
– Most megkeressük majd ezt a valakit, aki a képeiteket terjeszti?
– kérdezte Thom.
– Meg bizony, a Fényre! – felelte Mat, és felkötözte az
ashandareit Pipi nyergére. – Amúgy is útba esik Négykirály felé! Én
majd vezetem a lovad, ha te hajtod a szekeret!
A mutatványos biccentett. A polgármester házát méregette.
– Mi a gond? – kérdezte Mat.
– Semmi, fiam – felelte Thom. – Csak… csak igazán szomorú egy
mese ez. Valami nincs rendben a világgal. Itt megakadt a minta. Éjjel
az egész város felfoszlik, aztán a világ reggelente így próbálja újra
felépíteni az egészet.
– Jól van, lehettek volna kicsit nyíltabbak is – mordult fel Mat.
A falusiak odahozták az élelemmel megrakott szekeret a ház elé,
amíg ők odabenn vendégeskedtek. Két jó erős, széles patájú, barna
igavonó lovat fogtak elé.
– Nyíltabbak? – kérdezett vissza Thom. – Hogyan? A
polgármesternek igaza van, próbáltak figyelmeztetni minket!
Mat nyögött egyet. Odalépett a ládához, felnyitotta, és megnézte
az aranyat. Mind ott volt, épp, ahogy a polgármester mondta.
– Nem is tudom – morogta. – Kitehetnének valami hirdetményt.
„A Fény hozta Hátrándon! Éjszaka mindenkit megölünk és letépjük a
pofáját, hacsak nem távozik napnyugta előtt. Kiváló piték! Martna
Bally minden reggel frissen süti őket.”
Thom nem nevetett.
– Ez ízléstelen volt, fiam. Túl nagy ennek a városnak a tragédiája
ahhoz, hogy csak így kifigurázd!
– Mókás – jegyezte meg Mat. Leszámolt nagyjából annyi aranyat,
ami érzése szerint jó ár lett volna az ételért és a szekérért. Aztán
pillanatnyi habozás után megtoldotta még tíz ezüstkoronával. Az
egész érmehalmocskát letette a polgármester lépcsőjére, és
visszazárta a ládát. – Minél tragikusabbak a dolgok, nekem annál
nagyobb a nevethetnékem!
– Tényleg elvisszük ezt a szekeret?
– Szükségünk van az élelemre – mutatott rá Mat, és felszíjazta a
ládikát a szekér végére. Jó néhány nagy, kerek sajt fehérlett a fél
tucat birkacomb és a söröshordók mellett. Jó illata volt az ételnek,
meg is kordult a gyomra. – Tisztességes fogadáson nyertem!
Végigpillantott az utcán lófráló hátrándiakon. Előző nap azt hitte,
azért olyan lassúak, mert a hegyi népek mindig ráérősek. Csak most
gondolt bele, hogy egész más okuk lehet rá.
Visszafordult a szekérhez, és megnézte a lószerszámot.
– És az sem zavar, hogy elviszem a szekeret meg a lovakat. Nem
hinném, hogy bármelyik falusi is sokat utazna a közeljövőben.

 

 

 

 

Hatodik fejezet
BANDAR EBANBA
Moiraine Damodred, aki a gyengeségem miatt halt meg.
Rand lelassította Tai’daishart, ahogy átléptetett a Bandar Ebanba
vezető hatalmas kapun. Jókora kísérettel érkezett, és aielek vezették
be a városba. A kapukra állítólag a város címerét faragták fel, de így,
hogy ki voltak tárva, nem láthatta, mi igaz ebből.
A névtelen árnybarát, akivel a murandyi dombok közt végeztem.
Arra már nem emlékszem, a társai hogyan nézhettek ki, de az ő arcát
sosem felejtem el.
A lista végigpörgött a fejében. Lassan már napi szertartásává vált,
hogy felsorolja minden egyes nő nevét, akit ő ölt meg, vagy akinek
az ő tettei miatt kellett meghalnia. A városban keményre döngölt
földutak kanyarogtak; mély, a kereszteződéseknél egymásba vágó
keréknyomok szabdalták őket. A föld világosabb volt errefelé, mint
amit Rand megszokott.
Colavaere Saighan, aki azért halt meg, mert koldussá tettem.
Domaniak tömött sorai előtt lovagolt el, áttetsző ruhás nők, színes
kabátos, keskeny bajszú férfiak előtt. Az utat oldalt széles fajárdák
szegélyezték, és a bámészkodó tömeg egészen megtöltötte őket.
Rand hallotta, ahogy a zászlók és lobogók csapkodnak a szélben.
Mintha rengeteg lett volna belőlük a városban.
A lista mindig Moiraine-nel kezdődött. Ez a név fájt a legjobban
az összes közül, mert megmenthette volna. Meg kellett volna
mentenie. Gyűlölte magát, amiért hagyta, hogy a nő feláldozza magát
érte.
Egy kisgyerek ugrott le a járdáról, és berohant volna az útra, de az
apja elkapta a kezét, és visszarántotta. Páran köhögtek vagy
motyogtak, de a többség csendben állt. Rand csapatainak vonulása, a
lábdobogás, a lovak topogása szinte mennydörgött a csendben.
Vajon Lanfear is újra életben van? Ha Ishamaelt visszahozhatták,
akkor vele mi a helyzet? De ha él, Moiraine a semmiért halt meg, és
az ő gyávasága még bőszítőbb. Soha többé! A lista megmaradhat, de
soha többé nem lesz túl gyenge ahhoz, hogy megtegye, amit tennie
kell.
A járdán állók nem ujjongtak. Nem baj, nem is azért jött, hogy
felszabadítsa őket. Azért jött, hogy megtegye, amit tennie kell. Talán
itt találja Graendalt; Asmodean állította, hogy a nő az országban
verte fel a szállását, de ez is már régi értesülés volt… Ha megtalálja,
talán kevésbé lesz majd lelkiismeret-furdalása, hogy csak úgy
elfoglalta Arad Domant.
Létezett még egyáltalán a lelkiismerete? Nem volt biztos benne.
Liab, Cosaida charee aiel, akit én öltem meg, és azt mondtam
közben, jobb lesz így neki. Meglepő módon Lews Therin is elkezdett
vele kántálni, sorolta a neveket, és a hangja furcsán visszhangzott a
fejében.
Valamivel előrébb jókora aiel csapat várta a tajtékos hullámokon
átugrató lovat formáló, réz szökőkutakkal díszes téren. Egy lovas állt
a szökőkút előtt, körülötte díszőrség. Józan, szögletes képű, ráncos,
őszes hajú fickó volt. A homlokát borotválta és púderezte, ahogy azt
a cairhieni katonák szokták. Dobraine megbízható volt, már
amennyire egy cairhieni megbízható lehetett.
Sendara, taardad aiel a Vashegy klánból, Lamelle, miagoma a
Füstvíz klánból, Andhilin, goshien a Vörös Só klánból.
Ilyena Therin Moerelle, folytatta Lews Therin, becsúsztatva a
nevet két másik közé. Rand hagyta, hadd maradjon. Legalább nem
kezdett megint kiáltozni az őrült.
– Sárkány nagyuram – köszöntötte Dobraine udvariasan, és
meghajolt a közelgő Rand előtt. – A kezébe adom Bandar Eban
városát. Parancsára visszaállítottuk a rendet!
– Azt kértem, az egész országban állítsátok vissza a rendet,
Dobraine – vetette oda a férfi halkan. – Nem csak egy városban!
A nemes láthatóan lekornyadt.
– Megszerezted nekem a Kereskedőtanács egy tagját? – kérdezte
Rand.
– Igen – válaszolta Dobraine. – Milisair Chadmar az, az utolsó,
aki elmenekült volna a város zűrzavarából. – Mohón nézett fel az
urára. Mindig jól szolgálta, de mi van, ha ez csak álca?
Randnek mostanában nehezére esett bárkiben is megbíznia. Akik
a legmegbízhatóbbnak tűntek, azokat kellett a legjobban figyelni. És
Dobraine cairhieni volt. Vajon megbízhatott egyetlen cairhieniben is?
A vérükben volt a cselszövés…
Moiraine is cairhieni volt. Bíztam benne. Többnyire.
Talán Dobraine abban reménykedett, hogy végül őt választja Arad
Doman királyának. Cairhien helytartója volt, de a többséghez
hasonlóan ő is tudta, hogy Rand Elayne-nek szánja a Naptrónt.
De hát végül is Dobraine-nek adhatja ezt a királyságot… A
legtöbb jelöltnél jobb választás lett volna. Odabiccentett neki, hogy
vezesse, és a tiszt meg is fordult. Az aielek kíséretében elindultak
egy széles oldalutcán. Rand folytatta a fejében pörgő listát.
Magas, szögletes épületek emelkedtek errefelé, mintha csak
hatalmas ládákat halmoztak volna egymásra. Az erkélyeken csak úgy
tolongtak az emberek, akár odalenn a járdán.
Fájt neki minden egyes név a listán, de mostanra már különös,
távoli sajgássá enyhült ez a fájdalom. Az érzései… másmilyenek
voltak, mióta megölte Semirhage-ot. Megtanulta a nőtől, hogyan
fojtsa el a bűntudatát és a kínját. Azt hitte az a szörnyeteg, hogy
láncra verte, pedig csak erősebbé tette.
Hozzátette a listához az ő nevét és Elzáét is. Pedig semmi joguk
nem volt rá, hogy rajta legyenek! Semirhage inkább volt szörnyeteg,
mint nő. Elza pedig elárulta, és végig az Árnyékot szolgálta! De
mégis hozzátette a listához a nevüket. Ők is éppúgy vádolhatták,
amiért megölte őket, mint a többiek. Talán jobban is. Nem akart
végezni Lanfearrel, hogy megmentse Moiraine-t, de inkább
öröktűzzel égette ki Semirhage-ot a létből, mint hogy hagyja, hogy
megint elfogják.
Megbirizgálta a nyereg oldalára kötött erszényben lapuló holmit.
Sima felületű kis szobrocska volt. Nem árulta el Cadsuane-nek, hogy
a szolgái megtalálták a szobájában. Most, hogy száműzte a nőt a
szeme elől, már nem is árulhatja el. Tudta, hogy a nővér még mindig
ott van a kíséretében, és feszegeti a parancsa határait, hogy ha még
egyszer látja a képét, végez vele. De betartotta, amit mondott neki,
úgyhogy hagyta. Nem beszélt az aes sedaijal, és az aes sedai sem
beszélt vele.
Cadsuane csak egy eszköz volt, és nem bizonyult hatékony
eszköznek. Nem zavarta, hogy ki kellett dobnia.
Jendhilin, hidegcsúcsi miagoma Hajadon, gondolta, és Lews
Therin ott motyogott vele. Olyan hosszú volt a lista! És még
hosszabb lesz, mire meghal.
Már nem aggasztotta a halál. Végre megértette Lews Therin
kiáltásait, hogy hadd érjen véget. Megérdemelte a halált. De vajon
létezett olyan mély pusztulás, hogy sose kelljen újjászületnie? Végre
elérte a lista végét. Egykor régen azért ismételgette, nehogy elfelejtse
a nők nevét. Most már akkor sem felejthette volna el őket, ha akarja.
Azért ismételgette, nehogy elfelejtse, milyen ember.
De Lews Therin hozzácsapott még egy nevet. Elmindreda
Farshaw, suttogta.
Rand megrántotta Tai’daishar kantárát, és az út közepén
megállította az egész aielekből, saldaeai lovasokból, tábori
kísérőkből álló menetet. Dobraine kérdően nézett hátra saját fehér
ménje nyergéből.
Őt nem öltem meg! – gondolta Rand. Lews Therin, ő még él! Nem
öltük meg! És amúgy is Semirhage tehetett volna róla!
Csend. Még mindig érezte az ujját a lány nyakán, érezte, ahogy
szorítja, tehetetlenül, de elképesztő erővel. Még ha Semirhage
parancsolta is, hogy ezt tegye, ő volt az, aki túl gyengének bizonyult,
hogy elküldje magától Mint, és ezzel megvédje.
Nem küldte el. Nem azért, mert túl gyenge volt, hanem mert a
lelke mélyén valami már nem tudott törődni vele. Nem a lánnyal –
Mint vadul szerette, mindig is szeretni fogja. De most már tudta,
hogy halál, fájdalom és pusztulás járt a nyomában; úgy húzta maga
mögött, mint valami sötét köpenyt. Lehet, hogy Min miatta hal majd
meg, de ha elküldi, akkor is veszélyben lesz. Az ellenségei már így is
gyaníthatják, hogy szereti.
Nem volt biztonság. Ha a lány meghal, majd felveszi a nevét a
listára, és megszenved érte.
Továbbindult, mielőtt bárki rákérdezhetett volna, miért állt meg.
Tai’daishar patája alatt tompán dongott a föld, a talajt meglágyította
a sok eső. Errefelé gyakran esett: Bandar Eban az egyik legfontosabb
északnyugati kikötőnek számított. Még ha nem is volt olyan pompás,
mint a nagy déli városok, lenyűgöző benyomást keltett. Egyik
szögletes házsor a másik után. Fából épültek, a második-harmadik
emeleten kilátszott a vázuk is. Mintha gyerekeknek való
építőkockákból rakták volna össze őket, tökéletes négyzetként
osztották meg őket az emeletek. Betöltötték az egész várost, lágyan
lejtettek a hatalmas kikötő felé.
A város ott volt a legszélesebb: úgy nézett ki, mint egy szélesre
tátott szájú ember, aki az egész óceánt ki akarja inni. A dokkok szinte
teljesen üresen tátongtak, épp csak egy kisebb csapat háromárbocos
Atha’an Miere-hajó horgonyzott az öbölben, meg néhány
halászbárka. A hatalmas kikötő csak még elhagyatottabbnak tűnt így,
hajók nélkül.
Ez volt az első jele annak, hogy Bandar Ebanban még sincs
minden rendben.
A szinte teljesen üres kikötő mellett a várost a zászlók sokasága
jellemezte. Minden egyes épületen ott lobogtak, még a legszerényebb
házikókon is. A lobogók nagy része azt mutatta, mivel foglalkoznak
az adott épületben, nagyjából úgy, ahogy Caemlynben az egyszerű
facégérek tették. A zászlók azonban sokkal díszesebbek voltak a
megszokottnál: élénk színekben csapkodtak az épületek fölött
táncoló szélben. A legtöbb ház falán a fenti lobogóhoz illő, hosszú,
faliszőnyegre emlékeztető zászló hirdette fényes betűkkel az egyes
boltok tulajdonosát, mesterét, kereskedőjét. Még a lakóházakon is
zászlók csüngtek, rajta az ott lakó család nevével.
A rézbőrű, sötét hajú domaniak szerették az élénk színű ruhákat.
A domani nők hírhedtek voltak botrányosan áttetsző öltözeteikről.
Állítólag a lányok már gyerekkorukban elkezdték tanulni a csábítás
mesterségét, hogy tökéletesen tudják manipulálni a férfiakat, mire
nagykorúvá válnak.
Ahogy mindannyian ott álltak az út mellett, és a menetet lesték,
kis híján elég látványosságot alkottak ahhoz, hogy kirángassa Randet
a búskomorságból. Egy éve talán még a száját is eltátotta volna, de
most alig méltatta a sokaságot egy pillantásra. Hirtelen az jutott az
eszébe, hogy a domaniak lényegesen kevésbé lenyűgözőek így, nagy
tömegben. Egy gyommezőn mindig különös látvány egy virág, de ha
az ember nap mint nap gondozott virágágyások mellett ment el,
szinte észre sem vette őket.
Bármennyire is elfoglalták a gondolatai, azért észrevette az éhezés
jeleit. Nem lehetett nem meglátni a gyermekek arcán az űzöttséget, a
felnőttekén a kiélesedett, megnyúlt vonásokat. A városban még pár
hete is káosz uralkodott, bár Dobraine és az aielek helyreállították a
rendet. Néhány épületen még mindig rosszul befoltozott ablakok és
törött ablaktáblák lógtak, és a zászlók egy részét láthatóan
nemrégiben letépték, aztán eléggé sietve varrták csak meg.
Visszaállították a rendet, de még mindenki élénken emlékezett a
hiányára.
Rand csapata elérte a központi útkereszteződést. Csattogó zászlók
hirdették, hogy ez itt az Arandi tér, és Dobraine keletre fordult a
menettel. A cairhieni mellett siető aielek nagy részén vörös fejszalag
mutatta, hogy siswai’amannak, a Sárkány Lándzsáinak tartják
magukat. Rhuarc vagy húszezer aiellel táborozott a város körül és a
környező, kisebb településeken: mostanra már a legtöbb domani
tudta, hogy ezek az aielek az Újjászületett Sárkányt szolgálják.
Rand örült, hogy a tengeri nép hajói megérkeztek végre a délről
hozott gabonarakománnyal. Remélhetőleg legalább annyit tesznek
majd a rend helyreállításáért, mint Dobraine és az aielek.
A menet a város gazdagabb részébe fordult. Rand jóval azelőtt
tudta, hol lakhatnak a tehetősebbek, hogy feltűntek volna az első
díszesebb házak: a lehető legmesszebb a kikötőtől, de még mindig
kényelmes távolságban a városfaltól. Anélkül is megtalálta volna a
városrészt, hogy rá kell néznie a térképre. A város felépítése szinte
megkövetelte, hogy ide telepedjenek.
Egy ló léptetett oda mellé. Először azt hitte, Min lesz az – de nem,
a lány továbbra is mögötte lovagolt a tudós asszonyokkal. Vajon
tényleg máshogy nézett már rá, vagy csak a képzelete játszott vele?
Vajon a torkán érezte a kezét, ahányszor csak a szemébe nézett?
Merise volt az, aki odaléptetett mellé békés pej kancáján. Az aes
sedait mérhetetlenül felbőszítette, hogy Rand száműzte Cadsuane-t.
Ez nem volt valami meglepő. Az aes sedaiok szerették nyugodtnak
mutatni magukat, de Merise és a többiek úgy ugráltak Cadsuane
körül, mint egy falusi fogadós az arra tévedt király körül.
A taraboni nővér aznap felvette a vállkendőjét is, és látványosan
hirdette, hogy a Zöld ajah tagja. Talán azért viselte, hogy megerősítse
a helyzetét. Rand sóhajtott egyet magában. Számított rá, hogy előbb
vagy utóbb vitára kerül a sor, de remélte, hogy a költözködéssel
sikerül elhúznia addig, amíg kicsit le nem csitulnak a kedélyek.
Tisztelte Cadsuane-t a maga módján, bár egy pillanatig sem bízott
benne. És a hibákat meg kellett büntetnie, ráadásul nagy
megkönnyebbülés volt, hogy végre leszámolt vele. Többé nem kötik
gúzsba a nő cselszövései!
Vagy legalábbis nem olyan szorosan.
– Ez a tilalom ostobaság, Rand al’Thor – jegyezte meg Merise
lekicsinylően.
Vajon szándékosan próbálja felbőszíteni, hogy aztán könnyebben
terelgethesse? Rand hónapokig tűrte Cadsuane viselkedését, és a
Zöld nővér viselkedésének gyenge utánzását szinte mulatságosnak
érezte.
– Neked kellene tőle bocsánatot kérned – folytatta Merise. –
Hajlandó volt továbbra is velünk tartani, bár e miatt a te eszement
megkötésed miatt kénytelen csuklyás köpenyben járni ebben a meleg
időben is! Szégyellheted magad!
Már megint Cadsuane. Nem lett volna szabad hagynia, hogy
valahogy megkerülje a parancsait.
– Nos? – kérdezte Merise.
Rand odafordult, és mélyen a nővér szemébe nézett. Az elmúlt pár
órában valami egészen megdöbbentő dologra jött rá. Azzal, hogy
magába zárta a fortyogó haragot, hogy kemény lett, mint a
cuendillar, megértett végre valamit, amit eddig sehogy sem fogott
fel.
Az embereket nem riasztotta meg a harag. Nem reagáltak a
parancsra. A hallgatás és a kérdezés sokkal hatásosabb volt. És
valóban, Merise is megroskadt a pillantása súlya alatt, pedig képzett
aes sedai volt.
Nem pazarolt rá érzelmet. A dühe, a haragja, a szenvedélye – még
mindig ott volt, mélyen eltemetve. De jéggel vette körbe, hideg,
dermesztő jéggel. Semirhage tanította meg, hogyan juthat el oda,
ahonnan ezt a hideget magával hozta: sokban hasonlított az
ürességre, csak sokkal, sokkal veszedelmesebb volt.
Talán Merise is látta benne ezt a fagyott haragot. Vagy talán azt a
másik dolgot érezte, a tényt, hogy használta azt a… hatalmat. Lews
Therin valahol messze sírni kezdett. Az őrült mindig sírva fakadt,
ahányszor csak ő arra gondolt, mit tett, hogy megszabaduljon
Semirhage nyakörvétől.
– Ostobaságot tettél – folytatta Merise. – Nem ártana…
– Ezek szerint ostobának tartasz? – kérdezte Rand halkan.
A követeléseket csenddel válaszold meg, a kihívást kérdésekkel.
Lenyűgözően jól működött a dolog! Merise elhallgatott, és
látványosan megborzongott. Lenézett a férfi nyergére kötött kis
zacskóra, benne a gömböt magasra emelő szobrocskával. Rand
lazábbra eresztette a kantárt, és megcirógatta a szobrot.
Nem mutogatta a kis faragványt. Csak magával vitte, de Merise és
a többiek jobbára tudták, hogy közel korlátlan hatalmat csapolhat
meg a segítségével. Páratlanul hatalmas fegyver volt. Az egész
világot megsemmisíthette volna vele. És olyan ártatlanul
himbálódzott a nyergén… Hatott az emberekre.
– Én… nem, nem tartalak annak. Többnyire nem.
– És szerinted büntetlenül kellene hagynom a hibákat? – kérdezte
Rand még mindig lágyan. Miért veszítette el az önuralmát? Ezek a
kis kellemetlenségek igazán nem érték meg, hogy indulatba jöjjön,
hogy dühös legyen. Ha valamelyik túlságosan is idegesíti, hát csak ki
kell oltania őket, akár egy gyertyát.
Veszedelmes gondolat. A sajátja lett volna? Lews Theriné?
Vagy… talán a gondolat valahonnan… máshonnan érkezett?
– De nyilván túl kemény voltál – válaszolta Merise.
– Túl kemény? – kérdezte ő. – Nem látod, mekkorát hibázott,
Merise? Belegondoltál már, mi történhetett volna, minek kellett
volna történnie?
– Én…
– Mindennek vége lett volna, Merise – suttogta Rand. – A Sötét
Úr uralta volna az Újjászületett Sárkányt. Egy oldalon harcoltunk
volna mind a ketten!
A nő elhallgatott, aztán megszólalt.
– Igen. De te magad is követtél el hibákat! Azok is hasonló
katasztrófához vezethettek volna!
– Megfizetek minden hibámért – fordult el a férfi. – Minden egyes
nap. Minden órában. Minden lélegzetvétellel! Elég! – Nem kellett
felkiáltania: határozottan beszélt, de halkan. Éreztette az asszonnyal
nemtetszése teljes súlyát, a tekintete mélyen a nő szemébe meredt.
Merise hirtelen megroskadt a nyeregben, és elkerekedett szemmel
nézett fel rá.
Oldalról hangos reccsenés hallatszott, aztán hirtelen csattanás.
Ordítások törték meg a csendet. Rand riadtan fordult meg. Egy
bámészkodókkal teli erkély tartóoszlopa leszakadt, és az erkély a
zsúfolt utcára zuhant, mint egy kő kilendítette hordó. Emberek
nyögtek fel fájdalmukban, mások segítségért kiáltoztak. De az utca
mindkét oldaláról segélykiáltásokat lehetett hallani. Rand a homlokát
ráncolva fordult meg: az első erkéllyel pont szemben egy másik is
leszakadt.
Merise elsápadt, aztán kapkodva megfordította a lovát, és a
sebesültek segítségére sietett. A többi aes sedai is odarohant, hogy
Gyógyítsa a sérülteket.
Rand a térdével előrenógatta Tai’daishart. Ezt nem a Hatalom
idézte elő, ta’veren mivolta változtatta meg a valószínűségeket. Ahol
csak járt, emlékezetes és véletlenszerű események sora kísérte.
Szokatlanul sok szülés, halál, esküvő és baleset. Már megtanulta,
hogy ne törődjön velük.
De ritkán látott ilyen… véres eseményt. Hogyan lehetne biztos
benne, hogy ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy egy új erővel
találkozott? Az a láthatatlan, de mégis kísértő hatalomforrás, amit
megcsapolt, használt, élvezett? Lews Therin szerint lehetetlenség
volt, ami történt.
Az emberiség eredetileg a hatalom miatt fúrta meg a Sötét Úr
börtönét. A fókuszálás új forrását keresték, ami olyan, mint az
Egyetlen Hatalom, de mégis más. Ismeretlen, idegen és feltehetően
hatalmas. De mint kiderült, a hatalom forrása a Sötét Úr maga volt.
Lews Therin felvinnyogott.
Rand nem véletlenül vitte magával mindenhová a ter’angreal
kulcsot. A valaha készített legnagyobb sa’angrealok egyikéhez
tudott vele kapcsolódni. Ezzel a hatalommal és Nynaeve segítségével
tisztította meg a saidint. A kulcs segítségével az erő elképzelhetetlen
folyamát csapolhatta meg, óceánnyi, vad vihart. Életében nem
tapasztalt ehhez foghatót.
Egész addig a pillanatig, amíg nem használta azt a névtelen
hatalmat.
Hívogatta az az erő, énekelt neki, csábította. Mekkora hatalom,
miféle isteni csoda! De meg is rémítette. Nem merte volna még
egyszer megérinteni.
Úgyhogy mindenhová magával cipelte a kulcsot. Nem volt benne
biztos, a két erőforrás közül melyik lehet veszélyesebb, de amíg
mind a kettő szólongatta, mind a kettőnek ellen tudott állni valahogy.
Mintha két ember kiabálása oltotta volna ki, torzította volna el
egymást. Egyelőre.
Amúgy sem hagyja, hogy még egyszer pórázra vessék. A
kulcsnak semmi hasznát nem vette volna Semirhage ellen – a világon
nem volt annyi Egyetlen Hatalom, ami kimenekítette volna, ha
egyszer így meglepték –, de a jövőben még segíthet. Egykor nem
merte magánál tartani, úgy félt a csábításától. Most már nem
engedhetett meg magának efféle gyengeséget.
Könnyen ki lehetett találni, hová tartanak: vagy ötszáz cairhieni
katona táborozott egy tágas, elegáns ház udvarán. Pár aiel sátor is ott
barnállott mellettük – de magukénak követeltek egy-két közeli
épületet és jó néhány tetőt is. Az aielek számára nem volt nagy
különbség aközött, hogy valahol táboroznak vagy őrködnek, és egy
pihenő aiel is kétszer olyan éber volt, mint a legtöbb őrjáratozó
katona. Rand a sereg nagyját kinn hagyta a városfalon kívül, és
Dobraine-re meg az embereire bízta, hogy helyet találjanak a
katonáinak a falakon belül.
Megállította Tai’daishart, és alaposan megnézte új otthonát.
Nincs otthonunk, suttogta Lews Therin. Elpusztítottuk. Felégettük.
Salakká olvasztottuk, mint homokot a tűz.
A ház mindenképp nagy előrelépést jelentett a főleg rönkökből
összerótt udvarház után. A jókora udvart kovácsoltvas kerítés
szegélyezte. A virágágyások üresen tátogtak – idén tavasszal
valamiért nem siettek kihajtani a növények – de a gyep zöldebb volt,
mint a legtöbb helyen, amit Rand az elmúlt időben látott. Persze így
is főleg barnássárgának tűnt, de néhol látni lehetett benne a zöldet. A
kertészek nagyon keményen dolgozhattak: szorgos munkájuk
eredménye volt a gyepet szegélyező, különféle állatok formájára
nyírt aryth-tiszafák sora.
A ház maga kis híján palotának számított. Persze akadtak paloták
is a városban, a király palotái. De mindenki azt mondta, a
Kereskedőtanács tagjainak fényűző lakjai elhomályosítják őket. A
ház csúcsán magasan lobogó zászló fekete és arany színben
csillogott, és büszkén hirdette, hogy ez itt a Chadmar-ház székhelye.
Talán ez a Milisair meglátta a lehetőséget abban, hogy a többiek
elmenekültek. Ha így volt, csak azt a lehetőséget nyerte, hogy Rand
elfoghassa végre.
A ház udvarába vezető kapu tárva-nyitva állt, és a kíséretében
található aielek már előre is siettek, hogy csatlakozzanak társaságuk
vagy törzsük kisebb csoportokban álldogáló tagjaihoz. Nyugtalanító
volt, hogy olyan ritkán vártak a parancsára, de az aielek már csak
aielek voltak. Ha felvetette nekik, hogy várhatnának, csak kinevették,
mintha tréfált volna. Könnyebb lett volna megszelídíteni a szelet,
mint rávenni őket, hogy vízföldi módjára viselkedjenek.
Erről eszébe jutott Aviendha. Hová tűnhetett ilyen hirtelen?
Érezte a kötésen át, de csak gyengén – nagyon messze járt. Keleten.
Mi tennivalója akadt a Pusztában?
Megrázta a fejét. Nehezen lehetett megérteni a nőket, és az aiel
nők tízszer olyan érthetetlenek voltak. Remélte, hogy alkalma lesz
több időt tölteni vele, de a lány szándékosan kerülte. Persze lehet,
hogy Min jelenléte riasztotta el. Talán így megakadályozhatja, hogy
bántsa, mielőtt meghalna. Róla még nem tudtak az ellenségei.
Átnógatta Tai’daishart a kapun, és fellovagolt a sétányon magáig
a házig. Leszállt a nyeregből, leakasztotta a szobrocskát, és
túlméretezett kabátzsebébe süllyesztette. Frissen szabatta át a
ruhadarabot, hogy beleférjen. A hátasát rábízta egy lovászra – a ház
saját szolgája volt, zöld kabátot viselt hófehér inggel, fodros gallérral
és kézelővel. A személyzetet már felkészítették rá, hogy Rand a
sajátjaként használja a házat most, hogy addigi gazdáját… a
védelmébe vette.
Dobraine csatlakozott hozzá, amikor már az épület lépcsőjén
dübörgött fölfelé. A lépcsősor ragyogó fehér volt, a bejáratnál
faoszlopokkal. Rand belépett a magas ajtón. Jó néhány palotában élt
már, de még mindig lenyűgözőnek találta őket. És undorítónak. A
ház ajtajai mögött rejlő gazdagság alapján sosem hitte volna, hogy a
városban éhínség dúl. A bejárat mögött egy sor nagyon ideges szolga
várakozott. Érezte a félelmüket. Nem minden nap foglalta el az
ember otthonát az Újjászületett Sárkány…
A karja és az oldala közé szorította a kezét, majd lerángatta a
lovaglókesztyűjét, aztán az övére tűzte.
– Hol van? – kérdezte, a szolgákat felügyelő két Hajadonhoz,
Beralnához és Riallinhoz fordulva.
– Az emeleten – felelte egyikük. – Teát iszogat, de úgy remeg a
keze, hogy félő, eltöri a porcelánt!
– Pedig mindig mondjuk neki, hogy nem fogoly – tette hozzá a
másik Hajadon –, csak nem mehet el!
Ezt mind a ketten tréfásnak találták. Rand oldalra nézett: Rhuarc
lépett oda mellé a bejáratban. A magas, lángfürtű törzsfő
megvizsgálta a csillogó kandeláberrel, díszes vázákkal ékes szobát.
Rand tudta, min jár az esze.
– Elvehetitek az ötödöt – mondta. – De csak azoktól a
gazdagoktól, akik ebben a negyedben élnek!
Nem ez volt a dolgok rendje, az aieleknek mindenhonnan meg
kellett volna kapniuk az ötödöt. De Rhuarc nem vitatkozott vele.
Nem lehetett igazán hódításnak nevezni, hogy az aielek elfoglalták
Bandar Ebant, bár megharcoltak a várost uraló bandákkal és
gazemberekkel. Talán nem is kellett volna semmit sem adnia nekik.
De a díszes palota láttán úgy érezte, hogy bőven jut az aieleknek
zsákmány, legalábbis a gazdagok köréből.
A Hajadonok biccentettek, mintha csak erre számítottak volna,
aztán elszaladtak. Talán már neki is láttak kiválogatni a részüket.
Dobraine elítélően nézett utánuk. Cairhien többször is megszenvedte
az aiel ötödöt.
– Sosem értem, miért hagyod, hogy fosztogassanak, akár a rablók,
akik alváson kapják a karavánőröket – libbent be a szobába Corele
mosolyogva. Felvont szemöldökkel nézett végig a lenyűgöző
bútorzaton. – Ráadásul egy ilyen csinos helyen! Mintha hagynád,
hogy a katonák széttapossák a virágágyásokat, nem?
Őt küldték, hogy puhítsa meg, miután Merise-t sikerült leráznia?
A nő a maga kellemes módján állta Rand tekintetét, de ő addig
meredt a szemébe, míg végül Corele el nem fordult. Emlékezett rá,
amikor még ezt nem tudta megtenni az aes sedaiokkal.
Dobraine-hez fordult.
– Jó munkát végeztél – dicsérte meg az uraságot. – Még ha nem is
tettél rendet olyan széles körben, mint kívántam. Szedd össze az
embereidet! Már szóltam Narishmának, hogy szőjön neked Kaput
Tearbe!
– Tearbe, nagyuram? – kérdezte Dobraine döbbenten.
– Igen – válaszolta Rand. – Mondd meg Darlinnak, hogy ne
zaklasson egyfolytában üzenetekkel! Gyűjtse csak tovább a seregét,
majd áthozom Arad Domanba, amikor úgy érzem, eljött az ideje!
Ez csak azután lesz, hogy találkozott a Kilenc Hold Leányával.
Rengeteg minden múlik azon a találkozón.
Dobraine mintha kicsit csalódottan távozott volna. Vagy csak ő
látta volna annak? A cairhieni arckifejezése szinte mindig
ugyanolyan volt. Talán kezdtek szétfoszlani az itteni királyságról
szóló álmai? Talán cselt szőtt ellene?
– Igenis, nagyuram! Gondolom, azonnal indulnom kellene?
Dobraine sosem adott rá okot, hogy kételkedjen benne. Még
támogatókat is szerzett Elayne-nek, hogy követelhesse a Naptrónt!
De túl sokáig volt távol tőle ahhoz, hogy még mindig megbízzon
benne. Az lesz a legjobb, ha most eltávolítja innen: túl sok ideje volt
megvetnie itt a lábát, és Rand egy cairhieniben sem bízott annyira,
hogy elhiggye, nem kezdenek politikai játszadozásokba.
– Igen, egy órán belül menned kell – mondta neki, és elfordult.
Majd felment a kecses, fehér lépcsőkön.
Dobraine szokása szerint érzelemmentesen tisztelgett, és kiment a
főbejáraton. Azonnal engedelmeskedett. Nem tiltakozott egy szóval
sem. Derék ember volt. Ezt Rand is tudta.
A Fényre, mi történik velem? – gondolta. Valakiben csak meg kell
bíznom! Nem?
Megbízni? – suttogta Lews Therin. Igen, benne talán
megbízhatunk. Nem tud fókuszálni. A Fényre, akiben egyáltalán nem
bízhatunk, az épp saját magunk!
Rand megfeszítette az állát. Ha nem találja meg Alsalamot,
jutalmul Dobraine-nek adja az országot. Ituraldénak úgysem kellett.
A lépcső egyenesen, szélesen ívelt fel a bejárattól, aztán kettévált,
és szétnyílva csavarodott fel az emeletre. Két külön oldalon ért fel.
– Szükségem lesz egy fogadóteremre – mondta a lent ácsorgó
szolgáknak. – És egy trónra is. De gyorsan!
Alig tíz perccel később egy kényelmes, elegáns fogadóteremben
ült az emeleten, és várta, hogy elébe hozzák Milisair Chadmar
kereskedőt. Díszesen faragott fehér széke nem volt igazán trónszerű,
de egyelőre megtette. Talán maga Milisair is ebben ülve fogadta a
vendégeit. A szoba elrendezésben sokban emlékeztetett egy
trónteremre; még egy enyhén megemelt kis pódium is volt, ahová
Rand feltetethette a széket. Az emelvényt és a padlót egyaránt
süppedős vörös-zöld szőnyeg fedte, bonyolult mintája illett a
sarokban kis állványokon fénylő Atha’an Miere porcelánokhoz.
Rand háta mögött négy jókora ablak – mindegyik elég nagy ahhoz is,
hogy egy ember állva átlépjen rajtuk – engedte be a felhős égből
leszivárgó napfényt a szobába. A derengés a hátára hullott, ahogy
előredőlve ült a széken, és az egyik karját a térdén nyugtatta. A kis
szobrocska ott állt előtte a földön.
Milisair Chadmar nemsokára belépett az ajtón az aiel őrök sorfala
között. A hírhedt domani ruhák egyikét viselte. Bokától állig fel volt
öltözve, de a ruhája szinte teljesen áttetsző volt, és minden
domborulatára rátapadt – amely domborulatból meglehetősen sok
jutott a nőnek. A ruha sötétzöld volt, az asszony igazgyöngy
nyakláncot választott hozzá. Göndör csigákba álló, sötét haja épp
csak vállig ért, fürtjei az arcát keretezték. Rand nem számított rá,
hogy ilyen fiatal: alig lehetett még harminc.
Kár lenne kivégezni.
Még csak egy nap telt el, mondta magának, és máris azon
gondolkozom, hogy nőket végzek ki, csak mert nem akarnak
önszántukból követni engem. Emlékszem még, volt idő, amikor a
bűnözők kivégzését is alig bírtam elrendelni! De megteszi, amit
tennie kell.
Milisair mély pukedlije mintha azt mutatta volna, hogy elfogadja
a fennhatóságát. Vagy csak egyszerűen még jobb rálátást akart
biztosítani a ruha sejtette előnyökre. Igazán domani dolog lett volna.
Az asszony balszerencséjére Randnek már így is több baja volt a
nőkkel, mint amennyivel meg tudott birkózni.
– Sárkány nagyuram – egyenesedett fel Milisair a pukedli után. –
Hogyan szolgálhatom?
– Mikor kaptál legutóbb bármiféle üzenetet Alsalam királytól? –
kérdezte Rand. Szándékosan nem engedélyezte a nőnek, hogy leüljön
a szobában sorakozó székek egyikébe.
– A királytól? – kérdezett vissza Milisair döbbenten. – Már több
hete is megvan.
– Beszélnem kell azzal a hírnökkel, aki a legutolsó levelet hozta –
jelentette ki a férfi.
– Nem vagyok benne biztos, hogy elő tudom keríteni! – A nő, úgy
tűnt, nem érti a dolgot. – Nem tartom számon városszerte minden
egyes hírnök mozgását, nagyuram!
Rand előrehajolt.
– Hazudsz nekem? – kérdezte lágyan.
Milisair eltátotta a száját, talán megdöbbentette a férfi nyersesége.
A domaniak nem cairhieniek voltak, nem született velük a politika és
a cselszövés, de attól még mindenki manipulatív népségnek tartotta
őket. Különösen a nőket.
Rand nem volt sem manipulatív, sem cselszövő. Egyszerű
pásztorfiúból lett hódító, és a szíve mélyén még mindig derék
folyóközinek érezte magát, akkor is, ha aiel vér folyt az ereiben.
Bármiféle játékot próbál is vele űzni ma ez a némber, nem megy
sokra vele! Nem volt már türelme a játszadozáshoz.
– Én… – meredt rá Milisair. – Nagyuram…
Mit titkolhatott?
– Mit tettél vele? – förmedt rá Rand találgatva. – A hírnökkel?
– Semmit sem sejtett a király hollétéről – válaszolta Milisair
sietve; csak úgy ömlöttek belőle a szavak. – A vallatóim alaposan
kifaggatták!
– Belehalt?
– Én… Nem, Sárkány nagyúr!
– Akkor elém hozatod!
A nő elsápadt, és oldalra pillantott, talán ösztönösen a kiutat
kereste.
– Nagyuram – kezdte habozva, és visszanézett Randre –, most,
hogy köztünk van, a király talán továbbra is rejtőzni fog. Talán nem
kell tovább kutatnunk utána.
Ő is azt hiszi, hogy a király halott, gondolta Rand. Ezért
kockáztatta meg a vallatást.
– Mindenképp meg kell találnunk Alsalamot – mondta hangosan –
, vagy legalábbis ki kell derítenünk, mi történhetett vele! Tudnunk
kell, mi lett a sorsa, hogy új királyt választhassatok! Itt ez a dolgok
rendje, nem?
– Biztos vagyok benne, hogy gyorsan megkoronázzák, nagyuram
– válaszolta a nő simulékonyan.
– Nem én leszek itt a király – felelte ő. – Hozasd elém azt a
hírnököt, Milisair, és talán megéred, hogy lásd az új király
megkoronázását! Most elmehetsz!
A nő habozott, aztán megint pukedlizett, és kiment. Rand egy
pillanatra látta, hogy Min odakinn áll az aielekkel, és a távozó
kereskedő után néz. Elkapta a lány pillantását. Aggodalmasnak tűnt.
Talán látott valamit Milisair körül? Kis híján odaszólt neki, de a lány
már el is tűnt, sietve tovább lépdelt. Alivia oldalt állva, kíváncsian
nézett utána. Az egykori damane mostanában nagyon szétszórt volt,
mintha csak várna, várna, hogy végre teljesíthesse a végzetét, és
segítsen meghalni Randnek.
A férfi azon kapta magát, hogy áll. Az a pillantás Min szemében.
Talán rá volt dühös? Talán arra gondolt, milyen volt a keze a torkán,
hogy nyomta a földre térddel?
Visszaült. Min várhatott.
– Rendben – szólította meg az aieleket. – Hívassátok az
írnokaimat és az intézőimet, valamint Rhuarcot, Baelt, és minden
városi méltóságot, aki nem szökött el Bandar Ebanból, és nem halt
meg a zavargások során! Át kell vennünk velük a gabona
kiosztásának terveit.
Az aielek küldöncöket menesztettek, és ő hátradőlt a székében.
Élelemhez juttatja az ittenieket, visszaállítja a rendet, és összeszedi a
Kereskedőtanácsot. Még arról is gondoskodni fog, hogy új királyt
válasszanak.
De azt is kideríti, Alsalam hová tűnhetett. Mert az ösztöne azt
sugallta, ott találja majd Graendalt. Ez volt a legjobb nyom.
És ha megtalálja, gondoskodik róla, hogy öröktűz hamvassza el,
mint Semirhage-ot. Megteszi, amit meg kell tennie.

 

 

 

Hetedik fejezet
RÉGI TANÁCS
Gawyn nem nagyon emlékezett az apjára – nem volt valami jó
apa, vele legalábbis nem –, de volt egy nagyon éles emlékképe a
caemlyni palotakertből. Ő egy kis tavacska mellett állt, kavicsokat
dobált a vízbe. Taringail elsétált mellette a rózsasétányon, oldalán a
fiatal Galaddal.
A kép még mindig élénken élt Gawyn emlékezetében. A nyíló
rózsák nehéz, édes illata. Az ezüstös hullámok a tavon, a közéjük
ejtett, parányi kő elől szétcikázó aprócska díszhalak. Szinte látta
maga előtt az apját. Magas, jóképű, a haja épp csak hullámos. Galad
már akkor is szálegyenes tartású, komor legényke volt. Pár hónappal
később ugyanebből a dísztóból húzta ki az öccsét, mielőtt belefulladt
volna.
Gawyn hallotta, mit mond az apja, és sosem felejtette el a szavait.
Bármi mást gondolt is az ember Taringail Damodredről, ez az egy
tanács nagyon igaznak bizonyult.
– Kétféle ember van, fiam, akikben nem bízhatsz sosem – mondta
a férfi Galadnak, ahogy elmentek mellette. – Az elsők a csinos nők.
A másodikak az aes sedaiok. A Fény irgalmazzon neked, ha egyszer
olyasvalakivel kerülsz szembe, aki mindkét csoportba beletartozik! A
Fény irgalmazzon neked, fiam!
– Egészen egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy ez
ügyben az amyrlin kinyilvánított akarata ellenére cselekedjünk –
jelentette ki Lelaine fontoskodva, és megkeverte az asztalán álló kis
üvegcsében a tintát. Senki sem bízott az igazán szép nőkben,
bármennyire imádta is őket. De arra kevesen jöttek rá, amire
Taringail, hogy a csinos lányok, akár az épp csak feketére hűlt,
forróságát már nem is mutató széndarab, sokkal, sokkal
veszedelmesebbek voltak.
Lelaine-t nem lehetett szépnek mondani, de csinos volt,
különösen, ha elmosolyodott. Karcsú termetű, kecses nő, sötét hajába
nem vegyült egyetlen ősz szál sem, hosszúkás arcában telt ajkak
vöröslöttek. Végigmérte Gawynt, de a szeme túl lágy volt mély
ravaszságához képest. És mintha tudta volna. Tisztában volt vele,
hogy épp csak annyira vonzó, hogy felkeltse a férfiak érdeklődését,
de nem annyira lenyűgözően szép, hogy elriassza őket.
Ez volt a legveszedelmesebb fajta. Valósnak tűnt, elhitette a
férfiakkal, hogy akár valóban fel is kelthetik az érdeklődését. Nem
úgy volt csinos, mint Egwene, akit elég volt meglátni, hogy az ember
mellette akarjon maradni. Ez a nő úgy mosolygott, hogy attól minden
épeszű ember megszámolta az övén, de még a csizmája szárában is a
tőröket, hogy biztos lehessen benne, egyikkel sem szúrták hátba,
amíg nem figyelt.
Gawyn ott állt az íróasztala mellett, az egyenes csúcsú, kék sátor
árnyékában. Lelaine nem ajánlotta fel, hogy üljön le, ő pedig nem
kért rá engedélyt. Ha egy aes sedaijal, különösen, ha egy fontos aes
sedaijal beszélt az ember, nem ártott észnél lennie. Nem akart leülni.
Állva talán óvatosabb marad.
– Egwene csak védeni akarja önöket – mondta Gawyn, és próbálta
elfojtani tehetetlen dühét. – Azért adta parancsba, hogy ne próbálják
megmenteni! Nyilván nem akarja, hogy veszélybe sodorják magukat.
Nagyon önfeláldozó! – Ha nem lenne az, tette hozzá magában, sosem
hagyta volna, hogy rávegyék, hogy Amyrlin-trónnak adja ki magát!
– Meglehetősen magabiztosnak tűnt a saját, személyes biztonsága
ügyében – mártotta bele Lelaine a tollát a tintába. Elkezdett valamit
írni egy pergamenlapra, valamiféle üzenetet. Gawyn udvariasan nem
olvasott bele a válla fölött, bár látta, hogy a nő alaposan kiszámította
a dolgot. Ő nem volt elég fontos ahhoz, hogy teljességgel rá
figyeljen. Úgy döntött, nem vesz tudomást a sértésről. Megpróbálta
erővel rákényszeríteni az akaratát Bryne-re, és kudarcot vallott: ennél
a nőnél még annyira sem járna sikerrel.
– Csak az aggodalmukat akarja elaltatni, Lelaine sedai! –
erősködött.
– Meglehetősen jól meg tudom ítélni az embereket, ifjú Trakand.
Nem hiszem, hogy valóban veszélyben érzi magát! – A nő megrázta
a fejét. Almaillatú parfümmel illatosította magát.
– Nem kételkedem az ön képességeiben – válaszolta az ifjú. – De
ha tudnám, miként kommunikálnak vele, talán máshogy ítélném
meg. Ha én is…
– Figyelmeztettek, hogy erre ne kérdezz rá, gyermek! – mondta
Lelaine a maga lágy, dallamos hangján. – Hagyd az aes sedaiok
dolgát az aes sedaiokra!
Gyakorlatilag minden egyes nővér ugyanezt mondta, amikor
megkérdezte, hogyan kommunikálnak Egwene-nel. Tehetetlenül
feszítette meg az állát. Mégis, mit várt? Az Egyetlen Hatalomhoz
volt köze. Bármennyi időt töltött is a Fehér Toronyban, még mindig
nem nagyon tudta, az Egyetlen Hatalom mire képes, és mire nem.
– Akárhogy is – folytatta Lelaine –, az amyrlin biztonságban érzi
magát. Amit sikerült megtudnunk Shemerin történetéből, az csak
megerősíti és igazolja Egwene eddigi állításait. Elaidát annyira
elvakította a hatalomvágy, hogy nem is tartja fenyegetésnek a jogos
amyrlint.
De valamit nem árult el. Gawyn biztos volt benne. Sosem tudott
egyenes választ kiszedni belőlük Egwene jelenlegi helyzetével
kapcsolatban. Hallott olyan híreszteléseket is, hogy bebörtönözték, és
már nem járkálhat szabadon, mint novícia. De körülbelül olyan
könnyű volt információt kiszedni az aes sedaiokból, mint vajat
köpülni a kőből.
Mély levegőt vett. Nem veszíthette el az önuralmát. Ha megteszi,
Lelaine sosem hallgatja meg. És szüksége volt rá. Bryne semmiképp
sem indul meg aes sedai felhatalmazás nélkül, és amennyire meg
tudta ítélni, Lelaine-nél és Romandánál volt a legtöbb esélye, hogy
megszerezze ezt a felhatalmazást. Mindenki más kettejük
valamelyikére hallgatott.
Szerencsére rájött, hogyan játszhatja ki őket egymás ellen. Ha
meglátogatta Romandát, utána mindig meghívta Lelaine is. Persze
valójában egyáltalán nem Egwene miatt látták ilyen szívesen, de
tudta, hogy a társalgás kétségkívül nemsokára abba az irányba folyik
tovább.
– Talán igaza van, Lelaine sedai – próbálkozott meg egy másik
taktikával. – Talán Egwene valóban biztonságban érzi magát. De
nem lehetséges, hogy téved? Ön komolyan elhiszi, hogy Elaida
hagyja szabadon járni-kelni a Fehér Toronyban azt a nőt, aki
Amyrlin-trónnak nevezte magát? Egyértelmű, hogy csak megmutatja
mindenkinek fogságba esett riválisát, mielőtt kivégeztetné!
– Talán – felelte Lelaine, és tovább írt. Könnyed, elegáns kézírása
volt. – De nem kell támogatnom az amyrlint akkor is, ha netán
téved?
Gawyn erre nem szólt egy szót sem. A nő természetesen
szembeszállhatott az amyrlin akaratával. Annyit már ő is tudott az
aes sedai belügyekről, hogy tisztában legyen vele, ez milyen
mindennapos. De azzal nem ért volna el semmit, ha az arcába vágja.
– Akárhogy is – jegyezte meg Lelaine szinte oda sem figyelve –,
talán a Csarnok elé vihetem a dolgot. Esetleg meg tudjuk győzni az
amyrlint, hogy figyeljen egy újabb kérelemre! Meglátjuk, hogy
sikerül-e újfajta érvekkel előállnom.
„Talán, vagy esetleg”, vagy „meglátjuk”. Sosem kötelezték el
magukat, minden ajánlatukat gondosan megolajozták ezekkel a
szavakkal, hogy könnyebben kiszabadulhassanak belőle. A Fényre,
hogy unta már az aes sedaiok válaszait!
Lelaine ránézett, és megtisztelte egy kurta kis mosollyal.
– De most, hogy beleegyeztem, hogy segítek neked, talán te is
hajlandó leszel cserébe felajánlani valamit nekem! Az igazán nagy
tettekhez sokak odaadó segedelme szükséges, mint azt te is tudod!
Gawyn nagyot sóhajtott.
– Mire van szüksége, aes sedai?
– A húgod minden beszámoló alapján igen becsületesen kiállt
magáért Andorban – mondta Lelaine, mintha nem kis híján szó
szerint ugyanezzel zargatta volna Gawynt a legutóbbi három
találkozásukkor is. – De elkerülhetetlenül rálépett párak lábára,
miközben megszerezte a trónt. Szerinted milyen irányvonalat követ
majd a Traemane-ház gyümölcsöseivel kapcsolatban? Édesanyád
alatt a birtokra vonatkozó adóterhek nagyon kedvezőek voltak a
Traemane-ház számára. Vajon Elayne megvonja ezt az előjogukat,
vagy mézként próbálja vele magához édesgetni azokat, akik ellene
voltak?
Gawyn újabb sóhajt fojtott el. Mindig Elayne-re tértek vissza.
Meg volt róla győződve, hogy sem Lelaine, sem Romanda nem
akarja valójában megmenteni Egwene-t – egyáltalán nem bánták,
hogy a lány távollétében még több hatalomra tettek szert. Nem. Csak
az Oroszlántrónon ülő új királynő miatt találkozgattak vele.
Fogalma sem volt róla, hogy a Kék ajah egy nővérét miért
érdekelné a gyümölcsösök adózása. Lelaine nem anyagi nyereséget
akart kicsikarni belőle, az aes sedaiok nem így működtek. De ezzel
kapaszkodót szerezhetett, valamit, amivel hasznos kapcsolatba
keveredhet az andori nemes házakkal. Gawyn nem válaszolt. Miért is
segítene ennek a nőnek? Mi haszna belőle?
De mégis… nem lehetett benne biztos, hogy Lelaine egyáltalán
nem munkálkodna Egwene megmentésén. Ha Lelaine-nek nincs több
haszna a találkozóikból, talán el is hagyja őket! Akkor aztán
csekélyke befolyása egyik forrása elapad a táborban.
– Nos – kezdte –, azt hiszem, a húgom lényegesen szigorúbb lesz,
mint anyám volt. Mindig is úgy gondolta, hogy a
gyümölcstermesztők már nem érdemlik meg kiváltságos helyzetüket.
Észrevette, hogy Lelaine óvatosan jegyzetelni kezd a pergamenlap
aljára. Lehet, hogy valójában ezért szedte elő a tollat és a tintát?
Nem volt más választása, mint hogy a lehető legőszintébben
megválaszolja a kérdéseket, bár odafigyelt rá, hogy ne szedjen ki
belőle túl sok mindent a nő. Csak az Elayne-hez fűződő kapcsolatára
építhetett, és be kellett osztania, mit tud, hogy sokáig hasznosnak
tartsák. Bőszítette a helyzet. Elayne nem cserealku tárgya volt,
hanem a húga!
De nem volt semmi mása.
– Értem… – mormolta Lelaine. – És az északi
cseresznyeültetvényekkel mi a helyzet? Mostanában nem teremtek
túl jól, és…
Gawyn a fejét rázva lépett ki a sátorból. Lelaine kis híján egy
óráig faggatta az andori adókról. És ő szokás szerint nem lehetett
biztos benne, hogy egyáltalán elért-e bármit is a látogatásával. Ha így
haladnak, sosem szabadítja ki Egwene-t!
Mint mindig, most is egy novícia várta a sátor előtt, hogy kikísérje
a belső táborból. Ezúttal egy alacsony, kövérkés nőre került a sor, aki
kicsit idősnek tűnt ahhoz, hogy fehéret hordjon.
Gawyn hagyta, hadd vezesse át a nő az aes sedai táboron, és
próbált úgy tenni, mintha a novícia csak az utat mutatná, nem pedig
afölött őrködne, hogy a férfi valóban elhagyja a tábort. Bryne-nek
igaza volt: a nővérek nem szerették, ha fölösleges személyek –
különösen katonák – lófráltak a csinos kis Fehér Torony-utánzat
falujukban. Elment egy csapat fehérbe öltözött nő mellett a fajárdán:
még a legbarátságosabbak is enyhe bizalmatlansággal néztek rá, mint
kívülállóra. Elhaladt az egyöntetűen magabiztos aes sedaiok mellett,
akik akkor is királynői tartással vonultak, ha merev gyapjúruha volt
rajtuk, akkor is, ha selyem. Elment pár dolgozó nő mellett is: mind
sokkal tisztábbak voltak, mint a katonák táborában. Szinte már
maguk is aes sedai gőggel lépdeltek, mintha pusztán attól hatalomra
tettek volna szert, hogy beengedték őket a valódi táborba.
Az összes csoport átvágott a letaposott gyomnövények borította,
nyílt, közös téren. Gawyn sok zavaros dologgal találkozott érkezése
óta a táborban, de a legérthetetlenebb Egwene ügye volt. Szépen
lassan rá kellett jönnie, hogy az itteniek valóban amyrlinnek tartják a
lányt. Nem csak egy bábu, akit azért ültettek fel a trónra, hogy
háborúba mehessenek a nevében, és nem is egy alaposan átgondolt
sértés, hogy kivívják Elaida vak dühét. Számukra Egwene volt az
amyrlin.
Nyilván azért választották, mert a lázadók egy irányítható, gyenge
vezetőt akartak. De nem kezelték bábként – Lelaine és Romanda is
tisztelettel beszélt róla. Egwene távolléte hasznos volt, mert hatalmi
űr alakult ki. Ezért végre valóban elismerték vezetőjüknek a lányt.
Komolyan senki más nem emlékezett rá, hogy pár hónapja még csak
beavatott volt?
Túl nagy fába vágta a fejszéjét a lány. De láthatóan hatással volt a
táborban lévőkre. Kicsit olyan volt, mint amikor az édesanyja soksok
évvel azelőtt hatalomra jutott Andorban.
De miért nem hagyta, hogy megmentsék? Újra felfedezték az
Utazást – sőt, azok alapján, amit hallott, maga Egwene fedezte fel
újra! Beszélnie kellett vele! Akkor meg tudná ítélni, hogy csak azért
nem hagyja, hogy megmentsék, mert nem akar bajba sodorni
másokat, vagy valami más rejlik a háttérben.
Eloldozta a lovát az aes sedai tábor és a katonai tábor határán
levert cölöp mellől, elbúcsúzott novícia kísérőjétől, aztán nyeregbe
pattant, és ellenőrizte a nap állását. Keletre fordította a lovát a jókora
katonai sátrak között, és gyors ügetésbe váltott. Nem hazudott,
amikor azt állította Lelaine-nek, hogy egy újabb találkozóra siet:
megígérte Bryne-nek, hogy találkozik vele. Persze eleve azért
szervezte meg azt a találkozót, hogy legyen ürügye faképnél hagynia
Lelaine-t. Bryne-től tanulta, hogy az nem a félelem jele, ha az ember
előre felkészül a visszavonulásra is. Egyszerűen csak bölcs stratégia.
Jó egy órányi lovaglás után ott találta egykori tanárát, ahol terveik
szerint is találkozniuk kellett, az egyik külső őrállás mellett. Bryne
épp egy olyan ellenőrzésre lovagolt ki, mint amit ő hazudott az
embereinek, amikor megszökött tőlük. A tábornok épp felszállt nagy
orrú pej lovára, amikor Gawyn odaügetett a durva szálú füvön és a
sápatag tavaszi gyomokon át. Az őrállás egy enyhe emelkedő kis
bemélyedésében volt: pompás kilátás nyílt az északról közeledőkre.
A katonák tiszteletteljesen álltak a tábornok előtt, és igyekeztek
palástolni Gawyn iránti ellenségességüket. Mostanra már mindenki
tudta, hogy ő vezette azt a csapatot, amelyik régebben olyan sok
sikeres rajtaütést hajtott végre ellenük. Egy Bryne-hez hasonló
stratéga talán még becsülte is Gawyn tehetségét, hiába álltak
ellenkező oldalon, de ezek a katonák nem feledték, hogy a
bajtársaikat az ő emberei ölték meg.
Bryne megfordult a lovával, és odabiccentett neki.
– Később értél ide, mint ígérted, fiam!
– De nem később, mint várta? – húzta meg lova kantárját Gawyn.
– Egyáltalán nem – mosolyodott el a zömök hadvezér. – Egy aes
sedaihoz mentél látogatóba!
Gawyn erre elvigyorodott, és mind a ketten megfordították a
lovukat, majd elindultak északra a dombvidéken át. Bryne végig
akart látogatni Tar Valon nyugati oldalán minden egyes őrhelyet,
márpedig ehhez igen sokat kellett lovagolni, és Gawyn felajánlotta,
hogy elkíséri. Nem nagyon tudott mit kezdeni az idejével: kevés
katona volt hajlandó vívni vele, és akik belementek, azok is általában
leginkább valami kis „balesetet” akartak okozni neki. Az aes
sedaiokat is csak egy határig piszkálgathatta, és mostanában nem volt
türelme egy jó kőjátszmához. Túlságosan is feszült volt, aggódott
Egwene-ért, idegesítette, hogy semmivel sem halad. Igazság szerint
amúgy sem volt jó játékos – nem úgy, mint az édesanyja. Bryne
ragaszkodott hozzá, hogy ennek ellenére gyakorolja, mert a
segítségével fejleszthette hadvezéri képességeit is.
A dombokra csapzottan tapadtak a sárgás gyomnövények és az
apró, enyhén kékes levelű, göcsörtös ágú, kócos rigóecsetbokrok.
Már rég vadvirágok színes foltjainak kellett volna borítania a
hegyoldalt, de egy árva virág sem hajtott. Az egész táj mintha beteg
lett volna – itt egy folton sárgás, ott kékesfehér, és mindenütt bőven
barnállottak a kemény tél alatt elpusztult bokrok.
– És elárulod, hogyan sikerült a találkozód? – kérdezte Bryne
lovaglás közben. Egy osztag katona haladt mögöttük díszőrségként.
– Gondolom, már ezt is rég kitalálta.
– Ó, nem is tudom – felelte Bryne. – Különös időket élünk, és
roppant furcsa dolgok történnek mindenfelé! Talán Lelaine egy időre
feladta a cselszövést, és tényleg meghallgatta a kérésedet…
Gawyn elfintorodott.
– Szerintem előbb kapnánk kötögetésen egy trallokot, mint hogy
egy aes sedai feladja a cselszövést!
– Ha jól emlékszem, figyelmeztettelek – említette meg Bryne.
Erre Gawyn igazán nem tudott mivel visszavágni, így egy ideig
csendben lovagoltak tovább. A folyó a jobbjukon folyt a távolban. A
túloldalán Tar Valon tornyai és tetői sötétlettek. Börtönváros.
– Idővel mindenképp beszélnünk kell azokról a katonákról, akiket
otthagytál, Gawyn – szólalt meg Bryne hirtelen előrenézve.
– Nem tudom, mi beszélnivalónk lenne róluk – mordult fel ő, bár
valójában nem mondott teljesen igazat. Gyanította, hogy a férfi mit
kérdez majd, és egyáltalán nem várta ezt a beszélgetést.
Bryne megrázta a fejét.
– Információra lesz szükségem, fiam. Helyszínekre, létszámokra,
felszerelési listákra. Tudom, hogy az egyik keleti faluból irányítottad
az egészet, de melyikből? Hány ember van a seregedben, és Elaida
aes sedaiai milyen támogatást biztosítottak nektek?
Gawyn mereven előrenézett.
– Azért jöttem, hogy Egwene-nek segítsek. Nem azért, hogy
eláruljam azokat, akik megbíztak bennem!
– Már rég elárultad őket.
– Nem! – mordult fel Gawyn határozottan. – Elhagytam őket, de
nem árultam el. És nem is áll szándékomban!
– És azt várod, hogy hagyjam kihasználatlanul a lehetséges
előnyt? – kérdezte Bryne, és odafordult hozzá. – Ami ott rejlik a
fejedben, emberéleteket menthet meg!
– Vagy emberéletekbe kerülhet – morogta Gawyn. – Ha a másik
oldalát nézi.
– Ne nehezítsd meg a dolgomat, Gawyn!
– Vagy mi lesz? – kérdezte a fiú. – Kivallat?
– Elszenvednéd értük?
– Az embereim – válaszolta Gawyn egyszerűen. Vagy legalábbis
azok voltak. Elege volt belőle, hogy mindig a körülmények és a
háborúk tologassák ide-oda, mint valami bábut! Nem hajlandó a
Fehér Toronynak adni a hűségét, de nem ajánlja fel a lázadóknak
sem. A szíve és a becsülete is Egwene-hez és Elayne-hez fűzte. És ha
nekik nem adhatta, hát Andornak kínálja fel, Andornak és az egész
világnak azzal, hogy levadássza Rand al’Thort, és végez vele.
Rand al’Thor. Egy percig sem hitte el, amit Bryne a fickó
védelmében mondott. Ó, abban biztos volt, hogy a tábornok
komolyan is gondolta – de tévedett! Megesett a legjobb emberekkel
is, hogy becsapta őket az al’Thorhoz hasonló förtelmek megnyerő
viselkedése. Még magát Elayne-t is becsapta az a gazember! Csak
úgy segíthet rajtuk, ha felfedi ennek a Sárkánynak a titkait, és
megszabadul tőle.
Odanézett Bryne-re, aki elfordult. Alighanem még mindig az ő
emberein járt az esze. Valószínűtlen volt, hogy kivallatná őt. Jól
ismerte a tábornokot, és tudta, milyen becsületes, tiszteletre méltó
ember. Nem fogja kínpadra vonni. De az megeshet, hogy
bebörtönözteti… talán nem ártana felajánlani neki valamit.
– Csak kölykök, Gareth – mondta.
Bryne összevonta a szemöldökét.
– Kölykök – ismételte meg Gawyn. – Alig fejezték be a
kiképzésüket. A gyakorlómezőn volna a helyük, nem csatában! A
szívük mélyén jó gyerekek, ügyesek is, de most, hogy otthagytam
őket, már nem jelentenek komoly veszélyt. Én ismertem a
stratégiáját. Nélkülem sokkal nehezebben szerveznek majd
rajtaütéseket. Gyanítom, hogy ha továbbra is le-lecsapnak a seregére,
előbb-utóbb úgyis mészárlás lesz a vége. Semmi értelme sürgetni a
dolgot!
– Rendben – válaszolta Bryne. – Várok. De ha továbbra is
hatékonyak lesznek a rajtaütéseik, újra neked szegezem ezt a kérdést,
ugye tudod?
Gawyn biccentett. Egyetlenegy valamit tehetett volna csak az
embereiért: ha valahogy sikerül véget vetnie a lázadók és a lojalisták
közötti harcnak. De ez a feladat alighanem meghaladta volna a
képességeit. Talán miután kiszabadította Egwene-t, erre is kitalál
majd valamit. A Fényre! Biztos nem gondolták komolyan, hogy
csatát vívnak, ugye nem? A Siuan Sanche bukása utáni összecsapás
is épp elég rossz volt. Mi történne, ha hadseregek esnének
egymásnak közvetlenül Tar Valon falai alatt? Aes sedai aes sedai,
őrző őrző ellen a csatamezőn? Katasztrófa!
– Nem fajulhatnak idáig a dolgok! – Azon kapta magát, hogy ezt
hangosan is kimondja.
Bryne ránézett, miközben a lovaik tovább ügettek a nyílt mezőn
át.
– Nem támadhat, Bryne – mondta a tábornoknak. – Az ostrom az
egy dolog. De akkor mihez kezd, ha önre parancsolnak, hogy
indítson támadást?
– Amit mindig – válaszolta Bryne. – Engedelmeskedem.
– De…
– A szavamat adtam, Gawyn!
– És hány halált ér meg a szava? A Fehér Tornyot megtámadni
kész katasztrófa! Nem számít, mennyire sértettek ezek a lázadó aes
sedaiok, ha karddal vívják ki az igazukat, abból nem lesz béke!
– Ez nem a mi döntésünk – mondta Bryne, és elgondolkozva
méregette őt.
– Mi az? – kérdezte tőle Gawyn.
– Csak azon gondolkoztam, mit számít ez neked. Azt hittem, csak
Egwene-ért jöttél!
– Én… – akadt el az ifjú szava.
– Ki vagy te, Gawyn Trakand? – faggatta tovább Bryne. –
Valójában kihez vagy te hű?
– Jobban ismer, mint a legtöbb ember, Gareth!
– Tudom, kinek kellene lenned – felelte Bryne. – Andor
kardnagyhercegének, akit őrzőnek képeztek, de egy asszony sem
kötötte meg.
– És nem az vagyok? – kérdezte Gawyn nyugtalanul.
– Nyugalom, kölyök! – intett az idős férfi. – Nem sértésnek
szántam. Csak megjegyeztem. Tudom, hogy sosem voltál olyan
fanatikus, mint a bátyád. Gondolom, ezt is észrevehettem volna
benned már korábban.
Gawyn a korosodó tábornok felé fordult. Mi a fenéről
beszélhetett?
Bryne nagyot sóhajtott.
– Ez olyasmi, amivel a legtöbb katonának sosem kell
szembenéznie, Gawyn. Persze sokan átgondolják, de kevesen
kínlódnak rajta. Ezt a kérdést másnak kell eldöntenie, valakinek, aki
fölöttük áll rangban.
– Milyen kérdést? – kérdezte Gawyn értetlenül.
– Hogy melyik oldalon állsz – magyarázta a tábornok. – És, hogy
ha már választottál oldalt, akkor jól döntöttél-e? Egy gyalogos
katonának nem kell meghoznia ezt a döntést, de nekünk, akik
vezetünk… igen, látom már benned. Nem kis ajándék, hogy ilyen jól
bánsz a karddal. De kiért használnád?
– Elayne-ért – vágta rá ő sietve.
– Mint például most is? – kérdezte Bryne jól mulatva.
– Persze, miután megmentettem Egwene-t.
– És ha ő nem akar veled menni? – kérdezte az idősebb férfi. –
Ismerem ezt a makacs csillogást a szemedben, fiam. De Egwene
al’Vere-t is ismerem egy kicsit. Nem hagyja el a csatamezőt, amíg
nincs meg a győztes!
– Magammal viszem – jelentette ki Gawyn. – Vissza Andorba!
– Erővel kényszerítenéd, hogy veled menjen? – kérdezte Bryne. –
Ahogy erővel beverekedted magad a táboromba? Tényleg egy rabló
gazember akarsz lenni, aki csak arról híres, mert olyan ügyesen
megöli és megbünteti, akik nem értenek egyet vele?
Az ifjú nem válaszolt.
– Kit szolgáljunk? – mormolta a tábornok elmerengve. – Néha
megrémít minket a tulajdon tehetségünk. Mire jó, ha valaki ahhoz
ért, hogyan öljön meg másokat, ha nincs hol élnie vele? Elpocsékolt
tehetség? A gyilkossághoz vezető út? Az embert kísértésbe ejtheti a
védekezésre kapott hatalom. Keres hát valakit, akinek felajánlhatja a
képességeit, valakit, aki bölcsen él majd velük. De még azután is
kínozza a döntéshozatal szükségessége, hogy választott. A
fiatalokban gyakrabban látni ezt a kérdést. Mi, vén kutyák már
beérjük azzal, ha a kandalló előtt heverészhetünk. Ha valaki azt
mondja, harcoljunk, akkor sem akarjuk túlságosan felkavarni a
dolgokat. De a fiatalok… őket nem hagyja nyugodni a dolog.
– Volt, hogy ön is megkérdőjelezte a dolgokat? – érdeklődött
Gawyn.
– Persze – mondta Bryne. – Nem is egyszer. Az aiel háború alatt
még nem voltam tábornok, de már századosként harcoltam. Akkor
sokszor feltettem magamnak ezt a kérdést.
– Hogy kérdőjelezhette meg, hogy a jó oldalon áll-e épp az aiel
háborúban? – vonta össze Gawyn a szemöldökét. – Csak azért jöttek,
hogy mészároljanak!
– Nem értünk jöttek – válaszolta Bryne. – Csak a cairhienieket
akarták. Persze elsőre egyikünk sem látta teljesen tisztán, de igazság
szerint sokan merengtünk rajta. Laman megérdemelte a halált. Miért
is kellett volna azért meghalnunk, hogy megakadályozzuk,
végezzenek vele? Talán jobb lett volna, ha többen feltesszük ezt a
kérdést.
– És akkor mi a válasz? – mordult fel Gawyn. – Kiben bízhatok?
Kit szolgálhatok?
– Nem tudom – válaszolt Bryne őszintén.
– Akkor eleve minek kérdezte meg? – csattant fel az ifjú, és
megrántotta a kantárt. A lova megállt.
Bryne is meghúzta a kantárt, és visszafordította a lovát.
– Nem tudom a választ, mert nincs helyes válasz. Jobban mondva
mindenkinek a saját válasza a helyes. Amikor fiatal voltam, a
becsületért harcoltam. Végül ráébredtem, hogy a gyilkolásban
nincsen sok becsület; rájöttem, hogy megváltoztam. Aztán azért
harcoltam, mert anyádat szolgáltam. Megbíztam benne. Amikor
cserbenhagyott, újra gondolkozni kezdtem. Mit ért a szolgálatban
eltöltött sok-sok év? És az emberek, akiket anyád nevében öltem
meg? Mi értelme volt az egésznek?
Megfordult, és újra ügetni kezdett. Gawyn megsarkantyúzta a
lovát, hogy beérje.
– Nem érted, mit keresek itt, miért nem Andorban vagyok –
mondta Bryne. – Mert nem tudom feladni ezt az egészet! Mert
változik a világ, de része kell, hogy maradjak. Mert miután Andorban
mindent elvettek tőlem, új gazdát kellett találnom a hűségemnek. A
Minta ezt az esélyt vetette elém.
– És ön meg ráharapott, csak mert ott volt?
– Nem – sóhajtott fel Bryne –, ráharaptam, csak mert bolond
vagyok. – Állta Gawyn tekintetét. – De azért tartottam ki mellette,
mert így helyes. Ami széttört, össze kell forrasztani, és láttam, mit
tehet egy rossz uralkodó egy országgal. Nem hagyom, hogy Elaida
magával rántsa az egész világot!
Az ifjú meredten bámulta.
– Igen – mondta Bryne. – Hiszek bennük. Ostoba nőszemélyek!
De a Fényre, Gawyn, igazuk van! Igazam van. Igaza van.
– Kinek?
A tábornok csak megrázta a fejét.
– Az a fényverte nőszemély!
Egwene? – értetlenkedett magában Gawyn.
– De neked nem az én motivációim számítanak, fiam – mondta
Bryne. – Nem az én katonám vagy. Ám ennek ellenére döntened kell.
Olyan idők jönnek, amikor nem engedheted meg magadnak, hogy ne
válassz oldalt; és tudnod kell, miért azt választottad. Erről nem is
tudok többet mondani.
Megsarkantyúzta a lovát, és gyorsabban ügetett. Gawyn a
távolban észrevett egy újabb őrhelyet. Hátramaradt, miközben Bryne
és a katonái odalovagoltak.
Oldalt kellene választania? És mi van, ha Egwene nem akar vele
menni?
Bryne-nek igaza volt. Valami közelgett. Érezni lehetett a
levegőben, a felhők közt átszivárgó halvány napfényben. Érezni
lehetett halványan, messze fenn, északon; valami láthatatlan,
hatalmas erő robajlott a sötét látóhatáron.
Háború, csaták, összecsapások, változások. Gawyn úgy érezte,
már nem is tudja, milyen oldalak léteznek egyáltalán. Hát még azt,
hogy ő melyiket válassza!

 

 

 

Nyolcadik fejezet
A LEWS THERINNEK TETT ÍGÉRET
Cadsuane nem vette le a köpenyét, nem dobta hátra a csuklyáját,
bár a fülledt hőség igencsak próbára tette azt a képességét, hogy ne
törődjön a hőmérséklettel. Nem merte lejjebb engedni a csuklyát
vagy letenni a köpenyt. Al’Thor meglehetősen pontosan fogalmazott:
ha meglátja az arcát, kivégezteti. Nem kockáztatja az életét, csak
hogy pár óráig ne kelljen elszenvednie ezt az apró
kényelmetlenséget; akkor sem, ha szinte biztos volt benne, hogy
al’Thor már visszatért újonnan rekvirált házába. A kölyök gyakran
felbukkant ott, ahol senki sem várta vagy látta volna szívesen.
Természetesen nem hagyhatta, hogy száműzze. A férfiak már csak
ilyenek voltak: minél nagyobb hatalomra tettek szert, annál
valószínűbb volt, hogy ostobán bánnak majd vele. Ha egy férfi
kapott egy tehenet, gondozta, törődött vele, a tejet a családjának adta.
Ha tíz tehenet kapott, akkor máris tehetősnek érezte magát, és az
esetek többségében hagyta éhen dögleni őket nemtörődömségében.
Végigdobogott a fajárdán; az egyik felzászlózott, egymásra
tornyozott dobozhalomnak tűnő ház a másik után maradt el mellette.
Nem lelkesedett különösebben azért, hogy újra Bandar Ebanban
lehet. Semmi baja nem volt a domaniakkal, csak szerette a kevésbé
zsúfolt városokat. És most, hogy a városon kívül annyi gond volt, a
szokásosnál is sokkal több ember tartózkodott Bandar Ebanban.
Továbbra is özönlöttek a menekültek, nem riasztotta el őket az a hír
sem, hogy al’Thor elfoglalta a várost. Az egyik balra nyíló
sikátorban is látott egy csoportot, egy család lehettek, az arcuk
sötétlett a kosztól.
Al’Thor ételt ígért. Ez csak úgy vonzotta az éhes szájakat, és
senki sem sietett visszatérni a tanyájára, még miután megkapta az
ígért ételt, akkor sem. A városon kívül még mindig túl nagy volt a
zűrzavar, az itt osztott étel még mindig túl nagy újdonságnak
számított. A menekültek nem tudhatták, hogy nem fog-e hirtelen
megromlani az összes gabona, mint mostanában az étel többsége.
Inkább maradtak, és megtöltötték, telezsúfolták a várost.
Cadsuane megrázta a fejét, és továbbsietett a járdán. Az az
átkozott klumpa hangosan csattogott a deszkákon. A város híres volt
szívós, kiterjedt járdahálózatáról: errefelé a gyalogosoknak nem
kellett sárban gázolniuk. Persze az is ugyanilyen jó lett volna, ha
kikövezik az utcákat, de a domaniak makacsul ragaszkodtak hozzá,
hogy semmit ne úgy csináljanak, mint a világ többi népe.
Emészthetetlenül fűszeres ételek. Használhatatlan evőeszközök.
Frivol zászlócskákkal teli főváros a hatalmas kikötő mellett.
Botrányos ruhába burkolódzó nők; hosszú, vékonyka bajszú férfiak,
akik szinte már úgy imádták a fülbevalókat, mintha a tengeri nép
szülöttei lettek volna.
Több száz zászló csattogott a szélben, ahogy Cadsuane elhaladt
mellettük, és a fogát csikorgatva próbálta megállni, hogy ne rántsa le
a csuklyáját. Ó, bárcsak érezhette volna az arcán a szelet! Fényverte
óceáni levegő! Bandar Eban általában hideg volt, és nedves. Ritkán
járt itt ilyen hőségben, bár a pára így is, úgy is rettenetes volt. Az
épelméjű emberek a szárazföld belsejében maradtak!
Jó néhány utcán végigkanyargott, és a kereszteződésekben
átverekedte magát a sáron. Véleménye szerint ez volt a járdák
orvosolhatatlan hibája. A helyiek tudták, melyik sarkokon érdemes
átkelni, és hol mély a sár, de ő kénytelen volt ott keresztül trappolni,
ahol tudott. Ezért vadászta le a teari módra faragott, cipőre húzható
klumpákat is. Meglepően nehéz volt találni egy kereskedőt, aki
ilyesmit árult, mert a domaniakat láthatóan nem hozta lázba a dolog,
és a körülötte járók vagy mezítláb mászkáltak, vagy tudták, hol
érdemes átkelni az úton, és nem sározták össze a cipőjüket.
Félúton járhatott a dokkokhoz, amikor végre elérte az úti célját.
Az épület homlokzatán lobogó zászló büszkén hirdette, hogy a
fogadó neve a Szél Kegye. A lobogó neki-nekiverődött a berakásos
faburkolatnak. Cadsuane becsattogott, és lerúgta a klumpáit a sáros
bejáratban, mielőtt belépett volna a fogadóba. Itt végre megengedte
magának, hogy lehúzza a csuklyát. Ha al’Thor véletlenül épp ebben a
fogadóban akar inni, akkor nem lesz más választása, mint hogy
felakassza.
A karcsú fogadós, Quillin Tasil magas, ovális arcú andori volt.
Sűrű, sötét haját röviden hordta, de a feje búbján már erősen
kopaszodott. Rövidre nyírt, dús szakálla szinte már teljesen szürke
volt. Finom, levendulaszín kabátja ujjából fodros, fehér kézelő villant
elő, de a nyakában a fogadósok jellegzetes fehér kötényét viselte.
Általában jó információkkal tudott szolgálni, de arra is hajlandó volt,
hogy a saját ismerősei között keressen válaszokat Cadsuane
kérdéseire. Nagyon hasznos embernek bizonyult.
Amint Cadsuane belépett, a férfi rámosolygott, és megtörölte a
kezét. Intett neki, hogy melyik asztalnál foglaljon helyet, aztán
elment, hogy hozzon neki egy kis bort. Ő épp kényelmesen
elhelyezkedett, amikor a terem túloldalán két fickó hangos
veszekedésbe kezdett. A többi vendég – rajtuk kívül csak négyen
voltak, két nő egy asztalnál a túlsó oldalon, és két férfi a söntés
mellett – nem is figyelt oda a vitára. Az ember elég hamar
megtanulta, hogy Arad Domanban nem érdemes felkapnia a fejét a
gyakran fellobbanó veszekedésekre. A domani férfiak
robbanékonyak voltak, mint a tűzhányók, és a legtöbben a domani
nőket okolták a dologért. Akárhogy is, ezek ketten nem vívtak
azonnal párbajt, ahogy Ebou Darban tették volna a helyiek. Inkább
csak kiabáltak pár percig, aztán lassan elkezdtek egyetérteni, majd
mind a ketten meg akarták hívni a másikat egy pohár borra. Gyakran
torkolltak verekedésbe a viták, de ritkán volt vérontás a vége. Egy
sebesülés senki üzletmenetének nem tett jót.
Quillin jelent meg egy kupa borral a kezében. Nyilván a legjobb
boraiból választotta ki. Cadsuane sosem kérte, hogy csak a legjobbat
hozza, de nem is tiltakozott ellene.
– Shore asszony! – köszöntötte a fogadós ömlengve. – Bárcsak
korábban tudtam volna, hogy városunkban van! De még csak nem is
hallottam róla, mielőtt megkaptam a levelét!
Cadsuane elvette a bort.
– Nem szokásom minden ismerősömmel tudatni a hollétemet,
Tasil mester!
– Persze, hogy nem, persze, hogy nem! – felelte a férfi, és
láthatóan egyáltalán nem zavarta a nővér éles válasza.
Cadsuane-nek sosem sikerült feldühítenie. Ez mindig rettentő
kíváncsivá tette.
– Úgy látom, jól megy a fogadó – jegyezte meg udvariasan, mire a
férfi megfordult, és végignézett kevéske vendégén. Láthatóan kissé
feszengtek a ragyogó padló és a makulátlan asztalok társaságában.
Cadsuane nem is tudta, vajon a rémítő tisztaság tartja távol az
embereket a Szél Kegyétől, vagy az, hogy Quillin sosem bérelt fel
mutatványosokat vagy zenészeket. Szerinte megölték a hangulatot.
Cadsuane épp elkapta a pillanatot, amikor Quillin észrevette, hogy
belép egy új vendég, és behordja a sarat a cipőjével. A nő látta, hogy
a fogadós tenyere szinte viszket, hogy mehessen felmosni a padlót.
– Hé, maga! – förmedt rá Quillin az emberre. – Törölje már meg a
cipőjét, mielőtt bejön, ha nem gond!
A fickó a homlokát ráncolva torpant meg, de engedelmeskedett a
felszólításnak. Quillin sóhajtott egyet, és leült Cadsuane asztala
mellé.
– Őszintén szólva, Shore asszony, mostanában kicsit túl nagy a
zsúfoltság az én ízlésemnek. Néha számon sem tudom tartani a
vendégeimet! Az emberek ital nélkül maradnak, ha ki akarják várni,
hogy hozzak nekik valamit!
– Felvehetne valami segítséget – jegyezte meg a nő. – Pár
felszolgálólány…
– Micsoda? Hogy ők mulassanak helyettem? – kérdezte halálosan
komolyan a fogadós.
Cadsuane belekortyolt a borába. Valóban kiváló évjárat volt, talán
kellően drága ahhoz, hogy egy fogadóban – legyen az bármilyen
előkelő – nem is kellett volna ilyesmit kínálniuk. Sóhajtott egyet.
Quillin domani felesége a város egyik legügyesebb
selyemkereskedője volt, és a tengeri nép nem egy hajója személy
szerint csak vele kereskedett. Quillin a felesége könyvelését vezette
vagy húsz éven át, mielőtt nyugdíjba vonult. Mind a ketten
dúsgazdagoknak számítottak.
És mihez kezdett a férfi a vagyonával? Fogadót nyitott. Állítólag
világéletében erre vágyott. Cadsuane már rég megtanulta, hogy ne
kérdőjelezze meg az emberi vágyakat, különösen azokét ne, akik
amúgy is túl sok szabadidővel rendelkeztek.
– Mi hír a városban, Quillin? – érdeklődött, és az asztalon át a
férfi felé csúsztatott egy érmékkel teli zacskócskát.
– Asszonyom, megsért! – emelte fel a fogadós a kezét. – Nem
fogadhatok el öntől pénzt!
Cadsuane felvonta a szemöldökét.
– Ma nincs sok türelmem a kis játszmákhoz, Tasil mester. Ha nem
akarja megtartani, akkor adja a szegényeknek. A Fény látja, hogy
manapság épp elég akad belőlük a városban!
A férfi nagyot sóhajtott, de eltette az erszényt. Talán ezért is volt
olyan sokszor üres a fogadó ivója: meglehetősen furcsa lény az a
fogadós, aki nem becsüli a pénzt. Az egyszerű emberek alighanem
legalább olyan zavarba ejtőnek találták Quillint magát, mint a
makulátlanul ragyogó padlót vagy az ízléses berendezést.
Viszont a férfi nagyon jó értesülésekkel bírt. A felesége minden
pletykát megosztott vele. Nyilván látta Cadsuane arcán, hogy aes
sedai. Namine, a férfi legidősebb lánya a Fehér Toronyba ment, és
idővel a Barna ajah tagja lett. Ott maradt az ottani könyvtárban.
Egyáltalán nem volt szokatlan, hogy egy domani ezt a pályát
válassza – a Bandar Eban-i Terhana könyvtár a világ egyik
legnagyobbikának számított. De Namine olyan szokatlanul
könnyedén, mégis mélyrehatóan látta át a világ eseményeit, hogy
Cadsuane követte a kapcsolatait. Remélte, hogy jó helyzetben lévő
szülőket talál. A Fehér Toronyban élő leánygyermek általában elég
erős érzelmi kapocs volt ahhoz, hogy az emberek barátságosak
legyenek a többi aes sedaijal is. Így jutott el Quillinig. Nem bízott
meg teljesen a férfiban, de kifejezetten kedvelte.
– Mi hír a városban? – ismételte Quillin. De most igazán, milyen
fogadós az, aki a köténye alatt hímzett selyemmellényt visel? Nem
csoda, hogy az emberek furcsának találták. – Hol is kezdjem? Szinte
annyi már a hír, hogy észben sem tudom tartani!
– Kezdje Alsalammal! – kortyolt bele Cadsuane a borába. – Mikor
látták utoljára?
– Hiteles tanúkra kíváncsi, vagy a híresztelésekre?
– Mind a kettőre!
– Néhány jelentéktelenebb nemes és kereskedő állítja, hogy alig
egy hete is kapott még személyes üzenetet a királytól, asszonyom, de
én meglehetősen kétkedő volnék ezekkel a hírekkel kapcsolatban.
Nem sokkal a király… távollétének kezdete után felbukkantak az
első hamis levelek, amelyek állítólag az ő akaratát tolmácsolták.
Saját szememmel is láttam pár írott utasítást, amiben megbízom,
vagy legalábbis aminek a pecsétjét igazinak vélem, de hogy mikor
látták utoljára a királyt? Meglehet akár fél éve is, hogy bárki, akinek
valóban adok a szavára, hitelt érdemlően látta volna.
– És tudják, merre van?
A fogadós megvonta a vállát, és bocsánatkérően nézett rá.
– Egy ideig biztosra vettük, hogy a Kereskedőtanács áll az
eltűnése mögött. Nem nagyon tévesztették szem elől a királyt, és
gondoltuk, ők helyezték biztonságba a déli háborúskodás elől.
– De?
– De a forrásaim – ez alatt a feleségét értette – már nincsenek róla
meggyőződve. A Kereskedőtanács mostanában túlságosan is
szétszórt, minden egyes tagja próbálja megakadályozni, hogy Arad
Doman szétessen körülötte. Ha náluk lenne a király, mostanra már
megmutatták volna.
Cadsuane nyugtalanul kopogott a körmével a kupáján. Mégis
lenne valami kis igazság abban, hogy az al’Thor kölyök szerint az
egyik Kitaszított tartja fogva Alsalamot?
– Mi van még?
– Aielek vannak a városban, asszonyom – dörzsölt le Quillin egy
láthatatlan foltot az asztalról.
Cadsuane kifejezéstelenül rámeredt.
– Észre sem vettem!
A férfi felnevetett.
– Persze, persze, gondolom, ez nyilvánvaló. De a vidéken egészen
pontosan huszonnégyezren tartózkodnak. Egyesek szerint az
Újjászületett Sárkány csak azért küldte ide őket, hogy a hatalmát
fitogtassa. Végtére is ki hallott még róla, hogy az aielek ételt
osztanának? A város szegényeinek a fele fél elmenni az ételért,
rettegnek tőle, hogy az aielek szokásuk szerint megmérgezték a
gabonát!
– Szokásuk szerint? – A nő ezt a pletykát még életében nem
hallotta.
Quillin biccentett.
– Egyesek szerint ők tehetnek arról, hogy megromlik az étel,
asszonyom.
– De errefelé is hosszabb ideje voltak már ilyen váratlan
ételromlások azelőtt is, hogy az aielek megérkeztek volna, nem?
– Persze, persze – mondta Quillin. – De nehéz észben tartani az
ilyesmit, amikor hirtelen ennyi gabona rothad el. Ráadásul az egész
még sokkal rosszabb, mióta a Sárkány nagyúr megérkezett!
Cadsuane belekortyolt a borba, hogy elrejtse a fintorát. A helyzet
rosszabb lett, amióta al’Thor megérkezett? Ez is csak újabb pletyka,
vagy igaz? Leengedte a kupát.
– És a többi különös esetről a városban mit tud? – kérdezte
óvatosan. Kíváncsi volt, mit fog hallani.
– Hallott már róluk? – hajolt előre Quillin. – Az emberek persze
nem szívesen beszélnek róla, de a forrásaim sok mindent hallanak.
Csecsemők születnek halva, emberek halnak meg olyan kis esésektől
is, ami máskor zúzódást sem okozna, kövek potyognak le a
háztetőkről, és ütik agyon a kofákat. Veszedelmes időket élünk,
asszonyom! Nem szívesen adnék tovább híreszteléseket, de magam
is láttam a számokat!
Mindez egyáltalán nem volt váratlan.
– De persze ott a mérleg másik serpenyője.
– A mérlegé?
– Szokatlanul sok házasság – intett a nő. – Vadállatok elől
sértetlenül megmenekülő gyermekek, a kolduscsalád padlója alatt
váratlanul felfedezett vagyon. Ilyesmik.
– Ez tényleg jól hangzik – kuncogott fel Quillin. – Sosem szabad
feladni a reményt, asszonyom?
– Egyetlen ilyen történetet sem hallott? – kérdezte Cadsuane
döbbenten.
– Nem, asszonyom. De ha kívánja, körbekérdezhetek!
– Legyen szíves!
Al’Thor ta’veren volt, de a Minta az egyensúlyra épült. Ahány
ember csak meghalt véletlenszerűen, mert Rand a városban
tartózkodott, annyi csodás megmenekedésnek kellett volna esnie.
Mit jelenthetett, ha már ez sem működött?
Tovább faggatta Quillint. Először a Kereskedőtanács tagjainak
hollétéről kérdezte ki. Tudta, hogy az al’Thor kölyök mindegyiküket
el akarja fogni, és ha sikerül bármit is megtudnia a rejtekhelyükről,
amit a fiú még nem ismer, az nagyon hasznos lehet. Megkérte
Quillint, hogy tudjon meg minél többet a többi domani nagyváros
gazdasági helyzetéről is, és szóljon, ha lázadókról hall, vagy ha a
taraboniak átcsapnak a határon.
Amikor végre elhagyta a fogadót, és vonakodva újra az arcába
húzta a csuklyát a ragacsos, délutáni fülledtség dacára is, azon kapta
magát, hogy sokkal több kérdéssel távozik, mint amennyivel
érkezett.
Esőre állt az idő. Persze manapság mindig úgy tűnt, mintha
bármelyik pillanatban szakadni kezdene. Borús, nyomorúságos idő
volt, szürke ég, egymásba olvadó, egyforma fellegek. Legalább előző
éjszaka tényleg esett is: ettől valamiért elviselhetőbbnek érződött a
nyomottság is. Mintha természetesebb lett volna: legalább úgy
lehetett tenni, hogy a folyamatos félhomály nem csak a Sötét Úr
ébredezésének újabb jele. Megaszalta az embereket az iszonyatos
szárazsággal, megfagyasztotta őket a hirtelen jött téllel, és most
láthatóan a puszta lehangoltsággal próbált végezni velük.
Cadsuane megrázta a fejét, és toppantott egyet a klumpájával,
hogy biztos lehessen benne, nem hagyja el út közben, aztán
felkopogott a fajárdára, és megindult a kikötő felé. Látni akarta,
mennyire helytállóak az étel megromlásáról szóló híresztelések.
Vajon tényleg egyre pusztítóbbak lettek al’Thor körül a különös
események, vagy ő gyengült el annyira, hogy csak azt látta, amitől a
legjobban tartott?
Al’Thor. Be kellett ismernie, hogy nem megfelelően bánt vele.
Persze a férfi a’dam kapcsán nem hibázott, bármit mondott is
al’Thor. Bárki lopta is el tőle, elképesztően erős és ügyes volt. Ha
valaki képes volt feltörni a védelmét, az könnyedén elugorhatott
volna a seanchanokhoz is, hogy szerezzen egy másik férfiakra való
a’damet. Biztos halomban áll náluk.
De nem, az a’damet azért az ő szobájából vitték el, hogy éket
verjenek közéjük, ebben egészen biztos lehetett. Talán a lopásnak
volt egy másik célja is: hogy elfedjen valamit, mégpedig azt, hogy a
szobrocska visszakerült al’Thorhoz. Mostanában olyan sötét kedve
volt a kölyöknek, hogy megjósolni sem lehetett, miféle pusztítást hajt
majd végre vele.
Szerencsétlen, ostoba kölyök! Sosem lett volna szabad
elszenvednie, hogy pórázvégre kapja az egyik Kitaszított! Ez is csak
azt juttatta az eszébe, amikor az aes sedaiok megverték és ládába
zárták. Neki mostantól még nehezebb dolga volt. Ha nem lehetetlen.
Szembe kellett néznie a kérdéssel. Vajon tényleg menthetetlen
már a fiú? Tényleg túl késő megváltoznia? És ha igen, ő, Cadsuane,
mit tehetne? Tehetne-e bármit is? Az Újjászületett Sárkánynak
találkoznia kellett a Sötét Úrral Shayol Ghulban. Ha nem tette,
minden elveszett. De mi van, ha akkor is ugyanúgy elveszik minden,
ha hagyják, hogy találkozzon vele?
Nem. Nem volt hajlandó elhinni, hogy a csata már most elveszett.
Kellett lennie valaminek, ami visszafordíthatta alThort. De mi?
A fiú egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy paraszt, ha hirtelen
hatalmat kap: nem vált sem önzővé, sem kicsinyessé. Nem halmozott
fel kincseket, és nem kapta el valamiféle gyermekes bosszúvágy azok
ellen, akik fiatalabb korában megalázták. A legtöbb döntése bölcs
volt – már persze azok, amikkel nem rohant forrófejűen a
veszedelembe.
Cadsuane továbbsietett a járdán. A város tele volt a szomorú
helyzetükhöz cseppet sem illően színes ruhában kuporgó domani
menekültekkel. Néha a nedves fajárdán ücsörgő csoportokat kellett
kikerülnie: rögtönzött táborok szöktek szárba a sikátorok szájában és
a házak nem használt oldalsó bejáratában. Egyikük sem mozdult,
hogy átengedje. Mi haszna volt az aes sedai vonásoknak, ha nem
mutathatta meg őket? Túl zsúfolt volt ez a város.
Egy zászlósor mellett lassított le. A felirat alapján megérkezett a
kikötő felügyelethez. Közvetlenül előtte terült el a kikötő: a
dokkokban vagy kétszer annyi Atha’an Miere hajó állt, mint
legutóbb. A többségük vágó volt, a tengeri nép hajófajtái közül a
legnagyobb. Jó néhány átalakított seanchan hajó is akadt. Alighanem
akkor lopták őket, amikor nemrégiben tömegesen kellett
menekülniük Ebou Darból.
A kikötő zsúfolásig telt a gabonára váró emberekkel. Mindenki
kiabált, lökdösődött, és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha bárkit is
aggasztana a Quillin emlegette „méreg”. Persze az éhezés elég sok
félelmet legyőzött. A tömeget a kikötői munkások felügyelték, de
akadtak köztük barna cadin’soros aielek is lándzsával a kezükben, és
olyan vad, szigorú pofával, amilyet csak egy aiel vághatott. Úgy tűnt,
elég sok kereskedő is lézeng a kikötőben. Talán rá akarták tenni a
kezüket a gabona egy részére, hogy elraktározzák, és később
felhasználják.
A kikötő nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint al’Thor érkezte óta
bármelyik nap. Miért torpant meg mégis? Mintha valami
végigbizsergett volna a nyakán, mintha…
Megpördült. Csak ekkor vette észre a sáros utcán végiglovagló
menetet. Al’Thor büszkén ült fekete lován, hozzá illően fekete
ruhában, amelyet épp csak egy kis vörös hímzés díszített. Szokás
szerint egy csapat katona, tanácsadó és egyre több domani talpnyaló
követte.
Cadsuane meglehetősen gyakran belebotlott a fiúba az utcán.
Kényszerítette magát, hogy maradjon, ahol van, ne ugorjon be
valamelyik sikátorba, bár azért még jobban az arcába húzta a
csuklyát, hogy eltakarja azt. Al’Thor semmi jelét nem mutatta, hogy
felismerte volna, miközben ellovagolt előtte. Láthatóan szokása
szerint saját baljós gondolataiba merült. Cadsuane a legszívesebben
rákiáltott volna, hogy haladjon már, szerezze meg Arad Doman
koronáját, és menjen a dolgára, de nem tette. Nem hagyhatta, hogy
közel háromszáz éves életének úgy legyen vége, hogy kivégezteti az
Újjászületett Sárkány!
Elhaladt a menet. Amikor a nő elfordult, megint úgy érezte,
mintha a szeme sarkából valamiféle… sötétséget látna a kölyök
körül, mintha túl sűrűn állt volna körülötte a felhők nyomasztó
árnyéka. Ha egyenesen ránézett, eltűnt a homály, sőt ahányszor
próbálta jobban szemügyre venni, azonnal szertefoszlott. Csak a
szeme sarkából látta, és csak akkor, ha véletlenül botlott bele a
kölyökbe.
Hosszú élete során sosem olvasott vagy hallott még hasonlóról.
Halálosan megrettentette, hogy épp az Újjászületett Sárkány körül
látja. Ez az egész túlnőtt az ő büszkeségén, túlnőtt még a hibáin is.
Nem. Mindig is nagyobb volt nála. Al’Thort irányítani nem olyan
volt, mintha egy vágtató lovat irányítana az ember, hanem mintha
magát a nyílt tengeren tomboló vihart lovagolná meg!
Képtelen lett volna bármerre fordítani. A fiú nem bízott az aes
sedaiokban, és minden oka megvolt rá. Mintha senkiben sem bízott
volna, kivéve talán Mint, de Cadsuane hiába próbálta befolyásolni őt,
a lány nem engedett. Majdnem olyan rossz volt, mint al’Thor maga.
Semmi értelme nem volt lejönnie a kikötőbe. Semmi értelme nem
volt beszélnie az informátoraival sem. Ha nem tesz valamit
hamarosan, mindannyian elvesztek. De mit tehetne? Nekidőlt a
mögötte lévő falnak. A háromszögletű zászlók ott csattogtak előtte.
Északra mutattak. A Fertő és al’Thor végső úti célja felé.
Hirtelen eszébe jutott valami. Úgy kapott az ötletbe, mint az
örvényben fuldokló a kötél után. Nem tudta, mihez köthették, de nem
volt más reménye.
Sarkon fordult, és visszasietett arra, amerről jött. Lehajtotta a
fejét. Gondolni is alig mert a tervére. Olyan könnyen kudarcot
vallhat! Ha al’Thoron tényleg annyira eluralkodott a dühe, mint ő
hitte, még ez sem biztos, hogy elég lesz.
De ha tényleg olyan rossz a helyzet, semmi sem segítene már
rajta, azaz nem volt mit veszítenie. Csupán az egész világot.
Átverekedte magát a tömegen, néha még a sáros útra is lement,
hogy kikerülje az összezsúfolódott embereket, de végül csak elért a
palotához. Néhány aiel átvette a tábort, ahol Dobraine emberi
állomásoztak a cairhieni visszavonulásáig. Mindenhol ott voltak.
Akadt, aki az udvaron tanyázott, mások a palota egy szárnyában,
vagy a környező épületekben laktak.
Cadsuane az aiel palotaszárny felé vette az irányt, és nem
állították meg. Kivívott magának jó néhány olyan előjogot az aielek
között, amit a többi nővérnek nem sikerült megszereznie. Sorileát és
a többi tudós asszonyt az egyik könyvtárban találta, tanácskozás
közben. Persze a földön ültek. Sorilea odabiccentett neki, amikor
belépett. Az aiel nő sovány volt, csupa csont és napcserzett bőr, de
mégsem hitte volna senki törékenynek. A tekintete hatalmas erőről
árulkodott, és az arca, bár érdessé tette a nap és a szél, túl fiatal volt a
korához képest. Hogy lehet, hogy a tudós asszonyok ilyen sokáig
éltek, de nem tűntek kortalannak, mint az aes sedaiok? Erre a
kérdésre Cadsuane sem tudta a választ.
Fejet hajtott, és csatlakozott a tudós asszonyokhoz. Ő is leült a
padlóra, nem kért párnát sem. Mélyen Sorilea szemébe nézett.
– Kudarcot vallottam – jelentette be.
A tudós asszony csak biccentett, mintha egyetértene vele.
Cadsuane nehezen ugyan, de elfojtotta az ingerültségét.
– A kudarc nem szégyen – szólt Bair –, ha valaki más tehet róla.
Amys bólintott.
– A car’a’carn a többi férfinál is makacsabb, Cadsuane sedai.
Nem tartozol nekünk tohhal!
– Szégyen ide, toh oda – felelte ő –, nemsokára ez az egész mit
sem számít. De van egy tervem. Segítetek nekem?
A tudós asszonyok összenéztek.
– Mi a terved? – kérdezte Sorilea.
Cadsuane elmosolyodott, és nekiállt magyarázni.
Rand hátranézett a válla fölött. Látta, ahogy Cadsuane végre
eloson. Biztos azt hitte, hogy nem vette észre, ahogy ott bujkál az
utca szélén! A köpeny eltakarta az arcát, de semmi sem rejthette el
azt a magabiztos tartást. Nem, még az esetlen lábbeli sem. Még most
is mintha uralta volna a helyzetet, ahogy áttört a tömegen. Az
emberek ösztönösen kitértek az útjából.
Nagyon játszott a tilalmával, mindenhová követte őt városszerte.
De egyelőre nem fedte föl előtte az arcát, úgyhogy Rand hagyta,
hadd tegye. Talán tényleg nem volt valami bölcs lépés száműznie, de
most már semmit sem tehetett. Ezentúl jobban kell majd uralkodnia
magán. Jégbe kell fojtania a haragját, hiába füstölög a mellkasában,
hiába lüktet úgy, mintha még egy szíve nőtt volna.
Visszafordult a kikötőhöz. Lehet, hogy nem volt sok értelme,
hogy személyesen felügyelje az ételosztást. De arra a felfedezésre
jutott, hogy a gabona lényegesen jobb eséllyel kerül a rászorulókhoz,
ha a szétosztásával megbízott emberek tudják, hogy rajtuk tartja a
szemét. Mindig ez volt a vége, ha egy országban sokáig nem volt
király: megérdemelték, hogy lássák, hogy valaki kézben tartja a
dolgokat.
Amikor a mólókhoz ért, megfordította Tai’daishart, és ráérősen
végigléptetett az egyik mentén. Odapillantott a mellette lovagoló
asha’manre. Naeffnek erős, szögletes arca volt, nyurga, katonára
valló testfelépítése. Nem véletlenül: az andori gárdában szolgált,
mielőtt visszavonult volna undorában „Gaebril nagyúr” uralma alatt.
Aztán valahogy elkeveredett a Fekete Toronyba, és most mind a
kard, mind a sárkány ott csillogott a gallérján.
Végül kénytelen lesz hagyni, hogy Naeff visszatérjen az aes
sedaiához – az első őrzőként megkötött asha’manek közé tartozott –,
vagy ide kell hozatnia a nőt. Nem örült, hogy még egy aes sedait el
kell viselnie, bár Melavaire Demasiellin, a Zöld ajah tagja az aes
sedaiok között egész kellemes nőszemélynek számított.
– Folytasd! – mondta Naeffnek lovaglás közben. Az asha’man
hozta-vitte az üzeneteket, ő találkozott a seanchanokkal és Bashereral.
– Nos, nagyuram – magyarázta tovább a férfi –, ez csak megérzés,
de azt hiszem, nem fogják elfogadni, hogy Katarban legyen a
találkozó. Mindig elkezdenek akadékoskodni, ha Bashere nagyúr
vagy jómagam felvetjük a dolgot, és azt mondják, hogy további
utasításokra van szükségük a Kilenc Hold Leányától. A hangjuk
alapján viszont az „utasítás” az lesz, hogy ez a helyszín számukra
elfogadhatatlan.
Rand halkan válaszolt.
– Katar semleges terület, nem tartozik Arad Domanhoz, és nem
fekszik mélyen seanchan területen sem.
– Tudom, nagyuram. Mindent megpróbáltunk. Higgye el!
– Rendben – mondta a Sárkány. – Ha továbbra is ilyen makacsok,
akkor javasolhatok más helyszínt is. Menj vissza hozzájuk, és mondd
meg nekik, hogy Falméban találkozunk!
A hátuk mögött Flinn halkan füttyentett egyet.
– De nagyuram – nézett rá Naeff –, az igencsak a seanchan határ
túloldalán van!
– Tudom – mondta Rand, és odapillantott Flinnre. – De van
némi… történelmi jelentősége. Biztonságban leszünk, ezeket a
seanchanokat nagyon köti a becsület. Nem támadnak meg minket, ha
tárgyalni megyünk.
– Biztos benne? – kérdezte Naeff halkan. – Nem tetszik nekem,
ahogy engem méregetnek, nagyuram. Megvetés csillog mindegyikük
szemében. Megvetés és szánalom, mintha a fogadó mögött kolduló,
girhes kóbor kutya lennék. A Fény égessen meg, rosszul vagyok tőle!
– Mindig náluk vannak a nyakörveik is, nagyuram – jegyezte meg
Flinn. – Tárgyalás ide, tárgyalás oda, viszket majd a tenyerük, hogy
mindegyikünket megkössenek!
Rand lehunyta a szemét, és magába fojtotta tomboló haragját.
Hagyta, hogy a sós tengeri szél az arcába vágjon. Kinyitotta a
szemét, és felnézett a sötét fellegek borította égre.
Nem gondol a nyakára feszülő fémpántra, a Min nyakára feszülő
kezére. Az már a múlt.
Keményebb volt az acélnál is. Nem törhették meg!
– Békét kell kötnünk a seanchanokkal – közölte. – Akkor is, ha
különbözünk egymástól!
– Különbözünk? – kérdezte Flinn. – Nem hiszem, hogy erre azt
mondanám, csupán különbözünk. Rabszolgává akarnak tenni
mindannyiunkat, talán végezni is akarnak velünk. És ráadásul meg
vannak róla győződve, hogy nekünk tennének vele szívességet!
Rand elkapta a férfi tekintetét. Flinn nem volt lázadó, a
leghűségesebb emberei közé tartozott. De ő most mégis addig meredt
rá, amíg meg nem roskadt a férfi válla, és le nem hajtotta a fejét.
Nem hagyhatta, hogy ellentmondjanak neki. Az vezetett a
nyakörvhöz is. Hogy ellentmondtak neki. És hazudtak. Többé nem
engedi meg.
– Bocsásson meg, nagyuram! – morogta végül Flinn. – A Fény
égessen meg, Falme kitűnő választás! Egyfolytában az eget kémlelik
majd félelmükben!
– Most eredj az üzenettel, Naeff! – mordult fel Rand. – Minél
előbb végezni akarok ezzel!
Az asha’man biccentett. Megfordította a lovát, és elléptetett a
menettől. Kis csapatnyi aiel csatlakozott hozzá. Az ember csak olyan
helyről tudott Utazni, amit már jól ismert, Naeff sem nyithatott
Kaput csak úgy, a kikötő közepén. Rand továbblovagolt. Aggasztotta
Lews Therin hallgatása. Az őrült mostanában meglepően csendes
volt. Rand azt hitte volna, ez felderíti, de mégis zavarta. Csak az az
ismeretlen hatalom lehetett az oka, amit fókuszált. Még most is
gyakran hallotta, hogy a fejében halálra rettenve sírdogál és sutyorog
az őrült.
– Rand?
Megfordult. Nem is hallotta, hogy Nynaeve közelebb léptetett
hozzá. A nő merész, zöld ruhát viselt; domani mércével persze igen
visszafogott volt, de így is lényegesen többet megmutatott belőle,
mint amit annak idején, a Folyóközben illőnek vélt volna. Persze
joga van megváltozni, gondolta Rand. És az, hogy kihívóbban öltözik,
igazán nem akkora változás ahhoz képest, hogy én meg száműzök és
kivégeztetek embereket.
– Hogy döntöttél? – kérdezte a nő.
– Falmében találkozom velük – válaszolta.
Nynaeve halkan mormogott.
– Ez meg mi volt? – kérdezett vissza Rand.
– Ó, csak az, hogy mekkora egy gyapjúagyú idióta vagy! – nézett
a szemébe Nynaeve dacosan.
– Falme nekik is elfogadható lesz – jelentette ki a férfi.
– Hát persze – bólintott a nő. – Ott teljesen az ő kezükben leszel.
– Nem engedhetem meg magamnak, hogy tovább várjak, Nynaeve
– magyarázta Rand. – Vállalnom kell ezt a kockázatot. Nem hinném,
hogy megtámadnának.
– A legutóbb sem hitted, ugye? – kérdezte Nynaeve. – Amikor
elveszítetted a kezedet.
A férfi lenézett a csonkra.
– Nem túl valószínű, hogy most is lesz velük egy Kitaszított.
– Biztos vagy benne?
Rand Nynaeve szemébe nézett, de a nő állta a tekintetét.
Manapság nem voltak rá sokan képesek. Végül ő rázta meg a fejét.
– Nem, nem vagyok benne biztos.
Nynaeve csak szipákolt egyet válaszul, jelezve, hogy ezt a vitát ő
nyerte.
– Akkor majd nagyon óvatosak leszünk. Talán kissé
kényelmetlenül érzik majd magukat, ha eszükbe jut, mi történt,
amikor legutóbb Falmében jártál…
– Én is ebben reménykedem – mondta Rand.
A nő megint motyogott magában valamit, de ő nem értette.
Nynaeve-ből sosem lesz ideális aes sedai, ahhoz nem uralkodik elég
jól az érzelmein, különösen a haragján. De Rand nem bánta: legalább
mindig tudta, Nynaeve-vel épp hogyan állnak. Az egykori
javasasszonynál rosszabb cselszövőt elképzelni is nehéz lett volna.
Ezért volt olyan értékes. Megbízhatott benne. Ezt nem sok
mindenkiről mondhatta el.
De benne megbízunk, ugye? – kérdezte Lews Therin. Ugye?
Rand nem válaszolt. Végigellenőrizte az egész kikötőt. Nynaeve
végig ott maradt mellette. Láthatóan igen komor hangulatban volt,
bár a férfinak fogalma sem volt róla, miért. Most, hogy Cadsuane-t
száműzte, végre Nynaeve lehet az elsődleges tanácsadója. Azt hitte,
ennek örülni fog.
Talán Lan miatt aggódott. Rand visszafordította a menetet a
városközpont felé, és megkérdezte:
– Hallottál felőle bármit is?
Nynaeve elkeskenyedett szemmel nézett fel rá.
– Kiről?
– Tudod, kiről – válaszolta ő, és ellovagolt egy sor élénkvörös
zászló mellett. Egymás mellett sorakozó otthonokon lobogtak, és azt
mutatták, egy család sarjai laknak mindben.
– Azzal nem kell neked törődnöd, ő mit csinál! – vágta rá
Nynaeve.
– Az egész világgal törődnöm kell, Nynaeve – nézett rá a nőre. –
Vagy szerinted nem?
Az aes sedai kinyitotta a száját, alighanem rá akart förmedni,
aztán a szemébe nézett, és elakadt a szava. A Fényre! – gondolta
Rand, ahogy meglátta a nő arcán felsötétlő rettenetet. Most már
Nynaeve-vel is meg tudom csinálni. Mit látnak, amikor rám néznek?
Nynaeve arckifejezése láttán kis híján ő is megijedt saját magától.
– Lannal minden rendben lesz – kapta el a tekintetét a nő.
– Malkierbe lovagolt, ugye?
Nynaeve elvörösödött.
– Mikor ér oda? – kérdezte Rand. – Még nem ért a Fertőbe, ugye?
Lan kötelességének és végzetének is látta, hogy egyenesen,
egymaga Malkierbe lovagoljon. A királyságot – Lan királyságát –
évtizedekkel korábban elemésztette a Fertő, amikor a férfi még csak
karon ülő gyermek volt.
– Két-három hónapja lehet még – mondta Nynaeve. – De…
aggaszt, hogy milyen forrófejű. Ragaszkodott hozzá, hogy vigyem el
a Határvidékre. Engedelmeskedtem neki, de Saldaeában hagytam.
Azt akartam, hogy a lehető legmesszebb legyen a Réstől. Jó nehéz
terepen kell átkelnie, hogy odaérjen!
Rand jeges hidegséget érzett, ha belegondolt, hogy Lan a Rés felé
tart. Gyakorlatilag a biztos halálba. De igazán nem tehetett semmit
ellene.
– Sajnálom, Nynaeve! – szólt, bár nem volt benne sok
együttérzés. Mostanában nehezére esett bármit is érezni.
– Azt hiszed, odaküldtem egyedül? – csattant fel a nő. –
Gyapjúagyúak vagytok mind a ketten! Gondoskodtam róla, hogy
legyen serege, hiába nem akarta!
És Nynaeve képes is volt rá, hogy sereget szerezzen a férjének.
Talán figyelmeztette a maradék malkierieket Lan nevében. Lan
furcsa egy alak volt: nem volt hajlandó felemelni Malkier zászlaját,
vagy királynak nevezni magát, mert félt tőle, hogy a halálba vezetné
a honfitársait. De ő maga szemrebbenés nélkül kész volt nekivágni a
biztos halálnak a becsület nevében.
Én is ezt tenném? – kérdezte magától Rand. A biztos halálba
lovagolnék a becsület nevében? De az ő helyzete nagyon más volt.
Lan választhatott. Egyetlen prófécia sem mondta ki, hogy Lannak
meg kell halnia, bármit gondolt is a sorsáról.
– Ettől persze még elkélne neki a segítség – jegyezte meg
Nynaeve feszengve. Mindig feszengett, ha segítséget kellett kérnie. –
Nem lesz valami nagy a serege. És nem hiszem, hogy sokáig bírják
majd a trallokok ellen.
– Megtámadja őket? – kérdezte Rand.
Nynaeve habozott.
– Nem mondta – válaszolta. – De igen, azt hiszem, megtámadja
őket. Szerinte csak az idődet pazarolod, Rand. Ha megérkezik, és
lesz serege, és látja, hogy a trallokok már a Tarwin-résben
gyülekeznek… igen, akkor szerintem megtámadja őket.
– Akkor megérdemli, amit kap. Azért kapja, mert nem velünk
lovagolt – jegyezte meg Rand.
Nynaeve rámeredt.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Mi mást mondhatnék? – kérdezte Rand halkan. – Nyakunkon az
Utolsó Csata. Talán ugyanakkor támadom meg a Fertőt, mint Lan.
Talán nem. – Elhallgatott. Eszébe jutott valami. Ha Lan és a serege,
bármekkorát sikerül is útközben toboroznia, a Résnél támad… azzal
elvonja a figyelmet. Ha ő nem ott támad, összezavarhatja az
Árnyékot. Lecsaphat rájuk, amikor a legkevésbé számítanak rá, mert
Lanra figyelnek.
– Igen – mormolta elgondolkozva. – Tényleg jó szolgálatot tehet
nekem a halála!
Nynaeve szeme elkerekedett dühében, de Rand nem törődött vele.
Valahol mélyen, egy nagyon csendes kis zugban aggódott a
barátjáért. De el kellett fojtania ezt az aggodalmat, el kellett
hallgattatnia! Ám a hang tovább sustorgott. A barátjának tart. Ne
hagyd cserben…
Nynaeve Rand őszinte elismerésére leküzdte a dühét.
– Beszélünk még a dologról! – vetette oda neki kurtán. – Talán
majd miután belegondoltál, hogy mit is jelentene, ha cserbenhagynád
Lant!
Rand szerette azt hinni, hogy Nynaeve még mindig ugyanaz a
harcias kis javasasszony, aki annyit terrorizálta odahaza, a
Folyóközben. Mindig túljátszottá a szerepét, mintha csak attól félt
volna, hogy nem veszik komolyan, mert túl fiatal. De sokat érett
azóta.
Elértek a palotához. A kapu előtt Bashere ötven embere őrködött.
Egyszerre tisztelegtek, ahogy Rand átlovagolt közöttük. Átvágott a
kinn táborozó aieleken is, leszállt a nyeregből az istállónál, és
leemelte a kis szobrocskát a nyeregre erősített pántról. Túlméretezett
zsebébe dugta – inkább a kabátjába gombolt zsák volt már, mint
egyszerű zseb, és kifejezetten a szoborra szabták. A gömböt tartó kéz
kikandikált a mélyéből.
A tróntermébe ment. Most már nem nagyon nevezhette másképp,
elvégre áthozták neki a király trónját is. Hatalmas, aranyozott jószág
volt, a fába ékelt drágakövekkel kiverve. A támlája a feje fölé nyúlt.
Az ékkövek dülledt szemekként álltak ki, és az egészben volt valami
díszes pompa, ami neki nagyon nem tetszett. Nem a palotában
találták meg. Az egyik helyi kereskedő „vigyázott rá” a zavargások
alatt. Talán átvitt értelemben is szerette volna megszerezni magának.
Rand persze minden csiricsárésága ellenére leült a trónra, és
hosszan fészkelődött, hogy a zsebében lapuló szobrocska ne bökje a
bordáit. A város hatalmasságai nem tudták, mire véljék a
viselkedését, és jobb is volt ez így. Nem koronáztatta magát királlyá,
de az ő seregei biztosították a főváros békéjét. Arról beszélt, hogy
visszaállítja Alsalam uralmát, mégis úgy ült a trónján, mintha ott
volna a helye. Nem költözött be a királyi palotába. El akarta
bizonytalanítani a helyieket.
Igazság szerint még nem döntötte el, mi legyen. Nagyon sok múlt
az aznapi jelentéseken. Odabiccentett a belépő Rhuarcnak.
Az izmos aiel viszonozta a köszöntést. Aztán Rand felkelt a
trónról, és leültek a zöld kárpit borította emelvény elé leterített
színes, spirálmintás, kerek szőnyegecskére. Amikor először tette,
halkan, de látványosan felzúdultak a Rand egyre növekvő udvarához
csapódó domani tisztségviselők.
– Még egyet megtaláltunk és őrizetbe vettünk, Rand al’Thor –
jelentette be Rhuarc. – Alamindra Cutren az unokatestvére birtokán
bujkált az északi határtól nem messze. A saját birtokán lelt nyomok
egyértelműen oda vezettek.
Ezek szerint most már a Kereskedőtanács négy tagja is az ő
vendégszeretetét élvezte.
– És mi a helyzet Meashan Dubarisszal? Azt mondtad, lehet, hogy
őt is sikerül begyűjtenetek!
– Meghalt – felelte Rhuarc. – A csőcselék végzett vele úgy egy
hete.
– Biztos vagy benne? Lehet, hogy csak hazugság, hogy ne
keressük tovább!
– Én magam nem láttam a holttestét – válaszolta Rhuarc –, de
megbízható embereim vizsgálták meg, és szerintük illett rá a kapott
leírás. Elég meggyőzőnek tartom, hogy jó nyomon voltunk.
Ezek szerint négy fogolynál és két halottnál tartanak. Akkor már
csak négyet kell összeszednie, hogy elég tag legyen a kezében ahhoz
is, hogy rájuk parancsolhasson, válasszanak új királyt. Persze nem ez
lenne Arad Doman történelmében a legerkölcsösebb választás…
Miért is vesződik az egésszel? Nyugodtan kinevezhetne egy királyt,
vagy elfoglalhatná a trónt, ha akarja. Miért érdekelje, hogy a
domaniak mit gondolnak helyesnek?
Rhuarc egyre csak őt figyelte. Elgondolkozóan csillogott a szeme.
Alighanem neki is ugyanezen járt az esze.
– Kutassatok tovább! – mordult fel Rand. – Nem akarom
magaménak követelni Arad Domant, és vagy megtaláljuk a jog
szerinti uralkodót, vagy összeszedjük a Kereskedőtanácsot, hogy
válasszanak új királyt! Nem érdekel, ki lesz az, feltéve, ha nem
árnybarát!
– Ahogy akarod, car’a’carn – válaszolta Rhuarc, és felkelt, hogy
menjen.
– Fontos, hogy rend legyen, Rhuarc – szólt utána Rand. – Nincs rá
időm, hogy megszilárdítsam ezt a királyságot. Nincs már sok hátra az
Utolsó Csatáig! – Nynaeve-re pillantott; a nő egy nagyobb csapat
Hajadonnal ácsorgott a terem túlsó végében. – Azt akarom, hogy a
hónap végére a Kereskedőtanács még négy tagja a kezemben legyen!
– Kegyetlen iramot diktálsz, Rand al’Thor – jegyezte meg Rhuarc.
Rand is felállt.
– Csak kerítsd elő ezeket a kereskedőket! Vezetők kellenek a
népnek!
– És a király?
Rand oldalra nézett, ahol Milisair Chadmar állt aiel őrei gondos
felügyelete alatt. A nő kissé… megviseltnek tűnt. Nemrég még
pompázatos, hollófekete haját szoros kontyba tornyozta, nyilván,
mert az volt a legkönnyebb. Még mindig drága ruhát hordott, de
gyűrötten lógott rajta, mintha túl hosszú ideje viselte volna. A szeme
vörös volt. Még most is gyönyörű látványt nyújtott, de inkább csak
úgy, ahogy egy festmény szép azután is, hogy összegyűrik, aztán újra
kisimítják.
– Vízben és árnyékban sose legyen hiányod, Rhuarc! – mondta
Rand elbocsátóan.
– Vízben és árnyékban sose legyen hiányod, Rand al’Thor! – A
magas aiel visszavonult, és néhány lándzsája követte.
Rand mély levegőt vett, aztán fellépett a csicsás trónra, és leült.
Rhuarcnak megadta a tiszteletet. Megérdemelte. A többieknek… nos,
nekik is épp annyi tiszteletet adott, amennyit érdemeltek.
Előrehajolt, és intett Milisairnek, hogy lépjen közelebb. Az egyik
Hajadon hátba bökte a nőt, hogy eredjen, és az kénytelen volt
előrelépni. Lényegesen riadtabbnak tűnt, mint amikor a legutóbb
meg kellett jelennie Rand színe előtt.
– Nos? – kérdezte a férfi.
– Sárkány nagyuram – kezdte a nő, és körbenézett, mintha csak
segítséget várt volna a teremben ácsorgó többi domanitól. Azok úgy
tettek, mintha nem is vették volna észre, még a hiú Ramshalan
nagyúr is elfordította a fejét.
– Beszélj, asszony! – förmedt rá Rand.
– A hírnök, akiről érdeklődött – bökte ki a nő –, meghalt.
Rand mély levegőt vett.
– És egészen pontosan hogy történt a dolog?
– Az emberek, akiknek a felügyeletére bíztam – hadarta a nő. –
Nem tudtam, milyen rosszul bántak a hírnökkel! Napokig nem adtak
neki inni sem, és aztán lázas beteg lett…
– Másképp mondva – kezdte Rand –, miután nem tudtál
információt kicsikarni belőle, hagytad, hadd rohadjon meg a
börtönben, és csak akkor jutott egyáltalán eszedbe, amikor
követeltem, hogy kerítsd elő?
– Car’a’carn – szólalt meg az egyik Hajadon, egy Jalani nevű,
rettentően fiatal lány, és előrelépett. – Azon kaptuk, hogy a holmiját
pakolja össze, mintha meg akarna szökni a városból!
Milisair látványosan elsápadt.
– Sárkány nagyúr – szólt. – Pillanatnyi gyengeség volt. Csak…
Rand intett, hogy hallgasson.
– Most mihez kezdjek veled?
– Ki kellene végeztetni, nagyuram! – lépett előre Ramshalan
nagyúr mohó vigyorral.
Rand a homlokát ráncolva pillantott fel. Nem várt választ a
kérdésére. Ramshalan nyurga volt, az arcán a jellegzetes, vékonyka
domani bajusz sötétlett, de jókora sasorra saldaeai ősökről
árulkodott. Valami elképesztő kék-narancssárga kabátot hordott, és a
fodros kézelő épp csak kilógott a ruhaujjából. Láthatóan a domani
felső osztály egyes rétegeiben ez számított divatosnak. A férfi
fülbevalóján nemesi háza címere fénylett, és egy repülő madarat
ábrázoló szépségflastrom feketéllett az arcán.
Randnek épp elég hozzá hasonló pojácával volt már dolga,
ismerte a kevés ésszel, sok befolyásos rokonnal bíró udvaroncokat.
Mintha a nemesség úgy potyogtatta volna őket, mint a
Folyóközben az anyajuhok a bárányokat. Ramshalan különösen
idegesítő példány volt, egyrészt az orrhangja miatt, másrészt mert
bárkit elárult volna, ha azzal az ő kedvére tehet.
De néha ennek a fajtának is megvolt a maga haszna. Néha.
– Te mit gondolsz, Milisair? – kérdezte Rand elgondolkozva. – Ki
kellene végeztesselek felségárulásért, ahogy ez a férfi javasolta?
A nő nem fakadt sírva, de láthatóan halálra rémül. A keze
remegett, ahogy Rand felé nyújtotta a karját, és elkerekedett
szemmel, pislogás nélkül nézte a férfit.
– Nem – jelentette ki végül ő. – Szükségem lesz rád az új király
megválasztásához. Mi hasznom lenne belőle, hogy az egész vidéket
átkutattatom a társaid után, ha nekiállok kivégeztetni a
Kereskedőtanács már megtalált tagjait?
A nő végre kifújta a levegőt, és megroskadt addig merev válla.
– Zárjátok ugyanabba a börtönbe, ahová ő zárta a király hírnökét!
– vetette oda Rand a Hajadonoknak. – Gondoskodjatok róla, hogy ne
jusson a foglya sorsára, vagy legalábbis addig semmiképp sem, amíg
nem végeztem vele!
Milisair elkeseredetten felkiáltott. Mire az aiel Hajadonok
kirángatták a sikoltozó nőt a teremből, Rand szinte már el is
feledkezett a dologról. Ramshalan elégedetten nézte a jelenetet; úgy
tűnt, a nő többször is nyilvánosan sértegette. Végre valami Milisair
mellett szólt.
– A Kereskedőtanács többi tagja – fordult Rand a domani
tisztviselők felé. – Bármelyikük is kapcsolatban volt a királlyal?
– Mindenki legalább négy-öt hónapja látta legutoljára, nagyuram
– felelte az egyikük, egy zömök, hordóhasú kis emberke, Noreladim.
– Bár nem tudjuk, Alamindrával mi a helyzet, hiszen csak nemrég…
fedezték fel.
Talán szolgálhat újdonságokkal, bár Rand nem tartotta
valószínűnek, hogy jobb nyomot tudna biztosítani, mint egy hírnök,
aki saját állítása szerint egyenesen Alsalamtól érkezett. A Fény
égesse meg azt a némbert, hogy hagyta meghalni!
Ha Graendal küldte a hírnököt, jegyezte meg Lews Therin
hirtelen, sosem lettem volna képes megtörni. Ahhoz túlságosan is ért
a Kényszerhez. Ügyes, nagyon ügyes…
Rand tétovázott. Ebben igaza volt az őrültnek. Amennyiben a
hírnök Graendal Kényszere alatt állt, nagyon kis esélye lett volna
csak annak, hogy képes árulni úrnője rejtekhelyét. Kivéve, ha
valahogy fel tudják oldani a Kényszer hálóját, amihez az ő
képességeit jócskán meghaladó Gyógyításra lett volna szükség.
Graendal mindig is nagyon gondosan eltüntette maga után a
nyomokat.
De még mindig nem lehetett benne biztos, hogy egyáltalán a
városban van. Ám ha talál egy hírnököt, akin rajta van Graendal
Kényszere, neki az is elég lesz.
– Beszélnem kell valakivel, aki szintén azt állítja, hogy üzenetet
kapott a királytól – jelentette ki. – Bárkivel, aki efféle kapcsolatban
állhatott vele a városban!
– Megtaláljuk őket, Sárkány nagyúr – jelentette ki sietve
Ramshalan.
Rand oda sem figyelt, csak biccentett. Ha Naeffnek sikerül
megszerveznie a találkozót a seanchanokkal, akkor nem sokkal
azután már el is hagyhatja Arad Domant. Remélte, hogy királlyal az
élükön hagyja itt őket; remélte, hogy addigra megtalálja és megöli
Graendalt. De azzal is kiegyezett volna, ha csak békét köt a
seanchanokkal, és élelmet hagy az ittenieknek. Nem oldhatta meg
mindenki gondját. Épp elég, ha addig engedelmességre kényszeríti
őket, amíg meg nem hal Shayol Ghulnál.
És így hagyja, hogy távoztával a világ újra megtörjön. A fogát
csikorgatta. Már így is túl sokat aggódott olyasmin, amin nem
segíthetett.
Ezért nem akarok én kinevezni új királyt Arad Domanban? –
gondolta. Hiszen amint meghalok, az illető elveszíti minden hatalmát,
és Arad Doman megint ott tart, ahol eddig. Ha nem egy olyan királyt
hagyok itt, gyakorlatilag a halálom pillanatában felajánlom a
seanchanoknak a királyságot.
Annyi mindent egyensúlyban kellett tartania. Annyi gond húzta a
vállát. Nem tudta mindet megoldani. Egyszerűen képtelen volt rá.
– Nem tetszik nekem ez az egész, Rand – mondta Nynaeve az ajtó
mellett állva, keresztbe font karral. – És nem végeztünk még Lan
dolgával sem!
A férfi legyintett.
– A barátod, Rand – mondta Nynaeve. – A Fényre! És mi a
helyzet Perrinnel és Mattel? Egyáltalán tudod, hol vannak? Mi
történt velük?
A színek felörvénylettek a férfi szeme előtt, és felvillantották,
ahogy Perrin Galaddal áll egy sátorban. Mi a fenét keresett Perrin
épp Galad mellett? És Elayne féltestvére mikor lépett be a
fehérköpenyek közé? A színek váltottak Matre: egy ismerős város
utcáin lovagolt épp. Caemlyn? Thom is ott volt vele.
Rand összevonta a szemöldökét. Érezte, ahogy Perrin és Mat
magához húzza a messzeségből. Ez is a ta’verenség része volt:
vonzották egymást. Mind a kettőjüknek ott kellett lennie mellette az
Utolsó Csatában.
– Rand? – kérdezte Nynaeve. – Nem is válaszolsz?
– Arra, hogy mi a helyzet Perrinnel és Mattel? – kérdezte ő. –
Életben vannak.
– Honnan tudod?
– Egyszerűen csak tudom. – Sóhajtott egyet, és megrázta a fejét. –
És ajánlom nekik, hogy maradjanak is életben! Mindkettőjükre
szükségem lesz, még mielőtt vége lenne ennek az egésznek!
– Rand! – csattant fel az asszony. – A barátaid!
– Csak szálak a Mintában, Nynaeve – kelt fel a férfi. – Már alig
ismerem őket, és gondolom, ők is ugyanezt mondanák rólam, ha
megkérdeznéd őket.
– Nem is törődsz velük?
– Törődnöm kellene? – Rand lesétált a trónjának helyet adó
kárpitozott emelvényről. – Az Utolsó Csatával törődöm. Azzal
törődöm, hogy békét kössek végre ezekkel a fényverte
seanchanokkal, hogy ne kelljen a viszályaikkal bajlódnom, és
eljuthassak az igazán fontos ütközetbe. Mindezek mellett
jelentéktelen, hogy mi van pár kölyökkel a saját kis falumból.
Kihívóan Nynaeve-re nézett. Ramshalan és a többi udvaronc
csendben elhátrált: nem akartak a Sárkány és az aes sedai tekintete
közt csapdába esni.
A nő hallgatott, bár az arcán végtelen szomorúság ömlött el.
– Ó, Rand! – sóhajtott fel végül. – Ez nem mehet így tovább! Ez a
keménység a végén összetör!
– Azt teszem, amit tennem kell – mondta ő, és felszűkölt benne a
harag. Tényleg nem hagyják abba, hogy egyre csak nyüstöljék,
amiért így döntött?
– De nem ezt kell tenned! – mondta a nő. – Tönkreteszed magad.
És aztán…
Rand haragja kirobbant. Megpördült, és a nőre bökött.
– Azt akarod, hogy téged is száműzzelek, mint Cadsuane-t,
Nynaeve? – bődült el. – Nem hagyom, hogy játszadozzatok velem!
Vége! Akkor adsz tanácsot, ha azt kérem, amúgy pedig nem
anyáskodsz felettem!
A nő hátrahőkölt, és ő a fogát csikorgatva fojtotta el a dühét.
Leengedte a kezét, de észrevette, hogy ösztönösen a zsebében lévő
kulcshoz nyúlt volna. Nynaeve tekintete a ter’angrealra tapadt, a
szeme elkerekedett, és Rand lassan, erőnek erejével elvitte onnan a
kezét.
Őt magát is meglepte a dühroham. Azt hitte, uralkodik az
érzelmein. Legyűrte a haragot, de meglepően nehezére esett.
Elfordult, és kivonult a teremből. Kivágta az ajtót. A Hajadonok
követték.
– Ma nincs több audiencia! – förmedt rá a kísérőire, akik szintén a
nyomába szegődtek volna. – Menjetek, és intézkedjetek, ahogy
parancsoltam! Kell a Kereskedőtanács többi tagja! Menjetek!
Szétszóródtak. Csak az aielek maradtak mellette, vigyáztak rá,
míg csak vissza nem ért a palotában kiválasztott szobákba.
Nem kellett már sokáig bírnia. Nem kellett már sokáig
egyensúlyoznia ezt a rengeteg mindent. Aztán vége lehet. És azon
kapta magát, hogy legalább annyira várja már ezt a véget, mint Lews
Therin.
Megígérted, hogy meghalhatunk! – mondta Lews Therin a
távolban zokogva.
Megígértem, mondta Rand. És meg is halunk!

 

 

 

Kilencedik fejezet
ÁRNYÉKFOLYÓK
Nynaeve a Bandar Ebant övező széles fal tetején állt, és lenézett a
sötétségbe merült városra. A fal a város szárazföld felőli részét ölelte
körbe, de Bandar Ebant lejtőre építették, és belátta az egészet.
Átlátott a város fölött, ki az öbölben sötétlő óceánra. Éjjeli köd ülte
meg a hullámokat, elfátyolozta a tenger éles, fekete tükrét. Mintha
csak a fenn gomolygó felhők tükörképe lett volna. A felhők
kísérteties gyöngyházfénnyel derengtek: bár nem látta a holdat, tudta,
hogy az világítja meg őket.
A köd nem érte el a várost, ritkán szivárgott be a házak közé.
Kinn gomolygott az óceán fölött, mint egy láthatatlan akadály
megállította erdőtűz füstje.
Még mindig érezte az északon tomboló vihart. Alig bírta
megállni, hogy ne vágtasson végig az utcán figyelmeztetően
kiabálva: Mindenki bújjon a pincébe! Tegyetek el elég ételt, mert
katasztrófa közeleg! Sajnos ez ellen a vihar ellen a legerősebb
földhányás, a legjobban megtámogatott falak sem segíthettek volna.
Ez teljesen más vihar volt.
Az óceánon gomolygó köd gyakran szelet jósolt, nem volt ez
másképp aznap este sem. Nynaeve magára csavarta a vállkendőjét, és
érezte a levegőt betöltő tengerbűzt. Összevegyült a túlzsúfolt város
kikerülhetetlen szagával. Szemét, embertömeg, a tűzhelyekről áradó
füst és korom. Hiányzott neki a Folyóköz. Arrafelé hideg szelek
fújtak telente, de mindig friss volt a levegő. Bandar Ebanban még a
szelek is elhasználtnak tűntek.
A Folyóközben soha többé nem lesz helye. Tisztában volt vele,
bármennyire fájt is a gondolat. Most már aes sedai volt, azzá vált, és
sokkal fontosabb volt neki, hogy nővér, mint egykor a
javasasszonyság volt. Az Egyetlen Hatalom segítségével annyi
mindenből fel tudta Gyógyítani az embereket, hogy az még most is
csodával töltötte el. És a Fehér Torony fennhatóságával a háta
mögött a világ leghatalmasabb emberei közé tartozott: csak a
tulajdon nővérei és egy-egy uralkodó érhetett fel vele.
Ami pedig az uralkodókat illette, egy királyhoz ment feleségül.
Lehet, hogy Lannak nem volt királysága, de attól még király volt. Ha
más szemében nem is, az övében igen. A férfi nem viselte volna jól a
folyóközi életet. És az igazság szerint már ő maga sem viselte volna
jól. Az az egyszerű élet, hiába, hogy egykor semmi mást nem tudott
elképzelni sem, most már unalmasnak tűnne, nem elégítené ki.
De ennek ellenére nehezen tudta elfojtani a vágyakozását,
különösen most, ahogy az éjjeli ködöt nézte.
– Ott! – szólalt meg Merise, és a hangját megélesítette a
feszültség. Cadsuane-nel és Corele-lel együtt a másik irányba néztek,
nem délnyugat felé, a városra és az óceánra, hanem keletre. Nynaeve
kis híján úgy döntött, hogy nem csatlakozik a társaságukhoz, mert
szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy Cadsuane legalább részben
őt okolja a száműzetése miatt. De túlságosan is vonzotta a lehetőség,
hogy láthatja a jelenéseket.
Elfordult a tengertől, és átvágott a fal tetején. Odalépett a többiek
mellé. Corele felnézett rá, de Merise és Cadsuane úgy tettek, mintha
észre sem vennék. Nynaeve-nek ez így pontosan meg is felelt. Bár
továbbra is zavarta, hogy Corele, a Sárga ajah tagja is csak ímmelámmal
fogadja el. Corele kellemes, együttérző nő volt, de nem volt
hajlandó elismerni, hogy ő is a Sárga ajah tagja lenne. Mindegy.
Előbb vagy utóbb neki is változtatnia kell az elképzelésein, ha
Egwene megszerzi a Fehér Torony fölött az uralmat!
Nynaeve kipislogott a mellvéd foghíján át, és a város alatt elterülő
sötét vidéket fürkészte. Épp hogy ki tudta venni a nyomornegyed
nyomait, ami még nemrégiben is a városfalakra tapadt. A városon
kívül dúló veszedelmek – a valósak és az eltúlzottak egyaránt –
szinte minden menekültet a város utcáira űztek, ahol a zsúfoltságban
pusztítani kezdtek a járványok és az éhínség, amit idáig cipeltek.
Randnek még mindig sok idejét felemésztette, hogy velük törődjön.
Odalenn, a letaposott kunyhókon túl csak bokrok voltak, csökött
kis fák, egy árnyékba burkolódzó fadarab, ami egykor talán egy
kerék része lehetett. A közeli mezők terméketlenül barnállottak.
Felszántották, bevetették őket, de mégis terméketlenek maradtak. A
Fényre! Miért nem nőtt már a gabona sem? Honnan lesz mit enni
idén télen?
De most nem ezért volt idefenn. Mit láthatott meg Merise? Hol…
Aztán már ő is látta. Akár az óceáni köd eltévedt szála, egy
cseppnyi fényes ragyogás suhant át a föld fölött. Nőni kezdett,
kidagadt, mint egy parányi viharfelhő. Gyöngyházszín fényben
ragyogott, mint odafenn a holdsütötte fellegek. Lassan egy gyalogló
férfi alakjába olvadt. Aztán a fényes köd újabb alakokat szült.
Pillanatokon belül egész ragyogó menet vonult át a sötét mezőn.
Gyászosan lépdeltek.
Nynaeve megborzongott, aztán szigorúan összeszidta magát.
Lehet, hogy a holtak lelkei, de egyelőre nem jelentettek veszélyt
senkire! De bárhogy próbálta is nyugalomra késztetni magát, a karja
libabőrös maradt.
A menet túl messze volt ahhoz, hogy a részleteket is lássa. Férfiak
és nők is vonultak a sorban, fényes derengés övezte őket, és úgy
hullámzott, akár a város zászlai. A jelenéseknek nem volt színe, csak
fénye, nem úgy, mint a mostanában egyre gyakrabban feltűnő
kísérteteknek.
A kint vonuló menetet teljességében különös, túlvilági fény
alkotta. A csapat jó néhány tagja – most már legalább kétszázan
lehettek – egy jókora tárgyat cipelt. Valamiféle hordszék lenne?
Vagy… nem. Egy koporsó volt az. Ezek szerint ez egy réges-régi
temetési menet lett volna? Mi történhetett ezekkel az emberekkel, és
miért hívta vissza őket az élők világa?
A városban terjengő szóbeszéd szerint a menet a Rand érkezése
utáni éjszakán tűnt fel először Bandar Ebanban. A falon őrködő
katonák, akik feltehetően a legszavahihetőbb forrásnak számítottak,
nyugtalanul ugyanezt mondták neki.
– Nem értem, ez miért zaklat fel mindenkit annyira – jegyezte
meg Merise taraboni akcentussal. Keresztbe fonta a karját a
mellkasán. – Mostanra már mind hozzászoktunk a kísértetekhez,
nem? És legalább ezektől itt senki sem olvadt el vagy kapott lángra.
A városból érkező jelentések alapján egyre gyakoribbak voltak az
efféle incidensek. Az elmúlt pár nap során Nynaeve három olyan
hihető beszámolónak nézett utána, ahol bogarak bújtak ki valakinek a
bőre alól, míg csak meg nem halt a szerencsétlen. Akadt egy férfi is,
akit egyik reggel szénné égve találtak meg az ágyában. A lepedőt
még csak meg sem perzselték a lángok. Ő maga is látta a holttestet.
Ezeket az incidenseket nem a kísértetek okozták, de az emberek
kezdtek mindent a jelenésekre fogni. Persze jobb, mintha Randet
okolnák érte, gondolta Nynaeve.
– Megőrjít, hogy csak ülünk a városban és várunk! – folytatta
Merise.
– Valóban nem tűnik túl gyümölcsözőnek az itt töltött idő –
helyeselt Corele. – Tovább kellene mennünk! Ti is hallottátok, hogy
kijelentette: közel már az Utolsó Csata!
Nynaeve-be belehasított a Lan iránt érzett aggodalom, és a Rand
iránti düh. A férfi még mindig úgy volt vele, hogy ha sikerül
ugyanakkorra időzítenie a támadását, mint amikor Lan a Tarwinréshez
ér, összezavarhatja az ellenségeit. Lehet, hogy Lan rohama
lesz az Utolsó Csata nyitánya. De akkor Rand miért nem akar
csapatokat küldeni, hogy megsegítse?
– Igen – mormolta Cadsuane elgondolkozva. – Alighanem igaza
van.
Miért nem dobta hátra a csuklyát? Rand láthatóan nem volt a
közelben!
– De akkor még több okunk lenne rá, hogy továbbmenjünk –
jelentette ki Merise komoran. – Rand al’Thor bolond! És Arad
Doman lényegtelen! Van királya? Nincs királya? Mit számít az?
– A seanchanok nem lényegtelenek – szipákolt egy sort Nynaeve.
– Velük mi a helyzet? Szerinted el kellene masíroznunk a Fertőbe, a
királyságainkat meg hátrahagynunk a hódítóknak?
Merise nem válaszolt. Corele elmosolyodott, és megvonta a vállát,
aztán odapillantott Damer Flinnre, aki a hátuk mögött összefont
karral támasztotta a falat. A cserzett bőrű öregember könnyed tartása
azt sugallta, hogy semmi fenyegetőt nem talált a kísértetmenetben.
És manapság még az is megeshetett, hogy neki volt igaza.
Nynaeve visszanézett a kísértetek felvonulására. Széles ívben
kerülték meg a városfalat. A többi aes sedai folytatta a beszélgetést.
Merise és Corele kihasználta az alkalmat, hogy hangot adhasson a
Randdel kapcsolatos ellenérzéseinek. Ki-ki a maga módján – az
egyikük keserűen, a másikuk barátságosan.
Nynaeve a legszívesebben megvédte volna a fiút. Bár mostanában
nehéz volt vele, kiszámíthatatlan volt, fontos munka várt rá Arad
Domanban. Közelgett a seanchanokkal való falmei találkozás ideje.
De Randnek ettől eltekintve is igaza volt abban, hogy kell valaki a
domani trónra. És mi a helyzet, ha Graendal tényleg itt lapul?
Márpedig Rand láthatóan hitt benne, hogy itt van. A többiek lehet,
hogy azt hiszik, Rand tévedett a Kitaszított kapcsán, de a fiú szinte
minden másik királyságban felfedett már Kitaszítottakat. Miért épp
Arad Domanban ne lett volna egy sem? Eltűnt király, forrongó vidék,
fejetlenség, éhínség, viszály? Az ember épp efféle gondokat várt egy
Kitaszított körül.
A többiek tovább beszéltek. Nynaeve nekikészült a távozásnak, és
csak ekkor vette észre, hogy Cadsuane őt figyeli. Habozott, és a
köpenybe burkolódzó nő felé fordult. Cadsuane arcát alig lehetett
látni a fáklyafényben, de Nynaeve mintha egy fintort kapott volna el
az árnyékok között, mintha a nőnek nem tetszene, hogy Merise és
Corele ennyit panaszkodik. Nynaeve és Cadsuane egy hosszú
pillanatig egymás szemébe néztek, aztán az idős aes sedai kurtán
biccentett, elfordult, és elvonult, miközben Merise épp az egyik
Rand-ellenes kirohanása kellős közepén tartott.
A többi aes sedai sietve próbálta beérni Cadsuane-t. Vajon mit
jelenthetett a tekintete? Cadsuane általában úgy bánt a többi aes
sedaijal, mintha annyi tiszteletet sem érdemelnének, mint egy málhás
szamár. Mintha mindegyiküket gyermeknek tartotta volna.
Persze figyelembe véve, hogy mostanában miképp viselkedtek az
aes sedaiok…
Nynaeve magában fintorogva indult el a másik irányba.
Odabólintott a falon álló őröknek. Az biztos, hogy Cadsuane nem a
tisztelete jeléül biccentett oda neki! Ahhoz túlságosan is önhitt és
beképzelt volt.
De akkor mihez kezdjen Randdel? A férfi nem akarta, hogy ő
vagy bárki más segítsen neki, de ez igazán nem volt újdonság. Akkor
is ugyanilyen makacs volt, amikor még a Folyóközben pásztorkodott,
és az apja is majdnem ugyanilyen rossz volt. Ez persze Nynaeve-et, a
javasasszonyt sosem akadályozta meg abban, hogy a segítségükre
legyen, és Nynaeve-et, az aes sedait sem állíthatja meg. Megbirkózott
a Coplinokkal és a Congarokkal is, egy beképzelt Rand al’Thor sem
okozhat neki gondot! A legszívesebben odavonult volna a
„palotájába”, hogy jól megmondja a magáét.
Épp csak… Rand al’Thor nem egy Coplin volt, sem egy Congar.
A Folyóköz legmakacsabbjait sem övezte olyan különös, gonosz
aura, mint őt.
Akadt már dolga veszedelmes emberekkel. Lan, a tulajdon férje is
veszedelmes volt, mint a cserkésző farkas, és nagyon sértődékeny
tudott lenni, bár ezt meglehetősen jól titkolta a legtöbb ember előtt.
De bármilyen fenyegető volt is, előbb vágta volna le a tulajdon
karját, mint hogy rá emelje.
Rand más volt. Nynaeve elért a falról a városba levezető
lépcsőhöz, és elindult rajta lefelé. Elhessegette az őröket, bár nagyon
ajánlgatták, hogy az egyikük elkíséri. Éjszaka volt, az egész város
tele menekültekkel, de ő egyáltalán nem volt védtelen. Elfogadta
azonban tőlük a lámpát. Ha az Egyetlen Hatalom segítségével
világította volna meg az utat, csak zavarba ejti a többi járókelőt.
Rand. Egykor azt hitte róla, épp olyan gyengéd, mint Lan. Szinte
már nevetséges volt az az ártatlanság, amivel a nőket védte. De az a
Rand már nem létezett. Újra megképzett előtte az a jelenet, amikor a
fiú száműzte Cadsuane-t. Komolyan elhitte, hogy Rand megölné
Cadsuane-t, ha még egyszer meglátná az arcát, és a puszta emlékbe is
beleborzongott. Biztos csak képzelgett, de mintha abban a
pillanatban határozottan sötétebb lett volna a szobában, mintha sötét
felhő vonult volna a nap elé.
Rand al’Thor kiszámíthatatlanná vált. Az is csak ezt mutatta, hogy
pár napja már ő is dührohamot váltott ki belőle. Persze nyilván
sosem száműzné, nem fenyegetné meg, bármit mondott is. Ennyire
még nem keményedett meg. Ugye nem?
Leért a kőlépcsők aljára, és kisétált az esti forgalom sarától
mocskos fajárdákra. Jobban összehúzta magán a kendőt. Az utca
túloldalán kis csoportokban kuporogtak az emberek. A boltok
bejáratai és a sikátorok torka valamelyest védték őket a széltől.
Valahonnan egy távolabbi csoportból gyermekköhögést hallott.
Megdermedt, aztán újra felharsant a köhögés. Nem volt valami
könnyű hang. Nynaeve magában motyogva vágott át az utcán, és
átverekedte magát a menekülteken. Magasba emelt lámpával nézte
végig egyik álmosan kuporgó csoportot a másik után. Nagy
részüknek a domaniakra jellemző rézszín bőre volt, de elég sok
taraboni is akadt. És… azok ott saldaeaiak lennének? Ez váratlanul
érte.
A menekültek többsége rongyos takaróba burkolódzva hevert
szegénykés holmija mellett. Emitt egy üst, amott egy dunyha. Egy
kislány aprócska rongybabát szorongatott: egykor szép lehetett, de
mostanra már hiányzott a fél karja. Rand láthatóan ügyesen az
uralma alá hajtotta az országokat, de a királyságainak többre lett
volna szüksége némi ingyen gabonánál. Stabilitás kellett volna nekik,
és valami – vagy valaki akiben hihetnek. Rand egyre kevésbé tudta
akár egyiket, akár másikat megadni nekik.
Honnan is hallotta azt a köhögést? A legtöbb menekült nem
válaszolt neki, de aki igen, az is habozva felelt a kérdésekre. Amikor
végre sikerült megtalálnia a fiút, már igencsak ingerült volt. A szülők
két farácsos bolt közt, egy kis benyílóban vetettek maguknak ágyat,
és amikor Nynaeve közelebb ért, az apa felkelt, hogy szembeszálljon
vele. Zömök domani fickó volt sötét, tépett szakállal és vaskos,
egykor alighanem domani módira nyírt bajusszal. Nem viselt
kabátot, és az inge kis híján teljesen elrongyolódott.
Nynaeve megsemmisítően végigmérte – ezt a pillantást már jóval
aes sedai kora előtt megtanulta. A férfiak igazán olyan ostobák
tudtak lenni! Ennek is alighanem haldoklott a fia, és mégis elállná az
útját azon kevesek egyikének, akik még segíthetnének. A feleségének
szokás szerint több esze volt. Megfogta a férje lábát. A fickó lenézett
rá, és halkan motyogva elfordult.
A feleség vonásait nem nagyon lehetett kivenni az arcára tapadt
mocsoktól. A koszba fényes csíkokat vájtak a könnyek: láthatóan
nagyon nehéz éjszakák álltak mögötte.
Nynaeve a fenyegetően fölé magasló apával mit sem törődve
letérdelt, és lehúzta a takarót a nő karjában alvó gyermek arcáról. Az
valóban sápadt volt és vézna, és a szemhéja valami lázálmot követve
rebbent meg.
– Mennyi ideje köhög? – kérdezte Nynaeve, és kiszedett egy
marék gyógyfüvet az oldalán lógó kis tarsolyból. Nem volt nála sok
minden, de elégnek kellett lennie.
– Már egy hete, asszonyom – válaszolta a nő.
Ő ingerülten csettintett, és a közelben heverő ónkupára bökött.
– Töltsd meg! – förmedt az apára. – Az is szerencse, hogy a
gyermek idáig húzta a fehér váltólázzal, de ha nem avatkozom közbe,
aligha éri meg a hajnalt!
Korábbi vonakodása ellenére az apa sietve engedelmeskedett, és
telemerte a kupát egy közeli vizeshordóból. A gyakori esőzéseknek
hála, itt legalább vízből nem volt hiány.
Nynaeve elvette a serleget, belekevert egy kis ezerjófüvet és
láztörőt a vízbe, majd a Tűz egy aprócska szálával felforralta. A víz
gőzölögni kezdett, és az apa megint felmotyogott. Nynaeve megrázta
a fejét: mindig is úgy tudta, hogy a domaniak igen gyakorlatias
népek voltak, ha az Egyetlen Hatalmat kellett használni. A városban
uralkodó nyugtalanság ezek szerint rútul megfertőzte őket.
– Idd meg! – szólt rá a kölyökre. Letérdelt, és mind az Öt
Hatalmat összefonta abban a bonyolult fonatban, amivel ösztönösen
Gyógyított. Némelyik másik aes sedait őszintén lenyűgözték a
képességei, de mások csak megvetően morogtak. Akárhogy is, a
módszer működött, bár nem tudta elmagyarázni, hogyan csinálta. Ez
volt az egyik átka és az egyik áldása is annak, hogy vad: ösztönösen
meg tudott csinálni olyasmit is, amivel más aes sedaiok
megszenvedtek. Ő viszont azzal küzdött meg rettenetesen, hogy
újratanulja a rosszul rögzült dolgokat.
A fiúcska ugyan nem volt teljesen magánál, de a szájához tolt
pohárra reagált. Nynaeve körbefonta a Gyógyítás szálaival,
miközben ivott, és a gyermek hirtelen megdermedt, majd élesen
sóhajtott egyet. Nem lett volna szükség a gyógyfüvekre, de abban
sokat segíthettek, hogy a legyengült szervezet kibírja a Gyógyítást.
Nynaeve már leszokott róla, hogy mindig használjon gyógyfüveket is
a Gyógyításhoz, de továbbra is úgy volt vele, hogy azért megvan a
maguk haszna.
Az apa fenyegetően letérdelt, de Nynaeve a mellkasába bökött az
ujja hegyével, és hátralökte.
– Hadd kapjon levegőt az a gyerek!
A kisfiú pislogott egyet, és Nynaeve látta, ahogy kitisztul a
tekintete. Gyengén megremegett. Az Egyetlen Hatalommal nézte
meg, mekkora hatása volt a Gyógyításnak.
– A láz elmúlt – biccentett kurtán. Felállt, és elengedte az
Egyetlen Hatalmat. – Az elkövetkezendő pár napban rendesen kell
ennie: megadom a személyleírásotokat a kikötőben, és több ételt
kaptok. De el ne adjátok, mert visszajut hozzám, és akkor nagyon
dühös leszek! Megértettétek?
A nő szégyenkezve sütötte le a tekintetét.
– Soha nem tennénk ilyet…
– Én már semmit sem veszek biztosra – mondta Nynaeve. – De
mindegy is, az a fontos, hogy a fiú életben marad, ha követitek az
utasításaimat. Itassátok meg vele a főzet maradékát ma éjjel, ha kell,
kortyonként! Ha újra belázasodna, hozzátok el hozzám a Sárkány
palotájába!
– Igenis, asszonyom – felelte a feleség, miközben a férje letérdelt.
Mosolyogva vette fel a gyermeket.
Nynaeve felvette a lámpást.
– Asszonyom – szólalt meg a nő. – Köszönöm!
Nynaeve visszafordult.
– Már jó pár napja el kellett volna hoznotok hozzánk. Nem
érdekel, miféle ostoba babonaságok terjengenek az emberek között,
az aes sedaiok nem az ellenségeitek! Ha hallottál más betegről is,
biztasd őket, hogy látogassanak meg minket!
A nő biccentett, és a férje is mintha meghunyászkodott volna.
Nynaeve büszkén kivonult a sikátorból a sötét utcára. Az emberek
rettegéssel vegyes tisztelettel néztek fel rá. Micsoda bolondok!
Inkább hagyták volna, hogy a tulajdon gyermekük meghaljon, mint
hogy kitegyék a Gyógyításnak?
Amint visszaért az utcára, megnyugodott. Az egész közjáték nem
telt sok idejébe, és – legalábbis aznap este – ideje épp annyi volt,
amennyit akart. Nem volt túl sok szerencséje Randdel. Csak az
vigasztalta, hogy Cadsuane még csúnyábban kudarcot vallott a férfi
tanácsadójaként.
De hogyan bánt az ember az Újjászületett Sárkányhoz hasonlatos
teremtményekkel? Tudta, hogy a régi Rand ott rejlik valahol a
férfiban. Épp csak annyiszor megverték és megrugdalták, hogy
elbújt, és hagyta, hogy ez a kíméletlen változat uralkodjon. És
bármennyire fájó volt is beismernie, Nynaeve is tudta; ezúttal erővel
nem megy semmire. De akkor hogyan veheti rá Randet, hogy
helyesen cselekedjen, ha egyszer a rendes noszogatáshoz már túl
makacs lett?
Megtorpant. A lámpás fénye bevilágította az előtte ásító üres
utcát. Egyetlenegy valakinek sikerült egyszerre tanítania, oktatnia és
együtt dolgoznia Randdel. És nem Cadsuane volt az, nem is azok az
aes sedaiok, akik megpróbálták foglyul ejteni, becsapni vagy erővel a
jó útra kényszeríteni.
Hanem Moiraine.
Nynaeve tovább ballagott. A Kék nővér élete utolsó néhány
hónapjában szinte kényeztette Randet. Ahhoz, hogy a férfi a
tanácsadójává fogadja, beleegyezett abba is, hogy mindenben
engedelmeskedik neki, és csak akkor ad tanácsot, ha Rand külön
kéri. De mi haszna volt a tanácsnak, ha csak kérésre adták? Az
embereknek általában épp azt a tanácsot kellett volna megfogadniuk,
amit meghallani sem akartak!
De Moiraine sikerrel járt. Rajta keresztül Rand lassan
felülkerekedett az aes sedaiokkal szemben érzett iszonyán is. Ha a fiú
végül nem fogadta volna el Moiraine-t, alighanem Cadsuane sem járt
volna sok sikerrel, amikor a tanácsadója akart lenni.
Az egyszer biztos, hogy ő nem hajlandó így viselkedni Rand
al’Thorral, akárhány hangzatos címet aggat is magára a gazember.
De valamit azért csak tanulhat Moiraine sikeréből… Rand azért
hallgatott a Kékre, mert hízelgett neki az engedelmessége, vagy mert
egyszerűen belefáradt már abba, hogy mindenki rá akarta venni
valamire. Tényleg sokan próbálták irányítani, ami nyilván fárasztotta
a férfit, és megnehezítette az ő dolgát is, ha már egyszer ő volt az,
akire Randnek valóban hallgatnia kellett volna.
Lehet, hogy a férfi róla is azt hiszi, csak egy a sok jelentéktelen
manipulátor közül? Kinézte volna belőle…
Be kellett neki bizonyítania, hogy ugyanazért harcolnak. Nem
akarta megmondani neki, mit csináljon – csak azt akarta, hogy ne
viselkedjen már ilyen ostobán. És ezen túlmenően, hogy ne essen
semmi baja. Annak is örült volna, ha olyan vezetővé növi ki magát,
akit tisztelnek az emberek, ahelyett hogy rettegnének tőle. Rand
képtelen volt belátni, hogy a legjobb úton volt afelé, hogy zsarnokká
váljon.
A királykodás nem különbözött annyiban a folyóközi
polgármesterek dolgától. Fontos volt, hogy a polgármestert tiszteljék
és szeressék. A javasasszony és a nőkör elintézte a nehezebb
ügyeket, megbüntette azokat, akik túllépték a hatáskörüket. De a
polgármestert szeretni kellett. Ez volt a biztonságos és élhető
település alapköve.
De hogyan vezethetné rá erre Randet? Nem tudta rákényszeríteni
az akaratát: máshogy kellett meggyőznie, hogy meghallgassa. Lassan
meggyökerezett a fejében egy terv. Mire visszaért a palotához, már
sejtette is, mit kell tennie.
A palotaudvar kapuját saldaeaiak őrizték; az aielek jobb szerettek
közelebb, Rand közvetlen közelében maradni, és inkább magában a
palotában, a szobákban, a folyosókon őrködtek. Haster Nalmat, a
szolgálatos tiszt meghajolt előtte – akadtak még, akik tudták, hogyan
illik viselkedni egy aes sedaijal. A kapu mögött díszes, gondozott
udvar terült el. Nynaeve lámpája furcsa árnyékokat vetett a fűre,
ahogy a fény átsütött a különféle állatformákra nyírt és hajlított fák
ágain. Az árnyékok egy ütemre mozdultak a lámpájával, a
fantomalakok megnyúltak, és beleolvadtak körülötte az éjszaka még
mélyebb sötétjébe. Akár az árnyékfolyók.
A palota előtt nagyobb csapat saldaeai őrködött. Lényegesen
többen voltak, mint amire feltétlenül szükség lett volna. Ha valaki
őrségbe lett beosztva, valamiért a barátai is mindig odagyűltek.
Nyilván, hogy pletykálkodhassanak. Nynaeve odavonult a csapathoz:
az érkezésére többen is felhagytak azzal, hogy lustán támasszák a
palota oszlopait.
– Ki nincs közületek ma éjjel szolgálatban? – kérdezte.
A kilenc katonából három valóban feltette a kezét, és kicsit
elveszetten néztek fel rá.
– Pompás – mondta ő, és az egyikük kezébe nyomta a lámpását. –
Ti hárman velem jöttök!
Bevonult a palotába, és a három katona utána sietett.
Későre járt – a kísértetmenet csak éjfélkor jelent meg –, és az
egész palota az igazak álmát aludta. A bejáratnál álló díszes csillárt
eloltották, és sötétség honolt a folyosókon. Próbára tette az
emlékezőtehetségét, hogy kiválassza, melyik folyosón menjen. A
fehérre meszelt falak itt is ugyanolyan makulátlanok voltak, mint a
palota többi részében, de kevésbé díszesek. Amint beért egy kis
kamrába, ahol a szolgák szokták előkészíteni az ételt, mielőtt
felvinnék az ebédlőbe, beigazolódott a sejtése. Az általa választott
folyosó továbbvezetett a fogadótermekbe; a másik folyosó pedig
hátul vitt ki a konyhába. A teremben egy hosszú, zömök faasztal állt,
mellette magas fazsámolyokkal. Kockázó emberek ülték körbe. Zöldfehér
gyolcsing volt rajtuk, Milisair házának színei, és vaskos
munkanadrág.
Döbbenten néztek fel, ahogy Nynaeve bevonult a szobába. Az
egyikük talpra ugrott, és fellökte a zsámolyát is. Lekapta a kalapját –
olyan rusnya, felemás, barna jószág volt, hogy azt még Mat is
szégyellte volna a fejére tenni –, és úgy nézett ki, mint egy
kiskölyök, akit könyékig a süteményben kaptak ebéd előtt.
Nynaeve-et nem érdekelte, mit csinálhatnak épp: rálelt a ház
néhány szolgájára, neki ennyi bőven elég volt.
– A dosunnal kell beszélnem – jelentette ki a fő házvezető helyi
titulusát használva. – Hozzátok elém!
A katonái is besorakoztak mögötte a kamrába. Mindhárman
saldaeaiak voltak, és ha kicsit nyersnek is tűntek, a mozgásukon
látszott, hogy ösztönösen értenek már a harchoz. Nynaeve úgy vélte,
ezeknek az egyszerű szolgáknak az is épp elég ijesztő lenne, hogy
egy aes sedai ugráltatja őket, de sejtette, hogy később még a
katonáknak is hasznát veszi.
– A dosunnal? – kérdezte végül a kalapos fickó. – Biztos benne,
hogy nem inkább az igazgatóval beszélne, vagy a…
– A dosunnal – ismételte Nynaeve. – Hozzátok elém most rögtön!
Annyi időt kaphat, hogy felöltözzön, de nem többet. – Rábökött az
egyik katonára. – Te! Te vele mész. Gondoskodj róla, hogy senkivel
se beszéljen, és hogy ne nyíljon lehetősége a szökésre sem!
– Szökésre? – kiáltott fel a munkás. – Miért akarna Loral
megszökni? Mit tett, úrnőm?
– Remélem, semmit! Eredj!
A két férfi, a katona és a munkás elsietett. A három másik helyi
továbbra is az asztal mellett ült. Láthatóan kényelmetlenül érezték
magukat. Nynaeve keresztbe fonta a karját, és a tervét mérlegelte.
Rand úgy döntött, hogy a domani király utáni hajsza falba ütközött a
hírnök halálával. Ő nem volt erről meggyőződve. Akadtak ott mások
is, és pár jól kifundált kérdés igen sok mindenre fényt deríthetett.
Nem hitte volna, hogy a dosun bármi rosszat tett. De nem akarta,
hogy a munkás bárkinek fecsegjen út közben. Jobb, ha veszélyesnek
hiszi a helyzetet, és ha a katona is gondoskodik róla, hogy
hallgasson. És siessen.
Hasznosnak bizonyult az előrelátása. Pár perc múlva a munkás
visszasietett a kamrába, és egy sebtében felöltözött, idősebb
asszonyság loholt mögötte. Szürke haja kibukkant sietve a fejére
tekert vörös kendője alól, és idősödő domani arca egészen belesápadt
a rettegésbe. Nynaeve elszégyellte magát. Milyen rettenetesen
érezheti magát ez a szerencsétlen asszony, miután egy rémült szolga
azzal ébresztette fel éjnek évadján, hogy az egyik aes sedai azonnal
beszélni akar vele!
A saldaeai katona is ott sietett mögöttük, aztán beállt őrködni az
ajtóba. Karikalábú, zömök kis fickó volt, jellegzetes, hosszú saldaeai
bajusszal. Másik két társa abban az ajtóban állt lustán, ahonnan
érkeztek, és könnyed tartásuk láttán csak még feszültebb lett a
légkör. Mintha átvettek volna valamit az aes sedai tapintható
elszántságából.
– Béke veled, jóasszony! – köszönt Nynaeve, és biccentett az
asztal felé. – Leülhetsz! A többiek menjenek a főbejárathoz, és
maradjanak ott. Ne beszéljenek senkivel!
A négy munkást nem kellett tovább biztatni. Nynaeve szólt az
egyik katonának, hogy kövesse őket, és gondoskodjon róla, hogy
betartsák az utasításait. A kései óra is az előnyére szolgált: most,
hogy a háztartás legtöbb tagja éppolyan mélyen aludt, mint Rand
kísérete, talán kivizsgálhatja a dolgot anélkül, hogy felkeltené a
bűnösök figyelmét.
A szolgák távozásával a dosun csak még idegesebb lett. Nynaeve
leült az asztal mellé az egyik megürült zsámolyra. A férfiak
siettükben még a kockát is hátrahagyták, bár az természetesen
eszükbe jutott, hogy a pénzüket magukkal vigyék. A szobában csak
egy kis lámpás meztelen lángja égett az ablakpárkányon. A szolgák
nyomába eredő saldaeai magával vitte Nynaeve lámpását.
– Loralnak hívnak, ugye? – kérdezte a nőtől.
A dosun félve biccentett.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy az aes sedaiok nem hazudnak?
A házvezetőnő megint csak biccentett. A legtöbb aes sedai
képtelen volt valótlanságot állítani, bár Nynaeve gyakorlatilag
hazudhatott volna, mert még nem fogta a kezében az Esküpálcát.
Részint ezért tartották kevesebbre a többiek. Pedig semmi okuk nem
volt rá. Az Esküpálca csak formaság volt: a folyóközieknek nem
kellett semmiféle ter’angreal ahhoz, hogy őszinték legyenek!
– Akkor hinni fogsz nekem, ha azt mondom, hogy nem
feltételezem, hogy te személy szerint bármi rosszat tettél volna. De
szükségem van a segítségedre!
A nő mintha kicsit megnyugodott volna.
– Miben lehetek a segítségére, Nynaeve sedai?
– Tapasztalatom szerint a házvezetőnők mindig többet tudnak egy
ház működéséről, mint az intéző vagy akár maguk a tulajdonosok.
Hosszabb ideje itt dolgozol már?
– Három nemzedéke szolgálom a Chadmar családot – jelentette ki
a nő meglehetősen büszkén. – És reméltem, hogy szolgálhatom még
egy negyedik alatt is, ha az úrnő… – Elhallgatott. Rand a tulajdon
börtönébe záratta „az úrnőt”. Ez nem vetett valami biztató fényt arra,
hogy valaha lesz még egy nemzedék, akit a dosun szolgálhatna.
– Igen, igen – törte meg Nynaeve a kellemetlen csendet. – Az
úrnődet sújtó balszerencsés körülmények is része annak, amiért ma
este hívattalak!
– Nynaeve sedai – nézett fel rá az idősödő asszony mohó
reménnyel –, ön vissza tudja esetleg adni a szabadságát? Vissza tudja
juttatni a Sárkány nagyúr kegyébe?
– Talán… – Nem túl valószínű, gondolta Nynaeve, de semmi sem
lehetetlen. – A ma esti kutatásom sokat segíthet. Láttad valaha ezt a
hírnököt, azt, amelyiket az úrnőd börtönbe vetett?
– Amelyiket a király küldött? – kérdezte Loral. – Nem beszéltem
vele, aes sedai, de láttam. Magas, jóképű fickó volt, domani létére
meglepően simára borotvált képpel. Összefutottam vele a folyosón.
Azt hiszem, életemben nem láttam nála szebb arcú férfit!
– És mi történt aztán? – kérdezte Nynaeve.
– A hírnök egyenesen Chadmar úrnő elé sietett, és aztán… –
Loralnak elakadt a szava. – Nynaeve sedai, nem akarom még
nagyobb bajba keverni az úrnőmet, és…
– Elküldték, hogy kivallassák – jegyezte meg Nynaeve kurtán. –
Nem tűröm az ostobaságot, Loral. Nem azért jöttem, hogy az úrnőd
ellen gyűjtsék bizonyítékot, és nem érdekel, kihez vagy hű. Sokkal
több minden forog itt kockán. Válaszolj a kérdésemre!
– Igenis, úrnőm – sápadt el Loral. – Mindannyian tudtuk, mi
történt. Helytelennek tartottuk, hogy a király egy emberét csak így
kivallassák. Különösen ezt a fickót. Mindenképp kár lett volna
tönkretenni egy ilyen szép arcot.
– Tudod, hol van a vallató és a börtön?
Loral habozott, aztán vonakodva biccentett. Helyes. Nem akarta
visszatartani az információt.
– Akkor menjünk! – kelt fel Nynaeve.
– Úrnőm?
– A börtönbe – mondta az aes sedai. – Gondolom, nem itt volt, a
palotában, már ha Milisair Chadmar valóban olyan óvatos teremtés,
mint amilyennek vélem!
– Nincs valami messze, a Sirálylakomában – válaszolta Loral. –
Ma éjjel akar odamenni?
– Igen – biccentett Nynaeve, aztán habozni kezdett. – Kivéve, ha
úgy döntök, hogy az otthonában látogatom meg a vallatót!
– Lakni is ott lakik, úrnőm!
– Pompás! Gyerünk!
Loralnak nem volt sok választása. Nynaeve hagyta, hogy a
katonák őrizetében bár, de visszatérjen a szobájába, és rendesen
felöltözzön.
Nem sokkal később ő és a három saldaeai kimasíroztatták a
dosunt – és a négy szolgát, nehogy bármelyikük véletlenül
figyelmeztessen bárkit is arról, hogy mi folyik itt – az épületből.
Mind az öten határozottan elégedetlennek tűntek. Talán hittek a
babonás pletykáknak, és attól féltek, hogy nem lesznek biztonságban
az éjszakában. Nynaeve ennél bölcsebb volt. Lehet, hogy nem volt
biztonságos a városban csatangolni éjszaka, de semmivel sem volt
rosszabb, mint máskor. Ha kevesebben jártak-keltek az ember körül,
kisebb volt az esélye annak is, hogy valamelyik hirtelen tüskéket
sarjaszt egész testén, lángra lobban, vagy valami hasonlóan
iszonyatos kínhalállal pusztul el.
Maguk mögött hagyták a palotát. Nynaeve egyenletes, gyors
tempóban ment, remélte, hogy ezzel csillapítani tudja a többiek
idegességét is. Odabiccentett a kapunál őrködő katonáknak, és
továbbment a Loral mutatta irányba. A lábuk hangosan dobogott a
fajárdákon, és a felhős égbolt épp csak derengett a szórt holdfényben.
Nynaeve nem engedte meg magának azt a fényűzést, hogy
megkérdőjelezze a tulajdon tervét. Eldöntötte, mit csinál, és egyelőre
mintha működött volna a dolog. Persze lehet, hogy Rand mérges lesz
rá, hogy utasítgatta a katonákat, és bajt kevert. De néha fel kellett
kavarni a vizet, hogy megláthassuk, mi rejlik a hordó mélyén.
Túlságosan is kényelmes egybeesés volt, hogy bár Milisair Chadmar
már hónapokkal ezelőtt elfogta a hírnököt, a fickó csak nem sokkal
azelőtt halt meg, hogy Rand ki akarta hallgatni. És ő volt az egyetlen
ember, aki egyáltalán sejthette, hol rejtőzik a király!
Loral a Sirálylakoma, más néven a Sirálynegyed felé vezette a kis
csapatot. A halászok errefelé dobták ki a fogás fölösleges részét. A
legtöbb épeszű emberhez hasonlóan Nynaeve is kerülte ezt a
városrészt, és ahogy közelebb értek, az orra emlékeztette is rá, miért.
A halbél tökéletes trágya volt, de többutcányi távolságból is érezni
lehetett a komposzthalmok bűzét. Még a menekültek is kerülték ezt a
sötét vidéket.
Meglehetősen sokáig mentek – érthető mód a tehetős városrészek
a lehető legmesszebb estek a Sirálylakomától. Nynaeve büszkén
vonult, és nem törődött a sötét árnyaktól hemzsegő sikátorokkal, a
házakkal, bár a kísérete – a katonákat kivéve – félve csoportosult
köré. Persze a saldaeaiak keze sem tévedt messzire ívelt kardjuk
markolatától, és egyszerre próbáltak minden lehetséges irányba
figyelni.
Nynaeve sokért nem adta volna, ha vannak hírei a Fehér
Toronyból. Mennyi ideje nem hallott már Egwene és a többiek felől?
Mintha megvakult volna. Persze csak ő tehetett róla, ő ragaszkodott
hozzá, hogy Randdel tartson. Valakinek oda kellett a fiúra figyelnie,
még akkor is, ha ez azzal járt, hogy senki másra nem figyelhetett.
Még mindig megosztott volt a Torony? Még mindig Egwene volt az
amyrlin? Az utcai híresztelések nem sokat segítettek. Minden egyes
pletykára jutott legalább két ellentétes értelmű. A Fehér Torony saját
maga ellen harcolt. Nem, az asha’manek ellen. Nem, az aes
sedaiokat elpusztították a seanchanok! Vagy az Újjászületett
Sárkány! Nem, ez mind-mind csak a Fehér Torony által terjesztett
pletyka, hogy gyengének mutassák magukat az ellenségeik előtt, és
támadást provokáljanak.
Nagyon kevés szó esett kifejezetten Elaidáról vagy Egwene-ről,
bár a két amyrlin történetének valamiféle torz változata azért csak
terjedt. Ez gondot jelentett. Egyik aes sedai csoport sem szívesen
terjesztette a másik amyrlin hírét. Ha arról fecsegnek az emberek,
hogy az aes sedaiok egymással viszálykodnak, az mindannyiuk
hírnevének rosszat tesz.
Loral végül megállt. A négy szolga is megtorpant mögötte, és
aggodalmas arckifejezéssel húzódtak egymáshoz. Nynaeve a dosanra
nézett.
– Nos?
– Itt vagyunk, úrnőm! – A nő az utca túloldalán álló épületre
mutatott.
– A gyertyás? – kérdezte Nynaeve.
Loral biccentett.
Nynaeve odaintette maga mellé az egyik karikalábú saldaeai
katonát.
– Te vigyázz erre az öt emberre, és gondoskodj róla, hogy semmi
bajuk ne essen! A másik kettő velem jön!
Átvágott az utcán, de nem hallotta, hogy bárki más lába ledobbant
volna a fajárdáról. A homlokát ráncolva fordult meg. A három őr
összedugott fejjel állt, az egyetlen, árva lámpást nézte, és alighanem
magát átkozta, hogy nem jutott eszébe még egyet hozni.
– Ó, a Fényre! – csattant fel Nynaeve. Felemelte, és magához
ölelte a Forrást. Az ujja fölött libegő, kis fénygolyót szőtt. Egyenletes
fény világította be körülötte a földet. – Hagyjátok csak itt a lámpát!
A két saldaeai engedelmeskedett, és utána sietett. Nynaeve
odalépett a gyertyaöntő ajtaja elé, aztán védőkört szőtt a hallgatózók
ellen, és maga, az ajtó meg a két katona köré engedte.
Felnézett az egyik katonára.
– Hogy hívnak?
– Triben, úrnőm – felelte az. Karvalyarcú fickó volt, rövid,
gondosan nyírt bajusszal és a homlokán egy sebhellyel. – Ő pedig
Lurts – bökött a másik katonára. Lurts hatalmas emberhegy volt, és
Nynaeve meglepve látta rajta, hogy az egyenruhája alapján a
lovassághoz tartozik.
– Jól van, Triben – mondta Nynaeve. – Rúgd be az ajtót!
Triben nem kérdezett vissza, csak felemelte a lábát, és rúgott.
A keret szétpattant, és az ajtó kivágódott, de ha Nynaeve
hallgatózás elleni védelme jó helyre került, odabenn senki sem
hallhatta, mi történt. A nő bekukucskált. A szobát viasz- és
parfümillat lengte be, és a fapadlót sok helyütt foltok tarkították.
Alighanem a viasz csepegett le: az sokszor nyomot hagyott, hiába
takarították fel.
– Gyorsan! – szólt rá a katonákra, és elengedte a némító fonatot,
de megtartotta a fénygömböt. – Lurts, te menj a bolt hátsó részébe, és
figyeld a sikátort! Gondoskodj róla, hogy senki se menekülhessen el!
Triben, te velem jössz!
Lurts a termetéhez képest meglepően fürge volt, és már el is
foglalta a helyét a műhely végében. Nynaeve gömbjének egyenletes
derengése gyertyamártáshoz használt hordókra vetődött. A sarokban
egy halom elégett gyertyacsonk hevert; pár fityingért hozhatták be,
hogy újraöntsék őket. Az üzlet elülső részében lévő kis alkóv volt a
bolt kirakata: eltérő méretű és formájú gyertyák sorakoztak benne, a
szokásos, fehér rúdtól az illatosított, díszített hasábokig. Ha Loral
tévedett, és rossz helyre jöttek…
De minden valamirevaló titkos ügyletnek volt egy hétköznapi
álcája is. Nynaeve felsietett a lépcsőn, a fafokok megnyikordultak a
súlya alatt. Keskeny kis épület volt. Az emeleten két szobát találtak.
Az egyik ajtó résnyire nyitva volt, úgyhogy Nynaeve letompította a
gömböcske fényét, és védőkört szőtt, hogy ne hallatszon ki semmi
odabentről. Aztán berobbant, nyomában a sólyomarcú Tribennel. A
férfi kardja megcsikordult a hüvelyen, ahogy kirántotta.
Csak egyetlen ember tartózkodott a szobában. A földre dobott
matracon egy túlsúlyos férfi aludt, a takaró csomóba gyűrve hevert a
lábánál. Nynaeve összefont pár Levegő-szálat, és egyetlen, kurta
mozdulattal összekötözte a fickót. A férfi szeme kidülledt, és
eltátotta a száját, hogy üvöltsön, de Nynaeve Levegővel peckelte ki.
Majd odafordult Tribenhez, és miközben megkötötte a fonatokat,
biccentett. A megkötözött fickót a szobájában hagyták, és a másik
ajtóhoz léptek. Nynaeve újra hallgatózás elleni védőkört font a
szobára, mielőtt beléptek volna, és hasznosnak bizonyult az
előrelátása – az ebben a szobában tartózkodó két férfi sokkal
hamarabb magához tért. Az egyik egyenesen felült, és felkiáltott, de
Triben már oda is ugrott hozzá. Gyorsan gyomorszájon vágta, és a
férfi kétrét görnyedve kapkodott levegő után.
Nynaeve megkötözte a Levegő egy fonatával, aztán gúzsba
kötötte a másik fiatalembert is, aki álmosan kapta fel a fejét az ágyán.
Mind a kettőt maga felé lebegtette, és felerősítette a fénygömb
ragyogását. A két fickó pár hüvelykkel a padló fölött lebegett. Mind
a ketten domaniak voltak: sötét hajú, durva vonású alakok, a felső
ajkukon keskeny kis bajusszal. Csak alsóneműt viseltek. Túl öregnek
tűntek ahhoz, hogy tanoncok legyenek.
– Azt hiszem, jó helyen járunk, Nynaeve sedai – jegyezte meg
Triben, és a párost megkerülve a nő mellé állt.
Nynaeve csak felvonta a szemöldökét.
– Ezek nem gyertyaöntőtanoncok – folytatta Triben.
Visszacsúsztatta a kardot a hüvelyébe. – A kezük csupa
bőrkeményedés, de sehol sincs megégve? Izmos felkar? És túl öregek
tanoncnak. A bal oldalinak meg legalább egyszer betörték már az
orrát.
Nynaeve alaposabban megnézte a foglyait. Tribennek igaza volt.
Nekem kellett volna rájönnöm, gondolta. De a koruk neki is feltűnt…
– Melyikőtöket hagyjam beszélni – kérdezte ráérősen –, és
melyikőtöket öljem meg?
Mindkét fickó elkerekedett szemmel kezdett tekeregni. Tudhatták
volna, hogy egy aes sedai sosem tenne ilyet. Igazából jobb lett volna,
ha nem is utal ilyesmire, de az efféle magánbörtön-őrök mindig
felbőszítették.
– A bal oldali mintha nagyon mondani akarna valamit, úrnőm –
jegyezte meg Triben. – Talán elárulja, amit tudni akar!
Nynaeve biccentett, és elengedte a fickó szájpeckét. A férfi
azonnal beszélni kezdett.
– Bármit megteszek, amit csak akar! De kérem, ne tömje tele
bogarakkal a hasam! Esküszöm, semmi rosszat sem csináltam,
csak…
Nynaeve visszatömte a Levegő-szálat a szájába.
– Túl sokat panaszkodik – mondta. – Talán a másik be tudja fogni
a száját, és csak akkor válaszol, ha kérdezem! – Elengedte a fonatot.
A fickó továbbra is a levegőben lebegett. Láthatóan halálra volt
rémülve, de nem szólt egy szót sem. Az Egyetlen Hatalom a
legmegátalkodottabb gyilkosokat is meg tudta rettenteni.
– Hogyan jutok le a börtönbe? – kérdezte Nynaeve a férfitól.
A fickó láthatóan rosszul volt, de alighanem sejtette már, hogy a
támadóik a börtönt keresik. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy egy aes
sedai beront éjnek évadján a boltba, csak mert rossz gyertyát adtak
neki.
– Csapóajtó – dadogta. – A boltban. Egy szőnyeg alatt.
– Kiváló! – mondta Nynaeve. Megcsomózta a férfiak kezét
összekötöző fonatot, és visszatömte a Levegőt a férfi szájába. Nem
lógatta őket tovább a levegőben – semmi kedve nem volt maga után
húznia őket, inkább hagyta, hadd bandukoljanak a saját lábukon.
Szólt Tribennek, hogy hozza ki a túlsúlyos alakot a másik
szobából, aztán leterelgették a három domanit a lépcsőn. Az
izomhegy Lurts odalenn gondosan figyelte a hátsó kis sikátort. Egy
fiatal kölyök ült előtte a földön. Nynaeve gömbjének fénye
szokatlanul világos haj keretezte, riadt domani arcot világított meg.
A legény kezén égésnyomok sötétlettek.
– Na, ez már rendes gyertyaöntőtanonc – morogta Triben, és
megvakarta a homlokán a sebhelyet. – Biztos vele végeztették az
összes munkát, amit álcázásból elvállaltak!
– Ott aludt az alatt a takaróhalom alatt – biccentett Lurts az egyik
sötét sarok felé, és odalépett Nynaeve mellé. – Megpróbált eliszkolni
a bejáraton, amint felmentek.
– Hozd őt is! – utasította Nynaeve.
A kis boltocskában Triben feltekerte a szőnyeget, aztán a kardja
élével addig bökdösött a deszkák közé, amíg bele nem ütközött
valamibe. Zsanérok, gondolta Nynaeve. Rövid, óvatos feszegetés
után a katonának sikerült kinyitnia a csapóajtót. Egy létra vezetett az
alant tátongó sötétségbe.
Nynaeve előrelépett, de Triben feltartotta a kezét.
– Bashere nagyúr a tulajdon sarkantyúmnál fogva akasztana fel,
ha hagynám, hogy előremenjen, úrnőm – jegyezte meg. – Ki tudja,
mi van odalenn!
Beugrott a nyílásba, és fél kézzel a létrát, fél kézzel a kardját
markolva lecsusszant. Nagy dobbanással ért földet, és Nynaeve a
szemét forgatta. Férfiak! Intett Lurtsnak, hogy figyeljen a foglyokra,
aztán elengedte a kötelékeiket, hogy le tudjanak mászni a létrán.
Mindegyiküknek alaposan, szigorúan a szemébe nézett, aztán
leereszkedett. Persze nem olyan színpadiasan, mint Triben. Lurts
utána hajtotta a többieket is.
Nynaeve odalenn felemelte a fénygömböt, és megvizsgálta a
pincét. A kőből rakott falak láttán kicsit kevésbé volt nyugtalan, ha a
fölöttük lévő ház súlyára gondolt. Döngölt agyagpadlón állt, és vele
szemben egy faajtó ékelődött a falba. Triben már ott várt, és
hallgatózott.
Nynaeve biccentett, mire a férfi kitárta az ajtót, és fürgén beugrott
rajta. A saldaeaiak láthatóan eltanultak pár dolgot az aielektől.
Nynaeve a nyomába szegődött, és pusztán óvatosságból előkészített
pár Levegő-fonatot. A háta mögött lassan lemásztak a mogorva
börtönőrök is, nyomukban Lurtsszal.
A másik szobában nem volt sok látnivaló. Két vastag faajtóval
zárt cella, egy asztal, körülötte pár zsámoly, és egy jókora faláda.
Nynaeve odalebegtette a sarokba a fénygömböt, mialatt a
karvalyarcú Triben megvizsgálta a ládát. Felemelte a fedelét, aztán
felvonta a szemöldökét, és jó néhány fényesen ragyogó kést húzott
elő. Vallató segédeszközök, borzongott meg Nynaeve. Visszafordult
a mögötte álló foglárokhoz.
Kioldotta a Levegőt annak a szájából, aki az előbb is beszélt.
– A kulcsok?
– A láda alján – morogta a fickó. A túlsúlyos börtönőr, aki
alighanem a csapat vezetője lehetett, elvégre saját szobát kapott,
dühösen meredt rá. Nynaeve a levegőbe rántotta a főnököt.
– Ne provokálj! – förmedt rá. – Már így is túl késő van ahhoz,
hogy józan ember létemre ébren legyek!
Odabiccentett Tribennek, aki előásta a kulcsot, és kinyitotta a
cellaajtókat. Az első cella üres volt, a másodikban pedig egy tépett
nő kuporgott. Még mindig díszes domani ruha volt rajta, bár már
mocskosan. Chadmar asszony koszos volt, rongyos, és félig
önkívületben, összekuporodva hevert a fal tövében. Mintha észre
sem vette volna, hogy kinyílt az ajtó. Nynaeve orrát megcsapta a
szag, amit eddig elfedett előle a rothadó hal mindent belengő bűze.
Ürülék és a mosdatlan emberi test förtelmes szaga. Alighanem ezért
is a Sirálylakomára telepítették ezt a kis börtönt.
Látva, hogyan bántak az asszonnyal, Nynaeve élesen felszisszent.
Hogyan engedhette ezt meg Rand? Persze az asszony maga
ugyanerre ítélt embereket, de ettől még nem kellett volna
lealacsonyodni az ő szintjére!
Intett Tribennek, hogy csukja be az ajtót, aztán leroskadt az egyik
zsámolyra, és végigmérte a három börtönőrt. A fickók mögött Lurts
állta el a kijáratot, és nem vette le a szemét a szerencsétlen tanoncról
sem. A kövér foglár még mindig a levegőben lógott.
Kellett neki az információ. Reggel persze kérhette volna Rand
engedélyét, hogy hadd látogasson el a börtönbe, de azzal kockáztatta
volna, hogy ezek a gazemberek hírét veszik a látogatásának. Csak
meglepetéssel és a megfélemlítéssel deríthette ki, mit rejtegetnek.
– Akkor most – mordult rá a három domanira –, kérdezősködni
fogok. Ti pedig válaszoltok. Nem vagyok benne biztos, hogy mitévő
legyek veletek, úgyhogy nem árt, ha nagyon, nagyon őszinték lesztek
velem!
A földön álló két gazember felnézett a fölöttük lógó, a Levegő
fonataival magasba emelt harmadikra. Biccentettek.
– Egy férfit hoztak ide – mondta Nynaeve. – A király hírnökét.
Mikor érkezett?
– Két hónapja – mondta az egyik fickó, az erős állú, törött orrú. –
Egy zsákban érkezett a Chadmar-palota gyertyavégeivel, ahogy az a
foglyoknál megszokott.
– Milyen utasításokat kaptatok?
– Tartsuk fogva – mondta a másik. – Tartsuk életben. Nem tudunk
többet, aes sedai izé, úrnőm, a vallatás mindig Jorgin dolga!
Nynaeve felnézett a kövér férfira.
– Te lennél Jorgin?
A fickó vonakodva biccentett.
– És te milyen utasításokat kaptál?
Jorgin nem válaszolt.
Nynaeve nagyot sóhajtott.
– Ide figyelj – nézett fel a férfira –, aes sedai vagyok, köt az adott
szavam. Ha mindent elmondasz, amit tudni akarok, gondoskodom
róla, hogy ne téged gyanúsítsanak a hírnök halálával. A Sárkány
veletek hármótokkal nem törődik, máskülönben nem hagyta volna,
hogy továbbra is ti vezessétek ezt a kis… állomást.
– Ha beszélünk, elenged? – méregette a kövér fickó Nynaeve-et. –
A szavát adja rá?
Nynaeve elégedetlenül nézett körbe a parányi szobán. A sötétben
hagyták Chadmar asszonyt, és rongyokkal fedték be az ajtót, hogy
elfojtsák a sikolyait. A cella sötét volt, levegőtlen, szűkös. Aki ilyen
helyen dolgozott, az azt is alig érdemelte meg, hogy életben hagyják,
hát még, hogy szabadon eresszék!
De most valami sokkal nagyobb förtelemmel kellett
megküzdeniük.
– Igen – jelentette ki, bár keserű volt a szája íze –, és te is tudod,
hogy nem érdemled meg!
Jorgin habozott, aztán biccentett.
– Engedjen le, aes sedai, és válaszolok a kérdéseire!
Nynaeve leengedte. A fickó talán nem tudta, de igazából nem volt
rá túl sok felhatalmazása, hogy kivallassa: nyilván nem
folyamodhatott az ő módszereihez, hogy választ csikarjon ki belőle,
és Rand tudta nélkül járt itt. A Sárkány aligha fogja jó néven venni,
amikor rájön, hogy kérdezősködött – kivéve, ha felfedezéseket
mutathat fel cserébe.
Jorgin odaszólt a törött orrú alaknak.
– Mord, hozz már egy zsámolyt!
Mord először Nynaeve-re nézett engedélyért. A nő kurtán
biccentett, hogy engedelmeskedhet. Jorgin óvatosan leeresztette
roppant termetét a székre, előrehajolt, és összekulcsolta maga előtt a
kezét. Úgy nézett ki, mint egy oldalra billent, hatalmas bogár.
– Nem igazán értem, mit akar tőlem – jegyezte meg. – Úgy
nézem, úgyis mindent tud! Tud a telephelyemről, és hogy kiket
tartottunk itt fogva. Mi mást akar még tudni?
Telephely? Ez aztán a kifejezés!
– Az az én dolgom – válaszolt Nynaeve, és rámeredt a férfira.
Remélte, hogy az arckifejezése most azt közvetíti, csak egy bolond
kérdőjelezi meg az aes sedaiok cselekedeteit. – Mondd csak, hogyan
halt meg az a hírnök?
– Nem valami méltóságteljesen – válaszolta Jorgin. – Ahogy már
azt az emberek tapasztalataim szerint szokták.
– Pontos részleteket akarok, vagy megint lógsz a levegőben!
– Pár nappal ezelőtt kinyitottam a celláját, hogy enni adjak neki.
Már halott volt.
– Miért, előtte mikor adtál neki enni utoljára?
Jorgin felhorkant.
– Nem szoktam kiéheztetni a vendégeimet, aes sedai asszony!
Csak arra… biztatom őket, hogy árulják el, amit tudnak!
– És mennyit biztattad ezt a hírnököt?
– Annyit nem, hogy belehalhatott volna – jelentette ki Jorgin
védekezően.
– Ugyan már! – csattant fel Nynaeve. – A fickó hónapokon át a
hatalmadban volt, feltehetően mind ez idő alatt makkegészségesen!
Aztán egy nappal azelőtt, hogy az Újjászületett Sárkány látni akarta
volna, hirtelen meghal? Már megígértem, hogy szabadon elmehetsz.
Áruld csak el, ki vesztegetett meg, hogy megöld, és gondoskodom
róla, hogy megvédjenek!
A foglár megrázta a fejét.
– Erről szó sem volt. Mondom, csak úgy meghalt. Néha megesik
az ilyen.
– Unom, hogy játszadozol!
– A Fény égessen meg, nem játszadozom! – hördült fel Jorgin. –
Azt hiszi, bárki is sokra vinné a szakmámban, ha híre menne, egy kis
vesztegetéssel rá lehet venni, hogy megölje a vendégeit? Még
annyira sem bíznának meg benne, mint egy hazug aielben!
Nynaeve erre az utolsó megjegyzésre nem reagált. Mintha meg
sem hallotta volna, bár egy ilyen emberben amúgy sem „bízhatott”
meg senki.
– Nézze – folytatta Jorgin –, amúgy sem az a fajta fogoly volt,
akit megölne az ember. Mindenki tudni akarja, hol lehet a király. Ki
ölné meg az egyetlen embert, aki tud róla valamit? Az az ember sok
pénzt megért!
– Ezek szerint nem halott – feltételezte Nynaeve. – Kinek adtad
el?
– Ó, halott az – nevetett fel kurtán a foglár. – Ha eladtam volna,
nem éltem volna túl sokkal én sem! Az ilyesmit hamar megtanulja az
ember, ha ilyesmivel foglalkozik.
Nynaeve a két másik gazemberhez fordult.
– Hazudik? – kérdezte meg őket. – Száz aranymárkát adok annak,
amelyik be tudja bizonyítani, hogy nem mond igazat!
Mord a főnökére nézett, aztán elfintorodott.
– Száz aranyért az anyámat is eladnám, úrnőm, el én! De a Fény
égessen meg, Jorgin igazat mond! Az a szerencsétlen halott volt. A
Sárkány emberei is megnézték, amikor idehozták az úrnőt!
Ezek szerint Randnek is eszébe jutott ez az eshetőség. De még
mindig nem bizonyította semmi sem, hogy ezek a gazemberek nem
hazudnak! Ha valamit el akartak titkolni, nyilván keményen
megdolgoztak érte, hogy ne kerüljön felszínre! Úgy döntött, más
irányból próbálkozik.
– És mit sikerült megtudnod – kezdte – a király hollétéről?
Jorgin csak sóhajtott egyet.
– Mint azt a Sárkány embereinek is mondtam, és mint azt
Chadmar asszonynak is mondtam, mielőtt ő maga is itt végezte a
börtönben. Az a fickó tudott valamit, de nem mondta el.
– Ugyan már! – horkant fel Nynaeve, és az éles szerszámokkal teli
ládára pillantott. El kellett kapnia a tekintetét, mielőtt újra
feldühítette volna magát. – Valaki, aki olyan… gyakorlott, mint te?
Egyetlen egyszerű kis tényt sem tudtál kiszedni belőle?
– A Sötét Úr vigyen el, ha hazudok! – A börtönőr elvörösödött,
mintha csorba esett volna a büszkeségén. – Még sosem találkoztam
senkivel, aki így ellenállt volna! Egy ilyen csinos kis gerlice-képű
fickónak nem kellett volna sok győzködés, hogy megtörjön. De nem
tört meg. Bármi másról beszélt, csak arról nem, amit hallani
akartunk! – Jorgin előrehajolt. – Nem tudom, hogyan csinálta,
asszonyom. A Fény égessen meg, nem tudom! Mintha csak valami…
erő béklyózta volna meg a nyelvét. Mintha nem beszélhetett volna.
Akkor sem, ha akar.
Két segédje csak motyogott valamit magában, és elszörnyedve
nézték a földet. Nynaeve kérdése ezek szerint elevent ért.
– És túl keményen vallattad – találgatott Nynaeve –, és abba halt
bele?
– A fenébe már, asszony! – mordult fel a foglár. – Vér és hamu!
Nem öltem meg! Néha csak úgy meghalnak az emberek!
Sajnos Nynaeve kezdett hinni neki. Jorgin az a fajta gazember
volt, akire ráfért volna pár évtized házimunka egy javasasszony
felügyelete alatt. De nem hazudott.
Ennyit a nagyszabású tervéről. Nagyot sóhajtott, felállt, és csak
ekkor eszmélt rá, mennyire fáradt. A Fényre! Ezzel az egésszel
inkább azt érte el, hogy Rand felrobban majd dühében, ahelyett hogy
hallgatna a tanácsaira! Vissza kellett mennie a palotába, hogy aludjon
egy keveset. Talán holnap eszébe jut valami jobb megoldás, hogy
miként mutassa meg Randnek, hogy az ő oldalán áll.
Intett az őröknek, hogy vigyék fel a foglárt és az embereit. Utána
font egy Levegő-szálat, hogy rácsukja az ajtót Milisair Chadmarra.
Majd gondoskodik róla, hogy jobb körülmények közt tartsák.
Akármilyen megvetendő alak is volt, nem lett volna szabad így bánni
vele. Randnek muszáj lesz megértenie, majd elmagyarázza neki!
Milisair eleve olyan sápadt volt, mint akit bármelyik pillanatban
elvihet a láz. Nynaeve gondolatai máson jártak, de azért csak
odalépett a cellaajtó felső részébe vágott kémlelőnyíláshoz, és a
Szellem egy szálával megnézte, hogy nem beteg-e a nő.
Alig kezdett bele a vizsgálódásba, megdermedt. Számított rá,
hogy Milisair szervezetét legyengítette a kimerültség. Számított rá,
hogy beteg, netán megmutatkozik rajta az éhezés.
De nem számított a méregre.
Hirtelen észbe kapott, szitkozódva felrántotta az ajtót, és berohant.
Igen, igen, az Egyetlen Hatalom segítségével világosan látta.
Rontólevél. Maga is adta már olyan kutyának, amelyikkel végezni
kellett. Meglehetősen gyakori növénynek számított, és rettentő
keserű volt. Nem a legjobb méreg – nagyon kellemetlen ízzel bírt,
mégis meg kellett emészteni.
Igen, kifejezetten rossz méreg volt – kivéve, ha a megmérgezendő
áldozat fogságban volt, és nem tehetett mást, azt kellett ennie, amit
kapott. Nynaeve Gyógyítani kezdett: mind az Öt Hatalmat
egybefonta, elfojtotta a mérget, és megerősítette Milisair szervezetét.
Meglehetősen könnyű Gyógyítás volt: a rontólevél nem volt valami
erős. Vagy nagyon sokat kellett belőle beadni – ahogy azt ő tette a
kutyával –, vagy sokszor egymás után kellett enni belőle, hogy
hasson. De ha valaki ezt a lassabb módszert választotta, úgy
tűnhetett, mintha az áldozat természetes halállal halt volna meg.
Amint Milisair biztonágban volt, Nynaeve kirontott a cellából.
– Állj! – ordított rá a férfiakra. – Jorgin!
A menet végén álló Lurts döbbenten fordult vissza. Megragadta
Jorgin karját, és visszaperdítette a testes alakot.
– Ki készíti a foglyok ételét? – csattant fel Nynaeve, és odavonult
elé.
– Az ételt? – kérdezte Jorgin zavartan. – Az Kerb dolga. Miért?
– Kerbé?
– A fiúé – magyarázta Jorgin. – Lényegtelen. Csak egy tanonc,
pár hónapja találtuk a menekültek között. Jókora szerencsénk volt
vele, a legutóbbi tanoncunk elszökött tőlünk, és ezt már kitanította
valaki…
Nynaeve felemelte a kezét, és elhallgattatta. Hirtelen aggodalom
töltötte el.
– A fiú! Hol van?
– Itt volt… – nézett körbe Lurts. – Most ment fel…
Odafentről hirtelen lábdobogás hallatszott. Nynaeve szitkozódva
ordított fel Tribennek, hogy kapja el a kölyköt. Odafurakodott a
létrához, és felmászott. Odafenn kiugrott a boltba, a fénygömb
követte. Jorgin két segédje a középső szobában állt zavartan, a
saldaeai őr pedig kivont karddal állt velük szemben. Kérdően nézett
Nynaeve-re.
– A fiú! – zihálta a nő.
Triben a bolt ajtajára nézett. Tárva-nyitva állt. Nynaeve
előkészített pár Levegő-fonatot, és kirontott az utcára.
Odakinn aztán megtalálta Kerbet az utca sarában. A palotából
ideterelt, kockázó szolgák fogták le. Csak akkor kezdték talpra
rángatni a kétségbeesetten kapálódzó fiút, amikor Nynaeve lelépett a
járdáról, hogy átmenjen hozzájuk. A harmadik saldaeai az ajtóban
állt, kivont karddal, mintha csak azért rohant volna át, hogy
megnézze, Nynaeve nincs-e veszélyben.
– Kiugrott az ajtón, aes sedai – magyarázta az egyik szolga –,
mintha maga a Sötét Úr kergette volna! A katonája odarohant, hátha
önnek esett valami baja, de mi gondoltuk, nem árt, ha elkapjuk ezt a
kölyköt, mielőtt elinalna. Csak a biztonság kedvéért.
Nynaeve nagyot fújt, hátha az megnyugtatja.
– Nagyon jól tettétek! – biccentett. A fiú erőtlenül kapálódzott. –
Nagyon-nagyon jól tettétek!

 

 

 

Tizedik fejezet
BESZÉLGETÉS A SÁRKÁNNYAL
– Remélem – jelentette ki Rand –, hogy fontos!
Nynaeve megfordult. Az Újjászületett Sárkány ott állt a
fogadószoba ajtajában. Sötétvörös köntöst viselt, a karján hímzett,
fekete sárkányokkal. Csonka balját a köntös ujjának redőibe rejtette.
Bár a haja még kócos volt, hiszen álmából keltették fel, a szeme
éberen csillogott.
Bevonult a fogadószobába. Királyian viselkedett – hiába volt kora
hajnal, hiába épp akkor ébresztették fel, tökéletes magabiztossággal
tartotta magát. Pár szolga hozott egy kanna forró teát, és Rand épp
töltött egy csészével, amikor Min is utána jött a szobába. A lány is
hálóköntöst viselt. Mindkét köntöst domani módra szabták, de Min
sárga selyemholmija sokkal vékonyabb volt, mint Randé. Az aiel
Hajadonok beálltak az őrhelyükre az ajtó mellett, lazán lógatták a
karjukat a maguk különös, veszélyes módján.
Rand belekortyolt a teába. Egyre nehezebb volt meglátni benne a
kölyköt, akit Nynaeve a Folyóközből ismert. Mindig ilyen elszántan
feszült meg az állkapcsa? Mikor lett ilyen magabiztos a lépte, ilyen
parancsoló a tartása? Ez az ember mintha csak… valamiféle
értelmezése lett volna annak a Randnek, akit egykor ismert. Mint egy
szobor, egy kőből faragott képmás, amit ugyan úgy formáztak meg,
hogy hasonlítson rá, de eltúlozták a hősies vonásokat.
– Nos? – csattant fel Rand. – Ki ez?
A fiatal tanonc, Kerb Levegőbe csavarva ült a szoba egyik
párnázott padján. Nynaeve odapillantott rá, aztán magához ölelte a
Forrást, és védelmet szőtt a hallgatózók ellen. Rand élesen ránézett.
– Fókuszáltál? – kérdezte. Mindig megérezte, ha Nynaeve külön
elővigyázatosság nélkül fókuszált; Egwene és Elayne vizsgálódásai
szerint ilyenkor libabőrös lett.
– Hallgatózás ellen – vetette oda Nynaeve; nem volt hajlandó
meghunyászkodni Rand előtt. – Emlékeim szerint nem kell a te
engedélyed, hogy fókuszálhassak. Lehet, hogy felvitte a dolgodat a
Fény, Rand al’Thor, de ne feledd, hányszor elfenekeltelek, amikor
még apád térdéig sem értél!
Rand régebben erre reagált volna valamit, még ha csak sértetten
fúj is egyet. De most csupán ránézett. Néha úgy tűnt, mintha a szeme
változott volna a legtöbbet.
Majd a férfi sóhajtott egyet.
– Miért ébresztettél fel, Nynaeve? Ki ez a halálra rémült, nyurga
gyerek? Ha bárki más küldött volna nekem egy ilyen üzenetet az
éjszaka közepén, tovább küldöm Bashere-hoz, hogy korbácsoltassa
meg!
Nynaeve az állával bökött Kerb felé.
– Azt hiszem, ez a „halálra rémült, nyurga gyerek” tudja, hol a
király!
Ez már felkeltette Rand figyelmét, de Minét is. A lány töltött
magának egy csésze teát, és a falnak támaszkodva állt. Miért nem
házasodtak össze?
– A király? – kérdezte Rand. – Akkor azt is tudja, Graendal hol
lehet. Honnan tudod, Nynaeve? Hol találtad?
– A börtönben, ahová Milisair Chadmart küldted – méregette
Nynaeve. – Rettenetes egy hely, Rand al’Thor! Nincs hozzá jogod,
hogy így bánj egy emberrel!
A férfi erre a megjegyzésre sem ugrott. Egyszerűen csak odasétált
Kerbhez.
– Hallott valamit a vallatásból?
– Nem – mondta Nynaeve. – De azt hiszem, ő ölte meg a
hírnököt. Azt tényként tudom, hogy megpróbálta megmérgezni
Milisairt. A hét végére biztosan meg is halt volna, ha nem
Gyógyítom meg!
Rand odanézett rá, és a nő szinte érezte, ahogy lassan összeköti a
fejében a megjegyzéseket, és rájön, hol járt, mit csinált.
– Arra jutottam – jegyezte meg végül a férfi –, hogy ti aes sedaiok
sokban hasonlítotok a patkányokra. Mindig ott vagytok, ahol semmi
keresnivalótok!
Nynaeve felhorkant.
– Ha nem mentem volna oda, Milisair haldokolna, Kerb pedig
szabadon garázdálkodna!
– Feltételezem, megkérdezted, ki parancsolta meg neki, hogy
végezzen a hírnökkel!
– Még nem – felelte Nynaeve. – De megtaláltam a holmija közt a
mérget, és meggyőződtem róla, hogy ő készítette elő az ételt
Milisairnek és a hírnöknek is. – Habozott egy pillanatig, aztán
folytatta: – Rand, nem vagyok biztos benne, hogy képes lesz
válaszolni a kérdéseinkre. Megvizsgáltam, és bár testileg nem beteg,
van ott valami… valami a fejében.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte a férfi halkan.
– Valamiféle gát – magyarázta Nynaeve. – A foglár értetlenkedett,
szinte megdöbbent, hogy a hírnök képes volt ellenállni a
„kérdéseinek”. Szerintem abban a szerencsétlenben is volt valamiféle
gát, valami, ami megakadályozta, hogy túl sokat eláruljon.
– Kényszer – vetette oda Rand könnyedén, és az ajkához emelte a
csészét.
A Kényszer sötét volt, gonosz. Nynaeve maga is érezte; még
mindig beleremegett, ha eszébe jutott, Moghedien mit tett vele. És az
csak egy apróság volt, csupán pár emléket törölt ki az ő elméjéből…
– Kevesen értenek úgy a Kényszerhez, mint Graendal – merengett
el Rand. – Talán ez az a bizonyíték, amit úgy kerestem. Igen… ez
valóban jelentős felfedezés lehet, Nynaeve. Elég jelentős ahhoz is,
hogy elfelejtsem, hogyan tettél szert rá!
Megkerülte a padot, és lehajolva a kölyök szemébe nézett.
– Engedd el! – parancsolt rá Nynaeve-re.
Az asszony engedelmeskedett.
– Mondd csak – szólította meg Rand Kerbet –, ki mondta, hogy
mérgezd meg ezeket az embereket?
– Semmit sem tudok! – nyikkant fel a kölyök. – Én csak…
– Állj! – szólt rá Rand halkan. – Elhiszed, hogy meg tudnálak
ölni?
A fiú elhallgatott, és bár Nynaeve elképzelhetetlennek tartotta,
még tágabbra nyitotta kék szemét.
– Elhiszed, hogy elég csak kimondanom – folytatta Rand a maga
különös, halk hangján –, és megáll a szíved? Én vagyok az
Újjászületett Sárkány. Elhiszed, hogy elvehetem az életedet, magát a
lelkedet, és elég csak akarnom, hogy így legyen?
Nynaeve megint látta Rand körül a sötét patinát, az aurát, amiről
nem tudhatta biztosan, ott van-e. Az ajkához emelte a teáját, de az
ital hirtelen állott lett és keserű, mintha túl sokáig hagyták volna ázni.
Kerb összekuporodott és sírni kezdett.
– Beszélj! – förmedt rá Rand.
A kölyök kinyitotta a száját, de csak nyögés szakadt ki belőle.
Annyira lekötötte a figyelmét a férfi, hogy nem tudta, vagy nem
akarta letörölni a szemébe csörgő verejtéket.
– Igen – mormolta Rand elgondolkozva. – Ez Kényszer, Nynaeve!
Itt van! Igazam volt! – A nőre nézett. – Fel kell fejtened a Kényszer
hálóját, ki kell törölnöd az elméjéből, addig nem képes elárulni, mit
tud!
– Micsoda? – kérdezte az asszony hitetlenkedve.
– Én nem vagyok túl jó ebben a fajta szövésben – intett a férfi
királyian. – De gyanítom, hogy ha megpróbálod, te le tudod venni a
Kényszert. A maga módján hasonlít a Gyógyításhoz. Ugyanazt a
fonatot kell használni, mint a Kényszernél, csak fordítva!
Nynaeve összeráncolta a homlokát. Jó ötletnek tűnt, hogy
meggyógyítsa szegény gyereket – végtére is minden sérülést meg
kellett Gyógyítani! De hogy kipróbáljon valamit, amit még sosem
csinált, ráadásul Rand előtt? Ez már sokkal kevésbé tetszett neki. És
mi van, ha elront valamit, és kárt tesz a fiúban?
Rand leült a párnázott padra Kerbbel szemben. Min is odasétált,
és letelepedett mellé. Fintorogva meredt a teájára; nagyon úgy tűnt,
hogy az övé is épp olyan hirtelen romlott meg, mint Nynaeve-é.
Rand várakozva nézett az aes sedaira.
– Rand, én…
– Csak próbáld meg! – mondta a férfi. – Nem tudom
elmagyarázni neked, pontosan hogyan kell csinálni, a nőknek minden
más, de okos vagy. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog!
Az akaratlanul is atyáskodó hangnemre Nynaeve dühödten húzta
ki magát. Nem segített sokat az sem, hogy ilyen fáradt volt. A fogát
csikorogva fordult oda Kerbhez, és mind az Öt Hatalmat összeszőtte.
A fiú szeme ide-oda járt, bár nem láthatta a fonatokat.
Nynaeve egy nagyon enyhe Gyógyítással kezdte, mire a fiú
megdermedt. Aztán külön szálat sodort a Szellemből, és amilyen
óvatosan csak tudta, megvizsgálta vele a kölyök elméjét,
megbökdöste az agyát elborító fonatokat. Igen, most már látta a
Szellem, Levegő és Víz szálaiból font, összetett szövedéket.
Rettenetes volt látni, ahogy teljesen behálózta a kölyök agyát. A
fonat itt-ott elevenbe ért, parányi kis horgokként kapaszkodott bele
mélyen magába az agyba.
Rand azt mondta, fordítsa meg a fonatot. De közel sem volt
könnyű munka! Egyik réteg Kényszert a másik után kellett
lehántania, és ha csak egy aprócska hibát is ejt, azzal könnyen meg is
ölheti a fiút. Kis híján feladta.
De ki más vehette volna át a feladatát? A Kényszer a tiltott
fonatok közé tartozott, és nem hitte volna, hogy akár Corele-nek,
akár a többieknek számottevő tapasztalata van vele. Ha ő most
feladja, Rand egyszerűen küldet a többiekért, és őket kéri meg, hogy
oldják fel a Kényszert. Azok meg persze engedelmeskednének, és a
háta mögött kinevetnék őt, a beavatottat, aki teljes jogú aes sedainak
hitte magát.
Pedig ő új Gyógyítás-fajtát talált fel! Segített megtisztítani az
Egyetlen Hatalom férfi felét! Meggyógyította az elcsendesítést és a
megszelídítést!
Ezzel is meg fog birkózni!
Gyorsan dolgozott, hamar megszőtte a Kényszer első rétegének
tükörképét. A Hatalom minden egyes szála pontos volt, tökéletes
ellentéte a fiú agyára már ráfonódott mintának. Nynaeve óvatosan
engedte le a tulajdon fonatát, és ahogy azt Rand mondta, valóban
mind a kettő eltűnt.
Honnan tudhatta a férfi? Megborzongott: eszébe jutott, mit
mondott róla Semirhage. Egy másik élet emlékei, olyan emlékek,
amelyekhez semmi joga sem volt. Megvolt annak az oka, hogy a
Teremtő hagyta, hogy az ember elfelejtse az előző életeit. Senkinek
sem kellene emlékeznie Lews Therin Telamon kudarcaira.
Folytatta. Egyik réteget oldotta fel a másik után, úgy fejtette le a
Kényszer fonatait, ahogy egy kirurgus leszedi a kötést a sebesült
lábról. Kimerítő munka volt, de elégedettséggel töltötte el. Minden
egyes fonattal valami gonoszt hozott helyre, egy hajszálnyival jobbá
tette az egész világot.
Kis híján egy órájába telt, és kíméletlen munkának bizonyult. De
megcsinálta. Amint eltűnt a Kényszer utolsó rétege is, elkínzottan
sóhajtott egyet, és elengedte az Egyetlen Hatalmat. Egészen biztos
volt benne, hogy egy szikrányit sem tudna már fókuszálni. Ha az
élete múlna rajta, akkor sem! Áttántorgott egy székhez, és leroskadt.
Most vette csak észre, hogy Min összegömbölyödött Rand mellett, és
elaludt.
De a férfi ébren volt. Az Újjászületett Sárkány nézte, mintha
olyasvalamit látna, amit ő nem láthat. Majd felállt, és odalépett
Kerbhez. Nynaeve túl kába volt ahhoz, hogy észrevegye a fiatal
gyertyaöntő arckifejezését. Meglepően üres volt: azokon látott ilyet,
akik erősen beverték a fejüket.
Rand fél térdre ereszkedett, a tenyerébe fogta a fiú állát, és
mélyen a szemébe nézett.
– Hol van? – kérdezte halkan. – Merre?
A fiú kinyitotta a száját, és oldalt kicsurrant belőle egy kis
nyálpatak.
– Hol van? – ismételte meg a férfi.
Kerb felnyögött. Még mindig üres volt a tekintete, és az ajkai
közül kitüremkedett egy pillanatra a nyelve.
– Rand! – csattant fel Nynaeve. – Hagyd abba! Mit csinálsz vele?
– Semmit sem csinálok – felelte a férfi halkan, és nem nézett rá. –
Ezt te csináltad, Nynaeve, azzal, hogy felfejtetted azokat a fonatokat.
Graendal Kényszere ritka erős, de a maga módján durva. Annyira
kitölti kényszerrel az áldozatai elméjét, hogy nem marad benne hely
sem személyiségnek, sem gondolatnak. Csak egy báb marad, akit
pusztán Graendal parancsai mozgatnak.
– De pár perccel ezelőtt még lehetett vele beszélni!
Rand megrázta a fejét.
– Ha megkérdeznéd a börtönőröket, azt mondanák, hogy mindig
is kicsit lassan járt a legény esze, és ritkán beszéltek vele. Nem volt
valódi ember a fejében, csak egyik réteg Kényszer a másik után. Az
utasításokat gondosan úgy fogalmazták meg, hogy még a nyomát is
eltöröljék ennek a szerencsétlen személyiségének, és a hátramaradt
kreatúra mindenben csak Graendal kívánságát teljesítse. Több
tucatszor láttam már ilyet.
Több tucatszor? – borzongott meg Nynaeve. És te láttad, vagy
Lews Therin? Most épp melyikőtök emlékei vezérelnek?
Lenézett Kerbre. Émelygett. A fiú tekintete nemcsak a sokktól
volt olyan zavart, ahogy azt korábban vélte, hanem valami mélyebb
üresség ásított benne. Még egészen fiatal korában, amikor nemrég
volt csak javasasszony, elhoztak hozzá egy nőt. Leesett a szekérről.
Napokig aludt, és amikor végre felébredt, ugyanúgy nézett, mint ez a
kölyök. Nyoma sem maradt, hogy bárkit is felismerne, semmi jele,
hogy megmaradt volna akár a lélek szikrája is üres héjjá vált
testében.
Úgy egy hétre rá meg is halt.
Rand újra megszólította Kerbet.
– Szükségem van a helyszínre! – mondta. – Valamire. Ha van
benned még valahol egy kis szikra, ami ellenállt neki, egy morzsa,
ami küzdött ellene, bosszút ígérek! Egy helyszínt. Hol lapul?
Nyál csepegett a fiú ajkáról. Mintha megremegett volna. Rand
felállt, fölé tornyosult, de a tekintete még mindig nem engedte el a
fiúét. Kerb megrázkódott, és két szót suttogott:
– Natrin hantja!
Rand lágyan sóhajtott, és egyetlen, szinte áhítatos mozdulattal
elengedte Kerbet. A fiú lecsúszott a padról a földre, és a szájából a
szőnyegre csörgött a nyál. Nynaeve szitkozódva pattant talpra, aztán
megtántorodott, ahogy megpördült vele a szoba. A Fényre, de
kimerült! Visszanyerte az egyensúlyát, lehunyta a szemét, és mély
levegőt vett. Majd letérdelt a fiú mellé.
– Fölösleges ezzel vesződnöd – mondta Rand. – Halott!
Nynaeve maga is meggyőződött a dologról. Felkapta a fejét, és
felnézett a férfira. Miért tűnt a férfi épp olyan kimerültnek,
amilyennek ő érezte magát? Hiszen alig csinált valamit!
– Mégis, mit…
– Semmit sem csináltam, Nynaeve! Gyanítom, hogy amikor
leszedted azt a Kényszert, már csak a Graendal ellen táplált, mélyen
szunnyadó harag tartotta életben. Bármi maradt is belőle, tudta, hogy
nem segíthet mással, csak ezzel a két szóval. Utána elengedte az
életet. Nem tehettünk érte semmi többet!
– Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni! – csattant fel Nynaeve
tehetetlen haragjában. – Meg lehetett volna Gyógyítani! – Tudnia
kellett volna segíteni a kölykön! Olyan jó érzés volt felfejteni
Graendal Kényszerét, olyan helyes! Nem lett volna szabad így
végződnie!
Megrázkódott. Úgy érezte, bemocskolódott. Mivel volt jobb a
börtönőröknél, akik förtelmes dolgokat tettek, hogy értesüléseket
csikarjanak ki? Mérgesen meredt Randre. Igazán elárulhatta volna,
hogy mi lesz a vége, ha feloldja a Kényszert!
– Ne nézz rám így, Nynaeve! – A férfi az ajtóhoz lépett, és intett a
Hajadonoknak, hogy vigyék ki Kerb holttestét.
Az aiel nők engedelmesen elvitték, miközben Rand halkan kért
egy kanna friss teát. Aztán visszatért, leült a padra a békésen
szunyókáló Min mellé. A lány a pad egyik párnáját gyűrte a feje alá.
A szobában lévő két lámpa egyike alig pislákolt, és a férfi arca félig
mély árnyékokba merült.
– Nem végződhetett másképp – folytatta. – A Kerék sző, a Minta
jő. Aes sedai vagy. Nem ti szoktátok ezt mondogatni?
– Azt nem tudom – csattant fel Nynaeve –, de még ha
mondogatjuk is, nem ment fel téged az alól, amit tettél!
– Mit tettem? – kérdezte Rand. – Te hoztad ide hozzám ezt a fiút.
Graendal használt rajta Kényszert. Most majd megölöm érte, és
csupán azért az egyetlenegy tettért leszek felelős. Most pedig hagyj
békén! Szeretnék megpróbálni aludni még egy keveset.
– Egyáltalán nincs bűntudatod? – förmedt rá a nő.
Farkasszemet néztek. Nynaeve tehetetlen volt, és dühös, Rand
pedig… ki sejthette egyáltalán, ő mit érezhetett mostanában!
– Mindegyikükért szenvednem kellene, Nynaeve? – kérdezte
Rand halkan, és az arca egyik felét még mindig elrejtette a sötét. –
Írd ezt a halált is a számlámra, ha neked úgy könnyebb! Csak egy a
sok közül – hány követ hordhatsz egy emberre, mire nem számít
többet, mennyit nyomnak? Meddig égethetsz egy húsdarabot, mire
nem számít már a hő? Ha hagyom, hogy bűntudatot érezzek ezért a
kölyökért, akkor bűntudatot kellene éreznem az összesért. És az
agyonnyomna.
Nynaeve végigmérte a félhomályban. Király, semmi kétség.
Katona, bár csak ritkán látott háborút. Elfojtotta a haragját. Nem arra
találta ki ezt az egészet, hogy bebizonyítsa a férfinak, megbízhat
benne?
– Ó, Rand – fordult el végül –, ez a furcsaság, ami lett belőled, ez
az érzelem nélküli, haraggal teli szív! Elpusztít a végén!
– Igen – válaszolta a férfi halkan.
A nő döbbenten nézett vissza rá.
– Továbbra sem értem – pillantott le Rand Minre –, miért
feltételezitek, hogy túl ostoba vagyok, hogy rájöjjek erre a
számotokra is egyértelmű dologra. Igen, Nynaeve. Igen, ez a
keménység elpusztít. Tudom.
– Akkor miért? – kérdezte az asszony. – Miért nem hagyod, hogy
segítsünk?
A férfi felnézett – nem Nynaeve-re, hanem a semmibe. Egy szolga
kopogtatott halkan. Milisair házának fehér és lombzöld libériáját
viselte. Belépett, letette az új teáskannát, felvette a régit, és kisietett.
– Amikor sokkal fiatalabb voltam – folytatta a férfi halkan –, Tam
mondott nekem egy mesét, világjárás közben hallotta. A
Sárkánybércről szólt. Akkor még nem sejtettem, hogy ő maga is
látta, vagy hogy engem is ott talált. Még csak egyszerű pásztorgyerek
voltam, és a Sárkánybérc, Tar Valon, Caemlyn szinte mesebeli vidék
volt nekem. De azt elmesélte, hogy a bérc olyan magas, hogy még az
Ikerszarv-csúcs is eltörpülne mellette odahaza. Tam meséje szerint
soha senki sem mászott fel a Sárkánybérc csúcsára. Nem mintha
lehetetlen lett volna, hanem mert ahhoz, hogy felérjen oda az ember,
minden erejére szüksége van. Olyan hatalmas, magas az a hegy, hogy
az utolsó cseppig kiszívja annak az erejét, aki megküzd vele.
Elhallgatott.
– És? – kérdezte végül Nynaeve.
Rand felnézett rá.
– Nem érted? A mesék szerint soha senki nem mászta meg azt a
hegyet, mert ha feljutott volna a csúcsra, nem maradt volna ereje,
hogy visszatérjen. Egy jó hegymászó legyőzhette volna, felérhetett
volna a csúcsra, láthatta volna azt, amit soha senki más. De aztán
meg kellett volna halnia. A legerősebb, legbölcsebb felfedezők mind
tudták, mi lenne a sorsuk, és sosem mászták meg. Mindig meg
akarták, de folyton vártak, mindig halogatták ezt az egy utat. Mert
tudták, hogy ez lenne az utolsó útjuk.
– De ez csak egy mese – ellenkezett Nynaeve. – Legenda!
– Én is az vagyok – mondta Rand. – Mese. Legenda. Egyszer
majd halkan, suttogva gyerekeknek mesélnek rólam. – Megrázta a
fejét. – Néha van, hogy nem fordulhat vissza az ember. Néha nincs
más út, csak előre. És néha tudod, hogy ez a hegy lesz a végső.
– Mind azzal jöttök, hogy túl kemény vagyok, hogy végül úgyis
széttörök és darabokra esek, ha így folytatom. De mind úgy tesztek,
mintha tényleg maradnia kellene belőlem bárminek is, ami folytatja.
Hogy le kell másznom a hegyről, ha egyszer felértem a csúcsra.
– Ez a kulcs, Nynaeve. Most már értem. Nem fogom túlélni ezt az
egészet, és nem is kell amiatt aggódnom, hogy mi lesz velem az
Utolsó Csata után. Nem kell visszafognom magam, nem kell semmit
sem megmentenem ebből a sokat tépázott lelkemből. Tudom, hogy
meg kell halnom. Akik azt akarják, hogy lágyabb legyek,
hajlékonyabb, azok egyszerűen nem tudják elfogadni, mi vár rám! –
Újra lenézett Minre.
Nynaeve számtalanszor látta a szemében csillogó szeretetet,
ahogy a lányra nézett, de ezúttal üres volt a tekintete. És üres,
érzelemmentes volt az arca is.
– Kitalálunk valamit, Rand – mondta neki. – Biztos van rá
megoldás, hogy túléld ezt az egészet!
– Nem – mordult fel halkan a férfi. – Ne is csábítgass újra erre az
ösvényre! Csak fájdalom felé vezet, Nynaeve! Sokáig azt hittem,
majd hátrahagyok valamit, hogy segítsen életben maradni a világnak,
miután meghaltam, de ez sem volt más, csak küzdelem, hogy életben
maradhassak. Nem kényeztethetem magam ilyesmivel. Felmászom
erre a rohadt hegyre, és szembenézek a nappal. Ti meg majd
megoldjátok, ami utána jön. Ennek így kell lennie.
A nő tiltakozásra nyitotta a száját, de Rand szúrósan ránézett.
– Ennek így kell lennie, Nynaeve!
Az aes sedai becsukta a száját.
– Ügyes voltál ma este – dicsérte meg Rand. – Mindannyiunknak
sok vesződséget takarítottál meg.
– Csak azért csináltam, mert azt szeretném, ha megbíznál bennem
– bökte ki ő, aztán azonnal szidni kezdte magát. Miért mondta ezt?
Tényleg olyan fáradt lenne, hogy azonnal kimondja, ami csak az
eszébe jut?
A férfi csak biccentett.
– Bízom benned, Nynaeve. Amennyire csak bízni tudok, és jóval
inkább, mint az emberek többségében. Azt hiszed, tudod, mi lesz
nekem a legjobb, néha akkor is, ha kifejezetten ellenkezik az
akaratommal, de ezzel meg tudok békélni. A fő különbség közted és
Cadsuane között az, hogy te tényleg törődsz velem. Őt csak az
érdekli, hogy a tervei szerint cselekedjek. Azt akarja, hogy ott legyek
az Utolsó Csatában. Te azt akarod, hogy túl is éljem. Ezért hálás
köszönet. Álmodj még egy kicsit helyettem, Nynaeve! Álmodj
olyasmiről, amiről én már rég lemondtam!
Lehajolt, hogy felvegye Mint, és hiába hiányzott a bal keze,
könnyedén felemelte. Az egyik karját becsúsztatta alá, aztán a
másikkal ráfogott, és felkapta. A lány összerezzent, aztán közelebb
bújt hozzá. Felébredt, és tiltakozva mormolta, hogy majd megy a
saját lábán. Rand nem tette le; talán hallotta a hangjában a
kimerültséget. Nynaeve tudta, hogy Min szinte minden éjjel
fennmarad a könyveivel, és majdnem olyan keményen hajtja magát,
mint a férfi.
Rand Minnel a karjában az ajtóhoz lépett.
– Először elrendezzük a dolgot a seanchanokkal – jelentette ki. –
Arra a találkozóra jól készülj fel! Nem sokkal azután majd elbánok
Graendallal is.
Ezzel kiment. A pislákoló lámpa végleg kialudt, és csak az
asztalon égő fény maradt meg.
Ismét sikerült meglepnie a férfinak. Még mindig egy gyapjúagyú
idióta volt, de ahhoz képest meglepően logikusan gondolkozott.
Hogyan lehetett, hogy valaki ennyi mindent ért, mégis ilyen ostoba
marad?
És miért nem tudott legalább egy érvet felhozni az ellen, amit
Rand mondott? Miért nem tudott rákiáltani, hogy téved? Mindig van
remény. Ha ezt a legfontosabb érzést is feladja, lehet, hogy erős lesz
– de azt kockáztatja, hogy minden okot elveszít, amiért érdemes
lenne törődnie a csatái kimenetelével.
De valamiért mégsem tudta szavakba önteni ezeket az érveket.

 

 

 

Tizenegyedik fejezet
LEGENDÁK
– Rendben – mondta Mat, és széttekerte Roidelle egyik legjobb
térképét az asztalon. Talmanes, Thom, Noal, Juilin és Mandevwin az
asztal köré húzták a széküket. A vidéket ábrázoló térkép mellett Mat
kiterítette egy közepes méretű városka vázlatos alaprajzát is. Komoly
erőfeszítésbe került, hogy találjanak egy kereskedőt, aki hajlandó
lerajzolni Bízlég térképét, de Hátránd után Matnek esze ágában sem
volt úgy bemennie egy városba, hogy nem tudja, mi vár rá.
A sátrára a kinn sötétlő fenyőerdő árnyéka borult. Hűvös napjuk
volt. Néha feltámadt a szél, és a fölöttük imbolygó ágakból száraz
tűlevelek záporoztak le a földre. Meg-megkaristolták a sátrat is.
Odakinn katonák kiabáltak, és üstök kondultak: délre járt, most
osztották az ebédet.
Mat a városka térképét tanulmányozta. Ideje volt megkomolyodni.
Az egész világ úgy döntött, hogy ellene fordul, és mostanában még a
hegyi kisvárosok is halálos csapdának bizonyultak. Legközelebb
majd az útmenti százszorszépek vadulnak meg, csordába verődve
próbálják meg felfalni!
Itt egy pillanatra megakadt, mert eszébe jutott a házaló, aki
belesüllyedt a shiotai fantomvárosba. Amikor az egész kísértettanya
eltűnt, nem maradt más, csak egy pillangós, vadvirágos mező.
Százszorszépekkel. A Fény égessen meg! gondolta.
De Matrim Cauthonra nem az a sors várt, hogy holtan végezze
valami eldugott vidéki úton. Ezúttal előre tervez! Ezúttal készen áll!
Elégedetten biccentett magának.
– Itt a fogadó – mondta, és a térképre bökött. – A Rázott Ököl.
Két egymástól független utazó is állította, hogy jó hely, a városka
három fogadója közül a legjobb. A nő, aki keres, meg sem próbálta
eltitkolni, hol szállt meg, ami azt jelenti, hogy védve érzi magát.
Alighanem őrök is lesznek vele.
Előhúzta Roidelle egy újabb térképét. Ezen jobban látszott Bízlég
környéke. A városka egy sekély kis völgyben terült el, lágyan
hullámzó dombok övezték, és egy hegyi patakok táplálta kis
tavacska. A tóban állítólag kiváló pisztráng tenyészett, és a sózott hal
volt a város egyik fő kereskedelmi cikke.
– Három könnyűlovassági csapatot akarok ide – bökött Mat az
egyik felső lejtőre. – Elrejtik őket a fák, de látni fogják az eget. Ha
vörös éjvirágot lövünk fel, akkor azonnal be kell itt jönniük a főúton,
hogy kimenekítsenek minket. A város két oldalán lesz száz
számszeríjászunk is, hogy támogassák a lovasságot. Ha zöld
éjvirágot látnak, a lovasság bevonul, és itt, itt és itt biztosítja a
városba vezető főutat.
Felnézett, és a mutatványosra bökött.
– Thom, te magaddal viszed Harnant, Fergint és Mandevwint! Ők
a „tanítványaid”, Noal pedig az inasod.
– Az inasa? – kérdezte Noal, egy karvalyorrú, göcsörtös emberke,
akinek jó pár foga hiányzott. De szívós volt, akár egy apáról fiúra
szálló, öreg, sok csatától foltos kard. – Mi szüksége lenne egy
mutatványosnak inasra?
– Rendben – mondta Mat. – Akkor lehetsz az öccse is, aki
mindemellett inaskodik neki. Juilin, te…
– Várjunk csak! – mordult fel Mandevwin, és megvakarta az arcát
a szemét fedő kötés mellett. – Most akkor én egy mutatványos
tanítványa leszek? Nem hinném, hogy a hangom igazán alkalmassá
tenne erre. Fogadni mernék, hogy hallottál már. És csak egy szemem
van, szóval azt hiszem, a zsonglőrködésben sem vár rám nagy jövő!
– Te vagy az új tanítvány – nézett rá Mat. – Thom is tudja, hogy
tehetségtelen vagy, de megszánt, mert az üknagynénéd, akinél azóta
éltél, hogy a szüleid mindketten meghaltak, amikor megvadult ökrök
taposták agyon őket, elkapta a bárányhimlőt, és megbolondult.
Elkezdett konyhai maradékkal etetni, és úgy bánt veled, mintha Pötyi
lennél, a családi kutya, aki hétéves korodban szökött meg.
Mandevwin megvakarta a fejét. A hajába jócskán vegyültek már
ősz szálak.
– De nem vagyok kicsit öreg tanítványnak?
– Marhaság! – vetette oda Mat. – Lélekben fiatal vagy, és mivel
sosem házasodtál meg, mert az egyetlen nő, akit valaha szerettél,
megszökött a takács fiával, Thom érkezte az új kezdet lehetőségét
villantotta fel előtted.
– De nem akarom elhagyni az üknagynénémet! – tiltakozott
Mandevwin. – Gyermekkorom óta gondoskodott rólam! Nem
tisztességes, ha az ember csak úgy magára hagy egy idős hölgyet,
pusztán, mert kicsit megzavarodott!
– De nincs is üknagynénéd – nézett rá Mat elkeseredetten. – Ez
csak egy legenda, egy történet az álnevedhez!
– És nem lehetne olyan történetem, ami tisztességesebb fényben
tüntet fel? – kérdezte Mandevwin.
– Túl késő – lapozott bele Mat az asztalán tornyosuló
papírkötegbe, és kikeresett öt, rettenetes macskakaparással teleírt
lapot. – Most már nem változtathatod meg! A fél éjszakát a te
történeteddel töltöttem! Ez a legjobb mind közül! Nesze, ezt jegyezd
meg! – Odanyújtotta a férfinak, aztán előrántott egy újabb
papírköteget, és elkezdte átnézni.
– Biztos vagy benne, hogy nem túlzod el ezt egy kicsit, fiam? –
kérdezte Thom.
– Nem hagyom, hogy még egyszer meglepjenek! – nézett rá Mat.
– A Fény égessen meg, nem hagyom! Elegem van már belőle, hogy
felkészületlenül sétálok bele a csapdákba. A saját kezembe veszem a
sorsom, és nem rohanok többé egyik gondból a másikba! Ideje
átvennem az irányítást!
– És ezt úgy tervezed, hogy…? – kezdte Juilin.
– Részletes szerepeket találok ki, kidolgozott háttértörténettel –
fejezte be Mat, majd Thom és Noal kezébe nyomta a maguk
papírkötegét. – Úgy ám!
– És velem mi lesz? – kérdezte Talmanes. Most megint csillogott
a szeme, bár a hangja teljességgel őszintén csengett. – Hadd találjam
ki, Mat! Utazó kereskedő vagyok, egykor az aielek képeztek ki, és
most azért érkeztem a faluba, mert úgy hallottam, a tóban él a
pisztráng, aki megsértette az apámat!
– Marhaság! – felelte Mat, és a kezébe nyomta a papírjait. – Te
őrző leszel.
– Ez elég gyanús – jegyezte meg Talmanes.
– Gyanúsnak is kell lenned – biccentett Mat. – Mindig könnyebb
kártyában legyőzni valakit, ha máson jár az esze. Te leszel a mi
„másunk”. Egy titokzatos ügyben a városon átutazó őrző nem olyan
nagyszabású jelenség, hogy magára vonjon minden figyelmet, de
akik tudják, mit keressenek, azoknak jó kis elterelés lesz.
Használhatod Fen köpenyét. Azt mondta, kölcsönadja nekem, még
mindig eszi a bűntudat, hogy hagyta megszökni a szolgálólányokat!
– És te természetesen nem árultad el neki, hogy egyszerűen csak
eltűntek – tette hozzá Thom. – És hogy semmiképp sem
akadályozhatta volna meg.
– Nem láttam túl sok értelmét, hogy felvilágosítsam – nézett rá
Mat. – Nincs sok értelme a múlton rágódni, azt mondom!
– Szóval akkor egy őrző? – kérdezett vissza Talmanes, és
átlapozta a papírköteget. – Gyakorolnom kell a mogorvaságot.
Mat rezzenéstelen tekintettel végigmérte.
– Nem veszed komolyan ezt az egészet!
– Mit mondtál? Szerinted akad bárki is, aki ezt komolyan veszi?
A Fény égesse meg azt a szikrát a szemében! És ő egykor tényleg
azt hitte volna, hogy Talmanes nem nevet szívesen? Csak befelé
csinálta. Az volt a legdühítőbb módja.
– A Fényre, Talmanes! – mordult fel. – Abban a városban egy
némber engem és Perrint keresi. Olyan jól tudja, hogy nézünk ki,
hogy pontosabb rajzot képes rólunk készíteni, mint a tulajdon anyám.
Ez megdermeszt, mintha maga a Sötét Úr állna a hátam mögött. És
nem mehetek be magam arra a nyamvadt helyre, mert minden egyes
nőnél, férfinál és kisgyereknél ott a képem, alatta meg, hogy aki
információt szolgáltat rólam, jutalmul aranyat kap! Na most lehet,
hogy kicsit túllőttem a célon az előkészületekkel, de mindenképp
meg akarom találni ezt a nőszemélyt, még mielőtt ráparancsolna egy
falka árnybarátra, vagy valami még rosszabbra, hogy vágja át a
torkom álmomban. Érthető?
Mind az ötüknek egyesével a szemébe nézett, majd bólintott, és
megindult a sátorajtó felé. Aztán megtorpant Talmanes széke mellett.
Megköszörülte a torkát, és félig csak motyogta:
– Te titokban imádsz festeni, és arra vágysz, bárcsak
megszökhetnél ebből a halállal teli életből, amire kötelezted magad.
Délre tartasz, és azért kerültél erre, mert imádod a hegyeket.
Reménykedsz benne, hogy hírt kapsz az öcsédről, akit évek óta nem
láttál, és aki Andor déli vidékén tűnt el egy vadászat során. Nagyon
megkínzott a múlt. Olvasd át a negyedik oldalt!
Továbbsietett, és kilépett az árnyékos déli táborba, bár még látta,
hogy Talmanes a szemét forgatja a hallottaktól. A Fény égesse meg a
fickót! Igazi dráma feszült azokon a lapokon!
A fenyőágakon át is látta, hogy borult idő van. Már megint. Mikor
lesz már vége? Megrázta a fejét, és átvágott a táboron. Odabiccentett
a kis csoportokban ácsorgó katonáknak. Azok tisztelegtek vagy
odaköszöntek „Mat nagyúrnak”. A Banda egész napra tábort vert;
egy félreeső, erdős hegyoldalon tanyáztak a várostól vagy félnapi
járóföldre, és felkészültek a támadásra. A háromlevelű fenyők
magasra nyúltak, szélesen eltárták az ágaikat, és az árnyékban alig
maradt meg az aljnövényzet. A sátrak kis csoportokban gyűltek a
fenyők köré; a levegő hűvös volt, árnyas, megülte a gyanta és a föld
illata.
Körbejárta a tábort, ellenőrizte az emberek munkáját, és
gondoskodott róla, hogy minden a lehető leghatékonyabban menjen.
Azok a régi emlékek, amiket az eelfinnek töltöttek a fejébe, kezdtek
olyan egyenletesen összeolvadni a saját emlékeivel, hogy lassan már
nem tudta eldönteni, melyik ösztönt kapta onnan, és melyik a sajátja.
Jó érzés volt megint a Bandával lennie, észre sem vette, hogy
mennyire hiányoztak neki. Jó lesz egyesülni a sereg többi részével is,
akik Estean és Daerid vezetése alatt vártak rá. Remélhetőleg
könnyebb útjuk volt, mint neki és a seregének.
Ellenőrző körútját a lovassági zászlóaljakkal kezdte. Külön
táboroztak a többiektől – a lovasok mindig is felsőrendűeknek
tartották magukat a gyalogsághoz képest. Aznap szokás szerint
mindenki a lova takarmánya miatt aggódott. Egy jó lovas katona
számára mindig a lova volt az első. A Hátrándból idáig vezető út
megviselte az állatokat, különösen, mert nem nagyon akadt
legelnivaló. Idén tavasszal alig nőtt a fű, és a télről visszamaradt
növényzet is meglepően gyérnek bizonyult. A lovak nem voltak
hajlandóak bármit megenni, a sásra például úgy húzták a fejüket,
mintha az is megromlott volna, mint a többi étel. Nem volt sok
zabjuk: a katonák remélték, hogy menet közben legeltethetnek. Túl
gyorsak voltak ahhoz, hogy gabonás szekerekkel vonuljanak.
Jól van, előbb vagy utóbb ki kell találnia valamit ez ügyben is.
Biztosította róla a lovasokat, hogy már gondolkodik a megoldáson.
Hittek neki. „Mat nagyúr” még sosem hagyta cserben őket. Persze,
mert akiket cserbenhagyott, azok már rég a sírjukban rothadtak.
Visszautasította a kérést, hogy vonják fel a zászlót. Talán majd ha
sikeres lesz a város elleni hadművelet.
Pillanatnyilag nem volt vele rendes gyalogos egység: mind
Esteannal és Daeriddel maradt. Talmanes bölcsen felfogta, hogy
mozgékonynak kell maradniuk, és három zászlóaljnyi lovas katonát
hozott magával, meg kis híján négyezer lovas számszeríjászt. Mat
ezek után a számszeríjászokhoz ment. Megállt, és nézte, ahogy a
tábor végében pár század lőgyakorlatot tart.
Megállt az egyik magas fenyőfa alatt – a legalacsonyabb ága is jó
kétlábnyival lehetett a feje fölött –, és nekidőlt a törzsének. A
felsorakozott számszeríjászok nem is annyira a pontosságot
gyakorolták, mint a koordinációt. A legtöbb csatában úgysem kellett
célozgatni, ezért is volt olyan hasznos fegyver a számszeríj.
Tizedannyi kiképzés sem kellett hozzá, mint a hosszú íjhoz. Persze
az utóbbival gyorsabban is lehetett lőni, mint egy számszeríjjal,
messzebbre is, de ha valakinek nem volt épp egy ráérő emberélete,
hogy gyakorolgasson vele, akkor a számszeríj az előbbit egész jól
helyettesítette. Ráadásul a számszeríjak újratöltési gyakorlata
elősegítette, hogy a sorok egyszerre lőjenek. A százados a túloldalon
állt, és két másodpercenként ráhúzott egy bottal az egyik fára. Így
verte az ütemet. Minden csattintás a fán egy-egy parancsszónak felelt
meg. Az elsőre a katonáknak a vállukra kellett venniük a
számszeríjukat. A másodikra lőni. A harmadikra leengedni a
fegyvert. A negyedikre felhúzni. Az ötödikre megint felkapni a
vállukra. Az emberek egyre jobbak voltak – és amikor koordinált
hullámokban lőttek, sokkal nagyobb kárt tettek az ellenfélben.
Minden negyedik csattanásra nyílzápor zúdult a fák közé.
Kell még lövedék, gondolta Mat, látva, hogy hány forgácsolódik
szét így, gyakorlás közben. Persze gyakorlatozáskor sokkal több
lőszert vesztett az ember, mint harcban, és minden egyes most ellőtt
lövedék kettőt, hármat is érhetett a csatában. Az emberek kezdtek
kifejezetten jók lenni. Ha lett volna pár zászlóaljra való mellette
akkor is, amikor a Vérhab-zúgónál harcolt, talán Nashif is sokkal
hamarabb megtanulta volna a leckéjét…
Persze még hasznosabbak lennének, ha gyorsabban tudnának lőni.
Még mindig a felhúzás volt a leglassabb rész. Nem is maga a
felhúzás, hanem hogy minden egyes alkalommal le kellett hozzá
ereszteni a számszeríjat. Négy másodpercbe telt csak az, hogy ideoda
lengették a fegyvert. Az új felhúzószerkezet, aminek a titkát
Talmanes tanulta el egy murandyi gépésztől, igencsak
meggyorsította a dolgokat. De a gépész épp Caemlynbe tartott, hogy
eladja a terveket, és ki tudja, hányan vehették még meg út közben?
Nemsokára lehet, hogy mindenkinek lesz már ilyenje. És az előnynek
vége volt, ha az ellenfél is megszerezte.
Az a kis szerkentyű sok sikert hozott neki Altarában, a
seanchanok ellen. Nem szívesen adta fel ezt az előnyt. Vajon ki
tudna találni valamit, amitől még gyorsabban lőhetnek az íjakkal?
Elgondolkozva ellenőrzött még pár dolgot a táborban. Az
Altarában toborzott katonák jól beilleszkedtek a Bandába, és a lovak
takarmányától meg esetleg a számszeríjlövedékektől eltekintve a
készletek is rendben voltak. Elégedetten indult tovább Aludrához.
A nő a tábor hátsó részében vert tanyát, a sziklás hegyoldal egy
kis bemélyedésében. Bár jóval kisebb területet foglalt el, mint az aes
sedaiok és kísérőik választotta tágas tisztás, lényegesen elzártabb
volt. Matnek három alkalommal is meg kellett kerülnie a fák közé
kiakasztott vásznakat – gondosan úgy feszítették ki őket, hogy senki
se láthasson rá Aludra munkájára – mielőtt odaért volna. És még ott
is várnia kellett, mert Bayle Domon állt be elé feltartott kézzel, és
visszatartotta őt, míg csak Aludra engedélyt nem adott neki, hogy
belépjen.
A karcsú, sötét hajú illuminátor egy fatönkön ült kis táborocskája
kellős közepén. Porok, papírtekercsek, telerótt jegyzettáblák, és
kigöngyölt vásznakon rendben, katonásan sorakozó eszközök
hevertek körülötte. Már nem hordta taraboni módra, ezernyi kis
fonatban a haját, a fürtjei kibontva omlottak a vállára. Mat furcsának
látta. De még mindig csinosnak.
A Fény égessen meg, már házasember vagy! – gondolta magában.
De Aludra ettől még csinos volt.
Egeanin is ott volt, egy éjvirág héját tartotta egyenesen a roppant
összpontosítással dolgozó Aludrának. A telt ajkú illuminátor a
homlokát ráncolva, óvatosan kopogtatta a héjat. Egeanin sötét haja
kezdett kinőni, és a nő egyre kevésbé hasonlított egy seanchan
nemesre. Mat még mindig nem tudta, hogyan szólítsa. Egeanin
ragaszkodott hozzá, hogy Leilwinnek hívják, és néha már Mat is így
gondolt rá. Butaság volt valakinek csak azért megváltoztatnia a
nevét, mert azt mondták neki, de igazán nem haragudhatott rá, amiért
nem akarta felbosszantani Tuont. Aki aztán rohadt egy makacs lány
volt. Mat azon kapta magát, hogy megint délre pislog, de elfordította
a tekintetét. Vér és hamu! Nem lesz Tuonnak semmi baja!
És amúgy sem volt már itt. Akkor meg Egeanin miért
ragaszkodott hozzá továbbra is, hogy Leilwinnek hívják? Mat Tuon
távozása után párszor a régi nevén szólította, de kurtán
helyreigazították. Nők! Érthetetlenül viselkedtek, különösen ha még
seanchanok is voltak a tetejében!
Odanézett Bayle Domonra. Az izmos, szakállas illiani egy fának
támaszkodva állt Aludra táborának bejáratában, kétoldalt jókora,
fehér vásznak lobogtak mellette. Még mindig figyelmeztetően
tartotta fel a kezét. Mintha nem Maté lenne az egész nyamvadt tábor!
Ennek ellenére nem furakodott át mellette. Nem engedhette meg
magának, hogy megharagítsa Aludrát: a nő már pokolian közel állt
ahhoz, hogy végre befejezze a sárkányainak a terveit, és neki
szüksége volt rájuk. De a Fényre, azért bosszantó volt, hogy a saját
táborában megállítják!
Aludra felnézett a munkájából, és a füle mögé simított egy
rakoncátlan tincset. Észrevette Matet, aztán visszanézett az éjvirágra,
és megint elkezdte a kalapáccsal ütögetni. Vér és hamu! Elég volt
egy mozdulat, és rájött, miért is látogatja olyan ritkán Aludrát. Az
sem tetszett neki, hogy megállítják… de miért kellett a nőnek valami
robbanékonyat ütögetnie? Nem volt egy csepp józan esze sem?
Persze az összes illuminátor ilyen volt. Mindegyik méneséből
hiányzott pár csikó, ahogy Mat apja mondta volna.
– Bejöhet – mondta Aludra. – Köszönöm, Domon mester!
– Megtiszteltetés, Aludra asszony – eresztette le Bayle a kezét, és
barátságosan odabiccentett Matnek. Ő megigazította a kabátját, és
előrelépett. Feltett szándéka volt rákérdeznie a számszeríjakra. De
valami azonnal magára vonzotta a tekintetét: Aludra mögött
takarosan teleírt lapok sorakoztak a földön. Részletes rajzok,
jegyzetek és számok sötétlettek rajtuk.
– Ezek itt a sárkányok tervei lennének? – kérdezte mohón. Fél
térdre ereszkedett, hogy megvizsgálja a lapokat, de nem ért hozzájuk.
Aludra nagyon érzékeny tudott lenni az ilyesmire.
– Igen.
A nő továbbra is a kalapáccsal kopácsolt. Matre nézett, és egy
kicsit mintha feszengett volna. Az ifjú gyanította, hogy Tuon miatt.
– És a számok? – Próbált úgy tenni, mintha nem lenne köztük
feszültség.
– Anyagigények – válaszolta a nő. Letette a kalapácsát, és minden
oldalról megvizsgálta a hengeres éjvirágot. Majd odabiccentett
Leilwinnek.
Vér és hamu, ezek aztán szép nagy számok voltak! Egész
hegységre való szén, kén és… denevérürülék? A jegyzetek alapján a
Ködhegység északi részében akadt egy város, amelyik ennek a
kereskedelmére szakosodott. De miféle város lehet az, amelyik épp
denevérürülékre szakosodik? Szerepelt a listán a vörösréz és az ón is,
de valamiért egyik mellett sem volt szám. Csak egy kis csillagocska.
Mat megrázta a fejét. Vajon mit tenne az egyszerű nép, ha
megtudná, hogy a fenséges éjvirágok nem másból állnak, mint
papírból, porból és – mi másból – denevértrágyából? Nem csoda,
hogy az illuminátorok olyan féltve őrizték a mesterségük titkát.
Minél többet tudott a dologról az ember, annál kevésbé tűnt
csodásnak. Annál köznapibb volt az egész.
– Ez elég sok anyag – jegyezte meg.
– Csodát kértél tőlem, Matrim Cauthon – válaszolta a nő, és
Leilwin kezébe nyomta az éjvirágot, majd felkapta az írótábláját.
Valamit lejegyzett a táblára fogott papírlapra. – Ezt a csodát sikerült
alkotóelemekre bontanom. Márpedig ez már maga is csodaszámba
menő teljesítmény, nemde? Ne panaszkodj, hogy meleg van, ha
valaki a napot nyújtja feléd!
– Nem látom, hogy lenne megoldható – morogta Mat főleg saját
magának. – Ez a szám itt a költség lenne?
– Nem vagyok írnok – mondta Aludra. – Ezek csak becslések.
Ameddig tudtam, elvégeztem a számításokat, de a többit valaki jóval
hozzáértőbbnek kell megoldania. Az Újjászületett Sárkány
megengedhet magának ekkora költségeket is.
Leilwin különös arckifejezéssel méregette Matet. Vele is
megváltoztak a dolgok Tuon miatt. De nem úgy, ahogy azt az ifjú
várta.
Rand említésére felörvénylettek a szeme előtt a színek, és
sóhajtott egyet, aztán megrázta a fejét, hogy elűzze őket. Talán Rand
megengedhetett magának efféle költségeket is, de ő egészen biztosan
nem. Ehhez magával Andor királynőjével kellett volna leülnie
kockázni!
De ez Rand gondja volt. A Fény égesse meg, ha nem lesz hálás
neki, hogy ennyi mindenen keresztülmegy érte!
– Ebből hiányoznak a munkaerőre adott becslések – vette észre,
amint még egyszer végigfutotta a lapokat. – Hány harangöntőre lesz
szükséged ehhez a vállalkozáshoz?
– Mindegyikre, akit meg tudsz szerezni – vetette oda Aludra
kurtán. – Vagy nem ezt ígérted nekem? Minden egyes harangöntő
Andortól Tearig.
– De, azt hiszem – morogta Mat. Épp csak nem hitte volna, hogy
a nő szó szerint veszi a dolgot. – És mi van a rézzel meg az ónnal?
Arra sem adtál becslést.
– Mindre szükségem lesz.
– Mindre szükséged… Ezt hogy érted? Milyen mindre?
– Mindre – ismételte meg a nő olyan egyszerűen és higgadtan,
mintha csak kért volna még egy kis málnalekvárt a zabkásájára. –
Minden körömfeketényi rézre és ólomra szükségem lesz a Világ
Gerincén innen! – Egy pillanatra elhallgatott. – Bár lehet, hogy ez
kicsit nagyra törőnek hangzik.
– Rohadtul nagyra törőnek hangzik! – motyogta Mat.
– Igen – biccentett Aludra. – Tételezzük fel, hogy a Sárkány
uralkodik Caemlyn, Cairhien, Illian és Tear fölött. Ha
rendelkezésemre bocsátja ennek a négy városnak minden egyes
bányáját meg réz- és óntartalékát, azt hiszem, az is elég lesz.
– A teljes fémtartalékot – jelentette ki Mat szárazon.
– Igen.
– A világ négy legnagyobb városában.
– Igen.
– És „azt hiszed”, az elég lesz.
– Igen, azt hiszem, pontosan ezt mondtam, Matrim Cauthon!
– Pompás! Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. Nem
szeretnéd, ha a Sötét Úr kipucolná a cipődet, ha már így benne vagy
a kívángatásban? Talán kiáshatnánk Sasszárny Arturt is, hogy
táncoljon neked egyet!
Sasszárny Artur említésére Leilwin mogorván meredt Matre. Egy
pillanattal később Aludra befejezte a jegyzetelést, és odafordult az
ifjúhoz. Szárazon beszélt, épp csak árnyalatnyi ellenségességgel.
– A sárkányaim óriási hatalmat adnak egy hadvezér kezébe. Azt
mondod, túlzás, amit kérek. Pedig csak szükséges. – Alaposan
végigmérte. – Nem hazudok, nem mondom, hogy nem számítottam
tőled hasonló elutasításra, Cauthon uram. A borúlátás nagy
kebelbarátod, nem?
– Ezt igazán nem érdemeltem meg – morogta Mat, és újra
lepillantott a rajzokra. – Alig ismerem. Legfeljebb távoli ismerősöm.
A szavamat adom rá!
Erre Bayle felhorkant, de hogy megvetően vagy a nevetését
palástolva, azt Mat csak akkor tudta volna, ha megfordul, hogy lássa
a férfi arcát is. De rá sem nézett. Aludra mereven figyelte. Egy
pillanatra összevillant a tekintetük, és Mat ráébredt, hogy talán
valóban nyers volt vele. Talán valóban feszült volt a nő társaságában.
Egy kicsit. Tuon előtt kezdtek egész közel kerülni egymáshoz. És
vajon titkolt fájdalom csillant volna Aludra szemében?
– Ne haragudj, Aludra! – mondta. – Nem kellett volna ilyesmiket
mondanom!
A nő megvonta a vállát. Mat mély levegőt vett.
– Figyelj, tudom, hogy… hát elég furcsa, hogy Tuon…
A nő kurta intéssel szakította félbe.
– Semmiség. Nekem itt vannak a sárkányaim. Lehetőséget adtál
rá, hogy megvalósítsam őket. Egyéb dolgok már nem számítanak.
Sok boldogságot kívánok!
– Nohát! – motyogta Mat. Megvakarta az állát, aztán sóhajtott
egyet. Jobb is, ha ennyiben hagyja a dolgot. – Remélem, azért sikerül
ezt megoldanom! Rengeteg anyagot kérsz tőlem!
– Ennyi harangöntőre és anyagra lesz szükségem – válaszolta a
nő. – Se többre, se kevesebbre. Már megtettem, amit csak
alapanyagok nélkül tenni lehetett. Így is heteken át kell majd
próbálgatnom, hogy működik valójában a tervem: először kell külön
egy sárkányt csinálnom csak azért, hogy mindent ellenőrizzek. Lesz
egy kis időd, hogy mindezt összeszedd. De ehhez az egészhez
rengeteg idő kellene, és mégsem vagy hajlandó elárulni, mikor lesz
szükséged a sárkányokra!
– Nem mondhatok el olyasmit, amit magam sem tudok, Aludra –
pillantott Mat északra. Furcsa érzés volt, mintha valami arra húzta
volna, mintha egy horgászhorog akadt volna a húsába, és az vonta
volna magához enyhén, de makacsul. Rand, te vagy az, hogy a Fény
égessen meg? Felörvénylettek a színek. – Nemsokára, Aludra –
hallotta a saját hangját. – Nincs sok időnk. Egyáltalán nincs sok.
A nő habozott, mintha csak megérzett volna valamit a hangjában.
– Nos – mondta aztán –, ha így állunk, akkor nem is olyan túlzók
az elvárásaim, nem? Ha az egész világ háborúba kezd, nemsokára
úgyis minden üllőn kardot és nyílhegyet kovácsolnak. Sokkal több
haszna van, ha az én sárkányaimon dolgoznak. Biztosíthatlak róla,
hogy minden egyes befejezett sárkány felér legalább ezer karddal a
csatában!
Mat sóhajtott egyet, aztán felállt, és megbillentette a nő felé a
kalapját.
– Jogos. Feltéve, hogy Rand nem süt azonnal ropogósra, amikor
felvetem neki a dolgot! Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében.
– Jobban tenné, ha tisztelettel viseltetne Aludra asszony iránt –
jegyezte meg Leilwin a maga elnyújtott seanchan tájszólásában, és
végigmérte. – Nem kellene így gúnyolódnia vele!
– De hát őszinte voltam! – csattant fel Mat. – Legalábbis a végére!
A Fény égesse meg, hát azt sem tudja megmondani, mikor őszinte az
ember?
Leilwin úgy méregette, mintha csak azt próbálná kitalálni, vajon
ez a kijelentés gúnyolódásnak számít-e. Mat a szemét forgatta. Nők!
– Aludra asszony zseniális – jelentette ki Leilwin szigorúan. – Fel
sem fogja, mekkora ajándékot ad önnek ezekkel a tervekkel! Pedig
ha a Birodalomnak lennének efféle fegyverei…
– No, pedig jobb lenne, ha nem adná oda nekik, Leilwin –
jegyezte meg Mat. – Nem akarok arra ébredni egy szép napon, hogy
elszökött a tervekkel, hátha azokért cserébe visszakaphatja a címét!
A nő sértetten nézett rá a puszta felvetésre, bár meglehetősen
logikus elképzelésnek tűnt. A seanchanoknak elég sajátos
elképzeléseik voltak a becsületről – Tuon sem próbált meg sosem
elszökni tőle, bár számtalanszor lett volna rá alkalma.
Bár persze Tuon szinte a kezdetektől fogva sejtette, hogy
feleségül megy hozzá. Az a damane megjövendölte neki. A Fény
égesse meg, nem fog megint délre nézni! Csak azért sem!
– Most már más szél hajtja előre a hajómat, Cauthon mester –
felelte Leilwin egyszerűen. Elfordult tőle, és Bayle-re pillantott.
– De nem volt hajlandó segíteni nekünk, amikor a seanchanokkal
harcoltunk! – tiltakozott Mat. – Nagyon úgy tűnik, hogy…
– Mély vízbe merészkedsz, fiam – vetette közbe Bayle lágyan. –
Bizony, mélybe, cápákkal teli mély vízbe! Nem ártana abbahagyni a
hangos csapkodást!
Mat becsukta a száját.
– Jól van – mondta. Nem kellene ezeknek kettejüknek némi
tisztelettel bánniuk vele? Nem lett valami magas rangú seanchan
herceg, vagy mi a fene? Persze tudhatta volna, hogy ez mit sem
számít majd Leilwinnel vagy a szakállas tengerésszel szemben.
De akkor is őszinte volt. Aludra ésszerűen érvelt, bármilyen
őrületesnek tűnt is elsőre, amit mondott. Nagyon sok öntödét kell
erre a munkára állítaniuk. Egyre idegesítőbbnek tűnt, hogy még
hosszú hetekig kell utaznia, hogy Caemlynbe érjen. Az úton töltött
heteket is a sárkányok gyártásával kellene töltenie! A bölcs tudta,
hogy semmi értelme morognia a hosszas menetelések miatt – de Mat
mostanában nem érezte magát valami bölcsnek.
– Jól van – ismételte meg. Visszanézett Aludrára. – Ennek
ellenére teljesen más okból, de szeretném magammal vinni a
terveket, hogy biztonságban legyenek!
– Teljesen más okból? – kérdezte Leilwin szárazon, mintha csak
újabb sértést keresgélne.
– Igen – válaszolta ő. – Nem szeretném, ha itt lennének, amikor
Aludra rosszul koppint rá az egyik kis éjvirágra, és kilövi magát a
Tarwin-rés felé félútra!
Aludra erre felnevetett, bár Leilwin megint sértetten meredt az
ifjúra. Nehéz volt nem megbántani egy seanchant. A seanchanokat
meg a nyamvadt aieleket. Különös, hogy mennyi mindenben egymás
szöges ellentétei voltak, más dolgokban pedig teljesen
ugyanolyanoknak bizonyultak.
– Elviheted a terveket, Mat – mondta Aludra. – Feltéve, ha az
arannyal teli kis ládikádba teszed. Az egész táborban neki szenteled a
legtöbb figyelmet!
– Köszönöm szépen, nagyon kedves! – morogta ő, és lehajolt,
hogy felvegye a papírokat. Mintha meg sem hallotta volna a burkolt
sértést. Nem épp az imént békültek ki? Francette némber.
– Ó, és majdnem elfelejtettem! Tudsz bármit is a számszeríjakról,
Aludra?
– A számszeríjakról? – kérdezett vissza a nő.
– Igen – válaszolt Mat, és összerendezte a lapokat. – Szerintem
valahogy még jobban meg lehetne gyorsítani a felhúzásukat. Valami
olyasmi, tudod, mint ez az új felhúzószerkezet, csak legyen benne
mondjuk egy rugó vagy valami? Talán a csörlő meg tudna fordulni
anélkül, hogy le kelljen engedni az egészet?
– Ez nem igazán az én szakterületem – mutatott rá Aludra.
– Tudom. De van szemed az ilyesmihez, és talán…
– Valaki mást kell találnod – jelentette ki a nő, és elfordult, hogy
felvegyen egy újabb félig kész éjvirágot. – Ehhez túl elfoglalt
vagyok!
Mat benyúlt a kalapja alá, és megvakarta a fejét.
– Az…
– Mat! – harsant egy hang. – Mat, azonnal velem kell jönnöd!
Épp csak megfordult, Olver már be is rohant Aludra táborába.
Bayle figyelmeztetően feltartotta a kezét, de a fiú persze csak
elrohant alatta.
Mat kihúzta magát.
– Mi van? – kérdezte.
– Valaki lejött a táborba! – zihálta Olver. Izgatottan fénylett a
képe, márpedig amúgy is volt mit nézni rajta. A füle túl nagy volt a
fejéhez képest, az orra lelapult, a szája túl szélesen vigyorgott. Egy
ilyen korú gyereken még bájos volt a rútság. De nem lesz ilyen
szerencsés, ha megnő. Talán a katonáinak volt igaza, hogy elkezdték
tanítgatni a kardforgatásra. Ilyen pofával nem árt, ha meg tudja majd
védeni magát!
– Várj csak, lassíts! – mondta a gyereknek, és az övébe
gyömöszölte Aludra terveit. – Jött valaki? De ki? És mi szükségetek
van rám?
– Talmanes küldött, hogy hívjalak vissza – mondta Olver. –
Szerinte fontos lehet. Azt mondta, mondjam meg neked, hogy a
nőnél van pár lap a képeddel, és hogy „jellegzetes arca van”, bármit
is jelentsen. És…
A gyerek tovább hadart, de Mat már nem figyelt oda rá. Biccentett
Aludrának és a többieknek, aztán kiloholt a kis táborból, át a vásznak
alatt, vissza a rendes erdőbe. Olver utána rohant, és végig a sarkában
maradt, ahogy Mat a tábor elejére sietett.
Odalenn egy kurta lábú, fehér kancán üldögélve nagymamás,
kövérkés asszony várt rá barna ruhában, ősz csíkokkal kontyba fogott
hajában. Egy csapat katona vette körbe, Talmanes és Mandevwin úgy
húzták ki magukat előtte, mint a kikötőbe vezető utat elzáró két
kőoszlop.
Az asszonynak aes sedai arca volt, és egy idős őrző állt a lova
mellett. Bár neki is őszült már a haja, a zömök fickóból csak úgy
áradt az őrzők jellegzetes veszedelmessége. Keresztbe font karral,
engesztelhetetlen tekintettel méregette a Banda katonáit.
Az aes sedai rámosolygott Matre, amint odaért elé.
– Ó, pompás! – jegyezte meg fontoskodva. – Egész pontos lettél,
mióta a legutóbb láttalak, Matrim Cauthon!
– Verin – biccentett Mat. Egy kicsit zihált még a nagy futástól.
Odapislogott Talmanesre, aki felmutatott neki egy papírlapot. Ott
tarkállott rajta az ő arcképe. – Rájött, hogy valaki az én képemet
osztogatja a városban?
A nő felnevetett.
– Így is lehet mondani!
Mat ránézett, állta az aes sedai sötétbarna szemének pillantását.
– Vér és hamu! – motyogta. – Maga volt az, mi? Maga kerestetett
engem!
– És hadd tegyem hozzá, hogy már jó ideje! – jegyezte meg Verin
könnyedén. – És meglehetősen akaratom ellenére.
Mat lehunyta a szemét. Ennyit a város lerohanására kimódolt
pompás tervéről! A Fény égesse meg! Pedig milyen jó terv volt!
– De hát honnan tudta meg, hogy itt vagyok? – pattant fel a
szeme.
– Egy kedves kereskedővel találkoztam a városban úgy egy órája,
aki beszámolt róla, hogy épp most találkozott veled, és hogy jó pénzt
adtál neki a város vázlatos térképéért. Arra gondoltam, megspórolom
a városnak, hogy lerohand a… társaiddal, és eljövök hozzád én
magam!
– Egy órája? – vonta össze Mat a szemöldökét. – De a város
félnapi járóföldre van innen!
– Valóban – mosolyodott el Verin.
– A Fény égessen meg! – mordult fel az ifjú. – Megtanulta az
Utazást, mi?
A nő még szélesebben mosolygott.
– Feltételezem, hogy Andorba próbálsz eljutni ezzel a sereggel,
Cauthon mester!
– Attól függ – válaszolta Mat. – Oda tud vinni minket?
– Igen rövid idő alatt – felelte Verin. – Akár estére már
Caemlynbe vihetem az embereidet!
A Fényre! Húsznapi menetelést megtakaríthatnának! Talán
nemsokára már el is kezdhetik gyártani Aludra sárkányait! Habozott,
és alaposan végigmérte Verint. Erővel fojtotta vissza az izgalmát. Ha
egy aes sedai felajánlott valamit, annak mindig ára volt.
– Mit akar? – kérdezte.
– Őszintén? – kérdezett vissza a nő, és aprót sóhajtott. – Azt
szeretném, Matrim Cauthon, hogy ne fogjon többé a te ta’veren
hálód! Van róla fogalmad, mióta kényszerítesz már várakozásra itt, a
hegyek között?
– Kényszerítem?
– Igen – biccentett a nő. – Gyere, sok megbeszélnivalónk akad!
Rántott egyet a kantáron, és a tábor felé nógatta a lovát. Talmanes
és Mandevwin vonakodva arrébb léptek, és beengedték. Mat
csatlakozott hozzájuk, és nézte, ahogy az aes sedai egyenesen a
főzőtüzek felé tart.
– Akkor ezek szerint nem lesz rajtaütés – jegyezte meg Talmanes.
Nem hangzott túl szomorúnak.
Mandevwin a szemkötőjét piszkálgatta.
– Akkor visszamehetek szegény öreg nagynénémhez?
– Nincs is szegény öreg nagynénéd! – mordult fel Mat – Gyerünk!
Kíváncsi vagyok rá, mit akar mondani!
– Rendben – mondta Mandevwin. – De legközelebb én leszek az
őrző, jó, Mat?
Az ifjú csak sóhajtott egyet, és Verin után sietett.

 

 

 

 

Tizenkettedik fejezet
FEKETE GLÓRIA
A hűvös tengeri szellő végigsimított Randen, amint átlépett a
Kapun. A lágy, tollpiheszerű fuvallatban a Falméban elszórt,
többezernyi tűzhely szaga lengett, a lassan melegedő reggeli pörkölt
illata.
Rand megrántotta Tai’daishar zabláját. Nem volt felkészülve az
illatok szárnyán érkező emlékekre, de eszébe jutottak azok az idők,
amikor még nem volt benne biztos, milyen szerepet szánt neki a
világ. Azok az idők, amikor Mat még egyfolytában ugratta, hogy úri
holmikban jár, hiába próbálta elkerülni az elegáns kabátokat. Azok
az idők, amikor még szégyellte a mögötte csapkodó zászlókat.
Akkoriban még ragaszkodott hozzá, hogy dugják el őket, mintha
akkor ő maga is elbújhatott volna a sorsa elől.
A kíséret nyikorgó pántokkal, horkantgató lovakkal várt rá.
Egyszer már járt Falméban, még ha csak rövid időre is. Akkoriban
nem maradhatott sehol sem hosszabb ideig. Hónapokon át vagy őt
űzték, vagy ő űzött másokat. Fain Falmébe vezette, nála volt Valere
Kürtje és az a rubintos tőr is, amihez Mat kötve volt. Ahogy a
barátjára gondolt, ismét felvillantak a színek, de nem törődött velük.
Most pár pillanatig nem a jelenben élt.
Falme éppolyan fontos fordulópont volt az életében, mint jóval
később az, odakinn az aielek puszta vidékén, amikor bebizonyította,
hogy ő a car’a’carn. Falme után nem rejtőzködhetett tovább, nem
küzdhetett saját kiléte ellen. Itt kellett először elfogadnia, hogy
gyilkos, itt ébredt rá először, mekkora veszélyt jelent a körülötte
lévőkre. Megpróbálta hátrahagyni őket, de követték.
Falméban elégett a pásztorlegény, és a hamvait szétszórták,
messze hordták a tengeri szelek. És a hamvakból feltámadt az
Újjászületett Sárkány.
A térdével előrenógatta Tai’daishart, és újra megindult a menet.
Úgy rendelkezett, hogy nem messze a várostól nyissanak Kaput,
remélhetőleg úgy, hogy a damanek ne lássák. Természetesen
asha’manekkel csináltatta – már eleve ez is elrejtette volna a fonatot
a nők elől –, de nem akart nekik semmit sem megmutatni az
Utazásból. Az egyik legnagyobb előnye az volt, hogy a seanchanok
nem tudtak Utazni.
Falme maga egy kis földnyelven, Tomafőn terült el, belógott az
Aryth-óceánba. Mindkét oldalon magas sziklafal törte meg a
hullámokat, amelyek halk, távoli morajlása mindent betöltött. A
város sötét kőépületei úgy komorlottak a félszigeten, mint sziklák a
folyómederben. A többségük zömök, egyszintes ház volt – széles,
mintha a lakók azt várták volna, hogy a hullámok felcsapnak a
sziklán, és átsöpörnek a házukon. A fű itt nem tűnt olyan aszottnak,
mint északon, de a friss, tavaszi gyep itt is kezdett megsárgulni és
elfonnyadni, mintha csak az egyes szálak bánnák, hogy kidugták a
talajból a fejüket.
A félsziget lejtett, és egy természetes kikötőhöz vezetett. Számos
seanchan hajó horgonyzott a vízen. Seanchan zászlók lobogtak
mindenütt; mutatták, hogy a város a birodalmuk része. A város fölött
legmagasabban csattogó lobogón egy szárnyaló aranysólyom
ragyogott, három villámmal a karmában. Kék szegély övezte.
A különös jószágok, amiket a seanchanok hoztak magukkal az
óceán túlsó partjáról, a távolabbi utcákban jártak-keltek, túl messze
ahhoz, hogy Rand részletesen szemügyre vehesse őket. Rakenek
szálltak fenn az égen, a seanchanoknak láthatóan volt belőlük itt egy
nagyobb istállóra való. Tomafő nagyon közel feküdt Arad Doman
déli határához, és alighanem fontos állomása volt az északi seanchan
hadjáratnak.
De ennek a hadjáratnak ezen a napon vége lesz. Neki békét kell
kötnie, meg kell róla győznie a Kilenc Hold Leányát, hogy hívja
vissza a seregeit. Ez a béke is csak vihar előtti csend lesz. Nem
védheti meg a népét a háborútól, csak megőrizheti őket, hogy másutt
haljanak meg a nevében. De megteszi, amit meg kell tennie.
Nynaeve fellovagolt mellé, ahogy tovább vonultak Falme felé.
Takaros kék-fehér ruhát viselt: szabásra domani volt, de sokkal
vastagabb és ennek megfelelően sokkal, sokkal szerényebb anyagból
varrták. Nynaeve láthatóan alkalmazkodott a helyi divathoz: minden
városban ottani ruhát viselt, de mégis mindig meglátszott a holmiján,
hogy szerinte hogy ésszerű az adott viselet. Rand egykor talán
mulatságosnak vélte volna a dolgot, de ez az érzelem már
lehetetlennek tűnt számára. Nem maradt más, csak a lelke mélyén a
hideg csend, a harag fagyos hegycsúcsát fedő nyugalom.
De elég hosszú ideig egyensúlyban tudja tartani a haragot és a
nyugalmat. Nincs más választása.
– Íme, visszatérünk! – szólt Nynaeve. Sokszínű ter’angreal
ékszerei kicsit rontottak a tökéletesen szabott ruha hatásán.
– Igen – válaszolta Rand.
– Emlékszem, mikor a legutóbb itt voltunk – jegyezte meg a nő. –
Micsoda káosz, micsoda őrület! És a végén azzal a sebbel az
oldaladon leltünk rád!
– Igen – suttogta ő. Itt szerezte első gyógyíthatatlan sebesülését,
amikor Ishamaellel harcolt fenn az égen. A seb felforrósodott, ahogy
rá gondolt. Felforrósodott és fájni kezdett. Rand kezdte régi jó
barátként üdvözölni a fájdalmat. Emlékeztette rá, hogy még életben
van.
– Láttalak odafenn a levegőben – mondta Nynaeve. – Nem hittem
el. Megpróbáltam… meggyógyítani a sebed, de akkor még nem
oldódott fel a blokk, és nem tudtam kellően dühbe gurulni. Min nem
volt hajlandó elmozdulni mellőled.
A lány aznap nem jött vele. Továbbra is közel állt hozzá, de
valami megváltozott köztük. Rand mindig is félt tőle, hogy ez lesz.
Amikor a lány ránézett, tudta, hogy azt látja, miként öli meg.
Pár héttel ezelőtt nem tudta volna rávenni, hogy ne kísérje el,
bárhova megy is. Most pedig egy árva tiltakozás nélkül otthon
maradt.
Hidegség. Nemsokára vége lesz. Nincs helye sem a bánatnak, sem
a sajnálatnak.
Az aielek előreszaladtak, hogy ellenőrizzék, nem állítottak-e
nekik csapdát. Jó néhányuk vörös fejpántot hordott. Randet nem
aggasztotta a csapda. A seanchanok nem árulják el, hacsak nincs
köztük még egy Kitaszított!
Lenyúlt, és megérintette a derekán lógó kardot. A görbét vette fel,
a fekete hüvellyel, amin vörös-arany sárkányok tekergőztek. Több
szempontból is arra emlékeztette, amikor a legutóbb Falmében járt.
– Ebben a városban öltem meg először karddal egy embert –
jegyezte meg halkan. – Sosem meséltem róla. Egy seanchan nagyúr
volt, egy vívómester. Verin azt mondta, ne fókuszáljak a városban,
úgyhogy kénytelen voltam csak karddal szembeszállni vele.
Legyőztem. Megöltem.
Nynaeve felvonta a szemöldökét.
– Ezek szerint joggal viselsz gémjeles pengét!
Rand megrázta a fejét.
– Nem voltak tanúi a párbajnak. Mat és Hurin máshol harcoltak
épp. Találkoztam velük közvetlenül a harc után, de nem látták a
győztes csapást.
– Mit számítanak a tanúk? – horkant fel Nynaeve. – Legyőztél egy
vívómestert, és ezzel magad is vívómester lettél. Nem számít, hogy
látták-e mások, vagy sem!
A férfi rámeredt.
– De miért is hordana bárki gémjeles pengét, ha nem azért, hogy
mások lássák, Nynaeve?
A nő nem válaszolt. Valamivel előttük, épp csak a városfalon
kívül, jókora fekete-fehér csíkos sátrat emeltek a seanchanok. Első
ránézésre több száz sul’dam és damane páros vette körbe a nyitott
oldalú sátrat, a damanek a maguk jellegzetes, szürke ruhájában, a
sul’damek pedig szokás szerint vörösben és kékben, a mellükön
hímzett villámmal. Rand csak pár fókuszálni képes embert hozott
magával: Nynaeve-et, három tudós asszonyt, Corele-t, Narishmát és
Flinnt. Csupán töredéke annak az emberanyagnak, ami a
rendelkezésére állt volna anélkül is, hogy a keleten állomásozó
csapatokhoz kell fordulnia.
De nem, jobb volt ez így, hogy csak jelképes testőrséget hozott
magával, hogy úgy tűnik, békében érkezik. Ha a találkozó csatába
torkollana, neki nincs más esélye, mint hogy minél hamarabb
elmeneküljön egy Kapun át. Vagy, hogy egymaga véget vessen a
harcnak.
A gömböt tartó férfi szobrocskája ott lógott előtte a nyeregben. A
segítségével akár száz damanevel is felveheti a harcot. Kétszázzal!
Élénken emlékezett még rá, micsoda hatalom volt a kezében, amikor
megtisztította a saidint. Ekkora hatalommal városokat dönthetne
romba, bárkit legyőzne, aki ellene kel!
Nem. Nem fajulhatnak idáig a dolgok, nem hagyhatta, hogy idáig
fajuljanak. Nyilván a seanchanok is tudták, hogy ha rátámadnak,
annak rossz vége lesz! Azért jött, hogy újra találkozzon velük, annak
ellenére, hogy tudta, egy közéjük férkőzött áruló egyszer már
megpróbált végezni vele! Be kell látniuk, hogy komolyan gondolja a
tárgyalást.
De ha nem tennék… Lenyúlt, és megmarkolta a kulcsot, aztán a
biztonság kedvéért belecsúsztatta a kabátja túlméretezett külső
zsebébe. Mély levegőt vett, megkapaszkodott, és az űrt kereste.
Amikor rálelt, megragadta az Egyetlen Hatalmat.
Hányinger és szédülés fogta el, és kis híján a földre zuhant.
Megremegett, a combjával szorította Tai’daishart, a kezével a
zsebében rejlő kulcsot markolta. A fogát csikorgatta. Az elméje
mélyén felébredt Lews Therin. Az őrült az Egyetlen Hatalomért
kezdett kapálódzni. Kegyetlen küzdelem volt, és amikor Rand végre
győzedelmeskedett, arra eszmélt, hogy meggörnyedve ül a
nyeregben.
És már megint motyog magában.
– Rand? – kérdezte Nynaeve.
A férfi kihúzta magát. Rand volt, vagy sem? Néha egy-egy ilyen
csata után nehéz volt felidéznie, pontosan kicsoda. Talán sikerült
elzárnia Randet, ezt a betolakodót, és végre Lews Therin lett? Előző
nap délben ébredt: az egyik szobája sarkában kuporgott, zokogott és
Ilyenáról motyorászott magában. Érezte a kezében az asszony hosszú
aranyhajának tapintását, emlékezett rá, milyen volt átölelni. És arra
is, hogyan hevert holtan a lába előtt. Az Egyetlen Hatalom végzett
vele.
Ki volt valójában?
Mit számított?
– Jól vagy? – kérdezte meg Nynaeve még egyszer.
– Jól vagyunk! – Rand nem is tudta, hogy többes számban beszél,
míg csak ki nem mondta. A látása lassan kitisztult, bár egy kicsit
még minden zavaros volt. Épp csak egy cseppet torzult el a világ, de
hát ez így volt az óta a csata óta, amikor Semirhage támadása a
kezébe került. Lassan már észre sem vette.
Kiegyenesedett, és magába szívott még egy kis erőt a kulcson át,
teljesen eltöltötte magát saidinnal. Hiába volt tőle rosszul, édesnek
érezte. A legszívesebben még többet magába fogadott volna, de
visszafogta magát. Már így is jóval több Hatalom robajlott benne,
mint amit bárki magába tudna fogadni segítség nélkül. Elégnek kell
lennie.
Nynaeve odapillantott az oldalán dudorodó szobrocskára.
Halványan fénylett a tetején a gömb.
– Rand…
– Csak egy kicsivel többet tartok, óvatosságból! – Minél több
Egyetlen Hatalom töltött el egy embert, annál nehezebb volt pajzzsal
elvágni a Forrástól. Ha a damanek megpróbálnák elfogni,
meglepetésként érné őket a kemény ellenállás. Talán egy teljes kört
is vissza tudna verni.
– Nem hagyom, hogy megint elfogjanak! – suttogta. – Soha többé.
Nem lephetnek meg még egyszer!
– Talán jobb lenne, ha visszafordulnánk – mondta Nynaeve. –
Rand, nem kell az ő feltételeiknek engedve találkozni velük! Ha…
– Maradunk – válaszolta ő halkan. – Itt és most végzünk a
dologgal!
Látta, hogy a sátorban egy kis alak ül az emelvényre állított asztal
mellett. Az alakkal szemben, vele egy magasságban egy másik szék
állt. Meglepte a dolog: azok alapján, amiket a seanchanokról tudott,
azt hitte volna, azért is küzdenie kell, hogy a Vér egy tagjával
egyenlő rangúnak ismerjék el.
Ez lett volna a Kilenc Hold Leánya? Ez a gyermek? Rand a
homlokát ráncolva léptetett közelebb, de hamar ráébredt, hogy nem
gyermeket lát, csak parányi asszonyt. A lány feketét viselt, a bőre is
sötét volt, akár a tengeri népé, és nyugodt, kerek arcát fehéresszürke
hamufoltok éktelenítették. Ha jobban megnézte, nagyjából egyidősek
lehettek.
Mély levegőt vett, és leszállt a nyeregből. Ideje volt véget vetni a
háborúnak.
Az Újjászületett Sárkány fiatal ember volt. Épp elegen mondták
már Tuonnak, de valamiért mégis meglepte.
Miért is lepné meg ez a kölyök? A hódító hősök gyakran már
fiatalon is hatalmasok voltak. Sasszárny Artur, a Birodalom nagy őse
is fiatalon elkezdte már a hódításait.
A hódítók, a nagy világuralók hamar kiégtek, mint a kurtítatlan
kanócú gyertyaláng. A férfi fekete alapon vöröset és aranyat viselt, a
gombjai felszikráztak, ahogy leszállt hatalmas, fekete ménje
nyergéből, és megindult a sátor felé. A fekete kabát ujján vörös és
arany hímzés fénylett – ezzel a látványos díszítéssel elég feltűnő volt,
hogy hiányzik az egyik keze –, de amúgy egyszerű volt a ruhája.
Mintha nem akarná mindenféle díszekkel elvonni a figyelmet az
arcáról.
A hajának olyan színe volt, akár a napnyugta utolsó pillanatának:
mélységesen mély vörös. Királyi tartással, határozottan,
magabiztosan lépdelt, a tekintete egyenes. Tuont sokat tanították,
hogy maga is így járjon, hogy ne mutasson irgalmat már a léptével
sem. De őt ki taníthatta? – merengett. Alighanem a legkiválóbb
tanárok készítették fel a királyok és vezérek szokásaira. De a
jelentések szerint egyszerű parasztgyerekként nőtt fel egy vidéki
falucskában. Lehet, hogy ez csak mese lenne, amit azért terjesztenek,
hogy a nép jobban szeresse?
Egy marath’damaneval a balján vonult oda a sátorhoz. A nő
ruhájának olyan volt a színe, akár az égé egy nyugodt napon, és a
szegélye, mint a habkönnyű fellegek. Egyetlen vaskos, fekete fonatba
fogta a haját, de csiricsáré ékszereket viselt. Mintha valami nagyon
nem tetszett volna neki, összevonta a szemöldökét, és megfeszítette a
száját. Tuon megborzongott a közelében. Azt hitte, Matrimmel
utazgatva jobban hozzászokott már a marath’damanekhez. De nem.
Természetellenesek voltak. Veszedelmesek. Éppúgy nem érezte
magát kényelmesen egy pórázra nem fogott damane közelében,
ahogy azt sem viselte volna könnyedén, ha egy tűfogú vipera
tekeredik a bokájára, és a nyelvével a bőrét cirógatja.
De persze ha a marath’damane zavarta, az Újjászületett Sárkány
jobbján lépkedő két férfi még jobban aggasztotta. Az egyikük épp
csak kiléphetett a kölyökkorból, és csengettyűket font a hajába. A
másik idősebb férfi volt, hófehér hajjal, cserzett arccal. Bármennyire
is különböztek, mind a ketten a csatához szokott férfiak könnyed
magabiztosságával jártak. És mind a ketten fekete ruhát viseltek,
szikrázó kitűzőkkel magas gallérjukon. Asha’manek, így hívták őket.
Förtelmes, torz lények, akikkel mielőbb végezni kellett volna.
Seanchanban kevesen voltak csak, akik – főleg a váratlan előny
reményében – megpróbálták kiképezni ezeket a Tsorov’ande
Doonokat, ezeket a Fekete Lelkű Viharokat. Az efféle bolondok
hamar elhullottak, a legtöbbször épp az az eszköz végzett velük,
amihez mohóságukban fordultak.
Tuon megacélozta magát. Karede és a Halottvirrasztó Gárda
feszültebb lett körülötte. Nehéz volt észrevenni, épp csak az öklük
szorult jobban össze a testük mellett, a lélegzetvételük lett kimértebb.
Tuon nem fordult oda hozzájuk, bár rejtve intett Seluciának.
– Őrizzétek meg a nyugalmatokat! – mondta a Hang lágyan az
embereknek.
Megteszik – ők voltak a Halottvirrasztó Gárda. Tuon bánta, hogy
ki kellett mondania ezt az utasítást, mert szégyent hozott rájuk. De
nem hagyhatta, hogy bármi félresikerüljön. Veszedelmes volt
találkoznia az Újjászületett Sárkánnyal. Elkerülhetetlenül
veszedelmes. Akkor is, ha a sátor mindkét oldalán húsz-húsz sul’dam
és damane állt. Akkor is, ha Karede a háta mögött volt, Musenge
kapitány pedig egy csapat íjásszal az egyik közeli háztetőn rejtőzött,
lőtávolságban. Akkor is, ha Selucia ott állt a jobbján, feszesen,
ugrásra készen, akár egy jagwin a sziklán. Ő még így is védtelen
volt. Az Újjászületett Sárkány pedig egy máglya, amit
megmagyarázhatatlan módon egy ház belsejében raktak meg. Nem
lehetett megoldani, hogy ne tegyen kárt a teremben. Az ember örült,
ha az épületet sikerült megmentenie.
A férfi egyenesen odavonult a vele szemben álló székhez, és leült.
Meg sem kérdőjelezte, hogy az elrendezés egyenlőnek mutatja őket.
A lány tudta, hogy a többiek nem értik, miért viseli még mindig a
gyász hamufoltjait, miért nem nevezte ki még császárnőnek magát. A
gyászidő letelt, de ő nem foglalta el a trónt.
E miatt a fickó miatt nem. A császárnő senkivel, még az
Újjászületett Sárkánnyal sem találkozhatott egyenrangú félként. A
Kilenc Hold Leánya viszont… neki ez az egyetlen férfi egyenrangú
tárgyalófél lehetett. Ezért habozott. Az Újjászületett Sárkány aligha
vette volna jó néven, ha valaki fölé helyezi magát, hiába lett volna
meg rá az illetőnek minden joga.
Amint a férfi leült, a távolban villám szikrázott fel az égbolton,
bár Malai, az egyik damane, aki meg tudta jósolni az időjárást,
makacsul állította, hogy nem számíthatnak esőre. Villám egy száraz
napon. Légy nagyon óvatos, gondolta Tuon az óment értelmezve, és
jól fontold meg minden szavad! Nem az az előjel, amiből a legtöbbet
tanult. Ha még óvatosabb lenne, akár szárnyra is kelhetne.
– Te vagy a Kilenc Hold Leánya – szólt az Újjászületett Sárkány.
Kijelentés volt, nem kérdés.
– Te vagy az Újjászületett Sárkány – válaszolta ő. Belenézett a
palaszürke szempárba, és rájött, hogy téves volt az első benyomása.
A férfi nem volt fiatal. Igen, a teste talán egy fiatalemberé volt. De a
szeme… a szeme vénséges vénen csillant.
A Sárkány enyhén előrehajolt. A Halottvirrasztó Gárda
megdermedt, a bőrpáncéljuk megcsikordult.
– Békét kötünk – jelentette ki al’Thor. – Ma. Itt.
Selucia halkan felszisszent. A férfi szava erőteljesen parancsnak
hangzott. Tuon nagy tiszteletet mutatott felé azzal, hogy egyenlőként
bánt vele, de senki sem parancsolt a császári családnak.
Al’Thor Seluciára nézett.
– Megmondhatod a testőrödnek, hogy ne idegeskedjen – jegyezte
meg szárazon. – Ez a találkozó nem fajul csatába. Nem engedem.
– Ő a Hangom – válaszolta Tuon óvatosan –, és az Igazmondóm.
A testőröm a székem mögött álló férfi.
Al’Thor halkan felhorkant. Ezek szerint jó megfigyelő volt. Vagy
csak szerencsés. Kevesen jöttek rá Selucia valódi szerepére.
– Békét kívánsz – mondta Tuon. – Vannak feltételeid… az
ajánlatoddal kapcsolatban?
– Ez nem ajánlat, hanem szükségszerűség – felelte al’Thor.
Lágyan beszélt. Az itteniek mind élesen hadartak, de al’Thor
szavának súlya volt. Az anyjára emlékeztette Tuont. – Közeleg az
Utolsó Csata. Nyilván nektek is megvannak róla a magatok próféciái.
De ezzel a háborúsággal mindannyiunkat veszedelembe sodortok. A
seregeimre… mindenki seregére… szükség lesz az Árnyék elleni
háborúban.
Az Utolsó Csata a Birodalom és a Sötét Úr seregei közt kerül
majd megvívásra. Ezt mindenki tudta. A próféciák egyértelműen
kimondták, hogy a császárnő legyőzi mindazokat, akik az Árnyékot
szolgálták, aztán párbajba küldi az Újjászületett Sárkányt a
Fényevővel.
De mennyit teljesíthetett az eddigiekből? Úgy tűnt, még nem
vakult meg. Annak még hátra kell lennie. Az Essanik-ciklus szerint a
tulajdon sírján állva fog majd zokogni. Vagy az csak arra utalt, hogy
az élők közt járnak majd a holtak? Mert az már megtörtént. És
néhány kísértet biztos átment a saját sírján is. Néha nem volt elég
tiszta az írás értelme.
Ezek az itteniek a próféciák nagy részét mintha elfelejtették volna,
ahogy elfelejtették az esküt is, hogy várják a Visszatérést. De Tuon
mindezt nem mondhatta ki. Jól fontold meg minden szavad!
– Ezek szerint úgy véled, közel az Utolsó Csata? – kérdezte.
– Közel? – kérdezett vissza al’Thor. – Közel, akár egy orgyilkos,
aki már a nyakadba liheg, miközben végighúzza ocsmány pengéjét a
bőrödön! Közel, akár az éjfél utolsó csendülése, a tizenkettedik az
előző tizenegy után! Közel? Igen, közel van. Rettentően közel.
Vajon már megőrült? Az igencsak megnehezítené a dolgot. Tuon
alaposan végigmérte, és a háborodottság jeleit kereste rajta. De a férfi
láthatóan uralkodott magán.
Tengeri szél kapott a vászontetőbe, megrázta a sátrat, és rothadt
hal bűzét sodorta magával. Manapság mintha minden rohadt volna.
Azok a lények, gondolta Tuon. Azok a trallokok. Mit jelezhetett
előre a felbukkanásuk? Tylee elpusztította őket, és a felderítők nem
találtak újabbakat. De ahogy a férfi átható szemébe nézett,
elbizonytalanodott. Igen, az Utolsó Csata közel volt, épp olyan közel,
ahogy a férfi mondta. Minden eddiginél fontosabb volt, hogy a
tulajdon zászlaja alatt egyesítse a földrészt.
– Neked is tudnod kell, milyen fontos ez – mondta az
Újjászületett Sárkány. – Miért harcolsz ellenem?
– Mi vagyunk a Visszatérés – felelte ő. – Az előjelek azt mondták,
most kell visszatérnünk, és arra számítottunk, hogy egységes
királyságra lelünk, akik készen állnak minket dicsőíteni, és a
seregeiket alánk rendelni az Utolsó Csatára. Ehelyett egy
szétforgácsolódott földrészt találtunk, ami a Fény adta világon
semmire sem áll készen. Hogy nem értheted, hogy harcolnunk kell?
Nem okoz örömet, hogy ölnünk kell, épp ahogy egy szülőnek sem
okoz örömet, ha meg kell büntetnie tévelygő gyermekét!
Al’Thor hitetlenkedve meredt rá.
– Ti gyermekeknek véltek minket?
– Ez csak egy hasonlat volt – mondta Tuon.
A férfi egy pillanatig csak ült, aztán megdörgölte az állát a
kezével. Vajon Tuont okolta, amiért elveszítette a másikat? Falendre
mesélt már róla.
– Egy hasonlat – jegyezte meg. – Talán még találó is. Igen, a
földrész nem volt egységes. De én összekovácsoltam! A forrasztás
talán még gyenge, de elég ideig kitart. Ha én nem lennék, talán
dicsérendő is lenne az egyesítési háborútok. Így viszont csak zavar.
Békét kell kötnünk. Elég, ha a szövetség csak addig tart, amíg meg
nem halok. – Állta Tuon tekintetét. – Biztosíthatlak róla, hogy nem
kell rá sokáig várnod.
A lány keresztbe font karral ült a széles asztalnál. Ha al’Thor
kinyújtaná a karját, akkor sem tudná megérinteni. Szándékosan
rendezték így, bár ez az elővigyázatosság így utólag már
nevetségesnek tűnt. A férfinak nem lenne szüksége a kezére, ha
végezni akarna vele. De erre gondolnia sem szabad.
– Ha belátod, milyen fontos, hogy egységes legyen a földrész –
kezdte –, akkor talán egyesíthetnéd az országaidat a seanchan lobogó
alatt is, rávehetnéd a népeidet az esküre, és…
Az al’Thor mögött álló nő, a marath’damane tágra nyitotta a
szemét, ahogy Tuon beszélt.
– Nem! – szakította félbe al’Thor.
– De nyilván te is belátod, hogy egyetlen uralkodó, akinek…
– Nem – ismételte a férfi lágyabban, de még határozottabban.
Még veszedelmesebben. – Nem hagyom, hogy akár csak még egy
embert az ocsmány pórázaitokra fogjatok!
– Ocsmány? De hát ez az egyetlen módja annak, hogy elbánjunk
azokkal, akik tudnak fókuszálni!
– Évszázadokon át pompásan elvoltunk nélküle.
– És a végére…
– Ebből nem engedek – jelentette ki al’Thor.
Tuon őrei, Seluciát is beleértve, a fogukat csikorgatták, és a
katonák a kardjuk markolatára ejtették a kezüket. Most már kétszer is
félbeszakította. A Kilenc Hold Leányát. Hogyan lehetett ilyen
merész?
Úgy, hogy ő volt az Újjászületett Sárkány. De akkor is
bolondságot beszélt. Meg fog előtte hajolni, ha császárnő lesz. Ezt a
próféciák is kimondták. És ez csak azt jelenthette, hogy az általa uralt
földek csatlakoznak a Birodalomhoz!
Hagyta, hogy kicsússzon az irányítása alól a tárgyalás. A
marath’damanek dolga sokaknak érzékeny pont volt az óceán
innenső partján. Alighanem értették, miért logikus pórázra fogni
őket, de nehezen adták fel a hagyományaikat. Nyilván csak ezért
zavarta őket ennyire, ha szóba került a dolog.
Másfelé kellett terelnie a beszélgetést. Olyan irányba, ami még az
Újjászületett Sárkányt is kibillenti az egyensúlyából. Alaposan
végigmérte.
– Ezek szerint csak erről beszélünk? – kérdezte. – Itt ülünk
egymással szemben, és csak a különbségekről eshet szó?
– Miért, mi másról szeretnél beszélni? – kérdezte al’Thor.
– Talán arról, ami közös bennünk.
– Nem hinném, hogy sok lényeges dolog tartozna ide.
– Nem? – nézett rá Tuon. – És Matrim Cauthonnal mi a helyzet?
Igen, ez megrázta a férfit. Az Újjászületett Sárkány pislogott
egyet, és enyhén elnyílt a szája.
– Mat? – kérdezte. – Ismered Matet? De hát hogyan…
– Elrabolt – felelte ő –, és átrángatott fél Altarán!
A férfi tátogott, aztán becsukta a száját.
– Most már emlékszem! – lehelte lágyan. – Láttalak. Vele. Csak
nem kötöttelek össze azzal az arccal. Mat… mit csináltál?
Láttál minket? – gondolta Tuon kétkedve. Ezek szerint mégis
felütötte már a fejét az Újjászületett Sárkányban az őrület. Vajon
ettől kezelhetőbb lesz, vagy épp kezelhetetlenebb? Sajnos az utóbbira
nagyobb esélyt látott.
– Nohát – jegyezte meg végül al’Thor –, biztos vagyok benne,
hogy Matnek megvolt rá a maga oka. Mindig megvan. És az adott
pillanatban olyan logikusnak tartja…
Ezek szerint Matrim tényleg ismerte az Újjászületett Sárkányt.
Kiváló forrás lehet még a számára. Talán azért hozta elé a sors, hogy
rajta keresztül jobban megismerhesse az Újjászületett Sárkányt. De
vissza kell szereznie, mielőtt hasznát veheti a tudásának e téren.
Matrimnek persze nem fog tetszeni a dolog, de majd belátja, mi a
helyes. Végtére is most már a Hollók Első Hercege! Vérré is kell
majd emelni, leborotválni a fejét, és megtanítani rá, hogyan éljen
rendesen. Tuon ezt mind sajnálta egy kicsit, bár maga sem értette,
hogy miért.
Nem tehetett róla, kérdezősködnie kellett még egy keveset.
Részint mert a téma láthatóan kibillentette al’Thort az egyensúlyából,
részint pedig mert kíváncsi volt.
– Miféle ember ez a Matrim Cauthon? Meg kell mondjam, én a
magam részéről henye semmirekellőnek vélem, aki könnyen kibúvót
talál bármi eskü alól, amit letesz!
– Ne merészeljen így beszélni róla! – Meglepő módon a szavak az
al’Thor széke mellett álló marath’damanetől jöttek.
– Nynaeve… – kezdte al’Thor.
– Ne csitítgass, Rand al’Thor! – förmedt rá a nő, és keresztbe
fonta a karját. – Neked is a barátod!
Majd visszanézett Tuonra, és állta a tekintetét. Állta a tekintetét!
Egy marath’damane!
Aztán folytatta:
– Matrim Cauthon a legkülönb emberek egyike, akihez csak
szerencséje lehet magasságodnak, és nem hagyom, hogy bárki
rosszat mondjon róla! Ami helyes, az helyes!
– Nynaeve-nek igaza van – jegyezte meg Rand al’Thor
vonakodva. – Mat jó ember. Néha ugyan kissé érdesnek tűnhet, de
nála hűbb barátot remélni sem lehet. Bár mindig morog, hogy mikre
rá nem veszi a lelkiismerete.
– Megmentette az életemet – jelentette ki a marath’damane. –
Nagy árat fizetett azért, hogy megmentsen, kockára tette saját magát
akkor is, amikor senki más nem jött el értem! – A tekintete csak úgy
lángolt dühében. – Igen, túl sokat iszik és játszik. De ne beszéljen
úgy róla, mintha ismerné, mert nem ismeri! Aranyból van a szíve! Ha
bántotta…
– Bántottam? – kérdezte Tuon. – Ő rabolt el engem!
– Ha ezt tette, nyilván megvolt rá a maga oka – jelentette ki a
férfi.
Micsoda hűség! Tuonnak ismét át kellett értékelnie a véleményét
Matrim Cauthonról.
– De mindez lényegtelen – szólt Rand al’Thor, és hirtelen felkelt.
A Halottvirrasztó Gárda egyike kardot rántott. A Sárkány az őrre
meredt, és Karede gyorsan intett a férfinak, aki szégyenkezve,
lesütött szemmel dugta vissza a hüvelyébe a fegyvert.
Al’Thor rátenyerelt az asztalra. Előrehajolt, és a tekintetével
foglyul ejtette Tuon pillantását. Ki lett volna képes félrenézni ez elől
az acélként szikrázó, intenzív szürke szempár elől?
– Mindez lényegtelen. Mat lényegtelen. A különbségeink és a
hasonlóságaink lényegtelenek. Csak a szükség számít. És szükségem
van rád!
Még jobban előrehajolt, Tuon fölé tornyosult. Nem változott meg
az alakja, de hirtelen mintha több száz láb magas lett volna.
Ugyanazon a nyugodt, átható hangon beszélt, de most már
fenyegetés lapult benne. Éle volt.
– Le kell állítanod a támadásokat! – kezdte szinte suttogva. – Alá
kell írnod velem a békeszerződést. Ez nem kérés. Ez az akaratom.
Tuon azon kapta magát, hogy hirtelen arra vágyik, hogy
engedelmeskedjen a férfinak. Hogy a kedvére tegyen. De jó lenne a
békeszerződés, alkalmat adna, hogy megszilárdítsa az uralmát az
itteni országok fölött! Kitervelhetné, hogyan szerezze vissza a
hatalmat Seanchanban! Sereget toborozhatna! Kiképezhetné őket!
Annyit lehetőség nyílt meg előtte, mintha az agya hirtelen elhatározta
volna, hogy meglátja a szövetség összes előnyét, és nem veszi észre
egy hibáját sem.
Elkezdte a hibákat keresni, kapkodva kutatta, miféle bajok
származhatnak abból, ha e mellé a férfi mellé áll. De mindegyik érv
elolvadt és kicsúszott a gondolatai közül. Nem tudta megtartani őket,
nem tudott tiltakozni. Csend borult a sátorra, még a szél is elállt.
Mi történt vele? Mintha kifulladt volna, mintha hatalmas súly
nehezedett volna a mellkasára! Úgy érezte, nem tud mást tenni, mint
hogy meghajol a férfi akarata előtt!
Al’Thor komoran nézte. A délutáni napsütés dacára árnyékokba
burkolódzott az arca, sötétebb árnyékokba, mint a sátorban bármi
más. Továbbra is fogta az ő tekintetét, és a lány egyre jobban zihált.
A szeme sarkából mintha látott volna valamit a férfi körül. Valami
sötét köd, fekete glória áradt belőle. Meghajlította a levegőt, mintha
forró lenne. Tuon torka elszorult, és kezdtek megformálódni az ajkán
a szavak. Igen. Igen. Megteszem, amit kérsz tőlem. Igen. Meg kell
tennem. Meg kell tennem.
– Nem – mondta, de a hangja alig volt erősebb a suttogásnál.
A férfi arckifejezése még jobban elsötétedett, és ahogy lenyomta a
tenyerét, és beleremegett az ujja is az erőfeszítésbe, látszott, milyen
dühös. Megfeszült az álla. Még tágabbra nyílt a szeme. Micsoda
intenzitás!
– Szükségem van… – kezdte.
– Nem – ismételte meg Tuon növekvő magabiztossággal. – Te
fogsz meghajolni énelőttem, Rand al’Thor. Nem fordítva.
Micsoda sötétség! Hogyan tudta magában tartani ezt egyetlen
ember? Mintha hegymagas árnyékokat vetett volna!
Nem léphetett szövetségre ezzel a teremtménnyel. Ez a fortyogó
gyűlölet megrémítette, márpedig a rettegés szokatlan érzés volt Tuon
számára. Nem hagyhatta, hogy ez a férfi azt tegye, amit csak jónak
lát. Meg kellett fékeznie.
Al’Thor egy pillanatig még nézte.
– Rendben – mondta aztán. Jéghideg volt a hangja.
Sarkon pördült, és kivonult a sátorból. Vissza sem nézett. A
kísérete követte. Mind zavartnak tűntek, beleértve a vaskos fonatú
marath’damanet is. Mintha ők maguk sem tudnák, kicsodát,
micsodát követnek, amikor ez után a férfi után erednek.
Tuon zihálva nézte, ahogy al’Thor elmegy. Nem hagyhatta, hogy
mások is meglássák, mennyire felzaklatta a dolog. Nem tudhatták,
hogy abban az utolsó pillanatban mennyire rettegett. Addig nézett
utána, míg csak lovastul el nem tűnt az egyik domb mögött. És még
mindig remegett a keze. Nem mert volna megszólalni.
Senki sem szólalt meg, amíg nem sikerült valahogy
megnyugodnia. Talán őket is éppúgy megrázta a dolog. Talán csak
megérezték az aggodalmát. Végül jóval al’Thor távozása után ő is
felállt. Megfordult, végigmérte a Vér egybegyűlt tagjait, a
tábornokokat, a katonákat, az őröket.
– Én vagyok a császárnő – jelentette ki halkan.
Egy emberként estek térdre, és még a legelőkelőbbek is a földre
vetették magukat előtte.
Ennyiből állt a szükséges ceremónia. Ó, persze lesz hivatalos
koronázás is Ebou Darban, felvonulás, parádé, kihallgatások egész
sora. A Vér minden egyes tagja személyesen tesz majd neki
hűségesküt, és a hagyományoknak megfelelően esélye lesz rá, hogy
bármelyiküket saját kezével, ok nélkül kivégezhesse, ha úgy érzi, az
illető akadályozta a trónra kerülését.
Ez is meglesz, és még mi minden más! De az igazi koronázás ez a
kijelentés volt. Amit csak a Kilenc Hold Leánya tehetett meg a
gyászidő leteltével.
Az ünneplés abban a pillanatban elkezdődött, hogy intett a
jelenlevőknek, felkelhetnek. Egy hétig ünnepelnek majd.
Szükségszerű késedelem. A világnak szüksége volt rá. Szüksége volt
egy császárnőre. Innentől fogva minden megváltozik.
Amint a da’covalek felkeltek, és énekelni kezdték a koronázási
himnuszokat, Tuon Galgan tábornokhoz lépett.
– Add tovább a hírt Yulan tábornoknak! – parancsolta halkan. –
Mondd meg neki, hogy készüljön fel a Tar Valon-i marath’damanek
elleni támadásra! Minél hamarabb le kell csapnunk az Újjászületett
Sárkányra. Nem erősödhet még tovább ez az ember.

 

 

 

Tizenharmadik fejezet
TUON HALÁLA
– Tearből indultam útnak – vágott bele Verin, és leült Mat legjobb
székébe, a kényelmes, barna párnás, fekete diófa székbe. Tomas a
háta mögé állt, és a kezét a kardja markolatára tette. – Az volt a cél,
hogy mielőbb Tar Valonba jussak.
– Akkor hogy került ide? – kérdezte Mat még mindig
gyanakodva, és elhelyezkedett egy párnázott padon. Utálta:
képtelenség volt kényelmesen ülni rajta. A párnák sem javítottak a
helyzeten. Valamiért csak még kényelmetlenebbé tették a rohadt
padot. Az egész tetves nyavalyát nyilván az elkárhozottak csontjából
faragták ki egy kancsal trallok tervei alapján! Nem volt rá más
épelméjű magyarázat.
Fészkelődött egy ideig, és kis híján szólt, hogy hozzanak neki egy
másik széket, de Verin tovább beszélt. Mandevwin és Talmanes épp
csak a sátron belül maradtak, előbbi keresztbe font karral álldogált,
utóbbi kényelmesen leült a földre. Thom a sátor túloldalán ült a
földön, és számítóan méregette Verint. Mindannyian Mat kisebbik
fogadósátrában tartózkodtak, ahol csak a tisztek szoktak rövid
megbeszéléseket tartani. Mat nem akarta a megszokott fogadósátrába
vinni Verint: az asztalon még a város elleni támadás részletes tervei
hevertek.
– Én is ezt kérdezem saját magamtól, Cauthon mester – mondta
Verin mosolyogva. Idős őrzője ott állt a széke mögött. – Hogy
kerültem ide? Az biztos, hogy nem önszántamból! És mégis itt
vagyok.
– Úgy mondja, mintha csak baleset érte volna, Verin sedai –
nézett rá Mandevwin –, de több száz mérföldnyi távolságról van szó!
– Ráadásul – tette hozzá Mat –, tud Utazni is! Szóval ha a Fehér
Toronyba akart menni, miért nem Utazott oda? Ennyi lett volna az
egész, nem?
– Jó kérdés – sóhajtott Verin –, jó kérdés! Kaphatnék egy kis teát?
Mat sóhajtott fészkelődött egy sort az ördög padján, és intett
Talmanesnek, hogy kéressen egy kis teát. A férfi felkelt, és kidugta a
fejét a sátorból egy pillanatra, hogy ráparancsoljon valamelyik
katonára, aztán visszatért, és újra leült.
– Köszönöm – szólt Verin. – Meglehetősen megszomjaztam! –
Csak úgy sugárzott belőle a Barna ajah tagjaira jellemző ismerős
szétszórtság. Mat az emlékezetében lévő lyukak miatt elég ködösen
emlékezett csak a vele való első találkozásra. Egyáltalán az egész
nőre csak ködösen emlékezett. De az derengett neki, hogy mindig is
olyan tudósféle vérmérséklete volt.
Ezúttal viszont, ahogy alaposabban megnézte, kicsit túlzónak tűnt
a nő modorossága. Mintha szándékosan rájátszana a Barnákkal
kapcsolatos előítéletekre, mintha kihasználná őket. Elbolondít
mindenkit, ahogy egy utcai mutatványos bolondítja el a falusi
kölyköket a háromkártyás keverőben.
A nő őt méregette. Az a kis mosoly a szája sarkában? Azok a
csalók mosolyogtak így, akiket nem zavar, hogy valaki átlát rajtuk.
Most, hogy mind a ketten tisztában voltak a helyzettel, mind a ketten
jót játszhattak, talán így kettesben még be is csaphattak másokat.
– Tisztában vagy vele, fiatalember, hogy milyen erős ta’veren
vagy? – kérdezte Verin.
Mat megvonta a vállát.
– Ha erről van szó, Rand a maga embere. Komolyan mondom,
hozzá képest semmi és senki vagyok! – Azok a rohadt színek!
– Ó, eszembe sem jutna kisebbíteni a Sárkány jelentőségét –
kuncogott fel Verin –, de nem tudod elrejteni a fényed az ő
árnyékában sem, Matrim Cauthon! Legfeljebb csak a vakok előtt!
Bármikor máskor te lennél a legerősebb életben lévő ta’veren. Sőt,
alighanem évszázadokig nem születne hozzád hasonló!
Mat megint fészkelődni kezdett a padon. Vér és hamu, de utálta,
hogy ettől úgy néz ki, mint aki a hallottak miatt jött zavarba! Talán
jobb lenne felkelnie!
– Mi a fenéről van szó, Verin? – kérdezte inkább. Keresztbe fonta
a karját, és megpróbált legalább úgy tenni, mint aki kényelmesen ül.
– Arról, ahogy átrángattál a fél kontinensen! – A nő még
szélesebben mosolygott: egy katona lépett be egy csésze mentateával
a kezében. Verin hálásan elvette, a katona pedig távozott.
– Átrángattam? – kérdezte Mat. – De hát maga keresett engem!
– Csak miután levontam a következtetést, hogy a Minta húz
valahová – fújdogálta meg Verin a teáját. – Márpedig ez csak téged
vagy Perrint jelenthetett. Rand nem tehetett róla, őt könnyedén
sikerült otthagynom!
– Randet? – kérdezte Mat, és nem törődött a fejében felörvénylő
színekkel. – Vele volt?
Az aes sedai biccentett.
– És milyennek tűnt? – kérdezte Mat. – Kezd már… tudja…
– Megőrülni? – kérdezte Verin.
Mat biccentett.
– Tartok tőle – görbült le enyhén Verin szája. – De azt hiszem,
még mindig ura a cselekedeteinek!
– A fényverte Egyetlen Hatalom! – motyogta Mat, és benyúlt az
inge alá, hogy megérintse a megnyugtató rókafejes medált.
Verin felnézett.
– Ó, nem vagyok róla meggyőződve, hogy az ifjú al’Thor
problémáinak az Egyetlen Hatalom lenne a fő forrása, Matrim!
Sokan szeretnék a saidinra fogni a természetét de ezzel figyelmen
kívül hagynánk, miféle elképesztő nyomás nehezedik szerencsétlen
kölyök vállára!
Mat felvonta a szemöldökét, és Thomra pillantott.
– Akárhogy is – kortyolt bele az aes sedai a teába –, nem igazán
okolhatjuk már a rontást, elvégre már nem hat rá.
– Nem hat rá? – kérdezte Mat. – Úgy döntött, többet nem
fókuszál?
A nő felnevetett.
– Előbb adná fel a hal az úszást. Nem, a rontás azért nem hat már
rá, mert a rontásnak vége. Al’Thor megtisztította a saidint.
– Micsoda? – kapta fel a fejét Mat.
Verin csak a teáját iszogatta.
– Ez komoly? – kérdezte Mat.
– Meglehetősen – válaszolta a nő.
Mat Thomra pillantott. Aztán megrángatta a kabátját, és beletúrt a
hajába.
– Mit csinálsz? – kérdezte Verin jól mulatva.
– Nem tudom – válaszolta Mat kissé zavarodottan. – Azt hiszem,
valahogy úgy érzem, mintha máshogy kéne éreznem magam. Végtére
is az egész világ megváltozott, nem?
– Így is mondhatjuk – nézett rá Verin –, bár én azt mondanám,
hogy a saidin megtisztítása olyan inkább, mint egy tóba dobott
kavics. Eltart egy ideig, amíg a hullámok kiérnek a partra.
– Kavics? – kérdezte Mat. – Kavics?
– Jól van, inkább egy szikla.
– Egy fényverte hegyorom, ha engem kérdez! – motyogta Mat, és
visszaroskadt a förtelmes padra.
Verin kuncogott. Nyavalyás aes sedaiok! Miért kellett ilyennek
lenniük? Talán az is az esküik közé tartozott, hogy mindig
titokzatoskodniuk kell, csak nem árulták el senkinek! Mat a nőre
meredt.
– Most meg miért kuncog? – kérdezte végül.
– Semmiség – felelte a nő. – Csak gyanítom, hogy nemsokára
megérzel valamit abból, amit én tettem az elmúlt pár napban.
– Mégpedig?
– Nos – mondta az aes sedai –, azt hiszem, épp erről beszéltem,
mielőtt eltértünk mindenféle jelentéktelen apróságok irányába.
– Az Igaz Forrás tetves megtisztítására – motyogta Mat. – De
most komolyan!
– A legfurcsább élményben volt részem – folytatta Verin, róla
természetesen tudomást sem véve. – Lehet, hogy nem vagy vele
tisztában, de ahhoz, hogy valaki valahonnan Utazzon, el kell töltenie
némi időt azon a helyen. Általában elég megállni egy éjszakára.
Ennek megfelelően, miután elváltam a Sárkánytól, kényelmesen
elkocogtam egy közeli faluba, és kivettem ott egy szobát.
Letelepedtem, megtanultam a szobát, és felkészültem rá, hogy reggel
Kaput nyitok.
– Az éjszaka kellős közepén azonban megérkezett a fogadós.
Meglehetősen zavarban volt, mert azzal keltett fel, hogy át kell
költöznöm egy másik szobába. Úgy tűnik, rájöttek, hogy az enyém
fölött lyukas a tető, és nemsokára be fog ázni. Hiába tiltakoztam,
ragaszkodott hozzá, hogy átköltözzek.
– Át is hurcolkodtam, és nekiláttam megtanulni azt a szobát. De
amint úgy éreztem, hogy elég jól ismerem ahhoz, hogy Kaput
nyissak, megint félbeszakítottak. Ezúttal a fogadós még nagyobb
zavarban volt, de elmagyarázta, hogy a felesége épp abban a
szobában veszítette el a gyűrűjét a reggeli takarítás során. Az asszony
magánkívül ébredt fel az éjszaka kellős közepén. A fogadós,
bármennyire fáradt volt is, sűrű bocsánatkérések közt arra kért, hogy
újfent váltsak szobát.
– És? – kérdezte Mat. – Ez csak véletlen egybeesés, Verin!
Az asszony felvonta a szemöldökét, aztán elmosolyodott, látva,
hogy az ifjú megint fészkelődni kezd. A Fény égessen meg, nem
zavarában tette!
– Nem voltam hajlandó megint költözködni, Matrim – folytatta. –
Megmondtam a fogadósnak, hogy nyugodtan kutassa át a szobát, ha
elmentem, és megígértem neki, hogy egy árva gyűrűt sem viszek el,
amit ott találok. Aztán határozottan rávágtam az orrára az ajtót. –
Belekortyolt az italába. – Pár perc múlva kigyulladt a fogadó. A
kandallóból kipattant egy széndarab, és porig égette az egész házat.
Szerencsére mindenki kimenekült, de a fogadónak vége lett. Tomas
és jómagam kénytelenek voltunk fáradtan, elcsigázottan átlovagolni a
szomszéd faluba, és ott megszállni.
– Na és? – nézett rá Mat. – Ez még mindig csak véletlen
egybeesésnek tűnik!
– Ez így folyt három napig – mondta Verin. – Akkor is
megzavartak, ha épületen kívül próbáltam megtanulni egy helyet.
Véletlenül arra járó jóemberek akartak letelepedni a tüzünk mellé,
egy fa dőlt a táborunkra, egy juhnyáj tévedt épp akkor a mezőre,
helyi zivatar támadt. Mindig akadt valami véletlen esemény, ami
megakadályozta, hogy megtanuljam a helyet.
Talmanes halkan füttyentett egyet. Verin biccentett.
– Ahányszor csak megpróbáltam megtanulni egy területet, valami
félresikerült. Kivétel nélkül el kellett hagynom minden helyet. De ha
úgy döntöttem, hogy meg sem próbálom megtanulni a helyszínt, és
eszem ágában sem volt Kaput nyitni, semmi sem történt. Mások talán
beletörődnek, és egyszerűen feladják egy idő után az Utazást, de
rajtam erőt vett a természetem, és azon kaptam magam, hogy
tanulmányozom a jelenséget. Meglehetősen szabályosnak
mutatkozott.
Vér és hamu! Ilyesmit Randnek kellene csinálnia az emberekkel.
Nem Matnek.
– Az elmondása alapján még mindig Tearben kellene lennie!
– Igen – válaszolt a nő –, de nemsokára éreztem valamiféle
vonzást. Valami mintha húzott, rángatott volna. Mintha…
Mat újra fészkelődni kezdett.
– Mintha bekapott volna egy nyamvadt horgot? A horgász meg
messze-messze állna, és óvatosan, de határozottan húzná?
– Igen – felelte Verin. Elmosolyodott. – Milyen találó leírás!
Mat nem válaszolt.
– Úgy döntöttem, az utazás köznapibb módját választom. Arra
gondoltam, lehet, hogy azért nem tudok Utazni, mert túl közel
vagyok al’Thorhoz, vagy mert a Minta fokozatosan kezd felbomlani
a Sötét Úr hatására. Helyet szereztem magamnak egy északra,
Cairhien felé tartó kereskedőkaravánban. Volt egy üres szekerük,
amit hajlandóak voltak megfizethető áron bérbe adni nekem.
Meglehetősen kimerült voltam, hiszen a legtöbb éjszaka ébren kellett
maradnom holmi tűzvészek, ordító csecsemők és a fogadó egyik
szobájából a másikba való költözködés miatt. Épp emiatt tartok tőle,
hogy többet aludtam a kelleténél. Tomas is elbóbiskolt.
– Amikor felébredtünk, meglepődve vettük tudomásul, hogy a
karaván északkeletre fordult ahelyett, hogy egyenesen Cairhien felé
tartott volna. Beszéltem a vezetővel, és elmagyarázta, hogy az utolsó
pillanatban kapott egy hírt, mely szerint sokkal jobb pénzt kaphat az
áruért Murandyben, mint Cairhienben. Ha már szóba került, mondta
is, hogy szólnia kellett volna nekem a változásról, de valahogy
kiment a fejéből.
Újra belekortyolt a teába.
– Ekkor már biztosra tudtam, hogy valami irányít. Gondolom, a
legtöbben észre sem vették volna, de én már tanulmányoztam a
ta’verenek természetét. A karaván nem jutott messze Murandy felé:
csak egy napja voltunk úton, de a rángatással együtt ez már épp elég
volt. Beszéltem Tomasszal, és úgy döntöttünk, megpróbáljuk
elkerülni, hogy oda menjünk, ahová húznak. A Siklás az Utazás jóval
alacsonyabb rendű pótléka, de nincs olyan megkötése, hogy ismerni
kellene a kiindulási pontot. Kaput nyitottam, de amikor
megérkeztünk, nem Tar Valonba léptünk ki, hanem egy aprócska
észak-murandyi faluba!
– Ennek lehetetlennek kellett volna lennie. De ahogy alaposabban
átgondoltuk a helyzetet, Tomasszal rájöttünk, hogy épp egy régi
kedves vadászkirándulását idézgette fel, ami épp ezen a vidéken
esett, amikor Kaput nyitottam. Én pedig nyilván hagytam, hogy rossz
úti célon járjon az eszem.
– És most itt vagyunk – szólt Tomas keresztbe font karral.
Elégedetlenül állt az aes sedai széke mögött.
– Itt bizony – biccentett Verin. – Nem gondolod, hogy módfelett
különös, ifjú Matrim? Teljesen véletlenül itt lyukadok ki, épp,
amikor neked rettenetesen nagy szükséged lenne valakire, aki Kaput
nyitna a seregednek!
– Még ez is lehet véletlen egybeesés.
– És a húzás?
Mat nem tudta, erre mit mondhatna.
– A ta’verenek működési elve a véletlen egybeesés – folytatta
Verin. – Találsz egy kidobott holmit, ami roppant hasznosnak
bizonyul, vagy a megfelelő emberrel találkozol a megfelelő időben és
helyen. A véletlen csak véletlenül hajtja az ember malmára a vizet.
Még nem tűnt fel? – Elmosolyodott. – Kockázzunk rá egyet?
– Ne – morogta Mat vonakodva.
– De egyvalami azért aggaszt – mondta Verin. – Nem lett volna
más, aki az utadba kerülhet? Al’Thor asha’manjei az egész földrészt
átkutatják fókuszálni képes férfiakat keresve, és úgy vélem, az efféle
eldugott, elfeledett vidékek előkelő helyet foglalnak el a listáikon,
elvégre itt feltűnés nélkül meg tudja húzni magát bárki, aki fókuszál.
Bármikor belebotolhattatok volna egybe, hogy Kaput nyisson
nektek!
– A fenéket! – remegett meg Mat. – Nem bíznám a Bandát a
mocskos fajtájukra!
– Akkor sem, ha egy szempillantás alatt Andorban lehetnél? –
kérdezte Verin.
Az ifjú habozott.
– Akkor talán.
– Biztos volt valami oka – jegyezte meg a nővér elgondolkozva.
– Még mindig úgy vélem, túl sokat lát bele – válaszolta Mat, és
újra fészkelődni kezdett a nyomorult padon.
– Talán igen, talán nem. Először viszont meg kellene
állapodnunk, hogy milyen áron viszlek át Andorba. Gondolom,
Caemlynbe akarsz eljutni?
– Áron? – kérdezte Mat. – De hát azt mondta, a Minta
kényszerítette ide! Miért vár akkor tőlem fizetséget?
– Mert – emelte fel a nővér az ujját –, miközben rád vártam, bár
őszintén szólva, fogalmam sem volt róla, hogy valójában rád, vagy
az ifjú Perrinre várok, rájöttem, hogy sok olyasmi van, amivel csak
én láthatlak el, senki más! – A ruhája zsebébe túrt, és jó néhány
papírlapot rángatott elő. Az egyiken Mat képe virított. – Nem
kérdezted meg, ezeket honnan szedtem!
– Aes sedai – vonta meg a vállát Mat. – Úgy voltam vele, hogy
tudja, biztos odasaidarozta.
– „Odasaidaroztam”? – kérdezte a nő szárazon.
Az ifjú megvonta a vállát.
– Ezt a papírlapot, Matrim…
– Szólítson csak Matnek! – mondta ő.
– Ezt a papírlapot, Matrim, egy árnybaráttól kaptam – folytatta
Verin –, aki azt mondta nekem, mert engem is az Árnyék szolgájának
vélt, hogy az egyik Kitaszított azt parancsolta, hogy a képen látható
személyekkel végezni kell. Te és Perrin rettentő veszélyben
forogtok!
– Nem lep meg – felelte Mat, és igyekezett eltitkolni, hogy a nő
bejelentésére kirázta a hideg. – Verin, mióta elhagytam a Folyóközt,
egyfolytában végezni akarnak velem az árnybarátok! – Elhallgatott. –
A Fény égessen meg! Még el sem hagytam a Folyóközt, és már
végezni akartak velem! Mit számít ez?
– Ez más – komorodott el az aes sedai hangja. – Hogy mekkora
veszélyben forogsz… én… Nos, fogalmazzunk úgy egyszerűen,
hogy rettentő, roppant nagy veszélyben forogsz. Azt javasolnám,
hogy az elkövetkezendő néhány hétben légy még óvatosabb!
– Mindig óvatos vagyok – jegyezte meg Mat.
– Nohát, akkor légy még óvatosabb! – ajánlotta Verin. – Bujkálj!
Ne kockáztass! Óriási szükség lesz rád, mielőtt ennek az egésznek
vége.
Mat megvonta a vállát. Bujkáljon? Megtehetné. Thom
segítségével alighanem képes lenne úgy álcázni magát, hogy a
tulajdon húgai sem ismernék meg.
– Ez belefér – morogta. – Ez nem valami nagy ár! Mennyi időbe
telik, míg Caemlynbe visz minket?
– Nem ez volt az ár, Matrim – mondta a nő mosolyogva. – Ez
csak egy felvetés volt. Olyasmi, amit véleményem szerint érdemes
lenne alaposan fontolóra venned. – Kicsusszantott egy
összehajtogatott papírlapot a kép alól. Egy petty vérvörös viasz
pecsételte le.
Mat habozva vette el a papírt.
– Ez mi?
– Utasítások. Amiket követni fogsz, tíz nappal azután, hogy
Caemlynben hagytalak.
Mat a homlokát ráncolva vakarta meg a nyakát, és már feltörte
volna a pecsétet.
– Addig nem nyithatod ki – közölte Verin.
– Micsoda? – csattant fel az ifjú. – De…
– Ez az ára – válaszolta Verin egyszerűen.
– Átkozott némber! – nézett le a kezében tartott lapra. – Nem
esküszöm meg valamire, ha nem tudom, mi az!
– Nem hinném, hogy keménynek tartanád a feltételeimet, Matrim
– jegyezte meg a nő.
Mat egy pillanatra mogorván nézte a pecsétet, aztán felállt.
– Kihagynám.
Verin lebiggyesztette az ajkát.
– Matrim, te…
– Szólítson csak Matnek! – mondta az ifjú, és lekapta a kalapját az
egyik párnáról. – És mondtam már, hogy erről szó sem lehet. Húsz
nap alatt gyalog is beérünk Caemlynbe. – Széttárta a sátor ajtaját, és
intett egyet kifelé. – Nem hagyom, hogy bábzsinórokat kössön rám,
asszonyom!
Verin nem mozdult, bár a szemöldökét összevonta.
– Elfelejtettem, milyen keményfejű vagy.
– És milyen büszke rá! – mondta Mat.
– És ha kompromisszumot kötnénk? – kérdezte Verin.
– Elárulja, hogy mi van ebben a nyavalyás levélben?
– Nem – felelte az aes sedai –, mert lehet, hogy nem is lesz rá
szükség, hogy elolvasd. Remélem, hogy vissza tudok térni hozzád,
meg tudlak szabadítani a levéltől, és utadra engedhetlek. De ha nem
tudok…
– Akkor mi a kompromisszum? – kérdezte Mat.
– Úgy is dönthetsz, hogy nem nyitod ki a levelet – mondta Verin.
– Égesd el! De ha elégeted, ötven napot kell várnod Caemlynben,
mert lehet, hogy tovább tart visszajutnom, mint hittem.
Mat alaposan átgondolta a helyzetet. Ötvennapi várakozás hosszú
volt. De ha Caemlynben teheti, ahelyett hogy egymaga utazgat…
Egyáltalán, Elayne a városban van? Aggódott érte, mióta csak
elmenekültek Ebou Darból. Ha a lány Caemlynben van, akkor ő
esetleg könnyebben beindíthatja Aludra sárkányainak gyártását.
De ötven nap? Ötvennapi várakozás? Vagy ha kinyitja azt a
fényverte levelet, teljesítenie kell a benne foglaltakat? Egyik
megoldás sem tetszett neki.
– Húsz nap – alkudozott.
– Harminc nap – felelte Verin. Felkelt, és felemelte az ujját,
mielőtt az ifjú közbevágott volna. – Kompromisszum, Mat! Azt
hiszem, a legtöbb aes sedaihoz képest kifejezetten engedékenynek
számítok. – Majd felé nyújtotta a kezét.
Harminc nap – harminc napot tud várni. Mat lenézett a kezében
tartott levélre. Meg tudja állni, hogy ne nyissa ki, és harminc nap
várakozással gyakorlatilag semmit sem veszít. Nem olyan sokkal
több, mint ha segítség nélkül menetelnének el Caemlynig. Ami azt
illeti, kész ajándék volt! Szüksége lett volna pár hétre, hogy beindítsa
a sárkányokat, és arra is mindenképp időt akart szakítani, hogy minél
többet megtudjon a Ghenjei-toronyról, a rókákról és a kígyókról.
Thom igazán nem panaszkodhatott – amúgy is két hétbe telt volna
eljutniuk Caemlynbe!
Verin arcán mintha halvány aggodalom sötétlett volna. Mat nem
hagyhatta, hogy az aes sedai lássa, mennyire örül az egésznek. Ha
egy nő megszimatolta, hogy egy férfi kedvére tett, valahogy úgyis
megfizettette vele!
– Harminc nap – mondta vonakodva, és elfogadta Verin kezét. –
De a végén mehetek!
– Vagy tíz nap múlva kinyithatod a levelet – emlékeztette Verin –,
és megcsinálhatod, amit kérek tőled. Vagy ez, vagy az, Matrim. A
szavadat adod?
– A szavamat adom – felelte ő. – De nem nyitom ki azt a
nyamvadt levelet! Kivárom a harminc napot, aztán megyek a
dolgomra!
– Majd meglátjuk – mondta a nő mosolyogva, és elengedte Mat
kezét. Összehajtogatta az arcképet, és kivett egy aprócska bőrtasakot
a zsebéből. Kinyitotta, belecsúsztatta a képet. Mat látta, hogy a
tasakban kis köteg összehajtogatott, lepecsételt papír lapul, épp
olyanok, mint az, amit a kezében tartott. Azok vajon mi célt
szolgálhattak?
Amint biztonságba helyezte a leveleket a zsebében, Verin elővett
egy áttetsző kis kőfaragványt, egy liliom alakú brosst.
– Kezdjetek tábort bontani, Matrim! A lehető leghamarabb Kaput
kellene nyitnom! Nekem magamnak is tovább kell Utaznom
mihamarabb!
– Rendben – nézett le Mat a kezében tartott összehajtott,
lepecsételt levélkére. Miért viselkedett Verin ilyen titokzatosan? A
Fény égesse meg, gondolta, akkor sem nyitom ki! Nem!
– Mandevwin – szólt. – Keríts Verin sedainak egy sátrat, hogy
legyen hol várakoznia, míg tábort bontunk, és adj mellé pár katonát,
akik gondoskodnak a kényelméről, ha szüksége volna valamire! És
szólj a többi aes sedainak is, hogy itt van! Talán érdekli őket az
érkezése, elvégre mégiscsak nővérek…
Majd az övébe gyűrte az összehajtogatott kis papírlapot, aztán
megfordult, hogy menjen.
– És égettesd el valakivel ezt a nyomorult padot! El sem tudom
hinni, hogy idáig cipeltük ezt a vacakot!
Tuon halott volt. Elmúlt, félredobták, elfelejtették. Tuon a Kilenc
Hold Leánya volt. Most már csak aprócska lábjegyzet a
történelemkönyvekben.
Fortuona volt a császárnő.
Fortuona Athaem Devi Paendrag könnyedén homlokon csókolta a
rövidre nyírt füvön lehajtott fejjel térdelő katonát. A fülledt altarai
hőségben úgy érezte magát, mintha már nyár lett volna, de a fű – ami
pár hete még dúsnak és élettelinek hatott – megtöppedt és kezdett
elsárgulni. És hol voltak a gyomnövények? A bogáncs? Mostanában
nem hajtottak ki úgy a magvak, mint kellett volna. Megromlottak,
akár a gabona, elpusztultak, mielőtt életre kelhettek volna.
Az előtte térdelő katona egy ötfős csoporthoz tartozott. Az öt
katona mögött ott térdelt a Mennyei Öklök – a legelitebb támadó
alakulat – kétszáz embere. Sötét bőr mellvértet és könnyű, fából meg
bőrből készült, rovarfej alakú sisakot viseltek. A sisakon is, a
mellvérten is ott ragyogott az ökölbe szorított kéz jele. Volt velük
ötven sul’dam és damane pár, köztük Dali és a sul’damje,
Malahavana, akiket Fortuona maga adott az ügy érdekében. Úgy
érezte, fel kell áldoznia valami személyeset is erre a kulcsfontosságú
feladatra.
Több száz to’raken téblábolt a hátuk mögött az elkerített mezőn, a
gondozóik sétáltatták őket, együtt készültek a közelgő felszállásra. A
fejük fölött már kecsesen ott körözött egy raj raken.
Fortuona lenézett az előtte térdelő katonára, és a homlokához
érintette az ujját, oda, ahol az előbb megcsókolta.
– Hozzon a halálod diadalt! – mondta ki lágyan a szertartásos
szavakat. – Fakasszon vért a pengéd! A végső hajnalig zengjék
gyermekeid a dicséreted!
A férfi még jobban lehajtotta a fejét. A sorban térdelő négy
másikhoz hasonlóan ő is fekete bőrholmit viselt. Három kés lógott az
övén, és nem volt rajta sem sisak, sem köpeny. Alacsony emberke
volt – a Mennyei Öklök minden egyes tagja alacsony volt, és szívós,
és ennek a csoportnak a fele nőkből állt. A to’rakenek segítségével
bonyolított küldetéseknél mindig fontos szempont volt a súly. Egy
rajtaütésen két kicsi, de jól képzett katonának sokkal nagyobb
hasznát vették, mint egy nehézpáncélos izomhegynek.
Kora este volt, a nap épp csak lenyugodott. Yulan tábornok – aki
személyesen vezette a csapatot – úgy vélte, érdemes későn indulniuk.
A támadás sötétben veszi kezdetét, a homály elrejti őket mindazok
elől, akik a látóhatárt fürkésznék Ebou Darban. Egykor fölösleges
lett volna ez az intézkedés. Kit érdekelt volna, ha Ebou Darban több
száz to’raken felszálltát látták az emberek?
A hírek úgysem lehettek volna gyorsabbak a rakenek szárnyánál.
De az ellenségeik most már sokkal gyorsabbak voltak. Akár egy
ter’angreal, akár egy ismeretlen fonat, akár valami más ruházta fel
őket ezzel a képességgel, komoly veszélyt jelentett. Jobb volt
észrevétlennek maradni. Úgyis jó néhány napba beletelik a repülőút
Tar Valonba.
Fortuona az ötfős csapat következő tagjához lépett. A nő
hátrafonta fekete haját. Fortuona homlokon csókolta, és megismételte
neki is a szertartásos szavakat. Ők öten Vérpengék voltak. Az
ujjukon sötétlő éjfekete gyűrű különleges ter’angreal volt:
emberfeletti erővel és gyorsasággal ruházta fel, sötétbe burkolta őket,
a segítségével beolvadhattak az árnyakba.
De a hihetetlen képességeknek nagy ára volt, mert a gyűrűk
kiszipolyozták az életerejüket, pár nap alatt végeztek viselőikkel. Ha
levették a gyűrűt, azzal kissé le lehetett lassítani a folyamatot, de ha
egyszer elindították – ehhez viselőjének egy csepp vérét kellett a
kőgyűrűre ejtenie, miközben azt az ujjára húzta – visszafordíthatatlan
volt.
Ők öten nem térnek vissza. Ott maradnak Tar Valonban, bárhogy
alakuljon is a rajtaütés, és annyi marath’damaneve1 végeznek,
amennyivel csak tudnak. Rettenetes pazarlás volt – azokat a
marath’damaneket is pórázvégre kellene fogni! –, de inkább
vesszenek, mint hogy az Újjászületett Sárkány kezében hagyják őket!
Fortuona a rövidke sor következő katonájához lépett, megcsókolta
és megáldotta.
Annyi minden megváltozott azóta, hogy találkozott az
Újjászületett Sárkánnyal. A neve is csak a változások egyik
megnyilvánulása volt. Most már a Vér legelőkelőbb tagjai is
gyakorta hasra vetették magukat előtte. A so’jhinjei – Seluciát is
beleértve – teljesen leborotválták a hajukat. Mostantól fogva
jobboldalt kopaszra borotválják a fejüket, baloldalt pedig
megnövesztik a hajuk, és ahogy nő, befonják. Egyelőre baloldalt kis
félsapkát hordtak.
A közrangúak magabiztosabban jártak, büszkébben. Újra volt
császárnőjük. Rengeteg minden rosszul működött a világban, de
ebben az egy dologban végre megint rend lett.
Fortuona megcsókolta az utolsót is az öt Vérpenge közül,
kimondta a csapatot halálra, de hősi halálra ítélő szavakat.
Hátralépett. Selucia az oldalán állt. Yulan tábornok lépett előre, és
mélyen meghajolt.
– Tudja a császárnő, bár örökre élne, hogy nem hagyjuk cserben!
– Tudja – mondta Selucia. – A Fény kísérjen titeket! Tudjátok,
hogy őfelsége, bár örökké élne, ma látta a kertben, amint egy zsenge
tavaszi rózsa elhullajtotta három szirmát. Biztos előjelét látta
győzelmeteknek. Teljesítsétek, tábornok, és nagy jutalomban lesz
részetek!
Yulan a mellkasára csapta az öklét, úgy tisztelgett. Fém csattant a
fémnek. Elvezette a katonáit a to’raken karámok felé. Az öt
Vérpenge ment elől. Pár perc múlva az első szárnyas jószág már
végig is rohant a karám hátuljából nyíló hosszú legelőn a póznák és
zászlók között, és a levegőbe vetette magát. A többi is követte, egész
armada emelkedett a levegőbe. Fortuona még sosem látott egyszerre
ennyit felszállni. Amikor kialudt a napnyugta utolsó fénye, elindultak
észak felé.
A rakeneket és to’rakeneket általában nem így használták. A
legtöbb rajtaütés során letették a katonákat egy meghatározott
ponton, és a to’rakenek ott vártak, mialatt a katonák támadtak és
visszatértek. De ez a támadás túl fontos volt. Yulan terve sokkal
merészebb rohamot vázolt fel, amihez hasonlót csak nagy ritkán
vittek véghez. Sul’damekkel és damanekkel megrakott to’rakenek
támadnak majd a levegőből. Ez akár egy pompás új taktika próbája is
lehetett. Vagy egy katasztrófa nyitánya.
– Mindent megváltoztattunk – mondta Fortuona halkan. – Galgan
tábornoknak nincs igaza, ettől az Újjászületett Sárkány nem kerül
rosszabb alkupozícióba. Ettől ellenünk fordul.
– És eddig nem volt ellenünk? – kérdezte Selucia.
– Nem – felelte Fortuona. – Eddig mi voltunk őellene.
– És van különbség?
– Van – mondta Fortuona, és az égen épp csak kivehető to ’rakenfelhőt
nézte. – Van. Tartok tőle, hogy nemsokára megtudjuk,
mekkora különbség van!

 

 

 

Tizennegyedik fejezet
A FÉNY EREJE
Min csendben üldögélt, az öltözködő Randet nézte. A férfi
mozdulatai feszültek voltak, gondosak, mintha a lány csak egy
cirkuszi kötéltáncost nézett volna. Rand lassú, pontos mozdulatokkal
gombolta be ropogós, fehér inge kézelőjét a bal csuklóján. A jobb
kezén már be volt gombolva: erről gondoskodtak a szolgák.
Odakinn lassan esteledett. Még nem volt teljesen sötét, bár a
zsalukat már behajtották éjszakára. Rand a fekete-arany kabátért
nyúlt, belecsúsztatta az egyik karját, aztán a másikat. Utána
egyesével begombolta a gombokat. Ezzel nem akadt semmi
nehézsége: kezdett hozzászokni, hogy fél kézzel csináljon dolgokat.
Egyik gombot a másik után. Első, második, harmadik, negyedik…
Min a legszívesebben sikoltott volna.
– Nem akarsz beszélni róla? – kérdezte.
Rand nem fordult el a tükörtől.
– Miről?
– A seanchanokról.
– Nem lesz béke – mondta a férfi, és megigazgatta a kabátja
gallérját. – Kudarcot vallottam. – A hangja érzelemmentes volt, de
mégis feszült.
– Nincs abban semmi rossz, ha dühös vagy, Rand. Ha
tehetetlennek érzed magad.
– A tehetetlenség haszontalan – közölte a férfi. – A harag
haszontalan. Egyik érzelem sem változtat a tényeken, és
pillanatnyilag az a tény, hogy nem vesztegethetek több időt a
seanchanokra. Vállalnunk kell a kockázatát, hogy hátba támadnak, és
úgy lovagolunk el az Utolsó Csatába, hogy Arad Doman nem stabil a
hátunk mögött. Ez nem ideális, de most már így lesz.
A levegő megremegett Rand fölött, és egy hegy jelent meg a
semmiben. A férfi körül olyan gyakoriak voltak a látomások, hogy
Min általában erővel kényszerítette magát, hogy ne törődjön velük,
hacsak nem újak – bár néha napokat töltött azzal is, hogy próbálja
szétválasztani és végigelemezni őket. Ez új volt, fel is keltette a
figyelmét. A magasba nyúló hegy egyik oldala mintha kirobbant
volna: hatalmas, szilánkos kráter tátongott rajta. A Sárkánybérc?
Sötét árnyékok borították, mintha csak a magasban felhők fedték
volna az eget. Ez különös volt: ahányszor csak Min látta a hegyet,
mindig túlnyúlt a felhőkön is.
Az árnyékba borult Sárkánybérc. Randnek fontos lesz a jövőben.
Vajon az ott egy tűhegynyi kis fénypont volt, ami lecsillant az égből
a kopár hegyoldalra?
A látomás elfoszlott. Bár Min némelyik képről tudta, mit jelent, ez
kifogott rajta. Nagyot sóhajtott, és hátradőlt a vörös párnás széken. A
könyvei szanaszét szórva hevertek a földön. Egyre több időt szánt a
kutatásaira, részint azért, mert ő is érezte Rand időszűkét, részint
pedig mert nem nagyon tudta, mi mást csináljon. Szerette azt hinni,
hogy képes vigyázni magára. És kezdte azt hinni, hogy ő Rand utolsó
védelmi vonala.
Volt alkalma megtapasztalni, milyen hatásos „védelmi vonal”.
Annyi haszna sem volt, mint egy kisgyereknek! Sőt, inkább hogy
kártékony volt, eszköz Semirhage kezében! Annyira meg volt
sértődve, amikor Rand felvetette, hogy elküldi, és alaposan
megmosta a fejét, ahányszor csak előhozta a dolgot. Hogy
biztonságban legyen? Tud ő vigyázni magára, köszöni szépen!
Legalábbis azt hitte. Most már látta, hogy Randnek volt igaza.
A puszta gondolattól is rosszul volt. Kutatott és próbált nem útban
lenni. A férfi megváltozott aznap, mintha valami ragyogást eloltottak
volna benne. Mintha egy lámpa kilobbant volna, miután kifogyott
belőle az olaj, és most üres héjként várt volna tovább. Máshogy
nézett rá is. Vajon csak kockázati tényezőt látott, ahányszor
rápillantott?
Megborzongott, és próbálta kizárni az elméjéből az efféle
gondolatokat.
Rand felvette a csizmáját, és becsatolta a szíjakat.
Felállt, és a ruhásládának támasztott kardért nyúlt. A lakkozott
vörös-arany sárkánnyal díszített, fekete hüvely felszikrázott a
fényben. Micsoda különös fegyvert találtak a tudósok az alatt az
elmerült szobor alatt! Olyan öregnek érződött a kard. Vajon Rand
most este azért csatolja fel, hogy jelképezzen valamit? Talán jelezni
akar vele. Talán azt, hogy csatába készül?
– Utána eredsz, ugye? – Min azon kapta magát, hogy felteszi a
fejében motoszkáló kérdést. – Graendalnak.
– Meg kell oldanom azokat a gondokat, amiket meg tudok oldani.
– felelte a férfi. Kivonta az ősi kardot a hüvelyéből, és leellenőrizte
az élét. Nem volt rajta gémjel, de a pompás acél megcsillant a
lámpafényben, felvillantotta a rétegzett fém hullámvonalait. Rand
állította, hogy az Egyetlen Hatalommal készítették. Úgy tűnt, tud róla
pár dolgot, amit nem oszt meg senkivel.
Visszacsattintotta a pengét a fekete hüvelybe, és a lányra nézett.
– Az ember megoldja, amit meg tud oldani, és nem rágja magát
azok miatt, amiket nem. Ezt még Tam mondta nekem egykor régen.
Arad Domannak magában kell életben maradnia a seanchanok ellen.
Az utolsó, amit még megtehetek az itteniekért, az az, hogy
eltakarítom az egyik Kitaszítottat a földjükről.
– Lehet, hogy vár rád – figyelmeztette Min. – Az sosem jutott az
eszedbe, hogy a fiúval, akit Nynaeve talált, talán tervei lehettek?
Hogy azt akarta, hogy felfedezzék, és hogy csapdába visz?
A férfi habozott, aztán megrázta a fejét.
– Őszinte volt, Min. Moghedien fejében talán felmerülne egy
efféle csel, de Graendalban nem. Túlságosan is félne tőle, hogy
vissza lehet hozzá követni. Gyorsan kell lépnem, mielőtt hírét venné,
hogy felfedeztük, hol lapul. Most kell lecsapnom rá.
A lány felállt.
– Te is velem jössz? – nézett rá Rand meglepődve.
Ő elvörösödött. És mi lesz, ha Graendallal épp olyan balul sül el
az egész, mint Semirhage-gal történt? Mi lesz, ha újra eszközként
használnak Rand ellen?
– Igen – felelte, csak hogy saját magának bizonyítsa, hogy nem
adta fel. – Még szép, hogy megyek! Nehogy azt hidd, hogy itt
hagyhatsz!
– Nem is álmodnék róla – válaszolta Rand szárazon. – Gyere!
Min hosszabb vitára számított.
Rand felkapta az éjjeli asztalkáról a gömböt tartó férfi
szobrocskáját. Megforgatta a kezében a ter’angrealt,
megvizsgálgatta, aztán szinte már kihívóan felnézett Minre. A lány
nem szólt egy szót sem.
A férfi bedugta a szobrot kabátja túlméretezett zsebébe, aztán
kivonult a szobából. Ősi, Egyetlen Hatalommal kovácsolt kardja az
oldalán lógott.
Min utána sietett. A férfi az ajtóban őrködő két Hajadonra nézett.
– Csatába megyek – jelentette ki. – Nem hozhattok húsz főnél
többet!
A Hajadonok kurtán megvitattak valamit a kézjeleikkel, aztán az
egyikük előreszaladt, a másikuk pedig Rand nyomában masírozott
végig a folyosón. Minnek sietnie kellett, hogy lépést tudjon tartani
velük; a szíve hevesen vert, a csizmája hangosan dobogott a
folyosón. Rand már máskor is rohant el csak úgy hirtelen
megküzdeni egy Kitaszítottal, de azért többnyire hosszabban
tervezgetett előtte. Sammaelt hónapokig csalogatta, mielőtt lecsapott
volna rá Illianben. És alig egy napja volt arra, hogy kitalálja, mihez
kezd Graendallal!
Min ellenőrizte a késeit; megbizonyosodott róla, hogy mindegyik
a helyén van, de csak az ideges megszokás vezette. Rand már a
folyosó végére ért, és levonult a lépcsőn; az arca még ekkor is
nyugodt volt, a lépte gyors, de nem sietős. Mégis úgy nézett ki, mint
egy viharfelhő, felgyülemlett, kitörésre kész, de mintha egy bizonyos
célra tartogatta volna a robbanást. Min néha azt kívánta, bárcsak
kirobbanna, bár szabadjára engedné a dühét, ahogy régen tette!
Akkoriban rettentően elkeserítette, de sosem kellett tőle félnie. Nem
úgy, mint most, hogy már nem tudott olvasni jeges szemében; most,
hogy már megülte a veszedelem aurája.
A széles lépcsősor alján a férfi odaszólt az egyik szolgának.
– Hozd ide nekem Nynaeve sedait és Ramshalan nagyurat! A
fogadószobában várom őket!
Ramshalan nagyurat? Azt az önhitt pojácát Chadmar úrnő régi
társaságából?
– Rand – szólt Min halkan, amint leért a lépcső aljába –, mire
készülsz?
A férfi nem válaszolt. Keresztülmasírozott a fehérmárvány
bejáraton, bement a fehér padlót ellenpontként sötétvörösbe
öltöztetett fogadóterembe. Nem ült le, a háta mögött összefogott
kézzel állt, és Arad Doman térképét tanulmányozta, amit az ő
parancsára akasztottak fel a falra. Az ódon térkép egy pompázatos
olajfestmény helyén lógott, és rettentően nem illett a díszes terembe.
A térképen kis fekete tintapötty sötétlett egy tavacska partján,
délkeleten. Rand a Kerb halála utáni reggel tette oda. Natrin hantját
jelölte.
– Egykor erőd volt – mondta oda sem figyelve.
– A város, ahol Graendal bujkál? – lépett oda mellé a lány.
Rand megrázta a fejét.
– Nem város. Küldtem ki felderítőket. Csak egy magányos épület,
réges-rég emelték, hogy a Ködhegységet figyelje, és a Manetheren
hágóin át érkező betolakodók ellen védje az országot. Már a trallok
háborúk óta nem használták katonai célra; nincs túl sok okuk attól
tartani, hogy a folyóköziek, akik Manetherennek még csak a nevére
sem emlékeznek, fogják magukat, és lerohanják őket.
Min biccentett.
– Bár Arad Domant végül egy folyóközi birkapásztor rohanta le.
Rand egykor elmosolyodott volna erre. A lány mindig elfelejtette,
hogy azok az idők már elmúltak.
– Pár évszázaddal ezelőtt – mondta Rand, és összehúzta a szemét,
mintha nagyon elgondolkozott volna –, Arad Doman királya
kisajátította Natrin hantját a trón nevében. Egy ideje akkor már egy
kisebb tomafői nemes család kezén volt, akik próbálták kihasítani a
saját királyságukat. Ez időről időre megesett az Almoth-alföldön. A
domani királynak megtetszett a hely fekvése, és inkább palotának
használta az erődöt.
– Sok időt töltött ott, valójában olyan sokat, hogy Bandar
Ebanban erőre is kaptak az ellenlábas kereskedők. A királyt
letaszították a trónjáról, de az utódai is használták az erődöt, és
népszerű pihenőhellyé vált, ahová az uralkodó gyakorta elvonult, ha
kikapcsolódásra volt szüksége. Ez a szokás elhalt az elmúlt
évszázadban, és végül a palotát úgy ötven éve a király egy távoli
unokatestvérének adományozták. Azóta az ő családja használta. A
domani köztudatból Natrin hantja nagyjából kikopott.
– Csak Alsalamnak jutott eszébe? – kérdezte Min.
Rand megrázta a fejét.
– Nem. Nem hinném, hogy egyáltalán tudott róla. Ezt a történetet
egy királyi levéltárostól tudtam meg, akinek többórás kutatásba telt
megtalálnia a palotát birtokló család nevét. Már hónapok óta nem
volt semmiféle hír felőlük, bár régebben időről időre be szoktak
látogatni a városba. A környéken élő gazdák szerint mintha valaki új
élne a palotában, bár azt senki sem tudja, a régi tulajdonosok hová
tűnhettek. Mintha ők maguk is meglepődtek volna rajta, hogy eddig
nem tűnt nekik furcsának a dolog.
A férfi végigmérte Mint.
– Graendal pontosan ilyen helyeket szokott magának központul
választani. Kis ékszer, egy elfeledett erőd, aminek volt része
szépségben is, hatalomban is, ami ősi és királyi. Épp elég közel
fekszik Bandar Ebanhoz, hogy belefolyhasson Arad Doman
irányításába, de elég távol ahhoz, hogy félreeső és védhető legyen.
Hibáztam, amikor keresni kezdtem; azt hittem, parkokkal, kertekkel
övezett szép udvarházat választ. Rá kellett volna jönnöm, hogy
nemcsak a szépséget gyűjti, de a hírnevet is. A királyok elfeledett
erődje éppúgy illik hozzá, mint egy elegáns udvarház. Különösen,
hogy ez az erőd is inkább már palota lett mára.
A lány a hátuk mögött nyíló bejáratban dobbanó léptek zajára
figyelt fel, és pár pillanat múlva egy szolga be is tessékelte Nynaeveet
és azt a pojáca Ramshalant a hegyes kis szakállával és a keskeny
bajszával egyetemben. A nemes aznap este parányi csengettyűket
fonatott a szakálla végébe, és bársonyos, fekete szépségflastrom
díszítette az arcát. Az is csengettyűforma volt. Ramshalan bő kék és
zöld selyemköntöst viselt, húzott ingujja kilógott a széles
kabátujjból. Bár Mint nem érdekelte a divat, a fickó röhejesen nézett
ki. Mint egy viharvert páva.
– Nagyuram hívatott? – kérdezte Ramshalan, és mélyen meghajolt
Rand felé.
A Sárkány nem fordult el a térképtől.
– Volna számodra egy feladványom, Ramshalan – szólt. – Tudni
akarom, mi a véleményed.
– Kérem, ne habozzon, nagyúr!
– Akkor ezt áruld el: hogyan jár túl az ember annak az
ellenfelének az eszén, aki ravaszabb nála?
– Nagyuram – hajolt meg Ramshalan újfent, mintha csak aggódott
volna, hogy Rand esetleg korábban nem vette volna észre a
hajbókolást –, nyilván csak tréfál velem! Senki sem lehet önnél
ravaszabb!
– Bárcsak igazad lenne! – mondta Rand halkan. – De a valaha
született legravaszabb elmék egy részével kell szembenéznem.
Mostani ellenfelem úgy ismeri az emberek elméjét, ahogy nekem
reményem sincs rá. Hogyan győzhetem hát le? Amint fenyegetve érzi
magát, eltűnik, elszökik valamelyik előre elkészített rejtekébe,
amiből nem kétlem, legalább tucatnyit tart fenn. Nem áll ki velem
szemtől szemben, de ha meglepetésszerűen lerohanom az erődjét, azt
kockáztatom, hogy elszökik, és sosem tudhatom meg, valóban
végeztem-e vele!
– Ez valóban súlyos gond, nagyuram – mondta Ramshalan.
Zavartnak tűnt.
Rand biccentett, szinte csak magának.
– Bele kell néznem a szemébe, látnom kell a lelkét, tudnom kell,
hogy vele állok szemben, nem csak egy csalétekkel! És mindezt
anélkül kell tennem, hogy megrémülne, és megfutamodna. De
hogyan? Hogyan végezhetek valakivel, aki ravaszabb nálam, akit
képtelenség meglepni, és aki mégsem hajlandó nyíltan szembeszállni
velem?
Ramshalannak mintha sok lett volna ennyi kérdés.
– Én… Én nem is tudom. Nagyuram, ha az ellenfele ilyen ravasz,
talán az lenne a leghelyesebb, ha valaki olyantól kérne segítséget, aki
még nála is okosabb?
Rand visszafordult hozzá.
– Pompás javaslat, Ramshalan! Talán épp ezt tettem!
A fickó kidüllesztette a mellkasát. Ez azt hiszi, Rand ezért hívatta,
jött rá hirtelen Min. El kellett fordítania a fejét, és a szája elé kapnia a
kezét, hogy elrejtse a mosolyát.
– Ha neked lenne ilyen ellenfeled, Ramshalan, te mit tennél? –
kérdezte Rand. – Kezdek türelmetlen lenni. Válaszolj!
– Én szövetségre lépnék az illetővel. – Ramshalan nem habozott
egy pillanatig sem. – Aki ilyen hatalmas, az jobb barát, mint
ellenség, az a véleményem!
Barom! – gondolta Min. Ha az ellenséged ilyen ravasz és
kíméletlen, és szövetségre lépsz vele, magad vágod az orgyilkos tőrt
a hátadba!
– Újabb pompás felvetés – szólt Rand halkan. – De igazából az
első megjegyzésed gondolkoztat el. Azt mondtad, olyan
szövetségesekre lenne szükségem, akik okosabbak nálam, és ez így
igaz. Ideje lenne menned!
– Nagyuram? – kérdezett vissza Ramshalan.
– Te leszel a követem – mondta Rand, és intett egyet. Hirtelen egy
Kapu hasadt a levegőbe a terem túloldalán, és kettészelte a padlóra
terített díszes szőnyeget. – A domani nemesen születettek túl nagy
része ül tétlenül szanaszét az országban. Szeretném, ha a
szövetségeseim lennének, de túl sok időmet felemésztené, ha
mindegyiküket személyesen kellene felkeresnem. Szerencsére itt
vagy te, hogy intézkedj helyettem!
Ramshalant láthatóan izgalommal töltötte el a lehetőség. A Kapu
túloldalán Min magas fenyőfákat látott, és a levegő ropogós volt,
hideg. A lány megfordult, és az újra kékbe meg fehérbe öltözött
Nynaeve-re nézett. Az aes sedai számító pillantásokkal követte a
beszélgetést, és Min a tulajdon érzéseit látta viszont Nynaeve
arckifejezésében. Vajon mit akar elérni Rand?
– A Kapu túloldalán egy domb van, ami levezet egy kisebb
domani kereskedőcsalád birtokában lévő ősi palotához. Ez a legelső
azon helyek sorában, ahová elküldenélek. Menj oda a nevemben,
keresd az erőd urait! Tudd meg, hogy hajlandóak lennének-e
támogatni engem, hogy egyáltalán hallottak-e már rólam! Ajánlj fel
nekik jutalmat, ha mellém állnak, és mivel okosnak bizonyultál,
hagyom, hogy te szabd meg a feltételeket. Én nem vagyok elég okos
az efféle egyezkedésekhez.
– Igenis, nagyuram! – pöffeszkedett még jobban a fickó, bár
aggódva, bizalmatlanul méregette a Kaput.
A legtöbb emberhez hasonlóan ő sem bízott az Egyetlen
Hatalomban, különösen, ha egy férfi bánt vele. Ha lehetősége lenne
rá, ez a gazember olyan hamar oldalt váltana, mint azt Chadmar úrnő
bukásakor tette. Mi jutott Rand eszébe, hogy egy ilyen papagájt küld
Graendalhoz?
– Eredj! – mondta az Újjászületett Sárkány.
Ramshalan pár bizonytalan lépést tett a Kapu felé.
– Eh, Sárkány nagyuram, nem kaphatnék esetleg valamiféle
kíséretet?
– Semmi szükség rá, hogy halálra rémítsük az ottaniakat – felelte
Rand anélkül, hogy elfordult volna a térképtől. A hideg továbbra is
áradt a Kapu túloldaláról. – Menj, siess, és érj vissza mihamarabb,
Ramshalan! Nyitva hagyom a Kaput, amíg vissza nem jössz! Nem
végtelen az én türelmem sem, és sok mindenkire rábízhatom ezt a
feladatot!
– Én… – A fickó mintha a kockázatot mérlegelte volna. –
Természetesen, Sárkány nagyuram! – Mély levegőt vett, és átsétált a
Kapun. Kényelmetlenül kapkodta a lábát, mint a pocsolyába tévedt
házimacska. Min azon kapta magát, hogy sajnálja.
Felropogott a nemes lába alatt a fenyőtűlevelek szőnyege, ahogy
bemerészkedett az erdőbe. Szellő sziszegett át a fák között, szokatlan
volt egy palota kényelmében hallani ezt a hangot. Rand nyitva hagyta
a Kaput, és továbbra is a térképet nézte.
– Rendben, Rand! – csattant fel Nynaeve pár perc után keresztbe
font karral. – Ez meg miféle játék?
– Te hogyan győznéd le Graendalt, Nynaeve? – kérdezte a férfi. –
Nem tudom feldühíteni, hogy harcba szálljon velem, mint Rahvin
vagy Sammael. Nem lenne könnyű csapdába csalni sem. Graendal
mindenki másnál jobban ismeri az embereket. Lehet, hogy beteg, de
ravasz, és hiba lenne alábecsülni. Torhs Margin elkövette ezt a hibát,
ha jól emlékszem, és te is tudod, mi lett a vége!
Min összevonta a szemöldökét.
– Kiről van szó? – nézett Nynaeve-re, de az aes sedai csak
megvonta a vállát.
Rand rájuk pillantott.
– Azt hiszem, a történelem csak Törött Torhsként ismerte.
Min újfent megrázta a fejét, és Nynaeve is követte a példáját.
Egyikük sem értett nagyon a történelemhez, tény, de a férfi úgy
viselkedett, mintha ismerniük kellett volna ezt a nevet. Rand vonásai
megkeményedtek, aztán halványan elvörösödött, és elfordult tőlük.
– A kérdés továbbra is az – mondta halkan, de feszülten –, hogy te
hogyan küzdenél meg vele, Nynaeve?
– Nem akarok belefolyni a kisded játékaidba, Rand al’Thor! –
húzta fel az orrát Nynaeve. – Nyilvánvalóan eldöntötted már, mit
akarsz tenni. Akkor meg miért kérdezel?
– Mert amit tenni fogok, annak meg kellene rémítenie – felelte a
férfi. – És nem rémít meg.
Min megborzongott. Rand biccentett az ajtóban álló
Hajadonoknak. Azok könnyedén átszaladtak a termen, átugrottak a
Kapun, és szétszóródtak a fenyőerdőben. Pillanatok alatt eltűntek
szem elől. A húsz aiel nő összesen nem csapott annyi zajt, mint
Ramshalan egymaga.
Min várt. A Kapu túloldalán nem látszott a távoli nap, de az
árnyékos erdő mélyére délutáni fény szivárgott le. Pár pillanat múlva
az ősz hajú Sulin előlépett a fák közül, és odabiccentett Randnek.
Minden rendben.
– Gyerünk! – szólt a férfi, és a Kapuhoz lépett. Min követte, bár
Nynaeve futni kezdett, és előtte ért a Kapuhoz.
Barna fenyőtűlevelek szőnyegére léptek ki, a föld koszosan
hunyorgott a mostanra nyom nélkül eltűnt hó alatti hosszú álom után.
Ágak bökdösték egymást a szellőben, és a hegyi levegő csípősebb
volt, mint azt a korábbi fuvallat sejtette. Min arra gondolt, bár
magával hozhatta volna a köpenyét, de nem volt rá ideje, hogy
visszamenjen érte. Rand egyenesen átvágott az erdőn. Nynaeve
odaügetett mellé, és halkan magyarázni kezdett valamit.
Az aes sedai semmi hasznosat nem szed ki Randből; addig biztos
nem, amíg a férfi ilyen hangulatban van. Ki kell várniuk, hogy
megmutassa, amit akar. Min néha megpillantotta egyik-másik aielt a
fák között, de csak pár villanásra, és csak akkor, ha láthatóan nem is
vesződtek a rejtőzködéssel. Az egyszer biztos, hogy jól
alkalmazkodtak a vízföldi élethez. Hogy érezhetett rá a Pusztában
nevelkedett nép ilyen ösztönösen arra, hogyan kell egy erdőben
elrejtőznie?
Valamivel előttük megszakadt az erdő. Min odasietett Rand és
Nynaeve mellé. Kiléptek az enyhén lejtős hegygerincre. Innen
átláthattak az erdő fölött, és a fák zöld-barna tengerként terültek el a
lábuk alatt. A fenyők szétnyíltak egy háromszögletű bemélyedésben
csillogó kis hegyi tavacska körül.
Egy másik hegygerincen, magasan a víz fölött lenyűgöző, fehér
kőépítmény csillogott. Szögletes volt, magas, mintha csak egymásra
rakosgatott tornyokból építették volna, mindegyik épp csak kicsit
volt keskenyebb az alatta levőnél. Ettől kifejezetten elegáns formája
lett a palotának – erődített volt, de mégis kastélyszerű.
– Ez gyönyörű! – kapkodott levegő után Min.
– Egy másik korban építették – mondta Rand. – Akkoriban,
amikor az emberek még hittek benne, hogy egy épület fenségessége
erőt is ad neki.
A palota messze volt, de nem olyan messze, hogy a lány ne látta
volna a mellvédeken járkáló őröket; a vállukon alabárdok fénylettek,
a mellvértjükön megcsillant a késő délutáni napfény. Egy megkésett
vadásztársaság lovagolt be az udvarra, a málhás lóra szíjazva kövér
őz csüngött, a közelben pár szolga egy kidőlt fát hasogatott éppen,
talán tüzelőnek. Pár fehér ruhás szolgálónő a vállára vetett rúdon kétkét
vödör vizet cipelt fel a tóról, és az épület ablakaiban itt is, ott is
fények villantak. Egyetlen hatalmas épületbe eggyé forrasztott,
eleven, dolgos közösségnek látszott az egész.
– Szerinted Ramshalan odatalált? – kérdezte Nynaeve keresztbe
font karral, azon igyekezve, hogy ne látsszon, mennyire lenyűgözte a
látvány.
– Még egy hozzá hasonló bolond sem tévedhet itt el – felelte
Rand összeszűkült szemmel. Még mindig ott volt a zsebében a
szobrocska. Min jobban örült volna, ha nem hozza magával.
Kényelmetlenül érezte magát attól, ahogy a varázstárgyat a férfi
babrálta. Simogatta.
– Szóval odaküldted Ramshalant, hadd haljon meg – mordult fel
Nynaeve. – Mit érsz vele?
– Nem öli meg – mondta Rand.
– Hogyan lehetsz benne ilyen biztos?
– Nem vallana rá – felelte a férfi –, ha egyszer fel is használhatja
ellenem!
– De csak nem várod, hogy elhiggye azt a kis mesét, amit mondtál
neki! – mondta Min. – Hogy körbeküldöd, hogy melléd állítsa a
domani uraságokat?
Rand lassan megrázta a fejét.
– Nem. Remélem, hogy valamennyit elhisz belőle, de nem
számítok rá. Komolyan gondoltam, amit mondtam róla, Min, sokkal
ravaszabb nálam! És tartok tőle, hogy sokkal jobban ismer engem,
mint amennyire én ismerem őt. Kényszert fog alkalmazni
Ramshalanon, hogy kiszedje belőle az egész beszélgetést. Onnantól
kezdve pedig ki fogja találni, hogyan használhatná fel ellenem azt a
pár mondatot.
– Hogyan? – kérdezte Min.
– Nem tudom. Bár tudnám! Majd kitalál valami roppant ravaszat,
aztán megfertőzi Ramshalant egy nagyon óvatos kis Kényszerrel,
amit nem tudok kiszámítani. Választhatok: vagy magam mellett
tartom a fickót, és megvárom, mit tesz, vagy elküldöm. De persze
Graendal arra is számít, úgyhogy bármit is teszek, azzal egy másik
tervét indítom csak be.
– Ez nagyon úgy hangzik, mintha sehogy sem nyerhetnénk –
állapította meg Nynaeve a homlokát ráncolva.
Mintha egyáltalán nem érezte volna a hideget. Amit azt illeti,
mintha Rand sem érezte volna. De bármi volt is a „trükk” alapja,
amivel figyelmen kívül hagyták a hideget és a meleget, Minnek
sosem sikerült eltanulnia. Állítólag semmi köze nem volt az Egyetlen
Hatalomhoz, de ha így volt, akkor miért csak Rand és az aes sedaiok
tudták megtanulni? Mintha az aieleket sem zavarta volna a hideg, de
ők nem számítottak. Őket láthatóan sosem zavarta semmi, ami a
közönséges embereket zavarni szokta, bár nagyon érzékenyek voltak
a legvéletlenszerűbb és legjelentéktelenebb dolgokra.
– Nem nyerhetünk, azt mondod? – mondta Rand. – Miért, azt
szeretnénk? Nyerni?
Nynaeve felvonta a szemöldökét.
– Mostanában már nem válaszolsz a kérdésekre?
A férfi megfordult, és végigmérte az aes sedait. Min a másik
oldalán állt, és nem látta az arcát, de azt igen, hogy Nynaeve elsápad.
Ő tehetett róla, hogy nem érezte, Rand mennyire feszült? Talán Min
sem csak a hidegtől reszketett ennyire. Odalépett a férfi mellé, de az
nem karolta át a vállát, mint egykor tette volna. Amikor végre
elfordult Nynaeve-től, az aes sedai kicsit megroskadt, mintha a férfi
pusztán a tekintetével felemelte és a semmiben lógatta volna.
Rand egy ideig meg sem szólalt, így hát csendben vártak a
hegygerincen, mialatt a távoli nap legördült a látóhatár felé.
Meghosszabbodtak az árnyékok, ujjként nyúltak ki a napból.
Odalenn, az erőd falánál lovászok kezdték járatni a lovakat, hogy
átmozgassák őket. Újabb ablakokban gyúltak ki a fények. Hányan
lehettek odabenn Graendallal? Többtucatnyian, ha nem több százan!
Mint váratlanul csörtetés riasztotta meg. A bozót megreccsent,
szitkok harsantak, aztán hirtelen elhallgatott a hang, és a lány
összerezzent.
Pár pillanat múlva kisebb csapat aiel jelent meg, egy
meglehetősen viharvert Ramshalant vezetve. A férfi pompás
ruhájából fenyőtűk álltak ki, az arcát ágak karistolták össze.
Leporolta magát, aztán Rand felé lépett.
A Hajadonok visszatartották. Ramshalan rájuk nézett, és
félrebiccentette a fejét.
– Sárkány nagyuram?
– Meg van fertőzve? – kérdezte Rand Nynaeve-et.
– Mivel? – kérdezte a nő.
– Graendal érintésével.
Az aes sedai odalépett Ramshalanhoz, és egy hosszú pillanatig
csak nézte. Aztán felszisszent.
– Igen. Rand, súlyos Kényszer alatt áll! Rengeteg fonatot látok!
Nem olyan rossz a helyzet, mint a gyertyás tanoncnál, de az is lehet,
hogy csak finomabb a fonat…
– Szavamra – szólt Ramshalan –, Sárkány nagyuram, mi folyik
itt? A kastély úrnője odaát elég barátságos volt, a szövetségesünk
lesz, nagyuram! Nem kell tőle tartania! És nagyon kifinomult
teremtés, meg kell hagynom!
– Valóban? – kérdezte Rand halkan.
Kezdett besötétedni, a nap lenyugodott a távoli hegycsúcsok
mögött. A tompa esti derengésen kívül csak a hátuk mögött még
mindig nyitva álló Kapuból áradt némi fény. Lámpák sárga
ragyogása hívogatta vissza őket a melegbe, el innen, az árnyékok és
hideg birodalmából.
Rand hangja olyan kemény volt. Rosszabb, mint amilyennek Min
valaha is hallotta.
– Rand – mondta, és megérintette a karját. – Menjünk vissza!
– Valamit meg kell még tennem – közölte a férfi, és nem nézett
rá.
– Gondolt át alaposabban! – kérte ő. – Legalább hallgasd meg
mások tanácsát! Megkérdezhetjük Cadsuane-t, vagy…
– Cadsuane egy ládába zárt – mondta Rand nagyon halkan. Az
arcát árnyékok ölelték, de Min felé fordult, és a szemében
megcsillant a Kapukból áradó fény. Narancs és vörös. A hangjában
kiélesedett a harag. Nem lett volna szabad Cadsuane-t említenem,
döbbent rá a lány. A nő neve azon kevés dolgok közé tartozott, amik
még mindig érzelmet váltottak ki belőle. – Ládába, Min – suttogta
Rand. – Bár Cadsuane ládájának láthatatlanok voltak a falai, éppúgy
bezártak, mint bármelyik másik láda, amibe bebörtönöztek. A nyelve
pedig sokkal fájóbb pálca volt, mint bármi, amivel a bőrömet tépték
fel. Most már látom.
Azzal elhúzódott Min érintésétől.
– És mi értelme van ennek az egésznek!? – csattant fel Nynaeve. –
Elküldted ezt az embert, hogy elszenvedje a Kényszert, dacára annak,
hogy tudtad, mit tesz vele? Nem nézem végig, hogy még egy ember
haljon meg emiatt fetrengve! Bármit parancsolt is neki az a némber,
én le nem szedem! A te hibád, ha ebbe hal bele!
– Nagyuram? – kérdezte Ramshalan. A hangjában erőre kapó
rettegéstől összeszorult Min gyomra.
A nap lement, Randnek csak a sziluettje látszódott. Az erőd is
csak fekete tömeg volt, a falába vájt lyukakat lámpafény töltötte meg.
Rand előrelépett a hegygerinc szélére, és kivette a zsebéből a kulcsot.
Az halványan derengeni kezdett, vöröses fény ébredt a szívében.
Nynaeve hirtelen mély levegőt vett.
– Egyikőtök sem volt ott, amikor a Callandor cserbenhagyott –
mondta Rand az éjszakába. – Kétszer is megtörtént. Először akkor,
amikor megpróbáltam feltámasztani a halottakat, de csak egy
bábként csapkodó testet kaptam. Másodszor akkor, amikor a
seanchanokat próbáltam meg elpusztítani vele, de legalább annyi
embert öltem meg a saját seregemben, mint az övékben.
– Cadsuane elmagyarázta, hogy a második kudarc az a Callandor
hibájából ered. Tudjátok, egyetlen magányos férfi nem irányíthatja.
Csak akkor, ha ládába van zárva. Callandor egy nagyon csábító,
nagyon ravasz póráz, arra szolgál, hogy az ember önként feladja
magát.
A kulcs gömbje élesebb fényre lobbant, kristályosabb lett a színe.
Skarlátvörösen ragyogott, fényes és csillogó volt a mélye. Mintha
valaki vértócsába ejtett volna egy ragyogó ékkövet.
– Én más választ találtam a problémára – folytatta a férfi, szinte
már suttogva. – Mindkét esetben, amikor a Callandor
cserbenhagyott, szabadjára engedtem az érzelmeimet. Hagytam,
hogy az indulat vezérelje a cselekedeteimet. De nem hagyhatom,
hogy haragból öljek, Min! Magamban kell tartanom a haragot, azt is
úgy kell fókuszálnom, mint az Egyetlen Hatalmat. Minden egyes
halálnak szándékosnak kell lennie. Akaratlagosnak.
Min nem tudott megszólalni. Nem tudta szavakba önteni a
félelmét, nem találta a szavakat, amikkel talán megállíthatná. Rand
szeme valahogy sötétben maradt, annak ellenére, hogy az előtte lévő
kulcsból áradt a folyékony ragyogás. A fény szanaszét szórta a
férfiról az árnyékokat, mintha csak valami hangtalan robbanás
közepén állna. Min Nynaeve-hez fordult. Az aes sedai elkerekedett
szemmel nézett, kissé elnyílt a szája. Ő sem találta a szavakat.
A lány visszafordult Randhez. Amikor a férfi kis híján
megfojtotta a tulajdon kezével, akkor sem félt tőle. De akkor tudta,
hogy nem Rand bántja, hanem Semirhage.
De ez a Rand, a lángoló kezével, az elszánt, mégis érzelemmentes
tekintetével, halálra rémítette.
– Már megtettem máskor is – suttogta a férfi. – Egyszer azt
mondtam, hogy nem ölök nőket, de hazudtam. Már jóval azelőtt
megöltem egy nőt, hogy szembekerültem volna Semirhage-gal. Liah
volt a neve. Shadar Logothban végeztem vele. Megöltem, és azt
mondtam, irgalomból.
Az alattuk sötétlő palota felé fordult.
– Bocsássatok meg – szólt, de mintha nem Minhez intézte volna a
szavait –, ha most is azt mondom, irgalomból teszem!
Valami lehetetlenül fényes öltött alakot előtte, Min pedig
felkiáltott és hátratántorodott. Mintha a levegő is meggörbült volna,
mintha félve húzódott volna el Randtől. A por körben csapott fel
körülötte, a fák felnyögtek, hófehér ragyogás világította be őket, a
tűlevelek úgy kattogtak, mintha ezerszám másztak volna fel
egymáson a bogarak. A lány már nem látta a férfit, csak a ragyogó,
vakító fényforrást. A színtiszta hatalom gyűlt össze, a lány karján
égnek állt a szőr a szikrázó energiától. Egy pillanatra úgy érezte,
végre érti, mi is az Egyetlen Hatalom. Ott volt, ott állt előtte, testet
öltött egy emberben, Rand al’Thorban.
És aztán sóhajszerű hanggal elengedte a férfi. Tiszta, fehér sugár
robbant elő a mellkasából, és átlobogott a csendes éjszakai égen,
hullámban világította meg odalenn a fákat. Gyorsan suhant, mint a
szél, és a távoli erődítmény falába vágott. Fényre gyúltak a kövek,
mintha csak beszippantották volna az energia erejét. Az egész vár
felragyogott, eleven fénnyé változott, nyers energiákból szőtt,
csodálatos, látványos palotává. Csodaszép volt.
Aztán eltűnt. Kiégett a tájból – és a Mintából –, mintha sosem lett
volna ott. Az egész erőd, több száz lábnyi kő és fa, és mindenki, aki
benne élt.
Valami megütötte Mint, mintha a lökéshullám söpört volna
vissza. De nem fizikailag taszította meg, nem kellett megtántorodnia:
belül rándult össze valami. A körülöttük hullámzó erdőt még mindig
megvilágította a Rand kezében égő kulcs fénye, és a fák mintha
megvetemedtek, megrázkódtak volna. Mintha az egész világ
felnyögött volna halálos kínjában.
A világ helyrebillent, de a lány továbbra is érezte a feszültséget.
Egy pillanatra mintha a világ egész anyaga közel lett volna a
megtöréshez.
– Mit tettél? – suttogta Nynaeve.
Rand nem válaszolt. Most, hogy az öröktűz hatalmas oszlopa a
semmibe villant, és csak a ragyogó kulcs maradt, Min megint látta az
arcát. Extázist látott rajta: Rand úgy emelte maga elé elnyílt szájjal a
kulcsot, mintha a győzelem érzése töltené el. Az áhítat.
Aztán összecsikordította a fogát, kinyitotta a szemét, és úgy
tátotta el a száját, mint akire hatalmas nyomás nehezedik. A fény
egyszer felvillant, aztán azonnal kihunyt. Minden sötét lett. Min
pislogott a hirtelen homályban, próbálta hozzászoktatni a szemét. Az
a kép, ahogy Rand ott áll hatalommal eltelve, beleégett a retinájába.
Tényleg azt tette, amire ő gondolt? Tényleg kiégetett a Mintából egy
egész erődöt az öröktűzzel?
Az a rengeteg ember! A vadászatról visszatérők… a vízhordó
asszonyok… az őrök a falakon… a kinn sétáló lovászok…
Végük volt. Kiégtek a Mintából. Halottak. Halottak mindörökre.
Min hátratántorodott iszonyatában, és egy fának vetette a hátát, hogy
ne roskadjon össze.
Mennyi élet ért véget egy szemvillanás alatt! Halottak,
elpusztultak. Rand pusztította el őket!
Fény derengett fel Nynaeve felől, és Min odafordult. Az aes sedait
a feje fölött lebegő kis gömb meleg fénye világította be, de mintha a
szeme is szó szerint lángolt volna az indulattól.
– Te teljesen elvesztetted a fejed, Rand al’Thor! – csattant fel.
– Csak azt teszem, amit tennem kell – felelte a férfi, ekkor már az
árnyékok közül. Kimerültnek hangzott. – Ellenőrizd, Nynaeve!
– Micsoda?
– A bolondot – mondta Rand. – Még mindig rajta van a
Kényszer? Vagy eltűnt Graendal érintése?
– Gyűlölöm, amit most tettél, Rand! – vicsorogta Nynaeve. –
Nem. A gyűlölet nem elég erős arra, amit érzek. Megvetem, utálom,
amit tettél! Mi történt veled?
– Ellenőrizd! – suttogta Rand veszedelmes hangon. – Mielőtt
elítélnél, legalább azt döntsük el, hogy a bűneim elértek-e bármit is
azon kívül, hogy kárhozatra ítéltek!
Az aes sedai mély levegőt vett, azután Ramshalanra nézett, akit
még mindig jó néhány Hajadon fogott le. Nynaeve előrenyúlt,
megérintette a férfi homlokát, és összpontosított.
– Eltűnt – jelentette. – Ki van törölve.
A Fényre! – gondolta Min, aki végre rájött, Rand mit tett. Nem
futárként alkalmazta Ramshalant, nem is csaliként. Arra használta
fel a fickót, hogy valahogy meggyőződhessen Graendal haláláról. Az
öröktűz teljesen kiégette az áldozatait a Mintából, mintha a haláluk
előtt közvetlenül megtörtént dolgok sosem lettek volna. Ramshalan
emlékszik majd rá, hogy elment Graendalhoz, de a Kényszer már
nem létezik. Valami furcsamód Rand megölte Graendalt, mielőtt
Ramshalan meglátogathatta volna.
Min megtapogatta a nyakát, a Rand keze hagyta zúzódásokat.
Még nem fakultak el teljesen.
– Nem értem – szólt Ramshalan. Szinte csak nyiffant a hangja.
– Hogyan harcolsz olyasvalaki ellen, aki ravaszabb nálad? –
suttogta Rand. – Egyszerű a válasz. Elhiteted vele, hogy leülsz vele
tárgyalni, hogy belemész a játékába. Aztán olyan erősen orrba vágod,
amilyen erősen csak tudod. Jól szolgáltál, Ramshalan. Cserébe
megbocsátom, hogy azzal dicsekedtél Vivian és Callswell
nagyuraknak, hogy úgy irányítasz engem, ahogy csak akarsz!
Ramshalan döbbenten roskadt össze, és a Hajadonok hagyták,
hogy térdre essen.
– Nagyuram! – mondta. – Túl sok bort ittam aznap este, és nem…
– Csitt! – parancsolt rá Rand. – Mint mondtam, ma este jól
szolgáltál. Nem végezlek ki. Dél felé kétnapi gyaloglásra van egy
falu.
Ezzel el is fordult. Min csak az erdőben reszkető árnyéknak látta.
A férfi a Kapuhoz vonult, és átlépett rajta. Ő sietve követte, és
Nynaeve sem maradt le. A Hajadonok zárták a sort, a döbbenten
térdeplő Ramshalant ott hagyták az erdő közepén. Amikor az utolsó
Hajadon is átért a Kapun, a nyílás összezáródott, és félbevágta a
sötétben vinnyogó Ramshalan hangját.
– Amit tettél, az förtelmes, embertelen tett, Rand al’Thor! – szólt
Nynaeve, amint bezárult a Kapu. – Úgy néztem, több tucat, ha nem
több száz ember élt abban a várban!
– És mindegyiket félkegyelművé torzította már Graendal
Kényszere – válaszolta Rand. – Sosem enged magához közel valakit
anélkül, hogy ne pusztítaná el előtte az elméjét. Az a kölyök, akit a
börtönbe küldött dolgozni, a töredékét sem élte meg azoknak a
kínzásoknak, amit a legtöbb kedvencének ki kell állnia. Nem hagy
bennük annyit, hogy gondolkozzanak vagy cselekedjenek: csak
térdelni tudnak, csak őt imádni, és talán a parancsára apróbb
feladatokat ellátni. Szívességet tettem nekik.
– Szívességet? – kérdezte Nynaeve. – Rand, öröktüzet használtál!
Kiégtek a létből is!
– Amint azt mondtam – ismételte meg a férfi halkan –,
szívességet. Néha én is azt kívánom, bár valaki megadná nekem ezt
az áldást. Jó éjt, Nynaeve! Aludj, amilyen jól csak tudsz, mert az
Arad Domanban töltött időnknek vége!
Min nézte, ahogy elmegy. A legszívesebben utána szaladt volna,
de visszatartotta magát. Amint Rand kiért az ajtón, Nynaeve
beleroskadt a terem egyik vörös párnás székébe, és sóhajtva temette a
kezébe az arcát.
Min maga is nagy kedvet érzett, hogy kövesse a példáját. Eddig
észre sem vette, milyen kimerült. Nagyon kiszívta mostanában az
erejét, ha Rand közelében tartózkodott, még akkor is, ha a férfi épp
nem valami olyan borzalmassal volt elfoglalva, mint ezen az estén.
– Bárcsak Moiraine itt lenne! – motyogta Nynaeve halkan, aztán
megdermedt, mintha őt magát is meglepné, miket beszél.
– Tennünk kell valamit, Nynaeve! – mondta Min, és az aes
sedaira nézett.
Az aes sedai oda sem figyelve biccentett.
– Talán.
– Ezt meg hogy érted?
– Hát, hogy mi van, ha igaza volt? – kérdezte Nynaeve. –
Bármilyen gyapjúagyú is, mi van, ha tényleg ilyennek kell lennie,
hogy győzhessen? A régi Rand sosem lett volna képes rá, hogy
elpusztítson egy emberekkel teli erődöt, csak hogy megöljön egy
Kitaszítottat!
– Még szép, hogy nem lett volna rá képes! – nézett rá Min. –
Akkoriban még számított neki, ha öl! Nynaeve, az a rengeteg halál…
– És ki tudja, hányan nem haltak volna meg, ha a kezdetek
kezdetétől fogva ilyen kíméletlen? – kérdezte az aes sedai, és
elfordította a fejét. – Ha képes lett volna veszélybe küldeni a
követőit, mint ma tette Ramshalannal? Ha képes lett volna támadni
anélkül, hogy amiatt vívódik, kit kell megölnie? Ha a csapatait küldte
volna be Graendal erődjébe, a Kitaszított hívei fanatikusan harcolni
kezdenek, és így is, úgy is meghaltak volna. Graendal pedig elszökik.
– Lehet, hogy ilyennek kell lennie. Az Utolsó Csata közel, Min.
Az Utolsó Csata! Vajon merhetünk olyan embert küldeni a Sötét Úr
ellen, aki nem képes áldozatot hozni, amikor kell?
Min megrázta a fejét.
– Merhetjük így odaküldeni, ezzel a tekintettel a szemében?
Nynaeve, már nem érdekli semmi sem! Nem törődik semmi mással,
csak hogy legyőzze a Sötét Urat!
– És nem azt várjuk tőle?
– Én… – A lány elhallgatott. – Még ha győz is, az akkor sem
győzelem, ha rosszabb lesz, mint a Kitaszítottak. Nekünk…
– Értem – szólt Nynaeve hirtelen. – A Fény égessen meg, értem,
és igazad van! Csak nagyon nem tetszenek azok a válaszok, amik
ebből következnek.
– Miért, mi következik belőle?
Az aes sedai nagyot sóhajtott.
– Hogy Cadsuane-nek igaza volt – mondta. Az orra alatt morogva
hozzátette: – Elviselhetetlen némber! – Felállt. – Gyere! Meg kell
találnunk, és meg kell tudnunk, mit tervez!
Min felállt, és Nynaeve mellé lépett.
– Biztos vagy benne, hogy egyáltalán tervez még valamit? Rand
nagyon kemény volt vele. Talán csak azért maradt itt, hogy a saját
szemével is lássa, ahogy kudarcot vall nélküle!
– Tervez – mondta Nynaeve. – Ha egyvalamit biztosra vehetünk
azzal a nőszeméllyel kapcsolatban, az az, hogy valamiben sántikál.
Csak rá kell vennünk valahogy, hogy minket is avasson be.
– És ha nem teszi? – kérdezte Min.
– Megteszi – felelte Nynaeve, és azt a pontot nézte, ahol Rand
Kapuja szétvágta a szőnyeget. – Ha elmeséljük neki, mi történt ma
este, beavat. Nem kedvelem azt a némbert, és gyanítom, hogy ő is
viszonozza ezt az érzésemet, de egyikünk sem tudja egyedül kezelni
Randet. – Felfújta az ajkát. – Tartok tőle, hogy együtt sem tudjuk
kezelni. Gyerünk!
Min utána eredt. „Kezelni”, Randet? Ez újabb gondot jelentett.
Nynaeve-et és Cadsuane-t annyira lekötötte, hogy „kezeljék” Randet,
hogy észre sem vették: lehet, talán többet érnének el azzal, ha inkább
segítenének neki. Nynaeve szerette Randet, de kijavítandó hibának
tekintette, nem szükségre szoruló embernek.
Így hát Min követte az aes sedait a palotán kívülre. Átvágtak a
sötét udvaron – Nynaeve kis fénygömböt idézett –, és sietve
megkerülték az épület hátát. Elmentek az istállók mellett, ki a kapus
háza félé. Menet közben elhaladtak Alivia mellett. Az egykori
damane csalódottnak tűnt. Cadsuane és a többiek alighanem megint
elzavarták – Alivia rengeteg időt töltött azzal, hogy próbálja rávenni
az aes sedaiokat, tanítsanak neki új fonatokat.
Végre elértek a kapusházig – legalábbis a kapusé volt a ház, amíg
Cadsuane rá nem parancsolt, hogy költözzön ki, de nyomban. Az
egyemeletes, zsúpfedelű, festett faépület ablaktáblái mögül fény
áradt ki.
Nynaeve előrelépett, és bekopogtatott a zömök tölgyfa ajtón.
Hamarosan Merise bukkant fel.
– Igen, gyermek? – kérdezte a Zöld, mintha csak szándékosan fel
akarta volna bosszantani Nynaeve-et.
– Beszélnem kell Cadsuane-nel – mordult rá ő.
– Cadsuane sedainak nincs veled semmi dolga ma este – felelte
Merise, és az orrukra csukta volna az ajtót. – Térj vissza holnap
reggel, akkor talán hajlandó lesz fogadni!
– Rand al’Thor épp most égetett ki a Mintából öröktűzzel egy
palotára való embert – mondta Nynaeve elég hangosan ahhoz, hogy a
házban lévők is hallják. – Vele voltam!
Merise megdermedt.
– Engedd be! – harsant Cadsuane hangja bentről.
Merise vonakodva kinyitotta az ajtót. Min látta, hogy Cadsuane a
padlón szétszórt párnák egyikén ül odabenn Amys, Bair, Melaine és
Sorilea társaságában. Az első szoba, a ház fő helyisége padlóját
egyszerű, barna szőnyeg fedte, de alig látszott ki a földön ücsörgő
nők alól. A szürke kőkandallóban hátul megnyugtatóan parázslott a
tűz; a fa már szinte teljesen elégett, a lángok épp csak fellobbantak.
A sarokban zsámoly állt egy teáskannával.
Nynaeve szinte rá sem nézett a tudós asszonyokra. Befurakodott a
házba. Min kissé bizonytalanabbul követte.
– Mesélj nekünk erről az eseményről, gyermek! – szólította fel
Sorilea. – Innen is éreztük, hogy megvetemedik a világ, de nem
tudtuk, mi okozhatta. Azt feltételeztük, a Sötét Úr tette.
– Elmesélem – mondta Nynaeve, és mély levegőt vett. – De akkor
be kell avatnotok a terveitekbe!
– Azt majd meglátjuk – felelte Cadsuane. – Számolj be a
látottakról!
Min leült a falnál lévő fazsámolyok egyikére, és végighallgatta,
ahogy Nynaeve elmeséli a Natrin hantja mellett történteket. A tudós
asszonyok összeszorított szájjal hallgatták. Cadsuane csak néha
biccentett egyet. Merise arcára kiült az iszonyat, ahogy széttöltötte a
zsámolyon lévő kannából a teát – az illata alapján tremalkingi fekete
lehetett –, azután felakasztotta a tűz mellé. Nynaeve befejezte a
történetet. Még mindig állt.
Ó, Rand! – gondolta Min. Hogy emészthet ez az egész rettenet! De
érezte a férfit a kötésen át: nagyon hidegek voltak az érzelmei.
– Bölcsen tetted, hogy beszámoltál nekünk a dologról, gyermek –
mondta Sorilea Nynaeve-nek. – Most távozhatsz!
Nynaeve szeme elkerekedett dühében.
– De…
– Sorilea – szólt Cadsuane nyugodtan, félbeszakítva Nynaeve-et.
– Ez a gyermek még hasznára lehet a terveinknek. Még mindig közel
van al’Thorhoz. Ő annyira megbízott benne, hogy ma este is elvitte
magával!
Sorilea a többi tudós asszonyra nézett. Az ősöreg Bair és a
napfürtű Melaine egyaránt biccentett. Amys elgondolkozva nézett
vissza rá, de nem ellenkezett.
– Talán – mondta Sorilea. – De engedelmeskedni is tud?
– Nos? – szegezte a kérdést Cadsuane Nynaeve-nek. Minről
láthatóan egyikük sem vett tudomást. – Tudsz?
Nynaeve szeme még mindig elkerekedett dühében.
A Fényre! – gondolta Min. Nynaeve? Engedelmeskedne
Cadsuane-nek meg a többinek? Mindjárt felrobban!
Nynaeve bütyke kifehéredett, ahogy a fonatát markolta.
– Igen, Cadsuane sedai – felelte a fogát csikorgatva. – Tudok.
A tudós asszonyok mintha meglepődtek volna rajta, hogy
kimondta a szavakat, de Cadsuane megint csak biccentett, mintha ezt
a választ várta volna. Ki hitte volna, hogy Nynaeve képes lesz
ilyen… nos, ésszerűen viselkedni?
– Ülj le, gyermek! – intett kurtán Cadsuane. – Hadd lássuk,
tényleg képes vagy-e utasításokat követni! Lehet, hogy ebből a
mostani szüretből te vagy az egyetlen menthető! – Erre Merise
elvörösödött.
– Nem, Cadsuane – vetette ellen Amys. – Nem az egyetlen.
Egwene-ben nagy a becsület!
Erre a többi tudós asszony is rábiccentett.
– És mi a terv? – kérdezte Nynaeve.
– A te részed az lenne benne… – kezdte Cadsuane.
– Várjunk csak! – szakította félbe Nynaeve. – Az én részem? Az
egészet hallani akarom!
– Majd hallod, ha készek vagyunk elárulni – vetette oda Cadsuane
kurtán. – És ne akard, hogy megbánjam, hogy szóltam az
érdekedben!
Nynaeve vonakodva becsukta a száját, bár lángolt a tekintete. De
nem mordult rájuk.
– A te részed az lenne – folytatta Cadsuane –, hogy megtaláld
Perrin Aybarát.
– Annak meg mi haszna lenne? – kérdezte Nynaeve, aztán
hozzátette: – Cadsuane sedai.
– Az a mi dolgunk – felelte a másik aes sedai. – Mostanában
délen utazgatott, de nem tudjuk kideríteni, pontosan merre járt. Az
al’Thor kölyök talán tudja, hol van. Tudd meg tőle, és talán
elmagyarázzuk, miért olyan fontos!
Nynaeve vonakodva biccentett, és a többiek elkezdtek azon
vitatkozni, vajon mekkora nyomást visel el az öröktűztől a Minta,
mielőtt teljesen felbomlana. Nynaeve csendben hallgatta őket,
láthatóan Cadsuane tervéről akart volna többet megtudni, bár nem
ejtettek el túl sok erre vonatkozó utalást.
Min csak fél füllel hallgatta őket. Bármi volt is a terv, valakinek
vigyáznia kellett Randre. Az, amit most este tett, mélyen belül
nyilván megölte, bármit mondott is. Épp elegen aggódtak amiatt,
hogy mit tesz majd az Utolsó Csatában. Az már az ő dolga volt, hogy
Rand épelméjűen eljusson az Utolsó Csatába, úgy, hogy a lelke is ép
legyen.
Valahogy.

 

 

Tizenötödik fejezet
TEL’ARAN’RHIOD HÍREI
– Egwene, gondolkozz már ésszerűen! – mondta Siuan. Enyhén
átlátszó volt; az a ter’angreal gyűrű tehetett róla, amivel belépett
Tel’aran’rhiodba. – Mi hasznodat vennék egy börtöncellában
ücsörögve? Elaida gondoskodik róla, hogy sose szabadulhass ki azok
után, amit a fejéhez vágtál azon a vacsorán! – Siuan megrázta a fejét.
– Anyám, néha be kell látnod az igazságot. Nem javítgathatod
örökké a hálót! Eljön az a pillanat, amikor félre kell tenned, és újat
kell csomóznod helyette!
Egwene egy háromlábú széken ült a cipészműhely első
szobájának sarkában. A biztonság kedvéért véletlenszerűen
választotta ki a helyet, és kerülte, hogy magában a Fehér Toronyban
találkozzanak. A Kitaszítottak tudták, hogy ő és a többiek az Álmok
Világát járják.
Siuan társaságában jobban elengedhette magát, inkább lehetett
saját maga. Mind a ketten tudomásul vették, hogy ő most már az
Amyrlin-trón, és Siuan alatta áll, de ugyanakkor összekötötte őket
valami. A bajtársiasság, hogy mind a ketten viselték már a vállukon
ezt a terhet. Ez a kötelék furcsamód valamiféle barátsággá mélyült.
Most viszont Egwene a legszívesebben megfojtotta volna a
barátját.
– Már ezerszer megbeszéltük – mondta határozottan. – Nem
szökhetek meg! Minden egyes nap, amit rabként töltök, de nem
megtörve, újabb csapás Elaida uralmára. Ha eltűnök azelőtt, hogy
megtárgyalhatnák az ügyét, tönkreteszek mindent, amiért eddig
küzdöttem!
– Azt a tárgyalást elcsalják, anyám – felelte Siuan. – És ha nem,
akkor is enyhe büntetéssel megússza. Azok alapján, amit meséltél,
nem tört csontod, amikor megvert… tulajdonképp még a bőrödet
sem hasította fel!
Ez igaz volt. Egwene ugyan kis híján elvérzett, de a törött
üvegszilánkok és nem Elaida ütlegelése miatt.
– Ha a Csarnok csak nyilvánosan megfeddi, az is gyengíti az
uralmát – felelte az amyrlin. – Az, hogy ellenállok, hogy nem töröm
meg a bebörtönzésemet, jelent valamit. Maguk az ülnökök is lejárnak
meglátogatni! Ha elszöknék, úgy tűnne, mintha megfutamodnék
Elaida elől!
– Nem jelentette ki, hogy árnybarát vagy? – kérdezte Siuan
élesen.
Egwene habozott. De. Elaida pontosan ezt tette. Ám nem volt rá
bizonyítéka.
A Torony törvényei bonyolultak voltak, és néha komoly
nehézségekbe ütközött kiválasztani a megfelelő értelmezést, a
megfelelő büntetéseket. A Három Eskünek meg kellett volna
akadályoznia Elaidát, hogy fegyverként használja az Egyetlen
Hatalmat, úgyhogy nyilván azt kellett gondolnia, nem követ el
törvényszegést, amikor Egwene-re támadt. Vagy messzebbre ment,
mint tervezte, vagy árnybarátnak hitte őt. Bármelyik védekezést
választhatta, és az utóbbi a bűntudat nagyja alól is felmentette volna,
bár az előbbit könnyebb lett volna bizonyítania.
– Sikerülhet elítéltetnie téged – mondta Siuan, aki alighanem
ugyanezen gondolkozott. – Akkor pedig elrendelnék a kivégzésedet.
És akkor mi lesz?
– Nem sikerülhet elítéltetnie. Nincs rá semmiféle bizonyítéka,
hogy árnybarát lennék, és a Csarnok sosem hagyná, hogy ezt
keresztülvigye!
– És ha tévedsz?
Egwene habozott.
– Rendben. Ha a Csarnok úgy dönt, hogy kivégeznek, akkor
hagyom, hogy kiszabadítsatok. De addig semmiképp sem, Siuan.
Addig semmiképp sem!
Az idősebb nő felhorkant.
– Lehet, hogy nem lesz rá alkalmad, anyám! Ha Elaida
megfélemlíti őket, gyorsan lépnek. Az a némber villámgyorsan
cselekszik, ha kell; készületlenül érheti az embert! Hidd el, ezt
biztosan tudom!
– Ha ez lesz a vége – válaszolta Egwene eltökélten –, akkor a
halálom lesz a diadal. Akkor Elaida adja fel, nem én!
Siuan motyogva rázta meg a fejét.
– Makacs vagy, mint egy kikötőoszlop.
– Ezt a vitát lezártuk, Siuan – szólt rá Egwene szigorúan.
Az idősebb aes sedai nagyot sóhajtott, de nem mondott többet.
Mintha túl nyugtalan lett volna ahhoz, hogy egy helyben üljön. Nem
törődött a szoba túlsó végében álló zsámollyal sem, hanem az
Egwene jobbján lévő ablakba állt.
A cipész üzlethelyisége úgy nézett ki, mintha nagy forgalmat
bonyolított volna. A tömör, nehéz pult félbevágta a szobát, mögötte
több tucat cipő méretű kis rekesz rácsozta a falat. Időnként mintha
mindegyikben jó erős bőrcipők vagy vászon lábbelik sorakoztak
volna, fűző lógott belőlük, vagy csat csillant Tel’aran’rhiod
kísérteties fényében. De ahányszor csak Egwene odapillantott a falra,
a cipők megkavarodtak, némelyik eltűnt, mások a semmiből
bukkantak elő. Alighanem nem maradtak elég hosszú ideig a
rekeszükben a való világban ahhoz, hogy ne csak halvány
benyomásokat hagyjanak maguk után az Álmok Világában.
A bolt elülső részében zsámolyok várták a vevőket. A hátsó falon
lévő cipők mind másmilyenek voltak szabásra, stílusra egyaránt, és
akadtak méretező cipők is a próbához. Az ember bement a boltba,
felpróbálta a méretező cipőt, aztán választott egy szabást. Ezt
követően a cipész, vagy inkább valamelyik segédje készített egy
olyat a megfelelő méretben, későbbi átvételre. A bolt elején
elterpeszkedő széles üvegablak fehér betűkkel hirdette a mester
nevét: Naorman Mashinta. A név alatt a sarokban pedig egy kisebb
hármas fehérlett. Már a Mashinták harmadik nemzedéke igazgatta a
boltot. A városiak között ez egyáltalán nem ment ritkaság számba.
Sőt, Egwene a szíve mélyén, ahol még nem kopott ki belőle teljesen
a folyóközi neveltetése, furcsának is találta, ha valaki elhagyta a
szülei mesterségét valami másért, kivéve, hacsak nem harmadik vagy
negyedik gyermeknek született.
– Most, hogy megbeszéltük a legnyilvánvalóbbakat – mondta –,
milyen híreid vannak?
– Nos… – kezdte Siuan. Nekitámaszkodott az ablaknak, és
kibámult az üres Tar Valon-i utcákra. – Nemrégiben egy igen régi
ismerősöd érkezett a táborba.
– Tényleg? – kérdezte Egwene oda sem figyelve. – Kicsoda?
– Gawyn Trakand.
Egwene megrezzent. Ez lehetetlen! Gawyn Elaida oldalára állt a
lázadás során. Nem állhatott át a lázadók oldalára! Elfogták volna?
De Siuan nem úgy fogalmazott…
Egwene egy pillanatra remegő kislány volt, akit rabul ejtettek a
fiú elsuttogott ígéretei. De sikerült kizárnia ezt az énjét az
amyrlinéből, és visszakényszerítette a gondolatait a jelenbe. Próbált
minél könnyedebben válaszolni.
– Gawyn? – kérdezte. – Ez aztán meglepő! Sosem hittem volna,
hogy ott találom!
Siuan elmosolyodott.
– Ezt jól kezelted – mondta. – De egy kicsit túl hosszan hallgattál,
és amikor rákérdeztél, túlságosan is érdektelennek tettetted magad.
Könnyen át lehetett látni a dolgon.
– A Fény vakítson meg! – mondta Egwene. – Már megint csak
próbára tettél? Tényleg ott van?
– Megtartom az esküket, köszönöm szépen – vetette oda Siuan
sértetten. Egwene azon kevesek közé tartozott, akik tudták, hogy az
elcsendesítésnek és a Gyógyításnak köszönhetően Siuan mentesült a
Három Eskü alól. De hozzá hasonlóan ő is úgy döntött, hogy ennek
ellenére nem hazudik.
– Akárhogy is – mondta Egwene –, azt hittem volna, már elmúlt
az az idő, hogy próbák elé kellett volna állítanod engem!
– Mindenki próbák elé fog állítani, akivel csak találkozol, anyám
– mutatott rá Siuan. – Fel kell készülnöd a meglepetésekre. Bármikor
megeshet, hogy valaki odavet neked valamit, csak hogy lássa, mit
válaszolsz!
– Köszönöm szépen – mondta Egwene hűvösen –, de erre igazán
nem kell emlékeztetned!
– Nem kell? – kérdezte Siuan. – Ezt akár Elaida is mondhatta
volna!
– Igazságtalan vagy!
– Bizonyítsd be! – nézett rá az idősebb nő önelégülten.
Egwene nyugalmat erőltetett magára. Siuannak igaza volt.
Bölcsebb volt megfogadni a tanácsot, különösen, ha jó tanács volt,
mint tiltakozni.
– Természetesen igazad van – ismerte el. Lesimította a térdén a
ruháját, és ezzel az arcán ülő tehetetlen haragot is elsimította. –
Mesélj még Gawyn érkezéséről!
– Nem tudok sokkal többet – ismerte be Siuan. – Igazából már
tegnap este mondanom kellett volna, de akkor félbeszakadt a
beszélgetésünk. – Az utóbbi időben már gyakrabban találkoztak,
Egwene rabságának minden éjszakáján, de előző nap felébresztette
valami Siuant, mielőtt befejezhették volna a beszélgetést. Mint
mondta, a gonosz egyik buboréka volt, ami ezúttal azzal is járt, hogy
a sátrak életre keltek, és megpróbálták megfojtani a bennük alvókat.
Hárman meg is haltak, köztük egy aes sedai.
– Szóval – folytatta Siuan –, Gawyn nem nagyon mondott
olyasmit, amit én is hallottam. Azt hiszem, azért jött, mert hallotta,
hogy elfogtak téged. Nagyon látványos belépővel érkezett, de
mostanság Bryne parancsnoki sátrában tartózkodik, és rendszeresen
meglátogatja az aes sedaiokat. Nagyon morfondírozik valamin, és
rendszeresen visszajár tárgyalni Romandához és Lelaine-hez.
– Ez aggasztó.
– Hát ők a látható hatalmi tényezők a táborban – mondta Siuan. –
Kivéve, ha nagy ritkán Sheriamnak és a többieknek sikerül
magukhoz marniuk egy kis hatalmat. A dolgok nem mennek túl jól
nélküled. A tábornak vezetőre lenne szüksége. Úgy áhítozunk rá,
mint éhező halász a fogásra! Az aes sedaiok rendhez szokott népség,
azt hiszem. Jobb…
Félbeszakította magát. Épp arra akarta rávenni Egwene-t, hogy
fogadja el a mentőakciót. Ránézett a lányra, aztán folytatta:
– Nahát, jobb lesz nekünk, ha visszatértél, anyám. Minél tovább
maradsz távol, annál erősebbek lesznek ezek a frakciók. Lassan már
látszik a tábort kettészelő vonal. Romanda az egyik oldalon, Lelaine
a másikon. És egy egyre zsugorodó szeletke, amelyik nem akar
sehová sem állni.
– Nem engedhetünk meg még egy szakadást! – mondta Egwene. –
Saját magunk közt semmiképp sem. Erősebbnek kell lennünk
Elaidánál!
– Mi legalább nem ajahok szerint bomlunk szét – védekezett
Siuan.
– Frakciók és törések – szólt Egwene, és felkelt. – Belharcok és
viszályok. Jobbak vagyunk ennél, Siuan! Mondd meg a Csarnoknak,
hogy találkozni kívánok velük! Talán két nap múlva. Holnap pedig
veled találkozom megint, kettesben.
Az idősebb nő vonakodva biccentett.
– Rendben.
Egwene végigmérte.
– Nem tartod bölcs dolognak?
– Nem erről van szó – mondta Siuan. – Aggaszt, hogy ilyen
keményen hajtod magad. Egy amyrlinnek be kell osztania az erejét.
A te posztodon sem csak azért buktak el asszonyok, mert hiányzott
belőlük a nagyság, de azért is, mert túlságosan is megfeszítették
magukat, és akkor is rohantak, ha sétálniuk kellett volna.
Egwene visszafogta magát, és nem hívta fel rá a figyelmet, hogy
Siuan maga is nyaktörő gyorsasággal rohanta végig amyrlinként
töltött éveit. Amire vissza lehetett volna vágni azzal az érvvel, hogy
épp azért bukott el, mert túlhajszolta magát. Ki figyelmeztethetné
hitelesebben ennek a hozzáállásnak a veszélyeire, mint valaki, aki
ilyen csúnyán megégette vele magát?
– Nagyra értékelem a tanácsodat, lányom – mondta inkább. – De
nincs sok okod az aggodalomra. Magányosan töltöm a napjaimat,
csak az időnkénti verés fűszerezi meg kissé az időmet. Ezek az
éjszakai találkozók segítenek életben maradni. – Megreszketett.
Elfordította a tekintetét Siuanról, kinézett a koszos, üres utcára.
– Nagyon nehéz elviselni? – kérdezte az idősebb nő halkan.
– A cella elég keskeny ahhoz, hogy egyszerre megérinthessem az
átellenes falakat – felelte Egwene. – És nem is valami hosszú. Ha
lefekszem, fel kell húznom a térdem, hogy elférjek. Nem tudok
felállni sem, mert annyira alacsony, hogy le kell görnyednem, és nem
tudok fájdalom nélkül ülni sem, mert most már nem Gyógyítanak
meg a verések között. Az ajtó vastag, és a repedéseken nem szűrődik
be sok fény. Nem is tudtam, hogy a Toronyban vannak ilyen cellák. –
Visszanézett Siuanra. – Amint elfogadnak amyrlinnek, a cellát és az
összes többi hasonlót is eltüntettetem, az ajtókat letépetem, a
szobákat pedig feltöltetem téglával és habarccsal!
Siuan biccentett.
– Gondoskodunk róla!
Egwene megint elfordult, és szégyenkezve vette észre, hogy
hagyta, hogy a ruhája egy aiel Hajadon cadin’sorjává váljon. Még az
íj és a lándzsák is ott voltak a hátán. Visszakényszerítette magára a
szokásos ruháját, és mély levegőt vett.
– Senkit sem lenne szabad ilyen körülmények között tartani –
mondta. – Még a…
Siuan a homlokát ráncolva meredt rá.
– Ez meg mi volt?
Egwene megrázta a fejét.
– Csak most jutott az eszembe. Hogy Randnek is ezt kellett
átélnie. Nem. Rosszabbat. Azok alapján, amit mesélnek, őt a
cellámnál jóval kisebb ládába zárták. És én legalább az éjszakáim
egy részét átbeszélgethetem veled. Neki nem volt senkije, és nem
volt meg az a hite sem, hogy a veréseknek lenne valami értelme. – A
Fény adja, hogy ne kelljen olyan sokáig kibírnia, mint Randnek
kellett! Egyelőre még csak pár napja volt fogoly.
Siuan csak hallgatott.
– Akárhogy is – folytatta Egwene –, nekem itt Tel’aran’rhiod.
Napközben fogoly ugyan a testem, de a lelkem éjjel szabad. És
minden egyes nap, amit kibírok, újabb bizonyíték arra, hogy Elaida
akarata nem törvény. Nem törhet meg. A többiek egyre kevésbé
támogatják. Bízz bennem!
Siuan biccentett.
– Rendben – válaszolta, és felkelt. – Elvégre te vagy az amyrlin!
– Még szép, hogy én vagyok – felelte Egwene oda sem figyelve.
– Nem, Egwene – mondta Siuan. – Ezt most tiszta szívemből
mondom!
A lány döbbenten fordult oda hozzá.
– De hát te mindig is hittél bennem!
Siuan felvonta a fél szemöldökét.
– Legalábbis – helyesbített Egwene –, szinte az elejétől fogva.
– Mindig is hittem benne, hogy megvan benned a lehetőség arra,
hogy egy nap amyrlin legyél – helyesbített az idősebb nő. – De most
beteljesítetted az ígéretet. Legalábbis egy részét. Elég nagy részét.
Bármi lesz is ennek a viharnak a vége, egyvalamit már
bebizonyítottál: megérdemled azt a helyet, ahol vagy. A Fényre,
lehet, hogy te leszel a legjobb amyrlin Sasszárny Artur uralkodása
óta! – Egy pillanatig habozott. – És hidd el, ezt nem valami könnyű
beismernem.
Egwene mosolyogva fogta meg Siuan karját. Nocsak, az idősebb
aes sedai kis híján könnyezett a büszkeségtől!
– Egyelőre csak oda jutottam, hogy bezártak egy cellába.
– De úgy jutottál oda, mint egy amyrlin, Egwene – mondta Siuan.
– Most már mennem kellene. Van, aki nem tudja úgy áthenyélni a
napot, mint te! Néhányunknak aludnunk is kell, máskülönben
beleájulunk a mosóvízbe! – Elfintorodott, és kilépett Egwene
szorításából.
– Megmondhatnád neki, hogy…
– Nem, nem, erről egy szót sem! – vágott közbe Siuan, és
megrázta az ujját. Teljesen elfelejtette volna, hogy épp az előbb
dicsérte meg őt, amiért amyrlinhez méltóan viselkedik? – A szavamat
adtam, és előbb leszek haleledel, mint hogy megszegjem!
Egwene pislogott egyet.
– Nem is álmodtam volna róla – mondta, és elfojtotta a mosolyát,
mert észrevette, hogy Siuan áttetsző hajában most élénkvörös
szalagok fénylettek. – Akkor menj csak!
Az idősebb nő élesen biccentett, aztán leült, és lehunyta a szemét.
Majd lassan kifakult Tel’aran’rhiodból.
Egwene habozott. Siuan hűlt helyét nézte. Talán ideje lett volna
neki is visszatérni a rendes alvásba, hadd frissítse fel magát az
elméje. De ha visszatér a rendes álmaiba, azzal megindul az ébrenlét
felé, és amikor felébred, ott találja magát abban a parányi cellában,
az állott sötétségben… Úgy vágyott rá, hogy egy kicsit még az
Álmok Világában maradhasson. Arra gondolt, ellátogat Elayne
álmába, és találkozót kér tőle… de nem, az túl sok időt elvenne.
Akkor is, ha Elayne-nek sikerülne működésre bírni az álom
ter’angrealt. Manapság ritkán ment csak neki.
Azon kapta magát, hogy ellép Tar Valonból. Eltűnt körülötte a
cipészüzlet.
A lázadó aes sedaiok táborában jelent meg. Talán ostobaság volt
idejönnie. Ha árnybarátok vagy Kitaszítottak járták az Álmok
Világát, lehet, hogy ők is tanulmányozzák a tábort, információt
keresnek, úgy, ahogy néha ő is besurrant Tel’aran’rhiodban az
amyrlin dolgozószobájába, hogy megtudjon valamit Elaida terveiről.
De neki ide kellett most jönnie. Nem tette fel a kérdést, hogy miért,
csak érezte, hogy ezt kell tennie.
A tábor utcái sárosak voltak, a szekerek mély keréknyomokat
hagytak, amerre jártak. Egykor csak mező terült el itt, de az aes
sedaiok elfoglalták, és valami… mást csináltak belőle. Részint hadi
szállást, amit gyűrűként fogott körbe Bryne katonai tábora. Részint
várost, bár soha egy városban sem lakott ennyi aes sedai, novícia és
beavatott. Részint a Fehér Torony gyengeségének monumentális
emlékművét.
Egwene végigsétált a tábor fő szekérútján, ahol a
gyomnövényeket is rég sárba taposták, a sarat pedig úttá döngölték.
Fajárdák szegélyezték az utat, és mögötte sátorerdő fedte a síkot.
Egyetlen emberrel sem találkozott, csak néha egy-egy villanásra
tűntek fel Tel’aran’rhiodba véletlenül átbotló alvók. Emitt egy
előkelő, zöld ruhás asszonyság. Talán egy alvó aes sedai, de ennyi
erővel akár egy magát királynőnek álmodó szolgálólány is lehetett.
Amott egy fehér ruhás nő – csapzott, szőke hajú, és mintha túl idős
lett volna ahhoz, hogy novícia legyen. De ez már nem számított.
Réges-rég meg kellett volna nyitni a novíciakönyvet mindenki előtt.
A Fehér Torony túlságosan is gyenge volt ahhoz, hogy ekkora
erőforrást visszautasítson.
Mindkét nő olyan hirtelen el is tűnt, ahogy felbukkant. Kevés
Álmodó tartózkodott sokáig Tel’aran’rhiodban; ahhoz, hogy valaki
hosszabban itt maradhasson, vagy különleges képességre és tudásra
volt szüksége, mint neki, vagy egy olyan ter’angrealra, amilyet
Siuan használt. És volt egy harmadik mód is: ha valaki
belekeveredett egy eleven rémálomba. De a Fénynek hála, ezúttal
egy sem fortyogott a környéken.
Furcsa volt ilyen kihaltnak látni a tábort. Egwene-t már jó ideje
nem zavarta Tel’aran’rhiod különös üressége. De ez a tábor
valahogy mégis más volt. Úgy nézett ki, mint egy hadsereg szállása,
miután minden katona elesett a csatamezőn. Elhagyatott volt, de még
mindig lobogóként hirdette a benne lakók életét. Egwene úgy érezte,
mintha szinte látná a megosztottságot, amiről Siuan beszélt: a sátrak
kisebb csoportokban, együtt növekvő virágtövekként tapadtak össze.
Az egyének nélkül végre látta a mintákat, és hogy melyik miféle
gondokról árulkodik. Elítélhette, hogy Elaida szétszakította az
ajahokat a Fehér Toronyban, de az ő saját aes sedaiai is kezdtek
szétforgácsolódni. No persze, ritkán esett meg, hogy ha három aes
sedai tartózkodott egy helyen, abból kettő ne lépett volna
szövetségre. Egészséges volt, hogy tervezgettek és készülődtek a
nők; a gondot az jelentette, amikor ellenségnek kezdték látni
egymást, nem csak vetélytársnak.
Siuannak sajnos igaza volt. Nem szánhatott sokkal több időt arra,
hogy próbálja megbékíteni a Toronyban lévőket. Mi lesz, ha a Fehér
Torony nem hajlandó letaszítani Elaidát? Mi lesz, ha az ő
előrelépései ellenére az ajahok közti szakadékok megmaradnak?
Akkor mi lesz? Háborúzni kezdenek?
Akadt még egy lehetőség, amit egyikük sem vetett fel: hogy
örökre feladják a kibékülést. Felállítanak egy második Fehér
Tornyot. Az azt jelentené, hogy az aes sedaiok testülete kettészakad,
talán mindörökre. Belereszketett a puszta gondolatba is, viszketni
kezdett a bőre, annyira taszította ez a lehetőség.
De mi lesz, ha nincs más választása? Végig kellett gondolnia, ez
mivel járhat, és elkeserítőnek találta. Hogyan tudnák magukhoz
édesgetni a Vérséget vagy a tudós asszonyokat, ha az aes sedaiok
maguk sem egységesek? A két Fehér Torony szembenálló hatalom
lenne, összezavarnák a népek uralkodóit, és mindkét amyrlin a maga
hasznára próbálná mozgatni őket. A szövetségeseik és az ellenségeik
nem félnének már úgy az aes sedaioktól, és megeshet, hogy az
uralkodók maguk is megnyitnák a saját iskoláikat a fókuszálni képes
nők számára.
Megacélozta magát, és tovább sétált a sáros úton. A sátrak
mindkét oldalon változtak, az ajtólap az egyik pillanatban nyitva
volt, aztán csukva, aztán megint nyitva, az Álmok Világának furcsa
tünékenységében. Érezte, hogy megjelenik a nyakában az amyrlin
stólája. Nehéz volt, mintha csak ólomsúlyokat szőttek volna bele.
A saját oldalára fogja állítani a Fehér Toronyban lévő aes
sedaiokat. Elaida elbukik. De ha nem… akkor ő megteszi, amit
tennie kell, hogy megőrizze a népét és a világot a Tarmon Gai’don
előtti időben.
Ellépett a táborból. A sátrak, a keréknyomok, az üres utcák
eltűntek mellőle. Megint nem tudta, hová viszi az elméje. Így utazni
az Álmok Világában, hogy hagyja, a szükség vezesse a lépteit,
veszélyes tudott lenni, de nagyon tanulságos is. Ezúttal nem egy
tárgyat keresett, hanem tudást. De mit kellett tudnia, mit kellett
látnia?
Elmosódott a környezete, aztán hirtelen kiélesedett. Egy kis tábor
közepén állt, a tűz ott parázslott előtte a gondosan kiásott gödörben,
parányi füstnyelv kunkorodott fel az égre. Ez furcsa volt. A tűz
általában túl tünékeny volt ahhoz, hogy megjelenjen a tükörképe
Tel’aran’rhiodban. Nem látott rendes lángokat annak ellenére sem,
hogy füst szállt fel, és meleg, narancssárga fény derengett a gödröt
szegélyző sima folyami kövek közül. Felnézett a túlságosan is sötét,
viharos égre. A hangtalan vihar is szabálytalan volt az Álmok
Világában, bár mostanában már olyan elterjedtnek számított, hogy
szinte észre sem vette. És különben is, mi lett volna szabályos egy
ilyen helyen?
Döbbenten pillantotta meg saját maga körül a színes kocsikat.
Zöld, vörös, narancs, sárga. Itt lettek volna már az előbb is? Egy
jókora tisztáson állt, kísértetfehér nyárfák erdejében. Sűrű volt az
aljnövényzet, és kis foltokban nyurga fűszálak integettek. Egy
növényzettel benőtt út kanyargott a fák között a jobbján, a színes
kocsik a tűz körül álltak tágas körben. Fényes festék fedte a doboz
alakú járműveket: faluk volt és tetejük, úgy néztek ki, mint megannyi
parányi ház. Az ökrök nem látszottak az Álmok Világában, de
tányérok, kupák, kanalak tűntek fel, aztán villantak a semmibe a tűz
mellett vagy a kocsik bakján.
Az utazónép, a tuatha’an tábora volt. De miért épp itt kötött ki?
Ráérősen körbesétálta a tüzet, megnézegette a kocsikat. A
festékrétegek frissek voltak, nem látszott rajtuk sem repedés, sem
folt. Ez a karaván jóval kisebbnek látszott, mint amit ő és Perrin
látogattak meg még egyszer régen, de nagyon hasonló volt a
hangulata. Szinte hallotta a furulyákat és a dobokat, szinte látta, hogy
a tűz villódzó fénye táncoló férfiakon és nőkön törik meg. Vajon a
tuatha’an még mindig táncolt, még most is, amikor az ég ilyen borús
volt, a szél pedig csak rossz híreket hozott? Volt még helyük a
háborúra készülő világban? A trallokokat nem érdekelte a Levél Útja.
Vajon ez a tuatha’an csapat az Utolsó Csata elől akart elbújni?
Az egyik szekér oldalsó lépcsőjére ült le. Azt úgy fordították,
hogy rálásson a tűzre. Egy pillanatra hagyta, hogy a ruhája
átváltozzon egyszerű, zöld, folyóközi gyapjúruhává, olyasmivé, amit
akkor viselt, amikor az utazónépnél járt. A nem létező lángokba
meredt, emlékezett és merengett. Mi lehetett most Arammal, Raennel
és Ilával? Alighanem biztonságban rejtőztek valahol egy pont ilyen
kis táborban, és várták, mit hoz a Tarmon Gai’don a világra.
Elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogyan táncolt és flörtölt
Arammal, Perrin mogorva nemtetszése ellenére is. Egyszerűbb volt
akkor még minden, bár a kolompároknak láthatóan érzékük volt
ahhoz, hogy mindig egyszerű legyen az életük.
Igen, ez a csapat biztos, hogy még táncolt. És nem is hagyják abba
a táncot addig a napig, amíg fel nem izzik a Minta, akár megtalálják
a dalukat, akár nem, akár felprédálják a világot a trallokok, akár
elpusztít mindent az Újjászületett Sárkány.
Talán ő maga szem elől tévesztette volna a legfontosabb
dolgokat? Miért is harcolt annyira, hogy megtartsa a Fehér Tornyot?
A hatalomért? A büszkeségért? Vagy mert úgy érezte, tényleg ez
szolgálja leginkább a világ érdekét?
Vajon hagyja, hogy ez a küzdelem végül teljesen szárazra szívja?
A Zöldet választotta – vagy inkább választotta volna –, nem a Kéket.
Nem is csak azért, mert tetszett neki, ahogy a Zöld ajah kiállt az
igazáért, és harcolt, hanem mert úgy érezte, a Kékek túl fanatikusak.
Az élet nem csak arra való, hogy egy ügyért küzdjön az ember. Az
élet arra való, hogy éljen. Álmodjon, nevessen, táncoljon.
Gawyn ott volt az aes sedai táborban. Egwene azt mondta, azért
választotta a Zöldet, mert tetszik neki az agresszív elszántságuk –
végtére is az volt a csataajah. De egy titkosabb, őszintébb része
bevallotta azt is, hogy Gawyn miatt is választotta őket. Mert a Zöld
ajahban gyakori volt, hogy valaki férjhez ment az őrzőjéhez. Az ő
őrzője pedig Gawyn lesz. És a férje is.
Szerette. És meg fogja kötni. A vágy ott égett a szívében. Ez nem
volt olyan fontos, mint a világ sorsa, de attól még fontosnak tartotta.
Felkelt a lépcsőről, és ismét az amyrlin fehér-ezüst ruháját viselte.
Lépett egyet előre, és hagyta, hogy meglóduljon körülötte a világ.
A Fehér Torony előtt állt. Felemelte a tekintetét, végigfuttatta a
törékeny – mégis erős – fehér tornyon. Bár az ég feketén
bugyborékolva fortyogott, valami árnyékot vetett a Toronyból,
egyenesen rá. Ez vajon valamiféle látomás lett volna? Eltörpült a
Torony mellett, érezte a súlyát, mintha neki egymagának kellett
volna megtartania az egészet. Mintha neki kéne nekifeszülnie a
falnak, nem hagyni, hogy megrepedjen, leomoljon.
Sokáig állt ott a forrongó ég alatt. A Torony tökéletes tűje rá
vetette az árnyékát. Felnézett a csúcsára, próbálta eldönteni, hogy
nincs-e itt az ideje, hogy hagyja ledőlni az egészet.
Nem, gondolta újra. Nem, még messze nem. Még pár napig nem.
Lehunyta a szemét, aztán kinyitotta a vaksötétben. A testében
hirtelen szétrobbant a fájdalom, a feneke nyersen lüktetett a veréstől,
a karja és a lába begörcsölt attól, hogy a kis szobában
összekuporodva töltötte a napot. Szalma- és penészszag csapott az
orrába, és tudta, hogy ha nem szokott volna hozzá, saját mosdatlan
teste bűzét is érezné. Elfojtott egy nyögést – odakinn nők őrizték,
tartották fenn a pajzsát. Nem hagyhatta, hogy panaszkodni hallják,
még egy nyögés erejéig sem.
Felült. Ugyanaz a novíciaruha volt rajta, amit Elaida vacsoráján
viselt. A ruha ujja merev volt a rászáradt vértől, és érdesen dörzsölte
a bőrét, ha csak megmozdult. Szomjas volt: sosem adtak neki elég
vizet. De nem panaszkodott. Nem kiáltott, nem sírt, nem könyörgött.
Kényszerítette magát, hogy a fájdalom ellenére is felüljön, aztán
elmosolyodott magában az érzésre. Keresztbe vetette a lábát, majd
hátradőlt, és egyesével megfeszítette az izmokat a karjában. Aztán
felállt, és előrehajolva kinyújtóztatta a hátát meg a vállát. Végül
hanyatt feküdt, fellökte a lábát a levegőbe, és fintorogva tűrte, ahogy
oldódni kezdett benne a görcs. Rugalmasnak kellett maradnia. A
fájdalom nem számított. Semmi sem számított ahhoz képest, hogy a
Fehér Torony mekkora veszélyben forgott.
Keresztbe vetett lábbal ült vissza, és mély levegőt vett, úgy
ismételgette magának, hogy azt akarja, hogy itt legyen, ebbe a
cellába zárva. Ha akarta, megszökhetett volna, de itt maradt. És
azzal, hogy maradt, aláásta Elaida hatalmát. Azzal, hogy maradt,
bebizonyította, hogy van, aki nem hajol meg, nem fogadja szótlanul,
hogy összedől a Fehér Torony. A fogságának volt értelme.
A magában ismételgetett szavak segítettek elűzni a pánikot, ami
akkor tört rá, amikor belegondolt, hogy még egy napot ki kell bírnia
idebenn. Mi lett volna vele, ha az éjszakai álmok nem őrzik meg a
józan eszét? Megint csak szegény Rand jutott az eszébe. Bennük
kettejükben most már volt valami közös. A bajtársiasságuk túlment a
közös folyóközi gyermekkoron. Mind a ketten elszenvedték Elaida
büntetéseit. És nem tört meg egyikük sem.
Nem volt mit tennie, várnia kellett. Dél körül majd kinyitják az
ajtót, és elráncigálják, hogy megverjék. Nem Silviana fogja
megbüntetni. Sokan jutalomnak tartották, hogy megverhetik, a Piros
nővéreknek kijáró kárpótlásnak, amiért egész nap itt kell üldögélniük
a börtönben, hogy rá vigyázzanak.
A verés után majd visszahajítják a cellába, és kap egy tálka ízetlen
kását. Minden nap egyforma volt. De nem törik meg: különösen
addig nem, amíg az éjszakákat Tel’aran’rhiodban töltheti.
Tulajdonképp sok szempontból azok voltak a nappalai, akkor volt
szabad és aktív, és ezek voltak az éjszakái, a sötét tétlenség órái. Ezt
mondogatta magának.
Lassan telt el a reggel. Végül aztán megcsörrentek a vaskulcsok,
ahogy valaki elfordította őket az ódon zárban. Az ajtó feltárult, és két
karcsú Piros nővér állt odakinn. Egwene csak a körvonalukat látta:
olyan szokatlan volt a fény, hogy egy pillanatra a vonásaikat sem
ismerte fel. A Pirosak durván megragadták a karját, bár sosem
ellenkezett. Kirángatták, és a földre lökték. Egwene hallotta, ahogy
az egyik várakozásteljesen csattogtatja a szíjat, és ő megacélozta
magát az ütések gondolatára. Hallják majd, hogy nevet, ahogy eddig
is mindig nevetett.
– Várjatok! – szólalt meg egy hang.
Az őt leszorító karok megdermedtek. Egwene összevonta a
szemöldökét. Az arcát a hideg csempére nyomták. Ez a hang… ez
Katerine volt.
Az őt lefogó nővérek lassan engedtek a szorításukon, és talpra
húzták. A lány pislogott a vakító lámpafényben. Katerine keresztbe
font karral állt a folyosón, tőle nem messze.
– Elengedik – mondta a Piros, furcsán önelégülten.
– Micsoda? – kérdezte Egwene egyik fegyőre. Ahogy a lány
szeme hozzászokott a fényhez, látta, hogy a nyurga Barasine az.
– Az amyrlin rájött, hogy nem a megfelelő személyt büntette meg
– folytatta Katerine. – A hiba nem teljesen ennek a… kis
novíciabogárnak a fejében van, hanem az tehet róla, aki manipulálta.
Egwene a nőt méregette. Aztán hirtelen összeállt a kép.
– Silviana – mondta.
– Bizony, bizony – felelte Katerine. – Ha a novíciák
elkanászodnak, ki mást okolhatnánk érte, ha nem azt, akinek meg
kellene őket nevelnie?
Ezek szerint Elaida csak ráébredt: nem tudja bebizonyítani, hogy
ő árnybarát! Okos lépés volt Silvianára hárítani a vádat. Ha Elaidát
meg is büntetik, amiért az Egyetlen Hatalommal verte meg Egwenet,
Silvianára sokkal súlyosabb büntetés vár, amiért nem fékezte meg
a lányt, és az amyrlin megítélése nem romlik annyit.
– Azt hiszem, az amyrlin bölcsen döntött – mondta Katerine. –
Egwene, téged innentől… csak maga a novíciák főnökasszonya
oktathat!
– De azt mondtad, épp Silviana az, aki kudarcot vallott! – mondta
ő zavarodottan.
– Nem Silviana – mondta Katerine, és még önelégültebbnek tűnt.
– A novíciák új főnökasszonya!
Egwene farkasszemet nézett a nővel.
– Ó! – mondta. – És azt hiszed, te sikerrel jársz majd ott, ahol
Silviana kudarcot vallott?
– Majd meglátod! – Katerine elfordult, és elindult a felcsempézett
folyosón. – Vigyétek a szobájába!
Egwene megrázta a fejét. Elaida okosabb volt, mint hitte volna.
Belátta, hogy semmit sem ér el vele, ha fogságban tartja, és talált egy
bűnbakot, akit megbüntettethet maga helyett. De hogy ne Silviana
legyen a novíciák főnökasszonya? Az az egész Torony morálját
meggyengíti, mert a nővérek többsége példaértékű főnökasszonynak
tartotta Silvianát.
A Pirosak vonakodva kezdték a novíciák lakrésze felé kísérni őt;
fel az új helyre, a huszonharmadik emeletre. Láthatóan zavarta őket,
hogy nem volt alkalmuk jól megverni.
A lány nem is törődött velük. Olyan sokáig volt bezárva:
csodálatos érzés volt már az is, hogy egyszerűen csak járhat. Nem
volt szabad, hiszen ott állt mellette két őr, mégis szabadnak érezte
magát. A Fényre! Nem tudta, hány napot bírt volna még ki abban a
bűzös kis lyukban!
De nyert. Csak ekkor kezdte felfogni, hogy mi történt. Nyert!
Ellenállt a legrosszabb büntetésnek, amit csak Elaida kiötölhetett, és
győztesen került ki belőle! Az amyrlint meg fogja büntetni a
Csarnok, és ő szabad lesz.
Minden ismerős folyosó mintha győzelmi fényben ragyogva
üdvözölte volna, és minden egyes lépés mintha több ezer katona
diadalmenete lett volna a csatamezőn. Nyert! A háborúnak még nem
volt vége, de ezt a csatát ő nyerte. Felkapaszkodtak pár lépcsősoron,
aztán beértek a Torony sűrűbben látogatott részére. Nemsokára
kisebb novíciacsoportok mellett mentek el, akik összesúgtak, amint
meglátták őt, aztán azonnal szétszóródtak.
Egwene háromfős kis menete egyre több ember mellett ment el a
folyosón. Minden ajahból voltak ott nővérek. Elfoglaltnak tűntek, de
mégis meglassították a léptüket, és nézték, ahogy ő elhalad előttük. A
csíkos ruhás beavatottak kevésbé voltak diszkrétek, megálltak a
keresztfolyosókon, és tátott szájjal nézték, ahogy elvezetik előttük
Egwene-t. Mindegyikük tekintete döbbenten csillogott. Feszültnek
tűntek. Történt netán valami, amiről ő nem tudott?
– Ó, Egwene – szólalt meg egy hang, ahogy elmentek egy folyosó
mellett –, kiváló, már szabad is vagy! Beszélni szeretnék veled!
A lány döbbenten fordult meg, és Saerint, az elszánt Barna
ülnököt pillantotta meg.
A nőt az arcán fehérlő sebhely mindig is… félelmetesebbnek
mutatta, mint a legtöbb aes sedait, és ezt a hatást csak tovább
erősítette tekintélyes kort sejtető, hófehér haja. Kevés Barnáról
mondta volna bárki is, hogy fenyegető, de Saerin egész biztosan
beletartozott ebbe a szűk csoportba.
– Épp a szobájába visszük – mondta Barasine.
– Jól van, akkor majd közben beszélek vele – közölte Saerin
nyugodtan.
– Nem szabad…
– Szembeszegülsz velem, Piros? Egy ülnökkel? – kérdezte Saerin.
Barasine elvörösödött.
– Az amyrlinnek nem fog tetszeni a dolog!
– Akkor futás, árulj csak be neki! – csettintett Saerin. – Közben
megbeszélek pár fontos kérdést az ifjú al’Vere-rel – méregette a
Pirosakat. – Odaengednétek, ha lehet?
A kér Piros megpróbálta a tekintetével elrettenteni, aztán elhátrált.
Egwene kíváncsian nézte. Úgy tűnt, hogy az amyrlin – sőt, az egész
ajahja – hatalma mintha kissé megfakult volna. Saerin odafordult
felé, és intett neki. Elindultak egymás mellett a folyosón, hogy
beszélhessenek. A Piros nővérek mögöttük kullogtak.
– Nagy kockázatot vállalsz azzal, hogy nyilvánosság előtt így
beszélsz velem – mondta Egwene.
Saerin felhorkant.
– Manapság már azzal is nagy kockázatot vállal az ember, ha a
saját ajahja lakrészéből kimegy! Kezdem annyira unni már a dolgot,
hogy ne érdekeljen az udvariaskodás sem! – Elhallgatott, aztán
ránézett a lányra. – Ráadásul manapság megéri azt kockáztatni, hogy
a te társaságodban lássanak. Ki akartam deríteni valamit.
– Mit? – kérdezte Egwene kíváncsian.
– Tulajdonképp azt, hogy hagyják-e magukat ugráltatni. A
Pirosak nagyobbik része nem fogadta túl jól, hogy kiengedtek.
Kudarcnak vélik Elaida részéről.
– Meg kellett volna öletnie – biccentett a lány. – Már jó pár napja.
– Azt is kudarcként élték volna meg.
– Akkora kudarcként, mint hogy kénytelen volt elmozdítani
Silvianát? – kérdezte Egwene. – Hogy hirtelen úgy döntött, a
novíciák főnökasszonya tehet mindenről, egy héttel az egész után?
– Ezt mondták neked? – kérdezte Saerin menet közben.
Előreszegezte a tekintetét, és mosolygott. – Hogy Elaida „hirtelen”
jutott erre a döntésre, és hogy magától tette?
Egwene felvonta a szemöldökét.
– Silviana követelte, hogy a teljes Csarnok előtt szólalhasson fel,
amikor üléseztünk – magyarázta Saerin. – Odaállt mindenki elé,
maga Elaida elé, és ragaszkodott hozzá, hogy törvénytelenül bánnak
veled. Amiben alighanem igaza volt. Még ha nem is vagy aes sedai,
akkor sem lett volna szabad olyan körülmények közé zárni. – Saerin
ránézett. – Silviana követelte, hogy engedjenek szabadon. Amondó
volnék, láthatóan nagyon tisztel téged. Büszkeség csengett a
hangjában, amikor arról mesélt, hogy álltad a büntetést, mintha olyan
tanítvány lennél, aki jól megtanulta a leckét. Elutasította Elaidát, és
felszólított minket, hogy taszítsuk le. Az egész meglehetősen…
szokatlan volt.
– A Fényre! – lehelte Elaida. – És Elaida mit tett vele?
– Ráparancsolt, hogy azonnal öltsön novíciaruhát – mesélte
Saerin. – Amire persze az egész Csarnok felháborodott. – Az ülnök
elhallgatott. – Silviana természetesen megtagadta. Erre Elaida
bejelentette, hogy elcsendesítésre és kivégzésre ítéli. A Csarnok nem
tudja, mitévő legyen.
Egwene-be belehasított a pánik.
– A Fényre! Nem szabad, hogy megbüntessék! Meg kell
akadályoznunk!
– Megakadályozni? – kérdezte Saerin. – Gyermek, a Piros ajah
darabjaira hullik! A tagjai egymás ellen fordulnak, a farkasok a saját
falkájukat tépik szét! Ha Elaidának megengedik, hogy megöljön
valakit a tulajdon ajahjából, akkor senki sem fogja többé támogatni!
Tulajdonképp az sem lepne meg, hogy ha mire leülepszik a por, az
ajah annyira aláássa saját magát, hogy egyszerűen feloszlatható, és
végezni lehet az egésszel!
– Nem akarom feloszlatni őket – mondta Egwene. – Saerin, eleve
ez az egyik legfőbb baj Elaida gondolkodásával! A Fehér Toronynak
minden ajahra szüksége van, még a Pirosra is, ha szembe akar szállni
azzal, ami vár rá! És egészen biztosan nem engedhetjük meg, hogy
elveszítsünk egy Silvianához hasonló asszonyt, csak hogy
bebizonyítsunk valamit! Gyorsnak kell lennünk, meg kell
akadályoznunk ezt a szörnyűséget!
Saerin pislogott egyet.
– Tényleg azt hiszed, hogy te irányítod a dolgokat, gyermek?
Egwene állta a tekintetét.
– Akarod te irányítani?
– A Fényre, nem!
– Akkor kezdj dolgozni ahelyett, hogy továbbra is az utamba
állnál! Elaidát le kell taszítani, de nem hagyhatjuk, hogy az egész
Fehér Torony ledőljön vele együtt! Menj a Csarnokba, és tégy meg
minden tőled telhetőt, hogy megakadályozd ezt a förtelmet!
Saerin tiszteletteljesen biccentett, mielőtt elindult volna az egyik
oldalfolyosón. Egwene hátranézett Piros kísérőire.
– Mennyit hallottatok ebből?
Azok egymásra pislogtak. Természetesen hallgatóztak.
– Lehet, hogy szeretnétek magatok is meggyőződni arról, hogy mi
történt – folytatta a lány. – Miért nem mentek?
A két nővér ingerülten nézett le rá.
– A pajzs – válaszolta Barasine. – Az utasítások szerint mindig
kettőnknek kell veled lennünk, hogy fenntartsuk.
– Ó, hogy a…! – Egwene mély levegőt vett. – Ha megesküszöm,
hogy nem ölelem magamhoz az Egyetlen Hatalmat, amíg nem
vagyok újra rendesen egy Piros nővér felügyelete alatt, az elég lesz?
A két nő gyanakodva méregette.
– Sejtettem – felelte ő. Odafordult az oldalfolyosón fülelő
novíciákhoz, akik eddig úgy tettek, mintha a fali csempét súrolnák,
bár inkább Egwene-t lesték elkerekedett szemekkel.
– Te ott – bökött rá az egyikre. – Marsial, ugye?
– Igen, anyám – vinnyogott fel a lány.
– Menj, és hozz nekünk egy kis vágottgyökérteát! Katerine-nél
biztos van, a novíciák főnökasszonyának a szobájában! Nincs
messze! Mondd meg neki, hogy Barasine kérte, hogy megitathassa
velem! Hozd a szobámba!
A novícia elrohant, hogy teljesítse a kérését.
– Eltompítom magam vele, és akkor aztán legalább az egyikőtök
elmehet – mondta Egwene. – Az ajahotok az összeomlás szélén.
Szükségük lesz minden tisztán látó emberre, aki csak akad, és talán
nektek sikerülhet meggyőzni a nővéreiteket, hogy nem lenne jó ötlet,
ha hagynátok, hogy Elaida kivégeztesse Silvianát!
A két nő bizonytalanul nézett össze. Aztán a véznábbik, akinek
Egwene nem tudta a nevét, halkan káromkodott egyet, és hangosan
csapkodó szoknyával elsietett. Barasine utána kiáltott, de a nő nem
fordult vissza.
Barasine ránézett Egwene-re, motyogott valamit az orra alatt, de
nem mozdult.
– Megvárjuk azt a vágottgyökérteát – meredt a lány szemébe. –
Indíts tovább a szobád felé!
– Rendben – felelte ő. – De minden perc, amit erre pazarolsz,
sokba kerülhet!
Felkapaszkodtak a novíciák új lakrészébe vezető lépcsőn. A
szobák a Torony Barna szárnyának a maradványa mellé voltak
bepréselve. Megálltak Egwene ajtaja előtt, hogy bevárják a
vágottgyökérteát. Ahogy ott álltak és vártak, kezdtek köréjük gyűlni
a novíciák. A távoli folyosókon sietve, elszántan szaladtak végig a
nővérek az őrzőikkel. Remélhetőleg a Csarnok meg tudja valahogy
állítani Elaidát. Ha tényleg arra vetemedne, hogy kivégeztet egy
nővért, csak mert nem ért vele egyet…
Az elkerekedett szemű novícia végre visszaért egy bögrével és
egy gyógynövényköteggel. Barasine megvizsgálta a füveket, és
láthatóan úgy döntött, megfelelnek, mert bedobta őket a vízbe, és
várakozóan odalökte Egwene orra elé. Ő nagyot sóhajtott, elvette, és
lehajtotta az egész pohárnyi meleg vizet. Ez az adag elég erős volt
ahhoz, hogy egy szikrányit se tudjon fókuszálni, de remélhetőleg
nem olyan erős, hogy elveszítse az eszméletét.
Barasine elfordult és elsietett, és ő magára maradt a folyosón.
Nem csak egyedül, de úgy, hogy azt tehette, amit csak akart. Nagyon
ritkán volt része ilyen lehetőségben.
Hát, ki fogja deríteni, mire megy vele. De először át kellett vennie
ezt a mocskos, vérfoltos ruhát, és meg kellett mosakodnia. Belökte a
szobájába vezető ajtót.
És látta, hogy valaki vár rá odabenn.
– Üdv, Egwene! – köszöntötte Verin, és belekortyolt a gőzölgő
teába. – A Fényre! Már kezdtem azt hinni, hogy be kell törnöm a
celládba, hogy beszélhessek veled!
Egwene lerázta a döbbenetét. Verin? Mikor tért vissza egyáltalán
a Fehér Toronyba? És mennyi ideje nem látta már?
– Most nincs erre időm, Verin – mondta, és gyorsan kinyitotta a
kis szekrénykét, ahol a váltóruhája lógott. – Épp elég dolgom van!
– Hmm, valóban – szólt az aes sedai, és nyugodtan ivott még egy
kortyot. – Sejtem, hogy van épp elég dolgod. Mellesleg zöld ruha
van rajtad.
Egwene a homlokát ráncolva hallgatta ezt a képtelen megjegyzést.
Lenézett a ruhájára. Még szép, hogy nem zöld volt! Miket beszél ez a
Verin? Vajon teljesen…
Megdermedt, és felnézett a nőre.
Ez hazugság volt. Verin képes volt hazudni!
– Igen, sejtettem, hogy ez felkelti a figyelmedet – mosolyodott el
a nő. – Le kellene ülnöd! Sok mindent meg kell beszélnünk, és nincs
sok időnk!

 

 

 

 

Tizenhatodik fejezet
VERIN SEDAI LÁTOGATÁSA
– Sosem fogtad kézbe az Esküpálcát – nézett rá vádlón Egwene a
szekrény mellett állva. Verin továbbra is az ágy szélén üldögélt, és a
teáját kortyolgatta. A zömök kis asszonyság egyszerű barna ruhát
viselt, öregasszonyos szabással mellben, vaskos bőrövvel a derekán.
Lovaglószoknyát hordott, és a szegély alól kikandikáló, poros csizma
alapján nemrég érhetett vissza a Fehér Toronyba.
– Ne butáskodj! – söpört hátra Verin egy kósza tincset, ami
kibukkant a kontyából; a barnába jócskán vegyült már szürke is. –
Gyermek, még azelőtt letettem az Esküket a pálcára, hogy a
nagyanyád megszületett volna!
– Akkor levetetted magadról az Esküket – találgatta a lány. Az
Esküpálcával ez is lehetséges volt, végtére is Yukiri, Saerin és a
többiek is levetették az esküiket, és újrafogadták őket.
– Nos, igen – mondta Verin anyáskodva.
– Nem bízom benned! – tört ki Egwene-ből önkéntelenül. – Nem
hiszem, hogy valaha is bíztam volna!
– Roppant bölcs dolog – biccentett az idős asszony, és ivott még
egy korty teát. Egwene nem ismerte fel az illatát. – Végtére is a
Fekete ajah tagja vagyok!
A lányban hirtelen meghűlt a vér, mintha jeges karót vertek volna
a hátába, át a mellkasán. Fekete ajah. Verin Fekete. A Fényre!
Azonnal kinyúlt az Egyetlen Hatalom után. De persze a
vágottgyökértea kudarcra ítélte. És ő, saját maga javasolta, hogy
itassák meg vele! A Fényre, teljesen elment az esze? Annyira
magabiztos volt a győzelme után, hogy bele sem gondolt, mi
történhet, ha épp most fut bele egy Fekete nővérbe! De ki számított
volna arra, hogy belefut egy Fekete nővérbe? Hogy az egyik majd ott
várja békésen üldögélve az ágya szélén, teát iszogat, és úgy néz rá
azzal a mindig is túl jelentőségteljes tekintettel… Mi is lehetne jobb
álca, mint jelentéktelen Barnának tűnni, akit úgyis mindig lebecsül a
többi nővér, mert olyan elkalandozó, tudományos fajta?
– Nem mondom, ez aztán a jó tea – szólt Verin. – Amikor a
legközelebb beszélsz Larasszal, köszönd meg a nevemben is!
Megígérte, hogy van még olyan teája, ami nem romlott meg, de nem
bíztam benne. Manapság nem nagyon lehet bízni semmiben, nemde?
– Micsoda… Laras is árnybarát lenne? – kérdezte Egwene.
– Az égre, dehogy! – nézett rá Verin. – Sok mindent el lehet róla
mondani, de hogy árnybarát lenne? Előbb vesz feleségül egy aes
sedait egy fehérköpeny, mint hogy Laras felesküdne a Sötétség
Nagyurára! Kivételes asszony, és nagyon jól meg tudja ítélni a teák
zamatát.
– Mit fogsz tenni velem? – kérdezte Egwene, nyugalmat erőltetve
a hangjára. Ha a nő meg akarta volna ölni, mostanra már végez vele.
Nyilván fel akarta használni valamire, és miközben felhasználja, neki
talán esélye nyílhat a menekülésre. Esélye nyílhat visszájára fordítani
a helyzetet. A Fényre, rosszabbkor nem is jöhetett volna!
– Nos – mondta Verin –, először is megkérnélek, hogy üljél le!
Megkínálnálak egy kis teával is, de őszintén kétlem, hogy szeretnéd
megkóstolni, amit én iszom.
Gondolkozz, Egwene! – mondta magának a lány. Semmi értelme
nem lenne segítségért kiáltania: alighanem csak novíciák hallanák
meg, most, hogy mindkét Piros őrzője elszaladt. Hogy épp most
kellett egyedül maradnia! Sosem hitte volna, hogy egyszer azt
kívánja, bár itt lennének a foglárjai…
És különben is, ha kiabálni kezdene, Verin kétségkívül
megkötözné és betömné a száját Levegővel. És ha valamelyik
novícia meghallaná, és beszaladna, hogy megnézze, mi baj van –
akkor ő is csak Verin markába kerülne. Odahúzta hát a szoba
egyetlen kis fazsámolyát maga elé, és leült. A feneke tiltakozott a
párnázatlan falap ellen.
A kicsiny szoba csendes volt, mozdulatlan, hideg és kopár, mintha
négy napja nem lakott volna benne senki sem. Egwene dühödten
kereste a kiutat.
– Igazán dicsérendő mindaz, amit itt elértél, Egwene – szólt
Verin. – Kicsit követtem ezt a butaságot, ami az aes sedai frakciók
között folyt, bár úgy döntöttem, nem folyok bele személyesen.
Sokkal fontosabb volt, hogy haladjak a kutatásaimmal, és szemmel
tartsam az ifjú al’Thort. Meg kell hagyni, tüzes legény. Nagyon
aggódom is érte. Nem vagyok benne biztos, hogy érti, hogyan
működik a Sötétség Nagyura. Nem minden gonoszság olyan…
egyértelmű, mint a Kiválasztottaké. A Kitaszítottaké, ahogy te
mondanád.
– Egyértelmű? – kérdezte Egwene. – A Kitaszítottaké?
– Ha hozzá hasonlítjuk – mosolyodott el Verin, és a csészén
melengette a kezét. – A Kiválasztottak olyanok, mint egy csapat
marakodó kisgyerek: mindegyik próbál a leghangosabban visítani,
hátha akkor rá figyel majd a papa. Könnyű kitalálni, mit akarnak:
hatalmat a többi gyerek fölött, bizonyítékot, hogy ők a
legfontosabbak. Biztos vagyok benne, hogy nem intelligencia,
ravaszság vagy tudás kell ahhoz, hogy valakiből Kitaszított legyen,
bár persze nyilván ezek is fontosak. Nem, azt hiszem, a Nagyúr az
önzést keresi leginkább a legfőbb vezéreiben.
Egwene a homlokát ráncolta. Most tényleg békésen
pletykálkodtak a Kitaszítottakról?
– Miért épp ezt a tulajdonságot választaná?
– Mert ettől olyan kiszámíthatóak. Egy megbízható eszköz, ami
mindig az elvárásoknak megfelelően működik, sokkal többet ér, mint
valami, amit nem értesz. Vagy talán azért, mert miközben egymással
viaskodnak, csak a legerősebbek maradnak életben. Őszintén szólva,
nem tudom. A Kiválasztottak kiszámíthatóak, de a Nagyúr a
legkevésbé sem az. Még több évtizedes kutatás után sem tudnám
megmondani, pontosan mit akar, vagy miért akarja. Csak azt tudom,
hogy ezt a csatát nem úgy vívják majd meg, ahogy azt al’Thor most
hiszi.
– És ennek az egésznek mi köze van hozzám? – kérdezte Egwene.
– Nem sok – felelte Verin, és ciccegett magára. – Tartok tőle,
hagytam, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Amikor ilyen kevés
időnk van csak! Tényleg jobban oda kellene figyelnem… – Még
mindig a barátságos, tudós Barna nővérnek tűnt. Egwene valamiért
azt hitte, hogy a Fekete nővérek… másmilyenek lesznek. – Mindegy
– folytatta Verin. – Arról beszéltünk, hogy mi mindent elértél itt, a
Toronyban. Tartottam tőle, hogy amikor ideérek, még mindig
odakinn szerencsétlenkedsz a barátaiddal. Képzelheted, mennyire
megdöbbentem, amikor megtudtam: nemcsak, hogy sikerült bejutnod
Elaida rendszerébe, de láthatóan ellene fordítottad a fél Csarnokot is!
Azt biztosan mondhatom, hogy a… társaim egy részét igen
felzaklattad. Nincsenek oda a helyzetért. – A nő megrázta a fejét, és
megint belekortyolt a teába.
– Verin, én… – Egwene elhallgatott. – Mi a…
– Tartok tőle, erre nem lesz időnk – felelte a koros aes sedai, és
előrehajolt. Hirtelen mintha megváltozott volna benne valami. Bár
még mindig ugyanaz az idős, néha anyáskodó nő volt,
határozottabbak lettek a vonásai. Elkapta Egwene tekintetét, és a
szemében égő elszántság megdöbbentette a lányt. Tényleg ugyanaz a
nő lenne? – Köszönöm, hogy meghallgattad egy asszony kósza
gondolatait! – Verin hangja halk volt. – Jólesett csendben beszélgetni
egy csésze teával, legalább még egyszer. Most viszont van pár dolog,
amit tudnod kell. Sok évvel ezelőtt nehéz döntéssel kellett
szembenéznem. Olyan helyzetben találtam magam, ahol
választhattam, hogy leteszem az esküt a Sötét Úrra, vagy felfedem,
hogy igazából sosem akartam vagy terveztem felesküdni rá, és akkor
kivégeznek. Talán mások megtalálták volna a kiutat ebből a
helyzetből is. Sokan egyszerűen a halált választották volna. Én
viszont lehetőségként láttam a helyzetet. Tudod, az embernek ritkán
nyílik alkalma belülről tanulmányozni a szörnyeteg szívét, látni,
mitől folyik valójában a vér. Kideríteni, hová visz az a sok apró
erecske. Igazán rendkívüli tapasztalat!
– Várjunk csak! – mondta Egwene. – Te azért léptél be a Fekete
ajahba, hogy tanulmányozd őket?
– Azért léptem be, hogy megússzam ép bőrrel az esetet –
mosolyodott el Verin. – Meglehetősen kedvelem a bőröm, bár Tomas
sokszor piszkált, amiért őszülök. Mindegy is; miután beléptem
közéjük, elkezdtem tanulmányozni őket, hogy legalább valami
haszna legyen a dolognak.
– Tomas. Ő tud róla, mit tettél?
– Ő maga is árnybarát volt, gyermek – közölte Verin. – Ott akarta
hagyni az egészet. Épp csak nem nagyon lehet otthagyni, ha egyszer
már a Nagyúr beléd akasztotta a karmát. De így legalább
küzdhettünk, jóvátehettünk egy keveset mindabból, amit elkövettünk.
Ezt az esélyt adtam meg Tomasnak, és azt hiszem, igencsak hálás
volt érte.
Egwene habozott. Próbálta felfogni ezt az egészet. Verin
árnybarát volt… de ugyanakkor mégsem.
– Azt mondtad, igencsak hálás… „volt” érte?
Az asszony nem válaszolt azonnal. Egyszerűen csak ivott még egy
korty teát.
– A Nagyúrnak tett eskük meglehetősen pontosak – folytatta
végül –, és ha fókuszálni képes emberre helyezik őket, igen erősen
kötnek is. Lehetetlen megtörni őket. Becsaphatsz egy másik
árnybarátot, szembefordulhatsz a Kiválasztottakkal is, ha meg tudod
indokolni. Az önzés fontos erény. De magát a Nagyurat sosem
árulhatod el. Magát a rendet sosem árulhatod el másoknak. Az eskük
pontosak. Nagyon pontosak. – Felemelte a fejét, és Egwene szemébe
nézett. – „Esküszöm, hogy nem árulom el a Nagyurat, hogy
megőrzőm a titkaim a halálom órájáig.” Ezt ígértem. Érted?
A lány lenézett a Verin kezében gőzölgő teáscsészére.
– Méreg?
– Igen különleges tea kell ahhoz, hogy édesen csusszanjon le vele
a viperafű – szólt Verin, és megint ivott egy kortyot. – Mint
mondtam volt, köszönd meg a nevemben Larasnak!
A lány lehunyta a szemét. Nynaeve említette neki a viperafüvet:
egy csepp is ölni tudott. Gyors halál volt, békés, és gyakran… már
egy órával a fogyasztás után beállt.
– Igazán különös ez a lyuk az esküben – mormolta Verin halkan.
– Gyakorlatilag engedélyezi az árulást az ember életének utolsó
órájában. Nem tudok nem elmerengeni azon, vajon a Nagyúr ezt
felmérte-e? De akkor miért nem zárta le ezt a rést?
– Talán nem találta olyan fenyegetőnek – nyitotta ki a szemét
Egwene. – Végtére is miféle árnybarát az, aki megöli magát a jó ügy
érdekében? Nem nagyon tűnik olyasminek, ami úgy illene a
követőihez.
– Lehet, hogy ebben igazad van – értett egyet Verin, és félretette a
csészét. – Bölcs dolog lenne gondoskodni róla, hogy ezt óvatosan
takarítsák el, gyermekem!
– Akkor hát ennyi? – kérdezte Egwene dermedten. – És
Tomasszal mi lesz?
– Már elbúcsúztunk. A családja körében tölti az utolsó óráját.
Egwene megrázta a fejét. Ez az egész olyan tragikus volt.
– Eljöttél hozzám, hogy bevalld a bűnöd, és most megölöd magad,
hátha így elnyered a megváltást?
Verin felnevetett.
– Megváltást? Nem hinném, hogy azt ilyen könnyen elnyerheti az
ember. A Fény látja, hogy eleget tettem ahhoz, hogy igazán
különleges megváltást érdemeljek. De megérte az árat. Meg bizony!
Vagy talán csak ezt kell mondanom magamnak… – Oldalra nyúlt, és
előszedett egy kis bőrtasakot az Egwene ágya végében lévő,
összehajtogatott takaró alól. Gondosan kioldozta rajta a csatokat,
aztán két holmit vett elő belőle: két bőrkötéses kis könyvet. Az egyik
nagyobb volt, akár valami kézikönyv, bár vörös kötésén nem fénylett
cím. A másik egy vékony kis kék kötet. Mind a kettőnek megkopott
már kissé a fedele a sok használattól.
Az idős nő Egwene kezébe nyomta őket. A lány habozva vette el:
a nagyobbik könyv súlyosan húzta le a jobb kezét, a kék viszont
könnyen nyugodott a baljában. A homlokát ráncolva futtatta végig az
ujját a bőrön. Majd felnézett Verinre.
– A Barna ajah minden tagja – mondta Verin – valami
maradandót akar alkotni. Olyan művet, olyan tanulmányt, aminek
értelme, haszna van. Mások gyakran vádolnak minket azzal, hogy
nem törődünk a körülöttünk lévő világgal. Ez roppant pontatlan. Ha
figyelmetleneknek tűnünk, az csak azért van, mert előrenézünk, azok
felé, akik utánunk jönnek. És az ismeretek, a tudás, amit
összegyűjtünk… azt nekik hagyjuk. A többi ajah amiatt aggódik,
hogy a mát jobbá tegye: mi a holnapot próbáljuk megkönnyíteni.
Egwene félretette a kék könyvet, és először a vörösbe nézett bele.
A szavak kicsiny, takaros, de zsúfolt betűkkel sorakoztak: felismerte
Verin keze vonását. Egyik mondatnak sem volt értelme. Csupa
zagyvaságnak tűnt.
– A kisebbik könyv a kulcs, Egwene – magyarázta az idős nő.
– Abban van a titkosítás megfejtése, amivel ezt a kötetet
lejegyeztem. Ebben a könyvben pedig megtalálható az egész…
munkásságom. A munkám. Életem munkája.
– Mi az? – kérdezte Egwene halkan, bár úgy érezte, már sejti a
választ.
– Nevek, helyszínek, magyarázatok – szólt Verin. – Minden, amit
megtudtam róluk. Az árnybarátok vezetőiről, a Fekete ajahról. A
próféciák, amikben hisznek, a különböző frakciók céljai és
motivációi. És mindemellett egy lista, a könyv hátsó felében, amin
szerepel az összes Fekete nővér, akit sikerült beazonosítanom.
Egwene összerezzent.
– Az összes?
– Nem hinném, hogy sikerült elkapnom az összeset – mosolyodott
el Verin –, de azt hiszem, a túlnyomó többséget igen. Hidd el nekem,
Egwene, hogy elég alapos tudok lenni, ha kell!
A lány áhítattal nézett le a könyvre. Hihetetlen! A Fényre, ez
értékesebb volt, mint bármelyik uralkodó teljes kincstára! Akkora
kincs, mint Valere Kürtje! Könnyes szemmel nézett fel. Elképzelte a
Feketék közt leélt életet: mindig figyelni, mindent feljegyezni, a jó
ügyért dolgozni észrevétlen.
– Ó, ezt ne csináld! – mondta Verin. Kezdett elsápadni az arca. –
Nekik számtalan ügynökük van köztünk, akár a gyümölcsöt a mag
felől felfaló férgek. Nohát, gondoltam, itt az ideje, hogy egyszer
nekünk is legyen köztük emberünk. Ez megéri egy asszony halálát.
Keveseknek adatott meg az esély, hogy valami ilyen hasznosat, ilyen
csodálatosat készíthessenek, mint az a könyv ott a kezedben. Mind
meg akarjuk változtatni a jövőt, Egwene. Azt hiszem, nekem
esélyem nyílt rá, hogy tényleg változtassak is rajta.
Mély levegőt vett, és a fejéhez emelte a kezét.
– A Fényre! Ez aztán tényleg gyorsan hat! Még egyvalamit el kell
mondanom neked. Kérlek, nyisd ki a vörös könyvet!
Egwene engedelmeskedett neki, és egy vékony kis bőrszíjat talált
benne, a végén acélsúlyokkal. Könyvjelzőféleségnek tűnt, bár
hosszabb volt, mint a többi hasonló alkalmatosság, amit addig látott.
– Csavard a könyv köré – szólt Verin –, mindegy, melyik oldalhoz
teszed be! Aztán csavard a szabadon maradt végét a tetejére!
A lány kíváncsian engedelmeskedett. Bedugta a szíjat valahová,
és becsukta a könyvet. A kisebbiket rátette a nagyobbikra, aztán
megfogta a könyvjelző kétoldalt lelógó, hosszú végét, és
összecsavarintotta őket. Most vette észre, hogy a súlyok összeillenek.
Összekattintotta őket.
És a könyvek eltűntek.
Döbbenten nézett a kezére. Érezte benne a két könyvet. De azok
maguk láthatatlanok voltak.
– Tartok tőle, hogy csak könyveken működik – ásított egyet az
idős aes sedai. – Úgy tűnik, a Legendák Korában valaki nagyonnagyon
aggódott, hogy mások nehogy elolvassák a naplóját! –
Halványan elmosolyodott, de kezdett rettentő sápadttá válni.
– Köszönöm, Verin! – szólt Egwene, szétcsatolta és letekerte a
könyvjelzőt. A két kötet újra megjelent. – Bárcsak lenne rá valami
mód, hogy…
– Be kell vallanom, hogy a méreg csak vészterv volt – mondta
Verin. – Nem vágyom a halálra: még rengeteg minden van, amit meg
kellene tennem. Szerencsére jó részüket elindítottam, hogy…
gondoskodjanak róla akkor is, ha nem térek vissza. Ennek ellenére az
volt az első tervem, hogy megkeresem az Esküpálcát, és megnézem,
le tudom-e venni vele magamról a Nagyúr esküit. De sajnos úgy
tűnik, hogy az Esküpálca eltűnt.
Saerin! – gondolta Egwene. Biztos megint ők vitték el!
– Annyira sajnálom, Verin! – mondta.
– Lehet, hogy amúgy sem működött volna – mormolta a nő.
Hátradőlt az ágyon, és elrendezte ezüstcsíkos, barna kontya alatt a
párnát. – A Nagyúrra tett eskük módja igen… jellegzetes volt. De
nem bántam volna, ha felfedezek neked még egy apróságot. Az egyik
Kiválasztott a Toronyban van, gyermek. Mesaana az, ezt biztosra
veszem. Reméltem, meg tudom neked adni, milyen néven
rejtőzködik, de mindkét alkalommal, amikor találkoztam vele, úgy
elfedte magát, hogy nem ismertem fel. Amit láttam, az benne van a
vörös könyvben. Légy óvatos, merre mész! Légy óvatos, hogyan
csapsz le! Rád hagyom, hogy eldöntsd, egyszerre akarsz-e lecsapni
mindannyiukra, vagy a leghatalmasabbakat külön akarod begyűjteni,
titokban. Talán úgy döntesz, hogy még vársz, és meglátod, ki tudod-e
oltani a cselszövéseiket. Egy sikeres vallatás sok olyan kérdésre is
fényt deríthet, amit nekem nem sikerült megválaszolnom. Annyi
döntést kell hoznod, ilyen fiatal létedre! – Ásított egy nagyot, aztán
elfintorodott, ahogy belehasított a fájdalom.
Egwene felkelt, és az idősebb nő mellé lépett.
– Köszönöm szépen, Verin! Köszönöm, hogy engem választottál
arra, hogy hordozzam ezt a terhet!
Az aes sedai halványan elmosolyodott.
– Nagyon jól boldogultál az előző apróságokkal is, amiket adtam
neked. Az aztán tényleg érdekes helyzet volt! Az amyrlin rám
parancsolt, hogy tájékoztassalak titeket a Toronyból elmenekült
Fekete nővérekről, úgyhogy engedelmeskednem kellett, akkor is, ha
a Fekete ajah vezetősége őrjöngött a parancs miatt. Tudod, nem lett
volna szabad odaadnom neked az álom ter’angrealt. De mindig is
volt veled kapcsolatban egy megérzésem.
– Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemlek ekkora bizalmat
– nézett le Egwene a könyvekre. – Ekkora bizalmat, mint amivel te
vagy irántam!
– Ostobaság, gyermek – ásított Verin még egyet, és lecsukódott a
szeme. – Te leszel az amyrlin. Ezt szinte biztosra veszem. És egy
amyrlinnek fel kell lennie fegyverkezve tudással. Többek között ez a
Barnák legszentebb feladata: hogy felfegyverezzék a világot tudással.
És még mindig közéjük tartozom. Kérlek, gondoskodj róla, hogy
tudják: bár a nevem talán örökre a Fekete szennyét viseli, a lelkem
Barna. Mondd meg nekik…
– Megmondom, Verin! – ígérte Egwene. – De a lelked nem Barna.
Látom.
A nő szeme megrebbent, és ő a homlokát ráncolva nézett fel a
lányra.
– A lelked makulátlan fehér – mondta Egwene lágyan. – Mint a
Fény maga!
Verin elmosolyodott, és lehunyta a szemét. A halál maga csak pár
perc múlva állt be, de előtte gyorsan leterítette az eszméletvesztés.
Egwene leült mellé, és fogta a kezét. Elaida és a Csarnok el tudták
intézni a dolgokat magukban is. Jól vetette el a magokat. Ha most
odamenne és elkezdene követelődzni, csak túllépné a saját határait.
Miután Verin érverése megállt, fogta a csésze mérgezett teát, és
óvatosan félretette, aztán a nő orra elé emelte az alátétet. A fényes
felület nem párásodott be. Kérges szívűnek érezte magát, hogy még
egyszer leellenőrzi a dolgot, de akadtak olyan mérgek, amelyek
halottnak mutatták az elfogyasztójukat, aki épphogy csak lélegzett
bevételük után egy ideig. Ha Verin be akarta volna csapni őt, és a
rossz nővérekre akarta volna terelni a gyanút, ez pompás módszer lett
volna. Kérges szívűnek kellett lenni, hogy leellenőrizze, és
undorodott is miatta magától, de ő volt az amyrlin. Felvállalta a
nehéz feladatokat is, és számba vett minden eshetőséget.
Biztos egyetlen Fekete nővér sem lett volna hajlandó meghalni
csak azért, hogy így félrevezesse! A szíve mélyén bízott Verinben,
bár az agya több bizonyítékra vágyott. Odapillantott az egyszerű kis
asztalra, ahová a könyveket tette. Ebben a pillanatban figyelmeztetés
nélkül kinyílt a szoba ajtaja, és egy fiatal aes sedai – kellően rövid
ideje viselte a vállkendőt ahhoz, hogy az arcára még ne üljön ki a
kortalanság – kukucskált be rajta. Turese, az egyik Piros nővér. Ezek
szerint végül csak küldtek valakit, hogy vigyázzon rá! A rövidke
szabadság véget ért. Mindegy, nem volt értelme azon keseregni, mi
lett volna, ha. Hasznosan telt az ideje. Jobb lett volna, ha Verin egy
héttel korábban jön, de ami történt, megtörtént.
A Piros nővér a homlokát ráncolva meredt Verinre, és Egwene
sietve a szájához kapta az ujját, majd keményen a fiatal nővérre
meredt. Aztán felállt, és az ajtóhoz sietett.
– Csak most ért a Toronyba, és át akart velem beszélni egy
feladatot, amit még réges-rég, a Torony kettészakadása előtt bízott
rám! A Barna nővérek néha igazán furcsán csőlátóak! – Minden
egyes szava színtiszta igazság volt.
Turese szomorkásan biccentett a Barnákat ért megjegyzésre.
– Jobban örülnék, ha a saját ágyába feküdt volna le – folytatta
Egwene. – Nem tudom, most mihez kezdjek vele! – Ez is igaz volt.
Tényleg rá kellett volna már tennie a kezét az Esküpálcára. Ilyen
alkalmakkor túl kényelmesnek tűnt, hogy hazudjon.
– Nyilván kifáradt az utazásban – mondta Turese halkan, de
határozottan. – Hadd tegye, amit kíván: ő az aes sedai, te pedig csak
egy novícia vagy. Ne zavard!
A Piros ezzel becsukta az ajtót, és Egwene elégedetten
elmosolyodott. Aztán rápillantott Verin holttestére, és elhalványult a
mosolya. Végül valahogy fel kell majd fednie, hogy a nő meghalt.
Hogyan magyarázhatná meg? Mindegy, majd kitalál valamit. Ha
nagyon sarokba szorítják, elmondja az igazat.
Először viszont el kellett töltenie egy kis időt azzal a könyvvel.
Meglehetősen nagy esélye volt rá, hogy a közeljövőben elvegyék
tőle, még a könyvjelző ter’angreal dacára is. Talán érdemes lenne
máshol tartania a kód kulcsát és az álcázott könyvet. Talán érdemes
lenne megjegyeznie és elpusztítania a kulcsot. Sokkal könnyebben
tervezhetne most ezzel is, ha tudná, végül mi történt a csarnokban!
Vajon letaszították Elaidát? Silviana életben van még, vagy már ki is
végezték?
A kód meglehetősen összetett volt, és a kisebbik könyvecskét
szinte teljesen kitöltötte a magyarázat. Ez egyrészt előnyös volt,
másrészt dühítő. A kulcs nélkül nagyon nehéz lenne feltörni a kódot,
de közel lehetetlennek tűnt, hogy képes legyen megtanulni. Reggel
előtt semmiképp sem végezne vele, addigra viszont mindenképp fel
kell fednie Verin valódi állapotát!
Odapillantott a nőre. Verin úgy nézett ki, mint aki csak békésen
szunyókál. Kihúzta alóla a takarót, és állig betakargatta, aztán levette
a cipőjét, és az ágy mellé tette, hogy hitelesebb legyen az álca. Kissé
tiszteletlennek érezte magát, de oldalra hengergette az aes sedait. A
Piros nővér már benézett párszor, és ha Verin néha máshogy fekszik,
kevésbé lesz feltűnő.
Miután ezzel végzett, Egwene felnézett a gyertyájára, abból
próbálta kitalálni, mennyi idő telhetett el. A szobában nem voltak
ablakok, a novíciáknak ilyesmi nem járt. Leküzdötte a vágyakozást,
hogy magához ölelje a Forrást, és idézzen egy kis fénygömböt, hogy
legyen elég fény olvasni. Be kellett érnie egy magányos
gyertyalánggal.
Belevetette magát az első feladatba: nekiállt megfejteni a kötet
végén felsorolt Fekete nővérek nevét. Ez még annál is fontosabb
volt, mint hogy megjegyezze a kódot. Tudnia kellett, kiben bízhat.
A következő pár óra élete legzavaróbb és legkényelmetlenebb órái
közé tartozott. Néhány nevet sosem hallott, mások épp csak
derengtek neki. De bőven akadtak olyanok, akikkel együtt dolgozott,
akiket tisztelt, sőt akikben megbízott! Káromkodott egyet, amikor a
lista elején felbukkant Katerine neve, aztán döbbenten felszisszent,
amikor rátalált Alviarinra. Hallott már Elza Penfellről és Galina
Casbanról, bár az őket követő néhány nevet egyáltalán nem ismerte.
A gyomra émelyegve rándult össze Sheriam neve láttán. Igaz,
hogy egyszer régen gyanakodott a nőre, de akkoriban még novícia
volt, aztán beavatott. Akkoriban – amikor először vadászni kezdett a
Fekete ajahra –, Liandrin árulása még nagyon frissen élt az
emlékezetében. Akkoriban gyanakodott mindenkire.
A salidari száműzetés időszakában viszont szorosan együtt
dolgozott Sheriammal, és nagyon megkedvelte. De a nő Fekete volt.
A saját krónikaőre Fekete. Acélozd meg magad, Egwene! – gondolta
magában, és tovább olvasta a listát. Megküzdött az érzéseivel, az
elárultsággal, a keserűséggel és a sajnálattal. Nem hagyhatta, hogy az
érzelmei a kötelesség útjába álljanak.
A Fekete nővérek minden ajahot megfertőztek. Akadtak köztük
ülnökök is, de ott voltak a legalacsonyabb rangú és
legjelentéktelenebb aes sedaiok között is. És több százan voltak,
Verin saját nyilvántartása szerint valamivel kétszáz fölött.
Huszonegy Kék, huszonnyolc Barna, harminc Szürke, harmincnyolc
Zöld, tizenhét Fehér, huszonegy Sárga, és az elképesztő negyvenegy
Piros. Beavatottak és novíciák is rajta voltak a listán. Az ő nevük
mellett volt egy utalás egy korábbi oldalon kifejtett, bővebb
magyarázatra, de Egwene inkább a nővérek névsorával haladt
tovább. Tudnia kellett minden egyes nő nevét. Tudnia kellett!
Voltak Fekete nővérek a lázadó aes sedaiok között, és voltak a
Fehér Toronyban is, de még azok közt is akadtak páran, akik nem
tartózkodtak a Toronyban a szakadás idején. Sheriamon kívül azok
voltak a legzavaróbbak, akik vagy a Toronyban, vagy a lázadók közt
ülnöki rangot töltöttek be. Duhara Basaheen. Velina Behar. Sedore
Daijenna. Delana Mosalaine, természetesen, és Talene Minly is.
Meidani bizalmasan már bevallotta Egwene-nek, hogy Talene volt az
a Fekete nővér, akit Saerin és a többiek felfedeztek, de utána sikerült
elszöknie a Toronyból.
Moria Karetanis. A nő a Kék ajah tagja volt, és már több mint
száz éve hordta a vállkendőt; mindenki bölcs és higgadt nővérként
ismerte. Egwene maga is számtalanszor tanácskozott vele, épített a
tapasztalatára, és azt feltételezte, hogy Kékként a legmegbízhatóbb
támogatói közé tartozik. Moira azok között volt, akik a
legodaadóbban támogatták, hogy ő amyrlin legyen, és aki számos
fontos döntésnél azonnal az ő oldalára állt.
Minden egyes névvel minta tövis tépett volna a bőrébe. Dagdara
Finchei, aki egyszer meggyógyította őt, amikor megbotlott, és
kificamodott a bokája. Zanica, aki rengeteget tanította, és mindig
olyan kedvesnek tűnt. Larissa Lindel. Miyasi, akinek diót tört.
Nesita. Nacelle Kayama. Naleane Forrell, aki Elzához hasonlóan
Randhez kötötte magát. Birlen Pena. Melvara, Chai Rugan…
És folytatódott a lista. Sem Romanda, sem Lelaine nem volt
Fekete, ami kicsit idegesítette. Olyan kényelmes lett volna legalább
az egyiket, ha nem mind a kettőt láncra vernie! Miért épp Sheriam,
ha ez a kettő meg nem?
Hagyd abba, Egwene! – gondolta. Ostobán viselkedsz. Az nem
vezetett semmire, hogy azt kívánta, bárcsak pár nővér Fekete volna.
Cadsuane nem szerepelt a listán. Nem volt rajta egyik kedves
barátja sem. Nem mintha számított volna rá, hogy bármelyikük neve
felbukkanna, de azért jó volt úgy végezni a listával, hogy nem látta
egyikük nevét sem. A Fekete ajahra vadászó csapat a Fehér
Toronyban szintén valóban tisztának bizonyult, hiszen egyikük neve
sem szerepelt a listán. És nem volt rajta a Salidarból küldött kémek
egyike sem.
És Elaida nevét sem találta a felsoroltak között. A végén volt egy
kis megjegyzés, hogy Verin nagyon alaposan utánanézett Elaidának,
sokáig keresett arra bizonyítékot, hogy a nő Fekete. De a többi
Fekete nővér elejtett megjegyzéseiből arra jutott, hogy Elaida maga
nem Fekete. Csak egy instabil nő, aki a Fekete ajahot néha épp úgy
felháborította, mint a Torony többi részét.
Sajnos ez ésszerűnek tűnt. Miután Egwene látta, hogy Galina és
Alviarin is Fekete, sejtette, hogy Elaida neve nem lesz fenn a listán.
Valószínűbbnek tűnt, hogy a Feketék egy irányítható bábot
választanak ki amyrlinnek, és aztán kineveznek mellé egy Fekete
krónikaőrt, nehogy elkanászodjon.
Talán Galinán keresztül tudták zsarolni valamivel Elaidát – róla
Verin megjegyezte, hogy alighanem sikerült a saját ajahja fejévé
választatnia magát –, vagy Alviarin tartotta a markában. Úgy
kényszerítették vagy heccelték fel Elaidát arra, hogy azt tegye, amit
ők akarnak, hogy neki még csak eszébe sem jutott, hogy a Feketét
szolgálná. Ez megmagyarázhatta volna Alviarin különös bukását is.
Talán túl messzire ment? Átlépett egy határt, és kivívta Elaida
haragját? Lehetségesnek tűnt, bár nem tudhattak felőle biztosat,
amennyiben Elaida nem beszél, vagy Alviarint nem vallathatják ki.
Amit Egwene a lehető leghamarabb meg akart tenni.
Elgondolkozva csukta be a vaskos vörös könyvet. A gyertya
szinte csonkig égett. Estére járt már az idő. Talán itt lenne az ideje,
hogy ragaszkodjon hozzá, hogy eláruljanak neki valamit a
Toronyban történtekről.
Mielőtt kitalálhatta volna, hogy lásson neki a dolognak,
kopogtattak az ajtaján. Felnézett, és sietve felcsavarta a könyvjelző
szíját, majd eltüntette mindkét könyvet. A kopogtatás azt jelentette,
valaki van odakinn, aki nem Piros.
– Szabad! – kiáltott fel.
Az ajtó kinyílt, és a karcsú, törékeny, nagy, sötét szemű Nicola
jelent meg. A mellette álló Turese árgus szemekkel figyelte. A
Pirosnak láthatóan nem tetszett, hogy Egwene-nek látogatója akadt,
de a Nicola tálcáján gőzölgő teli tál elárulta azt is, miért hagyta, hogy
kopogtasson.
Nicola pukedlizett Egwene-nek. Fehér ruhája megrebbent, és
Turese elégedetlen fintora még sötétebbé vált, bár Nicola észre sem
vette.
– Verin sedainak – mondta halkan, és az ágy felé biccentett. – A
konyha úrnőjének parancsára, miután hallotta, mennyire kimerült
Verin sedai a hosszú úton!
Egwene biccentett, és az asztal felé intett. Alig tudta elfojtani az
izgatottságát. Nicola sietve belépett, letette a tálcát az asztalra, és
halkan odasúgott neki:
– Meg kell kérdeznem, hogy bízol-e benne – pislogott megint az
ágy felé.
– Igen – felelte Egwene, és hangosan hátrahúzta a zsámolyt, hogy
Turese ne hallhassa a válaszát. A szövetségesei ezek szerint nem
tudták, hogy Verin halott. Ez jó volt, mert akkor ez a titok egyelőre
még biztonságban volt.
Nicola biccentett, aztán hangosabban folytatta:
– Jó lenne, ha megenné, amíg még meleg, bár rád hagyom, hogy
fel akarod-e ébreszteni csak ezért! Azt az utasítást kaptam, hogy
mondjam meg, te hozzá se nyúlj!
– Nem fogok, hacsak nem derül ki, hogy neki nincs rá szüksége –
válaszolta ő, és elfordult. Pár pillanat múlva az ajtó becsukódott
Nicola mögött. Egwene néhány fájóan hosszú percet még várt, hátha
Turese benyit, és megnézi, mit csinál. Addig megmosta a kezét meg
az arcát, és tiszta ruhát vett. Amikor végre biztos lehetett benne, hogy
nem zavarják meg, felkapta a kanalat, és belehalászott a levesbe.
Valóban talált benne egy aprócska üvegfiolát. Kis, összetekert
papírdarab volt benne.
Okos. A szövetségesei nyilván hallottak róla, hogy Verin a
szobájában van, és úgy döntöttek, ezzel a kifogással bejuttathatnak
hozzá valakit. Kitekerte a lapot. Egyetlen egy szó volt rajta. „Várj”.
Nagyot sóhajtott, de nem volt más választása. Ennek ellenére sem
merte megint előszedni a könyveket, és tovább olvasgatni.
Nemsokára hangokat hallott odakintről, mintha vitatkoztak volna.
Aztán újra kopogtattak az ajtaján.
– Szabad! – mondta kíváncsian.
Kinyílt az ajtó, és Meidani lépett be a szobába. Célzatosan rávágta
az ajtót Turese orrára.
– Anyám – mondta, és pukedlizett. A karcsú nő világosszürke
ruhát viselt, ami a kelleténél kicsit kihívóbban feszült rá telt keblére.
Talán ma estére is vacsorameghívása volt Elaidához? – Sajnálom,
hogy megvárakoztattam!
Egwene intett, hogy nem baj.
– Hogy jutottál át Turese mellett?
– Köztudomású, hogy Elaida… megtisztel a látogatásaival –
felelte a nő. – És a Torony törvénye kimondja, hogy egy fogolytól
sem lehet megtagadni a látogatókat. Nem akadályozhatta meg, hogy
egy nővér meglátogasson egy egyszerű novíciát, bár azért
megpróbált vitát nyitni róla.
Egwene biccentett, és Meidani a homlokát ráncolva nézett
Verinre. Aztán elsápadt. Verin arca viaszossá és fénytelenné vált, és
most már jól látszott, hogy valami baj van vele. Kész szerencse, hogy
Turese egyszer sem nézte meg alaposabban az „alvó” nővért!
– Verin sedai halott – közölte Egwene, és az ajtóra nézett.
– Anyám? – kérdezte Meidani. – Mi történt? Megtámadták
önöket?
– Verin sedait megmérgezte egy árnybarát nem sokkal azelőtt,
hogy beszélt volna velem. Tisztában volt vele, hogy megmérgezték,
és azért jött, hogy átadjon nekem néhány fontos értesülést élete
utolsó perceiben. – Hihetetlen volt, mi mindent el lehet fedni pár jól
megválasztott állítással!
– A Fényre! – nézett rá Meidani. – Gyilkosság a Fehér
Toronyban! Szólnunk kell valakinek! Összeszedni az őrséget és…
– Gondoskodni fogok róla – vágott közbe Egwene határozottan. –
Ne emeld fel a hangod, és szedd össze magad! Nem akarom, hogy az
őr odakinn hallja, mit beszélünk!
Meidani elsápadt, aztán ránézett; nyilván azon merengett, hogy
lehet ilyen kérges szívű. Helyes. Hadd lássa az összeszedett, elszánt
amyrlint. Ameddig nem lát át mögötte a gyászra, a zavarodottságra,
az aggodalomra.
– Igenis, anyám – pukedlizett Meidani. – Természetesen.
Bocsásson meg!
– Most pedig, ha nem tévedek, híreket hoztál?
– Igen, anyám – felelte az aes sedai, és összeszedte magát. –
Saerin utasított, hogy látogassam meg. Azt mondta, tudnia kell, hogy
alakultak az események.
– Úgy bizony – válaszolta Egwene, és próbálta elfojtani a
türelmetlenségét. A Fényre, ezt már magától is kitalálta! Nem tudna a
tárgyra térni ez a nőszemély? Még a Fekete ajahhal is el kellett
bánniuk!
– Elaida még mindig amyrlin – mesélte Meidani –, de hajszálon
múlott, hogy letaszítsák. A Torony Csarnoka összeült, és nyilvánosan
megfeddte; tájékoztatták róla, hogy az amyrlin nem abszolút
uralkodó, és hogy a továbbiakban nem hozhat rendeleteket anélkül,
hogy előzetesen egyeztetne velük.
Egwene biccentett.
– Várható fordulat – nyugtázta. Jó néhány amyrlin lett idővel a
Csarnok bábja, mert eleinte Elaidához hasonló túlkapásokat követett
el. A nő egyenesen errefelé tartott, és Egwene be is érte volna
ennyivel, ha nem az idők végét élték volna épp. – És a büntetése?
– Három hónap – mondta Meidani. – Egy azért, amit veled tett,
kettő pedig azért, mert amyrlinhez méltatlanul viselkedett.
– Érdekes – mormolta Egwene elgondolkozva.
– Páran szigorúbb büntetést kértek, anyám. Egy pillanatra úgy
tűnt, mintha meg is döntenék.
– Te is láttad? – kérdezte a lány döbbenten.
Meidani biccentett.
– Elaida azt kérte, hogy a megbeszélést csak a Láng pecsétje
védje, de ezzel sem nyert támogatókat. Azt hiszem, erről a tulajdon
ajahja tehetett, anyám. Mind a három Piros ülnök Tornyon kívül
tartózkodik. Még mindig nem tudom, Duhara és a többiek hová
mehettek!
Duhara. Az egyik Fekete. Vajon mire készült? És a másik kettő!
Vajon együtt volt mind a három? És ha igen, a másik kettő is Fekete
lenne?
Erre később kellett visszatérnie.
– És Elaida hogy viselte mindezt?
– Nem mondott túl sokat, anyám – felelte Meidani. – Főleg csak
ült és nézett. Nem tűnt valami elégedettnek, meg is lepett, hogy nem
kezdett el szónokolni!
– A Pirosak – mondta Egwene. – Ha tényleg kezdi elveszíteni a
saját ajahja támogatását, akkor időben figyelmeztették, hogy ne
kavarjon még nagyobb hullámokat!
– Saerin is erre gondolt – értett egyet Meidani. – Azt is
megjegyezte, hogy az, hogy ön ragaszkodott ahhoz, hogy ne hagyjuk
szétesni a Piros ajahot, az akadályozta meg, hogy Elaidát letaszítsák.
Egy csapat novícia hallotta, mit mondott, és elterjesztette.
– Hát azt nem bántam volna, ha letaszítják – mormolta Egwene. –
Csak nem akartam, hogy az egész ajahot feloszlassák. De lehet, hogy
így lesz a legjobb. Elaida bukásának úgy kell bekövetkeznie, hogy ne
rántsa magával az egész Tornyot! – Bár ha visszamehetett volna az
időben, lehet, hogy visszavonta volna a szavait. Nem akarta, hogy
bárki azt hihesse, támogatja Elaidát. – Feltételezem, hogy akkor
Silviana büntetését is semmissé tették?
– Nem teljesen, anyám – mondta Meidani. – Börtönben van, amíg
a Csarnok el nem dönti, mi legyen vele. Végül is nagy nyilvánosság
előtt szembeszállt az amyrlinnel, és fontolgatják, hogy vezekelnie
kelljen!
Egwene a homlokát ráncolta. Ez erős kompromisszumnak tűnt.
Elaida alighanem négyszemközt tárgyalt a Piros ajah fejével – bárki
volt is az most, hogy Galina eltűnt –, és együtt dolgozták ki a
részleteket. Silvianát így is megbüntetik, bár nem annyira, de
Elaidának alá kell vetnie magát a Csarnok akaratának. Ez azt
jelentette, hogy a hamis amyrlin helyzete ingatag, de még felléphet
követelésekkel. A saját ajahja támogatása nem gyengült meg annyira,
mint azt Egwene remélte.
Ezzel együtt szerencsés fordulatnak számított. Silviana életben
marad, és ő – minden jel szerint – visszatérhet a „novícia”-életbe. Az
ülnökök kellően elégedetlenek Elaidával ahhoz, hogy megfeddjék.
Biztos volt benne, hogy nem kell már hozzá sok idő, és meg tudja
dönteni Elaidát, és újra tudja egyesíteni a Fehér Tornyot. De merhet
ennyi időt szánni rá?
Odapillantott az asztalra, ahol ott hevert láthatatlanul a két
könyvecske. Ha átfogó támadást indítana a Fekete ajah ellen, annak
csata lenne a vége? Még jobban meginogna tőle a Fehér Torony? És
életszerű lenne abban reménykednie, hogy egyszerre le tud csapni
mindannyiukra? Kellett egy kis idő, hogy átgondolja a felgyűlt új
ismereteket. Ez pedig azt jelentette, hogy egyelőre marad a
Toronyban, és Elaida ellen dolgozik. És sajnos azt is jelentette, hogy
hagyja szabadon garázdálkodni a Fekete nővéreket.
De nem az összeset.
– Meidani – mondta. – Azt akarom, hogy számolj be mindenről a
többieknek! El kell fogniuk Alviarint, és próbára kell tenniük az
Esküpálcával! Mondd meg nekik, hogy minden ésszerű kockázatot
vállalni kell ezért.
– Alviarint, anyám? – kérdezte Meidani. – Miért épp őt?
– Fekete – felelte Egwene émelyegve. – És a toronybeli szervezet
fejéhez közeli pozícióban van. Ez volt az az információ, amit Verin
az élete árán hozott el nekem.
Meidani elsápadt.
– Biztos benne, anyám?
– Nem kételkedem Verin megbízhatóságában – válaszolta ő. – De
ennek ellenére azt tanácsolnám, legyenek ott a többiek is, és
vegyétek le róla, majd vetessétek fel vele újra az esküket, és
kérdezzétek meg tőle, hogy Fekete-e. Minden egyes nőnek meg kell
adni az esélyt, hogy valljon, bármennyi bizonyíték van is ellene.
Feltételezem, nálatok az Esküpálca?
– Igen – ismerte el Meidani. – Meg kellett győződnünk Nicola
megbízhatóságáról. A többiek be akartak vonni pár novíciát és
beavatottat, mert ők olyan helyekre is vihetnek üzenetet, ahová egy
nővér sem mehet.
Ez bölcs dolog volt, figyelembe véve az ajahok megosztottságát.
– De miért épp őt?
– Mert sokszor beszél önről a többieknek, anyám – mint Meidani.
– Köztudomású, hogy a novíciák között ő az egyik legelszántabb
támogatója!
Furcsa volt ezt hallani egy nőről, aki gyakorlatilag elárulta, de
összességében a lányt tényleg nem lehetett ezért okolni.
– Természetesen nem hagyták, hogy mind a Három Esküt letegye
– folytatta Meidani –, végtére is nem aes sedai. De letette a
hazugsággal kapcsolatosat, és bebizonyította, hogy nem árnybarát!
Utána levették róla az esküt.
– És rólad, Meidani? – kérdezte Egwene. – Rólad levették a
negyedik esküt?
A nő elmosolyodott.
– Igen, anyám. Köszönöm szépen!
Egwene biccentett.
– Akkor menj! Add át az üzenetem! Alviarint el kell fogni! –
Verin holttestére nézett. – Tartok tőle, hogy meg kell kérjelek arra,
hogy őt is vidd magaddal. Jobb, ha eltűnik, mintha nekem kell
elmagyaráznom, hogyan halt meg a szobámban…
– De…
– Nyiss Kaput! – mondta Egwene. – Próbálkozz a Siklással, ha
nem ismered eléggé a helyet!
Meidani biccentett, aztán magához ölelte a Forrást.
– Várj! Először fonj valami mást! – mondta Egwene
elgondolkozva. – Mindegy, mit; valamit, amihez sok Hatalom
szükséges! Talán a száz fonat egyikét, amit az aes sedai próbára meg
kell tanulnia mindenkinek?
Meidani összevonta a szemöldökét, de engedelmeskedett, és font
valami nagyon bonyolultat és Hatalomigényeset. Épp csak
belekezdett, és Turese gyanakodva máris bedugta a fejét a szobába.
A fonat szerencsére elfedte Verin arcát, de Turese amúgy sem az
„alvó” Barnára figyelt. A fonatot nézte, és kinyitotta a száját.
– Megmutat párat azok közül a fonatok közül, amiket tudnom
kell, ha le akarom tenni az aes sedaiok próbáját – vetette oda Egwene
kurtán, mielőtt a Piros megszólalhatott volna. – Azt is tilos?
Turese dühösen meredt rá, aztán behúzta maga mögött az ajtót, és
kiment.
– Erre azért volt szükség, nehogy bedugja a fejét, és meglássa a
Kapu fonatát – magyarázta Egwene. – Most siess! Vidd el a
holttestet! Ha Turese legközelebb benéz, megmondom neki az igazat:
hogy te és Verin egy Kapun át távoztatok!
Meidani a Barna testére nézett.
– De mihez kezdjek a holttesttel?
– Amit illőnek gondolsz – felelte Egwene egyre feszültebben. –
Rád bízom! Most nincs időm ezzel vesződni. És vidd el magaddal a
csészét is! A tea mérgezett volt. Óvatosan szabadulj meg tőle!
A pislákoló gyertyára nézett: szinte már az asztallapon imbolygott
a gyenge lángocska. Meidani halkan sóhajtott egyet, aztán Kaput
nyitott. Levegő-fonatok emelték Verin testét a nyílás felé, és
Egwene-be belehasított a sajnálat, ahogy utána nézett. Jobbat
érdemelt ez a nő. Egy nap mindenki tudni fogja, mit szenvedett, és
mit ért el. De egyelőre még nem volt itt az ideje.
Miután Meidani eltűnt a holttesttel és a teával, Egwene új gyertyát
gyújtott, aztán végighevert az ágyán, és próbált nem arra gondolni, ki
feküdt ott előtte. Ellazította magát, és Siuanra gondolt. Az asszony
nemsokára nyugovóra tér. Figyelmeztetnie kell Sheriamra és a
többiekre.
Tel’aran’rhiodban nyitotta ki a szemét. A szobájában
tartózkodott, vagy legalábbis a szobája álomváltozatában. Az ágya be
volt vetve, az ajtó csukva. A fehér öltözék helyett egy amyrlinhez illő
elegáns, zöld ruhát képzelt magára, aztán a Torony Tavaszi Kertjébe
lendült. Siuan még nem volt ott, de az is lehet, hogy ő érkezett túl
korán.
Itt legalább nem kellett látnia a városban lassan felhalmozódó
mocskot és szemetet, sem az ajahok tövét rágó rontást. A Torony
kertészei mintha a természet nyers erői lettek volna: ültettek,
gondoztak és szüreteltek, miközben amyrlinek emelkedtek fel és
buktak alá. A Tavaszi Kert kisebb volt a Torony legtöbb kertjénél: a
háromszög alakú földdarabocskát két fal közé szorították. Talán egy
másik városban raktárnak használták volna ezt a rést, vagy
egyszerűen befalazzák. De a Fehér Toronyban egyik megoldás sem
lett volna elég szép.
A megoldást egy árnyéktűrő növényekkel teli kicsinyke kert
jelentette. Hortenziák futottak fel a falon, örvénylettek a rácsok
körül. Vérszívek ücsörögtek takaros sorban, parányi, rózsaszín
virágaik finom, háromágú, összetett levelek végén csüggtek.
Keskeny, ujjszerű levélkéit nyújtogatta a virágba borult töviskarom,
és más kis, árnyékot kedvelő fáit sorakoztak a csúcsba futó falak
mentén.
Egwene várakozás közben fel-alá járkált a fák között, és azon
gondolkozott, hogy Sheriam Fekete. Mennyi mindenben lehetett
benne a keze? Éveken át ő volt a novíciák főnökasszonya, amikor
Siuan volt az amyrlin. Vajon kihasználta a pozícióját arra, hogy
másokat is a Fekete karjába kergessen, vagy esetleg átállítson
nővéreket? Vajon ő állt a szürke gyilkos támadása mögött is egykor
régen?
Sheriam tagja volt annak a csoportnak is, akik meggyógyították
Matet. Nyilván nem tehetett semmi rosszat, egy körben annyi másik
nővel – de most már minden gyanús volt, amiben csak benne volt a
keze. És annyi mindenben benne volt! Sheriam volt a salidari
száműzöttek egyik vezetője, mielőtt Egwene hatalomra került volna.
Mit tett vajon? Hány manipulatív kis szálat font akkoriban mások
köré, mennyire árulta el őket az Árnyéknak?
Vajon tudott előre Elaida Siuan letaszítására irányuló tervéről is?
Galina és Alviarin is a Fekete tagja volt, és ők ketten bujtogattak
abban az ügyben a legerősebben, úgyhogy valószínűnek tűnt, hogy
figyelmeztették a többi Feketét is. Vajon a tömeges menekülés a
Toronyból, az, hogy mindenki Salidarba gyűlt, a hosszas várakozás,
a viták mind-mind a Sötét Úr terve lett volna? És mi a helyzet az ő
hatalomra kerülésével? Vajon az Árnyék hány zsinóron táncoltatta,
amiről ő még csak nem is álmodott?
Ennek semmi értelme, mondta magának határozottan. Ezért ne is
mard magad! Még Verin könyve nélkül is sejtette, hogy a Fehér
Torony meghasadása a Sötét Úr munkája. Persze, hogy örömére
szolgált, hogy az aes sedaiok kettészakadtak ahelyett, hogy egy
vezető mögött egyesültek volna!
Csak most sokkal… személyesebbnek tűnt az egész. Úgy érezte,
mintha bemocskolták, bolonddá tették volna. Egy pillanatra olyan
buta kis parasztlánynak érezte magát, amilyen egykor volt. Ha Elaida
csak a Feketék bábja volt, ő sem lehetett más. A Fényre! Mekkorát
kacaghatott a Sötét Úr, ahányszor csak a két rivális amyrlinre nézett,
amint mind a kettő az ő hű szolgáival az oldalán tör a másik ellen!
„Nem tudnám megmondani, pontosan mit akar, vagy miért akarja,
mondta Verin. Még több évtizedes kutatás után sem tudnám
megmondani…” Ki tudhatná, a Sötét Úr min nevet?
Megremegett. Bármit tervezett is a Sötét Úr, ő megküzd vele.
Ellenáll neki. A szemébe köp, még ha az Árnyék győz is, épp, ahogy
az aielek mondták.
– Ez aztán a látvány! – szólalt meg Siuan hangja.
Egwene megpördült, és csak most vette észre, hogy már nem az
amyrlin ruháját hordja, hanem teljes vértezetben áll, akár egy csatába
készülő katona. A kezében egy pár aiel lándzsa volt.
Elhessentette egy gondolattal a páncélt és a lándzsát, és
visszavette a ruháját.
– Siuan – mondta kurtán –, nem ártana idézned magadnak egy
széket! Történt valami.
A nő összevonta a szemöldökét.
– Micsoda?
– Először is, Sheriam és Moria a Fekete ajah tagja.
– Micsoda? – kérdezte Siuan döbbenten – Ez meg miféle
marhaság? – Megdermedt. – Anyám – tette hozzá.
– Nem marhaság – válaszolta Egwene. – Tartok tőle, hogy ez az
igazság. Mások is vannak még, de az ő nevüket később árulom el.
Még nem vehetjük őrizetbe őket. Időre van szükségem, hogy
átgondoljam, hogy tervezzek. Talán egy estére? Nemsokára
lecsapunk rájuk. De addig is szeretném, ha figyeltetnéd Sheriamot és
Moirát. És ne maradj velük kettesben!
Siuan hitetlenkedve rázta meg a fejét.
– Mennyire vagy ebben biztos, Egwene?
– Elég biztos vagyok benne – válaszolta ő. – Figyeltesd őket,
Siuan, és gondolkozz rajta te is, mit tehetnénk! Észrevétlenül kell
rajtuk ütnünk, aztán be kell bizonyítanunk a Csarnok előtt is, hogy
jogos, amit tettünk.
– Ez veszélyes lehet – vakarta meg az állát az idősebb nő. –
Remélem, tudod, mit csinálsz, anyám! – Külön megnyomta az utolsó
szót!
– Ha tévedek – mondta Egwene –, az az én fejemre száll. De nem
hinném, hogy tévedek. És mint mondtam, sok minden megváltozott.
Siuan lehajtotta a fejét.
– Még mindig rab vagy?
– Nem egészen. Elaida… – Egwene habozott, és a homlokát
ráncolva nézett maga elé. Valami nem volt rendben.
– Egwene? – kérdezte Siuan aggodalmasan.
– Azt… – kezdte a lány, aztán megremegett. Valami rángatta az
elméjét, valami elködösítette. Valami…
Visszahúzta. Tel’aran’rhiod a semmibe villant, és ő a saját
szobájában nyitotta ki a szemét. Nicola rázta a vállát aggodalmasan.
– Anyám! – ismételgette. – Anyám!
A lány arcán véres karmolás vöröslött. Egwene remegve ült fel, és
ebben a pillanatban az egész Torony megreszketett, mintha csak
robbanás tépte volna szét. Nicola megragadta a karját, és riadtan
felsikkantott.
– Mi történt? – csattant fel Egwene.
– Árnyfattyak! – sírta Nicola. – A levegőben! Kígyók, és tüzet
köpnek, és az Egyetlen Hatalom fonatait! Elpusztítanak minket! Ó,
anyám! Itt a Tarmon Gai’don!
Egwene-t egy pillanatra szinte leküzdhetetlen, zsigeri rettegés
kerítette a hatalmába. A Tarmon Gai’don! Az Utolsó Csata!
Sikolyokat hallott a messzeségben, azután katonák vagy őrzők
kiáltásait. Nem… nem, összpontosítania kellett! Kígyók a levegőben!
Kígyók, amik az Egyetlen Hatalmat használták… vagy a hátukon
ülők használták az Egyetlen Hatalmat. Ledobta a takaróját, és talpra
ugrott.
Nem a Tarmon Gai’don volt az, de majdnem olyan rettenetes. A
seanchanok végül csak megtámadták a Fehér Tornyot, épp, ahogy azt
ő megálmodta.
És annyit sem tudott fókuszálni, hogy egy gyertyát lángra
lobbantson vele, hát még, hogy harcba menjen!

 

 

 

Tizenhetedik fejezet
A TORONY MEGREMEG
Siuan riadtan ébredt fel. Valami nem volt rendben. Valami
nagyon-nagyon nem volt rendben. Lekászálódott az ágyáról. Amint
földet ért a talpa, hirtelen sötét árny mozdult meg a sátor túloldalán,
fém csikordult fémen. Ő megdermedt, ösztönösen magához ölelte a
Forrást, és megidézett egy kis fénygömböt.
Gareth Bryne éberen állt, gémjeles pengéje kivonva, készen. Csak
alsóneműt viselt, és Siuannak nehezére esett nem megbámulnia a
tábornok izmos testét: sokkal jobb állapotban volt, mint a feleolyan
idős férfiak túlnyomó része.
– Mi van? – kérdezte a Bryne feszülten.
– A Fényre! – nézett rá Siuan. – Te karddal alszol?
– Mindig.
– Egwene veszélyben van.
– Miféle veszélyben?
– Nem tudom – ismerte be a nő. – Találkoztunk, és hirtelen eltűnt.
Azt hiszem… azt hiszem, lehet, hogy Elaida úgy döntött, kivégezteti.
Vagy legalább kivonszoltatja a cellájából, és… csinál vele valamit.
A férfi nem kérdezősködött a részletek után. Egyszerűen csak
visszalökte a kardot a hüvelybe, aztán nekiállt nadrágot húzni és
felkapott egy inget. Siuan még mindig agyon gyűrött kék szoknyáját
és blúzát viselte – az volt a szokása, hogy az Egwene-nel való
találkozók után öltözött csak át, amikor Bryne már mélyen aludt.
Nem tudta volna megmondani, mitől ilyen ideges. Egyáltalán nem
volt olyan ritka, hogy valakit felébresztenek Álmodás közben.
De Egwene nem egy egyszerű kis valaki volt, hanem az Álmok
Világának mestere. Ha valami váratlanul felébresztette, akkor
elintézte volna, aztán visszatér, hogy megnyugtassa az aggódó
beszélgetőtársát. De nem tette, pedig Siuan várt és várt, úgy érezte,
egy örökkévalóságon át.
Bryne odalépett mellé. Most már rajta volt merev, szürke
nadrágja, és az egyenruha felső része is. Begombolta az utóbbi magas
gallérját. A vállán a baloldalt három csillag, jobb felől pedig
aranysáv fénylett.
Odakinn kétségbeesett hang harsant.
– Tábornok! Bryne! Tábornok úr!
A férfi Siuanra nézett, aztán a sátorajtó felé fordult.
– Gyere!
Fiatal, jól fésült, fekete hajú katona furakodott be a sátorba.
Kurtán tisztelgett. Nem kért elnézést, hogy ilyen későn érkezett –
Bryne emberei tudták, hogy a tábornok rájuk bízta, ébresszék fel, ha
szükség van rá.
– Uram – mondta a férfi. – A felderítők jelentik: valami történt a
városban.
– „Valami”, Tijds? – kért Bryne.
– A felderítők nem tudják biztosra, uram! – fintorodott el a fickó.
– Amilyen felhős az ég, teljes a sötétség ma éjszaka, uram, és a
látcsövek sem segítenek eleget. Fényvillanásokat láttak a Torony
körül, mintha illuminátorok tűzijátékoznának. Fekete árnyak
köröznek a levegőben.
– Árnyfattyak? – kérdezte Bryne, és kivonult a sátorból. A katona
és Siuan követte, utóbbi magával lebegtette a kis fénygömböt is. A
holdból csak vékony karéj látszott volna, ha nem fedik a hosszú ideje
fel nem oszló felhők, és alig lehetett látni valamit. A tiszti sátrak
szunnyadó, fekete halmok voltak csak körülöttük, és az egyetlen
felismerhető fényforrás a mellvéd bejáratánál lévő őrállás tüze volt.
– Lehetnek árnyfattyak is, uram – mondta a katona Bryne után
ügetve. – A legendák szerint az Árnyéknak vannak olyan
teremtményei, amik így repülnek. De a felderítők nem biztosak
benne, mit látnak. A fényvillanások egészen biztos ott vannak.
Bryne biccentett, és az őrtüzek felé eredt.
– Riasszátok az éjszakai őrséget! Páncélban akarom őket tudni, a
biztonság kedvéért. Küldjetek futárokat a városi erődítményekhez. És
hozzatok rendes híreket!
– Igenis, uram! – A katona tisztelgett, és elrohant.
A tábornok Siuanra nézett, az arcát megvilágította a fölöttük
lebegő fénygömb.
– Az árnyfattyak nem merészelnék megtámadni a Fehér Tornyot –
mondta. – Csak akkor, ha erős szárazföldi támogatottságuk is lenne,
és valahogy kétlem, hogy több százezer trallok rejtőzködne ezen a
fedezéket alig nyújtó síkságon. Akkor hát mi a nyavalya folyik itt?
– A seanchanok – mormolta Siuan, és a gyomra jeges görcsbe
rándult. – Halbél és szálka, Gareth! Nem lehet más! Egwene
megjósolta…
A férfi biccentett.
– Igen. Egyes híresztelések szerint valóban szárnyas
árnyfattyakon ülnek!
– Szárnyas jószágokon – helyesbített Siuan. – Nem árnyfattyak.
Egwene azt mondta, rakennek hívják őket.
A férfi kétkedve nézett rá, de csak annyit mondott.
– És miért lennének a seanchanok olyan ostobák, hogy rendes
szárazföldi csapatok támogatása nélkül támadnának?
Siuan megrázta a fejét. Mindig úgy gondolta, hogy a seanchan
támadás a Fehér Torony ellen szabályos, nagyszabású hódító hadjárat
lesz, és Egwene úgy vélte, még hónapokig nem kell vele számolniuk.
A Fényre! Ezek szerint a lány sem volt tévedhetetlen.
Bryne az őrtüzek felé fordult. A lángok magasabbra csaptak, a
fényük átcsillant a mellvéd fölött is. A cölöpök gyűrűjében ébredezni
kezdtek a tisztek, átkiabáltak a szomszédos sátrakba. Lámpásokat
gyújtottak meg.
– Nos – jelentette ki Gareth –, amennyiben csak Tar Valont
támadják, nekünk semmi dolgunk velük. Csak az kell, hogy…
– Kihozom – mondta Siuan, saját magát is meglepve.
Bryne felé pördült, egyenesen a gömb fénye alá. Az állán sötét
árnyékként ült az esti borosta.
– Micsoda?
– Egwene-t – magyarázta ő. – Be kell mennünk érte! Ez tökéletes
elterelő hadművelet, Gareth! Bemegyünk és kihozzuk, mielőtt bárki
felocsúdna!
A férfi végigmérte.
– Most mi van?
– A szavadat adtad, hogy nem mented meg, Siuan!
A Fényre, de jólesett, hogy a nevén szólítja! Összpontosíts! –
szidta össze magát Siuan.
– Az most nem számít. Veszélyben van, és segítségre szorul!
– Nem akarja, hogy segítsünk – emlékeztette Bryne szigorúan. –
Nekünk az a dolgunk, hogy a saját embereink biztonságáról
gondoskodjunk. Az amyrlin kellően biztos benne, hogy meg tudja
védeni magát.
– Én is azt hittem, hogy meg tudom védeni magam! – csattant fel
Siuan. – És nézd, hová jutottam! – Megrázta a fejét, és Tar Valon
távoli tornyára nézett. Épp csak ki lehetett venni a torony mentén
fellobbanó robbanásokat. – Amikor Egwene a seanchanokról beszél,
mindig reszket. Nagyon kevés dolog zaklatja fel, sem a Kitaszítottak,
sem az Újjászületett Sárkány, de ez… Gareth, te is tudod, hogy a
seanchanok mit tesznek a fókuszálni képes nőkkel! – A férfi szemébe
nézett. – Be kell mennünk érte!
– Én nem veszek részt ebben! – makacsolta meg magát a férfi.
– Rendben – felelte Siuan. Ostoba fickó! – Akkor menj, és
vigyázz az embereidre! Tudom, ki az, aki segíteni fog nekem! –
Kihúzta magát, és elvonult a cölöpkör szélénél emelkedő sátrak
egyike felé.
Egwene a folyosó falának támaszkodott, ahogy az egész Torony
újra megremegett. Maguk a kövek is reszkettek. Habarcspelyhek
szitáltak a mennyezetről, egy meglazult csempe lebillent a falról, és
tucatnyi szilánkra robbant szét a padlón. Nicola felsikoltott, és
belekapaszkodott az amyrlinbe.
– A Sötét Úr! – kiabálta. – Az Utolsó Csata! Elérkezett!
– Nicola! – csattant fel Egwene, és kihúzta magát. – Uralkodj
magadon! Ez nem az Utolsó Csata! Ezek a seanchanok!
– Seanchanok? – vinnyogta a lány. – De azt hittem, az csak
híresztelés!
Ostoba! – gondolta Egwene, és végigsietett az egyik
oldalfolyosón. Nicola utána csörtetett, vitte a lámpáját. Egwene jól
emlékezett, és a következő folyosó a Torony szélén futott végig, és
az egyik ablakból látni lehetett, mi folyik odakinn. Félrehessegette
Nicolát, és megkockáztatta, hogy kiles a sötétbe.
Tényleg sötét, szárnyas alakok csapkodtak az égen. Túl nagyok
voltak ahhoz, hogy rakenek lehessenek. Akkor to’rakenek. A Torony
körül köröztek, jó néhányuk körül fonatok örvénylettek, Egwene
fényesen csillogónak látta őket. Fényrobbanások villantak fel,
megvilágították a to’rakenek hátán kettesével ülő nőket. Sul’damek
és damanek.
Alattuk lángokban álltak a Torony szárnyainak egyes részei, és
Egwene iszonyodva látta, hogy a Torony oldalában is jó néhány
hatalmas lyuk tátong. To’rakenek kapaszkodtak a Torony falába,
sziklára tapadó denevérekként kúsztak fel, katonákat és damaneket
eresztettek az épületbe. Az egyik to’raken Egwene szeme láttára
vetette bele magát a levegőbe: kellően magasan volt ahhoz, hogy ne
kelljen futnia, hogy felemelkedhessen. A teremtmény közel sem volt
olyan kecses, mint a kisebb rakenek, de a hajtója igazán mesterien
irányította vissza a levegőbe. A lény egyenesen Egwene ablaka
mellett repült el, a szárnyak kavarta szél összekócolta a lány haját. A
lány sikoltozást hallott, ahogy elrepült mellette a to’raken. Rémült
sikítozást.
Ez nem szokványos támadás volt – hanem egy rajtaütés! Egy
rajtaütés, hogy marath’damanekat fogjanak! Egwene hátrahúzódott:
tűzcsóva robbant el az ablak mellett, és nem messze a falba csapott.
Hallotta, ahogy megreccsen a kő, és az egész Torony megremegett.
Por és füst robbant be a folyosó egyik oldalágán.
Nemsokára jönnek a katonák is. A katonák és a sul’damek.
Azokkal a pórázokkal. Megremegett, és maga köré fonta a karját. A
hideg, tökéletesen illeszkedő fém. A hányinger, a megaláztatás, a
pánik, a kétségbeesés és – szégyenletesen – a bűntudat, hogy nem
szolgálja az úrnőjét a tőle telhető legjobban. Emlékezett az egyik aes
sedai elkínzott arcára, ahogy megtörték. De legélesebben a saját
rettegésére emlékezett.
A rettenetre, amikor rájött, hogy előbb vagy utóbb ő is olyan lesz,
mint a többiek. Csak egy rabszolga, aki örül, hogy szolgálhat.
A Torony megremegett. Tűz lobbant a távoli folyosókon,
kiáltozás és kétségbeesett sikoltozás követte. Érezte a füstszagot. Ó,
Fény! Ez tényleg megtörténhet? Nem megy vissza. Nem hagyja,
hogy még egyszer pórázra vessék. El kell menekülnie! El kell bújnia,
futnia, menekülnie…
Nem!
Nagy nehezen kihúzta magát.
Nem. Nem menekülhetett el! Ő volt az amyrlin.
Nicola vinnyogva kuporgott mellette.
– Értünk jönnek – suttogta. – A Fényre, értünk jönnek!
– Hát csak jöjjenek! – kiáltott fel Egwene, és megnyitotta magát a
Forrás előtt. Szerencsére elég idő eltelt már ahhoz, hogy kissé
megkopjon a vágottgyökér hatása, és el tudta kapni a Hatalom
halvány kis szálacskáját. Vékonyka volt, életében nem fókuszált még
kevesebb Hatalmat. Akkora fonatot sem tudott volna Levegőből
sodorni, hogy egy papírlapot megemeljen. De elég lesz. Elégnek
kellett lennie. – Megküzdünk velük!
Nicola szipogva nézett fel rá.
– De hát alig tudsz fókuszálni, anyám! – bőgte. – Látom! Nem
harcolhatunk ellenük!
– Dehogynem! És harcolni is fogunk! – mondta Egwene
határozottan. – Állj fel, Nicola! A Torony beavatottja vagy, nem egy
riadt tehenészlány!
A lány felnézett.
– Megvédelek – mondta Egwene. – Megígérem!
A lány mintha kissé megnyugodott volna. Felkelt. Egwene a
távoli folyosó felé nézett, ahonnan a robbanást hallotta. Sötét volt, a
lámpák nem égtek, de úgy vélte, mintha árnyékokat látna. Jönnek, és
pórázra fognak minden nőt, akit csak találnak.
A másik irányba indult. Még mindig hallott arról tompa
sikolyokat. Ezt hallotta akkor is, amikor felébredt. Nem tudta, hogy
az ajtaja elől hová tűnt az őr, de nem is érdekelte.
– Gyere! – mondta, és megindult előre. Úgy kapaszkodott a
Hatalom parányi szálacskájába, mint fuldokló a kötélbe. Nicola még
mindig szipogott, de követte. Jó néhány pillanattal később Egwene
azt találta, amiben reménykedett. A folyosó lányokkal volt tele:
néhányan még fehér ruhában voltak, mások már csak alsóingben. A
novíciák összebújtak, és sokan felsikítottak, ahányszor csak újabb
robbanás rázta meg a Tornyot. Alighanem mind azt kívánták, bárcsak
odalenn lennének, ahol régebben a novíciák lakrésze volt.
– Az amyrlin! – kiáltottak fel többen is, amikor ő belépett a
folyosóra. Szánalmas kis csapat voltak, a kezükben reszkető gyertyák
fényében. Úgy burjánzottak fel azonnal a kérdések, mint tavasszal a
forgácsgomba.
– Mi történik?
– Megtámadtak minket?
– A Sötét Úr az?
Egwene felemelte a kezét, és a lányok a Fénynek hála,
elhallgattak.
– A Tornyot megtámadták a seanchanok – jelentette be
nyugodtan. – Azért jöttek, hogy fókuszálni képes asszonyokat
fogjanak el. Megvannak rá a módszereik, hogy ezeket a nőket
engedelmességre kényszerítsék. Ez még nem az Utolsó Csata, de
komoly veszélyben forgunk. Nem akarom hagyni, hogy akár
egyetlenegyet is elvigyenek közületek. Ti az enyéim vagytok!
A folyosó elcsendesedett. A lányok reménykedve, félve
összenéztek. Jó ötvenen lehettek, talán többen is. Elégnek kellett
lenniük.
– Nicola, Jasmen, Yeteri, Inala – mondta Egwene, és végigsorolta
a legerősebb novíciákat. – Lépjetek előre! A többiek pedig nagyon
figyeljenek! Megtanítok nektek valamit!
– Mit, anyám? – kérdezte az egyik lány.
Remélem, működni fog! – gondolta Egwene.
– Megtanítom nektek, hogyan kapcsolódjatok össze!
Levegő után kapkodtak. Az ilyesmit nem tanították meg a
novíciáknak, de Egwene gondoskodni akart róla, hogy a sul’damek
ne találják könnyű prédának a novíciák lakrészét!
Aggasztóan sokáig tartott megtanítani a lányoknak a módszert,
minden egyes pillanatot újabb robbanások, újabb sikolyok törtek
meg. A novíciák rettegtek, és ettől némelyikük a Forrást is alig tudta
magához ölelni, nem hogy képessé váljon arra, hogy új technikát
sajátítson el! Amit Egwene pár próbálkozás után könnyedén
megtanult, azt a novíciák öt szívdobogtató perc után kezdték csak el.
Nicola sokat javított a helyzeten: őt már Salidarban megtanították
kapcsolódni, és segített bemutatni a dolgot. Gyakorlásul Egwene őt
vonta be egy körbe. A fiatal novícia megnyitotta magát a Forrás előtt,
de megállt a megadás szélén, és hagyta, hogy Egwene rajta keresztül
nyúljon a Forrásba. Működött, a Fénynek hála! Egwene-en
átborzongott a lelkesedés, ahogy az Egyetlen Hatalom – túl hosszú
ideje nem érezte már használható mennyiségben – elárasztotta.
Milyen édes volt! A világ élesebb lett körülötte, a hangok édesebbek,
a színek még szebbek.
Elmosolyodott gyönyörében. Érezte Nicolát, érezte a lány
rettegését, fortyogó érzelmeit. Épp elég körben benne volt már, hogy
tudja, hogyan válassza el saját magát Nicolától, de emlékezett még
rá, milyen volt az első alkalom, amikor valami magánál sokkal
nagyobbá söpörték bele.
Megvolt a maga sajátos technikája annak, hogyan nyitja meg
magát az ember egy kör előtt. Nem volt rettentő nehéz elsajátítani, de
nem volt sok idejük. Szerencsére a lányok egy része hamar ráérzett.
A törékeny kis szőke lány a hálóingben, Yeteri, ő volt az első. Inala,
a nyurga, rézbőrű domani nem sokkal utána csatlakozott. Egwene
mohón kört alakított ki Nicolával és a két másik lánnyal. Elöntötte a
Hatalom.
Ezek után rávette a többieket, hogy gyakoroljanak. Még a
Toronyban töltött idejéből volt valami fogalma róla, hogy melyik
novíciák a legügyesebbek a fonatokkal, és kik a leghiggadtabbak.
Nem mindig a legerősebbek voltak azok, de ez nem számított, ha egy
egész kör állt mögöttük. Sietve csoportokra osztotta őket, és
elmagyarázta, hogyan fogadják el a Forrást egy kapcsolaton
keresztül. Remélhetőleg legalább páran rájönnek!
De az volt a legfontosabb, hogy most már neki volt elég Hatalma.
Meglehetősen sok, majdnem annyi, mint amennyihez
vágottgyökértea nélkül szokott. Várakozásteljesen elmosolyodott,
aztán elkezdett szőni valamit. A novíciák egy része álmélkodva nézte
az összetett mintát.
– Amit most láttok – figyelmeztette őket –, azt semmiképp se
próbáljátok meg, még azok sem, akik kört vezetnek! Túlságosan is
bonyolult és veszedelmes!
Fénycsík hasította ketté a levegőt a folyosó végén, és magába
fordult. Egwene remélte, hogy a Kapu a megfelelő helyre nyílik:
Siuan utasításait követte, és azok kissé ködösek voltak, bár
szerencsére emlékezett még Elayne leírására is a helyről.
– Valamint – tette hozzá roppant szigorúan – semmiképp sem
ismételhetitek el ezt a fonatot a kifejezett engedélyem nélkül, még
más aes sedaioknak sem! – Nem tartotta valószínűnek, hogy ez gond
lenne: a fonat igen összetett volt, és kevés novícia volt elég ügyes
ahhoz, hogy megismételhesse.
– Anyám? – nyiffant fel egy karvalyorrú lány, Tamala. –
Elszöksz? – A hangjában félelem csengett, és nem kis remény, hogy
Egwene esetleg magával viszi.
– Nem – felelte ő határozottan. – Egy perc, és visszatérek! És mire
visszajöttem, legalább öt rendes kört akarok látni!
Majd Nicolával és két másik kísérőjével egyetemben átlépett a
Kapun egy sötét szobába. Kis fénygömböt idézett, és a derengésben
egy polcokkal teli raktárszoba tűnt fel. Megkönnyebbülten sóhajtott
egyet. Jól tudta, hol van.
A falat beborító polcokon és a földön álló, két rövidke polcon
különös formájú tárgyak sorakoztak. Kristálygömbök, apró,
egzotikus szobrok, egy üvegmedál, ami kéken szórta a fényt, egy
jókora fémkesztyű, a csuklóján opálokkal. Egwene végigvonult a
szobán. A három novícia maradt, ahol volt, és álmélkodva nézett
szét. Alighanem érezték, amit ő tudott – ezek itt mind az Egyetlen
Hatalommal készült holmik voltak. Ter’angrealok, angrealok,
sa’angrealok. Relikviák a legendák korából.
Egwene végigfuttatta a pillantását a polcokon. Az Egyetlen
Hatalommal kapcsolatos tárgyakat elképesztően veszedelmes volt
használni, ha valaki nem tudta, pontosan milyen célra készültek.
Bármelyik holmi megölhetné. Bárcsak…
Szélesen elmosolyodott, odalépett az egyik polchoz, és egy alkar
hosszú, kicsit kiszélesedő, fehér pálcát emelt le a legfelső polcról.
Megtalálta! Egy pillanatra áhítatosan fogta, aztán átnyúlt rajta a
Forráshoz, és mélyen meghúzta. Elképesztő, szinte letaglózó
Hatalom-áradat zubogott belé.
Yeteri hangosan kapkodott levegő után, amikor megérezte. Kevés
nőn folyt át valaha ekkora hatalom. Beleözönlött Egwene-be, mintha
mély levegőt vett volna, ő pedig a legszívesebben oroszlánként
bődült volna el. Szélesen mosolyogva nézett a három novíciára.
– Most már készen állunk – jelentette ki.
Próbálják csak meg pórázvégre fogni a sul’damek, amikor az aes
sedaiok birtokában lévő egyik legerősebb sa’angreal van nála!
A Fehér Torony nem bukhat el, amíg ő az amyrlin! Vagy csak az
Utolsó Csatával vetekedő küzdelemben!
Amikor Siuan Gawyn sátrához ért, odabenn már fény égett, és
árnyékok lengedeztek a falon, ahogy a férfi odabenn motoszkált. Az
ifjú sátra gyanúsan közel volt az őrálláshoz: talán csak azért hagyták,
hogy a mellvéden belül maradjon, hogy Bryne – és az őrök – szem
előtt tarthassák.
Bryne, amilyen megátalkodott ördöghal volt, persze nem ment az
őrhelyére, ahogy azt Siuan mondta neki. Ott volt mögötte,
káromkodott, és hangosan kiabált az embereinek, hogy hol keressék,
ahelyett, hogy az őröknél várta volna be őket.
Még amikor az aes sedai megállt az ifjú Gawyn sátra mellett,
Bryne akkor is odalépett az oldalára. A kezét a kardja markolatán
nyugtatta. Elégedetlenül méregette. Jól van. De nem hagyja, hogy a
férfi ítélje meg a becsületét! Azt teszi, amit csak akar!
Bár valószínűleg nagyon-nagyon magára haragítja vele Egwene-t.
De a végén csak hálás lesz majd, gondolta Siuan.
– Gawyn! – vakkant fel.
A jóképű fiatalember kirobbant a sátrából. Fél lábon ugrált, épp a
bal csizmájába próbálta beletaposni magát. A kardhüvely a kezében
volt, a kardöv már félig a derekán.
– Mi az? – kérdezte, és a tábort méregette. – Kiabálást hallottam.
Megtámadtak minket?
– Nem – felelte Siuan, és Bryne-re nézett. – De Tar Valont lehet.
– Egwene! – kiáltott fel Gawyn, és sietve becsatolta az övén az
utolsó csatokat is. A Fényre, ez a kölyök tényleg mániákus volt!
– Fiam – fonta keresztbe a karját Siuan –, az adósod vagyok,
amiért kihoztál Tar Valonból. Elfogadod fizetségnek azt, ha segítek
neked bejutni?
– Örömmel! – vágta rá Gawyn mohón, és a helyére akasztotta a
kardját. – Fizetségnek és még szívességnek is!
Siuan biccentett.
– Akkor menj, keríts pár lovat! Lehet, hogy csak ketten leszünk!
– Megkockáztatom – mondta Gawyn. – Végre!
– Az én lovaimat nem viszed magaddal erre az őrült vállalkozásra
– jegyezte meg Bryne komoran.
– Van az istállójában lova az aes sedaioknak is, Gawyn – mondta
Siuan, Bryne-nel mit sem törődve. – Hozz nekem is egyet! Egy
szelídet, ha kérhetlek! Egy nagyon-nagyon szelídet!
Az ifjú biccentett, és elszaladt a sötétbe. Siuan valamivel
ráérősebben követte. Menet közben gondolkozott. Ez az egész sokkal
könnyebb lenne, ha Kaput nyithatna, de ahhoz nem volt elég erős az
Egyetlen Hatalomban. Az elcsendesítése előtt az volt, de arról
álmodozni, hogy mi lenne, ha minden más lenne, nagyjából annyit
ért, mint arról álmodozni, bárcsak a frissen fogott ezüstcsuka
agyarhal volna. Az ember azt adta el, amit fogott, és örült, hogy
egyáltalán fogott valamit.
– Siuan – szólalt meg Bryne halkan. Még mindig mellette volt.
Miért nem hagyja már békén? – Figyelj ide! Ez őrültség! Hogyan
jutsz be?
A nő ránézett.
– Ahogy Shemerin kijutott!
– De az még az ostrom előtt volt! – tiltakozott Bryne
kétségbeesetten. – Most már sokkal jobban őrzik a várost!
Siuan megrázta a fejét.
– Shemerint is gondosan őrizték. Egy vízi kapun át jutott ki;
lefogadom, hogy még most sem őrzik! Én még sosem hallottam róla
előtte, és én voltam az amyrlin! Van térképem is a kapuról!
Bryne habozott aztán megkeményedtek a vonásai.
– Nem érdekes. Kettőtöknek még így sincs semmi esélye.
– Akkor gyere velünk! – mondta neki a nő.
– Nem leszek bűnrészes abban, hogy újfent megszegd egy
esküdet!
– Egwene azt mondta, akkor léphetünk, ha úgy tűnik, hogy
kivégzés fenyegeti – érvelt Siuan. – Azt mondta, hogy akkor hagyja,
hogy megmentsük. Nahát, amilyen hirtelen eltűnt a
megbeszélésünkről ma este, hajlok arra, hogy úgy véljem,
veszélyben van!
– De nem Elaida sodorta veszélybe, hanem a seanchanok!
– Ezt nem vehetjük biztosra.
– A tudatlanság nem ment fel – szólt Bryne szigorúan, és
közelebb lépett hozzá. – Túlságosan is megkönnyíted magadnak az
esküszegést, Siuan, és nem akarom, hogy szokásoddá váljon. Akár
aes sedai vagy, akár nem, akár amyrlin voltál, akár nem, az
embereknek be kell tartaniuk bizonyos szabályokat! Arról nem is
beszélve, hogy alighanem csak megöleted magad ezzel a szöktetési
kísérlettel!
– És megállítanál? – A nő még mindig nem engedte el a Forrást. –
Azt hiszed, meg tudnál állítani?
A férfi a fogát csikorgatta, de nem szólt egy szót sem. Siuan
elfordult, és továbbment, egyenesen a cölöpfal bejáratát jelző tüzek
felé.
– Fényverte némber! – mondta a háta mögött Bryne – Te leszel a
halálom!
Az aes sedai megfordult, és felvonta a szemöldökét.
– Én is megyek – mondta a tábornok, és megszorította a
kardmarkolatát. Igazán lenyűgözően nézett ki az éjszakában, kabátja
egyenes vonalai illettek határozott, éles arcához. – De van két
feltételem.
– Mondd csak! – mondta a nő.
– Az első, hogy megkötsz az őrződnek.
Siuan összerezzent. Azt akarta, hogy… A Fényre! Bryne az őrzője
akart lenni? Izgatottság futott át rajta.
De nem akart őrzőt maga mellé, Alric halála óta nem. Borzalmas
élmény volt a férfi elvesztése. Meg akarná ezt kockáztatni még
egyszer?
Vajon el merte volna szalasztani azt a lehetőséget, hogy magához
kösse ezt a férfit, érezze az érzéseit, tudja, hogy ott áll mellette?
Mindazok után, amit álmodott, amire vágyott?
Áhítatosan visszalépett Bryne-hez, a mellkasára helyezte a kezét,
aztán megfonta a Szellem szükséges fonatait, és a férfira eresztette.
Az élesen felszisszent, ahogy mindkettőjükben kibomlott az új érzés,
az új kapocs. Siuan érezte a férfi érzelmeit, az iránta érzett
aggodalmát: meglepően erős volt. Megelőzte még az Egwene iránt
érzett aggodalmát és a katonái iránti felelősségérzetet is. Ó, Gareth!
– gondolta, és elmosolyodott, ahogy végigsimított rajta a férfi
szerelmének édessége.
– Mindig is kíváncsi voltam rá, milyen lehet – mondta Bryne.
Felemelte a kezét, és párszor ökölbe szorította a fáklyafényben.
Álmélkodás ült a hangjában. – Bárcsak minden embernek meg
tudnám ezt adni a seregemben!
Siuan felhorkant.
– Őszintén kétlem, hogy a feleségük és a családjuk belemenne!
– Ha ez életben tartaná a katonákat, belemennének – felelte a
férfi. – Ezer mérföldet futnék, és nem fogynék ki a szuszból. Száz
ellenféllel megküzdenék egyszerre, és kinevetném mindet!
Siuan a szemét forgatta. Férfiak! Megadja neki a
legszemélyesebb, legmélyebb érzelmi kapcsolatot, ami csak egy
másik emberhez fűzheti, és amihez hasonlót még férj és feleség sem
élhet át, és csak az jár az eszében, hogy mennyivel jobban tud majd
vívni!
– Siuan! – harsant egy hang. – Siuan Sanche!
Megfordult. Gawyn lovagolt felé egy fekete herélt hátán. Még egy
ló ügetett mögötte, egy szőrös, barna kis kanca.
– Bela! – kiáltott fel Siuan.
– Megfelel? – kérdezte az ifjú kissé zihálva. – Ha jól emlékszem,
Bela egykor Egwene lova volt, és az istállómester szerint nincs nála
szelídebb hátasa.
– Tökéletes lesz – felelte a nő, és visszafordult Bryne-hez. – Azt
mondtad, két feltételed van?
– A másodikat majd később mondom el! – A férfi mintha kicsit
még levegő után kapkodott volna.
– Ez elég kétértelmű – fonta keresztbe a karját Siuan. – Nem
szeretek nyílt ígéreteket tenni!
– Most már kénytelen vagy! – nézett a szemébe Bryne.
– Rendben, de remélem, nem gondoltál semmi illetlenre, Gareth
Bryne!
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Micsoda? Furcsa – mosolyodott el Bryne. – Most már érzem,
mit érzel. Például meg tudom mondani, hogy… – Elhallgatott, és
Siuan érezte, hogy épp csak egy kicsit zavarba jön.
Meg tudja mondani, hogy félig azt kívántam, bárcsak valami
illetlent kérne tőlem! – döbbent rá elképedve. Vér és hamu! Érezte,
hogy elvörösödik. Ez így roppant kényelmetlen lesz.
– Ó, az áldott Fényre… Elfogadom a feltételeidet, te gazember!
Indíts! Mennünk kell!
Bryne biccentett.
– Hadd készítsem fel a kapitányaimat, hogy átvegyék a vezetést,
ha a harc kicsapna a városból! Magammal hozom a száz legjobb
emberemet őrségnek. Az elég kis csapat lesz ahhoz, hogy bejussunk,
feltéve, hogy ez a kapu tényleg járható.
– Az lesz – mondta Siuan. – Eredj!
A férfi tisztelgett neki. Komoly arcot vágott, de a nő érezte, hogy
magában nevet – és Bryne alighanem tisztában volt ezzel.
Elviselhetetlen alak! Siuan odafordult Gawynhez, aki továbbra is a
herélt nyergében ült, és némileg értetlenül nézett le rá.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– Nem kell egyedül bemennünk! – A nő mély levegőt vett, aztán
megacélozta magát, és felkapaszkodott Bela nyergébe. A lovakban
nem bízhatott meg az ember, még Belában sem, bár ő azért jobb volt
a legtöbb négylábú szörnyetegnél. – Ami azt jelenti, hogy jócskán
megnövekedett az esélye annak, hogy élve eljussunk Egwene-ig. Ez
pedig kész szerencse, mert azok után, amire készülünk, alighanem
fenn akarja tartani magának azt az előjogot, hogy személyesen
végezhessen velünk!
Adelorna Bastine végigrohant a Fehér Torony folyosóin. Most az
egyszer bánta, hogy az Egyetlen Hatalom használata kiélesíti az
érzékeit. A szagok még ropogósabbak voltak, de csak égő fát és
pusztuló húst érzett az orra. A színek még teltebbek, de csak a törött
kő hamuszín sebhelyeit látta, ahol lángostorok, tűzgolyók vágtak utat
benne. A hangok még árnyaltabbak, de nem hallott mást, csak
sikolyokat, átkokat, és azoknak a rettenetes légi bestiáknak az érdes
kiáltásait.
Végigrohant egy sötét folyosón, zihálva kapkodta a levegőt, és
egy kereszteződésbe ért. Megtorpant, és a szívéhez kapta a kezét.
Ellenállókra kellett találnia. A Fényre, nem eshetett el mindenki,
ugye nem? Egy kis csapat Zöld ott maradt vele küzdeni. Látta, ahogy
Josaine meghal, amikor a Föld egy fonata szétverte mellette a falat,
és látta, ahogy Martherát elfogták valamiféle fémpórázzal, amit a
nyakára kattintottak. Adelorna nem tudta, az őrzői hol lehetnek. Az
egyikük megsebesült. Egy másik élt. A harmadik… A harmadikra
gondolni sem akart. A Fény adja, hogy legalább a sebesült Talrichoz
időben odaérjen!
Talpra rángatta magát, és letörölte a vért a homlokáról, ahol egy
kőszilánk felsebezte. Olyan sok támadó érkezett, különös sisakú
idegenek, akik fegyverként használták a nőiket. És olyan
gyakorlottan öltek azokkal a halálos fonatokkal! Adelorna szívét
szégyen mardosta. A csataajah! Hát persze! A vele lévő Zöldek is
csak pár percig bírták, mielőtt legyőzték volna őket!
Zihálva sietett tovább a folyosón. Távol tartotta magát a Torony
külső részétől, ahol a legnagyobb volt rá az esély, hogy támadókba
botoljon. Vajon lerázta azokat, akik eddig kergették? Hol lehetett? A
huszonkettedik szinten? Már azt sem tudta, hány lépcsősoron rohant
le menekülés közben.
Megdermedt. Jobb kéz felől fókuszálást érzett. Ez jelenthetett
támadókat is, de nővéreket is. Habozott. A fogát csikorgatta. Ő a
Zöld ajah kapitánytábornoka! Nem futhat el! Nem bújhat el!
Fáklyafény csillant a szóban forgó folyosó falán, és a fénnyel
egyszerre baljós árnyak is felmagaslottak, idegen páncélú férfiak
árnyékai. Egy támadó csapat robbant ki a sarkon, és volt velük egy
pár nő is, az a pórázzal összekötött fajta. Adelorna önkéntelenül is
felkiáltott, és amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett. Érezte,
ahogy felé vetnek egy pajzsot, de túl erősen fogta a saidart, és nem
tudták elvágni tőle, mielőtt befordult volna a sarkon. Továbbrohant
zihálva, szédelegve.
Befordult a következő sarkon, és kis híján kizuhant a Torony
falába szakított lyukon. Megtántorodott a peremen, és kinézett a
rettenetes szörnyetegekkel, tűzpászmákkal teli égre. Felkiáltott, és
visszatántorodott a lyuktól. Jobb kéz felé törmelékhalom magaslott.
Átmászott rajta. A folyosó tovább folytatódott. El kellett…
A pajzs közé és a Forrás közé csapódott, és ezúttal helyrepattant.
Adelorna felzihált, és térdre rogyott. Nem kaphatják el! Nem
kaphatják el! Azt nem!
Próbált továbbrohanni, de egy Levegő-szál tekeredett a bokájára,
és végigrángatta a törött padlócsempéken. Nem! Egyenesen a katonai
egység felé vonszolta a Levegő. Most már két pár egymáshoz láncolt
nő állt mellettük. Mindkét párban az egyik nőn szürke, a másikon
pedig vörös-kék, az elején villámokkal díszített ruha volt.
Egy újabb nő jelent meg, kék-vörös ruhában, a kezében valami
ezüstössel. Adelorna tagadóan sikított fel, és a pajzsnak feszült. A
harmadik nő nyugodtan letérdelt, és a nyakára pattintotta az ezüst
nyakörvet.
Ez nem történt meg. Ez nem történhetett meg!
– Ó, pompás, pompás! – nyávogta lassan a harmadik nő. –
Gregana vagyok, te pedig Sivi leszel. Sivi nagyon jó damane lesz!
Látom rajta! Nagyon régóta várok már erre a pillanatra, Sivi!
– Nem! – suttogta a Zöld.
– De – mosolyodott el Gregana szélesen.
Aztán hihetetlen módon kipattant Adelorna nyakán a póráz, és a
földre esett. Gregana egy pillanatra döbbenten nézte, aztán
elemésztette a hirtelen fellobbanó tűz.
Adelorna szeme elkerekedett, és arrébb gurult a váratlan hőtől. A
megfeketedett kék-vörös ruhás holttest a földre omlott előtte.
Füstölgött, és az égett hús orrfacsaró bűze áradt belőle. Adelorna
csak most érezte meg, hogy a háta mögött valaki elképesztően erősen
fókuszál.
A támadók felrikoltottak, és a szürke ruhás nők pajzsokat kezdtek
fonni. Ez rossz döntésnek bizonyult, mert mindkettő póráza kioldott,
a tekergőző Levegő-fonatok fürgén kipattintották őket. Egy
szívdobbanással később az egyik vörös-kék ruhás nőt eltüntette egy
villámcsapás, a másikat pedig mardosó kígyókként táncoló
lángnyelvek nyaldosták körbe. Sikoltozva halt meg. Az egyik katona
felkiáltott. Alighanem visszavonulást parancsolt, mert a katonák
menekülni kezdtek, és hátrahagyták a két halálra rémült nőt, akiknek
levetette a pórázát a Levegő nyelve.
Adelorna habozva fordult meg. Egy fehér ruhás nő állt a
törmeléken nem messze tőle. A Hatalom óriási glóriaként övezte, a
karját a menekülő katonák felé tárta, a szeme lángolt. Úgy állt ott,
mint a bosszú megtestesülése, a saidar hatalma viharként tombolt
körülötte. Mintha a levegő is fényre lobbant volna, és barna haja
szétterült a falon tátongó lyukból áradó szélben. Egwene al’Vere.
– Gyorsan! – mondta a jelenés. Egy csapat novícia mászott át a
törmeléken, odasiettek Adelornához, és felsegítették. Ő döbbenten
állt fel. Szabad volt! Jó néhány másik novícia a pórázát vesztett,
szürke ruhás nőkhöz sietett, akik meglepő módon tovább térdeltek a
folyosón. Tudtak fókuszálni; Adelorna érezte. Miért nem ütöttek
vissza? De támadás helyett mintha sírtak volna. – Vigyétek őket a
többihez! – parancsolta Egwene. Átvágott a törmelékhalmon, és
kinézett a falon tátongó lyukon. – Azt akarom… – Megdermedt,
aztán felemelte a kezét.
Hirtelen újabb fonatok szökkentek fel körülötte. A Fényre! Az ott
Vorna sa’angrealja lett volna a kezében, a fehér pálca? Ezt meg
honnan szerezhette meg? Villámcsapások törtek elő Egwene széttárt
tenyeréből, kivillantak a lyukon, odakinn pedig valami felrikoltott és
lezuhant. Adelorna fellépett Egwene mellé. Magához ölelte a Forrást.
Bolondnak érezte magát, hogy elfogták. Egwene újra lesújtott, és egy
újabb repülő szörnyeteg zuhant alá.
– Mi van, ha foglyok voltak rajta? – kérdezte Adelorna, és nézte,
ahogy Egwene tüzétől egy újabb szörnyeteg zuhan lángolva a földre.
– Akkor azoknak a foglyoknak jobb, hogy meghaltak – felelte az
amyrlin. – Hidd el! Én tudom! – A többiekhez fordult. – Vissza a
lyuktól, mindenki! Ezek a robbanások felkelthették a figyelmüket!
Shanal és Clara, ti biztonságos távolból figyelitek ezt a lyukat, és
utánunk szaladtok, ha leszállnak ide to’rakennel! Ne támadjátok meg
őket!
Két lány biccentett, és elhelyezkedett a törmelékhalom mögött. A
többi novícia elsietett, magukkal vitték a támadókkal érkezett
különös nőket is. Egwene úgy vonult mögöttük, mint egy tábornok a
csatatéren. Adelorna sietett, hogy beérje.
– Nos – mondta –, nagyon ügyesen megszervezted őket, Egwene,
de most már jó, hogy egy aes sedai…
A lány megdermedt. Olyan nyugodt volt a tekintete, olyan
parancsoló.
– Én parancsolok, amíg ez a veszedelem el nem vonult.
Anyámnak szólítasz. Ha muszáj, később majd megbüntethetsz érte,
de pillanatnyilag senki sem kérdőjelezheti meg a hatalmamat!
Megértetted?
– Igenis, anyám! – bökte ki Adelorna saját megrökönyödésére.
– Rendben. Hol vannak az őrzőid?
– Egy megsebesült – mondta Adelorna. – Egy biztonságban van, a
másikkal. Egy halott.
– A Fényre, te asszony, és még mindig tartod magad?
Adelorna kihúzta magát.
– Mi más választásom volna?
Egwene biccentett. Vajon Adelornát miért töltötte el büszkeség,
hogy tiszteletet látott megcsillanni a tekintetében?
– Nohát, örülök, hogy itt vagy velem – mondta Egwene, és
továbbsietett. – Csak hat másik aes sedait sikerült megmentenünk, és
egyikük sem Zöld, és nehezen tudjuk csak feltartani a seanchanokat a
keleti lépcsőházban. Az egyik novíciával megmutattatom neked,
hogyan nyisd ki a nyakörveket, de ne kockáztass fölöslegesen!
Általában könnyebb és sokkal biztonságosabb megölni a damanet.
Mennyire ismered a Torony angreal-raktárát?
– Nagyon – felelte Adelorna.
– Pompás! – mondta Egwene, és oda sem figyelve megfonta az
egyik legbonyolultabb fonatot, amit csak Adelorna valaha látott. Egy
fénycsík törte meg a levegőt, kifordult maga körül, és lyukat nyitott a
sötétségbe. – Lucain, szaladj a többiek után, és mondd meg, hogy
várjanak! Nemsokára hozok még angrealokat!
Egy barna novícia sietve biccentett, és elszaladt. Adelorna még
mindig a lyukat nézte.
– Utazás – mondta szárazon. – Tényleg újra felfedezted! Azt
hittem, azok a jelentések csak vágyakozó pletykák.
Egwene ránézett.
– Sosem mutattam volna ezt meg neked, ha nem hallottam volna
épp most, hogy Elaida már terjeszti a hívei közt ezt a fonatot. Az
Utazás titka kiderült. Ami azt jelenti, hogy mostanra már alighanem
a seanchanok is bírnak vele, feltételezve, hogy fogtak el olyan nőket,
akiknek Elaida megtanította.
– Anyám tejére!
– Úgy bizony! – mondta Egwene jéghideg tekintettel. – Meg kell
állítanunk őket, és el kell pusztítanunk minden to’rakent, amit csak
látunk, akár vannak rajta foglyok, akár nincsenek. Ha csak egy kis
esély is van rá, hogy megakadályozhatjuk, hogy olyasvalakivel
térjenek vissza Ebou Darba, aki ismeri az Utazást, meg kell
ragadnunk!
Adelorna biccentett.
– Gyere! – parancsolta Egwene. – Meg kell tudnom, az ebben a
raktárban lévők közül melyek angrealok!
Átlépett a lyukon.
Adelorna döbbenten állt, még mindig azon járt az esze, amit
hallott.
– Elmenekülhettél volna – mondta. – Bármikor elmenekülhettél
volna!
Egwene megfordult, és visszanézett rá a Kapu túloldaláról.
– Elmenekülhettem volna? – ismételte. – Ha most elmegyek, nem
elmenekültem volna tőletek, hanem cserbenhagytalak volna titeket!
Én vagyok az Amyrlin-trón! Az én helyem itt van! Biztos hallottál
már róla, hogy Álmodtam erről a támadásról.
Adelornát kirázta a hideg. Hallott bizony.
– Gyere! – ismételte meg Egwene. – Sietnünk kell! Ez csak egy
rajtaütés: fel akarnak markolni annyi fókuszálni képes nőt, ahányat
csak lehet, és aztán eltűnni velük. El akarom érni, hogy több damanet
veszítsenek, mint ahány aes sedait nyernek!

 

 

 

Tizennyolcadik fejezet
A HATALOM KÚTFŐJE
– Nahát, kössenek kendőt a képemre, és nevezzenek aielnek! –
jelentette ki Bryne egyik katonája. A tábornok mellett térdelt a
keskeny kis csónak orrában. – Tényleg itt van!
Gawyn a saját csónakja orrában kuporgott, a víz sötéten locsogott
és hullámzott körülöttük kétoldalt. Tizenhárom csónakra volt
szükség, hogy mind elférjenek. Csendesen és könnyedén vízre tették
őket – már azután, hogy Siuan Sanche megvizsgálta mindet, és
vízbiztosnak nyilvánította a ladikokat. Épphogy csak vízbiztosnak.
Minden egyes csónakon volt egy elárnyékolt lámpás. Gawyn alig
látta az ébenfekete vízen sikló többi ladikot. A katonák szinte
tökéletes csendben eveztek oda Tar Valon délnyugati oldalának
kőből faragott rakpartjához. Az égen villódzó fények zavaróak
voltak; Gawyn mindegyre azon kapta magát, hogy felnéz rájuk, és
látja a hidegfehér villámok vagy a skarlátvörös lángnyelvek fényében
megcsillanó, tekergőző kígyószörnyeket.
Mintha maga a Fehér Torony lángolt volna. Félelmetes magasba
meredt az égen, csupa fehér volt, csupa vörös, lángok rajzolták ki a
körvonalait. Füst tekergett fel az éjféli fellegekre, tűz lobogott a
Torony számos ablakában, és a tövénél derengő vöröses fény arra
utalt, hogy a külső épületek és a fák is lángra kaptak.
A katonák behúzták az evezőket, ahogy Gawyn csónakja kecsesen
Bryne-é mellé siklott, és átcsusszant az ősi kőművesmunka torkán,
ahol a szikla a folyó fölé lógott. Gawyn egy pillanatra szem elől
tévesztette a vad csatát – bár még mindig hallotta a dübörgést és a
csattanásokat, és időnként azt, ahogy kő záporozott le a földre,
mintha távoli eső kopogna.
Felemelte a lámpáját, és megkockáztatta, hogy résnyire felhúzza
az ellenzőt, hogy kicsit erősebb legyen a fény. Most már látta, mit
vett észre Bryne embere. Tar Valon szigetét ogierfaragta
kőmellvédek övezték, az eredeti városterv részei: ez akadályozta
meg, hogy a szigetet elhordja a folyó. A legtöbb ogier munkához
hasonlóan a mellvéd is csodaszép volt. A kő itt a sziget fölött öt-hat
lábbal ívelt ki a víz fölé, és mintha egy lezúduló hullám taraját
formálta volna. Gawyn lámpásának gyengécske fényében olyan
valódinak, olyan aprólékosnak tűnt a kőhullám alja, hogy nehéz volt
eldönteni, hol ér véget a kő, és hol kezdődik a folyam.
Az egyik kőredőben kis benyíló sötétlett, még ilyen közelről is
alig lehetett észrevenni. Bryne katonái ebbe a keskeny résbe
kormányozták be a csónakot. Mindkét oldalon és fölül is kő borult
köréjük. Siuan csónakja indult másodiknak, és Gawyn intett az
evezőseinek, hogy utána ők következnek. A rés nagyon keskeny
alagúttá nyúlt, és az ifjú még jobban kinyitotta a lámpást, ahogy
előtte Bryne és Siuan tette. A zuzmófödte köveken oldalt fekete
csíkok mutatták a változó vízállást. Jó néhány olyan év lehetett,
amikor ez a járat teljesen víz alatt volt.
– Talán a munkásoknak tervezték – szólt Bryne elölről. Halk
hangja visszhangzott a nedves alagútban. Még a vízbe merülő evezők
zaja is felerősödött, akárcsak a távoli csepegések és a folyó
locsogása. – Hogy ki tudjanak menni megjavítani a kőművesmunkát.
– Nem érdekel, miért építették – mondta Siuan. – Örülök, hogy itt
van. És elképeszt, hogy nem tudtam róla korábban. Tar Valon egyik
erőssége mindig is az volt, hogy a hidak biztonságossá teszik.
Nyomon lehet követni, ki jön be, ki megy ki!
Bryne halkan felhorkant, a hang visszaverődött az alagút teljes
hosszán.
– Sosem ellenőrizhetsz valamit teljesen egy ekkora városban,
Siuan. Azok a hidak a maguk módján csak hamis biztonságérzetbe
ringatnak. Persze, egy hódító hadsereg számára ez a város
bevehetetlen. De még egy olyan helyen is, ahová egy tetű nem fér be,
lehetnek olyan lyukak, ahol tucatszám átszökdelnek a bolhák!
Siuan elhallgatott, Gawyn megnyugtatta magát, egyenletesen
lélegzett. Most legalább végre tehetett valamit Egwene-ért. Sokkal
tovább tartott, mint szerette volna. A Fény adja, hogy nem késett el
vele!
Az alagút beleremegett egy távoli robbanásba. Gawyn hátranézett
a válla fölött a másik tíz csónakra. Mindegyik rémült katonákkal volt
tele. Egyenesen egy olyan harcba siklottak, ahol mindkét oldal
erősebb volt náluk, mindkét oldalnak bőven volt oka utálni őket, és
mindkét oldal az Egyetlen Hatalommal harcolt. Meglehetősen sajátos
emberfajta kellett ahhoz, hogy valaki ilyen esélyekkel is
szembenézzen.
– Itt vagyunk – közölte Bryne. Körberajzolta az alakját a fény.
Felemelte a kezét, és megállította a csónaksort. Az alagút kicsit
kiöblösödött jobb kéz felé, és egy kőperem várt rájuk. Kis
kikötőhely: lépcsők vezettek tőle felfelé. A vizes alagút tovább
kanyargott.
A tábornok meggörnyedve állt fel, kilépett a kőperemre, és
kikötötte a csónakját egy gyűrűhöz. A többi katona is kiszállt a
csónakjából. Mindegyiknél kis barna csomag volt. Mi lehetett benne?
Gawynnek fel sem tűnt, amikor betették ezeket a csomagokat a
csónakba. Amikor aztán az utolsó katona is kilépett a ladikból,
előrelökte az alkalmatosságot, és a vonókötelet odaadta az egyik
társának Siuan csónakjában. Ahogy szépen, lassan halad a sor,
minden ladikot hozzákötnek majd a mögötte lévőhöz. A legutolsó
ember majd a kikötőcölöphöz köti a csónakját, és mindegyik egy
helyen várja őket.
Gawyn is kilépett a kőszegélyre, amikor rákerült a sor, és
felszaladt a lépcsőn. Egy kis sikátor aljába ért. A bejáratot alighanem
mindenki rég elfeledte már, kivéve azt a pár koldust, aki ott húzta
meg magát rossz időben. Jó néhány katona épp egy kisebb
kolduscsapatot kötözött össze a sikátor végében. Gawyn
elfintorodott, de nem szólt egy szót sem. A koldusok a legtöbbször
bárkinek eladták az értesüléseiket, aki hajlandó volt meghallgatni
őket, és az a hír, hogy száz katona lopódzott be a városba, igen szép
summát ért volna a Torony őrségének.
Bryne Siuan mellett állt a sikátor szájában, és az utcát ellenőrizte.
Gawyn odasietett melléjük, kezét a kardmarkolatra tette. Üres volt az
utca: az emberek kétségkívül elbújtak az otthonaikban, és alighanem
imádkoztak, hogy mielőbb elvonuljon a támadás.
A katonák összegyűltek a sikátorban. Bryne csendben
ráparancsolt tízükre, hogy maradjanak itt a csónakokat őrizni. A
többiek kibontották a puhának tűnő, barna csomagokat, amiket
Gawyn az előbb vett észre, és előszedték a gondosan
összehajtogatott, fehér tabardokat. Áthúzták őket a fejükön, és
megkötötték a derekukon. Mindegyiken Tar Valon Lángja fénylett.
Gawyn halkan füttyentett egyet, bár Siuan csípőre tett kézzel,
sértetten állt mellette.
– Ezeket meg honnan szerezted?
– A külső táborban varrattam párat az asszonyokkal – felelte
Bryne. – Mindig jó ötlet tartani pár másolatot az ellenség
egyenruhájából!
– De ez helytelen – fonta össze a nő a karját. – A Torony
szolgálata szent feladat! Az őrök…
– Az ellenségeid, Siuan – szólt rá Bryne szigorúan. – Egyelőre
legalábbis. Már nem vagy amyrlin!
Az aes sedai végigmérte, de nem szólt egy szót sem. A tábornok a
katonáira pillantott, aztán dicsérően biccentett.
– Senkit sem csapunk be vele közelről, de távolról megteszi. Ki az
utcára, és alakzatba! Induljatok meg a Torony felé, mintha csak a
csatába sietnétek! Siuan, egy-két fénygömb segítene fenntartani az
álcát… ha azok, akik megpillantanak, egy aes sedait látnak az
élünkön, könnyebben elhiszik, amit el akarunk hitetni velük!
A nő horkantott egyet, de engedelmeskedett Bryne kérésének. Két
fénygömböt font, és a feje fölé lebegtette őket. A tábornok kiadta a
parancsot, és az egész csapat kiözönlött az utcára, és csatasorba állt.
Gawyn, Siuan és Bryne a csapat élére álltak – az ifjú és a tábornok
pár lépéssel Siuan előtt siettek, mintha csak az őrzői lennének és
sietve megindultak az utcán.
Összességében nagyon jó kis illúzió volt ez. Első ránézésre
Gawyn maga is elhitte volna. Mi lehetne természetesebb, mint hogy
a Torony őrségének egy osztaga lélekszakadva menetel a támadás
helyszínére, egy aes sedai és két őrzője vezényletével? Az biztos,
hogy jobb terv, mint megpróbálni száz embert észrevétlenül
végigcsempészni a város sikátorain.
Ahogy a Torony területére értek, mintha egy rémálomba léptek
volna be. A gomolygó füstfelhőkön vörösen verődött vissza a
tűzfény, gonosz, skarlátszín ragyogásba vonta az egész Tornyot.
Lyukak és hasadások éktelenítették az egykor oly fenséges épületet,
és jó néhány résben lángok tomboltak. A rakenek uralták az eget,
úgy köröztek, forogtak a Torony körül, mint sirályok a hullámokon
sodródó bálnatetem fölött. Sikolyok és kiáltások reszkettek a
levegőben, és a sűrű, fojtó bűz végigmarta Gawyn torkát.
Bryne katonái lelassultak, ahogy közelebb értek. A rajtaütés
mintha két ponton ütközött volna ellenállásba. A Torony aljában, a
két oldalsó szárny között fények villództak. A földön halottak és
sebesültek hevertek. És fenn, a Torony derekán jó néhány nyílásból
tűzlabdák és villámok köpködtek vissza a támadókra. A Torony többi
része csendesnek tűnt, halottnak, bár a folyosókon nyilvánvalóan állt
a harc.
A csapat a Torony területére vezető vaskapu előtt torpant meg. A
kapu tárva-nyitva állt, senki sem őrizte. Baljós látványt nyújtott.
– Most mi lesz? – suttogta Gawyn.
– Megtaláljuk Egwene-t – válaszolta Siuan. – A Torony aljában
kezdjük, és lemegyünk a pinceszintre. Ma reggel még valahová oda
volt bezárva, és talán ott kellene kezdenünk keresni!
Kőszilánkok freccsentek szét a mennyezetről, és záporoztak le az
asztalra, ahogy a Fehér Torony újabb robbanásba rázkódott bele.
Saerin magában átkozódott, lesöpörte a szilánkokat, aztán
kigördítette a széles pergamentekercset, és törött csempedarabokkal
súlyozta le a széleit.
A szobában káosz uralkodott körülötte. A földszinten voltak, az
első gyülekezőteremben, egy jókora, négyszögletes teremben a keleti
szárny és a Torony találkozásánál. Az őrség tagjai elhúzták az
asztalokat, hogy az áthaladó csoportok elférjenek. Aes sedaiok
néztek ki óvatosan az ablakon, mind az eget kémlelték. Az őrzők
ketrecbe zárt vadállatként járkáltak fel-alá. Mit tehettek volna a
repülő förtelmek ellen? Itt voltak a legjobb helyen, idelenn, a
hadműveleti központban. Már amennyire ez itt annak számított.
Saerin is csak az imént érkezett.
Egy zöld ruhás nővér siklott oda mellé. Moradri hosszú végtagú,
sötét bőrű, kecses mayene-i volt, és két jóképű őrző kísérte. Ők is
mind a ketten Mayene-ből származtak. A híresztelések szerint az aes
sedai testvérei, akik azért kísérték el a Toronyba, hogy vigyázzanak a
lányra, bár Moradri nem nyilatkozott a dologról.
Saerin ráförmedt.
– Mennyi?
– A földszinten legalább negyvenhét nővér van – mondta
Moradri. – Minden ajahból. Ennél pontosabban nem tudtam
megszámolni őket, mert jó néhány kisebb csoportban küzdenek.
Mondtam nekik, hogy itt kialakítunk egy hivatalos parancsnoki
központot. A többségük mintha jó ötletnek tartotta volna, bár egy
részük túl fáradt, túl döbbent, vagy túl kába volt ahhoz, hogy egy
biccentésen kívül más válaszra méltasson.
– Jelöld be a helyzetüket ezen a térképen! – mondta Saerin. –
Elaidát megtaláltad?
Moradri megrázta a fejét.
– A fenébe! – mormolta Saerin, ahogy a Torony újra
megrázkódott. – Mi hír a Zöld ülnökökről?
– Egyet sem találtam – pillantott vissza Moradri a válla fölött.
Láthatóan alig várta, hogy visszamehessen harcolni.
– Kár – jegyezte meg Saerin. – Végtére is úgy szeretik
csataajahnak hívni magukat! Hát akkor rám marad, hogy
megszervezzem a harcot!
Moradri megvonta a vállát.
– Gondolom.
Újra átnézett a válla fölött.
Saerin végigmérte a Zöld nővért, aztán megkocogtatta a térképet.
– Jelöld be a csoportokat, Moradri! Épp elég hamar visszaérsz a
harcba, de pillanatnyilag a tudásod sokkal fontosabb!
A Zöld nővér sóhajtott egyet, de sietve nekiállt telejegyzetelni a
térképet. Miközben ezzel volt elfoglalva, Saerin örömmel látta, hogy
Chubain kapitány lép be. A férfi egész fiatalosnak tűnt ahhoz képest,
hogy negyven-egynéhány tél eljárt már fölötte, fekete hajában
egyetlen ősz szál sem csillant. Néhányan lekicsinyelték a
képességeit, mert túlságosan is csinos arccal áldotta meg a Fény, de
Saerin hallott róla, hogy az efféle gúnyolódóknak miféle
megaláztatásokat kellett elszenvedniük a kardjától a sértésekért
cserébe.
– Ó, pompás! – mondta. – Végre valami, ami jól megy! Kapitány,
ide, ha kérhetem!
A férfi odasántikált. A jobb lábát húzta. A páncélja fölé húzott
fehér tabard megperzselődött, és az arcán korom sötétlett.
– Saerin sedai – hajolt meg.
– Megsebesültél!
– Jelentéktelen karcolás, aes sedai, különösen a ma esti
forgatagban.
– Azért csak Gyógyíttasd meg magad! – szólt rá Saerin. –
Nevetséges lenne, ha az őrségünk kapitánya egy „jelentéktelen” seb
miatt kockáztatná az életét. Ha akár csak egy pillanatra
megtántorodsz miatta, elveszíthetünk!
A férfi közelebb lépett, és halkabban folytatta:
– Saerin sedai, az őrség szinte teljesen hasznavehetetlen ebben a
harcban. Azzal, hogy a seanchanok ezeket a… szörnyeteg
némbereket használják, alig tudjuk elérni őket anélkül, hogy
darabokra szaggatnának vagy hamuvá égetnének minket!
– Akkor változtatni kell a taktikán, kapitány – mondta Saerin
határozottan. A Fényre, micsoda zűrzavar! – Szólj az embereknek,
hogy váltsanak íjakra! Ne kockáztassák meg, hogy az ellenséges
fókuszálók közelébe kerüljenek! Távolról lőjenek! Egyetlenegy
nyílvessző is a mi oldalunkra fordíthatja a csatát: súlyos
létszámfölényben vagyunk a katonáikhoz képest!
– Igenis, aes sedai!
– Ahogy egy Fehér mondaná, ez csak puszta logika – mutatott rá a
nő. – Kapitány, most az a legfontosabb feladatunk, hogy kialakítsunk
valamiféle parancsnokságot. Az aes sedaiok és a katonák is különkülön
cselekszenek, mint a patkányok, ha farkasokkal találják
magukat szemben. Össze kellene fognunk!
Azt nem említette, mennyire kínosan érinti ez az egész. Az aes
sedaiok évszázadokon át irányították a királyokat, befolyásolták a
háborúkat, de most, amikor a tulajdon szentélyüket érte támadás,
szánalmasan alkalmatlannak bizonyultak a megvédésére. Egwenenek
igaza volt, gondolta hirtelen. Nemcsak abban, hogy megjósolta
ezt a támadást, de abban is, hogy annyit szidott minket a
megosztottságunk miatt. Nem kellett végighallgatnia Moradri vagy a
felderítők jelentését ahhoz, hogy tudja, minden ajah önállóan vívja
ezt a csatát.
– Kapitány – mondta –, Moradri sedai bejelöli a térképen a
harcoló csapatok helyét. Kérdezd meg tőle, melyik csoportban
melyik ajah harcol: kiváló memóriája van, és pontosan meg fogja
tudni mondani. Aztán menessz küldöncöt minden Sárga vagy Barna
csoporthoz az én felhatalmazásommal! Üzend meg nekik, hogy itt,
ebben a teremben jelentkezzenek! Következő lépésben menessz
embereket a többi csoporthoz, és mondd meg nekik, hogy egy Barna
vagy Sárga nővért küldünk hozzájuk, Gyógyítani. Egy csapat nővér
itt marad, hogy Gyógyítson. Mindenki, aki megsebesül, azonnal itt
jelentkezik!
A férfi tisztelgett.
– Ó – tette hozzá Saerin –, és küldj ki valakit az udvarra, hogy
nézze meg, hol vannak fölöttünk a legnagyobb rések. Tudnunk kell,
hol hatolt legmélyebbre az invázió!
– Aes sedai… – kezdte a férfi. – Az udvar veszélyes. A fölötte
repülők mindenre lőnek, ami mozog!
– Akkor olyan embereket küldj ki, akik tudják álcázni magukat! –
mordult fel Saerin.
– Igenis, aes sedai. Mi…
– Ez katasztrófa! – harsant fel egy dühös hang.
Saerin megfordult, és látta, hogy négy Piros nővér lépett be a
terembe. Notasha fehér ruháját baloldalt vér festette vörösre, bár ha a
saját vére volt, azóta meggyógyították. Katerine hatalmas, fekete
hajtömege ziláltan, kőtörmelékkel telin tekergőzött mindenfelé. A két
másik nő ruhája szétszakadt, az arcukat hamu szürkítette.
– Hogy merészelnek itt lecsapni! – folytatta Katerine, és átvágott
a termen. A katonák félreugrottak előle, és jó néhány kevésbé
befolyásos nővér, aki Saerin parancsára gyűlt ide, hirtelen úgy érezte,
a terem valamelyik sarkában akad sürgős dolga. Távoli robaj
hallatszott, mintha csak az illuminátorok tűzijátéka szólt volna.
– Úgy merészelnek, hogy tudnak is, és akarnak is, nyilván –
válaszolta Saerin. Elfojtotta az ingerültségét, és nyugodt maradt. De
nehezére esett. – Egyelőre döbbenetesen hatékonynak bizonyult a
rajtaütésük.
– Jól van, akkor most átveszem itt az irányítást – hördült fel
Katerine. – Végig kell söpörnünk a Tornyon, és végeznünk kell az
összessel!
– Nem veszed át az irányítást – válaszolta Saerin határozottan.
Elviselhetetlen némber! Nyugalom, nyugalom… – És nem megyünk
át támadásba sem.
– És te merészelsz megállítani? – mordult rá Katerine, majd
fellángolt körülötte a saidar fénye. – Egy Barna?
Saerin felvonta a fél szemöldökét.
– Mióta áll rangban a novíciák főnökasszonya a Csarnok ülnöke
fölött, Katerine? Egwene al’Vere megjósolta ezt a támadást –
fintorodott el aztán. – Ebből következően feltételezhetjük, hogy a
többi, amit a seanchanokról mesélt, szintén igaz. A seanchanok
elfogják a fókuszálni képes nőket, és fegyverként használják őket.
Nem hoztak magukkal szárazföldi egységeket; amúgy közel
lehetetlen lett volna ilyen messzire menetelni velük ellenséges
területen át. Ez azt jelenti, hogy egy rajtaütéssel van dolgunk, és
minél több nővért akarnak elragadni.
– A csata már így is túl hosszúra nyúlt egy rajtaütéshez képest,
talán azért, mert olyan rosszul próbálunk itt nekik ellenállni, hogy azt
hiszik, az övék a világ minden ideje. Akárhogy is, egységesen kell
fellépnünk ellenük, és állnunk kell a sarat. Amint hátrányosabbra
fordul számukra a csata, visszavonulnak. Nem vagyunk olyan
helyzetben, hogy „végigsöpörjünk a Tornyon”, és kiűzzük őket!
Katerine habozott, fontolóra vette a dolgot. Újabb robbanás
döndült odakinn.
– Ezek meg honnan jönnek? – kérdezte Saerin idegesen. – Még
nem lyuggatták ki eléggé a falakat?
– Ezt nem a Torony ellen lőtték, Saerin sedai! – kiáltott oda az
egyik katona a terem ajtajából. Épp csak a kert szélén állt.
Igaza van, döbbent rá Saerin. A Torony nem remegett. És már az
előzőnél sem.
– Akkor mire lőnek? A lenn lévő emberekre?
– Nem, aes sedai! – mondta az őr. – Azt hiszem, ez a robbanás a
Toronyból jött, és az egyik felső emeletről támadták meg vele a
repülő retteneteket!
– Legalább még valaki szembeszáll velük – mondta Saerin. –
Honnan támadnak?
– Nem láttam – mondta a katona, még mindig az eget kémlelve. –
A Fényre, már megint! És megint! – Sárga és vörös fény tükröződött
a fenn gomolygó füstön, és az ajtón, ablakon át alig észrevehető
ragyogásba vonta a kertet. Egy raken felrikoltott kínjában.
– Saerin sedai! – szólította meg Chubain kapitány, aki egy csapat
sebesült katonától fordult felé. Saerin nem látta, mikor jöttek,
túlságosan is lekötötte Katerine. – Ezek a férfiak a felső szintekről
verekedték le magukat. Úgy tűnik, van egy másik gyülekezőpontja is
a védelemnek, és igen jó munkát végeznek! A seanchanok fel is
adták a lenti támadást, hogy oda összpontosítsák az erejüket!
– Hol? – kérdezte Saerin mohón. – Pontosan?
– A huszonkettedik emeleten, aes sedai. Az északkeleti részen.
– Micsoda? – horkant fel Katerine. – A Barna ajah részében?
Nem. Az régen volt. Most, mióta a Torony csak úgy cserélgette a
folyosóit, a Torony azon részén a…
– A novíciák lakrészében? – szakadt ki Saerinből. Ez még
nevetségesebbnek hangzott. – Hogy a fenébe… – Elhallgatott, és
enyhén elkerekedett a szeme. – Egwene.
Minden egyes arctalan seanchan, akivel végzett, mintha Renna
vonásait viselte volna Egwene lelki szeme előtt. Fenn állt a Fehér
Torony oldalába robbantott résben, a szél a fehér ruháját tépte, a
haját cibálta, és úgy ordított, mintha csak a lány dühének akart volna
hangot adni.
Nem volt irányíthatatlan a dühe. Hideg és vegytiszta volt. A
Torony égett. Meg is Jövendölte, meg is Álmodta, de a valóság
sokkal-sokkal rosszabb volt, mint amitől tartott. Ha Elaida felkészült
volna a támadásra, jóval kisebb kárt szenvedtek volna. De semmi
értelme nem volt a megváltoztathatatlanra vágyni.
Ehelyett irányította a haragját – az igazságos, jogos haragot, az
amyrlin dühét. Egyik to’rakent a másik után robbantotta le az égről.
Sokkal kevésbé lehetett velük manőverezni, mint kisebb rokonaikkal.
Mostanra már legalább egy tucatnyival végzett, és a támadása
felkeltette a kint körözők figyelmét. Odalenn kezdett megtörni a
támadás, és az egész rajtaütés rá összpontosított. A novíciák a
lépcsőkön küzdöttek a seanchan csapatokkal, lassan visszaszorították
őket. To’rakenek lebegtek a levegőben, köröztek a Torony körül,
próbálták elkapni Egwene-t a pajzsaikkal, a tűzlabdáikkal. Kisebb
rakenek cikáztak át az égen, a hátukon ülő számszeríjasok próbálták
eltalálni.
De a Hatalom kútfője volt, a saidar csak úgy zubogott bele a
kezében tartott fehér pálcán át. A háta mögött lévő szobában
megbújó novíciák és beavatottak csoportjával volt egy körben, úgy
fókuszált. A Toronyban égő tüzek része volt, összevérezte az eget a
lángokkal, megfestette a levegőt a füsttel. Szinte mintha nem is húsvér
teremtés lett volna, hanem a tiszta Hatalom szülötte, aki ítéletet
ül mindazok felett, akik háborút mertek hozni a Toronyra. Villámok
robajlottak elő az égből, a felhők fortyogtak fölötte. Tűz virágzott a
kezéből.
Talán tartania kellett volna tőle, hogy megtöri a Három Esküt. De
nem tette. Ezt a harcot meg kellett vívnia, és nem vágyott senki
halálára – bár talán az a vak harag, ami a sul’damek gondolatára
eltöltötte, már közel állt ehhez. A katonák és a damanek csak
balszerencsés áldozatok voltak.
A Fehér Torony, az aes sedaiok megszentelt hajléka állt támadás
alatt. Mindannyian veszélyben voltak, a halálnál is nagyobb
veszélyben. Azok az ezüstös pórázok sokkal rosszabbak voltak.
Nemcsak saját magát, de a Torony összes asszonyát védte.
Rá fogja kényszeríteni a seanchanokat a visszavonulásra.
Egyik pajzs a másik után pattant felé, hogy elvágja a Forrástól, de
mintha kisgyerekek próbálták volna felfogni a kezükkel a robajló
vízesést. Ekkora hatalommal eltelve egy teljes kör sem állíthatná
meg, és a seanchanok nem használtak köröket, mert az a’dam
megakadályozta.
A támadói megpróbálták fonatokkal leteríteni, de Egwene mindig
előbb odacsapott. Vagy egy léglökettel taszította arrébb a
tűzlabdákat, vagy egyszerűen csak kilőtte azt a to’rakent, amin az
életére törő némberek ültek.
Néhány bestia elszállt az éjszakába, vitte magával a foglyait is.
Egwene megölt, ahányat csak tudott, de túl sok to’raken vett részt a
rajtaütésben. Néhánynak sikerült elmenekülnie. Nővérek kerültek
rabságba.
Egwene mindkét kezében tűzlabdát gyúrt, és egy újabb bestiát
borított lángba az égen, amikor az túl közel merészkedett. Igen,
néhánynak sikerülnie fog elmenekülni. De drágán megfizetnek érte.
Az volt a másik célja, hogy gondoskodjon róla, ez nem történhet meg
még egyszer.
Drágán meg kellett fizetniük ezért a rajtaütésért.
– Bryne! Fölötted!
Gareth oldalra vetette magát, és nagyot nyögve gurult arrébb. A
mellvértje az oldalába és a hasába vájt, ahogy a kockakőre esett.
Valami hatalmas épp csak elsuhant mellette a levegőben, és nagy
puffanás követte. Fél térdre emelkedett, és látta, hogy egy lángoló
raken dög gördül át ott, ahol az előbb még ő állt. A lovasa
rongybabaként csuklott ki a nyeregből. Alighanem ugyanaz a
tűznyelv végzett vele, ami a hátasával. A még mindig parázsló raken
tetem a Torony falának tövében állt meg. A lovasa ott hevert, ahová
esett, a sisakja elpattogott a semmibe. Hiányzott az egyik csizmája is.
Bryne talpra vonszolta magát, és kirántotta az övkését – a kardját
elejtette gurulás közben. Megpördült, és veszélyt keresve pásztázta
végig a környéket. Veszélyt pedig bőven talált. Kisebb és nagyobb
rakenek csaptak le, bár a többségük a Torony felső részére figyelt. A
Torony előtti belső udvart kőtömbök és a lehető legszörnyűségesebb
alakba csavarodott hullák szőnyege fedte. Az emberei egy seanchan
egységgel küzdöttek: a rovarsisakos idegenek épp egy perce
özönlöttek elő a Toronyból. Vajon épp menekültek valami elől, vagy
csak a harcot keresték? Jó harmincan lehettek. Talán azért jöttek ki
ide az udvarra, hogy felvegyék őket? Akárhogy is, váratlan
ellenállásra leltek Bryne embereinek képében. A Fény áldassék érte,
hogy nem volt a csapattal fókuszálni képes némber!
A tábornok katonái kétszeres túlerőben voltak, és könnyen le
kellett volna tudniuk győzni az ellenséget. Sajnos a nagyobb rakenek
egy része köveket és tűzlabdákat szórt a magasból az udvaron
lévőkre. És a seanchanok jól harcoltak. Nagyon jól.
Bryne odakiáltott az embereinek, hogy tartsák magukat, és a
kardját kereste a tekintetével. Gawyn – ő figyelmeztette az előbb –
közel állt hozzá, és egyszerre két seanchannal vívott. Teljesen elment
a kölyök esze? Az ő csapata volt emberfölényben. Ott kellene vele
lennie egy kardtársnak. Ott…
Gawyn egyetlen könnyed mozdulattal megölte mindkét seanchant.
Ez tényleg „A lótusz bezárja szirmait” lett volna? Bryne még sosem
látta, hogy bárki ilyen hatékonyan használta volna két ember ellen.
Az ifjú a hagyományos, cirádás tisztelgés részeként megtörölte a
kardját, aztán a hüvelyébe lökte, majd felrúgta Bryne leesett kardját a
levegőbe, és elkapta. Őrző helyzetbe állt, kezében a karddal,
óvatosan. A tábornok emberei a fentről érkező támadások dacára is
állták a sarat. Gawyn odabiccentett Bryne-nek, és előreintett a
fegyverrel.
Fém csendült fémnek az udvaron, árnyékok cikáztak a sebzett
füvön, föntről világította meg őket a tűz. Bryne visszavette a kardját,
és Gawyn is elővonta a saját fegyverét.
– Oda nézz fel! – mondta, és a kardjával mutatta, hová.
A tábornok hunyorgott egyet. Az egyik felső emelet falán tátongó
lyuk körül jókora forgatag örvénylett. A férfi előrángatta a látcsövét,
és beállította a távot – bízott Gawynben, hogy figyelmezteti, ha
veszély közeleg.
– A Fényre! – suttogta aztán, ahogy a résre fókuszált. Egy
magányos, fehér ruhás alak állt a Torony oldalán tátongó lyukban.
Túl messze volt ahhoz, hogy látni lehessen az arcát akár látcsővel is,
de bárki is volt azt, komoly kárt tett a seanchanokban. Felemelte a
karját, tűz égett a keze között, a lobogó fény árnyékokat vetett
körülötte a Torony külső falára. Egyenletes ütemben szálltak a
robbanások, lökte ki a rakeneket az égből.
Bryne még feljebb emelte a látcsövet, végigpásztázta vele a
Torony teljes hosszát, más ellenállók után kutatta. A lapos, kerek
tetőn is történt valami. Olyan távoli volt, hogy alig látta. Mintha
póznákat emeltek volna fel, és aztán rakenek csaptak le, és…
micsoda? Minden alkalommal, amikor elsiklott fölötte egy raken,
mintha valamit maga után húzott volna, amikor továbbszárnyalt.
Foglyok, döbbent rá. Meghűlt az ereiben a vér. Felvitték a fogoly
aes sedaiokat a tetőre, megkötözték őket, aztán a rakenek elkapták a
kötelet, és a levegőbe rántották a szerencsétlen nőket. A Fényre! Egy
villanásnyi időre megpillantotta az egyik elrepített foglyot. Úgy látta,
mintha zsákot húztak volna a fejére.
– Be kell jutnunk a Toronyba – mondta Gawyn. – Ez a harc csak
figyelemelterelés!
– Egyetértek – eresztette le Bryne a látcsövet. Az udvar oldalsó
részére nézett, ahol Siuan ígérete szerint várt, miközben a férfiak
harcoltak. Ideje összeszedni, és…
Nem volt ott. A férfiba belehasított a döbbenet, utána pedig a
rettegés. Hol lehet? Ha az a nőszemély elintézte, hogy megöljék…
De nem. Érezte, hogy odabenn van a Toronyban. Nem volt semmi
baja. Ez a kötés olyan csodálatos volt, de még nem szokott hozzá.
Észre kellett volna vennie, hogy bement! Végignézett az emberein. A
seanchanok tényleg jól harcoltak, de mostanra már látványosan
megritkították őket. Kezdett felbomlani az arcvonaluk, mindenfelé
szétszóródtak, és Bryne odavakkantott egy parancsot az embereinek,
hogy ne kövessék őket.
– Első és második osztag, gyorsan összeszedni a sebesülteket! –
kiáltotta. – Vigyétek őket az udvar szélére! Aki tud járni, az induljon
meg egyenesen a csónakok felé! – Elfintorodott. – Aki nem tud járni,
az meg kell, hogy várja, amíg egy aes sedai meggyógyítja őt!
A katonák bólintottak. A legsúlyosabb sebesülteket kénytelenek
lesznek itt hagyni az ellenségnek, de figyelmeztette őket erre az
eshetőségre, mielőtt elindultak volna a küldetésre. Az amyrlin
visszaszerzése elsőbbséget élvezett minden más megfontolással
szemben.
Néhányan bele fognak halni a sebesüléseikbe várakozás közben.
Ez ellen semmit sem tehetett. Remélhetőleg a többségüket
meggyógyítják majd a Fehér Torony aes sedaiai. A Gyógyítás után
persze fogság vár rájuk, de nem volt más választásuk. A katonai
egységnek gyorsnak kellett lennie, és nem volt rá idejük, hogy
hordágyon vigyék magukkal a sebesülteket.
– Harmadik és negyedik osztag – kezdte sürgetően. Elhallgatott,
ahogy egy ismerős, kék ruhás alak vonult ki a Toronyból, egy fehér
ruhás lányt ráncigálva. Persze most már Siuan sem tűnt sokkal
idősebbnek, mint a lány. Bryne-nek néha nehezére esett összekötni
azzal a szigorú asszonnyal, akivel tíz éve találkozott.
Elöntötte a megkönnyebbülés, és azonnal nekitámadott a nőnek,
amint az közelebb ért.
– Ez meg kicsoda? – csattant fel. – És hová mentél?
A nő csettintett egyet a nyelvével, rászólt a novíciára, hogy
várjon, aztán félrevonta Bryne-t, és halkan beszélni kezdett hozzá.
– A katonáid nagyon elfoglaltak voltak, én meg úgy döntöttem,
ideje begyűjtenem pár információt. És megjegyezném, hogy
dolgoznunk kell még a hozzáállásodon is, Gareth Bryne. Nem illik,
hogy egy őrző így beszéljen az aes sedaiával!
– Ezen majd akkor aggódom, ha kezdesz úgy viselkedni, mint
akinek legalább bolhányi ész van a fejében, te nő! Mi lett volna, ha
seanchanokba futsz?
– Akkor veszélyben lettem volna – válaszolta Siuan csípőre tett
kézzel. – És nem először életemben. Nem kockáztathattam meg,
hogy a többi aes sedai veled vagy a katonáiddal lásson. Egy ilyen
egyszerű álruha nem bolondítana el egy nővért sem!
– És ha felismertek volna? – förmedt rá a férfi. – Siuan, azok a
nők odabenn megpróbáltak kivégezni!
A nő szipákolt egyet.
– Maga Moiraine sem ismerne fel ezzel az arccal. A Toronybeli
nők csak egy fiatal aes sedait látnának, akiknek halványan ismerős az
arca. Mellesleg nem futottam bele egyikükbe sem. Csak ebbe a
gyermekbe!
Odapillantott a lányra. Rövid, fekete haja volt, és őszinte
rettenettel nézett fel az égen dúló harcra.
– Hashala, gyere csak ide! – szólt rá Siuan.
A novícia odasietett.
– Igenis, aes sedai – pukedlizett idegesen.
Bryne katonái díszőrségként sorakoztak fel Siuan mögött, és
Gawyn odalépett Bryne mellé. A fiatal férfi szeme egyfolytában a
halálos égboltra villant.
– Az amyrlin, Egwene al’Vere – kezdte a novícia reszketeg
hangon. – Ma valamikor kiengedték a cellájából, és hagyták, hogy
visszatérjen a novíciák lakrészébe. Én lenn voltam az alsó
konyhában, amikor elkezdődött a támadás, úgyhogy nem tudom, mi
történhetett vele. De talán fenn van valahol a huszonegyedik,
huszonkettedik emelet környékén. Most odafenn vannak a novíciák
szobái. – Elfintorodott. – A Torony belseje manapság teljesen
felfordult. Semmi nem ott van, ahol lennie kellene!
Siuan állta Bryne tekintetét.
– Egwene nagy adagokban kapta a vágottgyökérteát. Alig fog
tudni fókuszálni!
– El kell érnünk! – kiáltott fel Gawyn.
– Nyilván – dörzsölte meg a tábornok az állát. – Azért jöttünk,
nem? Akkor ezek szerint felfelé megyünk, nem lefelé.
– Azért jöttek, hogy megmentsék, ugye? – A novícia lelkesnek
hangzott.
Bryne végigmérte a lányt. Gyermekem, de örülnék, ha nem jöttél
volna rá erre! A puszta gondolatot is utálta, hogy itt hagyjon egy
novíciát összekötözve ebben a zűrzavarban. De nem hagyhatta azt
sem, hogy szabadon figyelmeztesse a Fehér Torony aes sedaiait.
– Önökkel akarok menni! – jelentette ki a novícia lázasan. – Hű
vagyok az amyrlinhez! Az igazi amyrlinhez! A többségünk hozzá hű!
Bryne felvonta a szemöldökét, és Siuanra nézett.
– Hadd jöjjön velünk! – szólt az aes sedai. – Amúgy is könnyebb
így! – Odalépett a lányhoz, és újabb kérdéseket tett fel neki.
Bryne oldalra nézett. Az egyik kapitánya, egy bizonyos Vestas
közeledett.
– Uram – mondta a kapitány sürgetően, halkan suttogva –,
szétválogattuk a sebesülteket. Tizenkét embert vesztettünk. Másik
tizenöt megsérült, de tud járni, és már úton is van a csónakok felé.
Hatan túlságosan is súlyosan megsebesültek ahhoz, hogy velük
menjenek. – Vestas habozott. – Hármuknak nincs már egy órája sem,
uram.
A tábornok a fogát csikorgatta.
– Megyünk tovább!
– Éreztem ezt a fájdalmat, Bryne – mondta Siuan. Odafordult
hozzá, és végigmérte. – Mi a baj?
– Nincs időnk. Az amyrlin…
– Várhat még egy percet. Mi a baj?
– Három ember – mondta. – Itt kell hagynom három embert a
biztos halálnak.
– Ha meggyógyítom őket, nem – mondta Siuan. – Mutasd, hol
vannak!
Bryne nem tiltakozott tovább, bár felnézett az égre. Jó néhány
raken leszállt távolabb a Torony udvarán. A villódzó, narancssárga
lángnyelvek fényében formátlannak tűnő, fekete árnyak felé
húzódtak a menekülő seanchanok.
Ezek voltak a szárazföldi támadó egységeik, gondolta. Tényleg
visszahúzódnak. A rajtaütés a végéhez közeleg.
Ami azt jelentette, hogy kezdtek kifutni az időből. Amint a
seanchanok elmennek, a Fehér Torony kezdi újraszervezni magát. El
kellett jutniuk Egwene-hez! A Fény adja, hogy nem fogták el…
De ha Siuan meg akarta Gyógyítani az embereit, az az ő döntése.
Csak remélte, hogy ez a három élet nem kerül az amyrlinébe.
Vestas külön helyeztette el a három sebesültet az udvar szélén,
egy jókora fa ágai alatt. A tábornok odavezényelt egy osztagot, és
hátrahagyta Gawynt, hogy szervezze meg a többieket, aztán Siuan
nyomában a sebesültekhez eredt. A nő letérdelt az első mellé. Nem
volt túl erős a Gyógyításban, és erre már jó előre figyelmeztette
Bryne-t, de talán elég jó állapotba tudta hozni ezt a hármát, hogy
életben maradjanak, amíg fel nem fedezik és foglyul nem ejtik őket a
Fehér Torony emberei.
Gyorsan dolgozott, és Bryne úgy vette észre, leszólta saját magát.
Egészen elfogadható módon Gyógyított. De időbe telt. A férfi az
udvart pásztázta a tekintetével. Érezte, hogy egyre idegesebb. Bár a
felső emeleteken még mindig folyamatos volt a robajlás, az alsóbb
szintek és az udvar elcsendesedett. A közelben már csak a sebesültek
nyögését és a lángok ropogását lehetett hallani.
A Fényre! – gondolta, ahogy végignézett a törmeléken, és a
Torony aljára pillantott. A keleti szárny tetejét és túlsó falát
megsemmisítették, és lángok lobogtak az épületben. Az udvaron
törmelékhalmok és kráterek váltogatták egymást. Füst ülte meg a
levegőt, sűrű, bűzös füst. Vajon hajlandóak lesznek visszatérni az
ogierek, és újjáépíteni ezt a pompás épületet? Lesz-e még egyszer
ugyanolyan, vagy egy látszólag örök érvényű létesítmény bukott el
ma este? És vajon ő maga büszke, hogy látta, vagy gyászolja?
Egy árnyék moccant meg a fa mellett a sötétben.
Bryne gondolkozás nélkül mozdult. Három dolog keveredett
össze benne: a többéves kardforgatási képzés, a több évtizedes harci
reflexek, és a friss kötéstől kiélesedett érzékek. Mindez egyetlen
mozdulatban összpontosult. A kardja egy szívverés alatt már kinn is
volt, és „A feketelándzsa utolsó marásával” egyenesen a sötét alak
nyakába vágta a pengét.
Minden megdermedt. Siuan döbbenten nézett fel a férfi mellől,
akit épp Gyógyított. Bryne pengéje egyenesen a válla fölött nyúlt át,
és az éjfekete páncélos seanchan katona torkában ért véget. A támadó
szótlanul elejtette sűrű folyadékkal bekent, gonoszul fogazott
rövidkardját. Rángatózva nyúlt ki Bryne kardja után, mintha ki
akarná tépni a nyakából. A keze egy pillanatra rámarkolt a tábornok
karjára.
Aztán lecsúszott hátrafelé Bryne pengéjéről, és a földre roskadt.
Megrándult még egyszer, és a torkában bugyogó vér dacára is tisztán
suttogott valamit.
– Marath… damane…
– A Fény égessen meg! – lehelte Siuan, és a szívéhez kapta a
kezét. – Ez meg mi volt?
– Nem úgy volt felöltözve, mint a többiek – magyarázta Bryne, és
megrázta a fejét. – Más a páncélja. Valamiféle orgyilkos.
– A Fényre – mormolta Siuan. – És én még csak nem is láttam!
Mintha csak a sötétség része lett volna!
Orgyilkosok. Mintha mindig ugyanúgy néztek volna ki,
bárhonnan érkeztek is. Bryne visszalökte a kardját a hüvelyébe. Most
használta először „A feketelándzsa utolsó marását” harcban. Nagyon
egyszerű forma volt, egyvalamire kihegyezve: a gyorsaságra. Kardot
rántani és az ellenfél nyakába vágni egyetlen, kurta mozdulattal. Ha
elrontottad, általában meghaltál.
– Megmentetted az életem – nézett fel rá Siuan. Az arca
nagyobbik része sötétben volt. – Az éjféli tengerekre – csattant fel –,
annak a nyamvadt lánynak igaza volt!
– Kinek? – kérdezte Bryne, és a sötétséget fürkészte, további
orgyilkosok után kutatva. Kurtán intett egyet, és az emberei
megilletődve feljebb húzták a lámpák ellenzőjét. Az orgyilkos
támadása olyan gyors volt, hogy még alig mozdultak meg. Ha őt nem
gyorsította volna fel az őrzők kötése…
– Minnek – felelte Siuan. Fáradtnak hangzott. A Gyógyítások
láthatóan sokat kivettek belőle. – Azt mondta, melletted kell
maradnom. – Elhallgatott. – Ha ma nem jöttél volna el velem,
meghaltam volna!
– Hát – nézett rá Bryne –, az őrződ vagyok. Tartok tőle, nem ez
lesz az egyetlen alkalom, amikor megmentem az életed. De mitől lett
hirtelen ilyen meleg?
– Igen – kelt fel Siuan. – De ez most más. Min azt mondta,
meghalok, ha… Nem, várj csak! Min nem pontosan ezt mondta! Azt
mondta, hogy ha nem maradok melletted, mind a ketten meghalunk!
– Ezt meg hogy… – kezdte Bryne, és odafordult hozzá.
– Csitt! – mondta Siuan, és a két keze közé kapta a fejét. A férfi
furcsa, bizsergő érzést érzett. Vajon az Egyetlen Hatalmat használja
rajta? Mi történik? Ezt a döbbenetes, jeges érzést az ereiben
felismerte! Siuan meggyógyította! De miért? Nem is sebesült meg!
A nő elvette a kezét, és hirtelen megtántorodott. Kimerültség
futott át az arcán. Bryne megragadta, hogy megtámassza, de Siuan
megrázta a fejét, és kihúzta magát.
– Itt – mondta. Elkapta a férfi kardforgató kezét, és megcsavarta,
hogy látsszon a csuklója. A bőrére tapadva parányi, fekete tű
sötétlett. A nő kirántotta. Bryne-t kirázta a hideg, és ennek most
semmi köze nem volt a Gyógyításhoz.
– Mérgezett? – kérdezte, és a halott orgyilkosra nézett. – Amikor
elkapta a karom, az nem csak a haláltusa része volt!
– Talán volt rajta valami érzéstelenítő anyag is – motyogta Siuan
dühösen, és hagyta, hadd segítsen neki Bryne leülni. Félredobta a tűt,
és hirtelen lángra kapott az egész. A méreg elpárolgott a fókuszált
hőségben.
A férfi beletúrt a hajába. Nedves volt a homloka.
– És meg… meggyógyítottad?
Siuan biccentett.
– Meglepően könnyű volt. Nem volt belőle sok a szervezetedben.
Ettől persze még megölt volna. Meg kell köszönnöd Minnek, amikor
legközelebb találkozol vele, Bryne! Épp most mentette meg
mindkettőnk életét!
– De ha nem jöttem volna, meg sem mérgeznek!
– Ne próbálj logikusan nézni egy efféle látomást vagy Jövendölést
– fintorodott el Siuan. – Életben vagy. Én is életben vagyok.
Javaslom, érjük is be ennyivel! Elég jól érzed magad ahhoz, hogy
továbbmenjünk?
– Mit számít az? – mordult fel Bryne. – Úgysem hagyom, hogy
nélkülem menj tovább!
– Akkor gyerünk – mondta a nő. Mély levegőt vett, és talpra állt.
A pihenő messze nem volt elég hosszú, de a férfi nem szidta össze
érte. – Mindhárom katona túléli az éjszakát. Megtettem értük, ami
csak tőlem telt.
Egwene kimerülten ült egy törmelékhalmon, kibámult a Fehér
Torony oldalába tépett lyukon, nézte az odalenn lobogó tüzeket.
Árnyékok sürgölődtek körülöttük, és a tüzek egyesével kialudtak.
Bárki irányította is az ellenállást, elég gyors észjárású volt ahhoz,
hogy felismerje, a lángok legalább akkora veszélyt jelenthetnek rájuk
nézve, mint a seanchanok. De pár nővér a Levegő és a Víz fonataival
gyorsan megfékezhette a lángokat, és megmenthette a Tornyot. Már
ami maradt belőle.
Lehunyta a szemét, és hátradőlt, nekitámaszkodott a fal
maradványának, élvezte az arcát simogató friss szellőt. A seanchanok
elmentek, az utolsó to’raken is beleveszett az éjszakába. Abban a
pillanatban, amikor a menekülő dög után nézett, Egwene hirtelen
ráébredt, milyen keményen hajtotta saját magát, és azokat a
szerencsétlen novíciákat, akiken keresztül a Forráshoz fért. Úgy
engedte el őket, hogy rájuk parancsolt, azonnal menjenek aludni. A
többi nő, akit maga köré gyűjtött, vagy a sebesülteket ápolta, vagy a
felsőbb szinteken tomboló tüzeket próbálta eloltani.
Ő is segíteni akart. Egy kis részecskéje legalábbis feltétlenül. Egy
morzsácskája. De a Fényre, milyen fáradt volt! Egy árva cseppet sem
tudott volna fókuszálni, még a sa’angreallal sem. A saját
tűrőképessége határáig hajszolta magát. De most annyira kimerült
volt, hogy ha akarja, sem tudta volna magához ölelni a Forrást.
Harcolt. Dicsőséges volt, és pusztító, az ítélet és a harag
amyrlinje, a Zöld ajah megtestesülése. És a Torony így is leégett. És
így is több to’raken menekült el, mint ahányat sikerült megölnie. Az
általa összeszedett nők közt bizakodásra adott okot a sebesültek
száma. Csak három novícia és egy aes sedai halt meg, de tíz damanet
gyűjtöttek be, és többtucatnyi katonát öltek meg. De milyen lehetett a
helyzet a többi folyosón? A Fehér Torony nem jöhetett ki jól ebből a
csatából.
A Fehér Torony megtört. Most már fizikailag is, nem csak
lélekben. Erős vezetőre lesz szükségük az újjáépítéshez. Az
elkövetkezendő pár nap fordulópontot jelent. Ha csak rágondolt,
mennyi munka vár rá, még kimerültebbnek érezte magát.
Sok mindenkit megvédett. Ellenállt. Küzdött. De ez a nap mégis
az aes sedaiok történelmének egyik legnagyobb katasztrófájaként
marad fenn.
Nem gondolhatok erre, mondta magának. Arra kell gondolnom,
hogyan hozhatom helyre a dolgokat…
Nemsokára majd feláll. Ő vezeti majd az aes sedaiokat és a
novíciákat itt, a felső emeleteken, ahogy feltakarítanak, és felmérik a
pusztítást. Erős és hozzáértő lesz. A többieket biztos megkísérti a
kétségbeesés, neki bizakodónak kell lennie. Értük.
De egy pár percet még pihenhetett. Csak pár percet kellett még
pihennie…
Alig vette észre, hogy felkapja valaki. Fáradtan kinyitotta a
szemét, és bár zsibbadtak voltak a gondolatai, teljesen megdöbbent,
hogy Gawyn Trakand viszi a karjában. A férfi homlokára száraz vér
kérgesedett, de az arca határozott volt.
– Megtaláltalak, Egwene – nézett le rá. – Megvédlek!
Ó! – gondolta a lány, és újra lehunyta a szemét. Jó. Micsoda
kellemes álom! Elmosolyodott.
De várjunk csak! Nem. Valami nem volt rendben. Nem lett volna
szabad elhagynia a Tornyot. Tiltakozni próbált, de alig tudott
motyogni.
– Halbél – hallotta Siuan Sanche hangját. – Mit tettek szegénnyel?
– Megsebesült? – kérdezte egy másik hang.
Gareth Bryne.
Nem, gondolta Egwene zsibbadtan. Nem! El kell engednetek! Nem
mehetek el! Most nem…
– Egyszerűen csak itt hagyták, Siuan – mondta Gawyn. Olyan
jólesett hallani a hangját. – Védtelenül a folyosón! Bárki
belebotolhatott volna! Mi lett volna, ha rátalálnak a seanchanok?
Elpusztítottam őket, gondolta Egwene mosolyogva, és kicsúsztak
a gondolataiból a szavak. Lángoló harcos voltam, a Kürt idézte hős!
Nem mernek még egyszer szembeszállni velem!
Kis híján elaludt, de Gawyn lépteinek üteme ébren tartotta. Igaz,
épphogy csak.
– Hé! – A távolból mintha Siuan hangját hallotta volna. – Ez meg
micsoda? A Fényre, Egwene! Ezt meg hol szerezted? Ez a
leghatalmasabb az egész Toronyban!
– Mi az? – kérdezte Bryne hangja.
– A kiutunk – mondta Siuan a távolban. Egwene megérzett
valamit. Fókuszálást. Erős fókuszálást. – Azt kérdezted, hogyan
tudunk kiosonni, most, hogy úgy felbolydult minden odalenn az
udvaron! Hát ezzel. Ezzel én is elég erős vagyok az Utazáshoz!
Szedjük össze a csónakoknál hagyott katonákat, és ugorjunk vissza a
táborba!
Nem! – gondolta Egwene, és tíz körömmel próbálta kikaparni
magát az álmosság alól, próbálta kinyitni a szemét. Nyerésre állok,
nem értitek? Ha most jó vezetőjük leszek, amikor a romokat kell
eltakarítani, akkor biztos amyrlinnek látnak majd! Itt kell maradnom!
Itt kell…
Gawyn átvitte a Kapun, és maguk mögött hagyták a Fehér
Tornyot.
Saerin végre megengedte magának, hogy leüljön. A parancsnoki
központként szolgáló gyülekezőterem most a sebesültek
szétválogatására és Gyógyítására szolgáló teremmé változott. Sárga
és Barna nővérek lépdeltek a sorba fektetett katonák, szolgák és
nővérek között. Először a legsúlyosabb sebesülteken segítettek.
Ijesztően sok halott volt, beleértve egyelőre több mint húsz aes sedait
is. De a seanchanok visszavonultak, épp, ahogy ő megjósolta. Hála
érte a Fénynek!
Saerin a terem északnyugati sarkába húzódott vissza. A feje fölött
egy festmény Teart ábrázolta tavasszal. Egy kurta kis zsámolyon ült,
és egyesével hallgatta végig a beérkező jelentéseket. A sebesültek
nyögtek, és a szobát megülte a vér bűze, meg a gyógynövények
illata, amit azok kaptak, akiknek a sérülése nem igényelt azonnali
Gyógyítást. Ezenkívül füstszag is terjengett. Aznap éjjel mindenhol
lehetett érezni. Egyre több katona jött oda hozzá a károkat és az
elesetteket soroló jelentésekkel. Saerin nem akart tovább olvasni, de
ez is jobb volt, mint a nyögéseket hallgatni. Elaida meg hol a
Fényben lehet?
A csata során senki sem hallott az amyrlin felől, de a Torony
tetejének nagy részével megszakadt a kapcsolat idelenn.
Remélhetőleg hamar össze tudják szedni az amyrlint és a Csarnokot,
hogy erős kézzel vezessék át a válságon a nővéreket.
Elvett egy újabb jelentést, és felvonta a szemöldökét, amikor
végigolvasta. Egwene csoportjában csak három novícia halt meg?
Több mint hatvanból? És csak egy nővér abból a bő negyvenből, akit
összeszedett? Tíz seanchan fókuszálót fogtak el, és több mint
harminc rakent öltek meg? A Fényre! Ehhez képest a tulajdon
teljesítménye kifejezetten kezdőnek számított! És ez lenne az a nő,
aki Elaida makacs állítása szerint csak egyszerű novícia?
– Saerin sedai? – kérdezte egy férfihang.
– Hmmm? – kérdezett vissza oda sem figyelve.
– Meg kellene hallgatnia ennek a beavatottnak a mondanivalóját.
Saerin felnézett, és ráébredt, hogy Chubain kapitány beszél hozzá.
A férfi keze egy fiatal, kék szemű, kerekded pofijú kis arafelli lány
vállán nyugodott. Hogy is hívták ezt a lányt? Mair, igen, Mair!
Szegény gyermek megviseltnek tűnt. Az arcán apró vágások
éktelenkedtek, és a horzsolások alatt alighanem zúzódások voltak.
Beavatott-ruhája ujja és válla szétszakadt.
– Gyermekem? – kérdezte Saerin, és Chubain aggodalmas arcára
nézett. Mi volt a baj?
– Saerin sedai – suttogta a lány. Pukedlizett, aztán elfintorodott
fájdalmában. – Én…
– Ki vele, gyermekem! – csattant fel Saerin. – Ma éjszaka nem
finomkodhatunk!
Mair lenézett a földre.
– Az amyrlinről van szó, Saerin sedai. Elaida sedairól. Ma este én
voltam hozzá berendelve, dolgokat írtam át neki. És…
– És mi? – kérdezte Saerin. Meghűlt benne a vér.
A lány sírni kezdett.
– Az egész fal berobbant, Saerin sedai. A törmelék elfedett, és azt
hiszem, halottnak hittek. Semmit sem tehettem! Sajnálom!
A Fény óvjon meg minket! – gondolta Saerin. Nem arra gondol,
amire én gondolok! Ugye?
Elaida nagyon különös érzésre ébredt. Miért mozgott az ágya?
Remegett, ingott. És olyan ütemesen. És ez a szél! Carlya nyitva
hagyta volna az ablakot? Ha igen, verést kap a szobalánya!
Figyelmeztette már! Mondta, hogy…
De ez nem az ágya volt. Kinyitotta a szemét, és ahogy lenézett,
sötét táj suhant el több száz lábbal alatta. Valami furcsa szörnyeteg
hátára kötözték. Nem tudott megmozdulni sem. Miért nem tudott
megmozdulni sem? A Forrásért nyúlt, és hirtelen éles fájdalom
hasított bele, mintha egyszerre minden porcikáját ezer bottal verték
volna végig.
Kábán nyúlt fel, és megtapogatta a torkára feszülő nyakpántot. A
mellette lévő nyeregben sötét alak ült. Nem világította meg az arcát
lámpafény, de Elaida valahogy mégis érezte. Halványan mintha
emlékezett volna rá, hogy egy ideig a levegőben lógott, egy kötélhez
kötve, aztán hol elvesztette az eszméletét, hol visszanyerte. Mikor
húzhatták fel? És mi történt?
Egy hang suttogott a sötétben.
– Megbocsátom ezt a kis hibát. Olyan sokáig voltál
marath’damane, sajnos várható volt, hogy lesznek rossz szokásaid.
De nem nyúlsz ki még egyszer a Forrásért engedély nélkül.
Megértetted?
– Engedjenek el! – kiáltott fel Elaida.
A fájdalom tízszeresen tért vissza, és ő öklendezni kezdett
kínjában. Az epe és a hányás a mélybe zuhant a bestia hátáról.
– Jól van, jól van! – mondta a hang türelmesen, mintha a nő egy
egészen kis babához beszélne – Tanulnod kell! Suffa a neved. És
Suffa nagyon jó damane lesz! Igen, bizony, nagyon, nagyon jó
damane lesz!
Elaida újra sikoltani kezdett, és ezúttal nem hallgatott el a
fájdalomtól sem. Csak sikoltott és sikoltott bele az érzéketlen
éjszakába.

 

 

 

Tizenkilencedik fejezet
TEAR KÖVE ELŐTT
Nem tudjuk a Graendal palotájában lévő nők nevét, mondta Lews
Therin. Nem tudjuk hozzáadni őket a listához! Rand próbálta
figyelmen kívül hagyni az őrültet. Képtelenségnek bizonyult.
Lews Therin nem hagyta abba.
Hogy folytathatjuk a listát, ha nem tudjuk a nevüket! A háborúban
is megkerestük az elesett Hajadonokat, és megtaláltuk az összeset!
Mindegyiket! A lista elromlott! Nem tudom folytatni!
Nem a te listád!, mordult rá Rand. Az enyém, Lews Therin! AZ
ENYÉM!
Nem! – tiltakozott az őrült. Ki vagy te? Az enyém! Én állítottam
össze! És nem tudom folytatni, most, hogy meghaltak! Ó, a Fényre!
Öröktűz? Miért használtunk öröktüzet? Megígértem, hogy azt soha
többé nem teszem…
Rand összeszorította a szemét, és szorosan megmarkolta
Tai’daishar kantárját. A harci mén végiglépdelt az utcán, a patája
keményre döngölt földön dobbant, egyik a másik után.
Mi lett belőlünk? – suttogta Lews Therin. Megint az lesz a vége,
ugye? Megöljük őket. Mindegyiküket. Mindenkit, akit csak szerettünk.
Újra, újra, újra…
– Újra, újra, újra – suttogta Rand. – Nem számít, ha a világ
megmarad. Átkoztak már épp elégszer, szitokszó volt a Sárkánybérc
és a nevem, de éltek. Itt vagyunk, harcra készen. Újra és újra.
– Rand? – kérdezte Min.
A férfi kinyitotta a szemét. A lány egy pej kancán ügetett
Tai’daishar mellett. Nem hagyhatta, hogy akár ő, akár más
rajtakapja, hogy meginog. Nem volt szabad megneszelniük, milyen
közel áll az összeomláshoz.
Annyi nevet nem tudunk, suttogta Lews Therin. Annyian haltak
meg a kezünk által!
És ez még csak a kezdet.
– Jól vagyok, Min – mondta Rand. – Csak gondolkoztam.
– Az embereken? – kérdezte Min.
Bandar Eban fajárdái emberekkel voltak tele. Rand már nem látta,
milyen színű a ruhájuk, csak azt, hogy milyen kopott. Látta a
pompázatos kelmén a lyukakat, a szitává kopott anyagot, a mocskot,
a foltokat. Bandar Ebanban szinte mindenki menekült volt, vagy így,
vagy úgy. Elkínzott tekintettel néztek fel rá.
Eddig ahányszor csak meghódított egy királyságot, jobb
állapotban hagyta el, mint amilyenben megszerezte. Kitaszított
zsarnokokat döntött meg, háborúknak, ostromoknak vetett véget.
Megsemmisítette a shaidó hódítókat, élelmet hozatott, rendet
teremtett. Ahány országot csak elpusztított, egyszersmind meg is
mentette.
Arad Doman más volt. Élelmet hozatott, de az élelem csak még
több menekültet vonzott ide, és próbára tette a tartalékait. Nemcsak
hogy nem tudott békét adni nekik a seanchanokkal, de lefoglalta az
egyetlen haderejüket, és felküldte, hogy az a Határvidéket felügyelje.
A tenger még mindig nem volt biztonságos. A parányi seanchan
császárnő nem bízott benne. Folytatni fogja a támadásokat, talán meg
is kétszerezi őket.
A domaniakat eltiporja a háború, tönkrezúzatnak az északról rájuk
zúduló trallokok és a délről támadó seanchanok között. És ő magukra
hagyja őket.
Valamiféleképp mintha az emberek is rájöttek volna, mi történik,
és neki nehezére esett rájuk néznie. Éhes szemük vádlón meredt rá:
miért hozol reményt, ha utána hagyod felszáradni, mint a szárazság
idején frissen ásott kutat? Miért kényszerítesz minket, hogy
fogadjunk el urunknak, ha aztán cserbenhagysz?
Flinn és Naeff előrelovagoltak: látta fekete kabátjukat messze
elöl. Nyugodtan ültek a nyeregben, várták, hogy a kísérete a főtérre
érjen. Magas gallérjukon szikráztak a kitűzők. A téren még mindig
csobogott a szökőkút, fényes rézlovak ugrottak fel a fényes
rézhullámok közül. Ezek közül a szótlan domaniak közül ki fogja
tovább fényesíteni a szökőkutat, most, hogy nem lesz uralkodójuk, és
a fél Kereskedőtanácsnak is nyoma veszett?
Az aieljeinek nem sikerült elég tanácstagot felkutatniuk ahhoz,
hogy döntésképes többséget alkossanak. Gyanította, hogy Graendal
eleget ölt meg vagy ejtett foglyul közülük ahhoz, hogy sose
választhassanak már új királyt. Ha a tanács bármelyik tagja elég
csinos volt hozzá, Graendal biztos kis kedvencévé is tette – és akkor
ő végzett vele.
Ó – mondta Lews Therin. Nevek, amiket felvehetek a listára.
Igen…
Bashere léptetett oda mellé. Az öklével dörgölte a bajszát, és
elgondolkozva nézett maga elé.
– Teljesült az akaratod – jelentette.
– Chadmar úrnő? – kérdezte Rand.
– Visszakerült a palotájába – mondta Bashere. – Ugyanez történt a
Kereskedőtanács másik négy tagjával is, akiket az aielek a városban
tartottak fogva.
– Megértették, mit kell tenniük?
– Igen – sóhajtott fel a bajszos vezér –, de nem hinném, hogy
megteszik. Ha engem kérdezel, abban a pillanatban, hogy eltűntünk
innen, úgy rohannak el a városból, mint tolvajok a börtönből, ha
szabadnapos a foglár!
Rand nem válaszolt erre. Azt parancsolta a tanácstagoknak, hogy
nevezzenek ki új tagokat, aztán válasszanak királyt. De Bashere-nak
alighanem igaza volt. Már megkapta a jelentéseket a többi városból,
ahonnan már visszavonta az aiel csapatokat. A vezetőik eltűntek,
menekültek a várt seanchan támadás elől.
Arad Doman királyságának vége volt. Nemsokára összeroskad,
mint egy túlságosan is megrakott asztal. Nem az én problémám,
gondolta Rand, és nem nézett az emberekre. Én minden tőlem
telhetőt megtettem!
Ez nem volt igaz. Bár segíteni akart a domaniakon, valójában
azért jött ide, hogy elbánjon a seanchanokkal, megtudja, mi történt a
királlyal, és levadássza Graendalt. Arról nem is beszélve, hogy amit
lehet, biztosítson a Határvidékből.
– Ituraldéről mi hír? – kérdezte.
– Tartok tőle, semmi jó – felelte Bashere komoran. – Volt pár
kisebb összecsapása a trallokokkal, de ezt már eddig is tudtuk. Az
árnyfattyak mindig gyorsan visszavonulnak, de Ituralde arra
figyelmeztet, hogy valami készül. A felderítői akkora seregeket
láttak, amelyek könnyen lerohanhatnák az övét. Ha a trallokok
odafenn gyülekeznek, akkor alighanem máshol is azt teszik.
Különösen a Résnél.
A Fény égesse meg azokat a határvidékieket! – gondolta Rand.
Velük is kell valamit kezdenem! Nemsokára…
Odaért a térre, meghúzta Tai’daishar kantárját, majd biccentett
Flinnek és Naeffnek.
Erre a jelre mind a ketten jókora Kaput nyitottak a főtéren. Rand
egyenesen Chadmar úrnő palotaudvaráról akart elmenni, de az olyan
lett volna, mintha tolvajként eloson; egyik nap még itt van, a másik
nap már sehol. Legalább azt megadja ezeknek az embereknek, hogy
lássák: elment, és magukra hagyta őket.
Ott tolongtak a járdákon, legalább annyian voltak, mint amikor ő
a városba érkezett. Ha lehet, most még csendesebbek voltak, mint
akkor. Testhez álló ruhás asszonyok, színes kabátos, húzott ingű
férfiak. Sokuknak nem is volt jellegzetesen domani rézbőre. Rand
rengeteg mindenkit a városba csalogatott az élelem ígéretével.
Ideje menni. Megindult az egyik Kapu felé, de utána kiáltott egy
hang:
– Sárkány nagyúr!
Könnyű volt meghallani a hangot, akkora csend borult a tömegre.
Rand megfordult a nyeregben, azt nézte, ki kiált. Egy nyurga fickó
volt az, vörös domani kabátja derékig kigombolva, a V alakú
nyílásban kivillant ráncolt inge. Arany fülbevalója felszikrázott,
ahogy könyökkel vágott magának utat a tömegben. Az aielek
elkapták, de Rand felismerte. Az egyik dokkmester volt. Rand intett
az aieleknek, hogy engedjék, hadd jöjjön közelebb a fickó. Iralin volt
a neve.
Iralin odasietett Tai’daisharhoz. Domani létére szokatlanul simára
borotválta az arcát, és a szeme alatt mély árkok sötétlettek a
kialvatlanságtól.
– Sárkány nagyuram – kezdte halkan, Rand lova mellett állva. –
Az élelem! Megromlott.
– Micsoda? – kérdezte ő.
– Az összes – folytatta a férfi feszült hangon. – Minden hordó,
minden zsák, minden morzsa, ami csak a raktárakban és a tengeri nép
hajóin volt. Nagyuram! Nem csak zsizsikekkel lett tele! Fekete lett és
keserű, és aki eszik belőle, megbetegszik!
– Mind? – ismételte meg Rand döbbenten.
– Mind – erősítette meg Iralin halkan. – Több száz, több ezer
hordó! És hirtelen történt, egy szemvillanás alatt. Az egyik
pillanatban még jó volt, a másikban… nagyuram! Annyian jöttek a
városba, mert azt hallották, itt van élelem! De most semmink
sincsen! Mit tegyünk?
Rand lehunyta a szemét.
– Nagyuram? – kérdezte Iralin.
A Sárkány kinyitotta a szemét, és megsarkantyúzta Tai’daishart.
Ott hagyta a tátott szájjal bámuló dokkmestert, és átlovagolt a
Kapun. Nem tehetett többet. Nem volt hajlandó többet tenni.
Kizárta az eljövendő éhínséget a gondolatai közül. Döbbenetesen
könnyen ment.
Bandar Eban eltűnt a túlságosan is csendes emberekkel
egyetemben. Amint átlépett a Kapun, mindén oldalról ujjongás
harsant körülötte.
Olyan döbbenetes volt, olyan más, hogy elképedve állította meg
Tai’daishart.
Tear terült el előtte. A szélesen elterpeszkedő város a világ
legnagyobbjai közé tartozott, és a Kapu egyenesen az egyik főtérre
nyílt. Asha’manek kis sora köszöntötte a szívéhez emelt ököllel.
Korábban Tearbe küldte őket, hogy felkészítsék a várost az
érkezésére, és megtisztítsák a teret a Kapunyitáshoz.
Az emberek tovább éljeneztek. Több ezren gyűltek össze, és a
Fény lobogói lustán csapkodtak a tömegben magasra emelt, tucatnyi
pózna tetején. Az ünneplés számonkérésként ütötte meg Randet.
Nem érdemelt ekkora dicséretet. Azok után, amit Arad Domanban
tett, semmiképp sem.
Nem állhatok meg, gondolta, és újra megsarkantyúzta
Tai’daishart. A ló patkója itt kockaköveken dobogott, nem eső áztatta
sárban. Bandar Eban nagyváros volt, de Tear egészen más
kategóriába tartozott. Utcák kígyóztak végig a tájon, a házak nagy
részét a falusiak alighanem zsúfoltnak mondták volna, de a teariek
számára ez volt a dolgok rendje. A csúcsos pala- és cseréptetők
szélén sok helyütt férfiak és fiúk kapaszkodtak, hátha jobban látják
az Újjászületett Sárkányt. Az építőkövek is világosabbak voltak
errefelé, mint Bandar Ebanban, és a legtöbb házat kőből emelték.
Talán a város fölött magasló erőd tehetett róla. Tear Köve. Ez volt a
neve. Egy régi kor maradványa, de így is lenyűgöző.
Rand előreügetett. Min és Bashere még mindig a közelében
lovagoltak. A tömeg felujjongott. Olyan hangosak! A közelben
csapkodó zászlók felfeküdtek a szélre, és megmagyarázhatatlanul
összegubancolódtak. A tömeg elején álló férfi, aki a magasba emelte
őket, zavartan húzta le, hogy kibogozza, de szorosan egymásba
fonódtak. A szél szabályos csomót kötött rájuk. Rand szinte észre
sem vette, csak tovább lovagolt. Már rég nem lepte meg, mi
mindenre képes ta’veren természete.
Az azonban meglepte, hogy mennyi külföldit lát a tömegben. Az,
hogy a városban vannak, önmagában még nem volt meglepő: Tear
rengeteg külhonit vonzott, egyaránt szívesen látta a Kelet fűszer- és
selyemkereskedőit, a tengerről érkező porcelánokat, Észak gabonáját
és dohányát, és a mindenhonnan befolyó történeteket. De eddig úgy
találta, hogy a külföldiek várostól függetlenül nem törődtek vele, ha
arra járt.
Ez még azokra a külföldiekre is igaz volt, akik egy másik olyan
országból érkeztek, amit meghódított. Ha Cairhienben volt, a
cairhieniek minden óhaját lesték – de ha Illianben volt, a cairhieniek
kerülték. Talán csak nem szerették, ha arra emlékeztette őket, hogy
az uruk és az ellenségük ura ugyanaz a személy.
Itt viszont nem esett nehezére idegeneket találnia a tömegben. A
tengeri nép sötét bőrű, tiritarka, bő ruhájú szülöttei, hosszú kabátos,
hegyesre viaszozott bajszú murandyiek, szakállas, felhajtott gallérú
illianiek, sápadt, csíkos ruhás cairhieniek. Még egyszerű gyapjúruhás
andori férfiak és nők is voltak! Kevesebb külföldi éljenzett, mint
helyi, de azért ott voltak, és figyeltek.
Bashere a tömeget fürkészte.
– Mintha meg lennének lepve! – Rand azon kapta magát, hogy ezt
mondja.
– Távol voltál már egy ideje – dörgölte meg Bashere a bajszát
elgondolkozva. – A pletykák kétségkívül gyorsabbak a leggyorsabb
nyílvesszőnél is, és jó néhány fogadós regélt arról, hogy meghaltál
vagy eltűntél, hátha akkor mindenki vesz még egy kört.
– A Fényre! A fél életemet azzal töltöm, hogy ezt vagy azt a
pletykát eltapossam! Mikor lesz már vége?
Bashere felnevetett.
– Ha ezt a pletykát sikerül leállítanod, leszállok a lovamról, és
ezentúl kecskeháton ügetek. És belépek a tengeri népbe is!
Rand elhallgatott. A követői tovább özönlöttek át a lyukakon.
Ahogy a saldaeaiak beérkeztek Tearbe, szinte kivétel nélkül
egyenesebben tartották a lándzsájukat, és a lovuk is élénkebben
lépdelt. Az aes sedaiok ugyan nem büszkélkedtek, de kortalan arcuk
kevésbé tűnt fonnyadtnak, és bölcs jóindulattal néztek végig a
tömegen. És az aielek – kutakodó léptük mintha egy árnyalatnyit
óvatlanabb lett volna, az arcuk mintha kissé nyíltabb; mintha
könnyebben megbirkóztak volna az éljenzéssel, mint azokkal a
csendes, vádló domani szempárokkal.
Bashere és Rand oldalra léptetett. Min csendben követte őket.
Úgy nézett ki, mint akinek máshol jár az esze. Cadsuane és Nynaeve
nem voltak a palotában, amikor bejelentette, hogy távozik? Vajon
mire készülhettek? Rand nem feltételezte, hogy együtt vannak. Az a
két nő alig fért meg egy szobában! De akárhogy is, hallani fogják,
hogy elment, és könnyen rátalálnak. Mostantól könnyen meg lehet
már találni. Nem bujkál többet erdei udvarházakban. Nem utazgat
egymaga. Most, hogy Lan és a malkieriek megindultak a Rés felé,
már nem. Nem volt rá ideje.
Bashere a nyitott Kapukat figyelte. Az aielek hangtalanul
özönlöttek át. Egyre jobban kezdték megszokni ezt a fajta utazást.
– Szólni fogsz Ituraldénak? – kérdezte végül Bashere. – Arról,
hogy kivonultál?
– Majd meghallja – felelte Rand. – A küldöncei azt a parancsot
kapták, hogy Bandar Ebanba vigyék a jelentéseket. Hamarosan
megtudja, hogy már nem vagyok ott!
– És ha elhagyja a Határvidéket, hogy újra harcba szálljon a
seanchanokkal?
– Akkor majd lelassítja a seanchanokat – mondta Rand. – És
kevésbé marnak majd a bokámba. Úgy is épp olyan jó hasznát
veszem, mint máshogy!
Az idősebb férfi végigmérte.
– Mit vársz tőlem, Bashere, mit tegyek? – kérdezte Rand halkan.
Az a pillantás kihívás volt, még ha halk is, de ő nem volt hajlandó
törődni vele. A haragja fagyott maradt.
Bashere felsóhajtott.
– Nem tudom – mondta. – Minden úgy össze van kavarodva, és
én sem látom belőle a kiutat! Háborúba indulni a seanchanokkal a
hátunkban, hát, nem nagyon tudok elképzelni rosszabb helyzetet…
– Tudom – mondta Rand, és elnézett a város fölött. – Mire
végzünk, Tear az övék lesz, és talán Illian is. A Fény égessen meg,
szerencsések leszünk, ha nem hódítanak meg mindent egész
Andorig, miközben hátat fordítunk nekik!
– De…
– Azt kell feltételeznünk, hogy Ituralde elhagyja a helyét, amint
hírét veszi a kudarcomnak. Ami azt jelenti, hogy a határvidéki
hadsereggel kell megbirkóznunk következő lépésben. Bármilyen
bajuk van is velem a rokonaidnak, gyorsan túl kell rajta lépniük!
Nincs sok türelmem azokhoz, akik elhagyják a kötelességüket!
Mi is megtettük volna? – kérdezte Lews Therin. Mi kit hagytunk
el?
Csend legyen! – förmedt rá Rand. Menj vissza a nyivákolásodhoz,
te bolond, és hagyj békét nekem!
Bashere elgondolkozva dőlt hátra a nyeregben. Ha arra gondolt,
hogy Rand elhagyta a domaniakat, hát nem szólt egy szót sem. Végül
megrázta a fejét.
– Nem tudom, Tenobia mit akarhat. Lehet, hogy az egész csak
annyi, hogy haragszik rám, amiért ott hagytam, hogy téged
kövesselek, de lehet olyan súlyos követelésük is, mint hogy vesd alá
magad a határvidéki uralkodók akaratának. El sem tudom képzelni,
mi hozhatta ilyen messze őt és a társait a Fertőtől egy ilyen
pillanatban!
– Hamarosan megtudjuk – mondta Rand. – Azt akarom, fogj pár
asha’mant, és derítsd ki, hol táborozik Tenobia meg a többiek! Talán
kiderül, hogy feladták ezt az ostoba masírozgatást, és végre
visszamentek a helyükre!
– Rendben – mondta Bashere. – Előbb hadd verjenek tábort a
csapataim, aztán indulok!
Rand kurtán biccentett, majd elfordította a lovát, és elkezdett
leügetni az utcán. Mindkét oldalt emberek sorakoztak, ujjongva
hajtották tovább. Amikor legutóbb Tearben járt, álruhában érkezett,
bár annak sem volt sok haszna. Bárki, aki ismerte már a jeleket,
tudhatta, hogy a városban tartózkodik. A szokatlan esetek –
összecsomózódó zászlók, az épület tetejéről lezuhanó, sértetlenül
földet érő emberek – csak a kezdeti lépések voltak. A ta’veren hatása
egyre erősödött, egyre nagyobb torzulásokat okozott. És egyre
veszedelmesebbeket.
A legutóbbi látogatásakor Teart lázadók ostromolták, de a város
nem szenvedett. Tear kereskedelme túlságosan is szerteágazó volt
ahhoz, hogy egy ilyen kis apróság, mint hogy ostrom alatt áll,
megzavarja. A legtöbben úgy éltek, mint addig, szinte tudomást sem
vettek a lázadókról. A nemesek játszhatták a kisded játékaikat, amíg
nem borították fel vele a közönséges emberek életét.
Különben is, mindenki tudta, hogy a Kő nem eshet el, hiszen
szinte soha nem esett el. Lehet, hogy az Utazás idejét múlttá tette, de
azoknak a hódítóknak, akik az Egyetlen Hatalom nélkül érkeztek, a
Kő még mindig bevehetetlen akadályt jelentett. Önmagában is
erősebb volt, mint nem egy város – hatalmas fal-, torony- és
erődtömeg, és egyetlen kis repedés sem futott végig a sima
kőfelületen. Voltak benne kohók, raktárak, többezernyi védő, és volt
saját, erődített kikötője is.
És mindennek semmi hasznát nem vennék egy rakenekkel és
damanekkal támadó seanchan sereg ellen.
A tömeg egészen a Kő körül három oldalon körbefutó, széles,
üres térig szegélyezte az utcákat. Mészárszék, mondta a mezőre Lews
Therin.
Itt újabb tömeg éljenezte meg Randet. A Kő kapuja tárva-nyitva
állt, és a fogadóbizottság már ott várta. Darlin – egykor nagyúr, most
Tear királya – egy pompás, hófehér ménen ült. Legalább egy fejjel
alacsonyabb volt Randnél, és fekete szakállát, fekete haját egyaránt
rövidre nyírta. Kiugró orra miatt nehéz lett volna jóképűnek
mondani, de Rand igen éles eszű és becsületes embernek találta.
Végtére is Darlin a kezdetek kezdetétől szembeszállt vele, ahelyett,
hogy csatlakozott volna az ájulós talpnyalókhoz. A nehezen
megnyerhető szövetséges gyakran akkor is biztos szövetséges
maradt, ha az ember nem felügyelte.
Darlin meghajolt előtte. A sápadt képű, kék kabátos, fehér
nadrágos Dobraine egy aranyderesen ült a király mellett.
Kiismerhetetlen volt az arckifejezése, bár Rand gyanította, hogy még
mindig csalódott, amiért olyan kurtán elküldte Arad Domanból.
A Kő Védelmezői felsorakoztak a fal előtt. A kardjukat maguk
előtt tartották, a mellvértjüket és sisakjukat addig fényesítették, míg
kis híján ragyogott. Buggyos kabátujjuk fekete-arany csíkos volt, és a
fejük fölött ott lobogott Tear zászlaja, a félig bíbor, félig arany
mezőben csillogó három ezüst félhold. Rand látta, hogy az erőd
kapuja mögötti tér dugig van katonákkal. Egy részük a Védelmezők
színeit viselte, de mások nem hordtak egyenruhát, csak egy bíbor és
arany szalagot a karjukra kötve. Ők lesznek az újonnan toborzottak,
azok, akiket Darlin a parancsára gyűjtött.
Igazán félelmetes, lenyűgöző látványt nyújtottak. Büszkeséget
ébreszthetett az emberben. Rand Darlin előtt állította meg
Tai’daishart. Balszerencséjére az a pulykakakas Weiramon is
elkísérte a királyt, és ott ült a lován Darlin mögött. Weiramon olyan
ostoba volt, hogy Rand felügyelet nélkül még a szénahordást sem
szívesen bízta volna rá, nemhogy katonai egységeknek vezetését!
Igaz, hogy az alacsony kis emberke bátor volt, de alighanem csak
azért, mert nem volt annyi esze, hogy felfogja a veszedelmek
túlnyomó részét. Weiramon szokás szerint még ostobábban nézett ki
attól, hogy csak félig öltözött bohócnak. A szakállát gondosan
beviaszozta, a haját gondosan úgy fésültette, hogy ne látsszon,
mennyire kopaszodik, és díszes ruhát öltött: a kabátját is,
lovaglónadrágját is úgy szabták, mintha egyenruha lett volna, bár
senki sem hordott ilyen finom anyagokat csatába. Kivéve persze
Weiramont.
Kedvelem, gondolta Lews Therin.
Rand összerezzent. Te nem kedvelsz senkit sem!
Ő legalább őszinte, válaszolta Lews Therin, és felkacagott. Nálam
legalábbis őszintébb, az egyszer szent! Az ember nem választhatja
meg, hogy ostoba-e vagy sem, de azt igen, hogy hű-e! Sokkal
rosszabb követőink is lehetnének!
Rand nem válaszolt. Semmi értelme nem volt vitába szállnia az
őrülttel. Lews Therin minden ok nélkül hozta meg a döntéseit.
Legalább nem ismét valami csinos nőt lesve dudorászott. Az nagyon
zavaró tudott lenni.
Darlin és Dobraine meghajoltak felé, Weiramon utánozta őket.
Mások is álltak persze a király mögött. Caraline úrnő, ahogy azt
várni is lehetett: a karcsú cairhieni nemesasszony épp olyan
szépséges volt, mint ahogy Rand emlékeiben élt. A homlokán egy
fehér opál lógott, az aranyláncot sötét hajába fonta. Rand erővel tépte
el róla a tekintetét. Nagyon hasonlított az unokatestvérére, Moirainere.
Lews Therin persze erre elkezdte sorolni a listát, a legelején
Moiraine nevével.
Rand megacélozta magát, és az elméje mélyén kántáló őrültet
hallgatva végigmérte a csoport többi tagját. Az összes még életben
lévő teari nagyúr és nagyúrnő itt volt, ki-ki a saját lován. A hízelkedő
Anaiyella egy pej lovon ült Weiramon mellett. És… valakinek a
keszkenőjét viselte volna, a férfi színeivel? Ennél azért még őt is
diszkrétebbnek gondolta volna Rand. Torean kimosolygott
tésztaképéből. Kár, hogy épp ő maradt életben, amikor olyan sok
jobb nagyúr halt meg. Simaan, Estenda, Tedosian, Hearne – mind a
négyen lázadtak ellene, ők vezették a Kő elleni ostromot. Most
meghajoltak előtte.
Alanna is ott volt. Rand rá sem nézett. A nő bánatos volt, ezt
érezte a köztük lévő kötésen át is. Legyen is bánatos!
– Sárkány nagyuram – húzta ki magát Darlin a nyeregben –,
köszönöm, hogy elküldted hozzám Dobraine-t a kívánságaiddal! –
Elégedetlenül csengett a hangja. Sietve hadsereget toborzott Rand
sürgető parancsára, aztán a Sárkány arra kényszerítette, hogy hetekig
semmit se tegyen vele. Nem baj, az emberek nemsokára hálásak
lesznek a pár héttel hosszabb kiképzésért.
– A hadsereg készen áll – folytatta Darlin, aztán habozott. –
Készen állunk, hogy Arad Domanba vonuljunk!
Rand biccentett. Eredetileg azt tervezte, Darlint küldi át Arad
Domanba, hogy kivonhassa az aieleket és az asha’maneket, és
máshol használja fel őket. Megfordult, hátranézett a tömegre, és
mintegy mellékesen rájött, miért is olyan sok köztük az idegen. A
külországiak többségét a hadsereg toborozta, és most odabenn
sorakoztak a Kőben.
Talán a téren és az utcákon várakozók nem is azért gyűltek össze,
hogy megéljenezzék őt. Talán azt hitték, hogy a győzelembe induló
seregeket búcsúztatják el.
– Jó munkát végeztél, Darlin király – mondta neki. – Ideje is,
hogy Tearben valaki megtanuljon már engedelmeskedni. Tudom,
hogy az embereid türelmetlenek, de egy kicsit még várniuk kell.
Nyittass nekem szobát a Kőben, és gondoskodj Bashere embereinek
és az aieleknek az elszállásolásáról!
Darlin értetlenül nézett rá.
– Rendben. Ezek szerint nincsen ránk szükség Arad Domanban?
– Amire Arad Domannak szüksége lenne, azt senki sem adhatja
meg – felelte Rand. – A sereged velem fog jönni.
– Természetesen, nagyuram. És… hová indulunk?
– A Shayol Ghulra.

 

 

 

Huszadik fejezet
A LÁNG PECSÉTJE
Egwene csendben ült a sátrában, kezét az ölébe ejtette. Uralkodott
döbbenetén, izzó haragján és a hitetlenségen. A csinos, kövérkés kis
Chesa csendben ült egy párnán a sarokban, békésen hímezgette
Egwene egyik ruháján a szegélyt, és olyan elégedettnek tűnt, amilyen
elégedett ember csak lehetett, most, hogy az úrnője visszatért. A
sátor félreeső, nyugodt helyen állt, a saját kis ligetében az aes sedai
tábor mélyén. Egwene aznap reggel nem volt hajlandó Chesán kívül
más szolgálót beengedni. Még Siuant is elküldette, aki kétségkívül
azért jött, hogy bocsánatot kérjen. Egwene-nek időre volt szüksége,
hogy átgondolja a dolgokat, hogy felkészüljön, hogy megbirkózzon a
kudarccal.
Mert kudarcot vallott. Igen, igaz, hogy mások kényszerítették rá
ezt a kudarcot, de a követői és a barátai voltak! Meg fogják
tapasztalni a haragját ezért a fiaskóért. De először magába kellett
néznie, meg kellett vizsgálnia, mit tehetett volna jobban.
Csak ült a magas támlájú, csigamintásra faragott kartámaszokkal
díszített faszéken. A sátra ugyanolyan állapotban volt, mint amikor
itt hagyta: az asztal rendben, a takaró összehajtva, a párnák a
sarokban. Chesa alighanem rendszeresen leporolta őket. Mint egy
múzeum, ahol a gyerekeknek bemutatják a régvolt időket.
A lehető leghatározottabb volt, ahányszor csak találkozott
Siuannal Tel’aran’rhiodban, és a nő mégis elment érte az akarata
ellenére. Talán túlságosan is sokat titkolódzott. A titkolódzás
veszélyes lehetett. Az okozta Siuan bukását is. A nő túl sok időt
töltött a Kék ajah kémhálózatát felügyelve, és megszokta, hogy
szűkmarkúan bánjon az információval: úgy osztogatta, mint zsugori a
munkabért. Ha a többiek tudták volna, milyen fontos dolgokon
munkálkodik, talán nem döntöttek volna úgy, hogy ellene fordulnak.
Egwene végigfuttatta az ujját az övére kötött sima, szoros
táskácskán. Egy hosszú, vékony tárgy volt benne, titokban emelte el
a Fehér Toronyból aznap reggel.
Ugyanabba a csapdába esett volna, mint Siuan? Megvolt a
veszélye. Végtére is a nő tanította! Ha részletesebben elmagyarázta
volna, milyen jól halad a munkája a Fehér Toronyban, talán
megtartóztatták volna magukat a többiek?
Nehéz volt egyensúlyban maradnia. Az amyrlinnek rengeteg titkot
meg kellett tartania. Ha átlátszó, elveszíti a fennhatóságát. De
Siuannal igenis őszintébbnek kellett volna lennie. A nő túlságosan is
megszokta, hogy magától cselekedjen. Árulkodó jel lehetett volna,
hogy megtartotta az álom ter’angrealt a Csarnok tudta és kívánalma
ellenére is. De ő annak még örült, és öntudatlanul is arra biztatta
Siuant, hogy szálljon szembe a fennhatósággal.
Igen, ő is hibázott. Nem okolhatja csak Siuant, Bryne-t és
Gawynt. Nyilván elkövetett más hibákat is: később még részletesen
meg kell majd vizsgálnia a cselekedeteit.
Egyelőre viszont súlyosabb problémával kellett megküzdenie.
Katasztrófa sújtott le rájuk. És a siker küszöbén elragadták a Fehér
Toronyból. Mit tehetne? Nem kelhetett fel, hogy elgondolkozva
járkáljon fel-alá. A fel-alá járkálással csak elárulta volna, hogy
ideges és dühös, és megtanulta már, hogyan legyen nyugodt minden
körülmények között. Nehogy véletlenül rossz szokásokat vegyen fel.
Ülve maradt hát, a kezét a karfára tette, derékrészen zöld és sárga
mintás, finom selyemruhája könnyedén omlott a térdére.
Olyan furcsának érezte a ruhát. Olyan helytelennek. A fehér
novíciaruhát ugyan rákényszerítették, de a maga módján az ellenállás
jelképe lett. Az, hogy most kibújt belőle, azt jelentette, feladja az
ellenállást. Fáradt volt, érzelmileg és testileg egyaránt. Nem pihente
még ki az éjjeli csatát. De nem hagyhatta, hogy ez legyőzze. Nem ez
lett volna az első közel átalvatlan éjszakája nagy döntések, nagy
gondok előtt.
Azon kapta magát, hogy a karfán dobol. Nehezen, de abbahagyta.
Most már sehogy sem térhetett vissza novíciaként a Fehér
Toronyba. Az ellenállása csak azért működött, mert ő volt a fogoly
amyrlin. Ha most önként visszamenne, vagy behódolásnak, vagy
gőgnek tűnne. Ráadásul Elaida most már egészen biztosan
kivégeztetné.
Úgyhogy megakadt, épp, mint amikor annak idején elfogták a
Fehér Torony ügynökei. A fogát csikorgatta. Egykor tévesen azt
hitte, hogy az amyrlineket nem dobálja olyan könnyedén a Minta
kiszámíthatatlan szeszélye. Neki irányítania kellett volna! Mindenki
más csak reagált, de az amyrlin maga volt a cselekvés asszonya!
Egyre inkább kezdett rájönni arra, hogy az amyrlin élete sem
olyan más. Az élet egy vihar, a tehenészlányoknak éppúgy, mint a
királynőknek. A királynők egyszerűen csak jobban tudtak úgy tenni a
legnagyobb viharban is, mintha uralnák a helyzetet. Ha ő néha
szobornak tűnt, akit nem ingatnak meg a szelek, az csak azért volt,
mert tudta hogyan hajoljon neki a szélnek. Ettől úgy tűnt, mintha
uralná is.
Nem. Nem csak úgy tűnt. Az amyrlin igenis jobban uralta a
helyzetet, már csak azért is, mert uralta saját magát, és kívül tartotta a
vihart. Meghajolt a pillanat kényszere előtt, de mindig átgondolta a
cselekedeteit. Logikusnak kellett lennie, mint egy Fehérnek,
átgondoltnak, mint egy Barnának, szenvedélyesnek, akár egy
Kéknek, döntésképesnek, mint egy Zöldnek, irgalmasnak, akár egy
Sárgának, és diplomatikusnak, mint egy Szürkének. És igen, ha úgy
hozta a szükség, bosszúszomjasnak, akár egy Pirosnak.
Novíciaként nem térhetett vissza a Fehér Toronyba, és nem
várhatott tovább a tárgyalásokkal. Most már, hogy a seanchanok elég
merészek lecsapni a Fehér Toronyra, hogy Rand felügyelet nélkül
garázdálkodik, hogy a világ káoszba süllyedt, és az Árnyék már az
Utolsó Csatára gyűjti a csapatait, most már nem. Nehéz döntés előtt
állt. Volt egy ötvenezer fős, friss serege, és a Fehér Torony hihetetlen
csapást szenvedett el. Az aes sedaiok kimerültek lesznek, a Torony
őrsége megtört, megsebzett.
Pár nap múlva végeznek a Gyógyításokkal, és a nők is kipihenik
magukat. Nem tudta, hogy Elaida túlélte-e a támadást, vagy sem, de
azzal a feltételezéssel kellett dolgoznia, hogy még mindig ő az úr.
Ennek tükrében nem volt sok választása.
Tudta, mi az egyetlen helyes döntés. Nem volt rá ideje, hogy
kivárja, hogy a Fehér Toronyban lévő nővérek meghozzák a helyes
döntést; rájuk kell kényszerítenie, hogy elfogadják.
Remélte, hogy idővel megbocsát majd neki a történelem.
Felkelt, kitárta a sátor ajtaját, és megdermedt. Egy férfi ült a
földön, pontosan előtte.
Gawyn talpra kecmergett. Éppolyan jóképű volt, mint amilyennek
az emlékeiben élt. Nem volt csodaszép, mint a féltestvére. Gawyn
sokkal szilárdabb volt, sokkal valósabb. És meglepő módon most ez
tette sokkal vonzóbbá Egwene számára, mint amilyennek Galadot
valaha is látta. Galad olyan volt, mint egy valóságon túli lény, mint
egy legenda, egy mese hőse. Mint egy üvegszobor az asztalon:
szemkápráztató, de érinthetetlen.
Gawyn más volt. Jóképű – ragyogó vörösesszőke hajjal, gyengéd
szemekkel… Galad sosem aggódott semmi miatt, Gawynt viszont
épp az tette olyan valódivá, hogy törődött a dolgokkal. És az, hogy
képes volt hibázni, sajnos.
– Egwene – mondta. Megigazította a kardját, és leporolta a
nadrágját. A Fényre! Csak nem itt aludt, a sátra előtt? A nap már
félúton járt dél felé. Igazán el kellett volna mennie rendesen pihenni
egyet!
Elfojtotta a férfi iránt érzett aggodalmát és törődését. Nem most
volt itt az ideje, hogy szerelmes kislányt játsszon.
– Gawyn – köszöntötte, és felemelte a kezét, ahogy a fiú felé
lépett. – Még nem gondolkoztam rajta, mihez kezdjek veled. Más
dolgok igénylik a figyelmem. Összegyűlt a Csarnok, ahogy kértem?
– Azt hiszem – felelte Gawyn, és a tábor közepe felé fordult.
Egwene alig látta a Csarnok hatalmas sátrát a fáktól.
– Akkor meg kell jelennem előttük – mondta ő, és mély levegőt
vett. Megindult előre.
– Nem – lépett elé Gawyn. – Egwene, beszélnünk kell!
– Később.
– Nem, nem később! Hónapok óta erre várok! Tudnom kell, mi
van kettőnk közt! Tudnom kell, hogy te…
– Hagyd abba! – csattant fel a lány.
Az ifjú megdermedt. Egwene nem hagyhatta, hogy meghassa ez
az izzó szempár, a Fény égesse meg! Most nem!
– Azt mondtam, hogy nem gondoltam végig, hogy állok veled –
mondta hűvösen. – Komolyan gondoltam.
Az ifjú megfeszítette az állát.
– Nem hiszem el ezt az aes sedai nyugalmat, Egwene – jelentette
ki. – Nem, mert a szemed sokkal őszintébben szól! Feláldoztam
érted…
– Feláldoztad? – szakította félbe Egwene, és hagyta, hadd látsszon
egy kicsit, milyen dühös. – És azzal mi van, amit én áldoztam fel,
hogy újjáépítsem a Fehér Tornyot? Az áldozataimról, amiket
kifejezett akaratom ellenére aláaknáztál? Siuan nem mondta neked,
hogy határozottan megtiltottam, hogy megmentsetek?
– De – felelte a férfi lágyan. – De aggódtunk érted!
– Nahát, és épp ez az aggódás lett volna az az áldozat, amit meg
kellett volna hoznotok értem, Gawyn! – mondta a lány
elkeseredetten. – Nem érted, milyen bizalmatlan voltál velem? Hogy
bízhatnék meg benned, ha csak azért képes vagy ellenszegülni
nekem, mert neked úgy kényelmesebb?
Az ifjú láthatóan nem szégyellte magát, csak kicsit értetlennek
tűnt. Ez valójában jó jel volt – amyrlinként olyan emberre volt
szüksége, aki kimondja a véleményét. Négyszemközt. De a
nyilvánosság előtt olyan emberre volt szüksége, aki támogatja.
Gawyn tényleg ezt sem értette meg?
– Szeretsz, Egwene – makacsolta meg magát az ifjú. – Látom
rajtad!
– A nő szeret – felelte ő –, de az amyrlin halálosan dühös rád!
Gawyn, ha velem akarsz lenni, ugyanúgy az amyrlinnel is kell
lenned, mint a nővel. Azt hittem, hogy te, akit végtére is Andor
kardnagyhercegének neveltek, képes vagy ezt felfogni.
Az ifjú elfordította a tekintetét.
– Nem hiszed el, ugye? – kérdezte a lány.
– Mit?
– Hogy én vagyok az amyrlin – mondta Egwene. – Nem fogadod
el a rangomat.
– Próbálom – nézett vissza rá a fiú. – De vér és hamu, Egwene!
Amikor elváltunk, még csak beavatott voltál, és annak azért nem volt
olyan sok ideje! Most meg amyrlinné neveztek ki? Nem is tudom,
mire véljem ezt az egészet!
– És tényleg nem érted, hogy ez a bizonytalankodásod mindent
aláaknáz, amit együtt elérhetnénk?
– Meg tudok változni. De segítened kell.
– Épp ezért csak később akartam veled beszélni – mondta
Egwene. – Most pedig továbbengednél?
Az ifjú láthatóan vonakodva állt félre.
– Még nem zártuk le ezt a beszélgetést! – figyelmeztette a lányt. –
Végre sikerült valamiben döntenem, és addig fogom űzni, amíg meg
nem szerzem!
– Rendben – ment el mellette Egwene. – Ezen most nem
töprenghetek. Mennem kell, hogy megparancsoljam általam kedvelt
embereknek, hogy mészároljanak le más, általam kedvelt embereket.
– Ezek szerint megteszed? – kérdezte a háta mögött Gawyn. –
Sokat találgatnak a táborban: hallottam, bár ma reggel alig
mozdultam el innen. Egyesek szerint parancsba fogod adni Brynenek,
hogy támadja meg a várost!
Egwene habozott.
– Az nagy kár lenne – jegyezte meg az ifjú. – Tar Valon nem
érdekel, de azt hiszem, tudom, milyen érzés lenne neked elrendelned
a támadást!
A lány visszafordult hozzá.
– Megteszem, amit meg kell tennem, Gawyn – mondta, és az ifjú
szemébe nézett. – Az aes sedaiok és a Fehér Torony érdekében.
Akkor is, ha fáj. Akkor is, ha megszakad a szívem. Megteszem, amit
tennem kell. Mindig megteszem.
Gawyn lassan biccentett. Egwene tovább ment a tábor közepén
emelkedő sátor felé.
– Te tehetsz az egészről, Jesse – jelentette ki Adelorna. Még
mindig vörös volt a szeme: előző éjjel elvesztette az egyik őrzőjét.
Sokan jártak így. De kemény volt, szívós, mint egy véreb, és
elhatározta, hogy nem mutatja ki a fájdalmát.
Jesse Bilal az egrestea csészéjén melengette a kezét, és nem ugrott
a sértésre. Adelorna kérdése elkerülhetetlen volt. És talán tényleg
megérdemelte, hogy vádolták. Persze mind megérdemelték, vagy
így, vagy úgy. Kivéve talán Tsutamát, aki akkor még nem volt az
ajahja feje. Részint ezért nem is hívták el a nőt erre a találkozóra.
Részint pedig azért nem, mert a Piros pillanatnyilag nem volt túl
népszerű a többi ajah körében.
A zsúfolt kis szobácska alig volt elég nagy ahhoz, hogy elférjen
benne az öt szék és a fal mellett a kis kerek hasú kályhácska, amiből
megnyugtatóan áradt a meleg. Asztal nem volt a szobában, de rendes
kandalló sem. Épphogy elfért benne öt nő. A világ legnagyobb
hatalmú öt nője. És most nagyon úgy tűnt, egyben az öt legostobább.
Aznap, a Fehér Torony történelmének legnagyobb katasztrófáját
követő reggel szánalmas állapotban volt a kis társaság. Jesse
végignézett a mellette ülő nőkön. Ferane Neheran – a Fehér Első
Érvelője – alacsony, zömök kis nőcske volt, aki Fehér létére
meglepően sokszor inkább temperamentumosnak, mint ésszerűnek
tűnt. Például most is. Mogorván ült, a karját szorosan összefonta.
Még a teát sem fogadta el.
Mellette Suana Dragand foglalt helyet, a Sárga ajah Első Szövője.
Nyurga nő volt, csont és bőr, de hajlíthatatlan jellem. Adelorna, aki
az imént megvádolta őt, mellette ült. Ki okolhatta volna a
kapitánytábornokot, hogy haragszik? Elaida nyilvánosan
megvesszőztette, és előző éjjel kis híján meghalt a seanchan
támadásban. A karcsú nő szokatlanul csapzottnak tűnt. A haját
kontyba húzta hátra, és halvány ruhája gyűrötten lógott rajta.
Az utolsó nő a szobában Serancha Colvine volt, a Szürke ajah
Főírnoka. Világosbarna haja volt, húzott kis arca, és folyamatosan
úgy nézett maga elé, mintha épp valami nagyon savanyúba harapott
volna. Ez a vonása ma valahogy még jobban kiélesedett.
– Van benne valami, Jesse – szólt Ferane; logikusan magyarázó
hangja ellentétben állt nyilvánvaló sértettségével. – Te javasoltad ezt
az útvonalat!
– Az azért elég erős megfogalmazás volna, hogy „javasoltam” –
kortyolt bele Jesse a teájába. – Egyszerűen csak megemlítettem, hogy
a Torony néhány… kevésbé hozzáférhető feljegyzésében említenek
olyan időszakokat, amikor az ajahok fejei uralkodtak az amyrlin
helyett. – Az ajahok fejei mind tudtak a könyvtár tizenharmadik
részlegéről, bár csak akkor látogathatták, ha maguk is ülnökök
voltak. Ez persze nem akadályozta meg őket abban, hogy elküldjék
az ülnökeiket, ha információra volt szükségük. – Lehet, hogy én
voltam a hírnök, de a Barnákra gyakorta vár ez a szerep. Nem
emlékszem rá, hogy különösebben haboztatok volna, hogy
rákényszerüljetek erre az útvonalra!
Ezt pár oldalpillantás követte, és mindenki kihasználta az
alkalmat, hogy alaposan megvizsgálja teáscsészéje tartalmát. Igen,
mindegyikükre célzott, és mind értették is. Jesse nem volt hajlandó
egymaga vállalni a felelősséget ezért a katasztrófáért.
– Nincs sok értelme felelőst keresni – próbált Suana enyhíteni a
dolgon, bár az ő hangja is keserűen csengett.
– Engem nem lehet ilyen könnyen félresöpörni! – mordult fel
Adelorna. Néhányan szomorúsággal reagáltak az őrzőjük
elvesztésére, mások dühvel. Nem volt kérdés, Adelorna melyik
csoportba tartozhat. – Súlyos, roppant súlyos hiba történt! A Fehér
Torony lángokban áll, az amyrlint betolakodók fogták el, és az
Újjászületett Sárkány még mindig béklyó nélkül rója a földet! Az
egész világ tudni fog a szégyenünkről!
– És ezen miben segít, ha egymást okoljuk? – kérdezett vissza
Suana. – Annyira gyerekesek lennénk, hogy egész reggel itt
civódunk, melyikünket kellene felakasztani, és hiába próbálunk
kibújni tulajdon felelősségünk alól?
Jesse magában hálát adott a csontos Sárga szavaiért. Persze Suana
volt az első, aki a terve mellé állt. Ő lett volna a következő, akit átvitt
értelemben felakasztanak.
– Van némi igazsága – kortyolt bele Serancha a teájába. –
Legalább nekünk békében meg kell férnünk. A Toronynak vezetőkre
van szüksége, és a Csarnok erre nem lesz alkalmas!
– Ez is részint a mi hibánk – ismerte be Ferane szédelegve.
Az volt hát. Olyan zseniális tervnek tűnt! Az nem az ő hibájuk
volt, hogy a Torony kettéhasadt, és olyan sokan menekültek el, vagy
hogy a lázadók új amyrlint választottak. De több lehetőséget is
kínált. Az elsőt volt a legegyszerűbb megvalósítani: ülnököket kellett
küldeniük a lázadókhoz, hogy a mielőbbi békülés felé kormányozzák
őket. A legfiatalosabb ülnököket választották ki, és azok, akik a
Toronyban a helyükre kerültek, csak rövid ideig szolgáltak volna. Az
ajahok biztosak voltak benne, hogy a lázadás kicsiny hullámait
könnyedén elsimítják.
Nem vették elég komolyan ezt az egészet. Ez volt az első hibájuk.
A második sokkal súlyosabb volt. Valóban akadtak a múltban olyan
időszakok, amikor az ajahok fejei – és nem az Amyrlin-trón, és nem
a Torony Csarnoka – vezették az aes sedaiokat. Természetesen
titokban, de roppant sikeresen. Hiszen Cemaile Sorenthaine
uralkodása is tökéletes katasztrófa lett volna, ha az ajahok fejei nem
lépnek közbe!
Nagyon hasonlónak tűnt a helyzet. Az Utolsó Csatához vezető
időszak különleges volt, különleges figyelmet érdemelt. Nagy
tapasztalatú, racionális, bölcs asszonyok figyelmét. Olyan
asszonyokét, akik bizalmasan meg tudták egymással beszélni, mit
lépjenek, anélkül, hogy beleragadtak volna a Csarnok vitáiba.
– Szerintetek hol rontottuk el? – kérdezte Serancha halkan.
A nők elhallgattak. Egyikük sem akarta hangosan bevallani, hogy
a terv kudarcot vallott. Adelorna hátradőlt a székében, keresztbe
fonta a karját: még füstölgött, de legalább már nem vádaskodott
összevissza.
– Elaida volt a gond – mondta Ferane. – Sosem volt valami…
ésszerű.
– Egy fényverte katasztrófa volt az a némber, nem más! – morogta
Adelorna.
– Nem csak ez volt a baj – ismerte be Jesse. – Az, hogy
irányítható ülnököket választottunk azok helyére, akiket a
lázadókhoz küldtünk, jó döntés volt, de kicsit talán feltűnőbb a
kelleténél. A tulajdon ajahjaink tagjai is gyanakodni kezdtek. Tudom,
hogy a Barnák közt sokan tettek rá megjegyzést. Egyáltalán nem
voltunk olyan feltűnésmentesek, mint hinni szerettük volna.
Serancha biccentett.
– Összeesküvés szaga volt a dolognak – mondta. – Ettől kevésbé
bíztak bennünk. És aztán ott voltak a lázadók is. Sokkal nehezebbnek
bizonyult irányítani őket, mint azt feltételeztük.
Erre mindenki bólogatni kezdett. Jesséhez hasonlóan ők is azt
hitték, hogy megfelelő irányítással a lázadók visszatalálnak a
Toronyhoz, és bocsánatért esedeznek. Az egész megosztottságnak
vége kellett volna érnie úgy, hogy nem esik nagyobb baj, csak pár
nővér gőgje sérül.
De arra nem számítottak, hogy milyen kitartás, milyen
hatékonyak lesznek a lázadók. Egy teljes hadsereg jelenik meg Tar
Valon körül egy hóvihar közepén? Amit a kor egyik legnagyobb
katonai lángelméje vezet? Új amyrlinnel és idegesítően hatékony
ostromzárral? Erre ki számított volna? És némelyik ülnök, akit még
ők küldtek ki, egyre inkább a lázadók oldalán állt, mint a Fehér
Toronyén!
Nem lett volna szabad hagyunk, hogy Elaida feloszlassa a Kék
ajahot! – gondolta Jesse. Akkor talán a Kékek hajlandóak lettek
volna visszatérni, ha ez nem történik meg. De ez akkora szégyen
volt, hogy megmakacsolták magukat. A Fény volt a megmondhatója,
hogy ez milyen veszélyes: épp elég történelmi beszámoló részletezte,
milyen megátalkodottak tudnak lenni a Kékek, ha keresztül akarják
vinni az akaratukat; különösen, ha sarokba szorítják őket!
– Azt hiszem, itt az ideje beismernünk, hogy remény sincs
megmenteni a tervünket – jelentette ki Suana. – Egyetértetek?
– Egyetértek – vágta rá Adelorna.
Egyesével rábólintottak a többiek is, és Jesse is követte a
példájukat. Még ebben a kis szobában is nehezére esett beismerni,
hogy hibázott. De itt volt az ideje leírni a veszteséget, és nekilátni az
újjáépítésnek.
– Ez problémákat vet fel – folytatta Serancha most már
nyugodtabb hangon. A többiek is magabiztosabbnak tűntek. Nem
bíztak egymásban ők öten, de még mindig sokkal közelebb álltak
hozzá, mint bármelyik valós hatalommal bíró csoport a Csarnokban.
– Óvatosnak kell lennünk – tette hozzá Ferane. – A
megosztottságnak véget kell vetni!
– A lázadók Elaida ellen lázadtak – mondta Adelorna. – Ha már
nem ő az amyrlin, akkor mi ellen lázadnak?
– Cserbenhagyjuk? – kérdezte Jesse.
– Megérdemli – köpte Adelorna. – Egyfolytában azt ismételgette,
hogy a seanchanok nem jelentenek fenyegetést ránk nézve. Most
személyesen is megfizet az ostobaságáért!
– Elaidát már nem menthetjük meg – tette hozzá Ferane. – Ezt
már megvitatta a Csarnok is. Az amyrlint eltemették a seanchan
foglyok sűrűjében, és sem a forrásaink, sem az értesüléseink
nincsenek meg a kiszabadításához.
Arról nem is beszélve, hogy egyikünk sem vágyna rá, tette hozzá
magában Jesse. Azok közül az ülnökök közül, akik ezeket az érveket
felvetették a Csarnokban, épp elegen kaptak büntetést Elaidától. Ő
nem tartozott közéjük, de abban egyetértett velük, hogy Elaida
megérdemelte, amit kapott – ha másért nem is, hát azért, ahogy
egymás torkának ugrasztotta az ajahokat.
– Akkor viszont kell a helyére valaki – szólt Serancha. – De ki?
– Erős asszony kell – mondta Suana. – De olyasvalaki, aki
Elaidával ellentétben óvatos. Valaki, aki köré odagyűlnének a
nővérek!
– Mit szóltok Saerin Asnobarhoz? – kérdezte Jesse. – Mostanában
igen nagy bölcsességről tett tanúbizonyságot, és igen népszerű!
– Persze, hogy te egy Barnát választanál! – vádolta Adelorna.
– És miért is ne? – nézett rá sértetten Jesse. – Gondolom, ti is
hallottátok, milyen hatékonyan átvette a tegnap éjjeli támadáskor a
parancsnokságot?
– Seaine Herimon is egy ellenálló csapat feje volt – mondta
Ferane. – Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy olyasvalaki vezesse a
Tornyot, akit nem vakítanak el az érzelmei! Valaki, aki ésszerűen
irányítana!
– Butaság – mondta Suana. – A Fehérek túl érzelemmentesek, és
nem akarjuk elidegeníteni a nővéreket! Össze akarjuk kötni őket!
Meg akarjuk Gyógyítani a Tornyot! Miért is ne, egy Sárga…
– Mindannyian elfeledkeztek valamiről – vetette közbe Serancha.
– Mire van most szükségünk? Megegyezésre. A Szürke az az ajah,
amelyik évszázadokon át fejlesztgette a tárgyalás művészetét. Ki
lehetne rá alkalmasabb, hogy megbirkózzon egy megosztott
Toronnyal, és magával az Újjászületett Sárkánnyal?
Adelorna megragadta a széke karfáját, és kihúzta magát. A
többiek is egyre feszültebbek lettek. Adelorna már ki is nyitotta a
száját, de Jesse félbeszakította.
– Elég! – csattant fel. – Ugyanúgy civakodunk mi is, mint a
Csarnok tette egész reggel? Mindegyik ajah a saját tagját próbálja
előtérbe tolni, a többiek pedig gondolkozás nélkül elvetik?
Ismét csend borult a szobára. Igaza volt: a Csarnok órákon
keresztül ülésezett, és nem sokkal előbb vonult csak vissza egy
rövidke szünetre. Egyik ajah sem állt még a közelében sem, hogy
elég szavazatot szerezzen a jelöltjének. Az ülnökök nem álltak volna
ki senki mellett, aki nem a saját ajahjuk tagja, túl nagy volt a
széthúzás. A Fényre, micsoda káosz!
– Az lenne a legjobb, ha ötünk közül lenne valaki – mondta
Ferane. – Annak lenne a legtöbb értelme.
Mind az öten egymásra néztek, és Jesse látta a szemükben a
választ a kérdésre. Ők voltak az ajahok fejei, a világ legnagyobb
hatalmú asszonyai. Jelenleg nagyjából kiegyenlített volt köztük a
viszony, de bár a többségnél jobban bíztak egymásban, fel sem
merülhetett, hogy bármelyikük is hagyná, hogy egy másik ajah feje
emelkedjen fel az Amyrlin-trónra. Túl sok hatalom összpontosulna
annak a személynek a kezében. Az előző tervük kudarca igencsak
megtépázta a bizalmukat.
– Ha nem döntünk hamarosan – jegyezte meg Suana –, majd a
Csarnok dönt helyettünk!
– Ugyan már! – intett Adelorna. – Olyan megosztottak, hogy
abban sem értenének egyet, milyen színű az ég! Az ülnököknek
fogalmuk sincs róla, mit csinálnak!
– Szerencsére nem mindenki választott olyan ülnököket, akik túl
fiatalok ahhoz, hogy a Csarnokban üljenek – jegyezte meg Ferane.
– Tényleg? – nézett rá Adelorna. – És hogy is oldottad meg?
Hogy saját magadat választottad ülnöknek?
Ferane szeme elkerekedett dühében. Nem volt jó ötlet felbőszíteni
ezt a nőt.
– Mindannyian követtünk el hibákat – vetette közbe Jesse sietve.
– Sok furcsa választásunk volt. Olyan nőket akartunk, akik azt teszik,
amit mondunk nekik, ehelyett egy csapat beképzelt, veszekedő
gyereket kaptunk, akik túlságosan is éretlenek ahhoz, hogy
befolyásolhassuk őket!
Adelorna és Ferane látványosan nem néztek egymásra.
– Ettől a probléma még fennáll – mondta Suana. – Amyrlinre van
szükségünk. A sebeket mihamarabb el kell kezdeni begyógyítani,
bármibe kerüljön is!
Serancha megrázta a fejét.
– Őszintén szólva egyetlenegy olyan nő sem jut az eszembe, aki
mellé kellően sok ülnök felsorakozna!
– Én tudok valakit – mondta Adelorna halkan. – Ma már többször
is emlegették a Csarnokban. Tudjátok, kiről beszélek! Fiatal, és
szokatlanok a körülmények, de pillanatnyilag minden szokatlan.
– Nem is tudom – ráncolta a homlokát Suana. – Említették, igen,
de olyanok, akiknek nem bízom a motivációiban.
– Saerin meglehetősen jó véleménnyel van róla – ismerte be Jesse.
– Túl fiatal – mondta Serancha. – Nem épp most szidalmaztuk
magunkat, amiért a kellő tapasztalat híján lévő ülnököket
választottunk?
– Valóban fiatal – jegyezte meg Ferane –, de el kell ismerni, van
benne valami… stílus. Nem hinném, hogy az egész Toronyban bárki
olyan hatékonyan lépett fel Elaida ellen. Ráadásul milyen helyzetben
volt közben!
– Hallottátok a jelentéseket arról, hogy viselte magát a támadás
alatt – mint Adelorna. – Megerősíthetem őket. Szinte végig ott
voltam vele!
Jesse erre összerezzent. Egész eddig nem jött rá, hogy Adelorna
fenn volt a huszonkettediken a harc alatt.
– De egy része azért biztos csak túlzás!
Adelorna komoran rázta meg a fejét.
– Nem. Nem az. Hihetetlennek hangzik, de… de megtörtént.
Minden.
– A novíciák szinte istenítik – mondta Ferane. – Ha az ülnökök
nem állnak ki egy másik ajah tagja mellett, mit szólnának valakihez,
akinek sosem volt ajahja? Egy olyan nőhöz, akinek ráadásul
bármilyen alaptalanul is, de van már némi tapasztalata azon a
poszton, amiről beszélünk?
Jesse azon kapta magát, hogy bólogat. De mivel érdemelt ki az
ifjú lázadó ilyen mély tiszteletet Ferane-től és Adelornától is?
– Nem vagyok biztos a dologban – mondta Suana. – Újabb
elsietett döntésnek érzem!
– Nem te magad mondtad, hogy bármi áron meg kell
gyógyítanunk a Tornyot? – kérdezte Adelorna. – Tudsz ennél jobb
megoldást arra, hogy visszahozzuk a lázadókat? – Seranchához
fordult. – Mi a legjobb módja egy sértett megbékéltetésének? Nem
az, ha engedünk neki, és ezzel beismerjük, hogy helyesen
cselekedett?
– Van benne igazság – ismerte be Suana. Elfintorodott, és egy
kortyra felhajtotta a maradék teát. – A Fényre, igaza van, Serancha!
Nincs más választásunk!
A Szürke egyesével a szemükbe nézett.
– Ugye nem vagytok olyan ostobák, hogy azt higgyétek, ezt a nőt
is az orránál fogva vezethetjük? Nem megyek úgy bele a dologba, ha
újabb bábot akarunk a nyakunkba ültetni. Az a terv kudarcot vallott!
Csúfos kudarcot!
– Nem hinném, hogy még egyszer olyan helyzetben találjuk
magunkat – mosolyodott el halványan Ferane. – Ez a nő… nem az a
típus, akit irányítani lehetne. Nézd csak meg, Elaida megkötéseivel
hogy bánt!
– Igen. – Jesse tulajdon megdöbbenésére azon kapta magát, hogy
helyesel. – Nővéreim, ha ebben egyetértünk, nem álmodozhatunk
róla tovább, hogy mi irányítunk az árnyékok közül. Akár hasznunkra,
akár kárunkra, de erős amyrlint választunk!
– Én a magam részéről – mondta Adelorna –, csodálatos ötletnek
tartom. Már rég itt volt az ideje!
A többiek egyesével biccentettek.
Siuan mozdulatlanul állt egy kis fa ágai alatt. A fát teljesen
elnyelte a tábor, és az árnyéka kedvelt ebédlőhellyé vált a
beavatottak és novíciák között. Most épp egy lány sem eszegetett a
tövében. A nővérek meglepően józanul ellátták mindet valamiféle
feladattal, hogy ne gyülekezzenek szájtátva a sátor körül, ahol a
Csarnok épp ülésezett.
Siuan hát egymaga állt ott, és nézte, ahogy Sheriam becsukja a
hatalmas sátor vászonlapjait. Most, hogy Egwene visszatért, ő is
jelen lehetett az ülésen. Könnyen érezni lehetett a hallgatózás elleni
védőkörök megfonását. Az ülést a Láng pecsétje védte, kizárták a
kíváncsi füleket.
Egy kéz zuhant a vállára. Nem rezzent össze: érezte, hogy Bryne
közeleg. A tábornok halkan lépdelt, bár semmi szükség nem volt rá.
Kiváló őrző lesz belőle!
A férfi odalépett mellé, a kezét még mindig kényelmesen a vállán
nyugtatta, és Siuan megengedte magának azt a fényűzést, hogy egy
aprócskát lépjen felé. Jólesett neki a férfi magassága, zömöksége.
Mint a tudat, hogy hiába viharos az ég, hiába őrjöng a tenger, a
csónak nem szivárog, és a vitorlát a legerősebb vászonból varrták.
– Mit gondolsz, mit mond nekik? – kérdezte Bryne halkan.
– Őszintén szólva, fogalmam sincs róla. Lehet, hogy az
elcsendesítésemet követeli!
– Azt azért nem hinném – vélte a férfi –, nem az a bosszúálló
típus. Ráadásul tudja, hogy azért tetted, amit tettél, mert úgy érezted,
nincs más választásod. Érte.
Siuan elfintorodott.
– Senki sem szereti az engedetlenséget, és az amyrlin mindenki
másnál rosszabbul tűri. Igazad van, hogy talán nem nyilvánosság
előtt szid össze, de tartok tőle, eljátszottam a bizalmát!
– És megérte?
– Igen – felelte a nő. – Nem mérte fel, milyen közel áll ahhoz,
hogy elveszítse az ittenieket. Ráadásul nem tudhattuk, hogy
biztonságban lesz a Toronyban a támadás folyamán. Ha van valami,
amit a Fehér Toronyban töltött időben megtanultam, az az, hogy a
tervezésnek és a gyűjtésnek is van ideje, de a cselekvésnek is. Nem
lehet mindig kivárni, hogy az ember biztos legyen.
– És az ár többi része? – tette hozzá a férfi.
Siuan érezte a habozását, az aggodalmát. Odafordult hozzá, és
vidáman elmosolyodott.
– Bolond vagy, Gareth Bryne!
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Az, hogy megkötöttelek, nem ár – mondta. – Bármi történjen is
e miatt a fiaskó miatt, a tegnap éjjel történtek közül ez részemről
mindig színtiszta nyereség marad!
A férfi felnevetett.
– Jól van, jól van, akkor majd külön odafigyelek rá, hogy a
második feltételem ésszerűtlenebb legyen!
Vér és hamu! – gondolta Siuan. Arról már majdnem elfelejtkezett!
De fényverte biztos lehetett benne, hogy Bryne nem.
– És egészen pontosan mikor akarod elővezetni nekem ezt az
ésszerűtlen követelést?
A férfi nem válaszolt azonnal. Lenézett rá, és megdörzsölte az
állát.
– Tudod – mondta –, azt hiszem, végre értelek, Siuan Sanche.
Becsületes asszony vagy. Épp csak a saját elvárásaid magaddal
szemben sokkal keményebbek és kegyetlenebbek, mint bárki máséi.
Olyannyira adós vagy a saját kötelességérzetednek, hogy nem
hinném, hogy azt bárki halandó megfizethetné.
– Elég önközpontúnak hangzik ez a leírás – mondta Siuan.
– Legalább nem hasonlítalak már megint egy vadkanhoz!
– Szóval szerinted önközpontú vagyok! – csattant fel. A Fény
égesse meg! Bryne alighanem érezte, hogy tényleg zavarta ez a
kijelentés, és nem csak a vita kedvéért makacskodik. A Fény égesse
meg még egyszer!
– Megszállott egy nő vagy te, Siuan Sanche – mondta Bryne. – Az
egész világot meg akarod menteni saját magától. Ezért tudsz olyan
könnyedén lerázni egy esküt vagy egy parancsot!
Siuan mély levegőt vett.
– Ez a párbeszéd nagyon hamar nagyon unalmas lett, Gareth
Bryne. Elárulod nekem, mi a másik feltételed, vagy tovább
várakoztatsz?
A férfi elgondolkozva tanulmányozta kőmerev vonásait.
– Nos, őszintén, azt terveztem: követelem, hogy gyere hozzám
feleségül!
Siuan döbbenten pislogott. A Fényre! A kötés alapján őszinte volt
a férfi.
– De csak majd ha úgy érzed, a világ elboldogul magában. Addig
nem is egyeznék bele, Siuan! Valamire feltetted az életed.
Gondoskodom róla, hogy életben maradj, és remélem, hogy ha
végeztél vele, hajlandó leszel valami másra feltenni az életed!
A nő uralkodott a döbbenetén. Nem hagyhatta, hogy egy ostoba
férfi elnémítsa!
– Nos – kényszerítette ki magából a választ –, úgy látom, mégis
van egy kis józan eszed. Majd meglátjuk, hogy belemegyek-e ebbe a
„feltételedbe”, vagy sem. Átgondolom!
Bryne felnevetett, ahogy Siuan elfordult, és a sátrat méregette.
Várta, hogy Egwene újra felbukkanjon. A férfi úgyis érezte benne az
igazat, épp, ahogy ő is érezte a felőle áradó szeretetet. A Fényre!
Nem csoda, hogy a Zöldek olyan gyakran hozzámentek az
őrzőjükhöz! Az, hogy érezhette a férfi érzéseit, és közben viszonozta
is őket, egészen megszédítette.
Ostoba fickó. Ő maga pedig ostoba nőszemély. Szomorkásan
megrázta a fejét, de hagyta, hadd dőljön neki a férfinak lágyan
várakozás közben, Bryne pedig visszatette a kezét a vállára.
Könnyedén, nem erőteljesen. Várakozni készen. Tényleg megértette
őt.
Egwene kifejezéstelen arcok előtt állt, a csoport minden tagja
ügyesen elrejtette az idegességét. Szokás szerint Kwasemát bízta
meg azzal, hogy megszője a hallgatózás elleni védelmet, hiszen az
éles orrú Szürke volt a hatalmas sátorban várakozó ülnökök
legfiatalabbika. A pavilon szinte üresnek tűnt ilyen kevés nővel.
Tucatnyian voltak, minden ajahból ketten-hárman kellett volna, hogy
legyenek, de az ajahok elküldtek egy-egy ülnököt a Fekete
Toronyhoz menesztett követtel. A Szürkék már pótolták Delanát:
Naorisa Cambral került a helyére.
Tizenkét ülnök, valamint ő. És még valaki. Egwene rá sem nézett
Sheriamra, bár ott ült oldalt a helyén. A krónikaőr gondterheltnek
tűnt, amikor belépett. Vajon rájött, hogy ő mit tud? Nem jöhetett rá.
Ha rájött volna, sosem jön el a tanácskozásra.
Ennek ellenére az, hogy itt volt – az, hogy mi volt – feszültté tette
Egwene-t. A seanchan támadás felfordulásában Siuan nem tudta
figyelni Sheriamot. Miért volt bekötve a krónikák őrének a bal keze?
Egwene nem nagyon hitte el a lovas balesetről szóló kis mesét, hogy
a kisujja beakadt a kantárba. Akkor miért utasította el a Gyógyítást?
A Fény verje meg Siuant! Ahelyett, hogy Sheriamra felügyelt volna,
elcsámborgott elrabolni őt!
A Csarnok elcsendesedett; a nők várták, Egwene hogyan reagál a
„szabadságára”. Romanda kontyba tornyozta szürke haját, és
kényeskedve ült sárga ruhájában. Csak úgy áradt belőle az
elégedettség, míg a terem túlsó végében ülő Lelaine durcásan próbált
úgy tenni, mint aki tulajdonképp örül Egwene visszatérésének. Azok
után, amit átélt a Fehér Toronyban, nevetségesen kicsinyes volt a
civakodásuk.
Mély levegőt vett, és magához ölelte a Forrást. Olyan jó érzés
volt! Nem volt keserű vágottgyökértea, hogy csordogáló erecskévé
fojtsa a hatalom folyamát, nem kellett más nőkön átnyúlva az ő
erejüket használnia. Nem kellett a sa’angreal sem. Bármilyen édes
volt is a pálcán át beleáramló Hatalom, sokkal kielégítőbb volt
önmagában, önmagától erősnek lenni.
A nők egy része erre a homlokát ráncolta, és néhányan maguk is
szinte önkéntelenül magukhoz ölelték a Hatalmat, és körbenéztek,
honnan fenyegeti veszély őket.
– Erre nincs szükség! – mondta nekik. – Egyelőre nincs. Kérlek,
eresszétek el a Forrást!
Haboztak, de láthatóan elfogadták, hogy ő az amyrlin. Egymás
után kihunyt körülöttük a saidar. Egwene maga nem eresztette el a
Forrást.
– Nagyon örülök, hogy biztonságban visszatért hozzánk, anyám –
szólt Lelaine. A Három Esküt a „biztonságban” szócska betoldásával
cselezte ki.
– Köszönöm – válaszolta Egwene nyugodtan.
– Azt mondtad, fontos felfedezéseket akarsz megosztani velünk –
tette hozzá Varilin. – A seanchan támadással kapcsolatban?
Egwene a szoknyáján lógó táskácskába nyúlt, és előszedte, ami
benne rejlett. A sima, fehér pálca tövén a legendák korának írásával a
hármas szám szerepelt. Többen hangosan kapkodtak levegő után.
Egwene Szellemet font a Pálcába, aztán tisztán megszólalt:
– Esküszöm, hogy nem mondok ki hazug szavakat! – Érezte, hogy
az eskü testet öltve zuhan rá, a bőre megfeszül, felbizsereg. Könnyű
volt figyelmen kívül hagynia: a fájdalom semmiség volt ahhoz
képest, amin átment. – Esküszöm, hogy nem készítek fegyvert az
egyik embernek, hogy a másikat megölhesse! Esküszöm, hogy az
Egyetlen Hatalmat sosem használom fegyverként, csak az
árnyfattyak ellen, vagy ha másképp nem tudom megvédeni saját
életemet, az őrzőm, vagy egy másik nővér életét!
A Csarnok hallgatott. Egwene elengedte a fonatot. Olyan furcsa
volt a bőre! Mintha valaki egy csippentéssel felmarkolt volna minden
fölösleget a tarkójánál és a gerince mentén, megrántotta, és a helyére
kötötte volna.
– Nehogy innentől kezdve bárki azt hihesse, hogy elkerültem a
Három Eskü letételét – jelentette be Egwene. – Nehogy bárki azt
lebegtethesse, hogy nem vagyok teljes jogú aes sedai! – Egyikük sem
vetette fel, hogy nem tette le a próbát, hogy elnyerje a vállkendőt.
Azt majd egyszer máskor elintézi. – És most, hogy láttátok, amint
letettem a fogadalmakat az Esküpálcára, és tudjátok, hogy nem
hazudhatok, elárulok nektek valamit. A Fehér Toronyban töltött idő
alatt egy nővér eljött hozzám, és bizalmasan bevallotta, hogy a
Fekete ajah tagja.
A nővérek szeme kidülledt, és többen hallhatóan levegő után
kapkodtak.
– Igen – mondta Egwene. – Tudom, hogy nem szívesen beszélünk
róluk, de kimondhatja-e bármelyikünk is őszintén, hogy a Fekete
ajah nem létezik? Meg tudjátok tartani az esküt akkor is, ha az a
kérdés, hogy nem vettétek fontolóra a lehetőséget, sőt akár a
valószínűségét annak, hogy vannak köztünk árnybarátok?
Senki sem merte. A sátor a korai időpont dacára forró volt.
Fülledt. Természetesen egyikük sem izzadt – mindenki rég
megszokta már azt az ősi trükköt, amivel ezt elkerülhette.
– Igen – folytatta. – Szégyenletes, de olyan igazság, amit nekünk,
a fajtánk vezetőinek be kell ismernünk. Nem a nyilvánosság előtt; de
magunk között nem kerülhetjük meg. Saját szememmel láttam, hogy
a bizalmatlanság és a titkos politizálás mit tehet az emberekkel. Nem
hagyom, hogy ez a kórság minket is megfertőzzön. Különböző
ajahokból valók vagyunk… de egy a célunk. Tudnunk kell, hogy
feltétel nélkül megbízhatunk egymásban, mert nagyon kevés más van
a világban, amiben bízhatunk.
Lenézett az Esküpálcára, amit még kora reggel hozott el Saerintől.
Megdörzsölte a hüvelykujjával. Bárcsak megtaláltad volna, mielőtt
meglátogattál, Verin! – gondolta. Talán nem mentett volna meg, de
szerettem volna megpróbálni. Szükségem volna a segítségedre.
Felnézett.
– Nem vagyok árnybarát – jelentette ki a sátorban lévők előtt –, és
tudjátok, hogy nem tudok hazudni.
Az ülnökök értetlenül meredtek rá. Elég hamar megértik majd.
– Ideje bizonyítanunk – jelentette be. – A Toronyban pár okos
asszonynak eszébe jutott ez az ötlet, és tervezem kiterjeszteni.
Mindannyian arra használjuk az Esküpálcát egymás után, hogy
feloldjuk magunkat a Három Eskü alól, aztán újra letesszük mind a
hármat. Amikor már mindannyiunkat köt, megígérhetjük egymásnak,
hogy nem szolgáljuk a…
Sheriam magához ragadta a Forrást. Egwene számított rá. Pajzsot
vert Sheriam és a Forrás közé. A nő felszisszent. Berana döbbenten
felkiáltott, és jó néhány nőt eltöltött a saidar. Ide-oda forgatták a
fejüket.
Egwene megfordult, és Sheriam szemébe nézett. A nő arca
majdnem olyan vörös volt, mint a haja, és zihálva szedte a levegőt.
Mint egy tőrbe csalt nyúl, fél lába a csapdában, a szeme a rettenettől
elkerekedve. Bekötözött kezét markolászta.
Ó, Sheriam! – gondolta Egwene. Úgy reméltem, hátha Verin téved
veled kapcsolatban!
– Egwene? – kérdezte Sheriam feszengve. – Épp csak…
Ő előrelépett.
– A Fekete ajah tagja vagy, Sheriam?
– Micsoda? Persze, hogy nem!
– Közösködtél Kitaszítottakkal?
– Nem! – mondta Sheriam, és oldalra nézett.
– A Sötét Urat szolgálod?
– Nem!
– Feloldottak az esküid alól?
– Nem!
– Vörös a hajad?
– Persze, hogy nem! Soha…
Megdermedt.
És ezért a cselért is hálás köszönet, Verin, gondolta Egwene
magában sóhajtva.
A sátorban vágni lehetett a csendet.
– Persze csak összevissza beszéltem – dadogta Sheriam idegesen
verejtékezve. – Nem is tudtam, milyen kérdésre válaszolok. Persze,
hogy nem tudok hazudni! Egyikünk se tud!
Elhallgatott, ahogy Egwene odanyújtotta neki az Esküpálcát.
– Bizonyítsd be, Sheriam! Az a nő, aki meglátogatott a
Toronyban, a Fekete ajah vezetői között említette a nevedet.
A vörös hajú aes sedai a szemébe nézett.
– Hát jól van – mondta halkan, gyászos tekintettel. – Ki volt az?
Ki fordult hozzád?
– Verin Mathwin.
– Nocsak-nocsak! – ült vissza Sheriam a helyére. – Meg kell
hagyni, igazán nem néztem ki belőle. Hogy kerülte meg a Nagyúrnak
tett esküjét?
– Mérget ivott – felelte Egwene, és elfacsarodott a szíve.
– Okos – biccentett a lángfürtű asszony. – Sosem tudtam volna
rávenni magam ilyesmire. Sosem…
Egwene köteleket font a Levegőből, és Sheriam köré csavarta
őket, aztán elkötötte a fonatot. Visszafordult a hitetlenkedve álló,
halálosan sápadt többiekhez. Néhányan rettegve nézték.
– A világ az Utolsó Csata felé menetel – mondta szigorúan. – Azt
hittétek, az ellenségeink békén hagynak minket?
– Még ki? – suttogta Lelaine. – Még kit említett?
– Sokakat – válaszolta Egwene. – Ülnököket is.
Moira talpra ugrott, és a kijárat felé szaladt. Két lépést sem
tehetett meg. Egy tucat különböző nővér kapta el az egykori Kéket
pajzsokkal, Levegőből sodort fonatokkal. Pár másodperc múlva már
kipeckelt szájjal, ovális arcán patakzó könnyekkel lógott a
levegőben.
Romanda csettintett egyet, és körbejárta a nőt.
– És mind a ketten Kékek – jegyezte meg. – Ez aztán drámai
felvezetése volt a felfedezésednek, Egwene!
– Anyámnak szólítasz, Romanda – közölte Egwene, és lesétált az
emelvényéről. – És nem olyan furcsa, hogy az itteni Kékek között
nagyobb százalékban vannak jelen, hiszen az egész ajah elmenekült a
Fehér Toronyból. – Felemelte az Esküpálcát. – És egyszerű oka van
annak, hogy ilyen drámaian vezettem fel a dolgot. Hogy reagáltatok
volna, ha egyszerűen csak bejelentem, hogy Feketék, mindenféle
bizonyíték nélkül?
Romanda meghajtotta a fejét.
– Mindkét dologban igaza van, anyám – ismerte be.
– Akkor talán nem bánod, ha te leszel az első, aki újra leteszi az
Esküket, ha nem tévedek.
Romanda csak egy pillanatig habozott. A Levegővel gúzsba kötött
nőkre pillantott. A sátorban szinte mindenki tartotta már a Forrást, és
úgy méregették a többieket, mintha bármikor rézkígyókká válna
minden hajszáluk.
Romanda megfogta az Esküpálcát, és az utasításoknak
megfelelően felmentette magát az eskük alól. Láthatóan fájdalmas
volt a folyamat, de uralkodott magán, és csak élesen szisszent egyet.
A többiek árgus szemekkel figyelték, nem csal-e, de ő egyértelműen
fogadta újra az Esküket. Majd visszaadta a pálcát Egwene-nek.
– Nem vagyok árnybarát – jelentette ki. – És soha nem is voltam!
Egwene visszavette az Esküpálcát.
– Köszönöm, Romanda – mondta. – Lelaine, lennél te a
következő?
– Szívesen – mondta a nő. Talán úgy érezte, meg kell mentenie a
Kék becsületét.
Egyesével a többiek is feloldozták magukat az eskük alól,
fájdalmukban zihálva vagy sziszegve, majd újra letették mind a
hármat, és kijelentették, hogy nem árnybarátok. Egwene
mindegyiküknél csendben sóhajtott egyet megkönnyebbülésében.
Verin maga is mondta, hogy lesznek olyan nővérek, akiket nem talált
meg, és tartott tőle, hogy további Feketéket találhat az ülnökök
között is.
Amikor Kwasema, a legutolsó is visszaadta neki a pálcát, és
bejelentette, hogy nem árnybarát, a sátorban érezhetően enyhült a
feszültség.
– Pompás! – nyugtázta, és visszatért a sátor főhelyére. –
Mostantól egyként cselekszünk. Nem civakodunk tovább. Nem
harcolunk. Mindannyian a Fehér Torony és a világ érdekét tartjuk a
legfontosabbnak. Legalább mi, tizenketten megbízhatunk
egymásban!
– Sosem könnyű megtisztulni. Gyakorta fájdalmas. Ma
megtisztítottuk saját magunkat, de ami ezután vár ránk, az legalább
ilyen fájdalmas lesz.
– Tudja… többek nevét is? – kérdezte Takima, ezúttal cseppet
sem összeszedetten.
– Igen – válaszolta Egwene. – Összességében több mint kétszáz
nevet tudok. Minden ajahból. Itt, ebben a táborban, most úgy
hetvenen lehetnek. Megvannak a nevek. – Még éjszaka visszament,
hogy elhozza a könyveket Verin szobájából. Most már biztonságban
voltak a sátrában, láthatatlanul. – Azt javaslom, hogy tartóztassuk le
őket! Bár nehéz lesz, mivel amennyire csak lehet, egy időben kell
elfognunk mindegyiküket. – A legnagyobb előnyük a meglepetés
ereje mellett a Fekete ajah bizalmatlansága lehetett. Verin is, más
források is arra mutattak, hogy a Fekete nővérek alig maréknyi társuk
nevét ismerték csak. A könyvben hosszú leírás részletezte a Fekete
ajah felépítését, és a csoportokon, saját szavukkal élve „szíveken”
alapuló rendszert. Az egyes csoportok alig érintkeztek mással, hogy
jobban őrizhessék titkukat. Remélhetőleg ez a rendszer most
lelassítja a felismerést, hogy mi történik.
A nővérek elképedve néztek fel rá.
– Először is – kezdte Egwene –, azt fogjuk mondani, hogy fontos
információt osztanánk meg minden nővérrel, de a táborban lévő
katonák nem hallhatják. Ajahonként behívjuk a nővéreket ebbe a
sátorba, ez elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne akár kétszáz ember.
Szétosztom köztetek az ismert Fekete nővérek nevét. Amikor az
egyes ajahok belépnek, elismételem nekik, amit nektek mondtam, és
azt is, hogy újra fel kell esküdniük az Esküpálcára. Készen várjuk,
hogy megfékezzük a menekülni próbáló Fekete nővéreket.
Megkötözzük őket, és a fogadósátorba rejtjük. – A kisebb sátor a
Csarnok sátra mellett állt, de le lehetett választani, hogy a belépő
nővérek ne lássák a foglyokat.
– Kell valamit kezdenünk az őrzőkkel is – mondta Lelaine
komoran. – Javaslom, jöjjenek be a nővéreikkel, és fel kell rá
készülnünk, hogy elfogjuk őket is!
– Némelyikük árnybarát maga is – figyelmeztette Egwene. – De
nem mindegyikük az. És nem tudom, melyikkel mi a helyzet! –
Verinnek erről is voltak jegyzetei, de sajnos nem túl sok.
– A Fényre, micsoda borzalom! – motyogta Romanda.
– Meg kell tennünk – rázta meg a gőgös Berana a fejét.
– És gyorsan kell lépnünk – csatlakozott Egwene –, hogy a Fekete
nővéreknek ne legyen idejük elmenekülni! Figyelmeztetem Bryne
nagyurat, hogy állítson íjászokat és megbízható nővéreket a tábor
köré, hogy megakadályozza a menekülőket. A biztonság kedvéért.
De ez csak azokat fogja meg, akik túl gyengék ahhoz, hogy Kaput
nyissanak.
– Nem hagyhatjuk, hogy idáig fajuljon a dolog – jelentette ki
Lelaine. – Háború a táborban…
Egwene biccentett.
– És a Fehér Toronnyal mi lesz? – kérdezte Lelaine.
– Miután megtisztítottuk magunkat – mondta Egwene –,
megtesszük, amit az aes sedaiok újraegyesítéséhez tennünk kell!
– Úgy érti…
– Igen, Lelaine – mondta Egwene. – Úgy értem, hogy ma este
megkezdjük a Tar Valon elleni támadást. Terjeszd a hírt, és szólj
Bryne nagyúrnak, hogy készítse fel az embereit! Ez a hír eltereli a
köztünk lapuló Fekete nővérek figyelmét is, és kevésbé fogják
észrevenni, mire készülünk.
Romanda Sheriamra és Moriára nézett, akik a sátor oldalánál
lógtak a levegőben, és mind a ketten nyíltan zokogtak. A szájukat
Levegővel tömték be.
– Meg kell tennünk. A Csarnok elé terjesztem a javaslatot, hogy
kövessük az amyrlin felvetését!
A sátorra csend borult. Aztán lassan minden egyes nő felállt, hogy
támogassa a javaslatot. Egyhangúan.
– A Fény óvjon minket! – suttogta Lelaine. – És bocsássa meg,
amit ezután teszünk!
Pontosan, gondolta Egwene.

 

 

 

Huszonegyedik fejezet
ISMERETLEN SZAGOK
– De hát a Tarwin-rés a leglogikusabb hely! – érvelt Nynaeve.
Egy fűvel benőtt úton lovagolt Randdel a Maredo-alföldön. Aielek
tömege kísérte őket. Nynaeve volt az egyetlen aes sedai a csapattal;
Narishma és Naeff hátul lovagoltak, és durcásnak tűntek. Rand
kényszerítette őket, hogy hagyják hátra az aes sedaiaikat.
Mostanában különösen elszántan próbált minél jobban függetlenedni
tőlük.
Nynaeve egy hófehér kancán ült: Holdfényt Rand teari istállójából
szerezte. Még mindig különösnek tűnt, hogy a férfinak saját istállója
van, hát még, hogy szinte a világ összes nagyobb városában!
– A Tarwin-rés – rázta meg a fejét Rand. – Nem. Minél tovább
gondolkozom rajta, annál inkább úgy látom, hogy nem ott akarunk
harcolni. Lan tulajdonképp szívességet tesz nekem. Ha sikerül
összehangolnom a támadásomat az övével, hatalmas előnyre tehetek
szert. De nem akarom elvonni a seregeim figyelmét a Réssel.
Erőforrás-pocsékolás volna.
Erőforrás-pocsékolás? Lan egyenesen a Rés felé tartott, mint egy
folyóközi hosszúíjból kilőtt nyílvessző! Oda tartott, hogy meghaljon!
És Rand azt mondja, hogy pocsékolás lenne segíteni neki?
Gyapjúagyú idióta!
Nynaeve a fogát csikorgatva kényszerítette magára a nyugalmat.
Bárcsak Rand vitázna, ahelyett hogy ebben a távoli hangnemben
nyilatkozik, amire mostanában szokott rá!
Olyan érzelemmentesnek tűnt, de Nynaeve látta, milyen az,
amikor elszabadul benne a bestia, és rábődül. Ott lapult benne,
feltekerődzve, és ha Rand nem engedi szabadjára az érzelmeit
hamarosan, belülről zabálják majd fel…
De hogyan értethetné meg vele a dolgot? Egyik érvet a másik után
sorakoztatta fel – mindegyik kifejezetten ésszerű volt, és nyugodtan
magyarázta el őket – rövid teari tartózkodásuk folyamán. De Rand
nem törődött egyikkel sem, az elmúlt két napban csak a
tábornokaival tanácskozott, és az Utolsó Csata stratégiáját
tervezgették.
Lan minden egyes nappal egy lépéssel közelebb ért a
megnyerhetetlen csatához. Nynaeve minden egyes nappal
nyugtalanabb lett, és sokszor kis híján ott hagyta Randet, hogy
északra lovagoljon. Ha Lan lehetetlen harcba akart keveredni, hát ott
akart lenni az oldalán! De maradt. A Fény égesse meg Rand al’Thort,
de maradt. Mi haszna lenne, ha Lanon segít, de közben hagyja, hogy
a világot elnyelje az Árnyék, mert egy bizonyos birkapásztor
makacsul… makacs!
Rántott egy jókorát a fonatán. Az ékköves karperecek és a gyűrűk
a kezén megcsillantak a gyenge napfényben – az ég természetesen
felhős volt, mint már hetek óta mindig. Mindenki próbált úgy tenni,
mintha ez az egész nem lenne végtelenül természetellenes, de
Nynaeve továbbra is érezte az északon gyülekező vihart.
Olyan kevés idő volt már hátra addig, mielőtt Lan eléri a Rést! A
Fény adja, hogy lelassítsák kissé azok a malkieriek, akik a támogatni
akarják a harcában. A Fény adja, hogy ne legyen egyedül! Ha csak
eszébe jutott, ahogy Lan a Fertőbe lovagol, hogy szembenézzen egy
seregre való árnyfattyúval, akik elfoglalták az otthonát…
– Ott kell támadnunk – ismételte meg. – Ituralde szerint a
Fertőben csak úgy hemzsegnek a trallokok! A Sötét Úr sereget gyűjt!
Biztos lehetsz benne, hogy a nagyobbik részük a Résben lesz, hiszen
onnan a legkönnyebb kitörni Andor és Cairhien felé!
– És egészen pontosan ezért nem a Résnél támadunk majd,
Nynaeve – válaszolta Rand hűvösen, érzelemmentesen. – Nem
hagyhatjuk, hogy az ellenség határozza meg a csatamezőnk helyét. A
legrosszabb számunkra az lenne, ha ott harcolnánk, ahol ő szeretné,
vagy ahol ő számítja. – Északra fordította a tekintetét. – Igen, hadd
gyülekezzenek! Engem keresnek, de én nem adom magam a kezükre.
Miért harcolnék a Tarwin-résben? Sokkal okosabbnak tűnik, ha
egyenesen Shayol Ghulra ugrattatom az embereimet!
– Rand – érvelt a nő, és próbált ésszerűnek hangzani. Miért nem
látta be a férfi, hogy ésszerű? – Semmi esély sincs rá, hogy Lan
kellően erős sereget gyűjtsön össze ahhoz, hogy visszatartson egy
nagyobb mértékű trallok támadást, különösen, ha a határvidéki
seregek csak a Fény tudja, mit csinálnak idelenn, délen! Elsöpörik, és
aztán a trallokok hódító hadjáratra indulnak!
A határvidékiek említésére Rand arca megfeszült. Épp azért
lovagoltak, hogy találkozzanak az egyik hírnökükkel.
– A trallokok hódító hadjáratra indulnak – ismételte meg a férfi.
– Igen!
– Pompás! – mondta Rand. – Akkor lekötik magukat, míg én
megteszem, amit tennem kell!
– És Lan? – kérdezte Nynaeve.
– A legjobb helyen támad – biccentett a Sárkány. – Malkierre és a
Résre vonja az ellenségeim figyelmét, és azt hiszik majd, hogy én is
ott vagyok. Az árnyfattyak nem használhatnak Kapukat, úgyhogy
nem mozognak olyan gyorsan, mint jómagam. Mire csatába szállnak
Lannal, én már a vonalaik mögött leszek, és egyenesen a Sötét Úr
szívére csapok le! Nem tervezem cserbenhagyni a déli vidékeket,
egyáltalán nem! Amint a trallokok átverekszik magukat a Résen,
öklökre bomlanak, és hódítani kezdenek. Az embereim akkor
csapnak majd le rájuk, Bashere vezetésével. Kapukkal utaznak, és
egyesével támadják hátba és oldalba a trallok csapatokat. Így mi
választjuk meg a nekünk legmegfelelőbb csatateret!
– Rand – lehelte Nynaeve, és a haragja iszonyatba olvadt. – Lan
meg fog halni!
– És ki vagyok én, hogy megtagadjam ezt tőle? – kérdezte a férfi.
– Mind megérdemeljük, hogy békére leljünk!
Nynaeve azon kapta magát, hogy tátott szájjal bámulja. Rand
tényleg ebben hitt! Vagy legalábbis ebben próbált hinni!
– Az a kötelességem, hogy megöljem a Sötét Urat – mormolta a
férfi félig magának. – Megölöm. Aztán meghalok. Ennyi.
– De…
– Elég, Nynaeve! – parancsolta Rand halkan, azon a veszedelmes
hangján. Nem lehetett tovább erőltetni a beszélgetést.
A nő magában fortyogva süppedt vissza a nyeregbe. Azon
gondolkozott, hogyan győzhetné meg a férfit. A Fényre! Képes lenne
hagyni, hogy a Határvidék elszenvedje, hogy lerohanják a trallokok?
Az ottaniakat nem vigasztalná, hogy legyőzte a Sötét Urat – a
trallokok üstjében fortyognának! És Lan meg a malkieriek magukra
maradnának, parányi kis sereg a Fertő összes létező szörnye ellen!
A seanchanok háborút indítanak délen és nyugaton. A trallokok
lezúdulnak északról és keletről. A kettő végül csak összeér. Andor és
a többi királyság hatalmas csatatérré változik, és az ottaniak – jó
emberek, akár a folyóköziek – semmit sem tehetnek ekkora seregek
ellen. Szétzúzzák őket.
De mit tehetne? Hogyan változtathatna rajta? Új stratégiát kellett
kitalálnia Rand befolyásolására. A szívében minden Lan védelmére
nógatta. Segítséget kellett neki szereznie!
A csapat tanyák pettyezte, füves síkságon vágott át. Jobbra is állt
egy tanya, az a fajta magányos kis gazdaság, amit a Folyóközben is
épp eleget látott az ember. De a Folyóközben egy gazda sem
méregette volna ilyen nyílt ellenségességgel az utazókat. A koszos
nadrágos, vörös szakállú férfi kis híján a válláig felgyűrte az ingujját,
és egy félig befejezett kerítésnek támaszkodott. A fejszéjét
könnyedén – de nagyon látványosan – a mellette lévő rönkökre tette.
A földjei láthattak már jobb évet: bár takarosan felszántotta és
bevetette a mezőt, a barázdákból épp csak aprócska kis hajtások
kukucskáltak ki. A földön üres foltok sötétlettek, ahol valamilyen
megmagyarázhatatlan okból nem hajtott ki a vetés, és a növekvőben
lévő palánták is sárgásak voltak.
A szomszéd mezőn fiatal legények egy fatönköt próbáltak kiásni,
bár Nynaeve gyakorlott szeme azonnal látta, hogy nem is igyekeznek
rendes munkát végezni. A hámot nem akasztották az ökörre, és nem
ásták körbe a fa gyökerét sem, hogy meglazítsák. A fűben heverő
fadarabok túl vaskosak és simák voltak szerszámnyelekhez képest.
Botok. Szinte már mulatságos volt a kis bemutató – annak fényében,
hogy Randdel vagy kétszáz aiel kocogott –, de azért mondott
valamit. Ezek az emberek számítottak rá, hogy baj lesz, és
felkészültek. Alighanem ők maguk is érezték a vihart.
Ez a vidék elég közel volt a főbb kereskedelmi útvonalakhoz, és
nem esett messze Teartől sem, így hát nem kellett rablóktól tartaniuk.
Elég északra volt ahhoz, hogy kimaradjon az Illian és Tear közti
civakodásból is. Olyan helynek tűnt, ahol a gazdáknak nem kell arra
vesztegetniük a jóféle faanyagot, hogy botot faragjanak belőle, és
nem kell úgy méregetniük az idegeneket, mintha támadásra
számítanának a részükről.
De ez az óvatosság jól jön majd, ha ide is elérnek a trallokok –
feltételezve, hogy a seanchanok nem foglalták már el addigra a
területet, és nem soroztak be minden férfit erővel a seregükbe.
Nynaeve újra megrángatta a fonatát.
A gondolatai visszatértek Lanra. Tennie kellett valamit! Ám Rand
nem hallgatott az észérvekre. Csak Cadsuane titokzatos terve maradt.
De az ostoba némber nem volt hajlandó elmagyarázni! Ő megtette az
első lépést, szövetséget ajánlott, és Cadsuane hogyan viselkedett?
Öntelt gőggel. Hát persze! Hogyan merészelte úgy fogadni őt a kis
aes sedai csoportjában, mintha az erdőben eltévedt kislány lenne?
És hogyan segítene az ő feladata – hogy megtudja, Perrin hol
tartózkodik – Lanon? Az előző héten többször próbált további
információt kiszedni Cadsuane-ből, de nem járt sikerrel. „Végezd el
ezt a feladatot, gyermek – mondta az aes sedai –, és talán a jövőben
nagyobb felelősséget bízunk rád. Időről időre makacsnak bizonyultál,
és azt nem tűrhetjük el!”
Nagyot sóhajtott. Derítse ki, hol van Perrin. Hogy foghatott volna
neki egyáltalán? A folyóköziek sem segítettek sokat. Sokan közülük
Perrinnel utaztak, de már jó ideje nem hallottak felőlük. Valahol
délen voltak, alighanem Altarában vagy Ghealdanban. De ez még
mindig nagyon nagy átkutatandó terület volt.
Tudhatta volna, hogy a Folyóközben sem talál könnyen válaszra.
Cadsuane nyilván már maga is megpróbálta megtalálni Perrint, és
egyértelműen kudarcot vallott. Ezért ruházta rá a dolgot. Rand talán
valami titkos küldetéssel bízta volna meg Perrint?
– Rand? – kérdezte.
A férfi félhangosan motyogott magában. Nynaeve megborzongott.
– Rand? – szólt rá élesebben.
A férfi abbahagyta a motyogást, és felnézett rá. Nynaeve mintha
látta volna a tekintete mélyén rejlő haragot, és a félbeszakításra
felszikrázó ingerültséget. Aztán már el is tűnt, és csak az ijesztően
hűvös önuralom maradt helyette.
– Igen? – kérdezte.
– Tudod, hogy… Perrin hol van?
– Feladatai vannak, azokat végzi – felelte Rand, és elfordult. –
Miért akarod tudni?
Jobb, ha nem említi Cadsuane-t.
– Még mindig aggódom érte. És Matért is.
– Ó! – szólt Rand. – Még nem nagyon szoktál hozzá a
hazudozáshoz, ugye, Nynaeve?
A nő érezte, hogy elvörösödik zavarában. Mikor tanult meg a férfi
így átlátni az embereken?
– Aggódom érte, Rand al’Thor – ismételte meg. – Olyan békés és
szerény természete van, mindig is hagyta, hogy a barátai
kihasználják!
Tessék. Hadd gondolkozzon el ezen!
– Szerény – morfondírozott a férfi. – Igen, azt hiszem, még
mindig szerény. De békés? Perrin már jó ideje nem valami… békés.
Ezek szerint tényleg kapcsolatban volt nemrégiben Perrinnel! A
Fényre! Cadsuane vajon honnan tudta, és az ő figyelmét hogyan
kerülhette el, hogy beszéltek?
– Rand, ha Perrin neked csinál valamit, miért tartod titokban?
Megérdemelném, hogy…
– Nem találkoztam vele, Nynaeve – felelte a férfi. – Higgadj le!
Egyszerűen csak van, amit tudok. Össze vagyunk kötve, Perrin,
jómagam és Mat!
– Hogy? Mit értesz…?
– Erről ennyit mondhatok, Nynaeve – szakította félbe Rand, és
halk szavai elvágták a beszélgetés fonalát.
A nő újra visszahúzódott, és a fogát csikorgatta. A többi aes sedai
mindig azzal jött, hogy uralkodni kell az érzelmeiken, de nekik
nyilván nem kellett elviselniük Rand al’Thort! Ő is nyugodt tudott
volna maradni, ha nem neki kellett volna elbánnia a legmakacsabb
bolond öszvérrel, aki valaha csizmát húzott a lábára!
Egy ideig csendben lovagoltak, a borús ég távoli szürkemoha
mezőként borult föléjük. Egy közeli keresztútnál volt a
határvidékiekkel megbeszélt találkozó helyszíne. Egyenesen oda is
Utazhattak volna, de a Hajadonok meggyőzték róla Randet, hogy
érkezzenek kicsit arrébb, és óvatosan közelítsék meg a helyet. Az
Utazás roppant kényelmes volt, de veszélyes is lehetett. Ha az ember
ellenségei tudták, hol jelenik majd meg, könnyen lehet, hogy egy sor
íjász csapdájába érkezett. Még az sem volt olyan biztonságos, ha
felderítőket küldtek át elsőként, mint az, ha oda Utaztak, ahol senki
sem várta őket.
Az aielek gyorsan tanultak és alkalmazkodtak. Döbbenetesen
gyorsan. A Puszta elképesztően unalmas volt, minden talpalatnyi
része egyforma. Persze Nynaeve hallotta már, hogy az aielek meg a
vízföldekről mondják ugyanezt.
A megbeszélt keresztút már jó ideje nem volt fontos. Ha Verin
vagy valamelyik másik Barna nővér velük lett volna, alighanem el
tudta volna magyarázni, pontosan miért nem. Nynaeve csak annyit
tudott, hogy az a királyság, ahová ez az út vezetett, réges-rég
elbukott, és nem maradt utána más, csak Far Madding független
városa. Az Idő Kereke fordult. A legnagyobb királyságok is
elpusztultak, elrozsdásodtak, és végül üres mezőkké koptak, ahol
csak a legkiválóbb árpa nevelésére elszánt parasztgazdák telepedtek
meg. Ez történt Manetherenben, ez történt itt is. Az egykor légióknak
épített, hatalmas utak jelöletlen, javításra szoruló, vidéki dűlőutakká
silányultak.
Ahogy tovább ügettek, Nynaeve hagyta, hogy Holdfény
lemaradjon kissé Randtől. Narishma mellé került ezzel. A férfi sötét,
vaskos hajfonatában kis csengettyűk csilingeltek. A többi
asha’manhez hasonlóan ő is feketét viselt, csak a gallérján csillogott
a kard és a sárkány. Sokat változott az elmúlt hónapokban, mióta
őrző lett. Nynaeve már nem a kisfiút látta benne. Narishma férfivá
érett, egy katona kecsességével, egy őrző figyelmes a tekintetével.
Férfivá, aki farkasszemet nézett a halállal, és Kitaszítottakkal küzdött
meg.
– Te határvidéki vagy, Narishma – szólította meg. – Van róla
bármiféle elképzelésed, hogy a többiek miért hagyhatták el a
posztjukat?
Az asha’man megrázta a fejét, és a mezőket pásztázta
tekintetével.
– Egy varga fia voltam, Nynaeve sedai! Nem tudom, a nagyurak
és -úrnők mit miért tesznek! – Habozott. – Ráadásul már nem vagyok
határvidéki.
Egyértelmű volt, mire céloz. Megvédi Randet, bármiféle más
hűséget is kell megszegnie érte. Igazán őrzőhöz méltó gondolat.
Nynaeve lassan biccentett.
– Van róla bármiféle elképzelésed, mibe lovagolunk?
– Megtartják a szavukat – felelte Narishma. – Egy határvidéki
előbb hal meg, mint hogy megszegje az adott szavát! Megígérték,
hogy küldöttséget menesztenek a Sárkány nagyúrral való találkozóra.
Ezt fogják tenni. De nem bánnám, ha magunkkal hozhattuk volna az
aes sedaiainkat!
A jelentések alapján a határvidéki sereggel tizenhárom aes sedai
volt. Veszedelmes szám: ennyi kellett ahhoz, hogy elcsendesítsenek
egy nőt, vagy megszelídítsenek egy férfit. Tizenhárom nő körbe
kapcsolódva pajzs mögé zárhatta a világ legerősebb fókuszálóját is.
Rand ragaszkodott hozzá, hogy az elé küldött tárgyalóbizottságban
nem lehet négynél több aes sedai a tizenháromból. Cserébe
megígérte, hogy ő is csak négy fókuszálót visz: két asha’mant –
Narishmát és Naeffet –, Nynaeve-et és saját magát.
Merise és a többiek válaszként aes sedaii értelemben jelenetet
rendeztek: lebiggyesztették az ajkukat, és sokszor egymás után
megkérdezték, hogy „biztos, hogy ezt akarod?”, miután Rand
megtiltotta nekik, hogy vele menjenek.
Nynaeve észrevette, Narishma milyen mereven tartja magát.
– Mintha nem bíznál bennük!
– A határvidékieknek a Határvidéken a helye – felelte a férfi. –
Egy varga fia voltam, mégis megtanultam bánni a karddal,
lándzsával, íjjal, bárddal, parittyával. Már mielőtt az asha’manekhez
csatlakoztam volna, öt kiképzett déli katonából négyet legyőztem.
Azért élünk, hogy védjünk. És mégis eljöttek onnan. Épp most!
Tizenhárom aes sedaijal! – Nynaeve-re nézett sötét szemével. – Bízni
akarok bennük. Tudom, hogy jó emberek. De a jó emberek is
hozhatnak rossz döntéseket. Különösen, ha fókuszálni képes
férfiakról van szó!
Nynaeve elhallgatott. Narishmának volt némi igaza, bár a
határvidékiek miért akarnák bántani Randet? Évszázadok óta
harcoltak a Fertő terjeszkedése és az árnyfattyak ellen, és a Sötét Úr
elleni küzdelem a lelkükbe volt írva. Miért fordulnának az
Újjászületett Sárkány ellen?
A határvidékieknek megvolt a maguk becsületkódexe. Néha
persze dühítő volt, de hozzájuk tartozott. Az, hogy Lan annyira
ragaszkodott a hazájához – különösen, amikor olyan sok malkieri
elhagyta nagy szerepet játszott abban, hogy Nynaeve úgy szerette. Ó,
Lan, találok valakit, aki segít neked! Nem hagyom, hogy egymagad
vágtass az Árnyék torkába!
Ahogy egy zöld dombocska közelébe értek, több tucat aiel tért
vissza a felderítésből. Rand megállította az egész csapatot, kivárta,
hogy cadin’soros felderítői odaügessenek hozzá. Jó néhányuk
homlokán ott vöröslött az aes sedaiok ősi jelével díszített fejpánt. A
felderítők egyáltalán nem ziháltak, pedig pihenés nélkül szaladtak el
a találkozóhelyig és vissza.
Rand előrehajolt a nyeregben.
– Teljesítették a kérésemet? Nem hoztak magukkal kétszáz
embernél és négy aes sedainál többet?
– Igen, Rand al’Thor – felelte az egyik felderítő. – Lenyűgözően
teljesítették a feltételeidet. Nagy a becsületük!
Nynaeve felismerte a különös aiel humor hangját a férfi
válaszában.
– Mi történt? – kérdezte Rand.
– Egyetlenegy ember van csak ott, Rand al’Thor – közölte az aiel
felderítő. – Az egész „küldöttség” csak belőle áll. Alacsony kis
emberke, bár úgy néz ki, mint aki tudja, hogy járják a lándzsák
táncát!
Nynaeve előrenézett. Tényleg, most, hogy már tudta, mit
keressen, látta a délről érkező másik utat, ami alighanem pont a
domb mögött találkozott az övékkel.
– Ez meg miféle csapda lehet? – kérdezte Naeff. Rand mellé
léptetett, és nyurga katonaarcán aggodalom sötétlett. – Rajtaütés?
Rand feltartotta a kezét, és csendet intett. Megsarkantyúzta a
lovát, és a felderítők egyetlen panaszszó nélkül követték. Nynaeve
kis híján lemaradt: Holdfény sokkal békésebb állat volt, mint amilyet
ő választott volna saját magának. Ha visszaérnek Tearbe, beszél
azzal az istállómesterrel!
Megkerülték a dombot. Régi tűzrakóhelyek ragyázta, poros térre
értek: hajdan itt állhattak meg éjszakára a karavánok. Az övéknél
valamivel kisebb út kanyargott fel északra és le délre. Egy magányos
shienari állt az útkereszteződésben, a közelgő menetet nézte. Vállig
érő, szürke haja inas testfelépítéséhez illő, szikár vonásokat
keretezett. Kerek arcát mélyen összeszabdalta a kor, és mintha
hunyorgott volna apró szemével.
Hurin? – gondolta Nynaeve döbbenten. Azóta nem látta a
tolvajfogót, hogy Hurin elkísérte őt és a többiek csoportját a Fehér
Toronyba a falmei eseményeket követően.
Rand megállította a lovát, és bevárta Nynaeve-et meg az
asha’maneket. Az aielek szél kavarta levelekként szóródtak szét,
lankadatlanul figyeltek az útkereszteződésben. Nynaeve egészen
biztos volt benne, hogy mindkét asha’man megragadta a Forrást, és
alighanem Rand is.
Hurin kényelmetlenül toporgott. Úgy nézett ki, ahogy Nynaeve
emlékeiben élt. Egy kicsit talán jobban megőszült azóta, de ugyanazt
az egyszerű, barna ruhát viselte, a derekán egy rövidkarddal és egy
kardtörővel. A lovát egy kidőlt fához kötötte a közelben. Az aielek
gyanakodva nézegették az állatot, mintha csak egy falka vérebet
méregetnének.
– Nocsak, Rand úr! – kiáltott fel Hurin erőtlenül. – Tényleg maga
az! Meg kell hagyni, felvitte a Fény a dolgát! Jó…
Elakadt a hangja, ahogy felemelkedett a talajról. Döbbenten,
fojtottan nyikkant egyet, és a Levegő láthatatlan fonatai fordítottak
rajta egyet.
Nynaeve megborzongott. Vajon eljön az idő, amikor már nem
zavarja, ha férfiakat lát fókuszálni?
– Ki kergetett minket, Hurin – szólt oda Rand –, amikor azon a
távoli árnyékföldön estünk csapdába? Mely nemzet fiait öltem meg
az íjammal?
– Nemzet fiait? – kérdezte Hurin, épp csak megnyikkanva. – Rand
úr, egyetlen ember sem járt arra! Nem találkoztunk mással, csak
Selene úrnővel! Csak azokra a békaszörnyekre emlékszem, amiken
állítólag a seanchanok lovagolnak!
Rand megperdítette Hurint a levegőben, és hidegen végigmérte.
Aztán közelebb léptetett a lovával. Nynaeve és az asha’manek
követték.
– Nem hiszi, hogy én vagyok az, Rand úr? – kérdezte Hurin a
levegőben lógva.
– Manapság nagyon kevés dolgot hiszek el, amit elém raknak –
felelte a Sárkány. – Feltételezem, a határvidékiek azért küldtek, mert
ismersz engem?
Hurin verejtékezve bólintott. Nynaeve egy pillanatra megsajnálta.
A férfi teljesen odavolt Randért. Rengeteg időt töltöttek együtt Faint
és Valere Kürtjét kergetve. Amikor együtt utaztak vissza Tar
Valonba, Nynaeve ritkán tudta leállítani Hurint, hogy ne
egyfolytában Rand valamelyik nagyszerű hőstettéről meséljen.
Alighanem roppant elkeserítő lehetett a nyurga tolvajfogónak, hogy
így bánt vele az istenített uraság.
– És miért csak téged? – kérdezte Rand halkan.
– Nos – sóhajtott fel Hurin –, azt mondták magának… – Habozott,
mintha valami megzavarta volna. Hangosan a levegőbe szippantott. –
Nohát… ez érdekes! Ezt még sosem szagoltam.
– Mit? – kérdezte Rand.
– Nem tudom – felelte Hurin. – A levegő… olyan szaga van, mint
rengeteg halálnak, rengeteg erőszaknak, de mégsem. Sötétebb.
Sokkal rettenetesebb. – Láthatóan összeborzadt. A férfi képessége,
hogy kiszagolja az erőszakot, azok közé a furcsaságok közé tartozott,
amit nem tudott megmagyarázni a Torony sem. Nem volt semmi
köze az Egyetlen Hatalomhoz, de nyilván nem volt teljesen
természetes sem.
De Randet láthatóan nem érdekelte, a szaglász mit érez.
– Áruld el, miért csak téged küldtek, Hurin!
– Mint azt mondtam, Rand úr. Tudja, itt és most csak a
feltételeket beszéljük meg.
– Annak a feltételeit, hogyan viszitek vissza a seregeiteket a
helyükre – mondta a Sárkány.
– Nem, Rand úr – felelte Hurin feszengve. – Annak a feltételeit,
hogy valóban találkozzatok. A levelüknek az a része kissé elnagyolt
volt, azt hiszem. Azt mondták, lehet, hogy dühös leszel, ha csak
engem találsz itt!
– Tévedtek – mondta Rand még halkabban. Nynaeve azon kapta
magát, hogy előrehajol, hogy hallja. – Már nem érzek haragot, Hurin
– folytatta a férfi. – Nincsen semmi haszna! Miért lenne szükségük
feltételekre a találkozónkhoz? Feltételeztem, hogy az az ajánlatom,
hogy csak kis sereggel érkezek, elfogadható lesz!
– Nos, Rand úr – mondta a szaglász –, tudja, nagyon akarnak ám
találkozni magával. Végtére is ilyen messze jöttünk, átmeneteltük az
egész francette telet, már bocsásson meg, aes sedai. De francette egy
tél volt! És kemény is, még ha sokáig tartott is, hogy végre ideérjen.
Mindegy, mindezt csak magáért tettük. Rand úr. Úgyhogy higgye el,
találkozni akarnak magával. Nagyon.
– De?
– De, hát, a legutóbb, amikor Far Maddingben volt, akadt egy
kis…
– A határvidékiek Far Maddingben vannak? – kérdezte Rand.
– Igen, Rand úr!
– És ott akarnak találkozni velem?
– Igen, Rand úr. Be kell jönnie az Őr védelme alá, tudja, és…
Rand intett egyet, és félbeszakította Hurint. Egy Kapu nyílt meg
azonnal. Láthatóan nem Far Maddingbe vezetett, épp csak egy
kicsivel visszább az úton, ahol Rand és a csapata épp az imént haladt
el.
Rand elengedte Hurint, intett az aieleknek, hogy hagyják, hadd
üljön fel a lovára, aztán átléptetett Tai’daisharral a Kapun. Mi a fene
folyt itt? Mindenki más követte. Amikor átértek, a Sárkány újabb
Kaput nyitott, ezúttal egy kis erdős völgyecskébe. Nynaeve úgy
vélte, felismeri: itt táboroztak azután, hogy Cadsuane-nel megjárták
Far Maddinget.
De mire kellett az első Kapu? – tűnődött zavartan. Aztán eszébe
jutott. Az embernek ahhoz nem kellett megtanulni a környéket, hogy
a közelbe nyisson Kaput – és ha valahová Utazva érkezett az illető,
eléggé jól megismerte a helyet ahhoz, hogy bárhová Kaput
nyithasson.
Azzal, hogy Rand először csak egy ugrásnyit Utazott, elég jól
megtanulta ahhoz a helyet, hogy bárhová Kaput nyithasson – és nem
kellett azzal vacakolnia, hogy megtanulja a terepet! Roppant ravasz
módszer volt, és Nynaeve elvörösödött, hogy ez eddig nem jutott az
eszébe. A férfi vajon mióta ismerheti ezt a cselt? Vajon ez is csak
attól a… hangtól származik a fejében?
Rand kilovagolt Tai’daishar hátán a völgyecskébe. A ló patája
körül felkavarodott az avar. Átvágott az aljnövényzeten. Nynaeve
követte, próbálta rávenni a bamba kancáját, hogy lépést tartson Rand
ménjével. Az az istállómester kap még a fejére! Lángolni fog a füle,
mire végez vele!
Hurin is kiügetett a lován, az aielek pedig átfutottak mellette, nem
hagyták őrizetlenül egy pillanatra sem. Elkendőzték az arcukat,
marokra fogták a lándzsájukat és az íjukat. A fákon és a bozóton túl
Rand megállította Tai’daishart, és lenézett a nyílt mezőn át Far
Madding ősi városára.
Nem volt igazán hatalmas a nagyvárosokhoz mérve. Még csak
szép sem volt, ha azokhoz az ogier-építette csodákhoz mérte az
ember, amiket Nynaeve eddig látott. De elég nagy volt, és szó ami
szó, akadtak benne pompás épületek és ősi relikviák. Egy szigeten
állt egy tó közepén, és ettől egy kicsit emlékeztetett Tar Valonra.
Három széles híd ívelt át a békés vízen: máshogy nem lehetett
bejutni a városba.
Hatalmas hadsereg táborozott a tó körül, talán még Far
Maddingnél is nagyobb területet foglaltak el, Nynaeve több tucat
különböző ház több tucat különböző zászlaját számolta meg. A
lovak, a sátrak olyan takaros sorokban húzódtak, mint a gondosan
ültetett, elrendezett nyári vetés az aratás előtt. A határvidéki
hadsereg.
– Még csak hallottam erről a helyről – léptetett oda melléjük
Naeff. Rövidre nyírt, sötétbarna haját feltúrta a szél. Összeszűkült
szemmel, elégedetlenül nézte a várost. – Olyan, mint egy stedding,
csak nem olyan biztonságos!
Far Madding hatalmas ter’angrealja – az Őr – láthatatlan
védőbuborékokat képezett, amik megakadályozták, hogy az emberek
megérintsék az Egyetlen Hatalmat. Ezt persze meg lehetett kerülni
egyes erre kifejlesztett ter’angrealokkal, és Nynaeve-nél véletlenül
épp akadt is egy ilyen. De ez sem segítene sokat.
A hadsereg elég közel húzódott a tóhoz ahhoz, hogy alighanem a
fókuszálást megakadályozó buborék védelme alatt legyen, ami úgy
mérföldnyire lógott túl a városon.
– Tudni fogják, hogy megjöttünk – mondta Rand halkan,
összeszűkült szemmel. – Nyilván vártak rá. Azt várják, hogy
belovagoljak a ládájukba!
– Láda? – kérdezte Nynaeve habozva.
– Ez a város egy láda – magyarázta a férfi. – Az egész város és a
körülötte lévő vidék! Olyan helyre akarnak rángatni, ahol ők
irányíthatnak engem, de nem értik. Senki sem irányíthat. Többé
soha! Elegem van a ládákból és börtönökből, a láncokból és
kötelekből! Soha többé nem adom magam más hatalmába!
Nem vette le a tekintetét a városról. Előrenyúlt a nyeregben, és
előszedte a gömböt emelő férfi kis szobrát. Nynaeve ereiben meghűlt
a vér. Azt mindenhová magával kellett cipelnie, bárhová ment?
– Talán tanulniuk kellene – mormolta Rand. – Talán noszogatnom
kellene őket, hogy teljesítsék a kötelességüket, és
engedelmeskedjenek nekem.
– Rand… – Nynaeve gondolkozni próbált. Nem hagyhatta, hogy
ez még egyszer megtörténjen!
A kulcs halványan derengeni kezdett.
– El akartak fogni – mormolta a férfi lágyan. – Megkötözni.
Megverni. Far Maddingben egyszer már megtették velem. Azt
akarják…
– Rand! – csattant fel Nynaeve élesen.
A férfi megdermedt, aztán úgy nézett rá, mint aki most látja
életében először.
– Ezek itt nem rabszolgák, akiknek már Graendal elfüstölte az
agyát. Ez egy városra való ártatlan ember!
– A város lakóit nem is bántanám – válaszolta Rand
érzelemmentes hangon. – A hadseregnek van szüksége a
megleckéztetésre, nem a városnak. Talán egy kis tűzeső? Vagy pár
marósabb villám…
– Semmit sem tettek, csak azt kérték, hogy találkozz velük! –
hajtogatta Nynaeve, és közelebb léptetett a lovával. A ter’angreal
viperaként meredt fel a férfi kezében. Egykor ezzel tisztította meg a
Forrást. Miért is nem olvadt szét, mint a női párja?
Nem volt benne biztos, mi történne, ha Rand Far Madding
védőbuborékába irányítaná a fonatokat, de tartott tőle, hogy
működnének. Az Őr nem akadályozta meg a fonatok létrejöttét. Ő
saját maga is tökéletesen tudta használni a saidart, ha a kútjából
húzta.
Akárhogy is, abban biztos volt, hogy meg kell akadályoznia, hogy
a férfi a szövetségesein töltse ki a dühét, vagy bármit is érzett.
– Rand – mondta halkan. – Ha ezt megteszed, nem lesz visszaút!
– Már rég nincs számomra visszaút, Nynaeve – felelte a férfi
lobogó tekintettel. A szeme változott: hol kék volt, hol szürke. Ma
épp vasszürkén sötétlett. Üres hangon folytatta: – Akkor indult el a
lábam ezen az úton, amikor Tam megtalált, ahogy ott sírtam azon a
hegyoldalon!
– Ma senkit sem kell megölnöd. Kérlek!
Rand visszafordult a város felé. Lassan, irgalmasan kihunyt a
kulcsban a fény.
– Hurin! – vakkantott fel.
Közel állhat a teljes összeomláshoz, gondolta Nynaeve. Már a
hangjában is érezni a haragot.
A tolvajfogó odalovagolt a csoport élére. Az aielek viszont
távolságot tartottak.
– Igen, Rand úr?
– Menj vissza a gazdáidhoz a ládába! – folytatta a Sárkány, ezúttal
már uralkodva a hangján. – Add át nekik az üzenetemet!
– Miféle üzenetet, Rand úr?
A férfi habozott, aztán visszacsúsztatta a kulcsot a helyére.
– Mondd meg nekik, hogy az Újjászületett Sárkány nemsokára
ellovagol, hogy csatába szálljon Shayol Ghulban. Ha becsülettel
vissza akarnak térni a helyükre, biztosítom az útjukat a Fertőbe.
Máskülönben maradhatnak itt bujkálni. Magyarázzák majd csak meg
a gyerekeiknek és az unokáiknak, miért voltak az őrhelyüktől több
száz mérföldre, amikor megölték a Sötét Urat, és a próféciák
beteljesültek!
Hurint láthatóan megrázták a hallottak.
– Igenis, Rand úr!
A Sárkány ezzel megfordította a lovát, és visszaügetett a tisztás
felé. Nynaeve túlságosan is lassan követte. Holdfény gyönyörűséges
ló volt, de bármikor elcserélte volna egy olyan engedelmes,
megbízható folyóközi hátasra, mint Bela.
Hurin maradt, ahol voltak. Döbbenten nézett maga elé. Láthatóan
nagyon más volt újra találkoznia „Rand úrral”, mint amire számított.
Nynaeve a fogát csikorgatta, ahogy a fák eltakarták előle. Rand újabb
Kaput nyitott, ezúttal közvetlenül Tearbe.
Egyenesen a Tear Kövének istállóudvarán kialakított Utazótérre
érkeztek. Forró, fülledt levegő nehezedett a városra, hiába volt felhős
az ég. Beszélgetés, sirályrikoltás töltötte be a levegőt. Rand
odalovagolt a várakozó lovászokhoz, és kiismerhetetlen arccal szállt
le a nyeregből.
Nynaeve lekapaszkodott Holdvilág hátáról, és egy pirospozsgás
lovász kezébe nyomta a kantárt. Rand elment mellette.
– Egy szobrot keress! – mondta.
– Micsoda? – kérdezte a nő döbbenten.
A férfi megtorpant, és visszanézett rá.
– Azt kérdezted, Perrin hol van. Egy hadsereggel táborozik egy
hatalmas szobor tövében, ami úgy néz ki, mintha egy kardot szúrtak
volna a földbe. Biztos vagyok benne, hogy a tudósok meg tudják
neked mondani, hol van. Nagyon jellegzetes.
– Honnan… Honnan tudod?
Rand megvonta a vállát.
– Csak tudom.
– És miért árultad el nekem? – kérdezte Nynaeve, és a férfi
mellett vágott át a keményre döngölt földön. Nem hitte volna, hogy
Rand elárulja ezt az információt; szokása lett, hogy mindent
megtartson magának, még az értelmetlen dolgokat is.
– Mert – felelte a férfi az erőd felé ballagva, olyan halkan, hogy
szinte hallani sem lehetett – tartozom neked, amiért te akkor is
törődsz velem, amikor nekem nem megy. Ha megtaláltad Perrint,
mondd meg neki, hogy nemsokára szükségem lesz rá!
És ezzel magára hagyta Nynaeve-et.
Ő ott állt az istállóudvaron, és Rand után nézett. Nedves illat
lengett a levegőben, a friss eső illata, és Nynaeve érezte, hogy
kimaradt egy kis záporból. Nem esett annyi, hogy megtisztítsa a
levegőt vagy besározza a földet, de ahhoz elég volt, hogy az
árnyékos sarokban kissé összevizezze a követ. Jobb kéz felé férfiak
lovagoltak vagy járatták a lovakat a tompa ég alatt, a homokos földbe
vert póznák között. Tudomása szerint a Kő volt az egyetlen erőd,
ahol a lovasságnak is elegendő tere nyílt gyakorlatozásra, de hát a Kő
amúgy sem számított szokványosnak.
A lovak úgy mennydörögtek, akár a távoli vihar, és ő
önkéntelenül is északra pillantott. Az ottani vihar még közelebbinek
érződött. Eddig azt hitte, a Fertőben gyülekezik, de most már nem
volt benne biztos.
Mély levegőt vett, és felsietett az erődbe. Elhaladt a makulátlan
egyenruhás Védelmezők mellett. A mellvértjük íves volt, sima, a
felkarjukon puffos, bordás a kabát. Lovászok mellett sietett el, akik
talán arról álmodoztak, hogy egy nap maguk is felölthetik ezt az
egyenruhát, de egyelőre csak az istállóba vitték vissza a lovakat,
hogy szénát és vizet kapjanak. Gyolcsruhás szolgálók mellett haladt
el, akik alighanem sokkal kényelmesebben érezték magukat, mint ő a
maga mélyvörös gyapjúruhájában.
Az erőd maga a magasba meredő kőtorony volt, sima falát csak
ablakok törték meg. Kivéve azt az egy helyet, ahol Nynaeve még
mindig látta Mat illuminátoroktól szerzett tűzijátékának a nyomát:
akkor robbantott lyukat a falba, amikor őt és a többieket jött
megmenteni a fogságból. Ostoba kölyök. Hol lehetett? Nem látta
már, mióta is…? Jó ideje. Mióta a seanchanok elfoglalták Ebou Dart.
Valahol úgy érezte, mintha cserbenhagyta volna a fiút, bár ezt sosem
ismerte volna be. Már így is épp elég kínos helyzetbe hozta magát a
Kilenc Hold Leánya előtt, hogy úgy megvédte azt a gazfickót! Még
mindig nem tudta, akkor mi lelte.
Mat tud magára vigyázni. Alighanem épp egy fogadóban
mulatozik, miközben mindenki más a világ megmentésén fáradozik.
Részegre issza magát, és kártyázik. Rand más kérdés volt. Sokkal
könnyebb volt bánni vele, amikor még úgy viselkedett, mint a többi
férfi: makacsul és éretlenül, de kiszámíthatóan. Ez az új Rand a hideg
érzelmeivel, a hideg hangjával igazán rémítő volt.
A Kő keskeny folyosói még mindig idegenek voltak Nynaeve
számára, és gyakran eltévedt. Az sem segített sokat a helyzeten, hogy
a folyosók és a falak néha helyet cseréltek. Próbált úgy tenni, mintha
ezek a történetek csak babonás túlzások lettek volna, de előző reggel
arra ébredt, hogy a szobája hirtelen és megmagyarázhatatlan módon
máshová került. Az ajtaja ugyanolyan illesztés nélküli sziklára nyílt,
mint a Kő maga. Kénytelen volt egy Kapun át kimenekülni, és
döbbenten vette tudomásul, hogy az ablaka két emelettel magasabban
van, mint előző éjszaka!
Cadsuane azt mondta, a Sötét Úr érinti meg a világot, attól kezd
felbomlani a Minta. Az aes sedai sok mindent mondott, és kevés volt
köztük, amit Nynaeve igazán szívesen hallott volna.
Kétszer is eltévedt a folyosókon bolyongva, de végül csak
elérkezett Cadsuane ajtajához. Rand legalább azt nem tiltotta meg az
embereinek, hogy szállást adjanak a nőnek. Bekopogott – megtanulta
már, hogy jobb, ha kopog –, aztán belépett.
A Cadsuane csoportjához tartozó aes sedaiok, Merise és Corele a
szobában üldögéltek, kötögettek, teát iszogattak, és próbáltak úgy
tenni, mintha nem annak a rettenetes némbernek a szeszélyeit lesnék.
Cadsuane maga épp halkan beszélgetett Minnel, akit az elmúlt
napokban szinte kisajátított. Min láthatóan nem bánta a dolgot, talán
azért sem, mert mostanában nem volt valami könnyű Rand mellett
lenni. Nynaeve egy pillanatra megsajnálta a lányt. Neki csak
barátként kellett elviselnie a férfit, de ez az egész sokkal nehezebb
lehetett annak, aki a szívét osztotta meg vele.
Minden pillantás rá tapadt, ahogy becsukta az ajtót.
– Azt hiszem, megtaláltam – jelentette be.
– Kicsodát, gyermek? – kérdezte Cadsuane Min egyik könyvét
lapozgatva.
– Perrint – felelte ő. – Igazad volt, Rand tudta, hol van.
– Kiváló! – nyugtázta Cadsuane. – Ügyes voltál; úgy tűnik, mégis
használható vagy!
Nynaeve nem is tudta volna megmondani, mi idegesíti jobban – a
kurtán odavetett dicséret, vagy a tény, hogy büszkeség öntötte el a
hallatán. Nem volt már befonatlan hajú kislány, hogy egy nő szava
simogassa!
– Nos? – nézett fel Cadsuane a könyvéből. A többiek hallgattak,
bár Min biztatóan és elismerően Nynaeve-re mosolygott. – Hol van?
Ő válaszra nyitotta a száját, mielőtt megállíthatta volna magát. Mi
volt ebben a nőben, amitől mindenki engedelmeskedni akart neki?
Nem az Egyetlen Hatalom, nem is bármi azzal kapcsolatos.
Cadsuane egy szigorú, de igazságos nagymama légkörét árasztotta.
Azt a fajtáét, akinek nem feleselt vissza az ember, de aki
süteménnyel jutalmazta, ha időben fel lett söpörve.
– Először is, tudni akarom, Perrin miért fontos – vonult be
Nynaeve a szobába gőgösen, és leült az egyetlen szabadon maradt
ülőhelyre, egy festett fazsámolyra. Ahogy leült, rájött, hogy pár
hüvelykkel a többiek szemszintje alá süllyedt. Tanítványként ült
Cadsuane előtt! Kis híján felállt, de aztán rájött, hogy azzal csak még
jobban felhívná hibájára a figyelmet.
– Hah! – horkant fel az aes sedai. – Akkor is visszatartod a tudást,
ha tudod, hogy ez a szeretteid életébe kerülhet?
– Tudni akarom, mibe keveredtem! – makacsolta meg magát
Nynaeve. – Tudni akarom, hogy ez az információ végül nem lesz-e
Rand kárára!
Az aes sedai nagyot horkantott.
– Feltételezed, hogy bántanám azt a bolond kölyköt?
– Nem feltételezem, hogy nem – csattant fel Nynaeve –, amíg
nem árulod el, mit tervezel!
Cadsuane becsukta a könyvet – Dinasztiája visszhangjai –, és
értetlenül nézett rá.
– Legalább azt elárulod, hogy a határvidékiekkel való találkozó
hogy sikerült? – kérdezte. – Vagy azt az információt is túszul tartod?
Tényleg azt hitte, hogy ilyen könnyen elterelheti a figyelmét?
– Rosszul, ahogy arra számítani is lehetett – felelte ő. – Beásták
magukat Far Madding köré, és nem hajlandóak találkozni Randdel,
amíg nem megy be az Őr védőköre alá, és nem vágja el magát a
Forrástól.
– És jól fogadta a dolgot? – kérdezte Corele egy kipárnázott
padról a szoba túlsó végében. Halványan elmosolyodott: ő volt az
egyetlen, aki mintha inkább szórakoztatónak találta volna Rand
hangulatváltozásait, mint ijesztőnek. De persze ő gyakorlatilag az
elsők közt kötött magához egy asha’mant is.
– Hogy jól fogadta-e? – kérdezett vissza Nynaeve szárazon. – Az
attól függ. Szerinted jónak számít, hogy előrángatta azt a fényverte
ter’angrealt, és azzal fenyegetőzött, hogy tűzesőt idéz a seregre?
Min elsápadt. Cadsuane felvonta a szemöldökét.
– Megállítottam – közölte Nynaeve. – De épphogy csak. Nem
tudom, talán… talán már túl késő megváltoztatni.
– Fog még nevetni az a fiú – jelentette ki Cadsuane halkan, de
nyomatékosan. – Nem azért éltem ilyen sokáig, hogy most valljak
kudarcot!
– Mit számít az egész? – kérdezte Corele.
Nynaeve döbbenten fordult oda.
– Nos? – tette le Corele a varrást. – Mit számít? Nyilván győzni
fogunk!
– A Fényre! – nézett rá Nynaeve. – Ezt meg honnan veszed?
– Egész délután a lányt faggattuk a látomásairól – biccentett
Corele Min felé. – Mindig valóra válnak, és olyasmit is látott, ami
csak az Utolsó Csata után történhet meg. Tehát tudjuk, hogy Rand le
fogja győzni a Sötét Urat. A Minta már eldöntötte. Nem kell tovább
aggódnunk!
– Nem – szólt Min –, tévedsz!
Corele a homlokát ráncolta.
– Gyermek, azt állítod, hogy hazudtál mindazzal kapcsolatban,
amit látsz?
– Nem – mondta a lány. – De ha Rand veszít, nem lesz Minta!
– A lánynak igaza van! – Cadsuane döbbentnek hangzott. – Amit
a gyermek lát, az a Minta szövedéke egy későbbi időpontban, de ha a
Sötét Úr győz, teljesen el fogja pusztítani a Mintát. Ez az egyetlen
módja annak, hogy a látomásai ne váljanak valóra. Ugyanez áll a
többi próféciára és Jövendőmondásra is. A győzelmünk korántsem
biztosított.
Csend borult a szobára. Nem csak a falu ügyeit vagy egy nemzet
dolgait vitatták meg. Az egész teremtett világ sorsáról beszéltek.
A Fényre! Vissza tudom tartani ezt az információt, ha ez az
egyetlen esély rá, hogy segítséget szerezzek Lannak? Nynaeve szíve
összefacsarodott, ha csak a férfira gondolt, és olyan kevés lehetősége
volt. Igazság szerint úgy tűnt, Lan egyetlen reménye a Rand
toborozta seregekben, a Rand emberei nyitotta Kapukban rejlik.
Randnek meg kellett változnia. Lanért. Mindnyájukért. És sajnos
nem volt erre jobb ötlete, mint hogy megbízik Cadsuane-ben.
Lenyelte a büszkeségét, és megszólalt.
– Tudod, hol van egy olyan szobor, ami egy hatalmas, földbe
szúrt kardot ábrázol?
Corele és Merise értetlenül néztek össze.
– Az amahn’ruhane keze – fordult el Cadsuane Mintől felvont
szemöldökkel. – A kutatók szerint sosem fejezték be teljesen a
szobrot. A jehannahi út közelében van.
– Perrin annak az árnyékában vert tábort.
Cadsuane felfújta az arcát.
– Azt feltételeztem, keletre megy, a Rand al’Thor elfoglalta
vidékek felé. – Mély levegőt vett. – Rendben. Most azonnal
elmegyünk hozzá! – Habozott, aztán Nynaeve-re pillantott. – A
korábbi kérdésedre válaszul, gyermek, Perrin maga egyáltalán nem
fontos a tervünk szempontjából.
– Nem? – meredt rá ő. – De…
Cadsuane felemelte az ujját.
– De vannak vele páran, akik nélkülözhetetlenek. Különösen az
egyikük.

 

 

 

Huszonkettedik fejezet
A TORONY ÁLL
Egwene lassan sétált végig a lázadók táborán. Kárminvörös ruhát
viselt, lovaglószoknyával. A szín láttán többen is felvonták a
szemöldöküket. A Piros ajah cselekedeteit figyelembe véve nem tűnt
valószínűnek, hogy az itteni nővérek közül bárki is felvette volna ezt
a színt. Erre még a táborban szolgáló nők is rájöttek, és eladogatták a
vörös és bordó ruhadarabjaikat, vagy felvagdosták őket rongynak.
Egwene külön kérte ezt a vörös ruhát. A Toronyban a nővérek
rászoktak, hogy csak a saját ajahjuk színét viseljék, és ez a szokás
csak tovább mélyítette a megosztottságot. Szép dolog volt büszkének
lenni az ember ajahjára, de veszedelmes volt azt hinni, hogy nem
lehet megbízni senkiben, aki más színt visel.
Ő az összes ajahhoz egyaránt tartozott. Ma sok mindent jelentett
számára a vörös. A közelgő újraegyesülést a Piros ajahhal.
Emlékeztetőt, hogy a megosztottságnak véget kell vetnie. A
kiontandó vért, amit jó emberek hullatnak majd a Fehér Torony
védelmében harcolva.
A halott aes sedaiok vérét, akiket alig egy órája fejeztek le az ő
parancsára.
Siuan megtalálta a nagykígyós gyűrűjét. Jó volt végre visszahúzni
az ujjára.
Az ég vasszürke volt, a levegőt porszag ülte meg, a tábor
felbolydult, az kavarta fel. A nők sietve mostak, mintha késésben
lettek volna, hogy felkészítsék a gazdáikat a közelgő ünnepre.
A novíciák szó szerint rohantak egyik óráról a másikra. Az aes
sedaiok keresztbe font karral siettek, a tekintetük szinte lyukat égetett
bárkibe, aki nem tartotta az ütemet.
Érzik, milyen feszült ez a nap, gondolta Egwene. És nem tehetnek
róla, ők is idegesek lesznek tőle. Előző éjszaka a seanchan támadás.
Aztán utána az amyrlin visszatérése, aki egész délelőtt az aes sedaiok
sorait tisztította. És most délután… a háború dobjai döndültek meg.
Úgy vélte, Bryne táborában nincs ekkora kavarodás. A férfi
emberei mindig készen álltak; talán az ostrom bármelyik napján egy
perc alatt indulhattak volna megrohamozni a Fehér Tornyot. Az ő
katonái döntik el a háború menetét. Egwene nem hagyhatta, hogy az
aes sedaiok csatába lovagoljanak, és nehézkesen kikerüljék az esküt,
amely szerint nem használják az Egyetlen Hatalmat ölésre. Itt fognak
várni, és csak Gyógyításra hívhatják el őket.
Vagy akkor, ha a Fehér Torony nővérei komolyan
bekapcsolódnak a harcokba. A Fény adja, hogy Elaida elég bölcs
legyen ahhoz, hogy ezt megtiltsa! Ha az aes sedaiok egymás ellen
fordítják a Hatalmat, az aztán nagyon sötét nap lesz!
Lehet egyáltalán ez a nap ennél is sötétebb? Nem volt biztos
benne. A táborban ahány aes sedai mellett elment, mindegyik
tisztelettel, félelemmel és egy kis rettegéssel nézett fel rá. Az amyrlin
hosszú távoliét után visszatért. És pusztítást meg ítéletet hozott.
Több mint ötven Fekete nővért csendesítettek el, majd pedig
végeztek ki. Egwene émelygett, ha csak a halálukra gondolt. Sheriam
szinte mintha megkönnyebbült volna, amikor rá került a sor, bár
aztán hamar kétségbeesetten zokogva küszködni kezdett. Számos
förtelmes bűnt bevallott, mintha abban reménykedne, hogy az, ha
hajlandó beszélni, felmentheti.
De a tönkre hajtották a fejét, és lecsapták, akár a többiét. Egwene
elméjében örökre élesen élni fog ez a kép – egykori krónikaőre fejét
a tönkre szorítják, úgy fekszik, kék ruháját és lángvörös haját hirtelen
aranyló fény vonja be, ahogy a nap elől ellibben egy könnyű
felhőfátyol. Aztán lehull a bárd ezüstje, és levágja a nő fejét. Talán a
Minta kegyesebb lesz hozzá, amikor legközelebb fonalat kap a
hatalmas szövetben. Vagy talán nem. A halál nem jelentett
menedéket a Sötét Úr elől. Sheriam iszonyata a végén talán azt
jelentette, hogy neki is ez jutott az eszébe, amikor lefejezték.
Egwene most már tökéletesen értette, hogy nevethetnek az aielek
egy egyszerű verésen. Ó, inkább verjék napokig, mint hogy
parancsba kelljen adnia, hogy olyan nőket végezzenek ki, akiket
kedvelt, akikkel együtt dolgozott!
Az ülnökök egy része azzal érvelt, inkább vallassák ki a
foglyokat, ne végezzenek velük, de Egwene hajthatatlan volt. Ötven
nő túl sok volt ahhoz, hogy elvágva tartsák őket a Forrástól, és
őrizzék őket; és most, hogy tudták, az elcsendesítést is meg lehet
Gyógyítani, az sem jelentett megoldást. Nem, a történelem azt
mutatta, a Fekete sikamlós és veszedelmes fajzat, és Egwene így is
épp eleget aggódott már miattuk. Moghediennél megtanulta, miféle
árat kell fizetni a mohóságért, még ha csak információra vágytak is.
Ő is, a többiek is túl mohók voltak, túl büszkék a „felfedezéseikre”,
és nem szabadították meg a világot egy Kitaszítottól.
Nem hagyja, hogy még egyszer elkövessék ezt a hibát. Mindenki
tudta, mi a törvény, a Csarnok meghozta az ítéletet, és nem titokban
tette. Verin azért halt meg, hogy megállítsa ezeket a némbereket, és ő
gondoskodik róla, hogy ne legyen hiábavaló az áldozata.
Jó munkát végeztél, Verin! Nagyon jó munkát! A táborban minden
egyes aes sedainak újra le kellett tennie a Három Esküt, és csak
három olyan Fekete nővér került elő, akiket Verinnek nem sikerült
felfedeznie. Nagyon alapos kutatást végzett.
A Feketék őrzőit szigorúan vigyázták. Majd később
végigválogatják őket, amikor lesz rá idejük, hogy kiderítsék,
melyikük Fekete maga is, és melyikük roppant bele a nővére
elvesztésébe. A többségük úgyis a halált keresi majd, még az
ártatlanok is. Talán az ártatlanokat meg lehet majd róla győzni, hogy
életben maradjanak addig, amíg az Utolsó Csatába vethetik magukat.
Kis híján húsz Fekete nővér Verin listájáról így is elmenekült,
Egwene minden óvintézkedése ellenére. Nem tudta, hogyan
neszelhették meg a dolgot. Bryne őrei elkaptak pár menekülni
próbáló gyengébbet, és katonák estek el, hogy lelassítsák őket. De
sokan így is elmenekültek.
Nincs értelme ezen sírni. Ötven Fekete így is halott, és ez már
önmagában győzelem. Ijesztő. De akkor is győzelem.
Így hát lovaglócsizmában, vörös ruhában vágott át a táboron,
barna haja kibontva úszott a szélben. Piros szalagokat font bele, az
alig egy órája kiontott vér emlékére. Nem vádolta a nővéreket a
furcsa pillantásokért, az alig leplezett aggodalomért, a félelmükért.
És a tiszteletükért. Ha bárkiben élt még bármi kétség, hogy ő az
amyrlin, ezzel eloszlatta. Elfogadták, és féltek tőle. És soha többé
nem illik már közéjük. Különálló volt, és mindig is az marad.
Határozott, kék ruhás nő furakodott át a sátrak között, és felé
tartott. A tiszteletreméltó tartású aes sedai illően pukedlizett, bár
siettek, úgyhogy Egwene nem állt meg, hogy a másik
megcsókolhassa a gyűrűjét.
– Anyám – szólt Lelaine. – Bryne azt üzeni, hogy minden készen
áll a támadásra. Azt mondja, hogy a nyugati hidak ideális kiinduló
pontot jelentenének a támadásra, bár javasolja, hogy Kapuk
segítségével küldjünk embereket a Fehér Torony védelmi vonala
mögé is. Azt kérdezi, lehetséges-e ez?
Ezzel nem használnák fegyverként az Egyetlen Hatalmat, de közel
állnának hozzá. Apró különbség. Ám az aes sedaiok léte az apró
különbségekről szólt.
– Mondd meg neki, hogy én magam nyitom meg azt a Kaput! –
felelte Egwene.
– Kiváló, anyám – hajtotta meg a fejét Lelaine. A tökéletes, hű
segítő példaképe. Döbbenetes, hogy milyen hamar megváltozott a nő
viselkedése az ő irányában. Nyilván rájött, hogy nincs más esélye,
mint hogy teljesen Egwene-re tapad, és feladja azt a próbálkozást,
hogy magához ragadja a hatalmat. Így legalább nem tűnik majd
annyira képmutatónak, és talán rangot is szerezhet az amyrlinen
keresztül. Feltéve, hogy Egwene erős amyrlinként szilárdítja meg a
hatalmát.
Elég valószínű feltételezésnek tűnt.
Lelaine-t nyilván bosszantotta a Romanda viselkedésében beállt
változás. A Sárga, mintha csak erre várt volna, ott állt az út mellett.
A saját ajahja színét viselte, a haját szigorú kontyba tornyozta.
Pukedlizett, amikor Egwene odaért elé, és épp csak odapillantott
Lelaine-re, aki Egwene jobbjára lépett, a Kéktől minél messzebbre.
– Anyám – szólt Romanda –, körbekérdeztem az utasításodnak
megfelelően. Egy árva szót sem hallottunk azokról, akiket a Fekete
Toronyba küldtünk!
– Nem tartod furcsának a dolgot? – kérdezte vissza ő.
– De, anyám. Az Utazás segítségével mostanra meg kellett volna
járniuk a követséget. De legalábbis üzenniük kellett volna! Aggasztó
ez a csend.
Aggasztó bizony. És még aggasztóbb, hogy a küldöttségben ott
volt Nisao, Myrelle, Faolain és Theodrin is. Mind a négyen hűséget
esküdtek neki. Zavaró egybeesés. Faolain és Theodrin távozása
különösen gyanús volt. Elvileg azért mentek, mert nem volt még
őrzőjük, de a táborban lévő nővérek sosem tartották őket kettőjüket
teljes jogú aes sedainak, bár persze Egwene előtt ezt senki sem merte
volna kimondani.
Miért épp ők négyen kerültek bele ebbe a küldöttségbe a tábor
több száz aes sedaia közül? Csak véletlen egybeesés lett volna? Nem
tűnt túl valószínűnek. De akkor mit jelenthetett? Valaki szándékosan
elküldte volna azokat, akik hozzá hűségesek? Ebben az esetben
Siuant miért nem küldték el? Talán Sheriam mesterkedése lett volna
mögötte? A Fekete sok mindent bevallott a kivégzése előtt, de ez
nem szerepelt köztük.
Akárhogy is, valami történt az asha’manekkel. A Fekete Torony
jelentette problémát meg kellett oldania.
– Anyám – mondta Lelaine, és visszatérítette a figyelmét. A Kék
rá sem nézett vetélytársára. – Más híreket is hoztam.
Romanda halkan szipákolt.
– Sheriam nem hazudott – folytatta Lelaine. – Az Álmodásra
használt ter’angrealok eltűntek. Az összes.
– Ez meg hogyan lehetséges? – csattant fel Egwene, és hagyta,
hadd villanjon elő a haragja.
– Sheriam volt a krónikák őre, anyám – vágta rá Lelaine sietve. –
Egy helyen tartottuk a ter’angrealokat, ahogy azt a Fehér Toronyban
szoktuk, őrség alatt. De… de mi okuk lett volna az őröknek
elküldeniük Sheriamot?
– És mit gondolsz, mit tervezett hazudni róla? – kérdezte az
amyrlin. – Ezt a lopást nem lehetett volna sokáig titokban tartani!
– Nem tudom, anyám – rázta meg a fejét Lelaine. – Az őr azt
mondja, Sheriam… zavarodottnak tűnt, amikor elvitte a
ter’angrealokat. Tegnap éjjel történt.
Egwene összeszorította a fogát, ahogy Sheriam végső
vallomásaira gondolt. A ter’angrealok elrablása messze nem a
legdöbbenetesebb részletek közé tartozott. Elayne magánkívül lesz:
az eredeti gyűrű is az ellopottak között volt, és Egwene erősen
kételkedett benne, hogy Siuan elrejtett másolata jó sablon lenne. Már
az is hibás volt, és az arról készült másolatok alighanem még
tökéletlenebbek lennének.
– Anyám – mondta Lelaine halkan. – Mi a helyzet Sheriam
egyéb… állításaival?
– Hogy az egyik Kitaszított a Toronyban van, és aes sedainak adja
ki magát? – kérdezte Egwene. Sheriam azt állította, ennek a…
perszónának adta a ter’angrealokat.
Lelaine és Romanda szótlanul ballagtak, mind a ketten mereven
előre néztek, mintha erre gondolni sem mernének.
– Igen, azt hiszem, igaza van – felelte Egwene. – Nemcsak a mi
táborunkba férkőztek be, de Andor, Illian és Tear arisztokráciájába
is. Miért ne furakodtak volna be a Fehér Toronyba?
Azt nem tette hozzá, hogy Verin könyve is említi az egyik
Kitaszított jelenlétét. Jobbnak tűnt, ha nem árulja el, Verin jegyzetei
milyen átfogóak.
– Nem aggódnék miatta – folytatta. – A Tornyot ért támadás és a
visszatértünk után úgy vélem, ez a Kitaszított, bármelyikük legyen is,
bölcsebbnek tartja majd, ha eloldalog, és máshol folytatja a
cselszövéseit!
Lelaine-t és Romandát mintha nem nyugtatta volna meg ezzel.
Hármasban elérték az aes sedai tábor szélét. Ott már felnyergelt
lovak vártak rájuk, valamint egy nagyobb csapat katona, és a Kéket
meg a Pirosat leszámítva minden ajahból egy-egy ülnök. Kék azért
nem volt köztük, mert Lelaine-en kívül nem maradt már más a
táborban, az pedig elég egyértelmű volt, hogy Piros miért nincs
velük. Egwene részint ezért döntött a vörös ruha mellett: így próbált
arra utalni, hogy minden ajahnak részt kell vennie abban, amire most
készültek. Mindannyiuk érdeke ezt követelte.
Amint nyeregbe szállt, észrevette, hogy Gawyn ismét
tiszteletteljes távolságból követi. Honnan került elő? Kora reggel óta
nem beszéltek. Amikor lóra ült, a férfi is nyeregbe szállt, és amikor
megfordult, hogy Lelaine-nel, Romandával, az ülnökökkel és a
katonákkal kilovagoljon a táborból, Gawyn is biztos távból követte.
Egwene még mindig nem tudta, mihez kezdjen vele.
A hadsereg tábora nagyrészt üres volt. A sátrak elhagyatottan
álltak, a talajt lábak és patkók taposták le, alig maradt itt pár katona.
Egwene nem sokkal azután magához ölelte a Forrást, hogy elhagyták
a saját táborukat, és magában tartotta, hogy bármikor használhassa,
ha lovaglás közben rájuk támadnának. Még mindig nem bízott benne,
hogy Elaida nem használna Kapukat, hogy megfordítsa a támadást.
Igaz, hogy a hamis amyrlint talán leköti a seanchan támadás
romjainak eltakarítása. De az efféle feltételezések – hogy itt vagy ott
biztonságban van – ejtették annak idején a Fehér Torony fogságába
Egwene-t. Ő volt az amyrlin. Nem tehette magát kockára. Dühítő
volt, de tudomásul kellett vennie, hogy a magányos hőstetteknek
vége; nem teheti többé azt, amit csak akar. Akkor, hetekkel ezelőtt
meg is ölhették volna ahelyett, hogy foglyul ejtik! A salidari lázadás
elbukott volna, és továbbra is Elaida lenne az amyrlin…
Ekképp lovagolt fel a csapata a Darein falu előtt felsorakozott
sereghez. A Fehér Torony még mindig parázslott, a füst széles
gyűrűben szállt fel a sziget közepéről, elfedte az építményt. Még
ilyen messziről is látszottak rajta a seanchan támadás sebei.
Megfeketedett lyukak sötétlettek a falán, mint rothadt foltok egy
amúgy egészséges almán. A Torony szinte nyögött, ahogy Egwene
ránézett. Olyan sokáig állt, olyan sokat látott! És most olyan mélyen
megsebezték, hogy még egy nappal később is vérzett.
De mégis állt. A Fény áldja, mégis állt! Az égre magaslott,
sebzetten, de mégis erősen, és egyenesen a felhőfátyol mögött rejtező
napra mutatott. Dacolt mindazokkal, akik megtörték volna, akár
kívülről, akár belülről.
Bryne és Siuan a sereg végén vártak rá. Igazán össze nem illő pár
voltak. A harcedzett tábornok, őszes halántékával és áthatolhatatlan
páncélra emlékeztető, erős, vonalas arcával. Mellette pedig Siuan, a
kékbe öltözött, parányi nő azzal a végtelenül bájos kis arcával, amitől
elég fiatalnak tűnt ahhoz, hogy Bryne unokájának nézzék, bár a
valóságban közel egykorúak lehettek.
Siuan kurtán meghajolt a nyeregben ülve Egwene közeledtére,
Bryne pedig tisztelgett. Még mindig aggódva nézte a nőt. Láthatóan
szégyellte magát, hogy részt vett a megmentésében, bár Egwene rá
egyáltalán nem haragudott. Ha már belekényszerítették, hogy ő is
menjen, hogy legyen, aki megvédi azt az ostoba Siuant és Gawynt,
inkább dicséretet érdemelne, amiért életben tartotta őket.
Ahogy melléjük léptetett, feltűnt neki, hogy Bryne és Siuan
nagyon közel lovagolnak egymáshoz. A nő végre bevallotta volna,
hogy vonzódik a férfihoz? És… Bryne-ben most már volt valami
ismerős kecsesség. Elég halvány ahhoz, hogy Egwene talán csak
odaképzelje, de a kettejük viszonyával együtt ez…
– Végre új őrzőt vettél magad mellé? – kérdezte Siuant.
A nő épp csak összeszűkítette a szemét.
– Igen – válaszolta.
Bryne meglepődött, és kicsit mintha szégyellte volna magát.
– Próbálja távol tartani a bajtól, tábornok! – mondta Egwene, és
mélyen Siuan szemébe nézett. – Mostanság épp elég sokszor
belekeveredett. Fontolóra vettem, hogy odaadom önnek
gyalogkatonának. Azt hiszem, sokat használna neki a katonás rend,
és eszébe juttatná, hogy néha az engedelmesség fontosabb, mint az
egyéni kezdeményezések!
Az aes sedai megroskadt, és elkapta a tekintetét.
– Még nem döntöttem el, mihez kezdjek veled, Siuan – mondta
Egwene halkabban. – De feltüzelted a haragom. És eljátszottad a
bizalmamat. Az előbbit le kell csitítanod, utóbbit pedig fel kell
keltened, ha azt akarod, hogy valaha még megbízzak benned!
Siuantól a tábornokhoz fordult, aki mintha rosszul lett volna.
Alighanem az rázta meg, hogy éreznie kellett Siuan szégyenét.
– Dicséretes bátorságra vall, hogy hagyta, hogy megkösse,
tábornok – mondta a férfinak. – Tisztában vagyok vele, hogy szinte
lehetetlen feladat távol tartani a bajtól, de bízom a képességeiben!
A tábornok ellazult.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, anyám – mondta. Aztán
megfordította a lovát, és végignézett a felsorakozott katonákon. –
Van valami, amit látnia kellene. Ha lenne szíves…
Egwene biccentett. Megfordította a lovát, és a tábornok mellett
végiglovagolt az úton. A falut kikövezték, a lakosokat kitelepítették,
és a fő szekérutat Bryne több ezer katonája szegélyezte. Siuan
csatlakozott hozzájuk, és Gawyn is követte őket. Egwene egy kurta
intésére Lelaine és Romanda a többi ülnökkel maradtak. Újdonsült
engedelmességük igen hasznosnak bizonyult, különösen, hogy
láthatóan most azon vetélkedtek, melyikük érdemli ki jobban az ő
tetszését. Alighanem mind a ketten a krónikák őrének posztjára
pályáztak, most, hogy Sheriam már nem töltötte be azt.
A tábornok az arcvonalba vezette őt, és Egwene előkészített egy
Levegő-fonatot, ha netán nyíllal lőnének rájuk. Siuan végigmérte, de
nem szólt egy szót sem erre az elővigyázatosságra. Elvben nem lett
volna rá szükség – a Torony emberei sosem lőttek volna rá egy aes
sedaira, még egy ilyen konfliktusban sem. De ezt az őrzőkről nem
lehetett volna elmondani, és mindig történtek balesetek. Elaidának
roppant kényelmes lett volna, ha egy kósza nyílvessző torkon találja
a vetélytársát.
Dareinen áthaladva a macskaköveket széles, szögletes kőlapok
váltották fel az úton, aztán a Tar Valonba átívelő fenséges, hófehér
Alindaer-hídhoz közeledve széles márványlapok következtek. Itt volt
az, amit Bryne mutatni akart. A híd túloldalán, a kőtömbökről és
jókora farönkökből emelt barikád mögött ott kuporogtak a Torony
védői. Fehér tabardjukon megcsillant Tar Valon lángja. És legfeljebb
ezren lehettek.
Szemben Bryne legalább tízezres seregével.
– Nos, tudom, hogy sosem a számbeli fölény miatt nem
támadtunk – mondta a tábornok –, de azért ennél a Toronynak is több
embert kellene tudnia kiállítani, különösen a városból behívott
katonákkal. Nem hiszem, hogy az elmúlt hónapokban csak a régi
szép időket emlegették a tűz mellett farigcsálva. Ha Chubain
kapitánynak van egy kis esze, kiképezte a frissen toborzottakat.
– De akkor hol vannak? – kérdezte Egwene.
– A Fény tudja, anyám! – rázta meg Bryne a fejét. – Vesztünk pár
embert, amíg átverekedjük magunkat mellettük, de nem sokat.
Mészárszék lesz!
– Tényleg tehettek bennük ekkora kárt a seanchanok?
– Nem tudom, anyám – felelte a tábornok. – Kemény volt a
tegnap éjjel. Nagy tüzek, sok halott. De én inkább több százra, mint
több ezerre tettem volna a veszteséget. Talán a katonák is segítenek
elhordani a törmeléket és eloltani a tüzeket, de akkor is azt hittem
volna, hogy nagyobb sereget állítanak ki, amikor látják, hogy jövök.
Megnéztem látcsövön át is ezeket a legényeket odaát, és jó
néhányuknak vörös a szeme a füsttől.
Egwene elgondolkozva ült, és örült a folyón lengedező friss
szellőnek.
– Nem kérdőjelezte meg a támadás bölcsességét, tábornok.
– Nem szokásom megkérdőjelezni, hová küldenek, anyám!
– És ha megkérdezném, mi volna a véleménye róla?
– Ha megkérdezné? – ismételte Bryne. – Taktikai szempontból
van értelme a támadásnak. Elvesztettük az Utazás előnyét, és ha az
ellenség gond nélkül megújíthatja a tartalékait, és oda küldhet
követséget, ahová csak akar, akkor mi értelme az ostromnak? Itt az
idő, hogy támadjunk, vagy csomagoljunk, és menjünk!
Egwene biccentett. De mégis azon kapta magát, hogy habozik. Az
a baljós füst a levegőben, a megcsonkított Torony, az erősítést nem
kapó, riadt katonák. Mintha figyelmeztetni akarták volna valamire.
– Mennyi ideig várhatunk, mielőtt mindenképp meg kell indítania
a támadást, tábornok? – kérdezte.
A férfi a homlokát ráncolta, de nem kérdőjelezte meg. Felnézett
az égre.
– Későre jár. Talán egy órát? Utána túl sötét lesz. Ha ilyen
kedvezően alakultak a számok, inkább nem keverném bele az
éjszakai harc forgandóságát a dologba!
– Akkor ezek szerint várunk egy órát – nyugtázta Egwene, és
hátradőlt a nyeregben. A többiek zavartnak tűntek, de nem szóltak
egy szót sem. Az Amyrlin-trón nyilatkozott.
De mire várt? Mit sugalltak az ösztönei? Az esze egyfolytában
ezen járt, ahogy a percek lassan pörögtek, és egy idő után rájött, mi
állította meg. Ha ezt a lépést megteszi, többé nincs visszaút. A Fehér
Torony nagy csapást szenvedett el előző éjjel: ez volt az első
alkalom, hogy egy ellenség az Egyetlen Hatalommal támadt rá. Az ő
rohama egy másik elsőséget jelentene: ez lenne az első eset, hogy aes
sedaiok egy csapata seregeket vezetne háborúban egy másik csapat
ellen. A Toronyban volt már, hogy egymás ellen fordultak a frakciók,
volt, hogy összeütközött egyik ajah a másikkal, és némelyik
vérontásba fulladt, mint például Siuan letaszítása. A titkos krónikák
feljegyeztek efféle eseteket.
De a megosztottság sosem terjedt túl a Torony kapuján. Nem
fordult még elő, hogy egy aes sedai sereggel kelt volna át a hidakon.
Ha most megteszi, ez az esemény örökké az ő uralkodásához
kapcsolódik. Bármi mást tesz is, alighanem eltörpül ennek a napnak
az árnyékában.
Azt remélte, felszabadít és egyesít. Ehelyett háborúzni fog és
leigázni. Ha így kell lennie, kiadja a parancsot. De az utolsó
lehetséges pillanatig várni akart vele. Ha ez azzal járt, hogy egy
komor órát kellett várniuk a felhős ég alatt, a lovasok feszültségét
érezve a hangosan horkantgató lovak között, ám legyen.
Az egy óra lassan eltelt. Egwene pár percig még habozott – addig
húzta, ameddig csak merte. A híd túloldalán álló szegény katonák
nem kaptak erősítést. Elszántan néztek ki alacsony barikádjuk mögül.
Egwene vonakodva megfordult, hogy kiadja a parancsot.
– Nocsak! – hajolt elő Bryne a nyergében. – Ez meg micsoda?
Egwene visszafordult a hídhoz. A távolban épp csak láthatóan kis
menet tartott feléjük az úton.
Túl sokáig várt volna? Erősítést küldött volna a Torony? Makacs
vonakodásával a saját emberei életét szórta volna a semmibe?
De nem. Ez a csapat nem katonákból állt, hanem szoknyás
asszonyokból. Aes sedaiokból!
Felemelte a kezét, nehogy a katonák támadjanak. A menet
egyenesen a Torony barikádjához tartott. Egy pillanattal később
szürke ruhás nő lépett ki a torlasz elé. Egyetlen őrző kísérte. Egwene
hunyorogva próbálta kivenni a nő vonásait, és Bryne sietve a kezébe
nyomta a látcsövét. Ő hálásan fogadta, bár már felismerte az
asszonyt. Andaya Forae, a Csarnok egyik új ülnöke, akit a
kettészakadás után választottak. Szürke. Ez arra utalt, hogy
hajlandóak tárgyalni.
A Hatalom ragyogása vette körbe a nőt, és Siuan hangosan
felszisszent, mire jó néhány katona újfent felkapta az íját. Egwene
ismét felemelte a kezét.
– Bryne – mondta szigorúan –, nem akarom, hogy bárki elsőnek
lőjön, hacsak nem adok rá engedélyt!
– Fegyvert le! – bődült el a tábornok. – Elevenen megnyúzlak
benneteket, ha akárcsak előszedtek egy nyilat!
Az emberek visszaeresztették maguk mellé az íjukat.
A távolban a nő font valamit, amit Egwene nem látott pontosan,
aztán megszólalt. Hallhatóan ráerősített a hangjára.
– Egwene al’Vere! – mondta. – Jelen van?
Egwene szintén felhangosította a szavát egy fonattal.
– Itt vagyok, Andaya! Mondd meg a többieknek, hogy jöjjenek
elő, hadd lássam őket!
Meglepő módon engedelmeskedtek a parancsnak. Még kilenc nő
sorakozott elő, és Egwene alaposan megnézte őket.
– Tíz ülnök – mondta, és visszaadta Bryne-nek a látcsövét.
Elengedte a fonatot, hogy anélkül beszélhessen a férfival, hogy
mindenki hallaná, amit mond. – Minden ajahból kettő, a Kéket és a
Pirosat kivéve.
– Ez ígéretes – dörzsölte meg az állát a tábornok.
– Persze még követelhetik azt is, hogy adjam meg magam –
jegyezte meg Egwene. – Rendben – mondta, és újra felerősítette a
hangját az Egyetlen Hatalommal. – Mit kívántok tőlem?
– Azért jöttünk… – Andaya mintha habozott volna. – Azért
jöttünk, hogy tájékoztassunk róla, a Fehér Torony Csarnoka úgy
döntött, téged emel fel az Amyrlin-trónra!
Siuan döbbenten kapkodott levegő után, és Bryne halkan
káromkodott egy cifrát. A katonák egy része azt motyogta, ez csapda.
De Egwene csak lehunyta a szemét. Reménykedhetett benne? Azt
hitte, nem kívánt megmentése túl korán érkezett. De ha elég alapos
munkát végzett, mielőtt Siuan és Gawyn elragadta…
– És Elaidával mi a helyzet? – kérdezte felpillantva. A hangja
átkondult a messzeségen. – Újabb amyrlint taszítottatok le?
A másik oldal egy pillanatra hallgatott.
– Tanácskoznak – emelte fel Bryne a látcsövét.
Andaya egy pillanat múlva megszólalt.
– Elaida do Avriny a’Roihant, a Pecsétek Őrzőjét, Tar Valon
Lángját, az Amyrlin-trónt… elragadták a tegnap éjjeli támadásban.
Nem tudjuk, merre lehet. Feltételezzük, halott, vagy más okból
kifolyólag képtelen ellátni a feladatát!
– A Fényre! – engedte le Bryne a látcsövet.
– Pontosan ezt érdemelte! – mordult fel Siuan.
– Ezt senki sem érdemli – mondta Egwene Siuannak és Brynenek.
A keze önkéntelenül is a torkához siklott. – Bár inkább meghalt
volna!
A tábornok megszólalt.
– Ez csapda is lehet.
– Nem tudom, hogyan – mondta Siuan. – Andayát kötik az eskük.
Nem szerepelt a Fekete nővérek listáján, ugye, Egwene?
A lány megrázta a fejét.
– Ennek ellenére haboznék, anyám – mondta Bryne.
Egwene újra megidézte a fonatot.
– Hagyjátok bevonulni a seregemet? Visszafogadjátok
békességben a többi aes sedait, és visszaállítjátok a Kék ajahot?
– Számítottunk ezekre a feltételekre – felelte Andaya. –
Elfogadjuk őket!
Csend borult rájuk, csak a partot nyaldosó hullámok locsogása
hallatszott fel.
– Akkor elfogadom – mondta Egwene a hídon át.
– Anyám! – figyelmeztette Siuan. – Ez talán elhamarkodott. Talán
beszélned kellene…
– Nem elhamarkodott – vágott közbe Egwene. Elengedte a
fonatot, és érezte, ahogy felduzzad benne a remény. – Ez minden,
amit csak akartunk – mérte végig Siuant. – És épp te oktatnál ki
arról, mi az elhamarkodott? – A másik aes sedai lesütötte a tekintetét.
– Tábornok, készítse fel az embereit az átkelésre, és hozassa előre a
hátul várakozó ülnököket! Küldjön vissza egy futárt az aes sedai
táborba a hírekkel, és gondoskodjon róla, hogy az emberei a többi
hídnál értesüljenek róla, hogy nem kerülhet sor harcra!
– Igenis, anyám! – Bryne megfordította a lovát, és kiadta a
szükséges parancsokat.
Egwene mély levegőt vett, megsarkantyúzta a lovát, és felléptetett
a hídra. Siuan elmormolt egy halászszitkot, és követte. Az amyrlin
hallotta, hogy Gawyn lova is utánuk dobog, aztán egy csapat katona
jött, Bryne kurta parancsának engedelmeskedve.
Egwene átlovagolt a víz fölött, a haja hosszan csapkodott
mögötte, a piros szalagok táncoltak a szélben. Egy pillanatra óriási
súllyal nehezedett rá a felismerés, hogy mit kerültek el, de hamar
átvette a helyét az egyre növekvő elégedettség és öröm.
Fehér kancája kissé dobálta a fejét, a kezének dörgölte selymes
sörényét. A híd túloldalán ünnepélyesen várták az ülnökök. A
Torony ott emelkedett előtte. Sebzetten. Vérezve.
De állt. A Fényre, még mindig állt!

 

 

 

Huszonharmadik fejezet
ÚJRAKOVÁCSOLVA
Miután győztesként átlovagolt a hídon Tar Valonba, a nap kis
híján összemosódott Egwene előtt. A Fehér Toronyba sietett, Siuan
és Gawyn alig tudtak lépést tartani vele. A Toronynál egy csapat
szolga üdvözölte; az ülnökök a Torony Csarnokában vártak rá.
A szolgák egy dísztelen falambériás kamrába vezették. Két
bőrpárnás szék állt benne. Még sosem járt itt; valamiféle
váróteremnek tűnt a Csarnok mellett. Bőrillata volt, és a sarokban kis
parázstartó árasztotta a meleget.
Nemsokára egy alacsony, varangyosbékára emlékeztető Barna
lépett be, hogy tájékoztassa őt a szertartás illő folyásáról. Lairainnak
hívták. A kis, göndör fürtű nőt mintha egyáltalán nem érdekelte
volna a pillanat jelentősége. Egwene még sosem látta. Alighanem
azok közé a Barna nővérek közé tartozott, akik egész életükben a
könyvtárak mélyén bolyongtak, és csak száz-egynéhány évente
bukkant elő, hogy eligazítsa a leendő amyrlineket. Egwene odaadóan
hallgatta: egyszer már végigcsinálta a szertartást, de nagyon
bonyolult volt.
Még mindig emlékezett rá, milyen ideges volt aznap, néhány
hónappal korábban, amikor Salidarban amyrlinné emelték. Akkor
még mindig nem értette, mi folyik körülötte. Őt? Amyrlinné?
Ennek a bizonytalanságnak már nyoma sem maradt. Nem
aggasztotta, hogy elrontaná a szertartást. Csak egy szertartás volt, a
lényeges döntést már meghozták. Miközben Lairainre figyelt,
hallotta, hogy Siuan az ajtó előtt veszekszik egy nővérrel, és
makacsul hajtogatja, hogy őt egyszer már felemelték, és hogy semmi
szükség nincs a szertartásra. Egwene felemelte a kezét,
félbeszakította Lairaint, és kiszólt Siuannak.
A nő bekukucskált az ajtón:
– A lázadók emeltek fel, Siuan – mondta neki szigorúan. – Ezek a
nők is megérdemlik az esélyt, hogy kiálljanak mellettem.
Máskülönben sosem számíthatok a hűségükre! Újra végig kell
csinálnom a szertartást!
Siuan összevonta a szemöldökét, aztán biccentett.
– Rendben.
Lairain kinyitotta a száját, hogy tovább tanítsa, de Egwene egy
újabb intéssel elhallgattatta. Sértett pillantás volt a válasz.
– Mi hírrel szolgálhatsz, Siuan?
– Nos – kezdte a másik aes sedai, és egy kicsit szélesebbre
nyitotta az ajtót –, Bryne a csapatai nagyobbik részét áthozta a
hidakon, és felváltatta a Torony embereit az erődítményeken. A
helyieket és a saját csapatai egy részét beküldte a városba, hogy
segítsenek tüzet oltani. A seanchanok jó néhány lakóházat is
felgyújtottak menekülés közben, hogy fedezzék a visszavonulásukat.
Ez megmagyarázta volna, miért nem volt elég ember a
barikádokon – meg persze az, hogy a Csarnok épp elszántan
vitatkozott rajta, amyrlinné emeljék-e őt, vagy sem. Alighanem fel
sem mérték, milyen közel álltak a háborúhoz.
– És mit akarsz kezdeni a táborodba tartozó nővérekkel? –
kérdezte Siuan. – Kezdik kérdezgetni.
– Mondd meg nekik, hogy a Napnyugta-kapu előtt
gyülekezzenek! – mondta Egwene. – Ajahok szerint, sorban, az
ülnökökkel az élen. Amint végeztem a szertartással, köszöntöm őket,
hivatalosan is elfogadom a bocsánatkérésüket, amiért fellázadtak, és
visszafogadom őket a Toronyba.
– Elfogadod a bocsánatkérésüket? – kérdezte Siuan hitetlenkedve.
– Fellázadtak a Torony ellen, Siuan! – nézett a nőre áthatóan. –
Még ha szükségből tették is, van okuk a bocsánatkérésre!
– De te is velük voltál!
– De már nem csak őket képviselem – jelentette ki Egwene
határozottan. – Hanem a Tornyot. Az egész Tornyot. És a Toronynak
tudnia kell, hogy a lázadók bánják a megosztottságot. Nem kell
hazudniuk, nem kell azt mondaniuk, bárcsak maradtak volna, de azt
hiszem, illő, hogy kifejezzék a sajnálatukat a megosztottság okozta
nehézségek miatt. Megbocsátok nekik, és folytathatjuk a gyógyítást!
– Igenis, anyám – törődött bele Siuan. Egwene észrevette, hogy
Tesan ott áll mögötte, és gyöngyös taraboni fonatai lengenek, ahogy
a nő egyetértően bólogat.
Egwene hagyta, Lairain hadd folytassa az utasításokat, aztán
megismételte neki, mikor mit kell mondania és tennie. Amikor a
Barna végre elégedett volt, ő felállt, kinyitotta az ajtót, és látta, hogy
Siuan elment, hogy továbbítsa a parancsait. Tesan keresztbe font
karral állt odakinn a folyosón, és Gawynt méregette. Az ifjú nem
messze a falnak támaszkodott, a kezét a hüvelyben nyugvó kard
markolatára ejtette.
– Az őrződ? – kérdezte Tesan Egwene-től.
A lány végigmérte Gawynt, és kénytelen volt szembenézni saját
kusza érzéseivel. Harag, szeretet, szenvedély és sajnálkozás. Milyen
különös keverék!
– Nem – felelte. Mélyen Gawyn szemébe nézett. – Ami ezután
történik, abban te nem vehetsz részt, Gawyn. Várj meg idekinn!
Az ifjú kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, aztán meggondolta
magát, és becsukta. Ellökte magát a faltól, és mereven meghajolt. Ez
a mozdulat még arcátlanabb volt, mintha vitába szállt volna vele.
Egwene halkan felhorkant – épp csak hogy Gawyn hallja –, aztán
hagyta, hogy Tesan bevezesse a Torony Csarnokába. A Csarnok
egyaránt volt hely és emberek gyülekezete. Mert hely és ember
egyek voltak, ahogy az Amyrlin-trón is egyszerre volt az ember és a
trónus, amin ült.
Egwene megállt a Csarnok ajtaja előtt. A sötét fa berakása
kirajzolta Tar Valon ezüst Lángját. Érezte, hogy a szíve lázadozva
megrebben. Hirtelen megjelent Siuan egy pár papuccsal a kezében,
és sietve az ő lovaglócsizmájára bökött. Ó, persze, a Csarnok
padlóját finom festék fedte! Átvette a papucsot, és Siuan elvitte a
csizmát. Nem volt semmi oka az idegeskedésre. Jártam már itt,
gondolta hirtelen. Nem csak Salidarban. A próbámon is. Megálltam
itt, az ajtónál, és szembeszálltam a benn várakozó nőkkel! A
próbámon…
Hirtelen megkondult egy gong. Olyan hangosnak tűnt, mintha az
egész Tornyot megrázta volna; azért szólt, hogy mindenkit
figyelmeztessen: új amyrlint emelnek. A gong újra megkondult, és
újra meg újra, és a díszes ajtószárnyak feltárultak. Igen, ez egész más
érzés volt, mint amikor amit abban a szerény faépítményben élt át,
ahol a salidari aes sedaiok felemelték. A salidari szertartás sok
szempontból csak főpróba volt.
Az ajtó teljesen kinyílt, és ő elfojtott egy döbbent szusszanást. A
túloldalt elterülő hatalmas, kupolás terem oldalába épp az ajtóval
szemben robbantottak lyukat. A tátongó nyílás a Sárkánybércre
nézett. A terem nem sérült meg annyira, mint a seanchan támadás pár
másik helyszíne, alig volt törmelék, és a pusztítás sem hatolt
messzire a külső falon belül. A terem szélén még mindig körbefutott
az emelvény, és a rajta lévő székek is sértetlenek voltak. Tizennyolc,
hármas csoportokban, mindegyik fája és párnája a megfelelő ajah
színére festve.
Az Amyrlin-trón a túlsó oldalon állt, közvetlenül a szétzúzott fal
alatt, a széles vidéknek és a távoli Sárkánybércnek vetette a hátát. Ha
a seanchanok csak pár lábbal lejjebb céloztak volna, a trón elpusztul.
A Fénynek hála, sértetlenül megúszta a dolgot.
Egwene halvány festékszagot érzett a levegőben. Vajon sietve
átfestették a trónt, hogy ismét rajta legyen mind a hét ajah színe? Ha
igen, hát roppant gyorsak voltak. A Kék ülnökök székét viszont nem
sikerült még pótolniuk.
Észrevette az ajahjuk helyén ülő Saerint, Doesine-t és Yukirit.
Seaine is ott volt, és őt méregette számító, kék szemével. Mekkora
befolyása volt ennek a négy nőnek az eseményekre? A Sárga ajah
ülnöke, a kerek arcú Suana nyílt elégedettséggel mosolygott rá, és
bár a legtöbb nővér arcán az aes sedaiok nyugodt, érzelemmentes
kifejezése ült, Egwene helyeslést látott a tartásukban. Vagy
legalábbis nem látott ellenségességet. Nem csak a Fekete ajah
vadászai álltak e mögött a döntés mögött.
Saerin felállt a székéről a Barna szekcióban.
– Ki jön a Torony Csarnoka elé? – kérdezte csengő hangon.
Egwene habozott. Még mindig az ülnököket nézte. A székek
egyenletesen elosztva vették körbe a külső emelvényt. De túl sok
szék állt üresen. Csak két Zöld ülnök volt jelen: Talene hetekkel
korábban elmenekült. A Szürkék közül hiányzott Evanellein, aki
aznap tűnt el. Velina és Sedora is nyom nélkül távozott. Ez rossz
előjel volt, mert mind a ketten szerepeltek Verin listáján, mint Fekete
nővérek. Talán figyelmeztették őket? Vajon Evanellein eltűnése arra
utalt, hogy Verin nem vette őt észre?
Nem voltak jelen Piros ülnökök sem. Egwene összerezzenve
ébredt rá, hogy Duhara már hetekkel azelőtt elhagyta a Tornyot, és
senki sem tudta, miért; de néhányan azt rebesgették, Elaida bízta meg
egy küldetéssel. Talán a Fekete ajah ügyeiben járt. A két másik Piros
ülnök, Javindhra és Pevara titokzatos körülmények közt tűntek el.
Ez azt jelentette, hogy csak tizenegy ülnök maradt. A Torony ősi
törvényei szerint nem voltak elegen ahhoz, hogy amyrlint
választhassanak – de azokat a törvényeket átírták, amikor Elaida
feloszlatta a Kék ajahot. A kevesebb ülnök azzal járt, hogy kevesebb
nő is elég volt az amyrlin felemeléséhez, így most már tizenegyen is
megszavazhatták. Most legalább minden egyes ülnök, aki a
Toronyban tartózkodott, tudott a dologról, nem titokban csinálták,
mint Elaida felemelését. És Egwene egészen biztos lehetett benne,
hogy egyetlen Fekete ülnök sem állna ki mellette.
Saerin megköszörülte a torkát, bizonytalanul ránézett, és újra
felkiáltott:
– Ki jön a Torony Csarnoka elé?
Tesan előrehajolt oldalt, mintha csak oda akarná sziszegni
Egwene-nek a választ. De ő feltartotta a kezét, és elhallgattatta.
Volt itt valami, amit akart, valami merész, arcátlan. De mégis ide
illő. Tudta, hogy ide illő. Érezte, hogy az.
– A Piros ajah kegyvesztett? – kérdezte halkan Tesantól.
A Fehér biccentett, és vékony hajfonatai az arcát söpörték.
– Nem kell aggódnod a Pirosak miatt – felelte dallamos taraboni
tájszólásában. – Elaida eltűnése után visszavonultak a lakrészükbe.
Az itteni ülnökök attól tartottak, gyorsan ülnököt választanak, és
ideküldik őket a szertartásra. Azt hiszem, pár… kurta üzenet a
Torony Csarnokától meghunyászkodásra késztette őket.
– És Silviana Brehon? Még mindig fogoly?
– Igen, amennyire tudom, az, anyám – esett ki Tesan egy
pillanatra a szerepéből, mert a rangján szólította, holott Egwene-t
hivatalosan még nem emelték amyrlinné. – De ne aggódj, Leanét már
kiszabadították! Elkísértettük a többi lázadóhoz, akik a bocsánatodra
várnak.
Egwene elgondolkozva biccentett.
– Hozassátok fel Silvianát ide, a Torony Csarnokába! Most
azonnal!
Tesan összevonta a szemöldökét.
– Anyám, nem hinném, hogy épp most…
– Csak csináld! – sziszegte Egwene, aztán a Csarnokhoz fordult. –
Aki engedelmesen jön, a Fényben – jelentette ki határozottan.
Saerin megnyugodott.
– Kijön a Torony Csarnoka elé?
– Aki alázatosan jön, a Fényben – válaszolta Egwene. Végigmérte
az ülnököket. Határozottan. Határozottan kellett velük bánnia.
Vezérre volt szükségük!
– Kijön a Torony Csarnoka elé? – fejezte be Saerin.
– Aki a Csarnok hívására érkezett – felelte ő –, engedelmes és
szerény a Fényben, és csak a Csarnok akaratát kívánja elfogadni.
A szertartás folyt tovább: minden egyes ülnök derékig levetkőzött,
hogy bizonyítsa, nő. Egwene is követte a példájukat, és alig
vörösödött el, amikor Gawyn jutott az eszébe, aki láthatóan úgy
gondolta, hogy igenis be kellett volna őt hoznia erre az eseményre.
– Ki áll fel ezért az asszonyért? – kérdezte Saerin, miután az
ülnökök újra felöltöztek. Egwene-nek egyelőre derékig meztelennek
kellett maradnia, és a bedőlt falon át sziszegő, hűvös szellő hidegen
égette a bőrét – És fogad neki hűséget, szívet szívért, lelket lélekért,
életet életért?
Yukiri, Seaine és Suana hamar felálltak.
– Fogadom – jelentették ki egymás után.
Amikor Egwene először végigcsinálta ezt a szertartást, kába volt a
döbbenettől. Minden egyes lépésnél attól rettegett, hogy hibázik. És
ami még rosszabb, attól rettegett, hogy kiderül, ez az egész csak
csalás volt, vagy tévedés.
Ennek a félelemnek már nyoma sem volt. Miközben feltették a
rituális kérdéseket, és ő előrelépett három lépést, és letérdelt a sima
padlóra, amit Elaida parancsára átfestettek úgy, hogy csak hat szín
örvénylett ki Tar Valon Lángjából, a pompa mögé nézett, és
megvizsgálta, valójában mit lát. Ezek a nők itt halálra voltak
rémülve. Akárcsak azok a nők voltak ott, Salidarban. Az amyrlin
maga volt a stabilitás – az, amire vágytak.
És hogy miért őt választották? Úgy tűnt, a válasz mindkét esetben
ugyanaz: mert ő volt az egyetlen, akiben egyetértettek. Az ülnökök
közül páran mosolyogtak. De ez olyan nők mosolya volt, akik
sikeresen megakadályozták, hogy egy vetélytársuk kerüljön a Trónra.
Vagy mások esetében olyan nők mosolya, akik örültek, hogy valaki
hajlandó átvenni a vezetést. És talán néhányan azért is mosolyogtak,
mert nem nekik kellett elfoglalniuk a trónt. A közelmúlt
veszedelemmel, viszállyal és két drámai tragédiával volt terhes.
Eredetileg, Salidarban Egwene úgy vélte, megbolondultak a
nővérek. Most már sokkal tapasztaltabb volt, és remélhetően
bölcsebb is. Belátta, hogy nem bolondultak meg. Csak aes sedaiok
voltak – azzal palástolták a félelmüket, hogy egyszerre voltak
túlságosan is óvatosak és vakmerőek. Olyasvalakit választottak, akit
nem sajnáltak volna elbukni látni. Kockáztattak, de saját magukat
nem sodorták veszélybe.
Az itteni nők is pont ezt csinálták. Rezzenéstelen arccal tettek
úgy, mintha uralnák a helyzetet, hogy elrejtsék a félelmüket. Amikor
eljött az ideje, hogy az ülnökök állva mutassák ki a támogatásukat,
Egwene-t meg sem lepte, hogy mind a tizenegyen felkeltek. Senki
sem állt ellen. Ezen a szertartáson senkinek sem kellett megmosnia a
lábát.
Nem, egyáltalán nem lepte meg. Tudták, hogy nincs más
választásuk, a kapuban egy hadsereggel, és úgy, hogy Elaida halott is
lehet. Az aes sedaiok ilyen esetben mindig úgy tettek, mintha soha
nem vitáztak volna semmin sem. Megegyezésre törekedtek.
Saerint mintha meglepte volna, hogy senki sem maradt ülve, már
csak azért is, hogy megmutassa, őt aztán nem lehet erővel
kényszeríteni. Igazából mintha több ülnök is fennakadt volna a
dolgon, és Egwene sejtette, most már bánják, hogy olyan hamar
felpattantak. Ha valaki egymaga maradt ülve, nagy hatalomra tehetett
szert azzal, hogy rákényszerítette a leendő amyrlint, mossa meg a
lábát, és kérlelje, hadd szolgálhasson. Persze ezzel fel is hívta volna
magára a figyelmet, és megeshetett volna, hogy kivívja az új amyrlin
ellenszenvét.
A nők lassan visszaültek. Egwene-nek nem volt szüksége
útmutatásra, nem is próbálták megmondani, mit tegyen.
Felemelkedett, és végigsétált a csarnokon. Papucsos lába hangtalanul
siklott a Láng festett kövén. Szélroham csapott át a termen,
megborzolta az ülnökök vállkendőjét, belemart Egwene meztelen
bőrébe. Azért az sokat elárult a Csarnok erejéről, hogy a külső falba
tépett kilátás dacára úgy döntöttek, itt ülnek össze.
Saerin a trónnál várt rá. Az olajbarna bőrű altarai óvatosan kezdte
begombolni Egwene ruháját, aztán áhítatosan felemelte az amyrlin
stóláját a trónról. A régi stóla volt az, mind a hét színnel – bárhová
dobta is el Elaida, megtalálták. Saerin egy pillanatra Egwene-re
nézett, és úgy emelte a stólát, mintha a súlyát akarná megbecsülni.
– Biztos vagy benne, hogy magadra akarod venni ezt a súlyt,
gyermekem? – kérdezte nagyon halkan. Ez nem volt a szertartás
része.
– Már magamra vettem – válaszolta ő szinte suttogva. – Elaida
félredobta, amikor megpróbálta úgy nyesegetni és osztani, ahogy
neki tetszett. Én felvettem, és azóta hordom. A halálomig viselném.
És viselni is fogom!
Saerin bólintott.
– Azt hiszem, talán épp ezért érdemled meg – mondta. – Nem
hinném, hogy a történelem folyamán bármi is mérhető volt az
elkövetkezendő időszakhoz. Gyanítom, hogy a jövőben a tudósok
úgy tekintenek majd vissza ezekre az időkre, hogy nehezebbek
voltak, testben, lélekben és szellemben is emberpróbálóbbak, mint az
Őrület Ideje, vagy akár maga a Világtörés.
– Akkor még kész szerencse, hogy a világ számíthat ránk, nem? –
kérdezte Egwene.
Saerin habozott, aztán biccentett.
– Gondolom, igen. – Felemelte a stólát, és Egwene vállára
terítette. – Amyrlin-trónná emeltettél! – jelentette ki, és a többi ülnök
hangja is csatlakozott az övéhez. – A Fény dicsőségében, hogy a
Fehér Torony örökké állhasson! Egwene al’Vere, a Pecsétek Őrzője,
Tar Valon Lángja, az Amyrlin-trón!
Egwene megfordult, végignézett a nőkön, aztán leült a székre.
Úgy érezte magát, mintha hosszú út után végre hazaért volna. A világ
meghajlott a Sötét Úr érintésének súlya alatt, de egy kicsit most
mégis jobb – és biztonságosabb – hely lett, hogy elfoglalta a helyét.
A nők életkor szerint sorakoztak fel elé. Saerin maradt a végére.
Egyesével mélyen pukedliztek előtte, engedélyt kértek a szolgálatra,
aztán megcsókolták nagykígyós gyűrűjét, és félreálltak. Közben
Egwene észrevette, hogy Tesan végre visszaért. A nő bekukucskált,
hogy meggyőződjön róla, mindenki felöltözött, aztán egy pillanattal
később egy csapat őr élén belépett. A férfiak egyenruháján fehéren
virított Tar Valon lángja. Egwene elfojtott egy sóhajt. Úgy tűnt,
Silvianát láncokban hozzák elé.
Miután mindegyik ülnök megcsókolta a gyűrűjét, visszatértek a
székükbe. A szertartásból volt még hátra egy kevés, de a lényeges
részeken már túl voltak. Ő volt az amyrlin – hosszú-hosszú
várakozás után végre valóban. Olyan sokáig várt már erre a
pillanatra!
És eljött a meglepetések ideje.
– Oldjátok le a fogoly láncait! – parancsolta.
A termen kívül várakozó katonák vonakodva engedelmeskedtek.
A fém megcsörrent. Az ülnökök értetlenül fordultak felé.
– Silviana Brehon! – szólalt meg ő, és felállt. – Az Amyrlintrónhoz
járulhatsz!
A katonák oldalra léptek, és beengedték Silvianát. A nő vörös
ruhája egykor elegáns lehetett, de Elaida bebörtönzése nem tett jót
neki. Silviana általában takaros kontyban hordta fekete haját, de most
csak durván egy ágba fonta. A ruhája gyűrött volt, a térde mocskos.
De szögletes arca békésen fénylett.
Meglepő módon letérdelt Egwene elé, miután átvágott a termen.
Ő leeresztette a kezét, és hagyta, hadd csókolja meg a gyűrűjét a nő.
Az ülnökök zavartan nézték, nem értették, Egwene miért
szakította félbe a szertartást.
– Anyám – kérdezte végül Yukiri –, tényleg ez a legalkalmasabb
időpont az ítélkezésre?
Egwene visszahúzta a kezét a térdeplő Silviana elől, és egyenesen
Yukirire nézett, aztán végighordozta a tekintetét a várakozó
ülnökökön.
– Mindannyian szégyellhetitek magatokat – jelentette ki.
Merev arcú aes sedaiok vonták fel a szemöldöküket és nyitották a
szemüket még tágabbra. Haragosnak tűntek. Nincs joguk a haragra!
A haragjuk semmi sem volt az övéhez képest.
– Erről – intett Egwene a falon tátongó lyukra – erről ti tehettek! –
A még mindig térdeplő Silvianára bökött. – Erről is ti tehettek! Ti
tehettek arról, hogyan néz egyik nővér a másikra a folyosón, és ti
tehettek róla, hogy hagytátok, hogy a Torony ilyen sokáig megosztott
maradjon! Többetekről elmondhatom, hogy már a megosztottságról
is ti tehettetek! Szégyenfolt vagytok! A Fehér Torony, a Fény
büszkesége, a stabilitás és az igazság ereje a legendák korától fogva,
kis híján elbukott miattatok!
Többeknek kidülledt a szeme, és néhányan fuldoklottak
döbbenetükben.
– Elaida… – kezdte az egyikük.
– Elaida őrült volt, és ezzel mind tisztában vagytok! – förmedt
rájuk Egwene szigorúan. Kihúzta magát, és lenézett rájuk. – Már
hónapok óta tudjátok, hogy akaratlanul is, de az elpusztításunkon
munkálkodik! A Fényre, néhányan talán már akkor tudtátok, amikor
felemeltétek! Voltak ostoba amyrlinek a múltban is, de egyikük sem
járt közel ahhoz, hogy az egész Tornyot elpusztítsa! Ti vagytok az
amyrlin ellensúlya! Nektek kell megakadályozni, hogy ilyesmik
történhessenek! Hagytátok, hogy feloszlathasson egy egész ajahot?
Mi járt a fejetekben? Hogy hagyhattátok, hogy a Torony ilyen mélyre
süllyedhessen? És épp, amikor az Újjászületett Sárkány már a földet
tapodja! Le kellett volna taszítanotok Elaidát abban a pillanatban,
amikor hírét vettétek annak a katasztrofális kísérletnek Rand al’Thor
foglyul ejtésére! Le kellett volna taszítanotok, amikor láttátok, hogy
a viszálykodása és kicsinyessége miként fordítja az ajahokat egymás
ellen! És egészen biztos, hogy le kellett volna taszítanotok, amikor
láttátok, hogy nem hajlandó megtenni azt, amit tennie kell, hogy a
Torony újra egy és oszthatatlan legyen!
Végignézett a nővéreken. Mindegyiknek a szemébe nézett, és állta
a tekintetüket, amíg végül el nem fordították a szemüket.
Egyikük sem bírta sokáig. Végül látta, hogy az álarcukon kezd
átsütni a szégyen. Meg is volt rá minden okuk!
– Egyikőtök sem állt ki ellene – köpte. – És ti merészelitek a
Torony Csarnokának mondani magatokat? Ti, akik
meghunyászkodtatok előtte? Ti, akik túlságosan is féltetek megtenni,
amit meg kellett volna? Ti, akiket úgy lekötött a saját civakodásotok,
a saját cselszövésetek, hogy észre sem vettétek, mit kellene tennetek?
Lenézett Silvianára.
– Ebben a teremben egyetlenegy asszony állt ki amellett, amit
igaznak tudott. Egyetlenegy asszony mert szembeszállni Elaidával,
és elfogadta tette árát. És azt hiszitek, azért hozattam ide, hogy
bosszút álljak rajta? Tényleg olyan vakok vagytok, hogy azt hiszitek,
megbüntetném az egyetlen nőt az egész Toronyban, aki tisztességgel
viselte magát az elmúlt hónapokban?
Most már mindannyian lesütötték a szemüket. Még Saerin sem
állta a tekintetét.
Silviana felnézett rá.
– Te teljesítetted a kötelességedet, Silviana – mondta neki. – És
jól teljesítetted. Állj fel!
A nő felállt. Elkínzottnak tűnt, a szeme bedagadt a
kialvatlanságtól, és Egwene úgy nézte, alig áll a lábán. Eszébe jutott
valakinek, hogy ételt-italt vigyen neki az elmúlt napok
felfordulásában?
– Silviana – mondta –, új amyrlint emeltek fel. És bár szégyellem,
hogy ezt kell mondanom, de ugyanúgy kijátszottak hozzá nővéreket,
mint Elaida felemelésekor. A hét ajahból csak öt képviseltette magát.
Tudom, hogy a Kékek támogatnának, ha itt lehetnének. De a
Pirosaknak esélyük sem volt rá, hogy hangot adjanak
támogatásuknak vagy tiltakozásuknak.
– Ennek megvan a maga oka, anyám – felelte Silviana.
– Az lehet – mondta Egwene –, de ez azt jelenti, hogy az
uralmamat megmételyezi majd a köztem és a Pirosak közt lévő
feszültség. Rosszakaratot látnak majd ott is, ahol nincsen, és több
száz nő erejét veszítem el. Olyan nőkét, akikre nagy szükségem
volna.
– Én… sajnos nem tudom, hogy lehetne ezt elkerülni, anyám! –
válaszolta Silviana őszintén.
– Én tudom – mondta Egwene. – Silviana Brehon, szeretném, ha
te lennél a krónikaőröm. Ne mondhassa senki, hogy nem becsülöm a
Pirosat!
Silviana döbbenten pislogott. Az ülnökök közül páran levegő után
kapkodtak, bár Egwene nem nézte meg, kik azok.
Silviana szemébe nézett. Nem is olyan rég még ez a nő az asztalra
hasaltatta őt, és Elaida parancsára verte. De most térdelt, és anélkül
ereszkedett térdre, hogy rá kellett volna parancsolni. Elfogadta a
Csarnok fennhatóságát, elfogadta, hogy joguk volt amyrlinné tenni
őt. De vajon őt magát elfogadta-e?
Az ajánlata veszedelmes és nehéz utat kínált neki. A Pirosak talán
árulásnak éreznék. De Silviana mit válaszol? Egwene áldotta magát,
hogy megtanulta azt a kis trükköt, amitől nem izzadt: tudta, hogy
máskülönben most csorogna a homlokáról a verejték.
– Nagy megtiszteltetés lenne, anyám – felelte Silviana, és újra
letérdelt. – Valóban nagy megtiszteltetés!
Egwene kifújta a levegőt. Nehéz feladat lesz újra egyesíteni a
szétforgácsolódott ajahokat, de ha a Pirosak ellenségnek látnák,
lehetetlen lenne. Ha Silviana mellette áll, olyan követet meneszthet a
Pirosakhoz is, akit nem utasítanak el. Remélhetőleg.
– Nehéz időszak vár a Piros ajahra, leányom – szólt. – Mindig is
az volt a természetük, hogy elfogják a fókuszálni képes férfiakat, de
a jelentések alapján a saidint megtisztították!
– Mindig lesznek garázda fókuszálok, anyám – mondta Silviana. –
És a férfiakban nem lehet megbízni!
Egy szép nap még ettől az állítástól is meg kell szabadulnunk,
gondolta Egwene. De egyelőre még elég igaz ahhoz, hogy maradjon.
– Nem mondtam, hogy elvesztitek a célotokat, csak, hogy
megváltozik majd. Nagyszerű dolgokat látok a Piros ajah jövőjében:
a küldetésetek kibővül, a kötelességetek megújul! Örülök, hogy az
oldalamon állsz, és segítesz utat mutatni az ajahnak!
Egwene felnézett az ülnökökre, akik döbbent csöndben meredtek
rájuk.
– Mindannyiótokat vezeklésre ítélnélek – jelentette ki –, de
tudom, hogy néhányan közületek legalább a színfalak mögött azon
munkálkodtatok, hogy megállítsátok a Fehér Torony romlását. Nem
tettetek eleget, de legalább cselekedtetek. Ezenkívül úgy vélem, hogy
a vezeklés, amit kirovunk magunkra, sokszor nevetséges. Mit számít
a fizikai fájdalom egy aes sedainak?
Mély levegőt vett.
– Én magam sem vagyok bűntelen. Osztozom a szégyenetek egy
részében, mert az én időmben történtek ezek a katasztrófák. A
lázadók mellé álltam, és hagytam nekik, hogy felemeljenek, mert
nem volt más választásom. De ez a választás igenis hibássá tesz.
Viseljétek a szégyeneteket, ülnökök, de elszántan viseljétek! Ne
hagyjátok, hogy megtörjön titeket! Eljött a gyógyulás ideje, és nincs
értelme egymásra mutogatnunk. Kudarcot vallottatok. De nincs
másunk. Az egész világnak nincs mása!
A nők elkezdték felemelni a fejüket.
– Gyertek! – mondta, és átvonult a termen. Silviana mellé lépett,
és követte. – Köszöntsük a lázadókat!
Átvágtak a Torony folyosóin. Még mindig mindent füstszag ült
meg, és helyenként törmelék borított. Egwene próbált nem lenézni a
vérfoltokra. Az ülnökök ajah szerint csoportosulva követték, hiába
fedte meg őket ezért épp az imént. Nagy munka lesz begyógyítani az
összes sebet.
– Anyám – kérdezte Silviana halkan, menet közben –,
feltételezem, hogy már volt egy krónikaőre a lázadók között. Mind a
kettőnket meg akar tartani? – Feszült hangja árulkodott róla, mi lenne
a véleménye egy ilyen szokatlan elrendezésről.
– Nem – válaszolta Egwene. – A előző krónikaőrömet
kivégeztettük, mert a Fekete ajah tagja volt.
Silviana elsápadt.
– Értem.
– Nem kerülgethetjük tovább ezeket a dolgokat, Silviana –
mondta Egwene. – Nagyon fontos látogatóm volt nem sokkal a…
megmentésem előtt. A Fekete ajahhoz tartozott, és elárulta nekem
több Fekete nővér nevét. Az Esküpálca segítségével meggyőződtem
mindazokról, akik a lázadók közt bujkáltak.
– Az Esküpálcával? – döbbent meg Silviana.
– Igen – felelte ő, ahogy a lépcsőkhöz értek. – Tegnap este kaptam
meg egy toronybeli szövetségesemtől. Bár most jut eszembe, át kell
költöztetnünk a ter’angreal raktárt. És titokban kell tartanunk és
folyamatosan őriztetnünk kell az új helyét. Nemsokára minden
nővér, aki elég erős hozzá, megtanulja az Utazást, és sokukból
kinézem, hogy olykor-olykor „kölcsönvennének” pár angrealt.
Azokból is, akikben amúgy bízom.
– Igen, anyám – válaszolta Silviana. Aztán halkabban hozzátette.
– Azt hiszem, nagyon sok változáshoz kell hozzászoknom.
– Tartok tőle – mondta Egwene. – Ezek közé tartozik az is, hogy
derekas főnökasszonyt kell választanunk a novíciáknak, olyasvalakit,
aki több száz új jelölttel is megbirkózik, akik közül ráadásul sokan
nem a megszokott korcsoportba tartoznak. Már belevágtam, hogy
kortól függetlenül befogadjunk és kiképezzünk minden nőt, aki
értékelhető mértékben megtanulhat fókuszálni. Úgy sejtem, a Fehér
Torony nemsokára dugig lesz új novíciákkal!
– Akkor mihamarabb átgondolom, kit javasolhatnék, anyám –
mondta Silviana.
Egwene helyeslően bólintott. Romanda és Lelaine alighanem
magukon kívül lesznek dühükben, amikor rájönnek, hogy Silvianát
választotta, de minél jobban átgondolta a dolgot, annál elégedettebb
volt a döntésével. Nemcsak azért, mert Silviana Piros volt, hanem
mert jól végezte a dolgát. Saerin is jó választás lett volna, de sokan
úgy vélték volna, hogy ő látja el tanácsokkal Egwene-t, talán ő a
valódi hatalom a trón mögött. Ha egy Kéket választ, az a Torony
jelen helyzetében túlságosan is megosztónak bizonyulhatott volna.
És ráadásul egy olyan amyrlin esetében, aki a lázadók közül került
ki, márpedig ezt senki sem felejti el, mindegy, ő mit mond, mit tesz,
sokat segít a békítésben, ha hűséges krónikaőrt választ magának.
Nemsokára leértek a Torony keleti oldalánál elterülő nagy térre. A
tér a parancsának megfelelően tele volt az ajahok szerint
felsorakozott asszonyokkal. Azért ezt a helyet választotta, mert itt
hosszú lépcsősor vezetett fel a Torony kapujához, és a tetején is tágas
terecske nyílt. Ő odafenn állt meg, háta mögött a fenséges, faragott
ajtóval. Tökéletes helyszín arra, hogy egy tömegnek szónokoljon az
ember.
Ráadásul az előző éjjeli támadás legrosszabbját elszenvedett
szárnyak között volt. A keleti szárny még mindig füstölt, a kupola
beomlott, és az egyik fal is kidőlt. De innen nézve a Tornyon magán
kevés seb éktelenkedett, és egyik tátongó lyukat sem lehetett látni.
Mindenütt arcokat látott az alsó ablakokban. Az aes sedaiok és a
novíciák egyaránt bámulták. Úgy tűnt, hogy a lázadók mellett a
Torony megmaradt lakóinak túlnyomó részét is megszólíthatja. Egy
fonattal felerősítette a hangját. Nem visszhangzóra, csak olyan
hangosra, hogy a háta mögött és odalenn is tisztán hallani lehessen.
– Nővérek – kezdte –, leányaim! A hagyományoknak megfelelően
Amyrlin-trónná emeltek! Mindkét fél engem választott! Mindkét fél
az előírásos módon tette, és most már mindkét fél elfogad
amyrlinének. Itt az ideje, hogy újra egyesüljünk!
Nem teszek úgy, mintha ez a szakadás meg sem történt volna. Mi
itt, a Fehér Toronyban néha túlságosan is hajlunk rá, hogy elfelejtsük
azokat a tényeket, amelyeket nem akarunk tudomásul venni. Ezt nem
rejthetjük el, megéltük, nem tagadhatjuk le. Megosztattunk. És kis
híján háborúba keveredtünk egymással. Szégyent hoztunk magunkra.
Ti, lázadók, itt, előttem, valami retteneteset cselekedtetek.
Kettészakítottátok a Tornyot, és rivális amyrlint emeltetek. Először
történt, hogy aes sedaiok sereget gyűjtöttek aes sedaiok ellen. Én
vezettem ezt a sereget. Átérzem a szégyeneteket.
Mert akár szükségszerű volt mindez, akár nem, szégyen. Ezért
elvárom tőletek, hogy ti is ismerjétek be, hibásak vagytok.
Felelősséget kell vállalnotok a bűneitekért, akkor is, ha jó cél
érdekében követtétek el.
Lenézett az alatta sorakozó aes sedaiokra. Ha az, hogy sorban
állva kényszerítette őket várakozni kényére-kedvére, nem volt elég,
hogy megsejtsék, hogyan fogadja őket, talán a szavai majd célt
érnek.
– Nem dicsőségben érkeztetek ide – mondta nekik. – Nem
győztesen. Mert itt nincs győzelem, nem is lehetett volna győzelem,
hisz nővér harcolt nővér ellen, és őrző esett el őrző kezétől! –
Észrevette, hogy Siuan a tömeg elején várakozik, és állta a tekintetét,
bármilyen messze volt is tőle. Leane-t is ott látta: megviseltnek tűnt
hosszú fogsága után, de egyenesen tartotta magát. – Mindkét oldalon
követtünk el hibákat – folytatta. – És mindannyiunknak dolgoznunk
kell azon, hogy jóvátegyük őket. A kovácsok úgy tartják, egy kard
sosem lesz már egész, miután eltört. Teljesen újra kell kovácsolni: be
kell olvasztani, és úgy újraformálni.
Az elkövetkezendő hónapokban újra kell kovácsolódnunk.
Megtörtünk, és kis híján gyökerestül kitéptek bennünket. Az Utolsó
Csata közeleg, és feltett szándékom gondoskodni róla, hogy mielőtt
utolérne minket, újra erős kard legyünk, egész, törhetetlen! Sokat
kérek tőletek. Kemény leszek veletek. Olykor azt hiszitek majd, ez
már túl van a tűrőképességetek határán. De minden lyukat, ami a
Toronyba égett, fogunk, és betöltünk! Engednünk kell, mert a két
félnek összesen túl sok az ülnöke, arról nem is beszélve, hogy az
ajahoknak öttel több feje van a kelleténél. Néhányatoknak le kell
mondania a rangjáról, és alázatosan meg kell hajolnia olyanok előtt,
akiket nem kedvel.
Ám ez az időszak próbatétel lesz! Rákényszerítelek titeket, hogy
együtt dolgozzatok azokkal, akiket pár órája még ellenségnek
véltetek. Együtt meneteltek majd azokkal, akik megvetettek,
megbántottak vagy gyűlöltek titeket.
De erősebbek vagyunk a gyengeségeinknél. A Fehér Torony áll,
és mi vele együtt állunk! Újra egyek leszünk! Olyan sereg leszünk,
melyről majd legendák szólnak! Amikor végeztem veletek, nem azt
írják, hogy a Fehér Torony kettészakadt. A megosztottságunkat
elfelejteti győzelmünk ragyogása. Nem úgy emlékeznek majd ránk,
mint az önmaga ellen fordult Fehér Toronyra, hanem mint az Árnyék
ellen kiálló, erős Fehér Toronyra! Legendás idők várnak ránk!
Ujjongás harsant, de főleg a novíciák és a katonák sorában, az aes
sedaiok túlságosan is visszafogottak voltak az efféle viselkedéshez.
Általában. Néhány fiatalabb nő felkiáltott, úgy elragadta a pillanat
heve. Szerencsére mindkét oldalon éljeneztek. Egwene egy pillanatra
hagyta, hadd ünnepeljenek, aztán felemelte a karját, és
elcsendesítette őket.
– Hadd menjen híre a vidéken! – kiáltotta. – Hadd beszéljenek
róla, hadd higgyenek benne, és hadd emlékezzenek! A Fehér Torony
egész és oszthatatlan! És senki, sem férfi, sem asszony, sem az
Árnyék teremtménye nem oszthat meg minket még egyszer!
Az ujjongás ezúttal szinte fülsiketítő volt, és meglepő módon
számos aes sedai is részt vett benne. Egwene leengedte a kezét.
Remélte, hogy az elkövetkezendő hónapokban is éljeneznek majd.
Rengeteg munka várt rájuk.

 

 

 

 

Huszonnegyedik fejezet
AMELYIK ELVESZETT
Rand nem tért vissza azonnal a szobájába. A kudarcba fulladt
találkozó a határvidékiekkel teljesen kibillentette az egyensúlyából.
Nem is azért, mert cselesen megpróbálták becsalni Far Maddingbe –
az dühítő volt, de nem érte váratlanul. Az emberek mindig
megpróbálták manipulálni és irányítani. A határvidékiek sem voltak
különbek.
Nem, valami más zökkentette ki, valami, amit nem tudott volna
pontosan meghatározni. Fel-alá járkált Tear Kövében, két
Hajadonnal a nyomában, a jelenléte halálra rémítette a szolgákat, és
elbizonytalanította a Védelmezőket.
A folyosók kanyarogtak. A falak – ahol nem borította őket
gobelin – nedves homokként sötétlettek, de mégis erősebbek voltak,
mint bármilyen általa ismert szikla. Idegen, furcsa kőzet, minden
sima tenyérnyi arra emlékeztette, hogy ez a hely nem természetes.
Ő sem érezte annak magát. Emberi formája volt. Igen, még a
modora és a története is emberre emlékeztetett. De hogy mi volt
valójában, azt egyetlen ember sem érthette, még saját maga sem.
Legendás alak, az Egyetlen Hatalom teremtménye, épp olyan
természetellenes, mint egy ter’angreal vagy egy kis cuendillarszilánk.
Királynak öltöztették be, de a folyosókat is éppúgy
felruházták arany és vörös rojtos szőnyegekkel! A falakat is
teleaggatták azokkal a híres teari tábornokokat ábrázoló
faliszőnyegekkel. Díszítésül, persze, hogy szépek legyenek – és hogy
elfedjék az igazságot. A meztelen fal kis foltjai elárulták, milyen
idegen ez a hely. A szőnyegek és a gobelinek valahogy… emberibbé
tették. Ahogy Rand koronája és elegáns kabátja is csak arra kellett,
hogy könnyebben elfogadják őt. A királyoknak kicsit másmilyennek
kellett lenniük. Az ő még idegenebb természetéről nem is beszélve,
ami ott rejlett a koronája alatt. A szíve helyén a rég halott férfit nem
is említve, a prófécia súlyát hordani teremtett válláról, a milliók
szüksége, hiánya, reménye morzsolta lelkéről nem is beszélve.
Két kéz. Az egyikkel pusztít, a másikkal megment. Melyiket
veszíthette el?
A Kőben könnyen el lehetett tévedni. A barna kőfolyosók már
jóval azelőtt is félrevezetőek voltak, hogy kezdett felbomlani a
Minta. Úgy tervezték őket, hogy minél jobban összezavarják a
támadókat. A legkiszámíthatatlanabbul jöttek egymás után a
kereszteződések, kanyarok, és az erőd belső folyosóinak nem volt
ablaka. Az aielek azt mondták, lenyűgözte őket, milyen nehéz volt
elfoglalni a helyet. Nem a Védelmezőkről voltak ilyen jó
véleménnyel, hanem az épületszörnyeteg méretéről és elrendezéséről.
Szerencse, hogy ő épp nem ment sehová. Csak járkálni akart.
Elfogadta, hogy milyennek kell lennie. De akkor miért zavarta
ennyire? Valahol mélyen egy hang – nem a fejében, hanem a
szívében – kezdte megkérdőjelezni mindazt, amit csinált. Nem volt
olyan hangos és erőszakos, mint Lews Therin hangja, csak suttogott.
Mint valami elfelejtett viszketés. Valami nincs rendben. Valami
nincs rendben.
Nem, gondolta. Erősnek kell lennem! Végre az vagyok, akinek
lennem kell!
A fogát csikorgatva állt meg a folyosón. Mély kabátzsebében ott
volt a kulcs. Megbirizgálta: hideg és sima volt a tapintása. Nem
merte rábízni egyik szolgára sem, bármilyen megbízhatóak is voltak.
Hurin, jött rá hirtelen. Az zavar ennyire, hogy találkoztam
Hurinnal.
Tovább sétált, és kihúzta magát. Mindig erősnek kellett lennie,
vagy legalább annak kellett látszania.
Hurin a korábbi élete maradványa volt. Azokra a napokra
emlékeztette, amikor Mat még kicsúfolta az elegáns kabátjaiért,
amikor ő még abban reménykedett, hogy majd feleségül veszi
Egwene-t, és valahogy visszatérnek a Folyóközbe. Akkoriban utazott
Hurinnal és Loiallal, amikor elszántan Fain nyomába eredt, hogy
visszaszerezze Mat tőrét, és bebizonyítsa, hogy hű barát. Sokkal
egyszerűbb időszak volt, bár ezt akkor nem is sejtette. Akkor el nem
tudta képzelni, hogy bármi is nehezebb lehet annál, mint hogy azt
kell hinnie, a barátai utálják.
A színek felvillantak előtte. Perrin átvágott a sötét táboron, a
kőkard messze föléjük magaslott. Aztán a kép váltott Matre, aki még
mindig abban a városban volt. Caemlyn lenne? Mat miért lehetett
Elayne közelében, ha neki távol kellett tőle maradnia? Alig érezte a
lány érzéseit a kötésen át. Annyira hiányzott neki. Egyszer itt, ennek
az erődnek a folyosóin loptak csókokat egymástól.
Nem, gondolta. Erős vagyok! A vágyakozás olyasmi volt, amit
nem engedhetett meg magának. A nosztalgia sehová sem vezette.
Megpróbált megszabadulni mindkettőtől, befordult egy lépcsősorra,
lerohant a fokokon, hajtotta magát, próbálta zihálva venni a levegőt.
Elfutunk a múlt elől? – kérdezte Lews Therin halkan. Igen. Az jó.
Sokkal jobb, mint szembenézni vele!
Rand és Hurin együtt töltött ideje Falméban ért véget. Arra az
időszakra csak ködösen emlékezett. Az ott nyakába szakadt
változások – a felismerés, hogy ölnie kell, hogy soha többé nem
térhet vissza szeretett életébe – puszta gondolatát is kerülte. Akkor
indult el szinte lázálomban Tear felé. Elhagyta a barátait, és az
álmaiban Ishamaelt látta egyre.
Ez utóbbi mostanában megint megesett.
Az erőd egyik alsóbb emeletére robbant ki zihálva. A Hajadonok
követték; ők könnyedén vették a levegőt most is. Rand végigsietett a
folyosón, bement a hatalmas terembe, a Kő Szívébe.
Széles, erős oszlopok sorakoztak itt, egy ember át nem érte volna
őket. A tövükben őrködő Védelmezők vigyázzba vágták magukat, és
tisztelegtek neki.
Ő átvágott a Kő Szívén. Egykor itt lógott a Callandor, saját
fényében fürödve. A kristálykard most már Cadsuane birtokában
volt. Remélhetőleg azt nem sikerült még elügyetlenkednie és
elveszítenie, mint a férfi a’dammel tette. Nem mintha Randet
érdekelte volna. A Callandor alsóbbrendű volt; ha egy férfi használni
akarta, ki kellett szolgáltatnia magát egy nő kényére-kedvére.
Ráadásul bármilyen erős volt is, a Choedan Kalnak még csak a
nyomába sem ért. A kulcs sokkal hatékonyabb eszköz volt. Meg is
simogatta csendben, és közben csak nézte, egykor hol lógott a
Callandor.
Ez az egész mindig is zavarta. A próféciákban a Callandort
emlegették fegyverként. A Karaethon-ciklus kimondta, hogy a Kő
nem esik el, amíg a Callandort nem maga az Újjászületett Sárkány
forgatja. Egyes tudósok szerint ez azt jelentette, hogy a kardot sosem
forgatja senki. De a próféciák nem így működtek, azért születtek,
hogy beteljesüljenek.
Rand alaposan áttanulmányozta a Karaethon-ciklust. Sajnos a
valódi értelmét nehezebb volt kibogozni, mint egy százéves
kötélcsomót. Fél kézzel.
Az érinthetetlen kard megszerzése az első próféciák között volt,
amit teljesített. De vajon az, hogy megszerezte, értelmetlen jel volt
csupán, vagy nagy előrelépés? Mindenki ismerte a próféciát, de senki
sem tette fel a legkézenfekvőbbnek tűnő kérdést: miért? Miért kellett
neki megszereznie ezt a kardot? Mi hasznát veszik majd az Utolsó
Csatában?
A kard gyenge volt sa’angrealnak, és Rand őszintén kételkedett
benne, hogy valaha is arra szánták, kardként vívjanak vele. És a
próféciák miért nem említették a Choedan Kalt? Hiszen az ő páros
erejükkel tisztította meg a saidint! A kulccsal sokkal nagyobb erőhöz
jutott, mint amit a Callandorból meríthetett volna, és ott legalább
nem volt ára a hatalomnak. A szobrocska maga volt a szabadság, a
Callandor meg csak egy újabb láda. De a Choedan Kal és a két kulcs
teljesen hiányzott a jóslatokból.
Randet tehetetlen dühvel töltötte el, hogy a maguk módján a
jóslatok voltak a legpompázatosabb, de legfojtóbb láda, amiben
valaha is szenvedett. Előbb vagy utóbb, de biztos meg fogják fojtani.
Mondtam nekik… suttogta Lews Therin.
Mit mondtál nekik? – csattant fel magában Rand.
Hogy nem fog működni a tervük, jelentette ki Lews Therin nagyon
halkan. Hogy nyers erőszakkal nem győzhetjük le. Vakmerőnek
bélyegezték a tervemet, de ezek a fegyverek, amiket csináltak, ezek túl
veszedelmesek voltak. Ijesztően. Senkinek sem lenne szabad ekkora
hatalommal bírnia.
Rand küzdött a gondolatokkal, a hanggal, az emlékekkel. Nem
tudott túl sok mindent felidézni abból, Lews Therin hogyan tervezte
lepecsételni a Sötét Úr börtönét. A Choedan Kal… vajon erre
építették volna?
Ez lett volna a válasz? És Lews Therin rosszul választott? De
akkor miért nem említették őket egyetlen próféciában sem?
Rand hátat fordított az üres teremnek.
– Ne őrizzétek tovább ezt a helyet! – mondta a Védelmezőknek. –
Nincs itt semmi értékes! Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is
volt.
A katonák döbbenten, elképedve néztek rá, mint az imádott apjuk
által váratlanul leszidott kisgyerekek. De háborúra készültek, és nem
hagy itt egy fegyverest sem egy üres terem felügyeletére.
A fogát csikorgatva sietett ki a folyosóra. Callandor. Vajon
Cadsuane hová rejthette? Tudta, hogy a nő már megint a száműzetése
határait próbálgatta, és a Kőben szállt meg. Előbb-utóbb ezzel is kell
valamit kezdenie. Talán ki kell űznie a Kőből. Felsietett a lépcsőkön,
aztán véletlenszerűen ráfordult valamelyik folyosóra az egyik
emeleten, és továbbsietett. Megőrült volna, ha most le kell ülnie.
Olyan keményen küzdött azért, hogy senki se köthesse rá a
zsinórjait, de végül a próféciák úgyis gondoskodnak róla, hogy azt
tegye, amit tennie kellene. Sokkal manipulatívabbak, sokkal
gátlástalanabbak voltak bármelyik aes sedainál.
Felhorgadt benne a harag, őrjöngve feszegette a láncait. Valahol
mélyen az a csendes kis hang megreszketett a viharban. Rand bal
karral a falnak támaszkodott, lehajtotta a fejét, és összeszorította a
fogát.
– Erős leszek! – suttogta.
De ennek ellenére még mindig nem oszlott a haragja. Miért is tette
volna? A határvidékiek dacoltak vele. A seanchanok dacoltak vele.
Az aes sedaiok úgy tettek, mintha engedelmeskednének, de a háta
mögött Cadsuane-nel ebédeltek, és a nő parancsait követték.
Cadsuane dacolt vele a leginkább. Mellette maradt, játszott a
parancsával, kiforgatta az akaratát. Rand előszedte a kulcsot, és
végigsimított rajta. Az Utolsó Csata közelgett, és a hátralevő rövid
időt azzal kellett töltenie, hogy olyan emberekkel találkozzon, akik
sértegetik. A Sötét Úr minden nap jobban megbontotta a Mintát, és
azok, akik a határok védelmére esküdtek fel, Far Maddingben
bujkáltak.
Zihálva nézett körbe. Mintha valami ismerős lett volna ebben a
folyosórészben. Nem tudta, miért: pont úgy nézett ki, mint az összes
többi. Vörös és arany szőnyegek. Valamivel arrébb egy
keresztfolyosó.
Talán nem lett volna szabad hagynia, hogy a határvidékiek
túléljék, hogy ellenszegültek az akaratának. Talán vissza kellene
most mennie, hogy rettegésre tanítsa őket. De nem. Nem volt rájuk
szüksége. Itt hagyhatja őket a seanchanoknak. Az a határvidéki sereg
majd lelassítja az ellenségeit itt délen. Talán arra is elég lesz, hogy a
seanchanok ne támadhassák hátba, miközben elbánik a Sötét Úrral.
De… meg lehetett volna valahogy végleg állítani a seanchanokat?
Lenézett a kulcsra. Egyszer a Callandorral a kezében próbálta
legyőzni az idegen hódítókat. Akkor még nem értette, miért volt
olyan nehéz irányítania a kardot: Cadsuane csak ezután a
katasztrofális támadás után számolt be neki mindarról, amit tudott.
Randnek két nővel kellett volna körben lennie, hogy biztonságosan
használhassa a kardot, ami nem kard.
Az volt az első komoly parancsnoki hibája.
De most már sokkal jobb eszköz van a kezében. A
leghatalmasabb, amit valaha is készítettek, és egészen biztos, hogy
egy ember sem tarthatott magában többet az Egyetlen Hatalomból,
mint a saidin megtisztításakor ő tette. Graendal és a palotája
elégetéséhez csak töredéke kellett annak, amit a kulccsal uralni
tudott.
Ha mindezt a seanchanok ellen fordítaná, nyugodtan indulhatna az
Utolsó Csatába, nem kellene tovább aggódnia, hogy mi készül a háta
mögött. Megkapták a maguk esélyét. Rengeteg esélyt adott nekik.
Figyelmeztette Cadsuane-t, megmondta neki, hogy magához köti a
Kilenc Hold Leányát. Vagy így… vagy úgy.
Már nem tarthat sokáig.
Ott, mondta hirtelen Lews Therin. Ott álltunk!
Rand összevonta a szemöldökét. Most meg miről fecserészik az
őrült? Körbenézett. A széles folyosót fekete és vörös mintás csempe
fedte. Pár faliszőnyeg hullámzott a huzatban. Rand döbbenten jött rá,
hogy több is őt ábrázolja, amint elfoglalja a Követ, amint kézbe veszi
a Callandort, amint trallokokat öl.
Nem a seanchanok ellen ért minket az első kudarc, suttogta Lews
Therin. Nem. Az első kudarcunk itt volt. Ezen a folyosón.
Kimerült volt a trallokok és myrddraalok elleni csata után.
Lüktetett az oldala. A Kő még mindig a sebesültek jajongásától
visszhangzott. És azt érezte, hogy bármire képes. Bármire.
Egy fiatal lány holtteste fölött állt. Még csak gyerek volt. A
Callandor felragyogott a kezében. A test megrándult.
Moiraine állította meg. Azt mondta, a halottak felélesztéséhez
nem elég erős ő sem.
De jó lenne, ha még mindig velem lenne! – gondolta Rand. A nő
rengetegszer idegesítette, de mintha mindenki másnál jobban értette
volna, hogy mit vár tőle a sors. Moiraine tehetett róla, hogy több
hajlandóságot érzett magára venni ezt a terhet, még ha néha dühös
volt is rá.
Elfordult. Moiraine-nek igaza volt. Nem hozhatta vissza az életbe
a halottakat. De igen tehetségesen küldte halálba az élőket.
– Szedjétek össze a lándzsanővéreiteket! – vetette oda a válla
fölött aiel őreinek. – Csatába megyünk!
– Most? – kérdezett vissza az egyikük. – Mindjárt este van!
Ilyen sokáig bolyongtam volna? – kérdezte magától döbbenten
Rand.
– Igen – mondta. – Nem számít a sötét. Épp elég fényt csinálok
majd!
Megsimogatta a kulcsot, és egyszerre töltötte el az iszonyat és az
izgalom. Egyszer már visszazavarta a seanchanokat a tengerbe.
Megteszi még egyszer. Egyedül.
Igen, visszazavarja őket a tengerbe… azt a keveset, akit életben
hagy.
– Futás! – ordított rá a Hajadonokra. Az aiel nők elszaladtak a
folyosón. Mi történt az önuralmával? A jég nagyon elvékonyodott
mostanában.
A lépcső felé indult, majd felment pár emeletet a szobájához. A
seanchanok megtapasztalhatják a haragját. Provokálni merészelték az
Újjászületett Sárkányt? Békét kínált nekik, és kinevették!
Belökte a lakosztálya ajtaját, és az izgatott Védelmezőket kurta
intéssel hallgattatta el. Nem volt semmi kedve a fecserészésükhöz.
Beviharzott, és ingerülten látta, hogy az őrök beengedtek valakit.
Egy idegen alak állt neki háttal a helyiségben. A nyitott
erkélyablakon nézett kifelé.
– Mi a…! – kezdte Rand.
A férfi megfordult, és nem volt idegen. Egyáltalán nem volt az.
Tam volt az. Az apja.
Rand hátratántorodott. Jelenés lett volna? Vagy a Sötét Úr játszott
vele? De nem, nem, Tam volt az. Nem lehetett nem felismerni az
apja kedves tekintetét. Bár egy fejjel alacsonyabb volt nála, Tam
mindig szilárdabbnak tűnt a körülötte lévő világnál. Széles mellkasa,
erős lába mozdíthatatlan volt, és nem azért, mert olyan erős volt –
Rand jó néhány erősebb férfival találkozott utazásai során. Az erő
mulandó volt. Tam valós. Igazi és stabil. Már az is megvigasztalta az
embert, ha csak ránézett.
De a vigasz nem illett ahhoz, akivé Rand lett. Két világa – aki
volt, és aki lett – találkozása olyan volt, mintha vizet loccsantottak
volna az izzó kőre. Az egyik elpattant, a másik gőzzé lobbant.
Tam habozva állt az erkélyajtóban, épp csak megvilágította a
szobában pislákoló két állólámpa. Rand megértette a férfi habozását.
Mivel nem ő, hanem Janduin volt a vér szerinti apja, a taardad aielek
törzsfője. Tam csak az volt, aki megtalálta őt a Sárkánybérc lejtőjén.
Csak valaki, aki felnevelte. Csak valaki, aki mindent megtanított
neki, amit tudott. Csak valaki, akit szeretett és tisztelt, és szeretni és
tisztelni fog, akkor is, ha nem vérrokonok.
– Rand. – Tam hangja esetlennek hangzott.
– Kérlek! – meredt rá ő döbbenten. – Kérlek, ülj le!
Tam biccentett. Becsukta az erkélyajtót, előrelépett, és leült az
egyik székbe. Rand is leült. Szótlanul meredtek egymásra. A kőfalak
kopárak voltak; Rand jobb szerette, ha nem rejtik el őket a
faliszőnyegek, a festmények. A padlót hatalmas, faltól falig érő
vörös-sárga szőnyeg fedte.
Túlságosan is tökéletes volt a szoba. A frissen vágott
daraliliomokkal és kalimarügyekkel ékes váza pont ott illatozott, ahol
kellett. A középen lévő székek elrendezése túl pontos volt. Az egész
nem úgy nézett ki, mint ahol emberek éltek. Akárcsak a legtöbb
helyet, ahol megszállt, ezt sem érezte az otthonának. Igazából amióta
elment a Folyóközből, nem volt otthona.
Tam az egyik székben ült, ő a másikban. Hirtelen ráébredt, hogy
még mindig a kezében a Choedan Kal kulcsa, és letette maga elé a
szőnyegre. Tam ránézett a csonka kezére, de nem szólt egy szót sem.
Megfeszült az ökle, és alighanem hiányzott neki valami, amin
dolgozhatott volna. Az apja mindig is könnyebben beszélt
kellemetlen témákról, ha közben el tudta foglalni a kezét, például ha
egy hám szíjait ellenőrizhette, vagy ha birkát nyírhatott.
A Fényre! – gondolta Rand, és hirtelen a legszívesebben felpattant
volna, hogy megölelje Tamet. Elöntötték az emlékek, az
összetartozás érzése. Tam, ahogy italt visz a Bor forrás fogadóba Bel
Tine ünnepére. Hogy mennyire szeret pipázni. Milyen türelmes,
milyen kedves. Az a meglepő, váratlan gémjeles kard. Olyan jól
ismerem! És mostanában mégis alig gondoltam rá…
– Hogy… – kezdte. – Tam, hogy kerültél ide? Hogy találtál meg?
A férfi halkan felnevetett.
– Az elmúlt néhány napban megállás nélkül küldözgeted
mindenhová a hírnökeidet a világ összes nagyvárosába, hogy szedjék
össze a seregeiket a háborúra. Azt hiszem, csak az nem tudja, hol
keressen, aki süket, vak és tökrészeg.
– De a hírnökeim a Folyóközbe nem mentek el!
– Nem is a Folyóközben voltam – mondta Tam. – Néhányan
Perrin mellett harcoltunk.
Hát persze, gondolta Rand. Nynaeve nyilván kapcsolatba lépett
Perrinnel – felörvénylettek a fejében a színek. Annyira aggódott
miatta és Mat miatt. Tam könnyen visszatérhetett vele.
Ők ketten most tényleg itt ültek és beszélgettek? Ő már feladta,
hogy valaha visszatérjen a Folyóközbe, hogy valaha lássa még az
apját. Olyan jó érzés volt, még ha nem is tudtak egymással hirtelen
mit kezdeni. Tam arcán több volt a ránc, és az a pár makacs, fekete
tincs a hajában végül csak feladta, és beezüstöződött, de ugyanaz az
ember maradt.
Annyi mindenki megváltozott Rand körül – Mat, Perrin, Egwene,
Nynaeve –, hogy kész csoda volt olyasvalakivel találkoznia a régi
életéből, aki változatlan maradt. Tam. Aki megtanította neki, hogyan
érje el az ürességet. Tam, a szikla, aki még a Kőnél is szilárdabbnak
tűnt előtte.
A hangulata elkomorodott egy pillanatra.
– Várjunk csak! Perrin használja a folyóközieket?
Tam biccentett.
– Szüksége volt ránk. Az a kölyök úgy tud egyensúlyozni, hogy
egy cirkuszi mutatványos elbújhatna mellette! Hogy mit meg nem
csinált a seanchanokkal, a próféta embereivel, hogy ne is említsem a
fehérköpenyeket és a királynő…
– A királynő? – kérdezte Rand.
– Az ám! – mondta Tam. – Bár azt mondja, ő már nem királynő.
Elayne anyja.
– Ezek szerint él? – kérdezte Rand.
– Él, a fehérköpenyeknek nem sok hála – jegyezte meg Tam
undorodva.
– És beszélt már Elayne-nel? – kérdezte Rand. – És említetted a
fehérköpenyeket… hogy futott beléjük? – Tam belefogott volna a
válaszba, de ő feltartotta a kezét. – Nem. Várj! Akkor kérek jelentést
Perrintől, amikor csak akarok. Nem hagyom, hogy az együtt töltött
időnket üzenethordásra vesztegesd!
Tam halványan elmosolyodott.
– Mi van? – kérdezte Rand.
– Ó, fiam – rázta meg az idősebb férfi a fejét, és összefonta széles,
munkában megkérgesedett kezét. – Tényleg megcsinálták! Fogták, és
királyt faragtak belőled! Mi lett azzal a nyurga kölyökkel, aki olyan
elkerekedett szemmel bámult Bel Tine ünnepén? Hol az a
bizonytalan gyerek, akit olyan sokáig neveltem?
– Halott – vágta rá Rand azonnal.
Tam lassan bólintott.
– Azt látom. Nyilván… tudod már, hogy…
– Hogy nem te vagy az apám? – találgatott Rand.
A férfi lesütötte a tekintetét, és biccentett.
– Azóta tudom, hogy Emondmezőről eljöttem – árulta el ő. –
Lázálmodban mondtad. Sokáig nem voltam hajlandó elhinni, de
végül meggyőztek.
De fiadnak szólítasz, gondolta. Te vagy az apám. Nem számít, ki
mit mond! De nem tudta magából kipréselni a szavakat.
Az Újjászületett Sárkánynak nem lehetett apja. Egy apa
kihasználható gyengeség lett volna, még egy Minhez hasonló nőnél
is nagyobb fényűzés. A szeretőkre számítottak. De az Újjászületett
Sárkánynak mitikus alaknak kellett lennie, majdnem akkorának, mint
maga a Minta. Így is épp elég nehéz volt rákényszerítenie az
emberekre az akaratát! Mi lett volna, ha hírét veszik, hogy maga
mellett tartja az apját? Ha megtudnák, hogy az Újjászületett Sárkány
egy pásztor erejére épít?
A szívében kiáltozni kezdett az a halk hang.
– Helyesen cselekedtél, Tam – mondta magát is meglepve. –
Azzal, hogy eltitkoltad előlem az igazat, alighanem megmentetted az
életem. Ha az emberek megtudták volna, hogy talált gyerek vagyok,
és ráadásul a Sárkánybérc közelében leltél rám, annak híre ment
volna. Akkor pedig lehet, hogy még gyermekként megölnek.
– Ó! – mondta Tam. – Hát, akkor örülök, hogy így tettem.
Rand felkapta a kulcsot – az is megvigasztalta –, és felállt. Az
apja is sietve felpattant, és egyre inkább úgy viselkedett, mint ha csak
egy újabb katona vagy szolga volna.
– Nagy szolgálatot tettél, Tam al’Thor – jelentette ki Rand –,
azzal, hogy megvédtél, és felneveltél, egy új kor születését segítetted
elő! A világ sokkal tartozik neked! Gondoskodom róla, hogy életed
hátralevő részében semmiben ne szenvedj hiányt!
– Hálásan köszönöm, nagyuram – felelte Tam –, de nincsen rá
szükség. Mindenem megvan!
Tényleg vigyorgott az orra alatt? Talán valóban kicsit túlzás volt
ez a beszéd. Rand fojtónak érezte a szobát. Megfordult, átvágott a
finom szőnyegen, és újra kitárta az erkélyajtót. A nap valóban
lement, és sötétség borult a városra. Friss, tengeri szél csapta meg,
ahogy kilépett az erkélyre, az éjszakai levegőbe.
Tam odalépett mellé.
– Tartok tőle, hogy elvesztettem a kardodat. – Rand azon kapta
magát, hogy beszél. Ráadásul butaságot.
– Semmi gond – mondta Tam. – Nem tudom, hogy egyáltalán
megérdemeltem-e azt a vacakot!
– Tényleg pengemester voltál?
Az idős férfi biccentett.
– Azt hiszem. Megöltem egy pengemestert, tanúk előtt, de sosem
bocsátottam meg magamnak. Bár meg kellett tennem.
– Az embernek gyakran kell tennie olyasmit, amit a legkevésbé
sem szeretne.
– Ennél nagyobb igazságot még sosem hallottam – sóhajtott fel
Tam halkan, és nekidőlt az erkélykorlátnak. Odalenn, a sötétben
egyre több ablakban pislákolt fel a fény. – Olyan furcsa ez az egész!
Az én fiam az Újjászületett Sárkány! És az a rengeteg mese, amit a
világot beutazva hallottam… most én is bennük vagyok!
– Gondolj bele, nekem milyen érzés! – mondta Rand.
Tam halkan nevetett.
– Igen, igen, azt hiszem, pontosan érted, mire gondolok, mi?
Mulatságos, nem?
– Mulatságos? – rázta meg a fejét Rand. – Nem, nem az. Az
életem már nem az enyém. A Minta bábja vagyok, és a próféciák
zsinórján táncolok az egész világnak, amíg el nem vágják őket!
Tam összeráncolta a homlokát.
– Ez nem igaz, fiam. Mármint nagyuram!
– Nem tudom nem így látni!
Az apja keresztbe fonta a karját, úgy dőlt a sima kőkorlátra.
– Azt hiszem, értelek. Emlékszem, én is éreztem hasonlóképpen,
amikor még katona voltam. Tudod, hogy harcoltam Tear ellen is?
Azt hihetnéd, fájdalmas emlékeket ébresztett, hogy idejöttem. De
néha az egyik ellenség olyan, mint a másik. Már nem haragszom
rájuk.
Rand a korlátra tette a kulcsot, de szorosan fogta. Nem
támaszkodott meg: kihúzta magát, úgy állt.
– Egy katonának nincs sok beleszólása abba, mi lesz a sorsa –
folytatta Tam, és az egyik ujjával elgondolkozva kocogtatta a követ.
– Mindig fontosabb emberek hozzák a döntéseket. Olyanok, hát, azt
hiszem, olyanok, mint most te.
– De az én döntéseimet meg a Minta hozza meg helyettem –
vetette ellene Rand. – Még a katonáknál is kevésbé vagyok szabad!
Te legalább elszökhettél, dezertálhattál volna! Vagy
megszabadulhattál volna jogi úton is!
– És te nem szökhetsz el? – kérdezte Tam.
– Nem hiszem, hogy a Minta hagyná – felelte ő. – Túlságosan is
fontos, amit csinálok. Visszakényszerítene a helyemre. Már vagy
tucatszor megtette!
– És tényleg meg akarnál szökni? – tudakolta az idős férfi.
Rand nem válaszolt.
– Ott hagyhattam volna a háborúskodást. De ugyanakkor nem
tehettem. Anélkül semmiképp sem, hogy elárultam volna önmagam.
Szerintem veled is ez a helyzet. Mit számít, hogy megszökhetsz-e, ha
tudod, hogy úgysem tennéd meg?
– De én a végén meghalok – mondta Rand –, és nincs más
választásom!
Tam kihúzta magát, és összevonta a szemöldökét. Rand egy
pillanatra megint tizenkét évesnek érezte magát.
– Nem hagyom, hogy így beszélj! – pirított rá az apja. – Még ha te
vagy az Újjászületett Sárkány, ezt akkor sem hallgatom végig.
Mindig van más választásod. Talán azt nem te választod meg, hová
mész, de mindig van választásod!
– De hogyan?
Tam Rand vállára tette a kezét.
– A választás nem mindig arról szól, mit teszel, fiam, hanem arról
is, hogyan teszed. Amikor katona voltam, akadtak, akik egyszerűen
csak a pénzért harcoltak. Mások hűségből; a bajtársaik, a korona,
vagy ki tudja, mi iránti hűségből. Az a katona, aki pénzért hal meg,
és az, aki a hűségért, ugyanúgy halott, de mégis van köztük
különbség. Az egyikük halála jelent valamit. A másiké nem. Nem
tudom, hogy valóban meg kell-e halnod, hogy mindez véget érjen.
De mind a ketten tudjuk, hogy nem fogsz megszökni előle.
Bármennyire megváltoztál is, látok benned épp eleget, ami
ugyanolyan maradt. És nem hagyom, hogy ezen nyavalyogj!
– Nem nyavalyogtam… – kezdte Rand.
– Tudom – nézett rá Tam. – A királyok nem nyavalyognak,
hanem merengenek. – Mintha idézett volna valakitől, bár Randnek
fogalma sem volt róla, kitől. Az idős férfi kurtán felnevetett. – Nem
számít – folytatta. – Rand, szerintem túlélheted ezt az egészet. Nem
hiszem, hogy a Minta nem adna neked valamiféle megnyugvást,
mindazok után, amit mindannyiunkért teszel. De katona vagy, aki
harcba megy, és az első, amit a katonák megtanulnak, az az, hogy
meghalhatnak. Lehet, hogy nem választhatod meg a rád nehezedő
kötelességet. De azt megválaszthatod, miért teljesíted őket. Miért
mész csatába, Rand?
– Mert muszáj.
– Ez nem elég jó indok – felelte Tam. – A varjak elé azzal a
némberrel! Bárcsak korábban megkeresett volna! Ha tudom…
– Milyen némberrel?
– Cadsuane sedaijal – mondta Tam. – Ő hozott ide. Azt mondta,
beszélnem kell veled. Eddig azért nem jöttem, mert azt hittem,
egyáltalán nincs most szükséged arra, hogy az apád összetapossa a
vetésedet!
Folytatta még, de Rand már nem figyelt rá.
Cadsuane. Tam Cadsuane miatt volt most itt. Nem azért, mert
meglátta Nynaeve-et, és kihasználta a lehetőséget. Nem azért, mert
meg akarta nézni, hogy van a fia. Hanem mert addig manipulálták,
amíg el nem jött.
Tényleg nem fog neki soha békét hagyni az a némber?
Amikor meglátta Tamet, úgy elragadták az érzelmei, hogy
felolvadt a jég is. A túl nagy szeretet épp olyan volt, mint a túl nagy
gyűlölet. Mind a kettő érzelmekre ragadtatta, márpedig azt nem
kockáztathatta meg.
De mégis megtette. És hirtelen majdnem legyőzték az érzelmek.
Megrázkódott, és elfordult Tamtől. Ez az egész beszélgetés csak
Cadsuane újabb kisded játéka lett volna? Miféle szerepet szánt benne
Tamnek?
– Rand? – kérdezte az apja. – Sajnálom! Nem kellett volna
felhoznom az aes sedait. Mondta, hogy dühös leszel, ha említem.
– Még mit mondott?! – csattant fel Rand, és megpördült, hogy
Tam szemébe nézzen. A zömök férfi habozva hátralépett. Az
éjszakai szélben pontokként hunyorogtak a város fényei a mélyben.
– Nos – ismerte el Tam –, hát azt, hogy beszéljek veled a
gyerekkorodról, emlékeztesselek szebb időkre. Azt gondolta…
– Manipulál – lehelte Rand lágyan, és az apja szemébe nézett. –
Téged is. Mindenki csak zsinórokat akar rám kötni!
Felfortyant benne a harag. Próbálta elfojtani, de olyan nehéz volt!
Hol volt a jég, a csend? Kétségbeesetten kapkodott az üresség után.
Minden érzelmét a gyertyalángba öntötte, ahogy azt Tam tanította
neki egykor régen.
A saidin ott várt rá. Ő gondolkodás nélkül megragadta, és erre
váratlan erővel rohanták le az eltemetettnek hitt érzelmek. Az üresség
szétrobbant, de a saidin valahogy megmaradt, és küzdött ellene.
Felkiáltott, ahogy elkapta a rosszullét, aztán dacosan az émelygésre
zúdította a dühét.
– Rand – ráncolta a homlokát Tam. – Igazán tudhatnád…
– HALLGASS! – bődült el ő, és a Levegő egy fonatával a földre
lökte Tamet. Egyik oldalról a saidinnel küzdött, a másikon a dühével.
Attól félt, a kettő együtt összezúzza.
Ezért kellett erősnek lennie! Hát nem értették? Hogyan is
nevethetett az ember, ha ilyen erőkkel kellett szembenéznie?
– Én vagyok az Újjászületett Sárkány! – ordította a saidinnek,
Tamnek, Cadsuane-nek, magának a Teremtőnek. – Nem leszek a
bábotok! – A kulccsal bökött Tamre. Az apja az erkély kőpadlóján
feküdt. – Cadsuane-től jössz, és úgy teszel, mintha törődnél velem!
De csak az ő egyik újabb kötelét akarod a nyakamba vetni! Hát nem
szabadulhatok meg tőletek?!
Elvesztette az önuralmát. De nem érdekelte. Azt akarták, hogy
érezzen. Hát akkor majd érez! Azt akarják, hogy nevessen? Majd
nevet rajtuk, ahogy elevenen megégnek!
Ordítva fonta össze a Tüzet a Levegővel. Lews Therin ordított a
fejében, a saidin mindkettőjüket próbálta elpusztítani, és a halk hang
eltűnt Rand szívéből.
Kis fénypont villant fel előtte, és szirmot bontott a kulcs
belsejében. Felörvénylett előtte az öröktűz fonata, és a kulcs egyre
fényesebben ragyogott, ahogy Rand mélyen merített a Forrásból.
És a fényben meglátta az apja arcát, ahogy felnéz rá.
Halálra váltan.
Mit csinálok?
Reszketni kezdett, az öröktűz szertefoszlott, mielőtt
megformálhatta volna. Iszonyodva tántorodott hátra.
MIT CSINÁLOK? – gondolta újra.
Csak amit egyszer már csináltam, suttogta Lews Therin.
Tam továbbra is őt nézte, bár árnyékba borult az arca.
Ó, a Fényre! – gondolta Rand rettegve, döbbenten, dühösen. Már
megint azt csinálom! Már megint szörnyeteg lettem!
Kínlódva még tartotta a saidint, Kaput nyitott Ebou Darba, és
átugrott rajta. Menekült a Tam szemében égő rettegés elől.

 

 

 

 

Huszonötödik fejezet
A KOMMENTÁROKAT OLVASVA
Min Cadsuane parányi szobájában ült, és a többiekkel együtt arra
várt, hogy megtudja, hogyan sikerült Rand találkozója az apjával. A
kandallóban tűz vöröslött, a sarkokban álló lámpák elég fényt adtak a
különféle tevékenységekbe merülő nőknek. Volt, aki hímzett, volt,
aki foltozott, vagy kötögetett, hogy ne érezzék olyan hosszúnak a
várakozást.
Min már nem bánta, hogy szövetségre lépett Cadsuane-nel. Az
elején sajnálta egy kicsit, mert az első pár napban az aes sedai szinte
el sem engedte, kifaggatta az összes, Randdel kapcsolatos
látomásáról. Alaposabb volt, mint egy Barna: lejegyzetelt minden
egyes látomást és választ. Mintha a lány megint a Fehér Toronyban
lett volna!
Nem volt egészen biztos benne, hogy az, hogy Nynaeve
meghajlott Cadsuane előtt, miért jogosította fel arra az öreg Zöldet,
hogy őt is kivallassa, de Cadsuane láthatóan így értelmezte a dolgot.
Ehhez még hozzájárult, hogy mennyire kellemetlen érzés volt
mostanában Rand mellett lenni, és hogy ő maga is ki akarta deríteni,
Cadsuane és a tudós asszonyok miben mesterkednek, és
gyakorlatilag minden idejét a nőnél töltötte.
Igen, egy ideig bánta a dolgot, aztán már nem. Mostanra már
beletörődött, és egy kicsit dühítette a tehetetlenség. Cadsuane elég
sokat tudott azokról a dolgokról, amiket Min a könyveiből próbált
kimazsolázni, de úgy adagolta a tudását, mintha málnalekvár lenne:
kis jutalmacska, ha jól viselkedik, sok utalgatás arra, hogy akad ott
még több is. Min csak ezért nem hagyta faképnél.
Rá kellett jönnie a válaszokra. Randnek szüksége volt rájuk.
Erre gondolva dőlt hátra a párnázott padon, és nyitotta ki újra az
épp tanulmányozott könyvet. Sajius munkája volt, a címe egyszerűen
csak Kommentárok a Sárkányról. Volt benne egy sor, ami érdekelte,
egy mondat, amit többnyire figyelmen kívül hagytak a kommentárok
szerzői. „A kezében lesz a fény pengéje, és a három eggyé válik.”
A kommentátorok túlságosan is ködösnek érezték ezt az egy sort a
többihez képest, például azokhoz mérten, amiben arról volt szó, hogy
Rand elfoglalja a Követ, vagy a vére omlik Shayol Ghul szikláira.
Ez utóbbira próbált minél kevesebbet gondolni. Az volt a fontos,
hogy a próféciák többsége kis erőfeszítéssel általában értelmezhető
volt. Így utólag visszatekintve még annak is volt értelme, hogy
Randet gémekkel meg sárkányokkal jelölik meg.
De ez a sor mit jelenthet? A „fény pengéje” nyilván a Callandorra
vonatkozott. De hogy a „három eggyé válik”? Egyes tudósok szerint
a „három” a három nagyvárosra, Tearre, Illianre éa Caemlynre utalt.
Vagy ha a tudós történetesen cairhieni volt, akkor Tearre, Illianre és
Cairhienre. Csak az volt a gond, hogy Rand háromnál jóval több
nagyvároson uralkodott. Meghódította Bandar Ebant is, arról nem is
beszélve, hogy még a határvidékieket is a zászlaja alá fogja hozni.
De uralkodó – vagy ahhoz hasonló – csak három királyságban
volt. Andort feladta, de Cairhien, Illian és Tear közvetlenül az ő
irányítása alatt álltak, még ha ő személyesen csak egy koronát viselt
is. Talán ez a sor tényleg azt jelentette, amit a tudósok mondtak, és
Min fantomokat kergetett.
Teljesen haszontalan kísérlet volt a kutatásaival próbálni
megvédeni Randet? Min, mondogatta magának, az önsajnálat nem
visz semmire! Nem tehetett mást, mint hogy olvas, gondolkozik,
reménykedik.
– De ez nem jó! – Azon kapta magát, hogy kibukott belőle a
véleménye.
Hallotta, hogy Beldeine halkan, megvetően horkan egyet a szoba
túloldalán. Min a homlokát ráncolva nézett fel.
A Randnek hűségesküt tett nők – Erian, Nesune, Sarene és
Beldeine – egyre hidegebb fogadtatásban részesültek a férfi körül,
ahogy Rand kezdte elveszíteni a bizalmát az aes sedaiok iránt. Most
már csak Nynaeve volt az egyetlen, aki rendszeresen beszélhetett
vele. Nem volt hát furcsa, hogy a többiek idővel eltaláltak Cadsuane
„táborába”.
És az ő és Rand viszonyával mi volt a helyzet? A férfi még
mindig szívesen látta – ez nem változott. De valami nem volt
rendben, valami furcsát érzett a férfiban. Rand falakat vont maga
köré, ha ő is ott tartózkodott – és nem azért, hogy kizárja a lányt,
hanem hogy saját magát bezárja. Mintha csak attól félne, az igazi
énje mit tenne, vagy tehetne a szeretteivel…
Már megint szenved, gondolta Min, ahogy megcsapta a kötésen át
áradó fájdalom. Milyen dühös! Mi a fene történt? Egy pillanatra
rettegés hasított bele, de elfojtotta. Bíznia kellett Cadsuane tervében.
Jó terv volt.
Corele és Merise – manapság szinte el sem mozdultak Cadsuane
mellől – tovább hímezgettek egyforma székeiken a kandalló mellett.
Cadsuane javasolta nekik a hímzést, hogy kössék le magukat
valamivel várakozás közben. Úgy tűnt, a vén aes sedai ritkán
tanácsol bárkinek is bármit tanító szándék nélkül.
A Randre felesküdött aes sedaiok közül jelenleg csak Beldeine
volt velük. Cadsuane Min mellett ült, és a saját könyvét lapozgatta.
Nynaeve fel-alá járkált, és időnként alaposan megrángatta a
hajfonatát. Senki sem beszélt a szobában uralkodó feszültségről.
Miről beszélgethetett Rand és Tam? Talán az apja
visszafordíthatja a férfit?
Szűkösen voltak a szobában. Így, hogy a kandalló előtti
szőnyegen három szék sorakozott, a falnál a pad, Nynaeve pedig úgy
járkált az ajtó előtt, mint egy bezárt vadászeb, szinte mozdulni sem
volt már hely. A sima kőfalaktól Minnek olyan érzése támadt, mintha
egy jókora ládába lennének zárva, és csak egyetlenegy ablak volt
Cadsuane háta mögött. Tárva-nyitva állt, beáradt rajta az éjjeli
levegő. A lámpákból és a kandallóban vöröslő parázsból sugárzott a
fény és a meleg. Az őrzők halkan beszélgettek a szomszédos
szobában.
Igen, zsúfolt volt a parányi szoba, de a száműzetését figyelembe
véve Cadsuane örülhetett, hogy egyáltalán kapott szobát a Kőben.
Min nagyot sóhajtott, és visszafordult a könyvéhez. Megint
ugyanaz a sor hívta fel magára a figyelmét. „A kezében lesz a fény
pengéje, és a három eggyé válik.” Mit jelenthetett?
– Cadsuane – tartotta fel a könyvet –, azt hiszem, ezt a sort rosszul
értelmezik!
Beldeine megint halkan – szinte észrevehetetlenül – hangot adott
megvetésének.
– Van valami mondanivalód, Beldeine? – kérdezte Cadsuane. Fel
sem nézett a saját könyvéből, A hatalom helyes megszelídítése című
történelmi munkából.
– Annyira azért nem hosszú a gondolatmenetem, Cadsuane sedai
– felelte Beldeine könnyedén. A Zöld arcát egyesek talán helyesnek
mondták volna saldaeia származására utaló erős vonásaival. Elég
fiatal volt ahhoz, hogy ne látsszon még meg rajta az aes sedaiok
kortalansága, és gyakran mintha túlságosan is próbált volna
bizonyítani.
– Nyilván gondoltál azért valamire, amikor Min megszólalt –
mutatott rá Cadsuane, és lapozott egyet. – Ki vele!
Beldeine épp csak elvörösödött – ha az ember sokat volt aes
sedaiokkal, észrevette az ilyesmit. Nekik is voltak érzelmi reakcióik,
csak tompábbak. Kivéve persze, ha a szóban forgó aes sedai neve
Nynaeve volt. Bár jobban uralkodott már az érzelmein, még
mindig… még mindig Nynaeve volt.
– Egyszerűen csak úgy vélem, a gyermek roppant szórakoztató,
ahogy a könyveket bújja, mintha csak tudós volna – jegyezte meg
Beldeine.
Min a legtöbb embertől kihívásnak vette volna a dolgot, de
Beldeine mintha csak tényt állapított volna meg.
Cadsuane megint lapozott.
– Értem. Min, mit is akartál mondani nekem?
– Nem fontos, Cadsuane sedai.
– Nem azt kérdeztem, fontos-e, lányom! – szólt rá Cadsuane. –
Azt kértem, ismételd meg! Ki vele!
Min sóhajtott egyet. Senki sem tudta az embert alaposabban
megalázni, mint egy aes sedai, mert bennük nem volt rosszindulat.
Moiraine ezt egyszer nagyon egyszerűen elmagyarázta neki. A
legtöbb aes sedai fontosnak érezte, hogy biztosítsa magának az
emberek feltétlen tiszteletét, még mielőtt komoly gond merülne fel,
hogy ha aztán tényleg baj lesz, mindenki tudja, kit kövessen.
Nagyon idegesítő volt.
– Azt mondtam – ismételte meg –, hogy ez a sor nem jó. A
Karaethon-ciklus kommentárjait olvasgatom. Sajius szerint ez sor a
három eggyé válásáról arról szól, hogy három királyság fog
egyesülni a Sárkány zászlaja alatt. De szerintem téved.
– És miért gondolod – érdeklődött Cadsuane –, hogy többet tudsz,
mint a próféciák igen tiszteletreméltó kutatója?
– Mert – berzenkedett Min – ennek az elméletnek nincs semmi
értelme. Rand valójában csak egy koronát visel. Talán lehetett volna
érvelni az értelmezés mellett, ha nem adja át Teart Darlinnak. De
most már nem áll meg az elmélet. Azt hiszem, ez inkább arra
vonatkozik, hogyan fogja használni a Callandort.
– Értem – mondta Cadsuane, és megint lapozott a könyvében. –
Ez egy meglehetősen szokatlan értelmezés. – Beldeine halványan
elmosolyodott, és visszahajolt a hímzésére. – De persze – tette hozzá
Cadsuane –, igazad van.
Min felnézett.
– Én is pontosan e miatt a sor miatt kezdtem el tanulmányozni a
Callandort – folytatta Cadsuane. – Meglehetősen hosszas kutatás
után sikerült kiderítenem, hogy a kardot csak egy háromfős kör
irányíthatja hatékonyan. Alighanem ez a sor végső jelentése.
– De ez azt jelenti, hogy Randnek egyszer még egy körben kell
használnia a Callandort – nézett vissza Min a passzusra. Tudomása
szerint egyelőre ez még nem történt meg.
– Valóban – értett egyet Cadsuane.
Min hirtelen fellelkesedett. Talán egy utalás. Valami, amit Rand
még nem tudott, de talán segíthet! Épp csak… Cadsuane már tudta.
Ezek szerint ő nem fedezett fel semmi igazán fontosat.
– Azt hiszem – jegyezte meg az idős aes sedai –, helye volna egy
bocsánatkérésnek. Végtére is nem tűrhetjük a rossz modort!
Beldeine sötét képpel nézett fel a hímzésről. Aztán hirtelen felállt,
és kivonult a szobából. Őrzője, egy fiatal asha’man katona, Karldin,
sietve követte az oldalszobából. Átvágott az aes sedaiok szobáján, és
Beldeine után ment a folyosóra. Cadsuane szipákolt egyet, aztán
visszafordult a könyvéhez.
Becsukódott az ajtó, és Nynaeve végigmérte Mint, mielőtt tovább
sétált volna. A lány sok mindent kiolvasott ebből az egy pillantásból.
Nynaeve-et zavarta, hogy senki más nem tűnik idegesnek.
Tehetetlen, hogy semmiképp sem tud belehallgatni Rand és Tam
beszélgetésébe. És nyilván halálosan rettegett Lan életéért. Min
megértette. Hasonlóképp érzett Randdel kapcsolatban.
És… az ott egy látomás lett volna hirtelen Nynaeve feje fölött?
Gyászolva térdelt egy holttest fölött. A látomás egy szempillantás
múlva szertefoszlott.
Min megrázta a fejét. Ezt a látomást nem tudta értelmezni, hagyta
hát, hadd menjen. Nem vesztegethette az idejét arra, hogy
megpróbálja mindet megfejteni. Például az a fekete kés, ami
mostanában olyan sokat pörgött Beldeine feje fölött, bármit
jelenthetett.
A könyvre összpontosított. Ezek szerint Rand valamikor egy
körben használja majd a Callandort? És a három eggyé lesz? De
miért és kivel? Ha a Sötét Úrral küzdve, annak nem lenne sok
értelme, hogy egy olyan körben legyen, amit ráadásul nem ő irányít!
– Cadsuane – mondta. – Ezt még mindig nem helyes. Van itt még
valami, amit nem vettünk észre!
– A Callandor kapcsán? – kérdezte a nő.
Min biccentett.
– Én is sejtettem – felelte Cadsuane. Milyen különös volt
őszintének hallani! – De nem sikerült kiderítenem, mi lehet az. Ha az
az ostoba kölyök visszavonná a száműzetésemet, talán fontosabb…
Valaki kivágta a szoba ajtaját. Merise összerezzent ijedtében.
Nynaeve hátraugrott az ajtótól, ami kis híján elcsapta.
Egy rettenetesen dühös Tam al’Thor állt az ajtóban. Cadsuane-re
meredt.
– Mit tett vele? – förmedt rá.
Az aes sedai leengedte a könyvét.
– Én semmit sem tettem azzal a kölyökkel, azon kívül, hogy
próbáltam udvarias viselkedésre szoktatni. Úgy nézem, ezt más
családtagjainak sem sikerült még elsajátítania.
– Vigyázzon, aes sedai, mit beszél! – hördült fel Tam. – Látta? Az
egész szobában sötétebb lett, amikor belépett! És az arca… egy hulla
szemében is több érzelem csillog! Mi történt a fiammal?
– Ezt vehetem úgy – kérdezte Cadsuane –, hogy nem sikerült jól a
családi megbeszélés?
Tam mély levegőt vett, és mintha hirtelen kiszállt volna belőle a
harag. Még mindig határozott volt, a tekintete elégedetlen, de a dühe
már elszállt. Min sokszor látta, ahogy Rand is ilyen hirtelen erőt vett
magán, még mielőtt Bandar Ebanban kezdtek teljesen elfajulni a
dolgok.
– Megpróbált megölni – közölte Tam higgadtan. – A tulajdon
fiam. Egykor olyan szelíd és hű gyerek volt, hogy kívánni sem
lehetett volna jobbat. Ma az Egyetlen Hatalmat fókuszálta, és
ellenem fordult vele!
Min a szájához kapta a kezét; érezte, ahogy elönti a rettegés. Tam
szavára eszébe jutott, milyen volt, amikor Rand fölé tornyosult, és
próbálta megölni.
Csakhogy az nem Rand volt. Hanem Semirhage. Nem? Ó, Rand!
– gondolta, ahogy végre megértette az előbb érzett szenvedést. Mit
tettél?
– Érdekes – mondta Cadsuane hidegen. – És azt mondtad neki,
amire felkészítettelek?
– Elkezdtem – válaszolta Tam –, de rájöttem, hogy nem működik.
Nem nyílt meg előtte, és jobb is, hogy nem tette! Végtére is egy aes
sedai szavait próbálgattam a saját fiammal! Nem tudom, mit tett vele,
de felismerem a gyűlöletet, ha látom! Sok mindenért felelnie kell!
Elhallgatott, ahogy hirtelen láthatatlan kezek kapták fel.
– Talán felidéznéd, mit mondtam az udvariasságról, kölyök? –
kérdezte Cadsuane.
– Cadsuane – szakította félbe Nynaeve –, nem kell…
– Semmi gond, javasasszony! – mondta Tam. Cadsuane-re nézett.
Min sokszor látta, hogy a nő így bánt másokkal. Randdel is. A férfi
mindig ideges lett, mások pedig hajlamosak voltak kiabálni ilyen
helyzetben.
Tam mélyen az aes sedai szemébe nézett.
– Jól ismerem azt az emberfajtát, aki az ökléhez fordul válaszért,
ha kínos kérdéseket tesznek fel neki. Sosem szívelhettem az aes
sedaiokat, és örültem, hogy végre megszabadulhatok tőlük, amikor
visszatértem a tanyámra. Aki erőszakos, az erőszakos, nem számít,
hogy a saját kezével fenyeget-e, vagy valami mással!
Cadsuane felhorkant, de idegesíthette Tam mondandója, mert
letette a férfit.
– Most pedig – mondta Nynaeve, mintha ő oldotta volna meg a
helyzetet –, talán visszatérhetnénk a fontosabb témára! Tam al’Thor,
tőled azért ennél többet vártam volna! Nem mondtuk neked, hogy
Rand kiszámíthatatlanná vált?
– Kiszámíthatatlanná? – kérdezte Tam. – Nynaeve, az a gyerek kis
híján megőrült! Mi történt vele? Azt tudom, hogy a csata mit tehet
egy emberrel, de…
– Lényegtelen – vágott közbe Cadsuane. – Tisztában vagy vele,
gyermekem, hogy alighanem ez volt rá az utolsó esély, hogy
megmentsük a fiad?
– Ha elmagyarázta volna, milyen véleménnyel van magáról –
mondta Tam –, talán máshogy alakult volna. A Fény égesse meg! Ez
a vége, ha az ember egy aes sedaira hallgat!
– Ez a vége, ha olyan gyapjúagyú vagy, hogy figyelmen kívül
hagyod, amit mondanak neked! – vetette közbe Nynaeve.
– Ez a vége – mondta Min –, ha azt hisszük, el tudjuk érni, hogy
azt tegye, amit mi akarunk.
Csend lett a szobában.
És hirtelen Min rádöbbent, hogy érzi a kötésen át Randet. Messze.
Nyugaton.
– Elment – suttogta.
– Igen – sóhajtott fel Tam. – Ott helyben, az erkélyen nyitott egy
olyan Kaput. Életben hagyott, bár a szemébe nézve meg mertem
volna rá esküdni, hogy végezni akart velem. Láttam már ezt a
tekintetet mások szemében is, és az egyikünk mindig vérbe fagyva
maradt utána a földön!
– De akkor mi történt? – kérdezte Nynaeve.
– Egyszer csak… mintha valami hirtelen elterelte volna a
figyelmét – mondta Tam. – Fogta azt a kis szobrát, és átugrott a
Kapun.
Cadsuane felvonta a szemöldökét.
– És véletlenül nem láttad, hova vitte az a Kapu?
Nyugatra, gondolta Min. Messze nyugatra.
– Nem vagyok biztos benne – morfondírozott Tam. – Sötét volt,
bár azt hiszem…
– Mit? – erőszakoskodott Nynaeve.
– Ebou Dar – lepte meg Min mindannyiukat. – Elment
elpusztítani a seanchanokat. Épp, ahogy a Hajadonoknak mondta!
– Ez utóbbit nem tudhatom – mondta Tam –, de tényleg
hasonlított Ebou Darra!
– A Fény óvjon minket! – suttogta Corele.

 

 

 

Huszonhatodik fejezet
CSAK EGY EMBER
Rand menet közben a kabátja zsebébe dugta a karcsonkját,
lehajtotta a fejét, a kulcsot pedig gondosan gyolcsba csavarva, az
övére akasztva cipelte. Senki sem figyelt fel rá. Csak egy ember volt,
aki Ebou Dar utcáit rótta. Semmi különös, hacsak az nem, hogy a
legtöbb itteninél magasabb volt. Vörösesszőke haja talán kis aiel
vérre utalt. De mostanság olyan sok furcsa ember jelent meg a
városban a seanchanok védelmét keresve. Mit számított még egy?
Amennyiben valaki nem tudott fókuszálni, itt stabilitás várta.
Biztonság.
Ez zavarta a legjobban. Ezek itt az ellenségei voltak. Hódítók.
Úgy érezte, a földjüknek nem volna szabad békésnek lennie.
Borzalmas, szenvedéssel teli helynek kellene lennie, ami zsarnoki
elnyomás alatt nyög. De egyáltalán nem ilyen volt.
Kivéve, ha valaki fókuszált. Azokkal a seanchanok iszonyatos
dolgokat műveltek. Mégsem volt minden olyan fényes a nagy,
boldog felszín alatt! És mégis, döbbenetes volt látni, hogy másokkal
milyen jól bánnak.
A kolompárok nagy csoportokban táboroztak a város kapui előtt.
A szekerek hetek óta nem mozdultak, és mintha kezdtek volna
falvakká összeállni. Rand köztük járva hallotta, hogy néhányan arról
beszélnek, le kellene telepedniük. Mások persze tiltakoztak ellene.
Ők voltak a kolompárok, az utazónép! Hogyan találnák meg a Dalt,
ha nem keresnék? Ez ugyanúgy a részük volt, mint a Levél Útja.
Reggel, amikor feltárultak a város kapui, a többi éjszaka
érkezővel együtt bement. A kolompárok befogadták mindannyiukat;
úgy tűnt, a seanchanok ételadagokat juttatnak nekik azért, hogy
ellássák a későn érkező utazókat. És ez csak egy volt számos
foglalkozásuk közül. Üstöket foltoztak, egyenruhákat varrtak, és
minden mást elvállaltak. Cserébe hosszú történelmük során először
részesültek a fennhatóság védelmében.
Rand épp elég időt töltött ahhoz az aielekkel, hogy átragadjon rá
is valami a kolompárok iránti megvetésből. Persze ez a megvetés
erősen viaskodott benne azzal a tudással, hogy a tuatha’an sok
szempontból jóval közelebb maradt az igazi, hagyományos aiel
értékekhez. De emlékezett még rá, milyen volt úgy élni. Rhuidean
látomásaiban ő maga is a Levél Útját követte. Látta a legendák korát
is. Pár kurta percre átélte azokat az életeket, mások életét.
Végigsétált a fülledt város zsúfolt utcáin, és kicsit még mindig
szédelgett. Előző éjjel elcserélte a fekete kabátját egy kolompárral
egy egyszerű, barna köpenyre. Alul rongyos volt, és itt-ott toldottfoldott.
Nem kolompárköpeny volt, hanem valami, amit a
kolompárok varrtak meg valakinek, aki nem jött vissza érte. Kevésbé
volt benne feltűnő, még ha így arra kényszerült is, hogy a kulcsot az
övére szíjazva hordja, ne a külön erre a célra varrott mély zsebben. A
kolompár adott neki egy vándorbotot is, és ő most arra görnyedve
bandukolt. A magassága feltűnő lehetett volna, és láthatatlan akart
lenni az itteniek előtt.
Kis híján megölte az apját. És nem kényszerítette Semirhage, nem
befolyásolta Lews Therin. Nem volt mentsége. Nem volt ellenérve.
Ó, Rand al’Thor megpróbálta megölni a tulajdon apját. Megragadta
az Egyetlen Hatalmat, megfonta a fonatot, és kis híján szabadjára is
engedte.
A haragjának már nyoma sem volt; undor vette át a helyét. Meg
akarta keményíteni magát. Keménynek kellett lennie. De ide vezette
a keménysége! Lews Therin legalább az őrülettel mentegethette a
tetteit. Ő semmivel: nem volt hová elbújnia, nem volt hová
menekülnie saját maga elől.
Ebou Dar. Eleven, zsúfolt város, félbevágta a hatalmas folyam.
Rand a nyugati parton járkált, csodaszép szobrok szegélyezte
tereken, sok emelet magas, fehér házsorok közt futó utcákon. Néha
verekedésbe vagy késharcba keveredett emberek mellett ment el,
akiket senki sem próbált meg szétválasztani. Még a nőknek is kés
fityegett a nyakában, drágaköves kis tokban. Belelógott mélyen
kivágott felsőjük dekoltázsába, ruhájuk alól pedig színes
alsószoknyák villantak elő.
Nem törődött velük. Egyre csak a kolompárokon járt az esze. A
kolompárok itt biztonságban voltak, de az ő birodalmában a tulajdon
apja sem volt biztonságban. Féltek tőle még a barátai is. Látta
Nynaeve szemében.
Az itteniek egyáltalán nem féltek. Seanchan tisztek jártak-keltek a
tömegben jellegzetes, rovarszerű sisakjukban. Az emberek utat
nyitottak nekik. Tiszteletből, nem félelemből. Amikor Rand
belefülelt a közrangúak beszélgetésébe, hálásak voltak a stabilitásért.
Dicsőítették a seanchanokat, amiért elfoglalták őket!
Átment az egyik csatorna fölötti rövid kis hidacskán. Aprócska
csónakok hintáztak odalenn a vízen, csónakosok kiáltottak oda
egymásnak. A városban nem volt semmi rendezettség – ahol
lakóházakat várt volna, ott üzletek álltak, és ahelyett, hogy a hasonló
boltok kis csoportokban egymáshoz húzódtak volna, mint a legtöbb
nagyvárosban, itt összevissza szétszóródtak. A híd túloldalán elment
egy jókora, fehér épület, aztán egy fogadó mellett.
Egy csiricsáré, színes selyemruhás ficsúr belebotlott az utcán, és
hosszú, túlságosan is udvarias bocsánatkérésbe kezdett. Ő
továbbsietett: tartott tőle, hogy a másik csak párbajozni akar.
Az Ebou Dar-iak egyáltalán nem tűntek elnyomott népnek. Nem
volt a mélyben feszülő ellenállás sem. A seanchanok sokkal jobban
kézben tartották Ebou Dart, mint ő Bandar Ebant, és az itteniek
boldogok voltak – sőt, tehetősek! Természetesen Altara, mint
királyság, sosem volt valami erős. Rand tudta a tanítómestereitől,
hogy a korona fennhatósága nem sokkal terjed túl a városon.
Nagyjából ugyanez volt a helyzet a többi seanchan hódítás alá esett
vidéken is. Tarabon. Amadicia. Az Almoth-alföld. Némelyik ugyan
stabilabb volt, mint Altara, mások még annyira sem, de mindenhol
örömmel látták a rendet.
Megállt, és nekitámaszkodott egy újabb fehér épületnek, ezúttal
egy patkolókovács műhelyének. A fejéhez emelte karcsonkját, és
próbálta rendezni a gondolatait.
Nem akart szembenézni azzal, mit tett kis híján a Kőben. Nem
akart szembenézni azzal, mit tett: a Levegő fonataival a földre lökte
Tamet, megfenyegette, őrjöngött.
Nem összpontosíthatott erre. Nem azért jött Ebou Darba sem,
hogy úgy bámészkodjon, mint valami falusi suttyó! Azért jött, hogy
elpusztítsa az ellenségeit! Dacoltak vele: ki kellett irtani őket! A
világ összes nemzetének ez volt az érdeke!
De ha ennyi hatalmat fókuszálna a kulcson át, miféle kárt tehetne?
Hány életet oltana ki? És nem lehet, hogy csak jelzőtüzet gyújtana a
Kitaszítottak számára, mint a saidin megtisztításakor tette?
Hadd jöjjenek! Kihúzta magát. Le tudja győzni őket.
Itt volt az ideje támadni. Itt volt az ideje eltörölni a seanchanokat
a föld színéről. Félretette a botját, és leakasztotta a szobrot az övére
fűzött zsinegről, de nem kényszerítette rá magát, hogy kicsomagolja
a gyolcskendőből. Egy ideig csak nézte a kezében fehérlő holmit,
aztán elindult. Annyira nem figyelt, hogy még a botot is ott hagyta.
Az Újjászületett Sárkány a nép között járt, és senki sem ismerte fel.
Számukra Rand al’Thor messze volt. Az Utolsó Csata kevésbé
számított, mint hogy sikerül-e kiérniük a csirkékkel a piacra, vagy a
fiuk felgyógyul-e a köhögésből, vagy hogy egyáltalán
megengedhetik-e maguknak azt az új selyemmellényt, amire úgy
vágytak.
Nem is fogják tudni a választ, amíg el nem pusztította őket.
Irgalom lesz, suttogta Lews Therin. A halál mindig irgalom! Az
őrült valahogy manapság nem is tűnt olyan őrültnek. Sőt, igazság
szerint a hangja egyre inkább kezdett az övére hasonlítani.
Átment egy újabb hídon, és megérkezett a város hatalmas, fehér
falú palotája, a seanchan udvar otthona elé. Négy emelet magas volt,
négy kupolája tövében aranysávval, számtalan kis tornya csúcsán
még több arannyal. A Kilenc Hold Leánya is odabenn tartózkodik.
Olyan tisztává tehetné ezeket a falakat, amilyenek még sosem voltak.
Tökéletessé. A maga módján végre kész lehetne az épület, arra a pár
pillanatra, amíg a semmibe nem fakul.
Kicsomagolta a kulcsot. Csak egy újabb idegen, aki egy sáros híd
tetején ácsorog. Miután megsemmisítette a palotát, gyorsnak kell
majd lennie. Kisebb öröktűzlöketekkel elpusztítja majd a hajókat a
kikötőben, aztán valami köznapibb módon tűzesőt idéz a városra,
hogy pánikot keltsen. A káosz lelassítja az ellenségeit. Ezek után a
város kapuiban lévő őrposztokhoz Utazik, és elpusztítja őket.
Halványan derengett valami egy ellátótáborról a várostól északra,
ahol egyaránt tartottak katonát is, élelmet is. Következőnek majd azt
semmisíti meg.
Onnan Amadorba kell mennie, aztán Tanchicóba és a többibe.
Gyorsan fog Utazni, sosem marad annyi ideig egy helyen, hogy a
Kitaszítottak elkaphassák. A halál villódzó fénye lesz, mint a fénylő
parázs, ami itt is, ott is lángra lobban. Sokan meghalnak majd, de
legfőképp a seanchan hódítók.
Lenézett a kezében a kulcsra. Aztán megragadta a saidint.
A rosszullét sokkal durvábban tört rá, mint addig valaha is. Olyan
erősen csapta meg, mintha ököllel ütötték volna le, és a földre
roskadt. Felkiáltott, szinte nem is érezte, ahogy a kőre zuhant.
Felnyögött, megragadta a kulcsot, és köré kuporodott. Mintha égett
volna belül, aztán megfordította a fejét, a vállára gördült, és
végighányt a hídon.
De megtartotta a saidint. Szüksége volt a Hatalomra. A tápláló,
csodaszép Hatalomra. Még a saját hányása bűze is valósabbnak
érződött, édesebbnek a benne fortyogó Hatalomtól.
Kinyitotta a szemét. Emberek gyűltek köré, aggodalommal a
tekintetükben. Egy seanchan őrjárat közelgett. Eljött az idő. Le
kellett rájuk csapnia.
De nem tehette meg. Az emberek aggódtak. Őszintén aggódtak.
Törődtek vele.
Tehetetlen dühében ordítva nyitott Kaput, és a körülötte állók
döbbenten hátraszökkentek. Ő talpra zökkent, és átvetette magát a
nyíláson, négykézláb rohant, a seanchan katonák kardot rántottak, és
idegen parancsszavakat kiáltottak.
Rand rázuhant a fekete-fehér kőkorongra, és a levegő körülötte
fekete volt, akár az űr. A Kapu bezárult mögötte, elzárta tőle Ebou
Dart, és a korong lassan siklani kezdett. Átlebegett a semmin, csak
valami különös, egyenletes derengés világította be. Rand
összekuporodva hevert a korongon, a kulcsot dédelgette, mélyeket
lélegzett.
Miért nem tudok elég erős lenni? Nem volt benne biztos, hogy ezt
most ő gondolja, vagy Lews Therin. A kettő egy volt. Miért nem
tudom megtenni, amit kell?
A korong haladt egy darabig, és az űrt nem törte meg más hang,
csak az ő zihálása. A korong úgy nézett ki, mint a Sötét Úr
börtönének pecsétjei: hullámvonal szelte ketté, az egyik fele fekete
volt, a másik fehér. Ő a feketén hevert. Ezt a részt hívták sokan
sárkányagyarnak. Az emberek szemében a gonosz jele volt. A
pusztításé.
De ő a szükséges pusztítást hozta csak. Miért hajtotta volna olyan
keményen a Minta, ha nem azt akarja tőle, hogy pusztítson?
Eredetileg próbálta kerülni, hogy öljön – de nem volt rá sok esély,
hogy ezt megtehesse. Aztán azt próbálta megállni, hogy nőket öljön.
Az is lehetetlennek bizonyult.
Ő maga volt a pusztítás. Ezt el kellett fogadnia. Valakinek elég
keménynek kellett lennie ahhoz, hogy megtegye, amit tenni kell,
nem?
Egy Kapu nyílt a semmiben, és Rand talpra kecmergett. Szorosan
markolta a kulcsot. Lelépett a sikló korongról, ki az üres mezőre. Itt
küzdött a Callandorral a kezében a seanchanok ellen. Itt vallott
kudarcot.
Sokáig nézte a mezőt, mélyeket lélegzett, aztán újabb Kaput
nyitott. Hómezőre érkezett, és a jeges szél végigtépett rajta. Átlépett.
A lába alatt megcsikordult a hó. Hagyta, hadd csukódjon be mögötte
a Kapu.
Az egész világ kitárult alatta.
Miért jöttünk ide? – kérdezte Rand.
Mert, válaszolta Rand, mert ezt itt mi csináltuk. Itt haltunk meg!
A Sárkánybérc csúcsán állt, a magányos hegyen, ami akkor tört
fel, amikor Lews Therin megölte magát háromezer évvel korábban.
Az egyik oldalon lelátott oda, ahol több száz hosszal alatta kirobbant
kráter tátongott a hegy oldalában. Hatalmas volt a nyílás, sokkal
nagyobb, mint amilyennek oldalról látszott. Vörösen izzó, fortyogó
kőzettel teli, kerek nyílás. Mintha a hegy egy része egyszerűen
hiányzott volna, mintha le lett volna tépve: a csúcs a magasba tört, de
a hegy oldala nem volt sehol.
Rand lenézett a fortyogó mélységbe. Mintha egy vadállat szájába
nézett volna. Megcsapta a forróság, és hamupelyhek szálltak fel a
levegőben.
A tompa ég felhősen borult fölé. A talaj is éppolyan távolinak
látszott, alig lehetett kivenni, mintha csak mintás takarót terítettek
volna a lába elé. Emitt egy zöld folt. Erdő. Amott pár öltés: egy
folyó. Keletre kis porszemet látott a folyón, mintha parányi levél
akadt volna a cérnaszálba. Tar Valon.
Leült, a hó megroppant a súlya alatt. Maga elé tette a kulcsot a
földre, és Levegőt és Tüzet szőtt össze, hogy ne fázzon.
Aztán a térdére könyökölt, az öklére támasztotta az állát, és
lenézett a gömböt magasba emelő férfi parányi szobrára.
Gondolkozott.

 

 

Huszonhetedik fejezet
ARANYSZÁLAK
Szél csapott fel Rand körül, ahogy a világ tetején ült és merengett.
A Levegő és a Tűz fonata elolvasztotta körülötte a havat, és vagy
három láb széles körben kivillant a szikla szürkésfekete taraja. A
csúcs törött körömként mart az égbe, és ő ott ült a tetején. Amennyire
meg tudta ítélni, a Sárkánybérc csúcsán volt. Talán az egész világ
legmagasabb pontján.
Csak ült a kis sziklapárkányon, és a kulcs ott hevert előtte a
kövön. A levegő ritka volt idefenn, és nehezére esett lélegezni, míg
csak rá nem lelt arra a fonatra, ami kicsit összenyomta a levegőt
körülötte. Akárcsak a hideg ellen idézett fonatnál, ennél sem tudta,
hogyan csinálta. Halványan emlékezett még rá, hogy Asmodean
mintha próbált volna megtanítani valami hasonló fonatot, de neki az
nem ment. Most mintha természetes lett volna. Lews Therin hatása,
vagy az, hogy már ennyire ismeri az Egyetlen Hatalmat?
A Sárkánybérc törött, tátott pofája több száz lábbal alatta, a balján
ordított. A hamu és kénbűz még ilyen messze is maró volt. A kráter
száját hamu festette feketére, olvadt kőzet és robajló tűz mázolta
vörösre.
Ő még mindig fogta a Forrást. Nem merte elengedni. Sosem volt
olyan rosszul, mint amikor a legutóbb megragadta, és félt tőle, hogy
amikor a legközelebb megpróbálná, legyűrné a rosszullét.
Már órák óta ott ült. És mégsem érezte magát fáradtnak. Csak
bámulta a ter’angrealt. Gondolkozott.
Ki volt? Mi volt az Újjászületett Sárkány? Jelkép? Áldozat?
Pusztításra kovácsolt kard? Védelmezésre emelt, óvó kar?
Báb, ami újra és újra eltáncolja a szerepét?
Dühös volt. Dühös volt a világra, a Mintára és a Teremtőre,
amiért elhagyta az emberiséget, hadd küzdjön meg egymaga a Sötét
Úrral, irányítás nélkül. Milyen jogon követelte bármelyik is
magáénak az ő életét?
Rendben, felajánlotta nekik az életét. Rettentő sokáig tartott, amíg
elfogadta a tulajdon halálát, de végül megbékélt vele. Nem volt elég?
Tényleg egészen a végig szenvednie kellett?
Azt hitte, ha eléggé megkeményíti magát, akkor nem kell tovább
szenvednie. Ha nem érez, akkor nem is fájhat.
Kínzóan lüktetett a seb az oldalán. Egy ideje már képes volt
megfeledkezni róla. De a kezén száradó halálok nyersre dörzsölték a
lelkét. Az a lista Moiraine-nel az élén. A nő halálával kezdett
elromlani minden. Addig még mindig reménykedett.
Addig még egyszer sem zárták ládába.
Megértette, mit várnak tőle, és úgy változott, ahogy
meggyőződése szerint ehhez változnia kellett. Mindegyik változás
csak azt szolgálta, hogy összeroppanjon a kötelesség súlya alatt.
Hogy meghaljon olyan emberekért, akiket nem is ismer? Hogy ő az
egész emberiség kiválasztott megmentője? Az ember, aki arra
választatott, hogy egyesítse a világ királyságait, és elpusztítsa
mindazokat, akik nem hallgatják meg? Aki arra választatott, hogy a
nevében harcolók ezreinek a halálát okozza, hogy az ő lelkük súlyát
is a vállán hordja, mert valakinek ezt is viselnie kellett? Miféle ember
az, aki felvállalja mindezt, és mégis megőrzi az ép elméjét? Nem
látott más kiutat, mint hogy elvágja magát az érzelmeitől, mint hogy
újraalkotja magát cuendillarból.
De kudarcot vallott. Nem volt képes eltaposni az érzelmeit. Az a
hang mélyen odabenn olyan halk volt, mégis megsebezte, mintha a
legapróbb kis tűszúrás ejtett volna lyukat a szívén. De még a
legapróbb kis lyukon is kifolyt a vér.
És a lyukaktól idővel elvérzett.
A csendes hang már elhallgatott. Eltűnt, amikor a földre lökte
Tamet, és kis híján végzett vele. E nélkül a hang nélkül is tovább
mert volna menni? Mi van, ha ez volt a régi Rand utolsó szikrája –
azé a Randé, aki még hitt benne, hogy tudja, mi jó és mi rossz?
Akkor mit jelent a csend?
Felkapta a kulcsot, és felállt. A csizmája megcsikordult a kövön.
Délre járt már, bár a napot sűrű felhőtakaró rejtette. Odalenn látta az
erdőket, tavakat, falvakat.
– És mi van, ha nem akarom, hogy a Minta tovább menjen? –
ordított fel. Előrelépett, egészen ki a sziklaperemre, és a mellkasához
szorította a kulcsot. – Ugyanazokat az életeket éljük! – bődült le
rájuk. – Újra és újra és újra és újra! Ugyanazokat a hibákat követjük
el! A királyságok ugyanazokat az ostobaságokat csinálják! Az
uralkodók újra és újra cserbenhagyják a népüket! Az emberek
továbbra is szenvednek és gyűlölnek és meghalnak és ölnek!
Nagyot lökött rajta a szél, belekapott barna köpenyébe és elegáns
teari nadrágjába. De a szava messze szállt, visszaverődött a
Sárkánybérc törött falán. Hideg volt és éles, friss, új levegő. A fonat
elég melegen tartotta ahhoz, hogy életben maradjon, de nem
tompította el a fagy marását. Azt nem is akarta.
– Mi van, ha azt hiszem, hogy ennek az egésznek nincs semmi
értelme? – csattant fel egy király parancsoló hangján. – Mi van, ha
nem akarom, hogy tovább forogjon? Mások vére árán élünk! És
azokat a másokat elfelejtettük! Mi haszna az egésznek, ha minden,
amit tudunk, elkopik? A nagy tettek, a nagy tragédiák… egyik sem
jelent semmit! Legendákká válnak, aztán a legendákat elfelejtik, és
az egész kezdődik újra elölről!
A kulcs ragyogni kezdett a kezében. A felhők mintha még
sötétebben húzódtak volna a feje fölé.
Rand dühe a szívverésével egy ütemben lüktetett, és követelte,
hogy engedje szabadjára.
– Mi van, ha igaza van? – ordított. – Mi van, ha jobb lenne véget
vetni ennek az egésznek? Mi van, ha a Fény mindig is csak hazugság
volt, és ez az egész csupán büntetés? Újra és újra megszületünk,
gyengén, halandóan, mindörökké csapdába esve! Örökre
szenvednünk kell!
A Hatalom egy új óceán medrét kitöltő, őrjöngő hullámként
robajlott bele. Életre kelt, átmosta a saidin csodája, nem érdekelte az
sem, hogy ezt a tüzet minden fókuszálni képes férfinak látnia kell.
Mintha lángra lobbantotta volna a Hatalom, mintha napként
ragyogott volna le a világra.
– MINDEZ MIT SEM SZÁMÍT!
Lehunyta a szemét, egyre több Hatalmat fogadott magába, és úgy
érezte magát, mint eddig még csak kétszer. Egyszer, amikor
megtisztította a saidint. És egyszer, amikor létrehozta ezt a hegyet.
És akkor még több Hatalmat szívott magába.
Tudta, hogy ennyi el is pusztíthatja. Már nem érdekelte. Az évek
óta felgyülemlő harag végre szabadon lángra lobbant, végre kiutat
talált. Széttárta a karját, és a jobbjával a kulcsot markolta. Lews
Therinnek igaza volt, amikor megölte magát, és létrehozta a
Sárkánybércet. Csak nem ment elég messzire.
Emlékezett arra a napra. A füstre, a robajra, az éles fájdalomra,
ahogy a Gyógyítás kitisztította az elméjét, ahogy a lerombolt
palotában hevert. De minden kín eltörpült a felismerés iszonyatos
fájdalma mellett. A kín, hogy kidöntve, üszkösen látja a csodás
falakat. Az ismerős holttestek látványa, akiket mintha megunt
rongyokként vetettek volna a földre.
És Ilyena, aki ott hevert a közelében, és aranyhaja széles tócsában
terült szét körülötte.
Érezte, ahogy a palota a föld zokogásától reszket meg alatta. Vagy
a Sárkánybérc volt az, és attól lüktetett, hogy ilyen iszonyatosan sok
Hatalmat fogadott magába?
Érezte a levegőt megülő vérszagot, a korom, a halál és a fájdalom
bűzét. Vagy csak az alatta elterülő, haldokló világ szagát érezte?
A szél ostorozni kezdte, a fölötte örvénylő hatalmas felhők
egymásba csavarodtak, akár a feneketlen mélyben találkozó, ősi
behemótok.
Lews Therin hibát követett el. Meghalt, de a világot életben
hagyta, sebzetten, hadd bicegjen előre. Hagyta, hogy az Idő Kereke
tovább forogjon, keringjen, rothadjon, és újra visszahozza erre a
földre. Nem menekülhetett. Csak altkor, ha mindennek véget vet.
– Miért? – suttogta a körülötte tekergőző szélbe. A kulcson át
több Hatalom zúdult belé, mint ami a saidin megtisztításakor
eltöltötte. Talán több, mint amit valaha bárki magában tartott. Elég
lett volna ahhoz, hogy felfejtse a Mintát, és végső nyugalmat hozzon.
– Miért kell mindezt újra és újra megtennem? – suttogta. Egyszer
már kudarcot vallottam. Meghalt, és én öltem meg. Miért kellett újra
megszületnem?
Villám csapkodott, mennydörgés taszította meg. Ő lehunyta a
szemét, ott állt a több ezer láb magas meredélyen, a jeges szélvihar
szívében. Lehunyt szemhéján át is látta a kulcsból áradó fényt. A
benne robajló Hatalom túlragyogta. Ő volt a nap. Ő volt a tűz. Ő volt
az élet és a halál.
Miért? Miért kell mindezt újra és újra megtennem? A világ nem
tudta megválaszolni a kérdést.
A magasba emelte a karját, átáramlott rajta az erő és a hatalom. A
halál, a pusztítás megtestesülése volt. Véget vet ennek az egésznek!
Véget vet mindennek, hogy az emberek végre megpihenhessenek a
sok szenvedés után!
Megakadályozza, hogy újra és újra élniük kelljen. Miért? Miért
tette ezt velük a Teremtő? Miért?
Miért élünk újra és újra? – kérdezte hirtelen Lews Therin hangja
tisztán, élesen.
Igen, könyörgött válaszért Rand, mondd meg! Miért?
Talán… kezdte Lews Therin, egy pillanatra döbbenetesen józanul,
és a hangjában nem csengett egy szikrányi őrület sem. Halkan,
áhítatosan beszélt. Miért? Lehetséges… hogy talán azért, hogy
kapjunk még egy esélyt!
Rand megdermedt. A szél ismét meglökte, de nem mozdíthatta el.
A Hatalom megingott benne, mint a bűnöző nyaka fölött hosszan
kitartott hóhérbárd. „Lehet, hogy nem választhatod meg a rád
nehezedő kötelességet – hallotta Tam hangját az emlékeiben. – De
azt megválaszthatod, miért teljesíted őket.”
Miért, Rand? Miért mész csatába? Mi értelme az egésznek?
Miért?
Csend borult mindenre. Még a vihar, a szél süvítése, a
mennydörgés dacára is csend borult mindenre.
Miért? – gondolta Rand álmélkodva. Mert ahányszor csak élünk,
mindig szeretünk is.
Ez volt a válasz. Átmosták az eddig élt életek, az eddig elkövetett
hibák, és a mindent megváltoztató szeretet. Látta lelki szemei előtt az
egész világot, és mindent beragyogott a kezében sütő fény.
Emlékezett az életeire, több százra, több ezerre, az emlékei
visszanyúltak a végtelenbe. Emlékezett a szeretetre, a békére, az
örömre, a reményre.
Ebben a pillanatban hirtelen eszébe jutott valami csodálatos. Ha
én újra élek, talán ő is él!
Ezért küzdött. Ezért született meg újra, ez volt a válasz Tam
kérdésére is. Azért harcolok, mert a legutóbb elbuktam. Azért
harcolok, mert jóvá akarom tenni, amit akkor elrontottam.
Ezúttal nem akarom elrontani.
A benne őrjöngő Hatalom a csúcspontjára ért, és ő maga ellen
fordította, visszavezette a Choedan Kal kulcsába. A ter’angreal egy
sokkal nagyobb erőhöz csatlakozott, egy hatalmas sa’angrealhoz,
messze délen. Azért építették, hogy megállítsák vele a Sötét Urat.
Néhányan azt mondták, túl erős. Túl erős ahhoz, hogy valaha is
éljenek vele. Túl ijesztő.
Rand a saját hatalmát fordította ellene, szétzúzta a távoli gömböt,
elpattintotta, mintha csak egy óriás markolt volna rá.
A Choedan Kal felrobbant.
A Hatalom a semmibe villant.
A vihar véget ért.
És Rand nagyon hosszú ideje először kinyitotta a szemét. Valahol
mélyen tudta, hogy soha többé nem hallja már Lews Therin hangját a
fejében. Mert nem két külön személyiség voltak. Sosem.
Végignézett az alatta elterülő világon. A magasban örvénylő
felhők végre felszakadoztak, még ha csak közvetlenül fölötte is. A
félhomály feloszlott, és ő látta, hogy a nap épp fölötte ragyog.
Felnézett rá. Aztán elmosolyodott. És végül mélyen, szívből,
tisztán felnevetett.
Túl rég nem tett ilyet.

 

 

 

 

Epilógus
FÉNYBEN FÜRÖDVE
Egwene két bronzlámpa fényében dolgozott. Mindkét lámpa a
kezét magasra emelő nőalakot ábrázolt, és a tenyerükben libbent a
láng. A nyugodt, sárga fény visszaverődött kezük ívén, a karjukon,
az arcukon. Vajon a Fehér Torony és Tar Valon jelképei voltak?
Vagy az aes sedaiokat ábrázolták, ahogy Tüzet szőnek? Vagy talán
csak egy korábbi amyrlin ízlését tükrözték.
Az íróasztala két oldalán álltak. Rendes íróasztala volt, és végre
volt hozzá rendes széke is. Az amyrlin dolgozószobájában ült, bár
minden Elaidára utaló jeltől megfosztották. Kopáran hagyták hátra, a
falak üresen néztek vissza rá, a lambériát nem díszítette sem
faliszőnyeg, sem kép, a fal melletti kis asztalokon nem álltak
műtárgyak. Még a könyvespolcokat is kiürítették; nehogy Elaida
olvasmányai közül valami ne legyen a kedvére.
Abban a pillanatban, amint látta, hogy a többiek mit tettek,
Egwene megparancsolta, hogy Elaida minden holmiját gyűjtsék
össze, és zárják biztonságos helyre. Olyan nőket rendelt az őrzésére,
akikben megbízott. A holmik közt biztos maradt Elaida terveire utaló
jel. Talán az egyik könyve lapjai közé csúsztatott be pár rejtett
jegyzetet, hogy később még átnézze. Talán jobban elrejtette, és csak
abból lehet kikövetkeztetni, mit akart, hogy épp milyen fajta
könyveket olvasott, vagy mit tartott az asztalfiókban. De nem volt a
kezükben Elaida, hogy kivallassák, és még csak fogalmuk sem volt
róla, miféle cselszövések maradtak hátra, hogy később a Fehér
Torony lábába marjanak. Egwene maga akarta végignézni Elaida
holmiját, aztán kifaggatni egyesével a Toronyban lévő összes aes
sedait, hogy megtudja, miféle kis jeleket rejtenek.
Egyelőre viszont épp elég más dolga akadt. Megrázta a fejét, és
tovább lapozott Silviana jelentésében. A nő a krónikák valóban
hatékony őrének bizonyult; sokkal ügyesebb volt, mint Sheriam. A
Toronyban maradt nők tisztelték Silvianát, és mintha a Piros ajah is
legalább részben elfogadta volna a békeajánlatát, a gesztust, hogy
közülük választotta a krónikák őrét.
Persze kapott két igen merev tiltakozó levelet is: egyet
Romandától, egyet pedig Lelaine-től. Ott hevertek a papírhalom
legalján. Mindkét nő szinte ugyanolyan gyorsan visszavonta lelkes
támogatását, ahogy mellé álltak pár órával előtte. Most azon
civakodtak, mihez kezdjenek a damanekkal, akiket Egwene a Fehér
Torony elleni támadás alatt fogott el, és egyiküknek sem tetszett az ő
terve, hogy aes sedait faragjanak belőlük. Úgy tűnt, hogy Romanda
és Lelaine még évekig fájdítják majd a fejét.
Félretette a jelentést. Késő délután volt, fény szivárgott be az
erkélyajtó áttört ablaktábláján. Nem nyitotta ki: jobban szeretett a
félhomályban dolgozni. Jó érzés volt egyedül lenni.
Egyelőre a szoba hiányos berendezését sem bánta. Tény, hogy
kicsit túlságosan is emlékeztetett a novíciák főnökasszonyának
dolgozószobájára, de a világ összes faliszőnyege sem űzhette volna
el ezt az emléket, ha egyszer Silviana volt az ő krónikaőre. És nem is
volt ezzel semmi baj. Miért is akarna elfeledkezni arról az
időszakról? Élete legcsodásabb győzelmei közül többet is akkor ért
el.
Bár azt határozottan nem bánta, hogy sziszegés nélkül tudott ülni
a fenekén.
Halványan elmosolyodott, és átfutotta Silviana jelentésének
következő részét is. Aztán összevonta a szemöldökét. A Toronyban
lévő Fekete nővérek többsége elmenekült. A Silviana gondos,
egyenletes kézírásával készült jelentés arról számolt be, hogy bár
sikerült elfogniuk néhány Feketét az ő felemelését követő pár órában,
azok a nők a leggyengébbek közé tartoztak. A többségük – úgy
hatvan Fekete nővér – elszökött. Beleértve egy ülnököt is, mint az
Egwene-nek már feltűnt, aki nem volt rajta Verin listáján. Evanellein
eltűnése határozottan arra vallott, hogy Fekete.
A homlokát ráncolva kapta fel a következő jelentést. A Toronyban
lévő összes nő listája volt, sok-sok oldal hosszú, kiterjedt irat, ajahok
szerint lebontva. Jó néhány név mellett szerepelt kis megjegyzés.
Fekete, elszökött. Fekete, elfogtuk. Seanchan fogságba esett.
Ez a legutolsó csoport is bőszítette. Saerin kellően előrelátó volt
ahhoz, hogy közvetlenül a támadás után népszámlálást tartson, hogy
megtudja, pontosan kiket rabolhattak el.
A Torony közel negyven tagját – több mint két tucat teljes jogú
aes sedait! – martak fel az éjszaka kellős közepén, és repítettek délre.
Mintha valami ijesztő gyermekmese lett volna enyészekről meg
félemberekről, akik elviszik a rossz kisgyerekeket. A szerencsétlen
nőket megverik, bezárják és puszta eszközzé teszik.
Egwene-nek minden erejére szüksége volt, hogy ne nyúljon fel a
nyakához, ahol egykor fogva tartotta a nyakörv. Most nem figyelhet
erre, a Fény égesse meg!
A Verin listáján szereplő Fekete nővérek mindegyike ép volt és
egészséges a seanchan támadás után is. De a többségük elszökött,
mire ő a Toronyba ért, hogy elfoglalja a trónját. Velina eltűnt.
Akárcsak Chai, Birlen és Alviarin. A Fekete-vadászoknak nem
sikerült elkapniuk időben.
Miből jöhettek rá? Sajnos alighanem ahhoz volt köze, hogy ő
elfogta a Fekete nővéreket a lázadó táborban. Tartott tőle, hogy nem
elég erősek a lapjai. De mi mást tehetett volna? Csak abban
reménykedhetett, hogy minden Feketét elfog a táborban, és hogy a
Toronyban nem veszik hírét az esetnek.
De nem így történt. Elfogott néhányat azok közül, akik Tar
Valonban maradtak, és kivégeztette őket. Aztán újra felesketett az
Esküpálcára minden egyes nővért a Toronyban. Persze nem tetszett
nekik. De az a tudat, hogy a lázadók mindegyike megtette,
megingatta őket. Ha ez nem lett volna elég, a hír, hogy Egwene a
tulajdon krónikaőrét is kivégeztette, talán meggyőzte volna őket. Az
egyértelműen sokat segített, hogy Silviana felajánlotta, hogy
megesküszik elsőnek az egész Csarnok színe előtt, és hogy utána
Egwene is újra esküt tett, aztán az igazságnak megfelelően elmondta
a Csarnoknak, hogy a saját szemével látta, ahogy a táborban lévő aes
sedaiok bebizonyították, nem árnybarátok. Három újabb Fekete
nővért fogtak el így, akik nem szerepeltek Verin listáján. Csak
hármat. Verin újra bebizonyította az alaposságát.
Félretette a jelentést. Még mindig rágta, hogy ezek a nők
elszöktek előle. Hatvan árnybarát nevét ismerte, és kimenekültek a
markából! És ez a szám nyolcvanra ugrott, ha azokat is hozzávette,
akik a lázadók táborából menekültek el.
Megfoglak találni, Alviarin! – fogadkozott, és az ujjával dobolt a
papíron. Megfoglak találni. Te magad vagy a rothadás a Fehér
Torony szívében. A legrosszabb rothadás. De nem hagyom, hogy
megronts mást is!
Félretette a lapot, és felvett egy másikat. Ezen csak pár név
szerepelt. Azoknak a nőknek a listája, akik nem szerepeltek Verin
felsorolásában, és akiket vagy a seanchanok raboltak el, vagy maguk
tűntek el a támadás után.
Verin biztosra vette, hogy az egyik Kitaszított, Mesaana a
Toronyban bujkál. Sheriam vallomása is ezt erősítette meg. Egwene
ugyan újraesketett minden egyes aes sedait a Pálcára, de nem talált
köztük erős árnybarátot. Remélhetőleg az újraesketés talán az
ajahokat is közelebb hozza egymáshoz. Most már nem kell amiatt
aggódniuk, hogy Feketék lennének köztük. Persze az is lehet, hogy
meggyengíti az aes sedaiokat a bizonyosság, hogy tényleg létezett
köztük egy titkos, Fekete ajah.
Akárhogy is, komoly gonddal nézett szembe. Még egyszer
végignézte a listát. A Toronyban minden egyes nő bebizonyította,
hogy nem árnybarát. A Verin listáján szereplő összes aes sedai sorsát
ismerték. Kivégezték, elfogták, elmenekült a Fehér Toronyból az ő
felemelésének napján, elragadták a seanchanok, vagy épp most nem
tartózkodott a Toronyban – esetleg már jó ideje nem tartózkodott a
Toronyban. A nővérek tudták, kikre kell figyelniük.
Talán szerencséjük volt, és a Kitaszított azok között volt, akiket a
seanchanok elragadtak. De Egwene azért nem hitt ebben a fajta
szerencsében. Egy Kitaszítottat nem lehetett ilyen könnyen elfogni.
Lehet, hogy eleve tudott is a támadásról.
Csak három név maradt az előtte sötétlő listán. Nalasia Merhan,
Barna. Teramina, Zöld. Jamilila Norsish, Piros. Mind a hárman
roppant gyengék az Egyetlen Hatalomban. És mind a hárman már
évek óta a Toronyban voltak. Meglehetősen valószínűtlennek tűnt,
hogy Mesaana valamelyikük helyét foglalta el, és olyan jól csinálta,
hogy senki sem vette észre a csalást.
Volt egy megérzése, de legalábbis félelme. A Kitaszítottnak e
közül a három nő közül valamelyiknek kellett volna lennie. De
egyikükre sem illett a kép. Egyáltalán nem. És őt ez rémítette meg.
Mi van, ha Mesaana még mindig a Toronyban rejtőzik?
Ha igen, akkor tudta, hogyan lehet megkerülni az Esküpálcát?
Halkan bezörgettek az ajtón. Egy pillanattal később résnyire nyílt.
– Anyám? – kérdezte Silviana.
Egwene felnézett, és felvonta a szemöldökét.
– Úgy véltem, ezt látni szeretné – lépett be a Piros. Újra takaros
kontyban hordta a haját, és vörös krónikaőri stólája a vállán fénylett.
– Mit?
– Jöjjön, nézze meg!
Egwene kíváncsian kelt fel. Silviana hangja nem volt feszült,
úgyhogy nem lehetett szó semmi borzalmasról. Kimentek a
dolgozószobából, és végigsétáltak a Torony szélén, egyenesen a
Torony Csarnoka felé. Amikor odaértek, Egwene ismét felvonta a
szemöldökét. Silviana intett, hogy menjen be.
A Csarnok épp nem ülésezett, és a székek üresen álltak. A
sarokban fehér lepedőkön kőművesszerszámok hevertek, és vastag,
barna ruhás, fehér ingüket könyékig feltűrt férfiak álldogáltak a
seanchan támadás hagyta jókora lyuk előtt. Egwene úgy rendelkezett,
rózsaablakot építsenek oda, ne zárják le teljesen, hogy ne feledjék a
Fehér Tornyot ért támadást. Hogy mindig figyelmeztesse őket, meg
kell akadályozniuk, hogy ez még egyszer megtörténhessen. De
mielőtt az ablakot kifaraghatták volna, a kőműveseknek meg kellett
erősíteniük a falat, és ki kellett alakítaniuk a helyét.
Egwene és Silviana besiklottak a terembe, végigsétáltak a padlóra
vezető rövid kis rámpán. A padlót illően visszafestették mind a hét
ajah színére. A kőművesek észrevették őket, tisztelettudóan
elhátráltak, majd az egyik még a sapkáját is lekapta, és a hóna alá
gyűrte. Ahogy a terem túloldalára értek, a tátongó nyílás elé, Egwene
végre megértette, Silviana mit akart megmutatni neki.
Ilyen hosszú idő után végre felszakadt a felhőzet. A Sárkánybérc
körül egy gyűrűben kitisztult az ég. Letűzött a napfény, és
megvilágította a távolban magasló hófödte hegyet. A legfelső csúcs
és a kráter tátongó szája fényben fürdött. Egwene hetek óta nem
látott igazi napfényt. Vagy talán még hosszabb ideje.
– Először csak pár novícia vette észre, anyám – lépett oda mellé
Silviana is. – Aztán gyorsan híre ment. Ki hitte volna, hogy egy ilyen
kis napfény ekkora felzúdulást okoz? Olyan egyszerű… mind láttunk
már ilyet. Mégis…
Volt benne valami csodaszép. A fény erős, tiszta oszlopban
zuhogott alá. Messzi volt, de lenyűgöző. Mintha valami elfeledett,
mégis ismerős jelenség ragyogott volna elő a messzi emlékekből,
hogy megmelengesse az ember lelkét.
– Mit jelenthet? – kérdezte Silviana.
– Nem tudom – felelte Egwene. – De örülök, hogy látom! –
Habozott. – Az a lyuk a felhőzeten túl egyenletes ahhoz, hogy
természetes legyen. Jegyezzük fel ezt a napot a naptárban, Silviana!
Valami történt. Talán majd egyszer megtudjuk az igazat!
– Igen, anyám – válaszolta Silviana, és újra kinézett a résen.
Egwene ott maradt mellette, nem sietett vissza azonnal a
dolgozószobába. Megnyugtató volt a távoli fényt nézni. Olyan nemes
volt. Úgy hiányzott.
– Nemsokára nagy viharok jönnek – mintha ezt mondta volna. –
De most itt vagyok.
Itt vagyok.
Az idő végezetén
amikor a sokból egy lesz
a végső vihar dühödt szeleit gyűjti
hogy elpusztítsa a már halódó földet.
És a közepén egy vak ember áll
tulajdon sírján tapodva.
És újra látni fog,
és siratja mindazt, mi történt.
– A Sárkány Próféciáiból, az Essanik-ciklusból. Malhavish
hivatalos fordítása, a Senadari Birodalmi Jegyzékek Háza, a
Felemelkedés Negyedik Köre.
Itt ér véget az Idő Kerekének tizenkettedik könyve.