Hollók és varjak. Patkányok. Köd és felhők. Rovarok és korrupció. Különös esetek és furcsa események. A természetesség kifordult és különössé váló. Csodák! A halottak járni kezdenek, és vannak, akik látják őket. Mások nem, de egyre többen lesznek  és mi féljük az éjszakát. Ezek valának napjaink. Elárasztva valánk, egy halott ég alatt, összetörve dühük által, míg egyként fel nem jajdulunk: Kezdődjék!

- Ismeretlen Iskolai bejegyzés a Freiai Freast számára 1000 Ne

 

 

                                                                                                                                                                              Prológ          

                                                    --------------

 

 

                                              Amit a vihar jelent   

           

 

 Renald Fanwar a tornácánál ült, egy masszív, feketetölgy karosszékben melegedett, amit az unokája készített számára két évvel ezelőtt. Észak felé bámult. A fekete és ezüst felhőket leste. Sosem látott ezelőtt ehhez foghatót. Az egész északi horizontot betakarták. De nem szürkék voltak. Ezüst és fekete színűek. Nagy, morajló villámok, oly sötétek, mint a pincegyökér éjfélkor. Feltűnő ezüst fényük megtört közöttük, bár villámok cikáztak, de hangjuk nem hallatszott. A levegő sűrű volt. Sűrű a portól és piszoktól. A levelek elszáradtak, s az eső nem volt hajlandó esni. Itt volt a tavasz. És a növények sem nőttek még. Még egy nyamvadt hajtás sem bújt ki a földből. Lassan felállt a székéből, a fa megnyikordult a háta mögött és a tornác szélére sétált. Még mindig a pipáját rágta, bár a tűz már rég kialudt. Nem vette a fáradtságot, hogy ismét meggyújtsa. A felhők átszúrták őt. Annyira feketék voltak. Mintha bozóttűz égne, de annak a füstje nem csapna ilyen magasra. És mégis, milyen felhők voltak? Kidudorodott a feketék közül, mint a fényezett acél, mely kéregtől válik kormossá. Megdörzsölte az állát, és lenézett a kertjébe. Egy kis fehérre meszelt kerítésen fűcsomók és cserjék nőttek. Minden cserje halott volt már. Nem bírták ki a telet.  Rövidesen ki kell húzni őket. És a fű… nos, a fű még mindig csak egy téli nádfedő. Bezzeg a gyomok sarjadtak. Egy mennydörgés rázta meg. Tisztán és élesen, mintha fémeket ütöttek volna egymásnak. Megrázta a ház ablakait, a spalettákat, és úgy tűnt, még a csontokba is behatolt. Megrettent, és hátraugrott.  Ez közel volt, talán a saját földjén csapott le. Hirtelen késztetést érzett, hogy utána nézzen a károknak. A villámcsapás elpusztíthat egy embert is, letarolhatja a földjéről. Akárcsak itt, a Határvidéken, könnyen talál éghető anyagot, elszáradt füvet, száraz zsindelyt, magot. De ezek még elég távol voltak. Ez a villámcsapás tán nem a birtokán csapott le. Az ezüst és fekete viharfelhők forrtak és keringtek, egyre csak nőttek, táplálták magukat. Behunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, és megnyugtatta magát. Csak képzelte az egészet? Vagy csak ez is lepereg róla, ahogy Gaffin mindig viccelődött vele? Kinyitotta s a szemét.

 

 A felhők ott voltak, közvetlenül a háza felett.

 

Mintha hirtelen előregördültek volna, és le akarnának csapni, míg ő éppen másfelé nézett. Uralták az égboltot, mindkét irányban, masszívan és elsöprően. Szinte érezte a levegő súlyát, ami körülölelte őt. Lélegzetet vett, ami nehéz volt a magas páratartalomtól, és homloka bizsergett az izzadtságtól. A felhők kavarogtak, a sötét-fekete és ezüst viharfelhőket fehér villanások rázták. Hirtelen lefelé vágott, mint egy tornádó tölcsére, és felé indult. Ő felkiáltott, felemelte a kezét, mint egy ember, aki egy hatalmas fénnyel találkozik. Az a feketeség. Végtelen, fojtó sötétség. Magával vinné. Érezte. És akkor a felhők eltűntek. Pipáját a teraszpadlójához ütögette, finoman kattingatott, közben az égő dohányt kiszórta a léptei nyomán. Fel sem merült benne, hogy ezzel jó csúszóssá tette. Renald habozott, felnézett az üres kék égre, és rájött, a semmitől ijedt csak be. A felhők vagy negyven mérföld távolságban tűntek fel ismét, Halkan mennydörögtek. Reszkető kézzel emelte fel a pipáját, mely foltos volt a kortól, cserzett, hiszen több éve a napon érlelődött már. Csak az agyad játszott veled, Renald, mondta magának. Lepereg rólad, olyan biztosan, mint ahogy a tojás tojás.  Feszült volt a termés miatt. Attól volt ilyen. Bár optimistán beszélt a fiúkhoz, de ő ezt nem gondolta komolyan. Valaminek már sarjadnia kellett volna. Már negyven éve volt farmer! Az árpa sem bírja sokáig. Őt elégetheti, de azt nem. Mi történt a világgal? A növények kihajtására nem lehet számítani, s felhők sem maradnak ott, ahol lenniük kellene. Kényszerítette magát, hogy visszaüljön a székbe, és csak a lábát lógassa. Öreg vagyok ehhez… Gondolta ő. Egész életében egy farmon dolgozott. A farmerélet nem volt könnyű a Határvidéken, de ha keményen dolgozott, akkor sikeres életet tudhat magáénak, míg a termése is erős marad. Egy ember szerencséje a mezőjén lévő magokban mérhető, ez volt apja szavajárása. Nos, Renald volt az egyik legsikeresebb gazda a környéken. Olyan jól gazdálkodott, hogy két farmot is meg tudott venni, így minden ősszel harminc kocsit tudott a piacra küldeni. Hat ember dolgozott neki, dolgoztak a veteményen, és javították a kerítést. Nem mintha nem kellett volna minden nap rájuk néznie, csak hogy tudják, a jó gazda mindent lát. Nem hagyja, hogy a kis siker tönkretegye.

 

  Ott dolgozott és élt a földön, ahogy az apja is mondta mindig. Képes volt úgy érteni az időjáráshoz, ahogy csak egy ember képes lehet. Ezek a felhők azonban természetellenesek voltak. Halkan morajlottak, mint egy állat morog sötét éjszakán. Vártak. Lappangtak a közeli erdőben. Egy újabb villámcsapás megijesztette, úgy tűnik, ez a közelben volt. Tényleg csak negyven mérföld? Valóban ezt gondolta? Inkább tíz mérföld ez, most hogy jobban megnézte őket. Ne csináld már, morgott magában. A hangja, úgy látszik nyugtatólag hatott. Valódinak. Jó volt más hangot is hallani, mint a dörgést, és a redőnyök alkalomszerű nyikorgását a szélben. De vajon Auaine hangját is meghallaná, ha vacsorára hívná? Fáradt vagy. Úgy bizony. Fáradt. Belenyúlt a mellényzsebébe, és kihúzta a dohányzacskóját. Jobbról egy halk dörgést lehetett hallani. Először mennydörgésnek hitte. Nem, ez ahhoz túl rendszeres, túl csikorgó. Nem mennydörgés. Egy kocsikerék zörgése. Valóban, egy hatalmas, ökrös szekér volt az, keletről a Vadkacsa Dombról. Renald nevezte el a dombot önhatalmúlag. Hiszen minden jó dombnak kell egy név. Az út neve Vadkacsa Út. Hát akkor, miért ne lehetne a domb neve is ez? Kihajolt a karosszékből, és figyelmen kívül hagyva a felhőket, a szekér felé hunyorgott, és megpróbálta kitalálni, ki vezeti a szekeret. Thulin? A kovács? Mit csinál ő itt, megrakott szekérrel félúton ég és föld között? Arra gondolt, Renald új ekéjén dolgozott! Thulin kétszer olyan erős volt, mint a legtöbb farmer. Sötét haja és barna bőre egy Shienarihoz tette hasonlóvá, az arcát is az ő divatjuk szerint borotválta, csak éppen lófarkat nem hordott. Családja gyökerei a Határvidéki harcosokhoz nyúltak, de ő csak egy egyszerű vidéki ember volt, mint a többiek. Néha átfutott a Tölgyvízen keresztül a kovácshoz, aki öt mérföldre lakott keletre. Renald élvezte a sok kőjátékot a kováccsal a hosszú téli estéken.

 

 Thulint már évek óta nem látta, de az utóbbi néhány télen már beszélni kezdett a visszavonulásáról. A kovácsmesterség nem az öregek boltja. Persze a gazdálkodás sem. Tényleg, hol látni igazán öregeket, kereskedni? Thulin kocsija a keleti földes úton közeledett, elérve lassan Renald fehér-kerítésű telkét. Ez elég furcsa, gondolta Renald. A kocsi mögött, állatok voltak sorba kötve: öt kecske és két tehén. A kocsi külsejére ládákban, fekete-tollas csirkék voltak kötve, ezen felül maga a kocsi tele volt bútorokkal, zsákokkal és hordókkal. Thulin fiatalabb lánya, Mirala ült mellette a bakon, mellettük a felesége, egy aranyhajú nő délről. 25 éve volt már Thulin neje, de Renald még mindig úgy gondolt Gallanhara, hogy ’az a lány délről.’ Az egész család együtt utazott, a legjobb állataikat fogták a kocsi elé. Világos, hogy mozgásban voltak. De hová? Vagy esetleg rokonlátogatás a céljuk? Ő és Thulin már nem játszottak követ.. Majd három hete. Látogatásra nincs tehát idejük, itt a tavasz, és plántázni kéne. Valakinek meg is kellene javítani az ekéket, és megfenni a kaszákat. De ki fogja, hogyha Thulin elmegy? Renald egy csipetnyi dohányt rakott a pipájába, ahogy Thulin behúzta a kocsit Renald telke mellé. A szikár, ősz hajú kovács átadta a gyeplőt a lányának, lekászálódott a kocsiról, lába port vert fel a levegőbe, ahol a talajhoz ért. A távolban mögötte forrt a vihar. Thulin belökte a kerti kaput, és felment a verandára. Zavartnak tűnt. Renald már nyitotta a száját, de Thulin megelőzte.

 

 - Renald, eltemettem a legjobb üllőmet Gallanha régi epreskertjébe - mondta a nagydarab kovács. – Tudod, merre van, igaz? Mellé raktam a legjobb szerszámaimat is. Lezsíroztam, és egy nagy ládába tettem, az majd szárazon tartja. És megóvja a rozsdától is. Egy ideig legalább is.

 

 Renald becsukta a száját, szájában a félig megtömött pipával. Thulin elásta az ülőjét… nos, akkor nem jön vissza egyhamar. – Thulin, mi a…

 

  - Ha nem térnék vissza – szólt Thulin, és észak felé nézett – kiásnád őket, és rájuk néznél néha? Vagy add el annak, aki ért is hozzájuk, Renald. Nem szeretném, ha akárki verné azt az üllőt. 20 évember került mindent összeszednem, tudod.

 

 - De Thulin!  - Renald elámult. – Hová mész?

 

 Thulin visszafordult hozzá, karját megtámasztotta a tornác korlátján, barna szeme ünnepélyes volt. – A vihar közeleg – felelte. És nekem északra kell mennem.

 

 - Vihar? – kérdezte Renald. – Úgy érted, az ott a horizonton?  Thulin, valóban rossznak tűnik, a Fény égesse meg a csontjaim, ha nem, de ettől még nem kell rögtön elrohanni. Átéltünk már rosszabb viharokat is.

 

 - De nem ezt, öreg barátom, válaszolta Thulin. – Ez nem olyan, amit könnyen félvállról vehet az ember.

 

 - Thulin? – kérdezte Renald. – Miről beszélsz?

 

 Mielőtt válaszolt volna, Gallanha szólt ki a vagonból. – Mondtad már az edényeket? - Ah, - felelte Thulin. - Gallanha felpolírozta a feleséged számára azt a réz-gombos edénykészletet, ami úgy tetszett neki. Ott vannak a konyhaasztalon, Auaine-re várnak, ha még kell neki.

 

  Ezzel Thulin bólintott Renald felé, és elindult vissza a kocsihoz. Renald döbbenten ült. Thulin mindig is kissé tompa volt; elmondta, ami az eszébe jutott, majd lapozott. Renald ezt szerette benne. De volt olyan is, hogy képes volt úgy átrohanni egy beszélgetésen, mint egy birkanyájon keresztül gördülő szikla, hogy mindenki csak bámult. Renald feltápászkodott, és pipáját a széken hagyva Thulinhoz csatlakozott, aki lefelé tartott a kocsija felé. A Fény égesse meg, gondolta Renald, miközben oldalra pillantva, pillantása a barna fűre és a halott bokrokra esett. Keményen dolgozott azon az úton.

 

 A kovács ellenőrizte a csirkésrekeszeket, és hozzákötözte őket a kocsi falához. Renald odaért, kinyújtotta a kezét, de Gallanha megelőzte.

 

 - Erre, Renald – szólt ki a vagonból. – Fogd ezeket. Egy kosár tojást nyújtott ki, miközben egy aranyhajtincset söpört félre a melléről. Renald átnyúlt, hogy elvegye a kosarat.  – Add Auainek. Tudom, mennyi kárt okoztak nektek a rókák a múlt ősszel.

 

 Renald átvette a kosár tojást. Volt benne fehér és barna színű is. – Igen, Gallanha, de merre mentek tovább?

 

 - Északra, barátom – felelte Thulin. Elsétált, kezét Renald vállára tette. – Sereget fog gyűjteni. Szüksége lesz kovácsokra.

 

 - Kérlek - szólt Renald, gesztikulálva a kosárral. Legalább adj egy pár percet. Auaine mindjárt készít egy kis kenyeret, mézesen, ahogy te is szereted. Ezt pedig megvitathatjuk egy parti kő felett.

 

 Thulin habozott.

 

 - Jobb, ha mozgásban maradunk – felelte Gallanha lágyan. A vihar közeleg.

 

 Thulin bólintott, majd felkapaszkodott a kocsira. – Neked is északra kellene menned, Renald. Ha úgy döntesz, mindent hozz magaddal. Elhallgatott. – Te elég jól bánsz ezekkel a dolgokkal, hogy csinálj pár fémmunkát, szóval, fogd a legjobb kaszádat, és alakítsd át alabárddá. Van két kaszád; ne azon gondolkodj, hogy ez most a második vagy harmadik legjobb. Fogd a legjobbat, mert az lesz a fegyver, amit használni fogsz.

 

 Renald összevonta a szemöldökét. - Honnan veszed ezt a hadsereg dolgot? Thulin, a Fény égessen meg, nem vagyok én katona!

 

 Thulin folytatta, mintha meg sem hallotta volna. – Az alabárddal simán le tudsz rántani egy embert a nyeregből, hogy aztán végezhess vele. És, ha már itt tartunk, a harmadik legjobból készíthetsz egy pár kardot is.

 

 - Mit tudhatok én a kardkészítésről? Vagy ha már itt tartunk, a karforgatásról?

 

 - Meg lehet tanulni, válaszolta Thulin, észak felé fordulva. – Mindenkire szükség lesz, Renald. Mindenkire. Jönnek értünk. Visszanézett Renaldra.  - Kardot nem nagy kunszt készíteni. Veszed egy kasza pengéjét, kiegyenesíted, majd keresel egy darab fát, ami védelmül szolgál, és távolt tartsa az ellenség pengéjét tőled, hogy az meg ne vágjon. Többnyire csak akkor használjuk a dolgokat, ha már megvannak.

 

 Renald pislogott. A további kérdéseket nem tette fel, de gondolni, azért gondolt rájuk. Úgy összegubancolódott az agya, mintha egy kis kapun marhákat hajtott volna át.

 

 - Gyűjtsd össze az állományt, Renald, mondta Thulin. – Vagy megeszed őket, vagy az embereid eszik meg, és még tejet is ihatsz. Vagy ha nem, akkor kereskedhetsz is birkával vagy marhával. Az élelmiszer egyre kevesebb, minden egyre romlottabb lesz, és a téli készletek is kimerülőben vannak. Hozz mindent, amit csak tudsz. Szárított babot, aszalt gyümölcsöt, mindent.

 

 Renald a kapuja kerítésének dőlt. Gyengének és ernyedtnek érezte magát. Végül, kierőszakolt egy kérdést.  – Miért?

 

 Thulin habozott, majd ellépett a kocsitól és kezét Renald vállára helyezte. – Sajnálom, hogy ilyen hirtelen. Én… tudod, hogy vagyok a szavakkal, Renald. Nem tudom mi ez a vihar. De tudom, mit jelent. Nem vagyok harcos, de apám az Aiel háborúban harcolt. Határvidéki vagyok. És ez a vihar azt jelenti, a vég közel, Renald. És nekünk ott kell lennünk, ha megérkezik. Megállt, majd megfordult és észak felé nézett, figyelte a gyülekező felhőket, mint ahogy egy cseléd figyeli a mezőn talált mérges kígyót. - A Fény legyen hozzánk irgalmas, barátom. Ott a helyünk.

 

 Ezzel levette a kezét, és visszamászott a kocsiba. Renald figyelte, ahogy könnyedén mozgásra bírva az ökröket elindultak észak felé. Renald hosszasan figyelte őket, zsibbadtságot érzett. A távolban mennydörgés reccsent, mint egy ostorcsapás, ami a domboknak csapódik. A farm ajtaja kinyílt, majd becsukódott. Auaine jött ki hozzá, szürke haja kontyba kötve. Évek óta ezt a színt viselte, korán szürkült, és Renald mindig is szerette ezt a színt. Ezüst inkább, mint szürke. Mint a felhők.

 

 - Thulin volt? – kérdezte, miközben a távolodó, port felverő kocsit nézte. Egy magányos fekete csirketollat söpört végig a szél.

 

 - Igen.

 

 - Be sem jött beszélgetni?

 

  Renald megrázta a fejét.

 

 - Oh, Gallanha küldött tojást! Megfogta a kosarat, és kezdte átrakni a kötényébe, hogy bevigye őket. – Milyen kedves. Hagyd csak a földön a kosarat, biztosan küldet érte valakit.

 

Renald tovább bámult észak felé.

 

 - Renald? –szólalt meg Auaine. Mi lelt, te vén fatönk?

 

 - Felpolírozta számodra a fazekait, - szólalt meg. Azokat a réz-gombosokat. Ott vannak a konyhaasztalon. Ha kellenek, megkapod őket.

 

 Auaine megdermedt. Majd egy reccsenést hallott, és átnézett a válla felett. A tojások jó része kihullott a leengedett kötényéből, s elrepedtek.

 

 Auaine vészt jóslóan nyugodt hangon szólalt meg. – Mondott valami mást is?

 

 Ő megvakarta a fejét, amin nem sok említésre méltó haj maradt. – Azt mondta, a vihar közeleg, és hogy északra tartanak. Thulin szerint nekünk is menni kéne.

 

 Megálltak egy pillanatra. Auaine felhúzta a köténye szélét, hogy a maradék tojásokat megóvja. A leesettekkel nem foglalkozott. Észak felé bámult.

 

 Renald megfordult. A vihar előre ugrott. Úgy tűnt, nagyobb és sötétebb, mint volt.

 

 - Azt hiszem, hallgatni kéne rájuk, Renald, - így Auaine. Én… megyek és összeszedem mindazt, amire szükségünk lehet. Te pedig menny, és gyűjtsd össze az embereket. Mondták, hogy meddig maradnak?

 

 - Nem - felelte ő. Nem is adott rá igazán magyarázatot. Csak hogy északra kell mennünk. És… ezzel vége is volt.

 

 Auaine élesen lélegzett. – Az emberek álljanak készen. Én gondját viselem a háznak.

 

 Máris tettre kész volt, Renald pedig kényszerítette magát, hogy elforduljon a vihartól. Bement a házba, egyenesen az udvarra, ahová összehívta a cselédeket. Mindannyian jó emberek voltak. A saját fia máshol kereste a kenyerét, de a hat megmaradt emberét olyannyira szerette, mintha saját fiai lettek volna. Merk, Favidan, Rinnin, Veshir és Adamad köré gyűlt. Még mindig zúgó fejjel, Renald két embert elküldött, hogy gyűjtsék egybe az állatokat, kettőt, hogy összeszedjék a gabonát és a télről megmaradt ellátmányokat, és végül Geleniért küldetett, aki vetőmagokért indult a faluba, valami új fajtáért, csak a biztonság kedvéért, ha a vetőmagok esetleg tönkrementek volna. Az öt férfi szétszóródott. Renald az udvaron megállt egy pillanatra, majd bement az istállóba az ő ultrakönnyű kovácsműhelyét, és kihúzta a napfényre. Nemcsak egy egyszerű üllőből állt, de egy teljes, egész kovácsoló egység volt, amit mozgatni lehetett. Kerekeken mozgott; még sem dolgozhatott a pajta belsejében. Minden, ami porjellegű, könnyen tüzet kaphatna. Megragadta a fogantyúkat, és kitolta az út mellé épül alkóvba, melyet annak idején téglából épített, és ahol időnként kisebb javításokat tudott végezni. Egy órával később égett a tűz. Bár nem volt olyan tapasztalt, mint Thulin, de azért apjától sokat tanult, így képes volt maga kezelni saját kovácsműhelyét. Néha ki kellett mennie a városba, elpazarolva egy órát, és vissza, hogy megjavítson egy törött zsanért. A felhők még mindig ott voltak. Megpróbált nem rájuk tekinteni, amikor elhagyta a műhelyt, és bement a pajtába. Ezek a felhők, akárcsak a szemek, átkandikáltak a válla felett.

 

 A pajta belsejében, a fal repedésein át fény vetült be, ráhullva a porra és szénára.  A pajtát vagy 25 évvel ezelőtt ő maga készítette. Mindig is tervezte, hogy kicseréli a tönkrement tetődeszkát, de most már nem volt rá ideje.

 

A szerszámosfalra nyúlt, és megfogva a harmadik-legjobb kaszát, megdermedt. Sóhajtott egyet, és leemelte a legjobbat. Visszasétált a kovácsműhelyhez, és leütötte a nyelet róla.

 

 Amint félredobta a fát, Veshir, a gazdaság legidősebb cselédje jött felé, maga után húzva egy pár kecskét. Mikor meglátta a kaszapengét a kovácsműhelyen, elsötétült a tekintete. Egy póznához kötözte a kecskéket, majd átporoszkált Renaldhoz, de nem szólt egy szót sem.

 

 Hogyan készítsünk alabárdot? Thulin azt mondta, ez jó lesz arra, hogy egy lovast lerántsanak vele a lováról. Nos, először is ki kell cserélni a kasza nyelét, egy hosszabb, egyenes nyélre. A karimás rúd vége, túlnyúlik a penge sarokrészén, és egy nyers lándzsavégbe megy át, amit ónnal megerősítettek. Ezt követően a pengét izzásig hevíteni kell, majd pedig félúton kiképezni egy lábujj alakú részt, amit horoggá alakítva az ellent a földre lehet vele húzni, és végezni is lehet vele. Az égő parázsba csúsztatta a pengét, és megoldotta a kötényét.

 

 Veshir vagy egy percig állt és figyelte őt. Végül felballagott, és Renald vállára tette a kezét.  – Renald, mi a fenét csinálunk?

 

 Renald szabaddá tette a kezét. – Északra megyünk. A vihar közel, és nekünk északon a helyünk.

 

 - Északra megyünk egy vihar miatt? Ez őrültség!

 

 Thulinnak is hasonlóképpen válaszolt Renald. A távolban mennydörgés hallatszott. Thulinnak igaza volt. A növények… az ég. Az élelem tönkremegy, minden előjel nélkül. Még mielőtt Thulinnal beszélt volna, Renald már tudta. Mélyen belül, tudta. Ez a vihar nem megy el felettünk, majd tűnik el. Ezzel szembe kell néznie.

 

 - Veshir – szólalt meg Renald, miközben visszafordult a munkájához, - te is egy megbízható kéz voltál ezen a farmon. - Mennyi ideje is, 15 éve? Az első ember voltál, akit felvettem. Hogy bántam veled, és a többiekkel?

 

 - Mindig is jó voltál hozzánk – felelte Veshir. - De a Fény égessen meg, Renald, azelőtt sosem hagytad el a farmot! Ezek a növények, mind elsorvadnak, ha magukra hagyjuk őket. Ez itt nem a déli nedves vidék. Hogy mehetnénk el?

 

 - Mert ha nem tesszük, - felelte Renald – akkor már nem számít, ültetünk vagy sem.

 

 Veshir összevonta a szemöldökét.

 

 - Fiam, - szólalt meg Renald, - tedd, amit mondok, és minden rendben lesz. Menny, és fejezd be a rakomány összegyűjtését.

 

 Veshir elporoszkált, de azt tette, amit mondtak. Jó ember volt, és nem hirtelen.

 

  Renald kihúzta a pengét a tűzből, a fém fehér színben izzott. Újra az üllőre fektette, és elkezdte azt a bütykös részt, ahol a sarok rész a kiálló szakállal találkozott. A kalapács hangja úgy tűnt, hangosabb a kelleténél. Olyan volt, mint egy zúgó mennydörgés, és a hangok összekeveredtek. Mintha minden ütés, maga a vihar volna. Ahogy dolgozott, a zúgások mintha szavakká álltak volna össze. Mintha valaki a feje hátsó részében motyogott volna. Ugyanazt a frázist ismételgetve egyre. A vihar közeleg, a vihar közeleg. Folytatta a kopácsolást, miközben megtartva a kasza élét, egyenessé formálta azt, és egy horgot készített a végére. Még mindig nem tudta, miért. De már nem is számított.

 

 A vihar eljött, és ő készen állt.

 

 Figyelte, ahogy a karikalábú katonák, Taneras takaróba csomagolt testét a nyergen átvetve lekötik, Falendre újra sírni szeretett volna, vagy legalább hányni egyet. Ő volt a rangidős, és lélekben erősnek kellett lennie, hogy a másik négy túlélő sul’dam is ugyanígy tegyen. Erősen győzködnie kellett magát arról, hogy látott már rosszabbat is, csatákat, ahol nem csak egy sul’dam veszett oda, és nem csak egy damane. Ezekkel a gondolatok foglalkoztatták, túl frissek is voltak, ahogy Tanera és Miri a halállal találkozott, s ettől összerezzent.

 

 Huddling volt mellette, Nenci nyöszörgött, ahogy Falendre megsimogatta a damane fejét, és nyugalmat próbált közvetíteni az a’damon keresztül. Ez általában hatott, de ma valahogy nem működött.  Az érzelmei túl zavarosak voltak. Csak ne kellene arra gondolnia, hogy a damane csak egy pajzs volt. És hogy kié.  Nemci ismét nyöszörögni kezdett.

 

 - Átadod az üzenetet, amit rád bíztam? – szólalt meg egy ember a háta mögött.

 

 Nem, nem csak egy ember. A hangja felkavarta a gyomorsavát. Kényszeredetten fordult felé, hogy végül a szemébe nézzen, azokba hideg, kemény szemekbe. Ők meg tudták változatni a szemük állásást, hol kék, hol szürke, de mindig olyanok, mint a csiszolt drágakövek. Sok kemény embert ismert, de olyat, aki elveszítette a kezét, majd röviddel utána úgy tesz, mintha csak egy kesztyűt vesztett volna el? Formálisan meghajolt, egy izomrángás futott végig az a’damon, hogy Nenci is ugyanezt tegye. Az adott körülmények között jó elbánásban részesültek, kaphattak mosdóvizet, és feltételezhetőleg nem is maradnak rabok sokkal tovább. De ezzel az emberrel, ki tudná megmondani, miben áll majd a változás?  A szabadság ígérete is ennek a rendszernek a része volt.

 

 - A kellő körültekintés mellett átadom a rám bízott üzenetet – kezdte, majd megbotlott a nyelve. Hogyan szólítsa meg őt? – Sárkány Nagyuram, - fejezte be végül sietve. A szavak kiszárították a nyelvét, de bólintott az illendőség okán.

 

 Az egyik marath’damane jelent meg a levegőben megnyíló kapun keresztül, egy fiatal nő, haját hosszú fonatban hordta. Elég ékszert hordott, hogy a Vér tagja legyen, és egy piros pontot viselt, a homloka közepén.

 

 - Meddig kell még itt maradnunk, Rand? – kérdezte, mintha a kemény szemű fiatalember volna a szolga, és nem fordítva. - Mennyire vagyunk közel Ebou Darhoz? A hely tele van Seanchanokkal, és pár raken is járőrözhet a levegőben.

 

- Cadsuane kérdezteti, igaz? – kérdezte, arcán halvány szín jelent meg. – Már nem tart soká, Nynaeve. Pár perc az egész.

 

 A nő erre a másik sul’damra és damanera nézett, minden figyelmét Falendre kötötte le, hogy úgy látszódjon, ő nézi a marath’damaneket és nem fordítva, nem is beszélve a fekete kabátos emberekről. A többiek már úgy-ahogy kiegyenesedtek. Surya letörölte a vért az arcáról, és az ő Tabiajáról is, Malian hatalmas kötéseket tett a fejükre, amitől úgy látszódtak, mintha furcsa kalapjuk nőtt volna. Ciarnak sikerült a hányás legjavától megszabadítani a ruháját.

 

 - Még mindig azt hiszem, hogy meg tudom Gyógyítani őket – mondta Nynaeve hirtelen. - A fejre mért ütés okozhat furcsa dolgokat, ami épp csak később derülhet ki.

 

 Surya arca elkomorult, és Tabi háta mögé lépett, mintha neki kellene megvédeni a damanet. Tabi szeme kidülledt a rémülettől.

 

 Falendre könyörögve emelte a kezét a magas fiatalember felé. A Sárkány Nagyúr felé, ez jól látszott. – Ahogy gondolod. Amint Ebou Darba érünk, meggyógyítjuk őket.

 

 - Hagyd, Nynaeve, - szólalt meg a fiatalember. Ha nem akarják, hogy meggyógyítsuk őket, úgy is jó. A marath’damane összevonta a szemöldökét, és úgy megszorította tulajdon hajfonatát, hogy még a saját izületei is kifehéredtek. Visszafordult Falendre felé. – Ebou Darba az út nagyjából egyórányi járásra van, keletre innét. Estére elérheted, ha belehúzol. A damane pajzsai még egy fél órát bírnak. A pajzsokat saidarból szőtték, igaz, Nynaeve? A nő komoran és mogorván nézett. – Jól mondom, Nynaeve?

 

 - Fél óra – felelte végül. - De ez akkor sem helyes, Rand al’Thor. Tudod, hogy ez nem helyes.

 

 A szeme egy pillanatra hűvösebbé vált. Nem keményebbé. Ez lehetetlen lett volna. De egy hosszú pillanatig úgy tűnt, szeme a jégbarlanghoz vált hasonlóvá. Sokkal könnyebb dolgom volt, mikor még csak a birkák miatt kellett aggódnom, mondta halkan. Manapság már keményebb dolgok jönnek. Ezzel megfordult, és felemelte a hangját.

 

 - Logain, vigyél mindenkit vissza a kapun. Igen, igen Merise. Nem próbálok parancsolni neked. Ha esetleg..méltóztatnál csatlakozni hozzánk? Rövidesen bezárul a kapu.

 

 A marath’damane-k, azok, akik magukat korábban Aes Sedainak nevezték, és a fekete-kabátos emberek a megnyitott kapun keresztül elkezdtek átmasírozni, összekeveredve a sasorrú katonákkal. Többen közülük Tanerát rögzítették oda  a lova nyergéhez. Az állatok a Sárkány Nagyúrtól származtak. Milyen furcsa, hogy a történtek ellenére ajándékokat kaptak tőle.

 

 A kemény-szemű fiatalember visszafordult felé. – Ismételd meg az utasításomat.

 

 - Visszatérek Ebou Darba, és a vezetőink részére átadom az üzenetet.

 

 - A Kilenc Hold Lányának – mondta a Sárkány Nagyúr szigorúan. És csakis neki.

 

 Falendre megbotlott. Semmi joga nem volt arra, hogy beszéljen a Vér egyik tagjához, kivéve a Nagyúrnőt, a Császárnő lányát, hogy örökké éljen! De ezzel a férfival nem lehetett vitatkozni. Falendre majd kitalál valamit. – Átadom az üzenetet - folytatta Falendre. Elmondom továbbá… hogy nem rosszindulatból támadtál rá, és hogy találkozót kérsz tőle.

 

 - Valóban szeretnék - felelte az Újjászületett Sárkány.

 

 Falendre úgy tudta, a Kilenc Hold Lánya nem tudott az eredeti találkozóról. Ezt titokban Anathban hozták volna tető alá. Emiatt volt biztos benne Falendre, hogy ez a férfi az Újjászületett Sárkány. Csak a Sárkány volt képes arra, hogy egymaga szembeszálljon egy Kitaszítottal, és ne csak túlélje, de győztesen kerüljön ki belőle. Akkor, végül is, ki is ő?  Egyike a Kitaszítottaknak? Falendre agya zúgni kezdett. Az nem lehet. És mégis, az Újjászületett Sárkány élt, és itt volt. De ha ő él, akkor a Kitaszítottak is kiszabadulhattak. Szinte ledermedt, a gondolatai összezavarodtak. Magába zárta ezt a gondolatot, amivel majd ráér később is foglalkozni. Most nyugodtnak kell maradnia. Kényszerítette magát, hogy belenézzen azokba a fagyott gyémántokba, amiket a férfi szem gyanánt viselt. Meg kell őriznie a méltóságát, ha ezzel a másik négy sul’dam nyugalmát is visszaállíthatja. És persze, a damane nyugalmát is. Ha a sul’dam újra elveszítené a nyugalmát, a damanenek semmi reménye nem maradna.

 

- Azt is elmondom, - folytatta Falendre nyugodt hangon, - hogy még mindig szeretnél találkozni vele. És hiszed, hogy népeink között békének kell uralkodnia. És hogy Lady Anath…egyike a Kitaszítottaknak.

 

 Meglátta, hogy a túloldalon néhány marath’damane átlökdösi Anathot a levegőben nyílt lyukon, aki még ilyen helyzetben is méltóságteljesen viselkedett. Mindig képes volt uralni a helyzetet. Lehet hogy tényleg az volt, amiről a férfi beszélt? Hogyan számoljon be a der’suldamnak erről a tragédiáról, erről a hihetetlen veszteségről? Égett a vágytól, hogy valahol másutt legyen, valahol, ahol el tudna rejtőzni.

 

 - Szükségünk van a békére – mondta az Újjászületett Sárkány. - Látni fogom az eljövetelét. Mondd el az úrnődnek, Arad Domanban megtalál, és el fogom fojtani azt a lázongást. Tudja meg azt is, jóhiszeműen cselekszem, mint ahogy most is, amikor titeket szabadon engedlek.

 

 Nem szégyen, hogy az egyik Kitaszítottat manipulálták, főleg nem..ezt a lényt.

 

  – Bizonyos szempontból most nyugodtabban alszom. Aggódtam, hogy egyikük beszivárgott a Seanchan nemesség közé. Feltételeztem, hogy Semirhage lesz az. Mindig is szerette a kihívásokat.

 

 A Kitaszítottról való beszéd olyan hihetetlenül ismerősen csengett számára, hogy Falendret kirázta a hideg. Ránézett. – Elmehetsz – mondta, majd odament a levegőben lévő lyukhoz, és átlépett rajta. Mit nem adna, ha ezt a trükköt Nenci is ismerné. Ahogy az utolsó marath’damane is átért, és a lyuk bezárult, Falendre és a társai egyedül maradtak. Egy igen szomorú csoportot alkottak. Talha még mindig sírt, és Melian még mindig betegnek nézett ki. A többieknek még mindig véres volt az arcuk, és gyenge, piros pöttyök maradtak a bőrükön, a lehullott és alvadt vér miatt. Falendre hálás volt, hogy távolt tudta tartani őket a Gyógyítástól. Látott egy Gyógyításhoz értő embert a Sárkány csapatából. De ki tudja, mit hagyna maga után, ha végezne azokkal a megrontott kezekkel?

 

 - Legyetek erősek, - adta ki a parancsot, de érezte, ez sokkal bizonytalanabbul szólt, mint szerette volna.  Pillanatnyilag szabadok! Szinte remélni sem merte. A legjobb, ha eltűnnek. Nagyon gyorsan. A többieket a kapott lovakra parancsolta, és perceken belül délre lovagoltak, egyenesen Ebou Dar felé, minden damane az ő sul’damja oldalán. A mai napi események következményeként a damane-t elveszik tőle, és soha többé nem viselheti az a’damot. Anath elment, valakinek ezért büntetést kell kapnia. Mit szólna ehhez Suroth Nagyúrnő? A damane halott, az Újjászületett Sárkányt pedig megsértették.  Az a’dam elvesztése nem a legrosszabb, ami történhet vele. Tán, csak nem tennék dacovale-vá? A gondolatra újra elöntötte a gyomrát az epe. A mai nap eseményeit nagyon óvatosan kell előterjeszteni.  Egy olyan utat kell keresnie, amivel megmentheti az életét. A Sárkánynak szavát adta, hogy egyenesen a Kilenc Hold Lányával beszél. És meg is teszi. De lehet, hogy nem azonnal. Előtte alaposan át kell gondolni mindent. Nagyon alaposan. Ráhajolt a ló nyakára, megbökdöste, hogy tartsa az irányt, megelőzve ezzel a többieket. Ily módon, nem kellett látniuk, a szemeiben lévő csalódottságot, rémületet és fájdalmat.

 

 Tylee Khirgan, az Örökké Győzedelmes Hadsereg altábornagya a lován ült, egy erdős dombtetőn, és előre nézett. Teljesen más volt ez a föld. Szülőföldje, Mara Kashor, a Seanchan legdélebbi csúcsán lévő száraz sziget volt. A lummafák egyenesek voltak, tornyosuló monstrumok, amik csírázó felszínű páfránylevelekkel a tetejükön olyanok voltak, mint egy Fővér hajának jellegzetes viselete. Azon dolgok, amiket ezen a földön fáknak neveztek, bütykösek voltak, az elágazó cserjékhez képest kacskaringósak. A végtagjaik olyanok voltak, mint az öreg katonák ujjai, akik izületi gyulladásban szenvedtek az évekig tartó kardforgatástól. Hogyan is nevezték a helyiek ezeket? Bozótfáknak? Eléggé meglepő. Azt gondolta, hogy ősei közül sokan erről a helyről származtak, és kalandoztak Luthair Paendraggal Seanchanba.  Hadserege lefelé menetelt az úton, port szórva a levegőbe. Több ezer ember. Kevesebb, mint amennyije korábban volt, de nem sokkal. Két hét telt el azóta, hogy harcolt az Aielekkel, ahol Perrin Aybbra terve maradéktalanul bevált. Egy olyan ember mellett küzdeni, mint önmaga, mindig keserű tapasztalatot jelentett. A tiszta zseni kivetülése. Keserű aggodalom töltötte el, hogy egy napon majd szemtől-szembe kellene megütközniük a csatamezőn. Tylee nem szerette, ha terveznie kellett. A tiszta és egyenes küzdelmet szerette. Egyes tábornokok azt mondták, soha nem küszködtek, így sosem kellett min javítaniuk. Tylee megállapította, hogy ő és az emberei a harctéren javítottak, és az ellenfelet hagyták küszködni. Nem szeretett volna Perrinnel szembe kerülni. Nem szeretett volna. És nem csak azért, mert szerette őt. Lassú patadobogás hangzott a földön. Oldalra pillantott Mishimara, aki egy sápadt, herélt lóval haladt mellette. Sisakja a nyeregkápára volt kötve, sebhelyes arca figyelmet tükrözött. Egy pár voltak, egy egészet alkottak. Tylee arcát régi sebhelyek borították. Mishima tisztelgett, sokkal jobban elismerve ez által Tylee-t, akit most már a Vér közé emeltek. Egy különös üzenet, mely a rakennél érkezett, nem várt esemény volt. Megtiszteltetés volt, amit még mindig szoknia kellett.

 

 - Még mindig a csatán jár az eszed? – érdeklődött Mishima.

 

- Igen – válaszolta Tylee. – Két hete volt, de még mindig a hatása alatt vagyok. Mit gondolsz?

 

 - Úgy érted, Aybararól? – kérdezte Mishima. Úgy válaszolt neki, mit a régi barátnak, bár már nem nézett a szemébe. – Jó katona. Talán kissé túl elemző, nagyon is ösztönös. De  megbízható.

 

 - Igen, - felelte Tylee majd megrázta a fejét.  -  Változik a világ, Mishima. Ezt nem tudjuk befolyásolni. Először Aybara, aztán majd a szokatlan dolgokról is eshet szó. 

 

 Mishima bólintott. – A férfiak nem akarnak beszélni róluk.

 

 - Az események túl gyakran történtek ahhoz, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk őket – szólt Tylee. - A felderítők láttak valamit.

 

 - Az emberek pedig nem szoktak csak úgy eltűnni - mondta Mishima. - Gondolod, hogy az Egyetlen Hatalom?

 

 - Fogalmam sincs – felelte ő. A körbefekvő fákat vizslatta a szemével. Némely fa a tavaszi növekedést korábban kezdte el, de nem mindegyik tett így. Voltak köztük csontvázszerűek, és a levegő elég meleg volt, hogy akár ültetni is lehessen.

 

 - Nektek vannak ilyen fáitok Halamakban?  - kérdezte Tylee.

 

 - Nem pont ilyenek – felelte Mishima. – De láttam már hasonlókat arrafelé.

 

 - Nem kellene teremniük?

 

 Megrázta a fejét. – Katona vagyok, Tylee altábornagy.

 

 - Mit nem mondasz – jegyezte meg szárazon.

 

 Felnyögött.  – Úgy értem, nem szoktam a fákat figyelni. A fák nem véreznek. Talán rügyezni kellett volna nekik, talán nem. Kevés dolognak van értelme az óceán innenső oldalán.

 

 A fák nem rügyeztek, ez egy újabb furcsa dolog errefelé. Jobb, mint a többi marath’damane színjátéka, mintha Vérek lennének, és még hajbókolnak és kaparnak is nekik. Láthatóan megremegett. Tylee bólintott, de nem osztotta meg az ellenérzését. Legalábbis nem teljesen. Nem volt biztos benne, mit is gondoljon Perrin Aybararól és Aes Sedai társairól, pláne az Ashamenekről. És ezekről a fákról sem tudott sokkal többet Mishimánál. De úgy érezte, azért már rügyezniük kellett volna. És azok az emberek, akiket felderítők láttak ott a mezőn, hogy tudtak oly gyorsan eltűnni, ha nem az Egyetlen Hatalmat használták? A szállásmester ma felnyitott egyet az elemózsiás csomagjaik közül, de csak por volt benne. Tylee már parancsba adta volna, hogy keressék a tréfacsinálót, vagy egy tolvajt a táborban, ha a szállásmester nem bizonygatta volna, hogy pár perce ellenőrizte a csomagot. Karm megbízható ember volt; már évek óta szállásmesterként dolgozott. Sosem hibázott. A megrohadt élelmiszer általános volt errefelé. Karm a különleges világ melegét vádolta mindezért. De az ellátmányt nem tudta megrohasztani, vagy elrontani, legalábbis ilyen rövid idő alatt. Rossz előjelek vetültek ezekre a napokra. Nem sokkal ezelőtt két halott patkányt fedezett fel, akik a hátukon feküdtek, és az egyik farka a másik szájába lógott. Ez volt a legrosszabb előjel, amit valaha is látott életében, de még mindig futkosott a hideg a hátán, ha eszébe jutott. Valami történt. Perrin sosem beszélt sokat, de étezte, hogy nagy rajta a nyomás. Sokkal többet tudott, mint amit elárult. Mi nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ezekkel az emberekkel harcoljunk. Ez elég lázító gondolat volt, nem is volt ínyére, hogy szót váltson Mishimával. Nem merte megkockáztatni. A Császárnő, - hogy örökké éljen – elrendelte, hogy ezt a földet visszafoglalják. Suroth és Galgan a Birodalom választott vezetői, amíg a Kilenc Hold Lánya fel nem fedi magát. Míg Tylee nem tudott Tuon Nagyúrnő gondolatai mögé látni, Suroth és Galgan voltak azok, akik egyesült erővel azon voltak, hogy leigázva lássa ezt a földet. Ez volt gyakorlatilag az egyetlen dolog, amiben egyetértettek. Egyikük sem akart hallani semmiféle szövetség kereséséről e föld lakói között, főleg nem az ellenség soraiban. Gondolatai közel álltak a hazaáruláshoz. De az engedetlenséghez feltétlenül. Felsóhajtott, és odafordul Mishima felé, felkészülve arra, hogy parancsot adjon a felderítőknek az éjszakai táborhely felkutatására. Megdermedt. Mishima, nyakából egy nyíl meredt ki, egy gonosz, szögesdrótszerű anyag. Még csak hangot sem hallott. Szeme az övébe meredt, kábultan, ahogy beszélni próbált, vér folyt ki ajkai közül. Lecsúszott a nyeregből és összegömbölyödött, mintha valami hatalmas óriás tört volna keresztül az aljnövényzeten, közvetlenül Tylee mellett, bütykös ágakat tört ketté, és dobálta szerte-széjjel. Alig volt ideje kirántani a kardját, és elkiáltania magát, mielőtt Dustera, jó öreg csatamén, aki soha ezelőtt még nem pánikolt be a csatamezőn, most a földre dobta őt. Ezzel valószínűleg az életét mentette meg, mivel a támadója, egy vastag- pengéjű karddal pont oda sújtott le, ahol előzőleg ő volt. Kirántotta a lábát, rácsapott a páncéljára és elordította magát.

 

  – Fegyverbe! Támadás!

 

Hangjához mások is csatlakoztak, százak, akik ugyanígy fegyverbe hívták a társaikat. Férfiak sikoltoztak. Lovak nyerítettek. Egy csapda – gondolta, majd felemelte a pengéjét. És pont belesétáltunk. Hol vannak a felderítők? Mi történhetett? Az egyik támadó felé fordult, aki éppen megpróbálta megölni őt. Az megpördült, és felhorkant. Ekkor végre meglátta, mivel is kerültek szembe. Nem volt teljesen emberszerű, inkább több lényből volt összegyúrva, fején durva barna haj feszült, túl széles homlokát, vastag, ráncos bőr fedte. Szemei nyugtalanítóan emberszerűek voltak, de az orr alatti rész lapos volt, mint egy vaddisznóé, szájából két hatalmas agyar türemkedett ki. A lény ordított egyet, a majdnem emberi ajkakból köpetpermet szállt rá. Az Elfeledett Apák Vérére, gondolta. Mibe futottunk bele? A szörnyeteg egy rémálom volt, de neki is csak egy teste volt, amit most megölhet. Persze ez is csak dolog volt, amit mindig is elutasított a babona. Szembefordult a lénnyel, félresöpörte a kardját, ahogy az megpróbálta megtámadni. Beleesett az Ecsetmozgatás mozdulatba, és elválasztotta a szörnyeteg karját a vállától. Az visszaütött, erre a feje is a porba hullott. A szörny megbotlott, elsétált még vagy három lépést, majd összeesett. A fák susogtak, több nagy csattanással kettévált. Tylee, a domboldalról figyelte, ahogy szörnyek százai törnek ki az aljnövényzetből, megtámadva az emberei, alkotta frontvonalat, a középpontot támadva, ezzel nagy káoszt okozva. Egyre több és több szörny özönlött ki a fák közül. Hogy lehetséges ez? Hogy törhettek be ilyen közel Ebou Darhoz? Seanchan területén belül voltak, alig több mint egy napra a fővárostól. Tylee levágtatott a domboldalon, ahogy háta mögött egyre több és több szörnyeteg tört ki a fák közül, bömbölésük adta a díszőrséget.

 

Graendal, egy kőépítésű szobában heverészett, körbevéve magát az őt imádó nők és férfiak tömegével, mindegyik tökéletes példány, és alig valamivel több, mint egy átlátszó, fehér ruha palástolta a testüket. Meleg tűz játszott a kandallóban, vérvörös színbe borítva az előtte elterülő szőnyeget. Ezt a szőnyeget fiatal nők és férfiak tervei alapján készítették, oly módon összevegyítve, hogy abba még egy tapasztalt kurtizán is belepirult volna. A nyitott ablak beengedte a délutáni napfényt, és abból a pozícióból, ahol a palota feküdt, az alant elterülő tóra és fenyőfákra esett pillantása. Gyümölcslét ivott, és Domani stílusú halványkék ruhát viselt, bár az ő ruhája sokkal hártyásabb volt, amint az eredeti. Ezek a Domaniak szerettek sugdolózni, míg ő az éles kiáltásokért volt oda. Megint kortyolt egyet. Egészen érdekes, savanyú íze volt. Mióta a fák csak egy távoli szigeten nőttek, mindez nagyon exotikusnak hatott ebben a Korban. Mindenfajta figyelmeztetés nélkül egy Átjárókapu nyílt meg a szoba közepén. Fogai közt szűrte ki a levegőt, ahogy az egyik fiatal lánynak, aki Thurasa névre hallgatott, és a Domani kereskedők tanácsának tagja volt, a kapu levágta az egyik karját. Az Átjáró beengedte a túloldalról átjövő tikkasztó hőséget, ami azonnal tönkretette a friss hegyi levegő, és a kandalló melegének tökéletes elegyét, amit annyira szeretett. Graendal megőrizte lélekjelenlétét, miközben kényszerítette magát, hogy visszaheverjen a bársonyszékébe. Egy feketébe öltözött hírnök lépett át a portálon, de ő már akkor tudta, mit akar, amikor még meg sem szólalt. Csak Moridin ismerte ezt a helyet, mióta Sammael meghalt.

 

 - Hölgyem, jelenléte elengedhetetlen, h…

 

 - Igen, igen – felelte ő. - Állj egyenesen, és hadd nézzelek meg.

 

 Az ifjú megállt, de két lépéssel beljebb sétált. És, istenem, milyen jóképű volt! Halvány aranyszínű haja volt, amely annyira ritka volt ebben a világban, zöld szeme csillogott, mint a mohával benőtt medencék, karcsú alakján épp annyi izom feszült, amennyi kell. Graendal csettintett a nyelvével. Vajon Morridin a kísértés kedvéért küldte el ide ezt a bájos ifjút, vagy pedig véletlen egybeesés? Nem. A Kiválasztottak között nem voltak véletlenek. Graendal majdnem kinyúlt, a Kényszert alkalmazva, hogy magához láncolja a fiút. De visszafogta magát. Ha valaki egyszer már a Kényszerítés hatása alá került, azt nem lehet visszacsinálni, és Morridin igencsak dühös lenne. A szeszélyei miatt volt oka aggódni. Ez az ember sosem volt megbízható, főleg nem a múltban. Nae’blis akart lenni, de ehhez az kellett, hogy ne ingerelje fel a férfit, hanem megvárja a megfelelő csapás idejét. Mivel a küldöncöt nem tarthatta meg, ezért nem is érdekelte többé, és elfordította róla tekintetét, és a túloldalra nézett, a kapun túlra. Gyűlölte, ha egy másik Kiválasztott hívta őt, főleg ha az ő érdekeit szolgálta. Utálta elhagyni erődjét, és a kedvenceit. De leginkább azt gyűlölte, hogy neki kell megalázkodnia az előtt, aki akár az ő szolgája is lehetne. De nem volt mit tenni. Moridin volt a Nae’blis. Egyelőre. És tetszik vagy sem, neki válaszolnia kellett a meghívásra. Félre tette az italát, felállt, majd átsétált a kapun, halványkék ruhában, rajta csillogó arany hímzéssel.

 

  A kapu túloldalán elviselhetetlen volt a forróság. Azonnal Levegőt és Vizet szőtt egybe, hogy hűsítse magát. Egy fekete kőépületben állt, az ablakban vörös fényt fedezett fel. De nem volt üveg benne. Az a pirosas színárnyalat a napnyugtára utalt, de Arad Domaniban alig járhatott kora délután. Talán nem utazott túl messzire, vagy igen?

 

 A szoba berendezése keményfa székekből állt, a legsötétebb fekete színnel. Moridin képzelőereje és szépérzéke határozottan hiányos volt. Minden vörös vagy fekete színben pompázott, és mind arra hajazott, hogy a megöli azt a bolond falusi fiút, Rand’al Thort. Csak tényleg ő látja azt, hogy Rand’al Thor jelenti az igazi fenyegetést? Miért nem lehet egyszerűen megölni? A legnyilvánvalóbb válasz erre az, hogy közülük egyik sem elég erős annyira, hogy le tudná győzni őt, és ő nem élvezte a szemlélődést. Odasétált az ablakhoz, és a rozsdás-színű fényt, okát meg is fejtette. Kívül, a talajban lévő vas foltos-vörösre színezte az agyagos talajt. A fekete torony második emeletén volt, a kövek csak úgy sugározták vissza a hőt, amit az égből kaptak. Nem sok növény bírta ezt a klímát, nekik legalább nem voltak fekete-pettyes foltjaik. Szóval, ez itt a Fertő, mélyen bent északkeleten. Már eltöltött itt egy kis időt, amióta ide érkezett. Moridin úgy látszik, egy minden szempontból megfelelő erődöt talált magának.

 

  Az erőd árnyékában silány kunyhók meredeztek, és pár üszkös kukoricamező terült el a távolban.  Ez valószínűleg egy új törzzsel való kísérletezés lehet, hízelgő lenne, ha kinőne itt valami. Talán különböző növények elegye volna; ez megmagyarázná a javításokat. Őrök járkáltak a területen, a hőség ellenére fekete uniformist viseltek. A katonák szükségesek voltak, ők harcoltak azon Árnyfattyak ellen, akik e földön bukkantak fel, mélyen a Fertőn belül. Ezek a teremtmények, csakis a Sötét Úr parancsait fogadták el. Mégis, mi a fenét kereset itt Moridin? A spekulációira hamar választ kapott, ahogy lépéseket hallott, ami az érkezőket jelentette. Demandred lépett be a déli bejáraton, Mesaana kíséretében. Akkor most együtt érkeztek volna? Feltételezhették, hogy Graendal nem tudott a kis szövetségükről, egy paktumról, és benne Semirhageről. De most komolyan, ha titkolózni akarnak, akkor mi a fenéért érkeztek ide együtt? Graendal elrejtette mosolyát, és feléjük biccentett, kiválasztotta a szoba legnagyobb, és kinézetre legkényelmesebb székét, és leült.  Ujját végigfuttatta a lágy, sötét fán, ujjai a lakk alatt is érezték a gabonát. Demandred és Mesaana fagyosan viselkedtek, nagyon is jól tudta, mennyire meglepte őket az ittlétével. Szóval. Számítottak a találkozóra, nem? Vagy az ő jelenléte okozott meglepetést? Úgy tett, mintha maga egyátalán nem volna meglepve. Rájuk mosolygott, erre Demandred tekintete haragosan villant egyet. Az az ember zavarta őt, habár ő sosem merte volna bevallani. Messana a Fehér Torony lakója volt, jól játszott, ebben a Korban akár még Aes Sedainak is nézhették volna. Kiismerhető és könnyen átlátható volt; Graendal ügynökei, a Fehér Toronyban Messana tevékenységéről mindent megosztottak vele. Meg persze az újonnan összepárosított társa, Arangar is tökéletesen hasznosnak bizonyult. Aranga játszott a lázadó Aes Sedai-jal, az egyetlennel, aki megostromolta a Fehér Tornyot. Igen, Messanat ne keverjük össze vele, és a többieket eztán könnyű lesz nyomon követni. Moridin összegyűjtötte a Nagyúr seregeit az Utolsó Csatára, és nagyon kevés időt hagyott a háborús előkészületekre, ráadásul két csatlós délkeleten, Cyndane és Moghedien csak nagyritkán mutatkoztak nyíltan. Idejüket, az Árnybarátok megnyerése kötötte le, és időnként megpróbáltak eleget tenni Moridin utasításainak, hogy öljék meg a két ta’verent, Perrin Aybrara-t és Matrim Cauthont. Bizonyos volt benne, hogy Rand al’Thor végzett Sammaellel Illian ostrománál. Most már volt egy halvány nyom Graendal számára, hogy Semirhage a Seanchanokkal üzletelt, így biztos lehetett abban, hogy megismerheti a megmaradt hét Kitaszított terveit is. Kivéve Demandredét. Miben sántikálhat ez az átkozott ember? Messana és Arangar összes megismert tervét felajánlotta volna, csakhogy egy csipetnyit megismerjen Demandred terveiből. Ahogy ott állt, egy jóképű, karvalyorrú embert látott, akinek szájára a természet örök durcás kifejezést rajzolt. Sohasem mosolygott és sosem élvezett semmit. Bár ő volt az egyik tábornok a Kiválasztottak között, úgy tűnt, a háborúban sem lel semmi örömet. Egyszer hallotta csak, hogy akkor fog igazán kacagni, amikor eltöri Les Terin nyakát. És csak akkor. Egy bolond volt, aki folyton haragban állt mindenkivel. Arra gondolt, milyen más lett volna a helyzet, ha ő lett volna a Sárkány. De, bolond vagy sem, rendkívül veszélyes volt, és Graendal nem szerette, ha a tervei nem jönnek össze. Végül mi végre is? Demandred csak parancsolgatni szeretett, de nem szeretett kimozdulni a vackából. Talán csak azokért a Határvidékiekért. Sikerült volna beszerveznie őket? Akkor az, nagyon is puccsszagú lenne. Hallania kellett valamit; voltak kémei a táborban is. Megrázta a fejét, egy kis itallal megnedvesítette az ajkát. Túl száraz volt neki ez az északi levegő, sokkal jobban kedvelte a Domani éghajlatot. Demandred összefonta karját, állva maradt, míg Messana leült. Sötét haja az álláig ért, szeme vízkék színben úszott. Hímzés nélküli, földig érő fehér ruhát viselt, ékszert nem hordott. A tudás magja a mag. Néha Graendal úgy hitte, Messana az Árnyékba tévedt, és ez fölöttébb érdekes kutatási témát jelenthet számára. Messana teljesen a Nagyúré volt, akárcsak a többiek, de most úgy tűnt, mintha csak másodhegedűs lenne a Kiválasztottak között. Semmit sem tudott felmutatni, szövetséget kötött a nála erősebbekkel, de őket nem volt képes manipulálni. Gonosz dolgokat vitt véghez a Nagyúr nevében, de sosem sikerült akkora elismerést kivívnia a Kiválasztottak körében, mint Semirhagenak vagy Demandrednek. Moridin magára hagyta. És, ahogy Graendal épp Moridinre gondolt, az belépett.

 

Egy jóképű teremtmény kinézetét viselte magán. Demandred hozzá képest egy gomb-arcú paraszt volt. Igen, ez a test sokkal jobban illett hozzá, mint a korábbiak. Majdnem annyira bájos volt, min saját kedvencei, de az áll kissé elrontotta az összképet. Túl erős, túl markáns. A magas, szélesvállú testéhez sötétfekete hajat viselt a feje búbján… Elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte, amint tiszta, hártyásfehér ruhában előtte térdel, és rajongva tekint fel rá, a Kényszerítés hálóját azonban elrejtette, így azt rajta kívül nem láthatta más. Mesaana felemelkedett, amint Moridin belépett, Graendal, ha vonakodva is, de követte. Még nem volt a játékszere, meg nem. Ö volt a Nae’blis, egyre több és több engedelmességet várt el tőlük. A Nagyúr teljes szabadságot adott neki. A másik három Kiválasztott csak vonakodva hajtott fejet; csak, mint emberek közti tisztelet volt mozdulatukra írva. Komoly szemekkel siklott végig rajtuk, ahogy áthaladt a szoba eleje felé, ahol a szénfekete kőfalba egy kandallót építettek. Kinek volt az az ötlete, hogy a Fertőbe egy fekete sziklából kivájt erődöt építsen? Graendal visszaült. Jönnek a többiek is? Ha nem, akkor mit jelent mindez?

 

 Mielőtt Moridin megszólalt volna, Messana megszólalt.

 

 - Moridin,  - kezdte, s egyet előre lépett – meg kell mentenünk őt.

 

 - Akkor beszélj, ha kérdezlek, Messena – válaszolt hidegen. - Még kegyvesztett vagy.

 

 Ő összerezzent, erre mérgesen önmagát okolta. Moridin rá sem nézve, Graendalra nézett, összeszűkült szemmel. Mit akar ez jelenteni?

 

 - Folytathatod, - szólt végre ismét Messanahoz - de tudd, hol a helyed.

 

 Messana szája összeszűkült, de nem mert vitatkozni.

 

 - Moridin, – szólalt meg ismét, hangja közel sem volt követelőző.  - Bölcs dolog volt, hogy eggyetértesz abban hogy találkozz velünk. Valószínűleg téged is sokkolt a hír, akárcsak minket. Mi nem vagyunk képesek segíteni rajta; nem csak az Asha’man-ek, de az Aes Sedai őrizői is vannak. Szükségünk van rád.

 

 - Semirhage megérdemli a sorsát - felelte Moridin, karját a kandallón pihentetve, nem is figyelve Messana felé.

 

 Semirhage, fogoly?  Graendal nem sokkal ezelőtt tudta meg, hogy a nő egy fontos Seanchant alakított!  Mit tett, hogy végül elfogták? Ha Asha’manek is voltak a közelben, akkor az azt jelentette, hogy maga al’Thor fogta el! Graendal szája sarkában mosoly játszott. Ha Messana és ő kérte a találkozót, hogy kerül ő képbe?

 

- Mennyi mindent kerülhet napvilágra általa! – érvelt Messana, Graendalt figyelmen kívül hagyva. – Ráadásul ő egy Kiválasztott! Kötelességünk segíteni.

 

És persze, gondolta Graendal, a ti kis szövetségetek egyik tagja is. Ez a csapás, Semirhage elvesztése,  a Kiválasztottak feletti ellenőrzés elvesztését jelentené.

 

 - Engedetlen volt – így Moridin. – al’Thor még mindig életben van.

 

 - Nem akarta megtenni – felelte Messana sietve. - Asszonyaink úgy hitték, hogy a Tűzgolyó csak a meglepetés miatt volt, nem gyilkolásra irányult.

 

 - És mit mondasz te erre, Damondred? – kérdezte Moridin, az alacsonyabb emberhez fordulva.

 

 - Lews Therint akarom – válaszolt Demandred mély hangján, arca most is sötét volt, mint mindig. - Semirhage tudta ezt. Azt is tudta, ha megöli őt, akkor te fogod megkeresni, és bosszút állsz rajta. Al’Thor az enyém, senki másé.

 

 - Tiéd, vagy a Nagyúré, Demandred – pontosított Moridin, hangja vészjóslóan csengett. - Mi mindannyian az övé vagyunk.

 

 - Persze, persze, természetesen – vágott közbe Messana, egyet lépve előre, ruhája szinte felseperte a tükörfényes feketemárvány-padlót. – Moridin, az tény, hogy nem akarta megölni, csak hogy elfogják. Én…

 

 - Persze hogy nem akarta! Moridin ráüvöltött, mire Messana meghátrált. – A parancsom szerint járt el. És hibázott, Messana. Látványosan elrontott mindent, megsebesült, ő mégis magára hagyta, határozott utasításom ellenére, hogy nem eshet bántódása! És ezért a hibájáért lakolni fog. Nem segítek nektek. Sőt, egyenesen megtiltom, hogy segítséget küld. Felfogtad?

 

 Messana ismét megrándult. Demandred viszont nem; ő állta Moridin tekintetét, majd bólintott. Igen, ő mindig is higgadt volt. Talán Graendal alábecsülte őt. Jóllehet, ő a legerősebb hármuk közül, még veszélyesebb is, mint Semirhage. Higgadt volt és hűvös az igaz, de néha egy kis érzelmi megnyilvánulás kifizetődő tud lenni. Ez egy Demandredhez hasonló embert már beindított volna, míg egy higgadtabb ember csak gondolkodna a dolgon. Moridin lenézett, és behajlítgatta a bal kezét, mintha el lenne merevedve. Graendal egy kis fájdalmat vélt felfedezni rajta.

 

 - Semirhagenak vége – morogta Moridin. - Tanulja meg és lássak meg, hova vezet az engedetlensége. Talán a Nagyúr fel tudja még valamire használni a következő hetekben, de ez az ő dolga. Most pedig. Jelentsd, hogy haladsz.

 

 Mesaana elsápadt, és egy pillantást vetett Graendalra. Demandred arca vörösre változott, mint aki nem hiszi el, hogy őt bárki is kivallathatná egy másik Kiválasztott előtt. Graendal rájuk mosolygott.

 

 - Tökéletesen nyugodt vagyok, - kezdett hozzá Mesaana, úja Moridin felé fordulva. - A Fehér Torony, és azok a bolondok, akik uralják, hamarosan a markomban lesznek. Én nem egy kettéosztott Fehér Tornyot fogok átadni Nagyurunk kezébe, hanem egy egész fészekalj csatornapatkányt, akik ilyen vagy olyan módon őt fogják szolgálni az Utolsó Csatában. Az Aes Sedai-ok a mi oldalunkon fognak küzdeni!

 

 - Elég merész egy állítás – válaszolta Moridin.

 

 - De be fog következni – vágta rá Mesaana egyenesen. - Követőim ellepték a Tornyot, úgy, mint egy egészségesnek látszó embert a piacon, aki belül gennyes és láthatatlan pestis fertőzte meg. Követőim egyre csak szaporodnak. Néhányan szándékosan, mások akaratlanul. De végül is egyre megy.

 

 Graendal elgondolkodva hallgatta. Arangar azt állította, a lázadó Aes Sedai biztosítani fogja a Tornyot, de Graendal maga ebben nem volt annyira bizonyos. Ki lenne a győztes, a bolond, vagy a gyermek? Számít ez valamit?

 

 - És te? - Moridin most Demandredhez intézte szavait.

 

- A törvényem egyszerű – felelte egyszerűen Demandred. - Jöhet a háború. Készen állunk.

 

 Graendal szinte megveszett, hogy többet is halljon ennél, de Moridint nem lehetett nógatni. De ez mégis több volt annál, mint amennyit maga képes lett volna összegyűjteni. Demandrednek seregei voltak, és uralkodott. Összegyűlt valamilyen haderő. A Határvidéken keresztül vonulni keletre, egyre ésszerűbbnek tűnt.

 

 - Ti ketten távozhattok – szólalt meg Moridin.

 

 Mesaana eliszkolt, de Demandred egyszerűen sarkon fordult, és távozott. Graendal bólintott; figyelte őket. A Nagyúr kedvelte a kezdeményezőkészséget, és azokat, akik hadsereget szerveztek az ő nevében, gyakran megjutalmazta. Demandred lehet a legfőbb riválisa, Moridin után természetesen. Mivel őt nem bocsátotta el, mint a többieket, továbbra is ülve maradt. Moridin maradt, ahol volt, egyik karja továbbra is a kandallópárkányon pihent. Az igencsak sötét szobára kiült a csend, mire egy szolga jelent meg, ropogós piros egyenruhát viselve, két csészét hozott magával. Nagyon csúnya volt, lapos arca és bokros szemöldöke, egy futó pillantásnál nem is ért többet. Ivott egy kortyot, megkóstolva az újbort, ami kissé fanyar volt, de kellemes ízű. Egyre nehezebb volt jó bort találni; a Nagyúr megérintette a világot, és ezzel mindent megfertőzött, tönkretette az élelmiszereket, és mindazt, aminek normális esetben nem lett volna szabad megromlania. Moridin intésére a szolga távozott, de nem nyúlt a saját kupájához. Graendal rettegett attól, hogy megmérgezik. Mindig így tett, amikor egy másik kupából kellett innia. Persze semmi oka nem lett volna, hogy Moridin megölje őt; hisz ő volt a Nae’blis. Míg a legtöbben ellenálltak, hogy szolgáljanak neki, ő egyre inkább nyomást fejtett ki rájuk, rájuk erőltetve akaratát, és ezzel gyengítve meg helyzetüket. Gyanította, ha Moridin szeretné, a Nagyúr számtalan módját tudná annak, hogy megölesse. Így hát ivott, és várt.

 

 - Hallottál valami hasznosat, Graendal? – kérdezte Moridin.

 

 - Néhányat igen – felelte Graendal óvatosan.

 

 - Tudom, hogy te is gyüjtessz információkat. Moghedien mindig olyan volt, mint egy pók, távolról mozgatta szálakat, de te több szempontból is jobb vagy nála. Ő több szálat sző, szövedékeket, amikbe beleakadhatnak. Te ennél óvatosabb vagy. Átgondoltan csapsz le, de nem félsz a konfliktusoktól sem. A Nagyúr elismeri a kezdeményzőkézségedet.

 

 - Drága Moridinem, - felelte ő magában mosolyogva, - te hízelegsz.

 

 - Nem vagyok a játékszered, Graendal, - felelte Moridin, hangja keményen csengett. - A bókot fogadd el, de ne ragadtassd el magad.

 

 Hátralépett, mintha megpofozták volna, de nem mondott többet.

 

 - Jutalomként hallhattad azt a másik kettőt – mondta Moridin. - A Nae’blist választották, de azért mellette lesz még nagy dicsőséggel járó rang a Nagyúr seregében. Némelyek magasabbak, mint mások. Ma volt alkalmad egy kis ízelítőt látni ebből a kiváltságból.

 

 - Én a Nagyúrt szolgálom.

 

 - Akkor így szolgáljátok – válaszolta Moridin, egyenesen rá nézve. - Al’Thor Arad Doman felé tart. Ő védettséget élvez, míg szembe nem kerül velem, az utolsó napon. De azt nem engedhetjük meg, hogy békét kössön földjeinken. Mindent elkövet, hogy ezt megtegye. Nekünk ezt meg kell akadályoznunk.

 

 - Meglesz.

 

 - Most menny, - felelte Moridin, intett elbocsátólag a kezével.

 

 Ő felállt, gondolkozott, majd elindult az ajtó felé.

 

 - És Graendal,… kezdte.

 

 Graendal habozva nézett rá. A kandallóval szemben állt, háttal neki. Úgy tűnt, csak a semmibe bámul, a távoli fal fekete köveire. Furcsa, de most úgy nézett mi, mint Al’Thor, akiről kémeitől a legtöbb leírást kapva készített vázlatokat, amikor így állt.

 

 - A vég közel, - kezdte Moridin. - A Kerék a végső forgásba lépett, az óra rugója elpattant, a kígyó a végsőket rúgja. Tudja, milyen mikor fáj a szív. Ismeri a frusztrációt, és a kínt. Hozd el ezt neki. És a jutalmad nem marad el.

 

 Ő bólintott, majd az Átjáró felé indult, átlépett rajta, vissza az Arad Domani dombokon lévő erődjébe.

 

 Tervezés. Rodel Ituraldes anyja harminc éve halt meg, és ide temették, az ő Domani szülőföldjének agyagos dombjába, s a kedvenc mondása mindig ez volt: A dolgok mindig rosszabbakká válnak, ha javulást várunk. Ezt mondta akkor is, amikor fiúként viselkedve, gennyes fogától megszabadult a fészerben, mialatt a falusi fiukkal kardoztak.  Akkor is, amikor elvesztette első szerelmét, egy lordocskát, aki tollas kalapot és drágaköves kardot viselt, s puha keze arról árulkodott, hogy sosem volt igazi csatában. És most is ezt mondaná, ha azt látná itt a hegygerincen, hogy vonulnak be a Seanchanok a sekély völgyben lévő városba. Darlunát, a várost tanulmányozta a távcsövén keresztül, eltakarva kezével a lencsét, a herélt ló csendben várakozott alatta az esti fényben. Ő és pár Domai védte ezt a kis fás részt, a sötét Úr szerencséje kellene ahhoz a Seanchanoknak, hogy észrevegyék őt a saját távcsövükön keresztül. A dolgok mindig rosszabbakká válnak, ha javulást várunk. Tüzet gyújtott a Seanchanok alá, elpusztítva utánpótlási vonalukat, Almothföldön keresztül egészen Tarabonig. Nem volt meglepve, hogy egy legalább 150. 000-es hadsereget küldtek ide, hogy úrrá legyen a problémán. Ez is azt mutatja, megérett a tiszteletre. Nem nézték le őt ezek a Seanchan betolakodók. Jobban szerette volna, ha igen.

 

 Ituralde körbe forgatta a távcsövét, lovasok egy csoportját tanulmányozva a Seanchanok erői között. Párban lovagoltak, a páros egyik tagja szürke ruhát viselt, a másik vöröset és kéket. Túl messze voltak még a távcsőnek is,  hogy tisztán kivegye azon a vörös és kék ruhán lévő villámokat, és nem látta a párost összekötő láncokat sem. Damane és sul’dam.

 

 Ez a haderő legalább száz párból áll, talán többől. És ha ez nem volna elég, a levegőben szálló bestiát is meglátott ma fölött az égen, közeledett a lovashoz, és egy üzenetet dobott a tábornoknak. Ezekkel a lényekkel dolgoznak a felderítők, ez a Seanchan haderő egy példátlan különlegessége. Ituralde, 10. 000 katonáját is eladta volna egy ilyen szörnyetegért. Más parancsnokok damaneket akartak, azon képességükkel, hogy villámot tudnak megidézni, és földrengést okozni, de a csatákat, mint a háborúkat, ugyanolyan gyakran nyerték meg fegyverekkel, mint információkkal. Természetesen, a Seanchanok ugyanolyan felsőbbrendű fegyverekkel bírtak, mint amilyen felsőbbrendőek voltak a felderítőik. És kiváló volt a haderejük is. Bár Ituralde büszke volt a Domani embereire, sokan közülük beteg volt, vagy túl öreg a hadviseléshez. Majdnem ő is ebbe a csoportban találta magát, mivel az évek úgy rakódtak rá, mint téglák a raklapra. De nem gondolt a visszavonulásra. Amikor gyerek volt, gyakran sürgető aggódás késztetését érezte, amely egy bizonyos korban jön el, melyben nagy csatákat vív majd, és dicsőséget szerez. Néha irigyelte a gyermekek bolondságát.

 

 - Keményen haladnak, Rodel, - szólalt meg Lidrin. Ifjú volt még, egy vágás éktelenkedett az arca bal oldalán, és divatos, vékony fekete bajuszt viselt.  Rosszul kezdtek neki az ostromnak. Lidrin tapasztalatlan volt, mint egy tiszt, a hadjárat megkezdése előtt. Mos már érett volt. Habár Ituralde és csapata, majdnem minden csatát megnyertek a Seanchanok ellen, Lidrin három tisztet is látott a kíséretéből elesni, és az egyik a szegény Jaalam Nishur volt. Haláluk megtanította Lidrint a háború keserű leckéi közül az egyiket: a győzelem emberáldozatokat is követel. És az utasítások követése nem volt biztosíték a győzelemre vagy az életbemaradásra. Lidrin nem viselte egyenruháját. Sem Ituralde, de még az emberei sem. Az egyenruhára máshol volt szükség, rajtuk most egyszerű kopott kabát, és barna nadrág volt, sokan kölcsönbe kapták, vagy a helyiektől vették. Ituralde felemelte a látcsövet, közben Liandrin megjegyzésén gondolkodott. A Seanchanok valóban gyorsan haladtak; úgy tervezték, gyorsan veszik be Darlunát. Látták a dolgok előnyét, mivel ők ügyes ellenségek voltak, Ituraldeba visszatért az az izgalom, amit évekkel ezelőtt maga mögött hagyott.

 

 - Igen, keményen nyomulnak - felelte erre.  – Te mit tennél, Lidrin? 200.000-es haderő van mögötted, egy 150.000-es előtted. Ellenséggel az oldaladon, tovább masíroznál, ha nem is annyira kemény tempóban, annak reményében, hogy a végén menedékre lelj?

 

Lidrin nem felelt. Ituralde most körbe fordította a látcsövet, a tavaszi mezőket kezdte vizsgálni, ahol munkások fürtjei dolgoztak az ültetvényeiken. Darluna nagyváros volt ezen a parton. Semmi sem vetekedhetett vele itt nyugaton, összehasonlítva a keleti és déli városokkal, függetlenül attól, mit is szeretnek állítani egyes Falmei és Tanchicoi emberek. Mégis, Darlunát egy jó húsz láb magas, gránit fal védte. Nem volt egy szép látvány, de a fal megbízható volt, és elég masszívan becsomagolta a várost ahhoz, hogy bármelyik vidéki fiú szájtátva bámulja meg. Ifjúként, Ituralde nagynak gondolta volna. Ez még azelőtt volt, hogy Tar Valon falai mellett harcolt volna az Aielekkel. Bárhogy is, ez volt a legjobb erődítmény a környéken, és ezt a Seanchan parancsnokai is tudták. Leguggolhattak volna a dombtetőn; körülöttük felhasználná a damane nők teljes erejét. Akárhogy is, nem lenne visszavonulás, de ellátmányozásra is csak minimális lehetőségeket hagyna nekik. Egy városnak kútjai is volnának, és talán hagyna pár boltot a tél közeledtére a falakon belül. És Darluna, amelyben helyőrség is helyet kapott,  de a szolgálatot máshol látták el, aligha tudott volna komoly ellenállást tanúsítani. Ituralde leeresztette a távcsövét. Nem volt szüksége arra, hogy tudja, ilyenkor mi történik; jelen esetben a Seanchan felderítők elérik a várost, követelik, hogy nyissák ki a városkaput a haderő előtt. Behunyt szemmel várt.

 

 Lidrin lágyan lélegzett mellette. Észre sem vette, hogy ő suttog mellette. Az erőik nagy részét a falakig vezényelték, miközben arra vártak, hogy beengedjék őket!

 

 - Add ki a parancsot, Ituralde – mondta, s kinyitotta a szemét. Volt egy kis probléma az olyan kiváló felderítőkkel, mint a raken.  Mikor egy hasznos eszközt tudhatsz magadénak, építs rá. És használd fel bizalommal.

 

A távolban, a farmerek a mezőkön félredobták szerszámaikat, és íjakat húztak elő a földbe rejtett üregekből. A város kapui kinyíltak, felfedve az ott elrejtőző katonákat, akikről azt állították a Seanchanok raken felderítői, hogy négynapi járóföldre vannak innét. Ituralde felemelte a távcsövét. A csata elkezdődött. A Próféták ujjai kicsit mocskosak voltak, árkokat vájtak a talajban, ahogy az erdős domboldalon a csúcsra értek. Követői mögötte jöttek. Kevesen voltak. Nagyon kevesen! De ő újra fogja építeni az egészet. Az Újjászületett Sárkány dicsőségére követték őt,  és nem számít merre ment, ő mindig talált elveszett lelkeket. Azokat, akiknek szíve tiszta volt, azokat, akik kezekkel bírtak, amik elpusztítják az árnyékot. Igen! Ne a múlttal foglakozzunk, nézünk a jövőbe, mikor is a Sárkány Nagyúr törvénye fog uralkodni a földön! Az embereken ő uralkodhatna, s a Próféta pedig őt szolgálná. Dicsőséges napoknak nézünk elébe, ahol senki sem merné megvetni őt, vagy megkérdőjelezni az akaratát. Nem szenvedné az élet méltánytalanságát, hogy egy olyan tábor közelében lakik, ahol egy olyan Árnyfatty, mint ez az Aybara él. Dicső napok. A dicső napok lassan eljövendtek. Nehéz volt ezektől a dicsőséges gondolatoktól elvonatkoztatnia. A világ mocskos léte körbevette. Az emberek Sárkánytagadók lettek, és az Árnyékhoz fordultak. Még a saját hívei közül is. Igen!  Ez az, amiért pusztulniuk kell. Ezért haltak meg olyan sokan, mikor megtámadta Malden városát, és azt a Sötétbarát Aielt. A próféta magabiztos volt. Feltételezte, hogy a Sárkány megvédi népét, és egy hatalmas győzelembe vezeti őket. A Prófétában végül gyökeret vertek kívánságai. Képes lett volna, ott helyben végezni a saját kezével Perrin Aybara-val. Körbefonni az ujjaival azt a túl-erős bikanyakat, csavarni rajta, szorítani, érezni, ahogy roppan a csont, ahogy csavarodik a hús, míg végül elhal a lélegzet. A próféta elérte a hegygerinc tetejét, és kikaparta a koszt az ujjai közül. Lélegzett egy párat, körbenézett, hisz aljnövény zizegése arról tanúskodott, hogy a megmaradt követői lassan felmásznak hozzá. Az ágak erdeje nagyon sűrű volt a feje felett, és csak alig engedte át a napfényt. Fényesség. Ragyogó fényesség.

 

 A támadás előtti éjszakán a Sárkány megjelent neki. Glóriában jelent meg neki! Egy fényes alak, csillogó ruhája izzott a levegőben. Öld meg Perrin Aybarat! A Sárkány parancsára. Öld meg! És a Próféta elküldte a legjobb eszközt, Aybara legjobb barátját. De az eszköz, az a fiú hibázott. Aram meghalt. A Próféta emberei ezt megerősítették. Micsoda tragédia! Hát emiatt nem jött össze semmi? Hát emiatt van az, hogy a több ezres követői közül neki csak a csupasz marka maradt? Nem. Nem! Titokban az Árnyékot imádták, és ellene fordultak. Aram! Árnybarát! Hát ezért nem sikerült.

 

 Követői első csoportja mocskosan, véresen és kimerülten elérték a hegygerinc tetejét. Viseltes ruhát hordtak. Ruhák, melyek nem állították őket mások fölé. Az egyszerűség és jóság ruhái ezek. A Próféta számolni kezdte őket. Alig voltak százan. Annyira kevesen. Ez az átkozott erdő, a napfény ellenére nagyon sötét volt. A vastag törzsek vállvetve álltak, és az ég fölött sötét felhőzet trónolt. A vékony, elágazó cserjék az aljnövényzetet szinte áttörhetetlen akadállyá tették, és a bokrok úgy vágtak, mint karmok a bőrön. Ezzel az aljnövényzettel és az éles földdarabokkal a hadsereg nem képes megbirkózni. Bár a Próféta már alig egy órája megszökött Aybara táborából, biztonságban érezte magát. Északnak tartottak, ahol Aybara és az ő Árnybarátai nem találhatnak rájuk. Ott a Próféta, mindent újra tudna építeni. Csak a szállás miatt maradt Aybara mellett, mert elég erősek voltak a követői, akik távol tudták tartani Aybara sötét Árnybarátait. A kedves követői. Bátrak, és igazak mindannyian. Páran meghaltak az Árnybarátok keze által. Lehajtott fejjel, egy imát morogva meggyászolta őket. A követői csatlakoztak hozzá. Fáradtak voltak, de a lelkesedés fénye ragyogott szemükben. A gyengék, vagy akik nem elég odaadással szolgáltak, már mind elmenekültek, vagy leölték őket. Ők voltak a legjobbak, a leghatalmasabbak, a leghűségesebbek. Az Újjászületett Sárkány nevében sok Árnybarátot öltek meg. Velük, képes lesz mindent  előröl kezdeni. De először Aybara elől kellett elmenekülnie. A Próféta túl gyenge volt, hogy szembe nézzen vele. De később végez vele. Igen… Ujjai a nyakán …. Igen…  A Próféta még emlékezett arra az időre, amikor őt még máshogy nevezték. Masema. Azok a napok homályba vesztek, mint egy emlék, korábbi életéből. Mint ahogy minden ember újjá születik a Minta által, Masema is újjászületett, levetette világi életét, és Próféta vált belőle. Az utolsó követői is csatlakoztak hozzá a sziklafal tetején. Leköpte a lábukat. Cserbenhagyták őt. Gyávák. Jobban kellett volna harcolniuk. Azt a várost be kellett volna venniük. Észak felé fordult, és előre indult. A táj egyre ismerősebb volt, bár nekik semmilyük sem volt, akár csak az itt lévő Határvidékieknek. Felkapaszkodtak  a felvidékre, átvágtak majd beértek az Almoth Völgybe. Oda, ahol a Sárkányivadék megszületett, követték a Prófétát, még ha sokan nem is ismerték őt. Itt gyorsan képes lenne újra kezdeni. Átnyomta magát egy sötét rőzsehalmon, és belépett egy kis tisztásra. Emberei gyorsan követték. Minél előbb enniük kell, ezért elküldte embereit vadászni. Tűz nem kell. Nem szükséges idő előtt riadót fújni.

 

 - Hello Masema – szólalt meg egy halk hang.

 

 Sziszegés tört elő belőle, körbefordult, és az őt követők egyszerre kardokat, botokat, tőröket és alkalmi dárdákat vettek elő.. A Próféta körbekémlelt a homályos délutáni tisztáson, a beszélő után kutatva. Rá is talált, ahogy ott állt egy kis szikladarabon, nem messze tőle, egy nőre, aki jellegzetes Saldeai orrot viselt, ferde metszésű szeme voltak, fekete haja a válláig ért. Zöld, lovagláshoz készült ruhát viselt, karjait maga előtt keresztbe fonta. Faile Aybara, az Árnyszülött Perrin Aybara felesége. Elfogni! Sikított fel a Próféta, rámutatva. Erre többen, a követői körül előrerontottak, de a többség habozni látszott. Ők látták, amit azok nem. Az erdő árnyai félkörbe fonták Aybara feleségét, és őket is. Az árnyak férfiakká lettek, az íjaik pont a tisztása mutattak. Faile élesen intett, és nyilak záporoztak a tisztásra. Azon követői, akik először rohantak a tisztásra, elordították magukat a csöndes erdőben, mielőtt az agyagos földre zuhantak volna. A Próféta úgy üvöltött, mintha az összes nyílvessző a saját szívébe fúródott volna. Szeretett követői! Barátai! Drága testvérei! Egy nyíl csapódott a testébe, és hátra lökte őt a földre. Emberek haltak meg körülötte, ahogy az korábban is történt. Miért nem védte meg a Sárkány őket? Miért? Hirtelen, a horror hulláma tért vissza hozzá, a rettenet, ahogy nézte, amint hullámokban estek el emberei, és látta, amint elesnek azoktól a Sötétbarát Aielek kezeitől. Ez volt Perrin Aybara hibája. Ha csak a Próféta korábban látta volna, még rögtön az elején, mielőtt ő is elismerte a Sárkány Nagyurat, azért, aki volt! Az én hibám, suttogta a Próféta, miközben az utolsó emberei is meghaltak. De sok nyíl kellett ahhoz, hogy megállítsák őket. Büszke volt rájuk. Lassan lábra küzdötte magát, kezét a vállára tette, ahol a nyíl kiállt belőle. Túl sok vért veszett. Elszédült, és térdre esett. Faile lelépett a kőről, és besétált a tisztásra. Két, nadrágot viselő nő követte. Úgy tűnt, érintettek a kérdésben, de Faile figyelmen kívül hagyta tiltakozásukat, így hátra maradtak. Egyenesen a Próféthoz sétált, és lecsúsztatta a kést az övéről. Finom penge volt, öntött markolattal, mely egy farkasfejet formázott. Megfelelt. Ránézett, s a Prófétában felötlött az a nap, amikor saját pengét keresett magának. Azon a napon, az apjától kapta a kését.

 

 - Köszönjük, hogy segítettél megtámadni Maldent, Masema – mondta Faile, közvetlenül előtte állva. Majd kinyúlt, és egyenesen a szívébe döfte a kését. Ő visszazuhant, saját vérébe fekve.

 

 - Néha egy feleségnek kell megtennie azt, amire a férje nem volt képes, - hallotta még Faile hangját, ahogy szempilláit rezegtette, megpróbálva lezárni azt. – A mai nap sötét dolgot vittünk véghez, de szükséges volt. Erről nem fog senki beszélni neki. Nem szabad megtudnia.

 

 A hangja egyre távolodott. A Próféta elesett. Masema. Ez volt a neve. 15 évesen kapta első kardját. Az apja büszke volt rá. Most vége, gondolta, többé nem képes nyitva tartani a szemét. Lecsukta őket, s egy végtelen ürességet érzett. Sikerrel jártam Apám, vagy elbuktam? Nem érkezett rá felelet. Belépett a nagy semmibe, befordult a sötétség végtelen tengerébe.

 

 

                                                   Első Fejezet

 

                                                  -------------------  

 

                                                    Vaskönnyek

 

 

Forog az Idő Kereke, jönnek - mennek a Korok, melyek emlékeket hagynak maguk után, amelyek aztán lassan legendává válnak. A legenda mítosszá fakul, és még a mítosz is rég feledésbe merül, mire a kor, melyre született, újra visszatér. Az egyik Korban – egyesek Harmadik kornak hívják – a szél körberohant az alabástromtorony körül, melyet a Fehér Toronyként ismertek. Nem a szél volt az igazi kezdet. Az Idő Kereke forog, nincsenek kezdetek sem végek. De ez egyfajta kezdet volt. A szél megfordult a csodálatos Torony körül, végigsöpörte a tökéletesen összeillesztett köveket, és a felcsapkodó fenséges zászlókat. A szerkezet valahogy egyszerre volt kecses és erőteljes; egy metafora, azok számára, akik már több mint 3000 éve a lakóinak mondhatták magukat. A Toronyra nézve, mely az egész Aes Sedai egység szíve volt, kevesen gondolták volna, hogy korrupt, és megosztott. Külön – külön. A szél csak fújt, és keresztüláramlott a városon, ami inkább tűnt egy műalkotásnak, mint hétköznapi fővárosnak. Minden épület egy csoda volt, - akár csak egy egyszerű gránitból készült bolt bejárat, amit a gondos Ogier kezek munkáltak meg, magán viselte a szépséget és csodát.

 

Itt egy, a felkelő napra utaló kupola emelkedett. Ott egy szökőkút, magából az épület tetejéből eredt, miközben megmászva azt, úgy hullott alá, hogy úgy tűnt, mintha a két hullám egybe olvadt volna. Egy foltozott utcán, egy pár meredek három-emeletes épület állt egymással szemben, és mindegyik egy - egy hajadon alakját mintázta.  A márványalkotások – melyek félig szobrok, félig lakóház jellegűek voltak – egymás felé nyújtották kezüket, mintha üdvözölni akarnák egymást, hajuk a hátukra hullámzott, mozdulatlanul álltak, de mégis annyira precízen voltak elkészítve, hogy minden rés és erezet élőnek tűnt, ahogy a szél hozzájuk ért elhaladtában. Az utcák azonban sokkal kisebbek voltak. Oh, gondosan voltak kiépítve, hogy pontosan a Fehér Toronyból fussanak ki, mint a napfény csíkjai. Mégis, ezt a napfényt elhalványította a hulladék és a zsúfoltság, s a célzások arra, hogy mindezt az ostrom váltotta ki. De talán nem a zsúfoltság volt az egyetlen ok arra, hogy akadozott a gépezet.  A kirakat képeit és a napellenzőket már jó ideje nem mosták ki, vagy tisztították meg. A rothadó szemét felhalmozódott a sikátorokban, ami patkányokat és legyeket vonzott, de azok is csak egymást űzték el. Az utcasarkokon veszélyes bűnözök henyéltek. Korábban biztosan nem tettek volna így, főleg nem ilyen arroganciával. Hol volt most a Fehér Torony, a törvény? Fiatal bolondok nevetgéltek, miközben azt hangoztatták, az ostrom miatt fő a város feje, és ha a lázadók majd sittre kerülnek, minden helyre áll. Az idősebbek csak a szürke fejüket rázták, és azt dünnyögték, a dolgok még sosem voltak ennyire rosszak, még az Aiel háborúk idején sem, mint egy húsz évvel ezelőtt. A kereskedőket sem a fiatalok, sem az öregek nem érdekelték. Megvoltak a saját problémáik, elsődlegesen a Déli-kikötők, ahonnan a folyókon történő kereskedelmi útvonal kis híján megfeneklett.

 

Erős mellkasú munkások dolgoztak egy piros-rojtos vállkendőt viselő Aes Sedai felügyelete alatt; arra használva az Egyetlen Hatalmat, hogy meggyengítve a köveket, a munkások széjjeltörjék, majd elszállítsák. A munkások feltűrt ingujjban dolgoztak, sötét hajuk fürtökben omlott testes karjukra, ahogy vagy a kalapácsot vagy a csákányt lendítették meg éppen, törve széjjel az ősi köveket. Az izzadságuk rácsöpögött a sziklára, vagy a vízbe, ahol éppen annak a láncnak a gyökereinél ástak, ami a városba vezető átjárót blokkolta a folyón keresztül.  A lánc fele elpusztíthatatlan cuendillarból készült, úgynevezett szívkőnek nevezték. Hogy elszakítsák, és ez által ezzel szabad bejárást biztosítsanak a városba eléggé kimerítő jellegű volt; a kikötői kőművesmunkákat – csodálatos és erős, a Hatalommal formálva – csak a lázadó, és a Tornyot védő Aes Sedai-ok között dúló csöndes háború áldozatai voltak képesek meglátni. A szél keresztül fújt a kikötőn, hol munkára váró teherhordók álltak, s figyelték a munkásokat, akik apróra vágták a köveket, s a szürkés-fehér por pelyhei lebegni látszottak a folyó vizén. Azoknak, akik túl sokat tudtak – vagy éppen túl keveset – mindez csak egyetlen dolgot jelenthetett a suttogások közepette. A Tar-mon Gai’don, Az Utolsó Csata egyre gyorsabban közeledett. A szél eltáncolt a dokkoktól, áthaladt a magas, fehér bástyák felett, ami a Fénylő Falak néven volt ismeretes.  Itt legalább egyenes vonalakkal találkozott, és az Őrtornyokban figyelő őrökkel, akik felajzott íjakkal készenlétben álltak.  Borotváltak voltak, fehér tabardot viseltek, melyen nyoma sem volt foltnak vagy piszoknak, az íjászok a barikádok fölött a kígyók lecsapni kész veszélyes pillantásával figyeltek. A katonáknak nem állt szándékukban Tar Valont veszni hagyni, míg a kötelességük oda szólította őket. Tar Valon minden ellenséggel megbirkózott. Bár a trallokok kárt okoztak a város falaiban, de bevenni nem tudták. Sasszárny Arthur sem volt képes bevenni, elvérzett Tar Valon falai alatt. Még a fekete-kendős Aielek is, bár feldúlták a környező földeket az Aiel-háború alatt, még ők is elvonultak Tar Valon alól. Sokan állították azt, hogy ez egy nagy győzelem.  Mások azt fejtegették, mi lett volna, ha az Aielek valóban bevonultak a városba. A szél átkelt az Erinin folyó nyugati sarkán, maga mögött hagyva Tar Valon szigetét, átsöpört az Aliandaer Hídon, magasan szárnyalva jobbra tartva, mely mégis jobb volt, minha gunyoros ellenségek keltek volna át a hídon, a halálba. A híd túloldalán a szél behatolt Alindaerba, mely egyike volt a Tar Valonhoz közel eső faluknak. Ez a falu volt a legüresebb, a családok a hídon átmenekültek el, hogy menedéket keressenek a városban. Hirtelen egy ellenséges sereg jelent meg, figyelmeztetés nélkül, egy hóvihar kíséretében. Nem sokan lepődtek meg rajta. A lázadó sereget egy Aes Sedai vezette, és azok, akik a Ferér Torony árnyékában éltek, nem igen hazardíroztak volna azzal, hogy kipróbálják, mit tehet egy Aes Sedai és mit nem. A lázadók higgadtan, de bizonytalanul viselkedtek. Több mint 50. 000 erős ember, akik az Aes Sedai-ok kisebb tábora körül egy masszív és erős tábort alkottak. A külső és belső tábor között szoros kapocs volt, egy olyan terület, ami különösen azon férfiak számára volt fenntartva, akik épesek voltak érinteni a saidint.

 

Azt lehetett volna gondolni, hogy a lázadók tábora itt állandó helyet keresett magának. Hogy a mindennapi életet itt képzeljék egy, egy közös fedél alatt. Fehérbe öltözött alakok tüsténkedtek, némelyek a formális fehér novícia ruhát viselték, mások csak megközelítőleg voltak fehérek. Közelebbről nézve, már többen is messze nem voltak fiataloknak mondhatóak. Néhányan erősen őszültek. De mégis „gyermekeknek” nevezték őket, és engedelmesen mosták a ruhákat, pokrócokat vertek, és sikálták a sátrakat egy derűs-arcú Aes Sedai felügyelete alatt. És ha azok az Aes Sedai-ok rápillantottak egy félreérthetetlen pillantással a Fehér Torony köröm-szerű profiljára, szinte vibrált a levegő, mind idegesek voltak, vagy kényelmetlenül tették. Az Aes Sedai-ok irányítottak. Mindig. Pláne most, hogy elszenvedtek egy kitörölhetetlen vereséget: Egwene al’Vere-t, a lázadó Amyrlin Trónt elfogták, és bebörtönözve fogva tartják a Fehér Toronyban. A szél megpöckölt néhány ruhát, megütögetett párat a száradni kitettek közül, aztán elsietett nyugat felé. Nyugatra, át a Sárkánybérc felett, mely csak egy füstölgő és széttört hegy volt csupán, majd át a Fekete Dombokon és a sodródó Caralain sztyeppén. Itt, a sziklás párkány alatti védett árnyékban megtapadt a hó, vagy éppen a fekete erdő alkalmi állványai mellett. Itt volt a tavasz kezdete, hogy kibújjanak a friss hajtások, kikukucskáljanak a tél fedele alól, s hogy a vékony-ágú fűzfákon is megjelenjenek. Nem sok minden érkezett meg. A föld még mindig csak szunnyadt, mintha csak várna, visszafojtva lélegzetét.. A tavalyi ősz természetellenes melege jócskán belenyúlt a télbe, a szárazság nyoma még mindig jelen volt, egy olyan aszályé, ami az életerős növények kivételével mindenből kiolvasztotta az életet. Mikor végre ideért a tél, vihar követte, jéggel és hóval, tartós gyilkos faggyal kísérve. Most, hogy a hideg végre visszavonult, a szétszórt gazdák hiú reményeket tápláltak magukban. A szél végigsöpört a barna téli fű fölött, megrázta a még mindig kopár fák ágait. Nyugatra, amint megközelítette azt a földet, melyet Arad Doman-ként ismertek – tarajos dombok és kis csúcsok – valami hirtelen szembe vágódott vele. Valami láthatatlan, valami, a távoli sötétség által északon létrehozott ivadék. Valami szembeszegült a levegő természetes árapálya és árai ellen. Felemésztette a szelet, majd dél felé fújta az alacsony csúcsokon és a barna előhegyeken keresztül egyenesen egy elszigetelt, Arad Doman keleti részében álló, fenyves-erdős dombra épült rönk-kastélyba. A szél átszaladt az egész házon és a felállított sátrakon, melyek a széles, nyitott mezőn helyezkedtek el, megcsörgette a fenyőtüskéket, és megrázta a sátrakat.

 

 Rand al’Thor, Az Újjászületett Sárkány a háta mögé rejtett kézzel állt, ahogy kinézett a kastély nyitott ablakán. Még mindig az „ő kezei’ – ént gondolt rájuk, bár mára már csak egy maradt. Bal karja csonkban végződött. Érezte a lágy, saidarral meggyógyított bőrt, ahogy ép kezével megérintette azt. Mégis, úgy érezte, mintha a másik kezének is ott kellene lennie. Acél vagyok – gondolta. Acélos. Ezzel nincs mit tenni, szóval lépjünk tovább. Az épület, - egy, a kedvelt Domani vidékről származó cédrus és fenyőből készült vastag-oszlopú ház – nyögött és megtelt a széllel. Valami romlott hús szagot sodort errefelé a szél. Nem volt ez szokatlan ezekben a napokban. A hús, figyelmeztetés nélkül megfoltosodott, néha kevéssel a levágás után. A szárítás vagy sózás nem használt. Ez a Sötét Úr érintése volt, mely egyre csak nőtt, napról napra. Mennyi ideig volt szennyezett, olajos és undorító, mint az a romlottság, ami egykor bevonta a saidint, az Egyetlen Hatalom férfi felét?

 

 A szoba széles volt és hosszú, a külső falat vastag farönkökből alkották. A fenyőpalánkok – még mindig érezhető volt rajtuk a nedvesség és a festék – alkották a fal többi részét. A szoba nem volt agyonbútorozva: szőrmeszőnyeg volt a padlón, a kandalló fölött egy pár, keresztben álló évszázados kard, és fa bútorok, melyeken néhol még rajta maradt a kéreg. Az egész hely azt sugallta, ez egy idilli otthon az erdőben, távol a nyüzsgő nagyváros zajától. Nem egy kabin, persze hogy nem – ahhoz még nem volt elég nagy, és pazar. Menedék.

 

 - Rand? – egy lágy hang szólalt meg. Nem fordult meg, de érezte Min érintését a karján. Egy pillanattal később a dereka köré fonta a karját, és érezte a fejét a karján megpihenni. Képes volt még akkor is törődni vele, ha éppen gondolatban máshol járt.

 

Acél – gondolta éppen.

 

- Tudom, hogy nem tetszik – kezdte Min.

 

 - Az ágak, - felelte, majd fejével az ablak felé bökött. – Látod ezeket a fenyőket, Bashere sátrai mellett?

 

- Igen Rand. De -

 

 - Rossz irányba hajladoznak – válaszolta Rand.

 

 Min habozott, s bár ő nem adott fizikai reakciót, azért megszólalt a lelkében a riasztócsengő. Az ablak a kastély felső emeletén volt, és azon kívül, velük szemben zászlók csapkodtak a tábor felett: a Fény Zászlója, Rand saját Sárkányzászlója, és egy sokkal kisebb kék színben játszó, rajta három vörös kingspenny virág, mely a Bashere Ház jelenlétére utalt. Mindhárom büszkén szárnyalt.

 

 ….Arra az oldalra dőlnek, a fenyőtüskék pedig pont az ellenkező irányba repülnek.

 

- A Sötét Nagyúr mozgolódik, Min. – mondta Rand. Majdnem elhitte, hogy ezek a szelek, saját ta’verenségéből adódnak, de azok az események, amiket okozott, éppúgy lehetségesek voltak. A szél egyszerre két irányba fújt… nos, érezte, ahogy a fenyőtüskék rossz irányba haladnak, még akkor is, ha nehézséget okozott neki, hogy minden egyes tűt egyszerre érezzen. A szeme nem volt tökéletes  azóta a támadás óta, amikor elvesztette a kezét. Olyan volt… mintha egy torz víztükrön nézett volna keresztül. És csak lassan javult.

 

 Ez az épület egyike volt azon kúriák, ingatlanok és más rejtekhelyek sorában, amiket Rand az elmúlt hetekben használt. Szeretett volna mozogni, utazni egyik helyről a másikra, hogy kövesse Semirhaget a sikertelen találkozást követően. Időre volt szüksége, hogy átgondolja és megfontolja a dolgokat, és reményt arra nézve, hogy ezzel megzavarja az ellenséget, akik éppen őt keresik ezalatt. Lord Algarin majorját lerombolták Tearben; szánalmas. Pedig átmenetileg jó hely volt. De neki tovább kell mennie. Lejjebb, Bashere Saldaeanjai ütötték fel a táborukat a majorság zöldjén, egy nyitott zöld területen, melyet egy sor fenyő - és erdeifenyők határoltak. Bár ’zöldnek’ nevezni mára már elég ironikusnak tűnt. Már a hadsereg érkezése előtt sem volt zöld – a foltos barna földön a téli meghagyott szalmás talajt a hajtások csak hezitálva törték át. Azok is, betegesen sárgás színűek voltak, és azokat is paták vagy csizmás lábak taposták el. A sátrak befedték a zöldet. A második emeletről előnyös kilátás nyílt Rand számára, a kis hegyes sátrak tiszta vonala, egy sakktábla kis négyzeteire emlékeztette őt. A katonák is észlelték a szelet. Némelyik rámutatott, mások lehorgasztották a fejüket vagy a páncélukat fényezték, vizet hordtak a lovak sorába, a  fegyvereiket  vagy a lándzsáikat élesítették. De legalább ez nem egy unalmas gyalogtúra volt. A legszilárdabb jellemű emberei is képesek voltak elgyöngülni, amikor a lelkek kiszálltak a sírjaikból, és Randnak szüksége volt egy erős hadseregre. Szükség. Nem szólt már másról az egész, csak amit akart, vagy kívánt. Minden cselekedete a szükségből fakadt, és amire most szüksége volt, azon emberek élete, akik követték őt. Harcosok, hogy küzdjenek és meghaljanak, és hogy készen álljon a világ az Utolsó Csatára. A Tarmon Gai’don közeledett. És neki arra volt szüksége, hogy mindannyian elég erősek legyenek arra, hogy sikert arassanak.

 

 A zöld baloldalán, a távolban a szerény kis domb alatt, ahol a majorság pihent, egy kacskaringós patak futott a földbe vágott medrében, miközben sárga ujjvastagságú nádak és bozóttölgyek törtek elő a földből, hogy tavasszal rügyeket neveljenek. Kis vízlelőhely az biztos, de legalább elegendő friss vízzel látja el a hadsereget. Az ablak túloldalán a szél hirtelen körbefonta őket, felrebbentette a zászlókat körülöttük, és egészen más irányba kezdett fújni. Végül is nem volt hasznos dolog, de a zászlóknak nem tett jót. Min sóhajtott egyet, és ugyan megkönnyebbült kissé, de azért még mindig aggódott érte. Az utóbbi időben ez az érzés állandóvá vált. Mind a négyüket észlelte, mind a négy érzelemcsomagot, valahol az agya hátsó részében. A négy közül háromról pontosan tudta merre jár, a negyedik viszont, akarata ellenére ellenállt neki. Az egyikük közelebb volt a többihez képest. Aviendha volt az, aki Rhuarccal közeledett a kastély felé, hogy Randdal találkozzon a kastélynál.  Mind a négyen megbánnák a döntésüket, hogy megkössék őt. Azt kívánta, bárcsak meg tudná bánni a döntésüket, hogy hagyta megtenni – vagy legalábbis tudná mindegyiküket egyformán szeretni. De az igazság az volt, hogy szüksége volt Minre, az erejére és szerelmére. Ugyanúgy felhasználná őt, mint mindenki mást. Nem sajnálta őket. Csak azt kívánta, bárcsak könnyedén száműzhetné a bűntudatot, amit érzett.

 

 - Ilyene! Egy távoli hang szólalt meg Rand fejében. - Szerelmem… Lews Therin Thelamon, a Rokonító viszonylag nyugodt volt a mai napon. Rand igyekezett könnyebben a dolgokhoz állni Semirhage-dzsel kapcsolatban, arra a napra gondolván, amikor elveszetett a kezét. A Kitaszítottak egyike volt; és ő bármit képes volt elmondani, ha ő úgy látta, hogy ezzel a célpontnak fájdalmat okoz.

 

- Képes volt egy egész várost megkínozni, hogy magának bizonyítson. – suttogta Lews Therin. Ezer embert ölt meg ezer különböző módon, csak hogy lássa, milyen különbözőek a sikolyaik. De csak ritkán teszi ezt. Ritkán. Rand félresöpörte a hangot.

 

 - Rand, - kezdte Min, lágyabban, mint korábban.

 

 Megfordult, és ránézett. Olyan hajlékony és vékony volt a testalkata, hogy gyakran úgy érezte, fölé tornyosul. A haját mindig rövid fürtökben hordta, a színe sötét volt – de nem olyan sötét és mély, mint aggódó pillantása. Mint mindig, most is ő választotta a rajta lévő kabátot és nadrágot. Ma mély zöldet viseltek, olyat, mint a fenyőtüskék odakint a fákon. Mégis, mintha a választásának ellentmondott volna, olyan ruhát viselt, ami egyszersmind kihangsúlyozta alakját. Ezüsthímzés formájú bonabell virágok futottak körbe a mandzsetta körül és az ujjak alól csipke kukucskált ki. Enyhén levendulaillata volt, talán a szappan miatt, amit legutóbb használt. Vajon csak a csipke miatt viselne nadrágot? Rand régóta felhagyott azzal, hogy megpróbálja megérteni a nőket. Azzal, hogy megérti őket, az nem segít, hogy elérje Shayol Ghult. Különben sem kell megértenie őket ahhoz, hogy felhasználja őket. Különösen, ha megkapja azokat az infókat, amire szüksége van. Nem, gondolta. Nem, vannak határok, amiket nem lépek át. Vannak, amiket még nem teszek meg.

 

  - Megint rá gondolsz – mondta Min, szinte vádló hangsúllyal.

 

 Gyakran töprengett azon, létezhet-e érzelemcsomag, ami csak egy irányba működik. Mit nem adott volna, ha az egyik teljesülne.

 

  - Rand, ő a Kitaszítottak egyike, - szólalt meg Min, majd folytatta. - Mindannyiunkat megölt volna, gondolkozás nélkül.

 

 - Nem tett volna ilyet – felelte Rand lágyan, elfordulva Mintől, és újra kitekintett az ablakon. - Fogvatartott volna.

 

 Min összerezzent. Fájdalom, aggódás. Az összetekert, férfinek készült a’damra gondolt, mit Semirhage hozott magával, elrejtve, mikor magát a Kilenc Hold Leányának adta ki. A Kitaszított álcáját Cadsuane ter’angreal-ja törte meg, így Rand felismerte Semirhag-et. Vagy legalábbis Lews Therin felismerte őt.

 

 A cserét követően Rand elveszítette a kezét, de nyert egy foglyot, a Kitaszítottak egyikét. A végső alkalommal, egy hasonló helyzetbe került, de nem jött jól ki belőle. Még mindig nem tudta, merre ment el Asmodean, vagy miért menekült el a legelső helyre az a patkány, de gyanította, sokat felfedett terveiből és hadműveleteiből az az áruló.

 

- Öld meg. Meg kell ölnöd őket.

 

 Rand bólintott, majd megdermedt. Ez most a saját gondolata volt, vagy Lews Theriné? Lews Therin – gondolta Rand. Ott vagy?

 

 Mintha nevetést hallott volna. Vagy éppen zokogást.

 

  A Fény égessen meg – gondolta Rand. Beszélj hozzám! Az idő közel. Tudnom kell, mit tudsz! Hogyan zártad le a Sötét Úr börtönét? Mi ment tönkre, és miért hagyta el megrepedt börtönét? Mondj vár valamit! Igen, határozottan zokogott, nem nevetett. Néha nehéz volt Lews Therinnel kommunikálni. Rand továbbra is úgy gondolt a halott emberre, mint egy másik, különálló egyénre önmagán belül, bármit is mondott előzőleg Semirhage. Övé a megtisztított Saidin. A fertőzés a múlté, és már többé nem fertőzhette elméjét. Nem készült még megőrülni. A végső őrületbe süllyedés… hirtelen jelenhet meg. Újra hallotta szavait, a többiekhez intézve beszédét. A titka végül is kitudódott. De Min látta Rand álláspontját, és hogy egy másik emberrel olvadt egybe. Ez nem jelentheti azt, hogy ő és Lews Therin, két különálló személyiség, és egyéni erő egy testen kénytelen osztozni? Mindet semmi különbséget nem jelent, a hangja valódi, Semirhage állítása szerint. Tény, ez a helyzetét tekintve nem örömteli…

 

 Rand, egy hat főből álló katonai csoportot figyelt, akik a lovak sorait ellenőrizték, amik a zöld jobb oldala mentén húzódtak, az utolsó sor sátor és a fák sorai között. Egyenként ellenőrizték a lovak patáit is.

 

   Randot nem foglalkoztatta őrülete. A sem, mit tett Cadsuane Semirhage-el. Csak a terveivel. Északnak és keletnek eggyé kell válnia. Ugyanúgy, mint nyugatnak és délnek. A kettőnek eggyé kell válnia. Ez volt a válasz a kérdésére, amit a piros kőajtón túl kapott azoktól a furcsa lényektől. Ez volt minden, amiért cselekednie kellett. Észak és kelet. Úgy kellett a békére kényszerítenie a földeket, akár akarták akár nem. A keleti oldalon törékeny volt az egyensúly, Illian, Mayene, Cairhien és Tear mindent ellenőrzésük alatt akartak tartani, bármi áron. A Seanchanok törvénye délen érvényesült, Altarát, Amadiciat és Tarabont tartották uralmuk alatt. Murandy is lassan az övék lesz, ha folytatták előrenyomulásukat abban az irányban. Maradt Andor és Elayne. Ő messze távolt volt, valahol keleten, de még így is érezte az érzelemcsomagot a fejében. Ebből a távolságból bonyolult volt pontosan meghatározni a dolgot, de valahogy úgy gondolta… megnyugodott. Talán ez azt jelenthette, hogy az Andorban lévő hatalmai harcok jól alakultak? Milyen hadsereg veszélyeztette őt? És mi volt ezekkel a Hatávidékiekkel? Elhagyták őrhelyüket, egyesültek, és dél felé tartottak, hogy megkeressék őt, de még ez sem volt elég magyarázat arra, hogy valójában mit is akarnak tőle. A Világ Gerincétől nyugatra nem voltak náluk jobb katonák. Felbecsülhetetlen értékkel fognak bírni majd az Utolsó Csatában. De elhagyták a Felföldet. Miért? Vonakodott szembenézni velük, félelmet is érzett, de hát ez is csak egy újabb harc volt. És ez most nagy luxus lett volna ebben a helyzetben. A Fényre! Úgy gondolta, hogy minden ember, függetlenül attól Határvidéki vagy sem, támogatja majd őt az Árnyékkal szemben. Nem számít, legalábbis most nem. Béke volt a legtöbb országban körülötte, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló. Megpróbált nem gondolni a nemrég levert Tearbéli lázadásra, vagy a határok közötti villongásokra a Seanchan földekkel, vagy a nemesek cselszövésére Cairhienben. Minden pillanatban, amikor azt hitte, egy ország végre biztonságban van, úgy tűnt, egy tucat máshol szétesett. Hogy hozhatna békét az emberek közé, akik maguk nem képesek őt elfogadni? Min ujjai megszorították a karját, mire mélyet lélegzett. Tette, amit tenni kellett, és most két célt is elért. Békét teremtett Arad-Domanban, és fegyverszünet a Seanchanokkal. Az üzenet, mely az ajtón túlról érkezett, világos volt: nem harcolhat egyszerre a Sötét Úrral és a Seanchanokkal. Nem engedheti, hogy a Seanchanok előnyhöz jussanak, míg az Utolsó Csata véget nem ér. Aztán, a Fény égethetné őket halomra. Miért utasították vissza a Seanchanok a találkozót? Talán, mert elfogta Semirhaget? Még a ml'dam-ot is szabadon engedte. Ez sem bizonyíték a jóhiszeműségéről? Arad Doman bizonyítaná a szándékai felől. Ha véget tudna vetni az Almothföldi háborúnak, meg mutatná a Seanchanoknak, komolyan gondolja a békére való törekvését. Elérné, hogy felismerjék!

 

Egy mély lélegzetet vett, és az ablakon túli világot tanulmányozta. Bashere nyolcezer katonája vert csúcsos sátrakat és ásott egy agyagárkot és falat a zöld körül. A mélybarna földsáncok és a fehér sátrak egyre csak növekedtek. Rand utasította az Asha’man-eket, hogy segítsenek az ásásban, és bár nem igen hitt abban, hogy élveznék ezt az alázatos munkát, de ez mégis jelentősen felgyorsította az eljárást. Mind amellett Rand gyanította, hogy ők – akárcsak önmaga – titokban ürügyet keresett, hogy magához ölelhesse a Saidint. Látott egy kis csoportot, merev, fekete kabátokban, ahogy körben forogva szőttek, miközben kiástak egy újabb darabka földet. Tízen voltak a táborban, de csak Flinn, Naef és Narishma volt teljes értékű Asha’man. A Saldeaiak rövid kabátjaikban gyorsan dolgoztak, miközben a tartóoszlopokkal foglalkoztak, és cölöpöket állítottak. Mások az Asha’manok által hátramaradt  piszkot lapátolta, és arra használta fel, hogy feltöltse a földsáncot. Rand sok karvalyorrú Saldeai arcán látta a nemtetszés jelét. Nem szerettek tábort ütni egy erdősített területen, ami egy ritkásan lehulló fenyőtüskére hasonlított a domboldalon. A fák nehézzé tették a lovasok helyzetét, és a közeledő lehetséges ellenséget is elrejthette. Davram Bashere lassan átlovagolt a táboron, közben parancsokat ugatott vastag bajusza alatt. Mellette Lord Tel-laen sétált, egy pocakos férfi hosszú kabátban, és vékony, domani bajusszal a képén. Ő Bashere régi ismerőse volt. Lord Tellaen nagy kockázatot vállalt azzal, hogy befogadta Randot; azzal hogy az Újjászületett Sárkány csapatait védte, ez felért egy nyílt árulással. De ki lett volna, aki felelősségre vonta volna ezért? Arad Doman a káoszban úszott, a trónra több lázadó csoport is pályázott. És persze ott volt a nagy Domani, Rodel Ituralde generális, és az ő meglepően hatásos háborúja a Seanchanok ellen délen. Mint az emberei, Bashere sem viselt páncélt, csak egy rövid kék kabátot. E mellett kedvenc buggyos nadrágját viselte, amit a térdig érő csizmájába tűrve viselt. Mit gondolhatott Bashere, hogy hat majd rá Rand ta’veren hatása? Tény, ha nem is áll szöges ellentétben a királynője akaratával, de melléje áll-e, még ha oly kellemetlen is? Mennyi ideje már annak, hogy jelentkezett az uralkodójánál? Nem ígért túl elhamarkodottan gyors támogatást Rand számára a királynőtől? Hány hónapja is volt már ennek? / Az Újjászületett Sárkány vagyok, - gondolta Rand, és széttörök minden fogadalmat és esküt. Régi szövetségek már nem számítanak. Csak a Tarmon Ga’idon, és az Árnyék szolgálói.

 

 - Kíváncsi vagyok, Graendalt itt találjuk-e – szólalt meg Rand elgondolkodva.

 

 - Graendal? – kérdezte Min. – Miből gondolod ezt?

 

 Rand megrázta a fejét. Asmodeantól tudta, hogy Graendal Arad Domanban járt, igaz több hónappal ezelőtt. Vajon még itt lehet? Ez elképzelhetőnek látszott; egyike volt a kevés nagy nemzetnek, ahol lehetett. Graendal azt szerette, ha a hatalom rejtett bázisa messze távol esik minden más Kiválasztottól; nem szeretett volna Tear-be,  Andorba vagy Illianba menni. A déli vidék sem vonzotta, sem a Seanchan invázió. Csak visszavonulni, valahol elrejtőzni. Ez volt az ő lételeme. Inkább a hegyekben, félreeső helyeken, valahol itt, északon. Nem volt benne biztos, hogy Arad Domanban járt,  bár ez helyesnek tűnt, arról, amit ő tudott róla. Vagy amit Lews Therin. De ez csak egy lehetőség. Óvatosnak kell lennie, figyelnie rá. A Kitaszítottak közül, akiket már legyőzött, sokkal könnyebbé teszik számára a harcot az Utolsó Csatában. Ez lehetne…

 

 Halk léptek közeledtek az ajtaja felé. Rand elengedte Mint, mindketten megpördültek, Rand a kardjáért kapott, - ami most egy haszontalan gesztusnak tűnt. A kezét elvesztette, bár ez nem a kardforgató keze volt, sebezhetővé tette volna egy képzett ellenféllel szemben. Még a saidinnel is, ami messze hatásosabb fegyvere volt, az ösztöne a kard felé vitte. Ezen változatni kell. Az élete múlhat rajta egy napon.

 

 Az ajtó kinyílt, és Cadsuane lépett be rajta, olyan magabiztosan, mint bármelyik királynő tenné a bíróság előtt. Szép nő volt, a maga módján, sötét szemekkel és szögletes arccal. Sötét haját egy gombócban viselte, s vagy egy tucat apró aranydísz – köztük nem egy ter’angreal vagy angreal – trónolt a feje tetején. Ruhája egyszerű vastag gyapjú volt, derekát egy sárga övvel kötötte át, de több sárga hímzés vakított át a galléron keresztül. A ruha maga zöld színű volt, ami nem volt szokatlan, tekintve, hogy maga is a Zöld Ajah tagja volt. Rand néha úgy érezte, hogy szigorú arca, - kortalan, mint mindegyik Aes Sedai, aki már elég régóta használja az egyetlen Hatalmat – jobban illene a Piros Ajahéhoz. Ellazította a karját a kardon, de nem engedte el. Továbbra is a ruhával átkötött markolaton tartotta a kezét. A fegyver hosszú volt, enyhén ívelt, lakkozott hüvelyén hosszú és kanyargós vörös-arany sárkány terpeszkedett. Úgy nézett ki, mintha kifejezetten Randnak készült volna, - és mégis valahogy ősüregnek tűnt, mintha csak nemrég találták volna. Milyen furcsa gondolta, hogy most kellett megtalálniuk, és odaajándékozniuk, teljesen figyelmen kívül hagyva, mit is gondoltak erről… Rákapott, hogy mindig magánál hordja kardját. Szinte érezte az ujjai alatt. Min kivételével senki sem tudja, hogy felismerte a kardot. És érdekes, nem Lews Therin emlékeiből, - hanem Rand sajátjából. Cadsuane kísérete több emberből állt. Nynaeve várható volt; ő gyakran feltűnt ezekben a napokban Cadsuane mellett, mint egy rivális macska, aki betolakodót a talált a saját területén. Valószínű, miatta volt itt. A sötét-hajú Aes Sedai, aki sosem adta fel az Emondmező Javasasszonya címet, nem számít, mit is állít őmaga, nem osztozott senkivel sem, és nem tűrt meg semmilyen elnyomást, főleg a védelme alatt állókkal. Kivéve persze, ha ő mag okozta mindezt. Ma éppen szürke ruhát viselt, sárga övvel átkötve a derekán, - az új domani divat szerint, - és az elmaradhatatlan piros pöttyel a homlokán. Hosszú, arany nyakláncot hordott, vékony arany övvel, és a hozzávaló karkötővel és gyűrűkkel, amelyeken hatalmas zöld, kék és vörös drágakövek ragyogtak. A kövek ter’angrealok voltak, - vagy legalább is sok volt közülük, meg pár angreal – összehasonlítható volt azzal, amit Cadsuane viselt. Rand hallott még valami motyogásfélét Nynaeve felől a ter’angrealokról, a tarka drágakövekről, melyek egyátalán nem illettek a mai ruhájához.

 

 Ahogy Nynaeve nem volt meglepetés, úgy Alivia az volt. Randnak fogalma sem volt arról, hogy a korábbi damane részt vesz az… információgyűjtésben. Mégis, úgy gondolta erősebb az Egyetlen Hatalomban,  mint Nynaeve, így valószínűleg ő töltötte be a támogatói szerepkört. Az ember sosem lehet elég óvatos, ahol egy Kitaszított is érintett. Alivia hajában fehér csíkok tűntek elő, és kicsit magasabb volt, mint Nynaeve. A fehér csíkok minden elárultak róla, - aki használta már egy ideje az Egyetlen Hatalmat, bár kortalannak tűnik, a hajában lévő fehér vagy szürke szín megmutatja azért saját korát. Ez egy nagy alku. Alivia azt állította magáról, már négyszáz éves. Ma a korábbi damane, egy feltűnően piros ruhát viselt, mintha azt várta volna, hogy belekössenek emiatt. A legtöbb damane, ha kiszabadul, továbbra is félénk marad. Nem így Alivia – olyan kisugárzással bírt, hogy kis híján Fehérköpenyt adott volna rá. Érezte, ahogy Min megmerevedik, és érezte határozott nemtetszését is. Alivia volt az, aki segítene Randnek meghalni, a végén. Ez volt Min egyik látomásában – és Min sosem tévedett. Kivéve Moiraine-vel kapcsolatban. Talán ez azt jelentheti, hogy nem kell… Bármi, ami arra késztette őt, hogy abban higgyen, hogy túléli az Utolsó Csatát, és reményt adjon neki, veszélyes volt. Keménynek kellett lennie ahhoz, hogy elfogadja azt, ami rá vár. Hogy meghaljon, ha itt az idő. Azt mondtad, meghalunk, szólalt meg Lews Therin agya hátsó végéből. Megigérted!  Cadsuane szó nélkül átvágott a szobán, kiszolgálta magát a füszeres borból, mely egy kis felszolgáló asztalon állt az ágy mellett. Ezután leült az egyik vöröscédrus székbe. Legalább ő nem követelte, hogy kiszolgálja őt. Ami nem volt rá jellemző.

 

 - Nos, mit tanultál? – kérdezte, miközben ellépett az ablaktól, és töltött magának egy csésze bort. Min az ágyhoz lépett, - melynek cédrusfarönkből volt a kerete, és fejtámlája faragott mély vörös-barna színű volt, - leült, és ölébe ejtette kezét. Majd Aliviára szegezte tekintetét.

 

 Cadsuane felvonta egyik szemöldökét Rand éles hangjára. Nagyot sóhajtott, és leküzdötte a bosszuságát. Ő kérte, hogy legyen a tanácsadója, és egyetértett a vele járó előírásoknak. Min szerint valami nagyon fontosat kell megtanulnia Cadsuane-től, - egy másik nézőpontból – és az igazat megvallva már többször is hasznos volt rá hallgatnia. Állandó követelése az illenmre nagyon értékessé tette.

 

 - Hogy ment a kihallgatás, Cadsuane Sedai? – kérdezte aztán, sokkal viszafogottabban. Mosolygott magában. – Elég jól.

 

 -Elég jól? – csattant fel Nynaeve. Ő nem tett udvariassági esküt Cadsuane felé. – Az a nő dühítő.

 

 Cadsuane a borát kortyolgatta. – Kíváncsi vagyok, mégis mit vártál egy Kitaszítottól, gyemek. Elég ideje volt arra, hogy tökéletesítse… ezt a viselkedést.

 

 -Rand, ez a teremtmény… egy kődarab – fordult Rand felé Nynaeve. – Egy egész napunk ment rá, és alig tudtunk kihúzni belőle egy hasznos mondatot! Bármit is tesz, és ahogy ezt közli, csak azt sugallja, hogy mennyire alsóbbrendűek és elmaradottak vagyunk számára, akiket végül majd meg fog ölni. Nynaeve megragadta hosszú hajfonatát, - de visszafogta magát, hogy megrángassa. Egyre jobban belejött. Rand azon töprengett, miért csinált ebből ekkora gondot, tekintve a vérmérsékletét.

 

 - Mivel a lány túldramatizálja a dolgokat – szólalt meg Cadsuane, és Nynaeve felé bólintott, ”képes ésszerűen felfogni a helyzetet. Phaww! Amikor azt mondtam, ’elég jól’, ez arra utalt, hogy ’ ennyit tudtunk kiszedni belőle, mindezek ellenére’.  Kösd be egy művész szemét, és majd meglátod, mennyire meg lesz lepve, hogy nincs mivel alkotnia”

 

 - Ez nem művészet, Cadsuane, - felelte Rand szárazon. - Ez kínzás. Összenéztek Minnel, és érezte a benne lévő aggodalmat. Érte aggódik? Nem ő volt az egyetlen, akit megkínoztak.

 

- A doboz –suttogta Lews Therin. Egy dobozban fogunk meghalni. Akkor..akkor mindennek vége lesz. Cadsuane a borát kortyolgatta. Rand nem nyúlt hozzá – jól tudta, hogy túl volt fűszerezve, ezáltal élvezhetetlen volt. Jobb a másik lehetőség.

 

 - Eredményeket akarsz tőlünk, fiú – Kezdte Cadsuane. – És közben megtagadod azon eszközök használatát, amivel sikert érhetnénk el. Bárminek is nevezed, kínzásnak, kihallgatásnak, vagy sütögetésnek. Én bolondságnak hívom. Nos, ha egy kicsit engedhetnénk…

 

- Nem! Rand felmordult, miközben intett a kezével… egy tuskóval… felé. – Nem fenyegetheted, vagy bánthatod őt. Eltöltött egy kis időt már egy dobozban, ahonnét néha kihúzták, hogy többször is megverjék. Ő nem használná arra az erejét, hogy ugyanígy bánjon egy nővel. Még egy Kitaszítottal sem.  – Kérdéseket feltehetsz neki, de semmi több.

 

 Nynaeve szipákolt. – Rand, ő a Kitaszítottak egyike, ezért is olyan veszélyes.

 

 - Pontosan tudom, mi ő – mondta Rand határozottan, és feltartotta bal keze csonkját. Fémes arany és vörös tetovállás – egy sárkány teste – csillogott a lámpafényben. A feje eltűnt abban a tűzben, ami majdnem ővele is végzett.

 

 Nynaeve sóhajtott egyet. – Igen, és ez is azt bizonyítja, hogy a normál szabályok rá nem vonatkoznak!

 

 - Azt mondtam, nem! – vágott vissza Rand. – Kikérdezheted, de egy újjal sem érhetsz hozzá! Nem lesz több áldozat. A fény egyetlen foszlányát, ami bennem van, megtartom. Túl sok nő halálát és bánatát okoztam már.

 

 - Hát, ha ezt akarod, fiu – válaszolta röviden Cadsuane, - akkor ezt fogjuk tenni. – Cak aztán ne nyafogj, ha még azt se tudjuk majd kiszedni belőle, mit evett tegnap reggelire, nem is beszélve a többi Kitszított hollétéről. Már az is csoda, miért ragaszkodik ehhez a komédiához továbbra is. Talán egyszerűen át kellene adnunk a Fehér Toronynak, bajlódjanak ők vele.

 

 Rand elfordult. Odakint, a katonák már befejezték a lovak sorbarendezését. Jónak tűntek. Jók voltak, és egyenesen álltak, a vezetőszárak megfelelően lazák voltak az állatok számára. Átadni a Fehér Toronynak? Az nem történhet meg. Cadsuane nem engedné el Shemiraget, míg ki nem szed belőle valamit. A szél továbbra is fújt odakinnt, saját zászlóját csapkodva a szeme előtt.

 

- Adjuk át a Fehér Toronynak, azt mondod? – szólt, visszanézve a szobába. – Melyikbe? Elaidara akarod bízni?  Vagy úgy érted, a többiekre? Kétlem, hogy Egwene elégedett volna, ha egy Kitaszítottat kapna az ölébe. Egwene Semirhaget elengedné, és engem tartana ott helyette. Kényszerítene, hogy térdet hajtsak a Fehér Torony igazságossága előtt, gyengéden bánna velem, de csak egy újabb trófea lennék a listáján.

 

 Nyneave a homlokát ráncolta.  - Rand! Egwene sosem tenné –

 

 - Ő az Amyrlin, - válaszolta, s egy hajtásra kiitta a borát. Pontosan olyan büdös volt, ahogy arra emlékezett. – Az Aes Sedai-ok vezetője. Csak egy másik ivadék vagyok a számára.

 

- Igen… szólalt meg Lews Therin. Távol kell tartanod magad tőlük. Visszautasította, hogy segít rajtunk, te is tudod. Visszautasította! Azt mondta, a terv túl vakmerő. Csak a Százak Társasága maradt meg nekem, még nők sem, akik kört tudnának alkotni. Árulók! Ez az ő hibájuk. De… én vagyok, aki megölte Hyenát. Miért?

 

 Nynaeve mondott valamit, de Rand figyelmen kívül hagyta. LewsTherin? – szólalt meg a hang. Mit tettél? A nők nem segítenek? Miért?

 

 De Lews Therin újra zokogni kezdett, és a hangja egyre távolabb szállt.

 

 - Tudnom kell!  Rand kiabálni kezdett, és földhöz vágta a csészéjét. A Fény égessen meg, Rokonírtó! Monnd el!  De a szoba hallgatott.

 

 Rand pislogott. Még sosem… sosem próbált beszélni Lews Therinnel hangosan akkor, ha mások is hallják. Ők tudták. Semirhage beszélt arról, hogy az a hang, amit hallott, Randot elüldözte, mert ő nem akart őrülttel közösködnie. Rand felnyúlt, keze végigszántott a haján. Vagy megpróbálta… használni azt a karját, ami csonkban végződött, és nem ért el vele semmit. A Fényre!  - gondolta. Megőrültem!  Csak fele idő telt el, és már nem tudom, melyik hang kihez tartozik. Azt hitte, mindez a múlté lesz, amikor megtisztította a saidint, bízva benne, hogy biztonságos lesz. - Nem az – motyogta Lews Therin. Mind őrültek voltunk. De már nincs visszaút. Kotkodácsolva nevetni kezdett, de a nevetés, zokogásba fordult. Rand körbenézett a szobában. Min sötét szemei annyira gondterhelek voltak, hogy el kellett fordulnia. Alivia – aki átható tekintetével figyelte Semirhage változásait – számára is világos volt. Nynaeve végül elengedte varkocsát. Most az egyszer, Cadsuane sem rótta meg ezért a kitöréséért. Inkább a borát kortyolta. Hogy álljon mindehhez? A gondolat nagyon triviális volt. Nevetséges. Nevetni akart. Csak éppen hang nem jött ki a torkán. Még egy fanyar humort sem tudott elengedni. A Fényre, nem vagyok képes folytatni. Úgy látom, mintha ködben állnék, a kezem elégve, és a régi seb az oldalamban újra szétnyílik, ha a lélegzésnél nagyobb dologgal próbálkozom. Kiszáradtam, mint egy elhasznált kút. De be kell fejeznem, amit elkezdtem, ha Shayol Ghulba akarok jutni. Máskülönben semmi nem marad, amit a Sötét Nagyúr elpusztíthatna. Ezen a gondolaton már nevetni sem tudott, annyira reménytelen volt. De Rand nem sírt, mert a könnyek nincsenek acélból. Mos, úgy tűnt, Lews Therin kettőjük helyett is könnyezet.

 

                            

 

 

      

 

                                                   Első Fejezet

 

                                                  -------------------  

 

                                                    Vaskönnyek

 

 

Forog az Idő Kereke, jönnek - mennek a Korok, melyek emlékeket hagynak maguk után, amelyek aztán lassan legendává válnak. A legenda mítosszá fakul, és még a mítosz is rég feledésbe merül, mire a kor, melyre született, újra visszatér. Az egyik Korban – egyesek Harmadik kornak hívják – a szél körberohant az alabástromtorony körül, melyet a Fehér Toronyként ismertek. Nem a szél volt az igazi kezdet. Az Idő Kereke forog, nincsenek kezdetek sem végek. De ez egyfajta kezdet volt. A szél megfordult a csodálatos Torony körül, végigsöpörte a tökéletesen összeillesztett köveket, és a felcsapkodó fenséges zászlókat. A szerkezet valahogy egyszerre volt kecses és erőteljes; egy metafora, azok számára, akik már több mint 3000 éve a lakóinak mondhatták magukat. A Toronyra nézve, mely az egész Aes Sedai egység szíve volt, kevesen gondolták volna, hogy korrupt, és megosztott. Külön – külön. A szél csak fújt, és keresztüláramlott a városon, ami inkább tűnt egy műalkotásnak, mint hétköznapi fővárosnak. Minden épület egy csoda volt, - akár csak egy egyszerű gránitból készült bolt bejárat, amit a gondos Ogier kezek munkáltak meg, magán viselte a szépséget és csodát.

 

Itt egy, a felkelő napra utaló kupola emelkedett. Ott egy szökőkút, magából az épület tetejéből eredt, miközben megmászva azt, úgy hullott alá, hogy úgy tűnt, mintha a két hullám egybe olvadt volna. Egy foltozott utcán, egy pár meredek három-emeletes épület állt egymással szemben, és mindegyik egy - egy hajadon alakját mintázta.  A márványalkotások – melyek félig szobrok, félig lakóház jellegűek voltak – egymás felé nyújtották kezüket, mintha üdvözölni akarnák egymást, hajuk a hátukra hullámzott, mozdulatlanul álltak, de mégis annyira precízen voltak elkészítve, hogy minden rés és erezet élőnek tűnt, ahogy a szél hozzájuk ért elhaladtában. Az utcák azonban sokkal kisebbek voltak. Oh, gondosan voltak kiépítve, hogy pontosan a Fehér Toronyból fussanak ki, mint a napfény csíkjai. Mégis, ezt a napfényt elhalványította a hulladék és a zsúfoltság, s a célzások arra, hogy mindezt az ostrom váltotta ki. De talán nem a zsúfoltság volt az egyetlen ok arra, hogy akadozott a gépezet.  A kirakat képeit és a napellenzőket már jó ideje nem mosták ki, vagy tisztították meg. A rothadó szemét felhalmozódott a sikátorokban, ami patkányokat és legyeket vonzott, de azok is csak egymást űzték el. Az utcasarkokon veszélyes bűnözök henyéltek. Korábban biztosan nem tettek volna így, főleg nem ilyen arroganciával. Hol volt most a Fehér Torony, a törvény? Fiatal bolondok nevetgéltek, miközben azt hangoztatták, az ostrom miatt fő a város feje, és ha a lázadók majd sittre kerülnek, minden helyre áll. Az idősebbek csak a szürke fejüket rázták, és azt dünnyögték, a dolgok még sosem voltak ennyire rosszak, még az Aiel háborúk idején sem, mint egy húsz évvel ezelőtt. A kereskedőket sem a fiatalok, sem az öregek nem érdekelték. Megvoltak a saját problémáik, elsődlegesen a Déli-kikötők, ahonnan a folyókon történő kereskedelmi útvonal kis híján megfeneklett.

 

Erős mellkasú munkások dolgoztak egy piros-rojtos vállkendőt viselő Aes Sedai felügyelete alatt; arra használva az Egyetlen Hatalmat, hogy meggyengítve a köveket, a munkások széjjeltörjék, majd elszállítsák. A munkások feltűrt ingujjban dolgoztak, sötét hajuk fürtökben omlott testes karjukra, ahogy vagy a kalapácsot vagy a csákányt lendítették meg éppen, törve széjjel az ősi köveket. Az izzadságuk rácsöpögött a sziklára, vagy a vízbe, ahol éppen annak a láncnak a gyökereinél ástak, ami a városba vezető átjárót blokkolta a folyón keresztül.  A lánc fele elpusztíthatatlan cuendillarból készült, úgynevezett szívkőnek nevezték. Hogy elszakítsák, és ez által ezzel szabad bejárást biztosítsanak a városba eléggé kimerítő jellegű volt; a kikötői kőművesmunkákat – csodálatos és erős, a Hatalommal formálva – csak a lázadó, és a Tornyot védő Aes Sedai-ok között dúló csöndes háború áldozatai voltak képesek meglátni. A szél keresztül fújt a kikötőn, hol munkára váró teherhordók álltak, s figyelték a munkásokat, akik apróra vágták a köveket, s a szürkés-fehér por pelyhei lebegni látszottak a folyó vizén. Azoknak, akik túl sokat tudtak – vagy éppen túl keveset – mindez csak egyetlen dolgot jelenthetett a suttogások közepette. A Tar-mon Gai’don, Az Utolsó Csata egyre gyorsabban közeledett. A szél eltáncolt a dokkoktól, áthaladt a magas, fehér bástyák felett, ami a Fénylő Falak néven volt ismeretes.  Itt legalább egyenes vonalakkal találkozott, és az Őrtornyokban figyelő őrökkel, akik felajzott íjakkal készenlétben álltak.  Borotváltak voltak, fehér tabardot viseltek, melyen nyoma sem volt foltnak vagy piszoknak, az íjászok a barikádok fölött a kígyók lecsapni kész veszélyes pillantásával figyeltek. A katonáknak nem állt szándékukban Tar Valont veszni hagyni, míg a kötelességük oda szólította őket. Tar Valon minden ellenséggel megbirkózott. Bár a trallokok kárt okoztak a város falaiban, de bevenni nem tudták. Sasszárny Arthur sem volt képes bevenni, elvérzett Tar Valon falai alatt. Még a fekete-kendős Aielek is, bár feldúlták a környező földeket az Aiel-háború alatt, még ők is elvonultak Tar Valon alól. Sokan állították azt, hogy ez egy nagy győzelem.  Mások azt fejtegették, mi lett volna, ha az Aielek valóban bevonultak a városba. A szél átkelt az Erinin folyó nyugati sarkán, maga mögött hagyva Tar Valon szigetét, átsöpört az Aliandaer Hídon, magasan szárnyalva jobbra tartva, mely mégis jobb volt, minha gunyoros ellenségek keltek volna át a hídon, a halálba. A híd túloldalán a szél behatolt Alindaerba, mely egyike volt a Tar Valonhoz közel eső faluknak. Ez a falu volt a legüresebb, a családok a hídon átmenekültek el, hogy menedéket keressenek a városban. Hirtelen egy ellenséges sereg jelent meg, figyelmeztetés nélkül, egy hóvihar kíséretében. Nem sokan lepődtek meg rajta. A lázadó sereget egy Aes Sedai vezette, és azok, akik a Ferér Torony árnyékában éltek, nem igen hazardíroztak volna azzal, hogy kipróbálják, mit tehet egy Aes Sedai és mit nem. A lázadók higgadtan, de bizonytalanul viselkedtek. Több mint 50. 000 erős ember, akik az Aes Sedai-ok kisebb tábora körül egy masszív és erős tábort alkottak. A külső és belső tábor között szoros kapocs volt, egy olyan terület, ami különösen azon férfiak számára volt fenntartva, akik épesek voltak érinteni a saidint.

 

Azt lehetett volna gondolni, hogy a lázadók tábora itt állandó helyet keresett magának. Hogy a mindennapi életet itt képzeljék egy, egy közös fedél alatt. Fehérbe öltözött alakok tüsténkedtek, némelyek a formális fehér novícia ruhát viselték, mások csak megközelítőleg voltak fehérek. Közelebbről nézve, már többen is messze nem voltak fiataloknak mondhatóak. Néhányan erősen őszültek. De mégis „gyermekeknek” nevezték őket, és engedelmesen mosták a ruhákat, pokrócokat vertek, és sikálták a sátrakat egy derűs-arcú Aes Sedai felügyelete alatt. És ha azok az Aes Sedai-ok rápillantottak egy félreérthetetlen pillantással a Fehér Torony köröm-szerű profiljára, szinte vibrált a levegő, mind idegesek voltak, vagy kényelmetlenül tették. Az Aes Sedai-ok irányítottak. Mindig. Pláne most, hogy elszenvedtek egy kitörölhetetlen vereséget: Egwene al’Vere-t, a lázadó Amyrlin Trónt elfogták, és bebörtönözve fogva tartják a Fehér Toronyban. A szél megpöckölt néhány ruhát, megütögetett párat a száradni kitettek közül, aztán elsietett nyugat felé. Nyugatra, át a Sárkánybérc felett, mely csak egy füstölgő és széttört hegy volt csupán, majd át a Fekete Dombokon és a sodródó Caralain sztyeppén. Itt, a sziklás párkány alatti védett árnyékban megtapadt a hó, vagy éppen a fekete erdő alkalmi állványai mellett. Itt volt a tavasz kezdete, hogy kibújjanak a friss hajtások, kikukucskáljanak a tél fedele alól, s hogy a vékony-ágú fűzfákon is megjelenjenek. Nem sok minden érkezett meg. A föld még mindig csak szunnyadt, mintha csak várna, visszafojtva lélegzetét.. A tavalyi ősz természetellenes melege jócskán belenyúlt a télbe, a szárazság nyoma még mindig jelen volt, egy olyan aszályé, ami az életerős növények kivételével mindenből kiolvasztotta az életet. Mikor végre ideért a tél, vihar követte, jéggel és hóval, tartós gyilkos faggyal kísérve. Most, hogy a hideg végre visszavonult, a szétszórt gazdák hiú reményeket tápláltak magukban. A szél végigsöpört a barna téli fű fölött, megrázta a még mindig kopár fák ágait. Nyugatra, amint megközelítette azt a földet, melyet Arad Doman-ként ismertek – tarajos dombok és kis csúcsok – valami hirtelen szembe vágódott vele. Valami láthatatlan, valami, a távoli sötétség által északon létrehozott ivadék. Valami szembeszegült a levegő természetes árapálya és árai ellen. Felemésztette a szelet, majd dél felé fújta az alacsony csúcsokon és a barna előhegyeken keresztül egyenesen egy elszigetelt, Arad Doman keleti részében álló, fenyves-erdős dombra épült rönk-kastélyba. A szél átszaladt az egész házon és a felállított sátrakon, melyek a széles, nyitott mezőn helyezkedtek el, megcsörgette a fenyőtüskéket, és megrázta a sátrakat.

 

 Rand al’Thor, Az Újjászületett Sárkány a háta mögé rejtett kézzel állt, ahogy kinézett a kastély nyitott ablakán. Még mindig az „ő kezei’ – ént gondolt rájuk, bár mára már csak egy maradt. Bal karja csonkban végződött. Érezte a lágy, saidarral meggyógyított bőrt, ahogy ép kezével megérintette azt. Mégis, úgy érezte, mintha a másik kezének is ott kellene lennie. Acél vagyok – gondolta. Acélos. Ezzel nincs mit tenni, szóval lépjünk tovább. Az épület, - egy, a kedvelt Domani vidékről származó cédrus és fenyőből készült vastag-oszlopú ház – nyögött és megtelt a széllel. Valami romlott hús szagot sodort errefelé a szél. Nem volt ez szokatlan ezekben a napokban. A hús, figyelmeztetés nélkül megfoltosodott, néha kevéssel a levágás után. A szárítás vagy sózás nem használt. Ez a Sötét Úr érintése volt, mely egyre csak nőtt, napról napra. Mennyi ideig volt szennyezett, olajos és undorító, mint az a romlottság, ami egykor bevonta a saidint, az Egyetlen Hatalom férfi felét?

 

 A szoba széles volt és hosszú, a külső falat vastag farönkökből alkották. A fenyőpalánkok – még mindig érezhető volt rajtuk a nedvesség és a festék – alkották a fal többi részét. A szoba nem volt agyonbútorozva: szőrmeszőnyeg volt a padlón, a kandalló fölött egy pár, keresztben álló évszázados kard, és fa bútorok, melyeken néhol még rajta maradt a kéreg. Az egész hely azt sugallta, ez egy idilli otthon az erdőben, távol a nyüzsgő nagyváros zajától. Nem egy kabin, persze hogy nem – ahhoz még nem volt elég nagy, és pazar. Menedék.

 

 - Rand? – egy lágy hang szólalt meg. Nem fordult meg, de érezte Min érintését a karján. Egy pillanattal később a dereka köré fonta a karját, és érezte a fejét a karján megpihenni. Képes volt még akkor is törődni vele, ha éppen gondolatban máshol járt.

 

Acél – gondolta éppen.

 

- Tudom, hogy nem tetszik – kezdte Min.

 

 - Az ágak, - felelte, majd fejével az ablak felé bökött. – Látod ezeket a fenyőket, Bashere sátrai mellett?

 

- Igen Rand. De -

 

 - Rossz irányba hajladoznak – válaszolta Rand.

 

 Min habozott, s bár ő nem adott fizikai reakciót, azért megszólalt a lelkében a riasztócsengő. Az ablak a kastély felső emeletén volt, és azon kívül, velük szemben zászlók csapkodtak a tábor felett: a Fény Zászlója, Rand saját Sárkányzászlója, és egy sokkal kisebb kék színben játszó, rajta három vörös kingspenny virág, mely a Bashere Ház jelenlétére utalt. Mindhárom büszkén szárnyalt.

 

 ….Arra az oldalra dőlnek, a fenyőtüskék pedig pont az ellenkező irányba repülnek.

 

- A Sötét Nagyúr mozgolódik, Min. – mondta Rand. Majdnem elhitte, hogy ezek a szelek, saját ta’verenségéből adódnak, de azok az események, amiket okozott, éppúgy lehetségesek voltak. A szél egyszerre két irányba fújt… nos, érezte, ahogy a fenyőtüskék rossz irányba haladnak, még akkor is, ha nehézséget okozott neki, hogy minden egyes tűt egyszerre érezzen. A szeme nem volt tökéletes  azóta a támadás óta, amikor elvesztette a kezét. Olyan volt… mintha egy torz víztükrön nézett volna keresztül. És csak lassan javult.

 

 Ez az épület egyike volt azon kúriák, ingatlanok és más rejtekhelyek sorában, amiket Rand az elmúlt hetekben használt. Szeretett volna mozogni, utazni egyik helyről a másikra, hogy kövesse Semirhaget a sikertelen találkozást követően. Időre volt szüksége, hogy átgondolja és megfontolja a dolgokat, és reményt arra nézve, hogy ezzel megzavarja az ellenséget, akik éppen őt keresik ezalatt. Lord Algarin majorját lerombolták Tearben; szánalmas. Pedig átmenetileg jó hely volt. De neki tovább kell mennie. Lejjebb, Bashere Saldaeanjai ütötték fel a táborukat a majorság zöldjén, egy nyitott zöld területen, melyet egy sor fenyő - és erdeifenyők határoltak. Bár ’zöldnek’ nevezni mára már elég ironikusnak tűnt. Már a hadsereg érkezése előtt sem volt zöld – a foltos barna földön a téli meghagyott szalmás talajt a hajtások csak hezitálva törték át. Azok is, betegesen sárgás színűek voltak, és azokat is paták vagy csizmás lábak taposták el. A sátrak befedték a zöldet. A második emeletről előnyös kilátás nyílt Rand számára, a kis hegyes sátrak tiszta vonala, egy sakktábla kis négyzeteire emlékeztette őt. A katonák is észlelték a szelet. Némelyik rámutatott, mások lehorgasztották a fejüket vagy a páncélukat fényezték, vizet hordtak a lovak sorába, a  fegyvereiket  vagy a lándzsáikat élesítették. De legalább ez nem egy unalmas gyalogtúra volt. A legszilárdabb jellemű emberei is képesek voltak elgyöngülni, amikor a lelkek kiszálltak a sírjaikból, és Randnak szüksége volt egy erős hadseregre. Szükség. Nem szólt már másról az egész, csak amit akart, vagy kívánt. Minden cselekedete a szükségből fakadt, és amire most szüksége volt, azon emberek élete, akik követték őt. Harcosok, hogy küzdjenek és meghaljanak, és hogy készen álljon a világ az Utolsó Csatára. A Tarmon Gai’don közeledett. És neki arra volt szüksége, hogy mindannyian elég erősek legyenek arra, hogy sikert arassanak.

 

 A zöld baloldalán, a távolban a szerény kis domb alatt, ahol a majorság pihent, egy kacskaringós patak futott a földbe vágott medrében, miközben sárga ujjvastagságú nádak és bozóttölgyek törtek elő a földből, hogy tavasszal rügyeket neveljenek. Kis vízlelőhely az biztos, de legalább elegendő friss vízzel látja el a hadsereget. Az ablak túloldalán a szél hirtelen körbefonta őket, felrebbentette a zászlókat körülöttük, és egészen más irányba kezdett fújni. Végül is nem volt hasznos dolog, de a zászlóknak nem tett jót. Min sóhajtott egyet, és ugyan megkönnyebbült kissé, de azért még mindig aggódott érte. Az utóbbi időben ez az érzés állandóvá vált. Mind a négyüket észlelte, mind a négy érzelemcsomagot, valahol az agya hátsó részében. A négy közül háromról pontosan tudta merre jár, a negyedik viszont, akarata ellenére ellenállt neki. Az egyikük közelebb volt a többihez képest. Aviendha volt az, aki Rhuarccal közeledett a kastély felé, hogy Randdal találkozzon a kastélynál.  Mind a négyen megbánnák a döntésüket, hogy megkössék őt. Azt kívánta, bárcsak meg tudná bánni a döntésüket, hogy hagyta megtenni – vagy legalábbis tudná mindegyiküket egyformán szeretni. De az igazság az volt, hogy szüksége volt Minre, az erejére és szerelmére. Ugyanúgy felhasználná őt, mint mindenki mást. Nem sajnálta őket. Csak azt kívánta, bárcsak könnyedén száműzhetné a bűntudatot, amit érzett.

 

 - Ilyene! Egy távoli hang szólalt meg Rand fejében. - Szerelmem… Lews Therin Thelamon, a Rokonító viszonylag nyugodt volt a mai napon. Rand igyekezett könnyebben a dolgokhoz állni Semirhage-dzsel kapcsolatban, arra a napra gondolván, amikor elveszetett a kezét. A Kitaszítottak egyike volt; és ő bármit képes volt elmondani, ha ő úgy látta, hogy ezzel a célpontnak fájdalmat okoz.

 

- Képes volt egy egész várost megkínozni, hogy magának bizonyítson. – suttogta Lews Therin. Ezer embert ölt meg ezer különböző módon, csak hogy lássa, milyen különbözőek a sikolyaik. De csak ritkán teszi ezt. Ritkán. Rand félresöpörte a hangot.

 

 - Rand, - kezdte Min, lágyabban, mint korábban.

 

 Megfordult, és ránézett. Olyan hajlékony és vékony volt a testalkata, hogy gyakran úgy érezte, fölé tornyosul. A haját mindig rövid fürtökben hordta, a színe sötét volt – de nem olyan sötét és mély, mint aggódó pillantása. Mint mindig, most is ő választotta a rajta lévő kabátot és nadrágot. Ma mély zöldet viseltek, olyat, mint a fenyőtüskék odakint a fákon. Mégis, mintha a választásának ellentmondott volna, olyan ruhát viselt, ami egyszersmind kihangsúlyozta alakját. Ezüsthímzés formájú bonabell virágok futottak körbe a mandzsetta körül és az ujjak alól csipke kukucskált ki. Enyhén levendulaillata volt, talán a szappan miatt, amit legutóbb használt. Vajon csak a csipke miatt viselne nadrágot? Rand régóta felhagyott azzal, hogy megpróbálja megérteni a nőket. Azzal, hogy megérti őket, az nem segít, hogy elérje Shayol Ghult. Különben sem kell megértenie őket ahhoz, hogy felhasználja őket. Különösen, ha megkapja azokat az infókat, amire szüksége van. Nem, gondolta. Nem, vannak határok, amiket nem lépek át. Vannak, amiket még nem teszek meg.

 

  - Megint rá gondolsz – mondta Min, szinte vádló hangsúllyal.

 

 Gyakran töprengett azon, létezhet-e érzelemcsomag, ami csak egy irányba működik. Mit nem adott volna, ha az egyik teljesülne.

 

  - Rand, ő a Kitaszítottak egyike, - szólalt meg Min, majd folytatta. - Mindannyiunkat megölt volna, gondolkozás nélkül.

 

 - Nem tett volna ilyet – felelte Rand lágyan, elfordulva Mintől, és újra kitekintett az ablakon. - Fogvatartott volna.

 

 Min összerezzent. Fájdalom, aggódás. Az összetekert, férfinek készült a’damra gondolt, mit Semirhage hozott magával, elrejtve, mikor magát a Kilenc Hold Leányának adta ki. A Kitaszított álcáját Cadsuane ter’angreal-ja törte meg, így Rand felismerte Semirhag-et. Vagy legalábbis Lews Therin felismerte őt.

 

 A cserét követően Rand elveszítette a kezét, de nyert egy foglyot, a Kitaszítottak egyikét. A végső alkalommal, egy hasonló helyzetbe került, de nem jött jól ki belőle. Még mindig nem tudta, merre ment el Asmodean, vagy miért menekült el a legelső helyre az a patkány, de gyanította, sokat felfedett terveiből és hadműveleteiből az az áruló.

 

- Öld meg. Meg kell ölnöd őket.

 

 Rand bólintott, majd megdermedt. Ez most a saját gondolata volt, vagy Lews Theriné? Lews Therin – gondolta Rand. Ott vagy?

 

 Mintha nevetést hallott volna. Vagy éppen zokogást.

 

  A Fény égessen meg – gondolta Rand. Beszélj hozzám! Az idő közel. Tudnom kell, mit tudsz! Hogyan zártad le a Sötét Úr börtönét? Mi ment tönkre, és miért hagyta el megrepedt börtönét? Mondj vár valamit! Igen, határozottan zokogott, nem nevetett. Néha nehéz volt Lews Therinnel kommunikálni. Rand továbbra is úgy gondolt a halott emberre, mint egy másik, különálló egyénre önmagán belül, bármit is mondott előzőleg Semirhage. Övé a megtisztított Saidin. A fertőzés a múlté, és már többé nem fertőzhette elméjét. Nem készült még megőrülni. A végső őrületbe süllyedés… hirtelen jelenhet meg. Újra hallotta szavait, a többiekhez intézve beszédét. A titka végül is kitudódott. De Min látta Rand álláspontját, és hogy egy másik emberrel olvadt egybe. Ez nem jelentheti azt, hogy ő és Lews Therin, két különálló személyiség, és egyéni erő egy testen kénytelen osztozni? Mindet semmi különbséget nem jelent, a hangja valódi, Semirhage állítása szerint. Tény, ez a helyzetét tekintve nem örömteli…

 

 Rand, egy hat főből álló katonai csoportot figyelt, akik a lovak sorait ellenőrizték, amik a zöld jobb oldala mentén húzódtak, az utolsó sor sátor és a fák sorai között. Egyenként ellenőrizték a lovak patáit is.

 

   Randot nem foglalkoztatta őrülete. A sem, mit tett Cadsuane Semirhage-el. Csak a terveivel. Északnak és keletnek eggyé kell válnia. Ugyanúgy, mint nyugatnak és délnek. A kettőnek eggyé kell válnia. Ez volt a válasz a kérdésére, amit a piros kőajtón túl kapott azoktól a furcsa lényektől. Ez volt minden, amiért cselekednie kellett. Észak és kelet. Úgy kellett a békére kényszerítenie a földeket, akár akarták akár nem. A keleti oldalon törékeny volt az egyensúly, Illian, Mayene, Cairhien és Tear mindent ellenőrzésük alatt akartak tartani, bármi áron. A Seanchanok törvénye délen érvényesült, Altarát, Amadiciat és Tarabont tartották uralmuk alatt. Murandy is lassan az övék lesz, ha folytatták előrenyomulásukat abban az irányban. Maradt Andor és Elayne. Ő messze távolt volt, valahol keleten, de még így is érezte az érzelemcsomagot a fejében. Ebből a távolságból bonyolult volt pontosan meghatározni a dolgot, de valahogy úgy gondolta… megnyugodott. Talán ez azt jelenthette, hogy az Andorban lévő hatalmai harcok jól alakultak? Milyen hadsereg veszélyeztette őt? És mi volt ezekkel a Hatávidékiekkel? Elhagyták őrhelyüket, egyesültek, és dél felé tartottak, hogy megkeressék őt, de még ez sem volt elég magyarázat arra, hogy valójában mit is akarnak tőle. A Világ Gerincétől nyugatra nem voltak náluk jobb katonák. Felbecsülhetetlen értékkel fognak bírni majd az Utolsó Csatában. De elhagyták a Felföldet. Miért? Vonakodott szembenézni velük, félelmet is érzett, de hát ez is csak egy újabb harc volt. És ez most nagy luxus lett volna ebben a helyzetben. A Fényre! Úgy gondolta, hogy minden ember, függetlenül attól Határvidéki vagy sem, támogatja majd őt az Árnyékkal szemben. Nem számít, legalábbis most nem. Béke volt a legtöbb országban körülötte, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló. Megpróbált nem gondolni a nemrég levert Tearbéli lázadásra, vagy a határok közötti villongásokra a Seanchan földekkel, vagy a nemesek cselszövésére Cairhienben. Minden pillanatban, amikor azt hitte, egy ország végre biztonságban van, úgy tűnt, egy tucat máshol szétesett. Hogy hozhatna békét az emberek közé, akik maguk nem képesek őt elfogadni? Min ujjai megszorították a karját, mire mélyet lélegzett. Tette, amit tenni kellett, és most két célt is elért. Békét teremtett Arad-Domanban, és fegyverszünet a Seanchanokkal. Az üzenet, mely az ajtón túlról érkezett, világos volt: nem harcolhat egyszerre a Sötét Úrral és a Seanchanokkal. Nem engedheti, hogy a Seanchanok előnyhöz jussanak, míg az Utolsó Csata véget nem ér. Aztán, a Fény égethetné őket halomra. Miért utasították vissza a Seanchanok a találkozót? Talán, mert elfogta Semirhaget? Még a ml'dam-ot is szabadon engedte. Ez sem bizonyíték a jóhiszeműségéről? Arad Doman bizonyítaná a szándékai felől. Ha véget tudna vetni az Almothföldi háborúnak, meg mutatná a Seanchanoknak, komolyan gondolja a békére való törekvését. Elérné, hogy felismerjék!

 

Egy mély lélegzetet vett, és az ablakon túli világot tanulmányozta. Bashere nyolcezer katonája vert csúcsos sátrakat és ásott egy agyagárkot és falat a zöld körül. A mélybarna földsáncok és a fehér sátrak egyre csak növekedtek. Rand utasította az Asha’man-eket, hogy segítsenek az ásásban, és bár nem igen hitt abban, hogy élveznék ezt az alázatos munkát, de ez mégis jelentősen felgyorsította az eljárást. Mind amellett Rand gyanította, hogy ők – akárcsak önmaga – titokban ürügyet keresett, hogy magához ölelhesse a Saidint. Látott egy kis csoportot, merev, fekete kabátokban, ahogy körben forogva szőttek, miközben kiástak egy újabb darabka földet. Tízen voltak a táborban, de csak Flinn, Naef és Narishma volt teljes értékű Asha’man. A Saldeaiak rövid kabátjaikban gyorsan dolgoztak, miközben a tartóoszlopokkal foglalkoztak, és cölöpöket állítottak. Mások az Asha’manok által hátramaradt  piszkot lapátolta, és arra használta fel, hogy feltöltse a földsáncot. Rand sok karvalyorrú Saldeai arcán látta a nemtetszés jelét. Nem szerettek tábort ütni egy erdősített területen, ami egy ritkásan lehulló fenyőtüskére hasonlított a domboldalon. A fák nehézzé tették a lovasok helyzetét, és a közeledő lehetséges ellenséget is elrejthette. Davram Bashere lassan átlovagolt a táboron, közben parancsokat ugatott vastag bajusza alatt. Mellette Lord Tel-laen sétált, egy pocakos férfi hosszú kabátban, és vékony, domani bajusszal a képén. Ő Bashere régi ismerőse volt. Lord Tellaen nagy kockázatot vállalt azzal, hogy befogadta Randot; azzal hogy az Újjászületett Sárkány csapatait védte, ez felért egy nyílt árulással. De ki lett volna, aki felelősségre vonta volna ezért? Arad Doman a káoszban úszott, a trónra több lázadó csoport is pályázott. És persze ott volt a nagy Domani, Rodel Ituralde generális, és az ő meglepően hatásos háborúja a Seanchanok ellen délen. Mint az emberei, Bashere sem viselt páncélt, csak egy rövid kék kabátot. E mellett kedvenc buggyos nadrágját viselte, amit a térdig érő csizmájába tűrve viselt. Mit gondolhatott Bashere, hogy hat majd rá Rand ta’veren hatása? Tény, ha nem is áll szöges ellentétben a királynője akaratával, de melléje áll-e, még ha oly kellemetlen is? Mennyi ideje már annak, hogy jelentkezett az uralkodójánál? Nem ígért túl elhamarkodottan gyors támogatást Rand számára a királynőtől? Hány hónapja is volt már ennek? / Az Újjászületett Sárkány vagyok, - gondolta Rand, és széttörök minden fogadalmat és esküt. Régi szövetségek már nem számítanak. Csak a Tarmon Ga’idon, és az Árnyék szolgálói.

 

 - Kíváncsi vagyok, Graendalt itt találjuk-e – szólalt meg Rand elgondolkodva.

 

 - Graendal? – kérdezte Min. – Miből gondolod ezt?

 

 Rand megrázta a fejét. Asmodeantól tudta, hogy Graendal Arad Domanban járt, igaz több hónappal ezelőtt. Vajon még itt lehet? Ez elképzelhetőnek látszott; egyike volt a kevés nagy nemzetnek, ahol lehetett. Graendal azt szerette, ha a hatalom rejtett bázisa messze távol esik minden más Kiválasztottól; nem szeretett volna Tear-be,  Andorba vagy Illianba menni. A déli vidék sem vonzotta, sem a Seanchan invázió. Csak visszavonulni, valahol elrejtőzni. Ez volt az ő lételeme. Inkább a hegyekben, félreeső helyeken, valahol itt, északon. Nem volt benne biztos, hogy Arad Domanban járt,  bár ez helyesnek tűnt, arról, amit ő tudott róla. Vagy amit Lews Therin. De ez csak egy lehetőség. Óvatosnak kell lennie, figyelnie rá. A Kitaszítottak közül, akiket már legyőzött, sokkal könnyebbé teszik számára a harcot az Utolsó Csatában. Ez lehetne…

 

 Halk léptek közeledtek az ajtaja felé. Rand elengedte Mint, mindketten megpördültek, Rand a kardjáért kapott, - ami most egy haszontalan gesztusnak tűnt. A kezét elvesztette, bár ez nem a kardforgató keze volt, sebezhetővé tette volna egy képzett ellenféllel szemben. Még a saidinnel is, ami messze hatásosabb fegyvere volt, az ösztöne a kard felé vitte. Ezen változatni kell. Az élete múlhat rajta egy napon.

 

 Az ajtó kinyílt, és Cadsuane lépett be rajta, olyan magabiztosan, mint bármelyik királynő tenné a bíróság előtt. Szép nő volt, a maga módján, sötét szemekkel és szögletes arccal. Sötét haját egy gombócban viselte, s vagy egy tucat apró aranydísz – köztük nem egy ter’angreal vagy angreal – trónolt a feje tetején. Ruhája egyszerű vastag gyapjú volt, derekát egy sárga övvel kötötte át, de több sárga hímzés vakított át a galléron keresztül. A ruha maga zöld színű volt, ami nem volt szokatlan, tekintve, hogy maga is a Zöld Ajah tagja volt. Rand néha úgy érezte, hogy szigorú arca, - kortalan, mint mindegyik Aes Sedai, aki már elég régóta használja az egyetlen Hatalmat – jobban illene a Piros Ajahéhoz. Ellazította a karját a kardon, de nem engedte el. Továbbra is a ruhával átkötött markolaton tartotta a kezét. A fegyver hosszú volt, enyhén ívelt, lakkozott hüvelyén hosszú és kanyargós vörös-arany sárkány terpeszkedett. Úgy nézett ki, mintha kifejezetten Randnak készült volna, - és mégis valahogy ősüregnek tűnt, mintha csak nemrég találták volna. Milyen furcsa gondolta, hogy most kellett megtalálniuk, és odaajándékozniuk, teljesen figyelmen kívül hagyva, mit is gondoltak erről… Rákapott, hogy mindig magánál hordja kardját. Szinte érezte az ujjai alatt. Min kivételével senki sem tudja, hogy felismerte a kardot. És érdekes, nem Lews Therin emlékeiből, - hanem Rand sajátjából. Cadsuane kísérete több emberből állt. Nynaeve várható volt; ő gyakran feltűnt ezekben a napokban Cadsuane mellett, mint egy rivális macska, aki betolakodót a talált a saját területén. Valószínű, miatta volt itt. A sötét-hajú Aes Sedai, aki sosem adta fel az Emondmező Javasasszonya címet, nem számít, mit is állít őmaga, nem osztozott senkivel sem, és nem tűrt meg semmilyen elnyomást, főleg a védelme alatt állókkal. Kivéve persze, ha ő mag okozta mindezt. Ma éppen szürke ruhát viselt, sárga övvel átkötve a derekán, - az új domani divat szerint, - és az elmaradhatatlan piros pöttyel a homlokán. Hosszú, arany nyakláncot hordott, vékony arany övvel, és a hozzávaló karkötővel és gyűrűkkel, amelyeken hatalmas zöld, kék és vörös drágakövek ragyogtak. A kövek ter’angrealok voltak, - vagy legalább is sok volt közülük, meg pár angreal – összehasonlítható volt azzal, amit Cadsuane viselt. Rand hallott még valami motyogásfélét Nynaeve felől a ter’angrealokról, a tarka drágakövekről, melyek egyátalán nem illettek a mai ruhájához.

 

 Ahogy Nynaeve nem volt meglepetés, úgy Alivia az volt. Randnak fogalma sem volt arról, hogy a korábbi damane részt vesz az… információgyűjtésben. Mégis, úgy gondolta erősebb az Egyetlen Hatalomban,  mint Nynaeve, így valószínűleg ő töltötte be a támogatói szerepkört. Az ember sosem lehet elég óvatos, ahol egy Kitaszított is érintett. Alivia hajában fehér csíkok tűntek elő, és kicsit magasabb volt, mint Nynaeve. A fehér csíkok minden elárultak róla, - aki használta már egy ideje az Egyetlen Hatalmat, bár kortalannak tűnik, a hajában lévő fehér vagy szürke szín megmutatja azért saját korát. Ez egy nagy alku. Alivia azt állította magáról, már négyszáz éves. Ma a korábbi damane, egy feltűnően piros ruhát viselt, mintha azt várta volna, hogy belekössenek emiatt. A legtöbb damane, ha kiszabadul, továbbra is félénk marad. Nem így Alivia – olyan kisugárzással bírt, hogy kis híján Fehérköpenyt adott volna rá. Érezte, ahogy Min megmerevedik, és érezte határozott nemtetszését is. Alivia volt az, aki segítene Randnek meghalni, a végén. Ez volt Min egyik látomásában – és Min sosem tévedett. Kivéve Moiraine-vel kapcsolatban. Talán ez azt jelentheti, hogy nem kell… Bármi, ami arra késztette őt, hogy abban higgyen, hogy túléli az Utolsó Csatát, és reményt adjon neki, veszélyes volt. Keménynek kellett lennie ahhoz, hogy elfogadja azt, ami rá vár. Hogy meghaljon, ha itt az idő. Azt mondtad, meghalunk, szólalt meg Lews Therin agya hátsó végéből. Megigérted!  Cadsuane szó nélkül átvágott a szobán, kiszolgálta magát a füszeres borból, mely egy kis felszolgáló asztalon állt az ágy mellett. Ezután leült az egyik vöröscédrus székbe. Legalább ő nem követelte, hogy kiszolgálja őt. Ami nem volt rá jellemző.

 

 - Nos, mit tanultál? – kérdezte, miközben ellépett az ablaktól, és töltött magának egy csésze bort. Min az ágyhoz lépett, - melynek cédrusfarönkből volt a kerete, és fejtámlája faragott mély vörös-barna színű volt, - leült, és ölébe ejtette kezét. Majd Aliviára szegezte tekintetét.

 

 Cadsuane felvonta egyik szemöldökét Rand éles hangjára. Nagyot sóhajtott, és leküzdötte a bosszuságát. Ő kérte, hogy legyen a tanácsadója, és egyetértett a vele járó előírásoknak. Min szerint valami nagyon fontosat kell megtanulnia Cadsuane-től, - egy másik nézőpontból – és az igazat megvallva már többször is hasznos volt rá hallgatnia. Állandó követelése az illenmre nagyon értékessé tette.

 

 - Hogy ment a kihallgatás, Cadsuane Sedai? – kérdezte aztán, sokkal viszafogottabban. Mosolygott magában. – Elég jól.

 

 -Elég jól? – csattant fel Nynaeve. Ő nem tett udvariassági esküt Cadsuane felé. – Az a nő dühítő.

 

 Cadsuane a borát kortyolgatta. – Kíváncsi vagyok, mégis mit vártál egy Kitaszítottól, gyemek. Elég ideje volt arra, hogy tökéletesítse… ezt a viselkedést.

 

 -Rand, ez a teremtmény… egy kődarab – fordult Rand felé Nynaeve. – Egy egész napunk ment rá, és alig tudtunk kihúzni belőle egy hasznos mondatot! Bármit is tesz, és ahogy ezt közli, csak azt sugallja, hogy mennyire alsóbbrendűek és elmaradottak vagyunk számára, akiket végül majd meg fog ölni. Nynaeve megragadta hosszú hajfonatát, - de visszafogta magát, hogy megrángassa. Egyre jobban belejött. Rand azon töprengett, miért csinált ebből ekkora gondot, tekintve a vérmérsékletét.

 

 - Mivel a lány túldramatizálja a dolgokat – szólalt meg Cadsuane, és Nynaeve felé bólintott, ”képes ésszerűen felfogni a helyzetet. Phaww! Amikor azt mondtam, ’elég jól’, ez arra utalt, hogy ’ ennyit tudtunk kiszedni belőle, mindezek ellenére’.  Kösd be egy művész szemét, és majd meglátod, mennyire meg lesz lepve, hogy nincs mivel alkotnia”

 

 - Ez nem művészet, Cadsuane, - felelte Rand szárazon. - Ez kínzás. Összenéztek Minnel, és érezte a benne lévő aggodalmat. Érte aggódik? Nem ő volt az egyetlen, akit megkínoztak.

 

- A doboz –suttogta Lews Therin. Egy dobozban fogunk meghalni. Akkor..akkor mindennek vége lesz. Cadsuane a borát kortyolgatta. Rand nem nyúlt hozzá – jól tudta, hogy túl volt fűszerezve, ezáltal élvezhetetlen volt. Jobb a másik lehetőség.

 

 - Eredményeket akarsz tőlünk, fiú – Kezdte Cadsuane. – És közben megtagadod azon eszközök használatát, amivel sikert érhetnénk el. Bárminek is nevezed, kínzásnak, kihallgatásnak, vagy sütögetésnek. Én bolondságnak hívom. Nos, ha egy kicsit engedhetnénk…

 

- Nem! Rand felmordult, miközben intett a kezével… egy tuskóval… felé. – Nem fenyegetheted, vagy bánthatod őt. Eltöltött egy kis időt már egy dobozban, ahonnét néha kihúzták, hogy többször is megverjék. Ő nem használná arra az erejét, hogy ugyanígy bánjon egy nővel. Még egy Kitaszítottal sem.  – Kérdéseket feltehetsz neki, de semmi több.

 

 Nynaeve szipákolt. – Rand, ő a Kitaszítottak egyike, ezért is olyan veszélyes.

 

 - Pontosan tudom, mi ő – mondta Rand határozottan, és feltartotta bal keze csonkját. Fémes arany és vörös tetovállás – egy sárkány teste – csillogott a lámpafényben. A feje eltűnt abban a tűzben, ami majdnem ővele is végzett.

 

 Nynaeve sóhajtott egyet. – Igen, és ez is azt bizonyítja, hogy a normál szabályok rá nem vonatkoznak!

 

 - Azt mondtam, nem! – vágott vissza Rand. – Kikérdezheted, de egy újjal sem érhetsz hozzá! Nem lesz több áldozat. A fény egyetlen foszlányát, ami bennem van, megtartom. Túl sok nő halálát és bánatát okoztam már.

 

 - Hát, ha ezt akarod, fiu – válaszolta röviden Cadsuane, - akkor ezt fogjuk tenni. – Cak aztán ne nyafogj, ha még azt se tudjuk majd kiszedni belőle, mit evett tegnap reggelire, nem is beszélve a többi Kitszított hollétéről. Már az is csoda, miért ragaszkodik ehhez a komédiához továbbra is. Talán egyszerűen át kellene adnunk a Fehér Toronynak, bajlódjanak ők vele.

 

 Rand elfordult. Odakint, a katonák már befejezték a lovak sorbarendezését. Jónak tűntek. Jók voltak, és egyenesen álltak, a vezetőszárak megfelelően lazák voltak az állatok számára. Átadni a Fehér Toronynak? Az nem történhet meg. Cadsuane nem engedné el Shemiraget, míg ki nem szed belőle valamit. A szél továbbra is fújt odakinnt, saját zászlóját csapkodva a szeme előtt.

 

- Adjuk át a Fehér Toronynak, azt mondod? – szólt, visszanézve a szobába. – Melyikbe? Elaidara akarod bízni?  Vagy úgy érted, a többiekre? Kétlem, hogy Egwene elégedett volna, ha egy Kitaszítottat kapna az ölébe. Egwene Semirhaget elengedné, és engem tartana ott helyette. Kényszerítene, hogy térdet hajtsak a Fehér Torony igazságossága előtt, gyengéden bánna velem, de csak egy újabb trófea lennék a listáján.

 

 Nyneave a homlokát ráncolta.  - Rand! Egwene sosem tenné –

 

 - Ő az Amyrlin, - válaszolta, s egy hajtásra kiitta a borát. Pontosan olyan büdös volt, ahogy arra emlékezett. – Az Aes Sedai-ok vezetője. Csak egy másik ivadék vagyok a számára.

 

- Igen… szólalt meg Lews Therin. Távol kell tartanod magad tőlük. Visszautasította, hogy segít rajtunk, te is tudod. Visszautasította! Azt mondta, a terv túl vakmerő. Csak a Százak Társasága maradt meg nekem, még nők sem, akik kört tudnának alkotni. Árulók! Ez az ő hibájuk. De… én vagyok, aki megölte Hyenát. Miért?

 

 Nynaeve mondott valamit, de Rand figyelmen kívül hagyta. LewsTherin? – szólalt meg a hang. Mit tettél? A nők nem segítenek? Miért?

 

 De Lews Therin újra zokogni kezdett, és a hangja egyre távolabb szállt.

 

 - Tudnom kell!  Rand kiabálni kezdett, és földhöz vágta a csészéjét. A Fény égessen meg, Rokonírtó! Monnd el!  De a szoba hallgatott.

 

 Rand pislogott. Még sosem… sosem próbált beszélni Lews Therinnel hangosan akkor, ha mások is hallják. Ők tudták. Semirhage beszélt arról, hogy az a hang, amit hallott, Randot elüldözte, mert ő nem akart őrülttel közösködnie. Rand felnyúlt, keze végigszántott a haján. Vagy megpróbálta… használni azt a karját, ami csonkban végződött, és nem ért el vele semmit. A Fényre!  - gondolta. Megőrültem!  Csak fele idő telt el, és már nem tudom, melyik hang kihez tartozik. Azt hitte, mindez a múlté lesz, amikor megtisztította a saidint, bízva benne, hogy biztonságos lesz. - Nem az – motyogta Lews Therin. Mind őrültek voltunk. De már nincs visszaút. Kotkodácsolva nevetni kezdett, de a nevetés, zokogásba fordult. Rand körbenézett a szobában. Min sötét szemei annyira gondterhelek voltak, hogy el kellett fordulnia. Alivia – aki átható tekintetével figyelte Semirhage változásait – számára is világos volt. Nynaeve végül elengedte varkocsát. Most az egyszer, Cadsuane sem rótta meg ezért a kitöréséért. Inkább a borát kortyolta. Hogy álljon mindehhez? A gondolat nagyon triviális volt. Nevetséges. Nevetni akart. Csak éppen hang nem jött ki a torkán. Még egy fanyar humort sem tudott elengedni. A Fényre, nem vagyok képes folytatni. Úgy látom, mintha ködben állnék, a kezem elégve, és a régi seb az oldalamban újra szétnyílik, ha a lélegzésnél nagyobb dologgal próbálkozom. Kiszáradtam, mint egy elhasznált kút. De be kell fejeznem, amit elkezdtem, ha Shayol Ghulba akarok jutni. Máskülönben semmi nem marad, amit a Sötét Nagyúr elpusztíthatna. Ezen a gondolaton már nevetni sem tudott, annyira reménytelen volt. De Rand nem sírt, mert a könnyek nincsenek acélból. Mos, úgy tűnt, Lews Therin kettőjük helyett is könnyezet.

 

 

                                           Második fejezet

                                         A fájdalom természete

 

 Egwene felemelkedett, feneke égett a már oly ismerős verés fájdalmától, amit a Novíciák Úrnőjétől szenvedett el.  Leginkább egy olyan pokrócra szomjazott, amit már korábban kiporoltak. Ennek ellenére, nyugodtan kiegyenesítette fehér szoknyáját, a tükörbe nézett, és hűvösen kitörölte a könnyeket a szeme sarkából. Csak egy-egy könnycsepp mindkét szemébe. Rámosolygott a tükörképére, és ikerképei elégedetten bólintottak egymásnak.

 

Egy kis sötétfaburkolatú szoba képe tükröződött vissza, a háta mögötti tükör felszínén. Ez egy komor hely volt, egy erős székkel a sarokban, melynek ülőszészét a kor, és a sok használat sötét színűvé varázsolta. Egy ostoba íróasztal, meg a Novíciák Úrnőjének vastag kötete. Közvetlenül Egwene háta mögött, egy keskeny asztal néhány faragást viselt magán, de maga a bőrbetét sokkal figyelemreméltóbb volt. A Novíciák java – és nem kevés Beavatott – hasalt már keresztül rajta, elviselve a büntetést az engedetlenségért. Egwene nagyon is el tudta képzelni, hogy a folymatos könnypatak miatt lett ilyen sötét színű. Sokan a sajátjukat hullatták ott. De ma senki sem. Csak két könnycsepp, de egyik sem hullott alá az arcáról. Nem igaz, hogy nem érzett fájdalmat; egész testét elöntötte a fájdalom elviselhetetlen hulláma. Valójában ezeknek a veréseknek, a megaláztatásokna a szigora vezette oda, hogy egyre nőtt a benne lévő ellenállás a Fehér Torony hatalma ellen. De ahogy egyre gyakoribb volt a verések száma, és ahogy egyre fájdalmasabb volt, Egwene-ben vele együtt nőtt a kínok elviselése is. Odáig még nem jutott, hogy azt elérje, ahogy az Aielek képesek magukhoz ölelni a fájdalmat, de már közel járt hozzá. Az Aielek még a legkegyetlenebb kínzások közepette is csak nevettek. Nos, most ő is elmosolyodott, és felállt. Minden ostorcsapás, amit elszenvedett, minden fájdalom, amit túlélt, győzelem volt. És a győzelem mindig okot adott a boldogságra, és nem számít a büszkeségünk, ha ék közben valaki bőre.

 

Egwene mögött, az asztal mellett állt a Noviciák Úrnője, ez jól látszott a tükörből. Silviana lenézett a kezében tartott bőrszíjra, miközben a homlokát ráncolta. Kortalan, négyszögletes arcán most a zavar kifejeződése látszott; a szíjat úgy tartotta a kezében, mint egy kést, ami megtagadta, hogy vágjon, vagy mint a lámpa, ami megtagadta, hogy égjen. A nő a Vörös Ajah tagja volt, ezt a tényt erősítette meg egyszerű szürke ruháján a szegély, és rojtos kendője a vállán. Magas és zömök volt, fekete haját kontyba tekerve hordta. A legtöbb esetben, Egwene egyenesen a Noviciák Mindenható Úrnőjének találta. Még akkor is, számára nevetségesen kevés büntetést szabott ki. Talán pontosan emiatt. Silviana a kötelességét teljesítette. Csak a Fény a megmondhatója, igen kevés volt az, akire ezt lehetett mondani! Silviana felnézett, és szeme összetalálkozott Egwene tekintetével a tükörben. Gyorsan letette a szíjat, és minden érzelmet letörölt az arcáról. Egwene nyugodtan megfordult. Szokatlan módon,

Silviana felsóhajtott.

 

- Mikor adod már ezt fel, gyermekem? – kérdezte. – Te már elég sokat bizonyítottál, ezt el kell ismernem, de tudnod kell, továbbra is meg foglak büntetni, amig engedetlen leszel. A rendet fenn kell tartani.

 

 Egwene ledermedt. A Novíciák Úrnője ritkán szólt Egwene-hez, kivéve, ha utasította vagy leszidta valamiért. Még mindig zavart lehetett.

 

- A megfelelő rendet, Silviana? – kérdezte Egwene.  – Ahogy másutt is, a Toronyban?

 

Silviana ajka keskeny réssé szűkült. Elfordult, és tett egy bejegyzést a könyvében.

 

- Reggel látni akarlak. Eredj vacsorázni.

 

A reggeli büntetést azért kapná, mert Egwene nem használta a megtisztelő ’Sedai’ címet, és a Novíciák Úrnőjét saját nevén szólította meg. És valószínűleg azért, mert mindketten tudtuk, hogy Egwene kifele mennet nem nem hajolt meg.

 

- Reggel itt leszek – felelte Egwene – de vacsorára késni fogok. Parancsba adták, hogy keressem fel Elaidát ma este, vacsoraidőben. Ez az ülés Silviana-val hosszúra sikeredett, - Egwene egy szabálysértési listával állított be – és nem ért rá enni. A gyomra panaszkodott a kilátásokra.

 

Silviana-án egy rövid érdeklődési hullám látszott. Olyan meglepő?  - És ezt miért nem említetted korábban?

 

- Számított volna bármit is?

 

Silviana nem reagált a kérdésre.  – Majd aztán eszel, ha az Amyrlin-nél jártál. Utasítani fogom a Konyha Úrnőjét, hogy hagynon számodra egy kis ételt. Arra való tekintettel, hogy milyen gyakran Gyógyítassz, gyermek, szükséged van az ételre. Nálam nem fogsz összeesni, mert alultáplált leszel.

 

Szigorú, de tisztességes. Szánalmas, hogy ez az egy, pont a Vörösöket választotta. 

 

- Rendben, - mondta Egwene.

 

- És az evés után – emelte fel Silviana az ujját, - visszajössz, és tiszeletet fogsz mutatni Az Amyrlin Trón felé. Neked ő sosem volt egyszerűen ’Elaida’, gyermekem. Visszafordult a könyvéhez, majd hozzátette: - Különben is, csak a Fény a megmondhatója, milyen bajba kerülhetsz ma este.

 

Amint maga mögött hagyta Egwene a kis szobát – belépett egy széles, szürke kövekkel kirakott folyosóra, melynek padlócsempéje zöld és vörös színben pompázott - az utolsó megjegyzésen járt az esze. Talán mégsem meglepetés volt, amit Silviana mutatott, amikor megtudta, hogy Egwene Elaidanál járt. Inkább rokonszenv. Elaida nem vette jó néven, hogy Egwene szembeszállt vele, és a többiekhez húzott a Toronyban. Ezért volt az, amiért Silviana úgy döntött, visszarendeli őt még egy verésre miután evett? A parancsot Silviana adta, és Egwene-nek ennie kellett, mielőtt visszatért megkapnia a büntetését, bár már Elaidától is hozzátette a magáét. Kis kedvesség, de Egwene hálás volt érte. A folyamatos büntetéseket állandó étkezés nélkül nehéz volt elviselnie. Mialatt töprengett, két Vörös nővér – Katerine és Barasine – tartott felé. Katerine kezében egy sárgaréz csészét tartott. Újabb adag birkanyelvgyökér. Úgy tűnt, Elaida bizonyosságot akart, hogy Egwene az étkezések semmi trükköt nem vet be.  Egwene elvette a poharat, és ellenkezés nélkül magába döntötte az italt, megízlelve a halvány, de mégis jellegzetes ízét, melyet a menta kölcsönzött neki. Egy igazán fejedelmi mozdulattal visszaadta a kupát Katerinnek, de úgy, mintha az asszonnynak nem is volna más választása, mint hogy elfogadja azt. Mintha egy királyi pohárnok lett volna.

 

Egwene nem indult azonnal Elaida szállása felé. A túlságosan is hosszúra nyúlt büntetések, melyek belenyúltak a vacsoraidőbe arra sarkallta, hogy lopjon egy pár percet – nem akart túl korán érkezni, különben még tiszteletet kéne adnia Elaidanak.  Ehelyett a Novíciák Úrnőjének ajtaja előtt Katerinenel és Barasinnel múlatta az időt. Egy bizonyos valaki talán elérné, hogy meglátogassa őt? A távolban nővérek kis csoportjai sétáltak az előszoba zöld és piros csempéjén. Szemeikben titokzatos félelem vegyült, mit azon nyulakéban, akik kimerészkednek a tisztásra, egy kis falatozásra, de közben félnek is az esetlegesen az árnyékban megbújó ragadozóktól.  A nővérek a Toronyban, ezekben a napokban mindig kendőt viseltek, és csoportosan közlekedtek. Néhányan még a Hatalmat is megtartották, mintha attól félnének, lépéseik zaja kihallatszik magából a Fehér Toronyból.

 

- Elégedettek vagytok? - hallotta saját kérdését. Katerinre és Barasinre pillantott, mindkettőjükre, véletlenül épp ők voltak azon csoport tagjai, akik Egwene-t egykor elfogták.

 

- Mi ez, gyermekem? – kérdezte Katherine hűvösen.  - Semmi kérdés, és csak így közvelenül megszólítani egy nővért?

 Ennyire vágysz már arra, hogy még több büntetést kapj?

 

Kimondottan sok piros színt viselt, ruhája ragyogó karmazsinvörös színű volt feketével. Sötét haja lépcsőzetesen hullámzott a hátára. Egwene-t nem hatotta meg a fenyegetés. Ugyan, mi mást tehettek volna még vele?

 

- Tegyük félre most a civakodást egy percre, Katherine – szólalt meg Egwene, miközben egy Sárgákból álló csoportot figyelt, akik sietős léptekkel haladtak el mellettük, amint a két Vöröset meglátták.  – Tegyük félre a hatalom és fenyegetés módszerét is. Tedd félre őket, és figyelj. Büszke vagy erre? A Toronyban több évszádal telt el azóta, mióta az utolsó Vörös Amyrlint megválasztották. Most, hogy végre itt volna az esély, erre a te választott vezetőd ezt műveli a Toronnyal. Nővérek, akik mernek azon nővérek szemébe nézni, akit nem ismernek, nővérek, akik csak csoportosan mernek közlekedni. Az Ajahok úgy viselkednek, mintha háborút vívnának egymással!

 

Katherine szipákolt egyet erre a megjegyzésre, de hórihorgas Barasine habozott, miközben a válla fölött átnézett a mellettük elsiető Sárgák csoportja után, akik végigsiettek a folyosón, és többen villámló tekintettel visszanéztek a két Vörösre.

 

- Ezt nem az Amyrlin okozta – mondta Katherine. - Ez a lázadóid bűne és a bolond árulásuk eredménye!

 

Az én lázadóim? Egwene csak befelé mosolygott ezen.  Szóval, már elfogadod azt, hogy az „enyémek”, s nem pedig egy olyan szegény valaki lennék, aki Elfogadta, hogy becsapták? Kezd alakulni.

 

- Mi voltunk azok, akik letaszították a regnáló Amyrlint? – kérdezte Egwene. – Mi voltunk azok a kik a nővéreket egymás ellen fordították, vagy akik elszúrták azt, hogy felügyeljék az Újjászületett Sárkányt? Talán mi választottuk egy olyan Amyrlint, akit csak a hatalom érdekel, meg hogy magának palotát építessen? Egy olyan nőt, akitől minden nővér tart, mert azon töprengenek, ők lesznek-e a következők, akit megfosztanak a kendőjétől?

 

Katherine nem felelt, mintha rájött volna, nem szabad hitelt adni egy ilyan beavatott szavának. Barasine még mindig a távolban lévő Sárgákat figyelte, szeme tágra nyílt. Aggódott.

 

- Azt hiszem – kezdte Egwene – hogy a Vörösöknek nem védenie kellene Elaidát, hanem éppen ellenkezőleg, a legvadabb kritikusainak kellene lenniük. Elaida öröksége rátok fog szállni. Emlékezzetek erre.

 

Katherine ránézett, a szeme lobbot vetett, és Egwene egy kis lapítást vélt felfedezni benne. Talán túl egyenes volt.

 

 - Ma éjjel felkeresed a Novíciák Úrnőjét, és jelentést teszel, gyermek – válaszolt neki Katherine. – Elmondod, hogy tiszteletlenül viselkedtél a nővérekkel, és magával az Amyrlinnel szemben.

 

Egwene lakatott tett a nyelvére. Minek is erőltetné meg magát, hogy a Vörösöket győzködje?

 

Az öreg faajtó becsattant a háta mögött, amitől Egwene ijedten megugrott, és és áttekintett a válla felett. A faliszőnyegek mindkét oldalon megmozdultak, aztán csönd lett. Egwene nem is jött rá, hogy nyitva hagyta az ajtót, és csak egy rés maradt, ahogy távozott. Siviana mindent hallott volna? De nem volt több ideje a csellengésre.  Úgy túnt, Alviarin nem fog eljönni ma éjjel. Hol lehetett? Mindig jó érzékkel érkezett, épp akkor, amikor Egwene büntetése befejeződött. Egwene megrázta a fejét, majd elindult a folyosón lefelé. A két Vörös követte, most is vele maradtak, követték őt mindenhová, kivéve, ha éppen Egwene tréning gyanánt látogatást tett egy másik Ajah körletébe. Megpróbált úgy viselkedni, mintha a két nővér inkább díszkíséretet adna, mintsem hogy őrként követnék őt. És megpróbált nem tudomást venni sajgó hátsó feléről. Minden jel arra mutatott, Egwene megnyerte a háborúját Elaidával szemben. Korábban, még az ebédnél, Egene meghallotta, amint a noviciák arról a drámai kudarcról pletykálnak, amit Elaida szenvedett el, mert nem voltak képesek Randot fogva tartani. Mindez jó pár hónapja volt, és nem szabadott volna napvilágra kerülnie. És akkor még ott volt az is, hogy az Asha’man-ek, az őket megölni küldött nővérekeket magukhoz kötötték. Erről a küldetésről sem kellett volna tudniuk. Egwene lépéseket tett annak érdekében, hogy ezeket a kudarcokat a Torony lakói sose felejtsék el, mint ahogyan azt sem, hogy Elaida miként bánt el Shemerinnel. Bárhogyan is, a novíciák pletykálkodása csak eljutott az Aes Sedai-ok fülébe. Igen, Egwene győzött. De kezdte elveszíteni a győzelemmel járó elégedettséget. Ki örülne annak, ha az kell látnia, hogy úgy bomlik fel az Aes Sedai-ok szövetsége, mint egy öreg vászon? Ki érezhetné boldognak magát Tar Valonban, minden városok legszebbjében, amit éppen ellep a szemét? Amennyire képes volt megveti Egwene Elaidát, nem tudott nem ujjongani azt látva, mennyire képtelen is ellátni a feladatait a székelő Amyrlin.

 

És most, ma este, személyesen Elaida szemébe kell néznie. Egwene lassan lépdelt a folyosón, ingerelte magát, nehogy tól korán érkezzen meg. Hogyan viselkedjen a vacsoránál? Kilenc napja volt a Toronyban, és ez alatt nem sokat találkozott Elaidával. Meglátogatni a nőt veszélyes volna. Elég, ha csak a haja kissé hosszabb volna, s ezzel megsértve Elaida-t, már mehetne is elszenvednie büntetését. Most mégis, nem tudott nem vigyorogni és megalázkodni. Nem fog fejet hajtani a nő előtt, kivéve, ha saját élete a tét.  Egwene befordult a sarkon, majd rögtön meg is torpant, kis híján felbukott. A folyosó egy kőből készült fallal ért véget, melyen egy fényes csempékből készült falfestmény nyugodott. A festmény, egy ősi Amyrlint ábrázolt, ahogy egy díszes aranytrónuson ült, keze figyelmeztetésképpen nyúlt előre a föld királyai és királynői felé.  Az emléktábla tanulsága szerint, a kép Caraighan Maconart ábrázolta, aki Mosadorinban véget vetett a lázadásnak. Egwene felismerte a képet, e falfestményt látta utoljára a Torony könyvtárában a falon. Igaz, akkor az arcát nem borította véres maszk. Az ereszről lógó holttestek, amiket szintén lefestettek, sem voltak ott korábban.

 

Katherine felzárkózott Egwene mellé, arca sápadt volt. Senki sem szeretett beszélni a Toronyban hirtelen előbukkanó folyosókról és szobákról, melyek időnként helyet cseréltek. Az átalakulások, melyek az ünnepre készültek, arra emlékeztettek, hogy a fennhatóság fölötti kicsinyes veszekedések eltörpültek a világot súlytó szörnyű problémák mögött. Egwene először tapasztalhatta meg, hogy nem csak egy folyosó mozdult meg, de maga az ábrázolás is megváltozott. A Sötét Nagyúr mozgolódott, és a Minta is nagyon remegett. Egwene megmozdult, és elsétált a rossz helyen felbukkanó festménytől. Képtelen volt a problémájára összpontosítani. Elsőként tisztára mostál egy folyosót, és a tettek mezejére léptél.  A feladat adott.  A Fehér Toronynak egységesnek kell maradnia.

 

Sajnos e kitérő, akaratlanul is több időt rabolt el. Egwene vonakodva szedte a lábát; bár nem akart túl korán érkezni, de ugyanakkor elkésni sem szándékozott. A két őrzője viszont siettette, szoknyák suhogtak, ahogy számos folyosókon keresztül visszatáncoltak. Ahogy ők is, Egwene is elkapta pillantásával Alviarint, amint éppen egy sakon fordult be, fejjel lefelé, és lépteit éppen a Novíciák Úrnőjének szobája felé vette. Vagyis ő lesz az, aki kiossza a büntetését. Miért is kellene, hogy siessen? Két újabb sarokkal, és egy hideg repülő kővel, melyet felhasznált, Egwene keresztülvágta magát a Vörös Ajah területén a Toronyban, ugyanis pillanatnyilag ez volt a leggyorsabb út az Amyrlin szállására. A falakon vörös faliszőnyegek lógtak, amiket csak mégjobban kihangsúlyoztak a karmazsincsempék a padlón. A folyosón sétáló nők szinte egységes uniformist viseltek, kendőikkel gondosan bevonták vállaikat és karjukat. Saját Ajahjuk körletében magabiztosnak kellett volna látszaniuk, mégis úgy tűnt, inkább bizonytalanok és gyanakvóak voltak, még a szolgák is, akik miközben tüsténkedtek, mellükön viselték Tar Valon fehér lángját.

 

Egwene átvágott a folyosókon, miközben azt kívánta, bárcsak ne sietne annyira, hogy ne tűnjön úgy, mintha sikerült volna ráijeszteniük. De semmit sem tudott ellene tenni. A Torony központjában több sor lépcsősorral is megküzdött, míg végül elért arra a folyosóra, ami az Amyrlin szállására vezetett. A noviciákkal való munka és tanításuk mellett nem igazán maradt ideje arra, hogy a hamis Amyrlinnal szembeni ellenálláson gondolkozzék. Ez a nő volt az, aki letaszította Siuant, aki megverte Randet, és aki az aes sedai-okat az összeomlás szélére sodorta. Elaidanak tudnia kellett Egwene dühéről, hogy megalázták és megszégyenítették! Neki… Egwene megtorpant Elaida arannyal bevont ajtaja előtt. Nem. Könnyen el tudná képzelni, mi várna rá. Elaida felbőszülten a Torony alatti sötét cellába záratná Egwene-t. Mi haszna lenne ebből? Még nem csaphat össze ezzel a nővel, egyelőre. Ez csak egy pillanatnyi örömöt jelent, amit rögvest egy kudarcérzés követett. De a Fényre, nem fog meghajolni Elaida előtt! Az Amyrlin nem tett ilyet! Vagy… nem. Az Amyrlin azt tette, amit elvártak tőle. Melyik volt fontosabb? A Fehér Torony vagy Egwene büszkesége? Az egyetlen módja, hogy győztesen kerüljön ki a csatából, az volt, hogy Elaida-val elhiteti, hogy ő nyert. Nem. Nem, az egyetlen mód a nyerésre, ha Elaida azt hiszi, nem is volt csata. Vajon meddig képes lakatot tenni a nyelvére, hogy túlélje ezt az éjszakát? Fogalma sem volt. Mindenesetre úgy kell majd itt hagynia a vacsora végeztével Elaida-t, hogy az azt higgye, ő uralta a helyzetet, és sikerült megfélemlítenie. A legjobb módja mindennek az lesz, ha megtart valamennyit a büszkeségéből, és nem szól semmit sem.

Csönd. Ez lesz ma éjszaka a fegyvere. Megacélozva magát Egwene bekopogott.

 

Az első meglepetés akkor érte, amikor egy Aes Sedai nyitot ajtót. Nem Elaida szolgáinak feladata let volna mindez? Egwene nem ismerte fel a nővért, de a kortalan arc nyilvánvalóvá tette mivoltát. Az asszony Szürkék volt, ami a kendőjéről egyértelműen kitűnt, karcsú alakkal, erőteljes mellekkel. Aranyló barna haja háta közepéig ért, szemében üzött kifejezés trónolt, mint akinek az utóbbi időben komoly megterhelést kellett elviselnie. Elaida bent ült. Egwene habozva állt az ajtóban, rápillantott a riválisára, először az óta, mióta Nynaeve-val és Elayne-nel közösen elhagyták a Fehér Tornyot, hogy a Fekete Ajahra vadásszanak, ez a fordulópont, úgy tűnt évszázadokkal ezelőtt történt. Szép és plasztikus, Elaida úgy tűnt, kevésbé volt harapós kedvében ezen a napon. Biztonságban és halvány mosollyal az arcán, olyan volt mintha egy olyan viccen járt volna az esze, amit csak ő értett. A széke beillett egy trónusnak is, amit kifaragtak, bearanyozták, pirosra és fehérre festették. Az asztal mellett egy másik szék állt, feltehetően a névtelen Szürke nővéré. Egwene sosem látogatta még meg az Amyrlint saját lakosztályában ezelőtt, de el tudta képzelni milyen lehetett Siuan kedvenc helye. Egyszerű de nem kopár. Egyszerűen annyi diszítést raktak volna be, ami azt mutatta volna, hogy ez egy fontos ember lakrésze, de mégsem lett volna semmi zavaró benne. Siuan alatt mindennek megvolt a maga funkciója – talán több is egyszerre.  Asztalok, rejtett rekeszekkel. Dupla falak, térképekként felhasználva. Keresztbe tett, olajozott kardok a tűzhely fölött, ha az őrségnek éppen szüksége lett volna rá. Vagy csak, mert különleges volt. Mindezek ellenére Elaida nem csak különböző szobákat épített be a szállásásra; a diszítések is különösen gazdagok voltak. A szoba dekorációja még nem volt teljesen kész – a szóbeszéd szerint minden nap tett valamit hozzá – de ami már ott volt, az igencsak bőséges jelleget mutatott. Vörös színű selyembrokátok lógtak a falakon és a mennyezeten. A Tairen szőnyegre melyen sétáltak, repülő madarakat szőttek, de olyan élethű mintázással, hogy könnyen összetéveszthették volna egy fetménnyel. Vagy egy tucat különböző stílusú és gyártmányú bútor volt szerteszórva a szoba egyes részein, mindegyik gazdagon faragott, és elefáncsonttal berakott darab volt. Emitt egy szőlősor, ott erezettel tervezett gombok, megint máshol tekergőző kígyók. De a leginkább dühítő az volt, amit a vállán viselt, extravagáns stólaként fedve be Elaida vállát. De csak hat csík szerepelt rajta. Nem hét, csak hat! Bár Egwene nem választott még Ajahot magának, ő Zöld szeretett volna lenni. De mindez nem akadályozta meg őt abban, hogy a dühe túláradjon rajta, amikor meglátta, hogy a kék kendőt eltávolították. Nem oszlathat fel egyszerűen egy Ajahot, még ha ő is az Amyrlin Trón! De nem szólt egy szót sem. Ez a találkozó a túlélésről szólt. Egwene a Torony érdekében elviselné a fájdalom szíjait. De Elaida aroganciáját is?

 

 - Meg sem hajolsz? – kérdezte Elaida, amikor Egwene belépett a szobába. – Azt közölték velem, igencsak makacs vagy. Nos, akkor a vacsora után meglátogatod a Novíciák Úrnőjét, és beszámolsz neki az esetről. Mit szólsz hozzá? Egy pestis vagy, mely erre a szerkezetre olyan undorító és romboló betegséget hozott, mint bármely olyan betegség, mely embereket és városokat fertőzött meg az évek alatt. A te -

 

Egwene elfordította tekintetét Elaidáról. És – érezvén, ahogy a szégyen keresztüláramlott a csontjain – lehajtotta a fejét. Elaida nevetett, nyivánvalóvá téve a helyes gesztust.

 

- Őszintén szólva arra számítottam, több bajt okozol. Úgy tűnik, Silviana tudja a kötelességét.  Na igen; én is aggódtam, mivel mostanában túl sokat volt távol a Torornytól, és ez feltűnt. Nos, igen, veled volt elfoglalva. Nem fogok egész éjjel a vacsorára várni.

 

Egwene összeszorította az öklét, de nem szólt semmit. A fal végében lévő tálalóasztalon már ott sorakozott számos ezüsttál, polírozott kupolás fedővel, melyről a meleg miatt lassan alácsepegett a pára.  Egy ezüsttálban levest szolgáltak fel. Az oldalánál, az ajtóhoz közel a Szürke nővér helyezkedett el. A fényre! Az asszony rémült volt. Egwene ritkán látott ilyen kifejezést egy nővéren. Mi történhetett?

 

- Gyere, Meidani – szólt Elaida a Szürkéhez. – Egész éjjel ott fogsz szobrozni? Ülj le! Egwene-ben egy pilanatra megállt az ütő. Meidani? Egyike volt azon küldötteknek, többek között, akiket azért küldött Sheriam, hogy a Fehér Toronyban kémkedjenek! Ahogy Egwene ellenőrizte a tálak tartalmát, a válla fölött rápillantott.

 

Meidani végül talált magának egy kicsi, és kevésbé díszes helyet Elaida oldalán. Vajon mindig ilyen piperéket viselt a Szürke vacsoraidőben? Smaragdok csillogottak a nyakában, tompa zöld ruhája a legdrágább selyemből készült, melyehez egy akkora mell társult, amely egy másik nőn átlagos lett volna, de Meidani karcsú testén bőségesnek látszott.

Beonin azt mondta, figyelmeztette a Szürke nővéreket, hogy Elaida tudja róluk, hogy kémek. Akkor meg miért nem menekült el a Torony elől? Mi kötötte ide? Nos, legalább az asszony arcán lévő rémületnek megvolt az értelme.

 

- Meidani – szólalt meg Eaida, egy kupa bort kortyolgatva – elég sápadt vagy. Napozol te eleget?

 

- Eléggé sok időt töltök a történelmi feljegyzések mellett, Eaida – felelte Meidan színtelen hangon. –Elfelejtette?

 

- Ah, igaz is – mondta Elaida tűnődve. – Jó lesz végre megtudni, hogyan is kezelték mindezt az árulók a múlt folyamán. A lefejezés túl egyszerű és könnyű büntetés volna részemről. Azoknak, akik megosztották a Tornyunkat, akik kérkedtek az áttálásukkal, egy nagyon különleges jutalomat tartogatok. Nos, akkor csak folytasd a kutatást.

 

Meidani leült, kezét az ölébe ejtette. Az Aes Sedai-okat kivéve, bárki más már a szemöldökéről törölte volna az izzadásgcseppeket. Egwene keze megszorult a merőkanálon, mellyel az ezüstberakásos levesestálban kavargatta a levest. Elaida tudta. Tudta, hogy Meidani kém volt, és mégis folyamatosan vacsorázni hívta a nőt. Játszott vele. 

 

- Siess már, te lány – csattant rá Elaida.

 

Egwene leemelte a fedőt, ujjait melegítette a fogantyú, ahogy a kis asztalhoz sétált. Teletöltötte a tányérokat barnás színű erőlevessel, amiben Királynő koronája gombák úszkáltak. Annyira meg volt borsozva, hogy bármilyen egyéb íz elveszett volna benne. Fűszerek nélkül sok étel ment volna tönkre, és a leves is ehetetlen lett volna. Egwene gépiesen dolgozott, mint egy kerék, ami az ökrök mögött gurul. Nem kellett döntenie; sem válaszolnia. Csak tette a dolgát. Precizen a tálakba merte a levest, majd kenyereskosárért indult, és egy darab – nem túl kérges – szeletet tett bele a kitett  kicsiny porcelán csészébe. Visszafordult egy-egy darab, kör alakú vajért mindkettőjük számára, melyet késével gyors, de mégis precíz mozdulatottal nagyobb téglalapokra vágott. Senkire nem költenének sokáig, ha egy fogadós lánya nem tudná az étkeket megfelelően feltálalni. Ráadásul, ahogy dolgozott, a saját levében főtt. Minden egyes lépés maga volt a fájdalom, és nem csak azért, mert még mindig fájt a feneke. A fizikai fájdalom furcsa, de most mellékes volt. A fájdalom csak másodlagos volt, hogy nem szólaljon meg, a fájdalom miatt nem engedhette meg magának, hogy szemtől-szembe kerüljön ezzel a szörnyű asszonnyal, aki annyira arrogáns, és fejedelmi. Ahogy két nő nekiállt a levesnek – erőteljesen nem figyelve arra, hogy mennyire zsizsikes a kenyér – Egwene visszatért a szoba fala mellé, és megállt, kezét merev tartásban maga előtt tartva. Elaida rápillantott, és rámosolygott, amint észrevette a látszólagos behódolás újabb kifejezését. Valójában Egwene nem mert megmozdulni, mert attól félt, minden egyéb tevékenység azonnal véget vetne a nyugalom álarcának, és nekiesne Elaida arcának. A Fényre, de kemény volt!

 

- Miről beszélnek a Toronyban Meidani? – kérdezte Elaida, miközben kenyerét a levesbe merítette.

 

 Én… nem sok időm volt hallgatózni….

 

Elaida előrehajolt.   – Oh, azért biztosan tudsz valamit. Vannak füleid, és még a Szürkéknek is kell egy kis pletyka. Mit a vélemyényük a lázadókról?

 

Meidani elsápadt.  - Én… én…

 

- Hmmm – felelte Elaida. – Amikor novíciák voltunk, nem emlékszem arra, hogy ennyire lassú gondolkodású lettél volna, Meidani. Nem nyűgöztél le az utóbbi hetekben; már azon kezdtem gondolkodni, miért is kaphattál kendőt ezektől. Talán sosem volt ez számodra elsődleges kérdés.

 

Meidani szeme elkerekedett.

 

Elaida rámosolygott. – Óh, csak vicceltem veled, gyermekem. Egyél csak tovább. Csak ugratta! Viccet csinált abból, hogy lopta meg egyik társát, megalázva őt annyira, hogy az elhagyta a Tornyot. A Fényre! Mi történt Elaida-val? Már korábban is találkozott ezzel a nővel, és Elaida számára egy szigorú, de nem zsarnoki asszonynak tűnt. A hatalom megváltoztatja az embereket. Elaida mindezt úgy élte meg, mint egy jogosnak vélt mámoros érzelmi gyönyört, mely kegyetlenséggel párosult, holott az Amyrlin Trónra éppen a komoly és ünnepélyes kifejezés volt jellemző.

 

Meidani felnézett. - Én … hallottam, hogy a nővérek a Seanchanok miatt aggódnak. Elaida, levesét szürcsölve közömbösen intett a kezével. – Bah. Túl távol vannak, hogy veszélyesek legyenek ránk. Kíváncsi vagyok, titokban segítik-e az Újjászületett Sákányt. Bárhogy is, a szóbeszédek javarészt túlzóak. Elaida Egwenere nézett. – Igazán kitűnően szorakozom azon, hogy néhányan bármit elhisznek, amit hallanak.

 

Egwene képtelen volt megszólani. Kis híján megköszörülte a torkát. Nem tudom, hogyan reagálna Elaida ezekre az „eltúlzott” hírekre, ha egy hűvös a’dam csattana azon az idióta nyakán? Egwene néha még érezte a saját bőrén a perecet, szinte viszketett, és képtelen volt megmozdulni. Néha úgy érezte, valami korlátozta volna a szabad mozgásban, mintha elzárták volna, egy lánccal, amely egy, a falon lógó fém karikához kapcsolódott. Tudta, hogy ez csak egy álom, és hogy profetikus. A Seanchanok csapást tudnának mérni a Fehér Toronyra. Nyilvánvalóan Elaida hagyta jóvá, hogy figyelmeztetssék.

 

- Nem, - válaszolt Elaida, miközben Egwene felé intett, hogy cserélje ki a merőkanalat egy másikra. – Ezek a  Seanchanok nem jelentenek gondot. Az igazi veszély, az engedelmesség teljes hiánya, amit az Aes Sedai elkövethet. Mit kell tennem ahhoz, hogy véget vessek a bolond beszédeknek a hidaknál? Mennyi nővérnek kell még vezekelnie azért, hogy végre elismerjék a hatalmamat? Ültében megveregette kanalával a levesescsészéjét. Egwene, a tálalóasztalnál felkapta a levesetálat, és kivette a merőkanalat az ezüst tartójából.

 

- Igen, - tűnődött tovább – ha a nővérek engedelmesek voltak, akkor a Torony nem lenne megosztott. Ezek a lázadók inkább engedelmeskedtek volna, de inkább elfutottak, mint egy csapat ostoba, megrettent madárraj. Ha engedelmeskedtek volna, akkor az Újjászületett Sárkány a mi kezünkben lenne, és azokkal a szörnyű emberekkkel a „Fekete Toronyban edzenek, már rég megegyeztünk volna. Mit szólsz ehhez, Meidani?

 

- Én… az engedelmesség bizonyára nagyon fontos, Elaida.

 

Elaida megrázta a fejét, míg Egwene levest mert a tányérjába. – Bárki bevallaná ezt, Meidani. Én azt kérdeztem, mit kellene tennem? Szerencsére, már van is egy ötletem. Ez nem érint téged, milyen különös is, hogy a Három Eskü nem tartalmazza a Fehér Torony iránti engedelmességet. A nővérek nem hazudhatnak, nem készíthetnek más embereknek fegyvert, hogy megöljenek másokat, és nem használhatják az Egyetlen Hatalmat fegyverként, kivéve mások, vagy maguk védelmében. Ezek az eskük mindig is túl lazák voltak számomra. Miért nem esküdnek fel az Amyrlinre? Ha ez az egyszerű ígéret mindegyikünk része volt, mennyi fájdalmat és nehézséget kerülhettünk volna el? Talán felülvizsgálhatjuk ezt is. Egwene nyugodtan állt. Maga sem értette az eskük fontosságát. Úgy hitte, sok Novícia és Beavatott is kétségbe vonta már hasznosságukat. De neki is, mint minden Aes Sedai-nak, meg kellett tanulnia mindezt. A Három Eskü tette őket azzá, amik voltak, Aes Sedai-okká. Ők voltak, akik megőrizték mindazt, amit az Aes Sedai-ok a világ jobbításának érdekében tettek, de többet is, menedék volt ez a vádak elől. Megváltoztatni ezeket … példátlan katasztrófa volna. Elaida tudta ezt. A hamis Amyrlin viszafordult a leveséhez, mosolygott magában, kétség sem férhetett ahhoz, a negyedik Esküvel engedelmességre lehet kényszeríteni. Hát nem látja, hogy ez a tett, aláásná magát a Tornyot is? Ezzel az Amyrlint, a vezetőt, egyszerű zsarnokká változtatná! Egwene dühe úgy forrt legbelül, mint a forró leves a kezében. Ez a nő, ez a teremtmény! Minden probléma gyökere ő volt a Fehér Toronyban, ő okozta a megosztottságot a lázadók és a lojalisták között. Ő fogatta el Randot, és győzte le őt. Egy katasztrófa volt!

 

Egwene egész testében remegett. A másik pillanatban megtört volna, és mindent bevallott volna Elaidának.  Olyan nyers szabadsággal tört elő belőle, hogy alig tudott uralkodni magán. Nem!  Gondolta. Tedd csak meg, és elveszíted a csatád. És ő, erre azt tette, amit ebben a helyzetben tehetett, hogy lehűtse magát. Leborította a levest a padlóra. Barnás színű finom folyadék permetezte be a vörös - zöld és sárga szőnyeget, a rajta szálló madarakkal együtt. Elaida átkozódott, felugrott, és igyekezett távolodni a kiömlött levestől. Ruháján egyetlen folt sem látszott, szégyenére. Egwene nagy nyugalommal kivett egy törlőruhát az asztalról, és nekiállt felitatni a maradékot.

 

- Ügyetlen idióta! – csattant fel Elaida.

 

- Sajnálom, - felelte Egwene – bárcsak meg nem történtté tehetném. És megtette. Azt szerette volna, ha ez az este zavartalanul telik el. Azt szerette volna, ha Elaida képes uralkodni magán; ha a Torony nem még mindig egységes lenne. Azt szerette volna, ha nem kellett volna szándékosan kiborítania a levest.  De megtette. És most, nem tehetett mást, letérdelt, és takarított.

 

Elaida hadarni kezdett, miközben mutogatott. – Ez a szőnyeg, értékesebb volt, mint a te egész falud, te vad! Meidani, segíts neki. A Szürke nem tett semmilyen kifogást. Nekilódult, és felkapott egy hűvös vízzel teli vödröt, amiben korábban pár üveg bort hűtöttek, majd vissaztért hogy Egwennek segítsen.

 

Elaida átvágott a szobán a túlsó ajtó irányába, és szolgákért küldetett.

 

- Küldjön engem – suttogta oda Meidani-nak. Ahogy az letérdelt mellé, hogy segítsen a takarításban.

 

- Hogy?

 

- Küldjön engem, hogy megszerezzem az információkat, - szólalt meg Egwene halkan, hátrapillantva Elaidára, akinek hátat fordított. – Beszélnünk kell.

 

Egwene szerette volna elkerülni a Saildari kémeket, mind amellett hagyta volna Beonint, mint hírvivőt cselekedni. De neki túl sok kérdése volt. Meidani miért maradt a Toronyban? Mi terveztek a kémek? A többiek, akikek Elaida elfogott, hasonló sorsa jutott, mint Meidani? Meidani Elaida-ra nézett, majd vissza Egwene-re.

 

- Bár lehet, hogy nem úgy tűnik, de én még mindig Aes Sedai vagyok, te lány. Te nem perancsolhatsz nekem.

 

- Az Amyrlined vagyok, Meidani, - felelte nyugodtan Egwene, miközben a törölközőből kicsavart levest egy korsóba tette. Jobb, ha ezt észben tartod. Hacsak nem akarod a Három Esküt lecserélve Elaidának örök hűséget fogadni.

 

Meidani rápillantott, majd összerándult, ahogy Elaida harsány hangon a szolgáit hívta. A szegény asszony nyilvánvalóan nehéz időszakon van túl. Egwene a válára tette a kezét. – Elaida lehet törvénytelen, Meidani. A Torony újra egységes lesz.

Megértem a történteket, de bátornak kell maradnunk. Nekem kell menni.

 

Meidani ránézett, mialatt Egwene-t tanulmányozta.  - Hogy… fognál hozzá? Azt mondják, három - négynaponta vernek meg, és hogy meg kell, hogy Gyógyítsanak, hogy újra kezdhessék. Hogy bírod ezt?

 

- Elviselem, mert muszály – engedte le a kezét Egwene. – Mint ahogy mindent, amit tenni kell. A szolgálatod Elaida mellett, hogy őt figyeld, úgy látom nagyon bonyolult, de tudom, hogy a munkádat észreveszik és értékelik. Egwene valójában nem tudta, ha Meidanit valójában azért küldték, hogy kémkedjen Elaida után, de mindig jobb volt egy nőnek, ha úgy hiszi, jó ügy érdekében szenvedhet. Úgy tűnt, helyes dolgokat mondott, mert Meidani felegyenesedett, és bólintott. – Köszönöm.

 

Elaida visszatért, három szolgája kíséretében.

 

- Küldj engem – parancsolta Egwene Meidaninak újra, hangja suttogásba fulladt. – Azon kevesek egyike vagyok a Toronyban, akinek jó ürügye van arra, hogy a különböző Ajahok lakrészei között mozoghat. Segíthetek meggyógyítani azt, ami eltörött, de segítened kell.

 

Meidani habozott, majd bólintott. – Rendben.

 

-Te! – csattant fel Elaida, miközben Egwene felé lépett. – Kifelé! Azt akarom, hogy jelentsd Silviananak, hogy szíjjazzon meg, de úgy, ahogy még soha nőt azelőtt. Azt akarom, hogy büntessen meg téged, majd Gyógyítson meg, és kezdje előről. Takarodj!

 

Egwene álldogált, majd átadta a törölközőjét az egyik szolgának. Majd a kijárat felé indult.

 

- És ne hidd, hogy az ügyetlenséged majd felment, hogy kibújj a kötelezettséged alól – folytatta Elaida a háta mögött. Vissza fogsz térni, hogy újra szolgálj engem, egy más alkalommal. És ha csak egy újabb cseppet is kiöntessz megint, egy ablaktalan cellába zárlak egy hétre, amin nem lesz ajtó, vagy éppen világítás. Felfogtad?

 

Egwene elhagyta a szobát. Viselkedett ez a nő valahai is igazi Aes Sedai-ként, aki kordában tudja tartani érzelmeit? És mégis, Egwene volt az, aki nem bírt magával. Nem szabadott volna eljutnia egy olyan pontra, hogy hagyja magát provokálni, és emiatt a levest a földre borítsa. Alábecsülte Elaida-t, hogy milyen dühítő tud lenni, de ez nem történhet meg újra.

A sétával lenyugtatta magát, miközben egyenletesen ki és belélegzett. A harag nem tett jót neki. Nem lehetsz dühös pusztán a menyétre, aki beoson a tyúkolba, és megeszi a tyúkjaidat. Csapdát állítassz, és ártalmatlanítod az állatot. A düh nem vezet sehová. A keze, még mindig enyhén szaglott a leves és bors elegyétől, ahogy lefelé sétált a Torony alsó szintje felé, a novíciák étkezdéjébe, ami a fő konyha mellett volt. Egwene maga is dolgozott azokban a konyhákban, az utolsó kilcenc napja alatt; minden újonctól megkövetelték, hogy valamiféle házimunkát elvégezzen. A hely illata, - faszén és füst, fortyogó levesek és éles nyers szappanok – nagyon ismerős volt számára. A szagok ismerősek voltak, olyanok, mint apja kocsmájának konyhájában, a Folyóközben volna.  A fehér fallal körülvett szoba üres volt, az asztalok felügyelet nélkül álltak, bár volt egy tálca, amit egy fedővel borítottak le, hogy bent tartsa a meleget. A párnája ott volt, menedékként, amit az újjoncok hagytak számára, hogy enyhítse a pad keménységét. Egwene odasétált, de figyelemre sem méltatta a párnát, mint mindig, igaz hálás volt a gesztusért. Leült, és levette a fedőt a húsról. Sajnos, amit talált, az ugyanaz a barnás lé volt, egy tányérral. Nyoma sem volt húsnak, hosszú vagy rövid mártással, se vajas zöldbabnak, az mind Elaida lakomájához készült. Mégis, ez volt az étele, és Egwene hálás volt érte. Elaida nem adta parancsba a büntetést, így Silviana parancsa, hogy egyen, elsőbbséget élvezett. Vagy legalábbis volt egy jó érve, ami megvédte őt. Szóval, csendben evett. A leves valóban fűszeres volt, megízlelve kissé sok volt benne a bors, de nem bánta. Mindettől függetlenül egész jó volt. Volt számára néhány szelet kenyér, bár neki már csak a vekni végei jutottak. Mindent egybevéve, nem volt ez egy rossz eledel valakinek, aki azt hitte, semmit sem fog kapni. Egwene míg evett, nézelődött, és hallgatta a szomszéd szobában tüsténkedő Larast, és a kuktákat, amint éppen fazekakat döngetnek, és maga is meglepődött, milyen nyugodt volt. Megváltozott; valami más lett belőle. Elaidat figyelve végül is szembekerült a nővel, aki ezekbena hónapokban a vetélytársa volt, arra késztetve magát, hogy mindezt új megvilágításba helyezze. Elképzelte, ahogy Elaida-t tönkreteszi, és az irányítást, magából a Fehér Toronyból fogja véghezvinni. De most ráébredt, nem is kell, hogy tönkretegye őt. Ez a nő képes lesz saját magát tönkretenni. Miért is ne, Eegwene le tudta volna festeni az Ülnökök és az Ajahok fejeinek reakcióját, amint Elaida bejeletni miképpen változtatja meg a Három Esküt! Elaida végül elbukik, akár Egwene segítsége nélkül is. Egwene kötelessége, mint Amyrlin, nem az volt, hogy mindezt siettesse – de azt, amit tett, azért tette, hogy a Torony lakóit képes legyen egybe tartani. A további törés szóba se jöhetett. Kötelessége, hogy visszatatrtsa a káoszt és a pusztítást, ami fenyegette őket és a Toronyot is. Miután befejezte a levest, az utolsó darab kenyérrel kitörölte a maradékokat a tálból, és rájött, képes erőt adni a Toronyban lévő nővéreknek. Az idő viszont egyre fogyott. Hogy boldogult Rand eddig vezetés nélkül a világban? Mikor fogják a Seanchanok megtámadni Északot? Átvágnak Andoron, hogy elérjék Tar Valont, és ez milyen következményekkel járna? Biztos volt abban, hogy a támadás előtt a Torony újra egységes lesz, de nem volt vesztegetni való ideje.

 

Egwene elvitte a tálat a megfelelő konyhába, elmosogatott, ezáltal kivívott egy elégedett bólíntást az izmos és testes Konyha Úrnőjétől. Mjd Egwene nekiállt, és elindult felkeresni Silviana dolgozószobáját. Szüksége volt, hogy gyorsan végezzen, feltett szándéka volt, hogy ma még felkeresi Leane-t, ahogy mindig is tette.

 

Egwene kopogott, majd belépve Silviánát az íróasztalánál találta, amint éppen egy vastag kötetet lapozgatott, két ezüstlámpa fényénél. Ahogy belépett, Silviana egy kis piros ceruzával megjelölte, ahol tartott, majd becsukta a könyvet. A könyv borítóján a Meditációk a Gyújtós lángjánál, volt olvasható, mely történet számtalan Amyrlin felemelkedéséről szólt.

Érdekes. Egwene leült az asztal előtti székre, - nem törődve az a fenekébe azonnal belenyilaló éles fájdalommal – és nyugodtan beszélni kezdett az éjszakai eseményekről, kihagyva azt a részletet, amiben ő szándékosan a földre verte a leveses edényt. Azért azt elmondta, azért ejtette le, miután Elaida arról beszélt, hogyan fogja megváltoztatni a  Három Esküt.

Silviana nagyon elmélyülten gondolkodott ennél a résznél.

 

- Nos, - szólalt meg az asszony, majd felállt, előhozva az ostort – az Amyrlin szólt.

 

- Így van – Felelte Egwene, majd felállt, és hasra feküdt az asztalon, és felhúzta a szoknyáját felkészült a verésre.

 

Silviana hezitált egy kicsit, elkezdte szíjjazni. Furcsa, de Egwene nem érzett vágyat arra, hogy kiabáljon. Természetesen fájt, de ő képtelen volt sikítani. Mennyire nevetséges volt a büntetés! Emlékezett a fájdalmára, amit akkor látott, amikor a nővérek szemében a folyosókon csak félelmet, gyanút és bizalmatlanságot vett észre. Emlékezett annak a gyötrelemnek a pillanatára, mikor Elaidát szolgálta, s tartania kellett a nyelvét. És arra a nyílt horrorra, mely abból a gondolatból táplálkozott, mely szerint a Torony meghajol egy ilyen eskünek, melyet egy zsarnok rendelt el. Emlékezett szegény Meidani szánalmas létéről. Egy nővér sem lenne képes ezt az utat végigjárni. A bebörtönzés egy dolog. De megalázni és megverni egy nőt, játékszernek tekinteni, s eljöjjön csak azért, hogy megbüntessék? Kibírhatatlan volt. Minden egyes dolog Egwene belsőjébe mart, a fájdalom késként járta a mellkasát átdöfve a szívét. És ahogy a tortúra folytatódott, rájött, ez a fájdalom, amit neki okoztak, össze sem hasonlítható azzal a lelkét gyötrő fájdalommal, amit észrevett akkor, amikor az látta hogy szenved a Torony Elaida keze alatt. A kettőt összahasonlítva a verés nevetséges volt. Erre elkezdett nevetni. Nem volt erőltetett. Nem volt dacos. A nevetés egyszerűen a hihetetlenség kinyilvánítása volt. Hitetlenség. Hogy képzelheti bárki is, hogyha őt megverik, azzal elérhetnek bármit is? Ez nevetséges volt.

 

A verés abbamaradt. Egwene megfordult. Nyilván nem lehet még itt a vége! Silviana, a nyugtalanság tekintetével nézett le rá.

 

- Gyermek? – szólalt meg. – Minden rendben?

 

- Tökéletesen.

 

- Te… biztos vagy ebben? Min jár az eszed?

 

Arra gondolt, hogy az ütlegek hatására sikerült megtörnie, jött rá Egwene. Megver, és én csak nevetek rajta.

 

 - Minden rendben a gondolatai körül – felelte Egwene. Nem azért nevetek, mert megtörtem, Siviana. Azért nevetek, mert ez annyira abszurd.

 

A nő tekintete elsötétült.

 

- Hát nem érted? – kérdezte Egwene. Nem érzed a fájdalmat? A figyelem agóniáját, ahogy a Torony összeomlik körülötted? Mi ez ahhoz képest?

 

Silviana nem válaszolt. Megértem, gondolta Egwene. Nem fogta fel, mit tettek az Aielek. Felteszem ez sokkal keményebb volt, és ez volt az, amit megtanítottak számomra, hogy kinevessem a fájdalmat. De ez nem csak a keménységről szól. Nem az erő, ami nevetésre bír. A ráébredés. Engedni, hogy a Torony elbukjon, engedni, hogy az Aes Sedai-ok elbukjanak – a fájdalom, ez az, ami végezne vele. De ő képes ezt megállítni, mert ő volt az Amyrlin Trón.

 

- Nem utasíthatom el, hogy megbüntesselek – mondta Silviana. – Te fogadtad el.

 

- Ez így van – szólt Egwene. – De kérem, frissítse fel az emlékezetem. Mit mondott Shemerin? Miért fosztotta meg Elaida a kendőjétől?

 

- Mert Shemerin elfogadta – válaszolta Silviana. Úgy vette, mintha tényleg elvesztette volna a kendőt. Nem küzdött érte.

 

- Én nem fogom elkövetni ezt a hibát, Silviana. Elaida azt mond, amit akar. De nem tud engem megváltoztatni, vagyok aki vagyok, vagy bárki közülünk.  Ha meg is próbálja változtatni a Három Esküt, lesznek, akik ellenálnak majd, akik tudják, mi a helyes. És, ha most megütsz, tudd, hogy az Amyrlin Trónt ütöd meg, és hogy hogy elég vicces legyen, nevess te is velünk.

 

A büntetés folytatódott, és Egwene magához ölelte a fájdalmat, magába nézett, és úgy ítélte meg, hogy mindez jelentéktelen, és alig várta hogy végre befejeződjék. Még sok minden várt rá.

 

 

 

 

 

                                                        Harmadik fejezet

                                                       ---------------------------

 

                                                        A Becsület útjai

 

Aviendha, a lándzsa-nővéreivel és néhány Igazvérű felderítővel egy kis füves domb tetején guggolt, és végignézett a menekülteken. Sajnálatot érzett a Domani vízföldiek iránt, a mocskos arcukkal, amik legalább egy hónapja nem láttak izzasztósátrat, a lesoványodott gyerekeket, akik túl éhesek voltak, hogy sírjanak. Egy szomorú öszvér húzott egy megrakott szekeret 100 erőlködő ember között; amit nem tudtak felrakni fel a kocsira, magukkal cipelték. Egyik sem volt túl sok. Egy északkeleti ösvényt követtek, ami még útnak sem volt nevezhető. Talán azért, mert arrafelé egy falu lehetett. Talán éppen a part menti földek miatti bizonytalan lét elől menekültek. Néhány facsoport kivételével előttük sima volt a táj. A menekültek nem vették észre Aviendhát és társait, pedig közel százlépésnyire haladtak el tőlük.  Sosem értette, a vízföldiek hogy lehetnek ennyire vakok. Minden furcsaságot képesek megjegyezni a horizonton, miközben másra nem figyelnek? Nem látják, hogy egy olyan hegytető mellett visz el az útjuk, amely kínálja magát arra, hogy egy kém mindent felderíthessen? Még csak egy felderítő csapatot sem küldtek, hogy biztosítsák maguk előtt a dombot, mielőtt megközelítenék. Nem is érdekli őket?

Aviendha megremegett. Hogy is nem érdekelnének a szemek, a szemek, amik téged nézhetnek, amik akár tartozhatnak egy férfihoz, de akár egy Hajadonhoz is, aki lándzsát visel?  Annyira mohón akarnak felébredni az álomból? Aviendha nem félt a haláltól, de nagy különbség volt abban, hogy magadhoz öleled a halált, vagy vágysz rá.

Városok – gondolta, ez a probléma gyökere. Városok, amik büdösek, rothadó helyekkel, mint az olyan sebek, amik sosem gyógyulnak. Voltak persze jobbak is – Elayne csodálatos munkát végzett Caemlyn-ben - de a legjobb, amit tett, hogy sok embert gyűjtött össze és tanított egy helyen, kényelmes ottlétet biztosítva. Ha azokat a menekülteket hozzászoktatták ahhoz, hogy utazzanak, és megtanulták a lábukat használni, ahelyett, hogy lovagolnának, mint ahogy azt a legtöbb vízföldi teszi, akkor nem lenne olyan bonyolult elhagyni a városaikat.  Az Aielek között a mesteremberek is megtanulták megvédeni magukat, a gyermekek képesek voltak túlélni a senki földjén, akár több napot is, és a kovácsok is képesek voltak nagy távolságot, gyorsan megtenni. Képesek voltak, akár egy órán belül menetkészen állni, és magukkal cipelni mindent, amire csak szükségük volt. A vízföldiek kétségtelenül furcsák voltak. És mégis, szánalmat érzett irántuk. Az érzelem meglepte őt. Nem volt kegyetlen, de a kötelessége más oldalra szólította, Rand al’Thor mellé. Miért érezne bármit is azon vízföldiek iránt, akiket nem is ismert. De mióta eltöltött már egy kis időt vérnővére, Elayne Trakand mellett, arra a megállapításra jutott, hogy nem minden vízföldi puhány, és gyenge. Csak a legtöbbjük. Voltak, akik nem voltak képesek gondoskodni magukról.

A menekülteket figyelve, Aviendha megpróbálta Elayne szemén keresztül nézni őket, de még mindig küzdött azzal, hogy megértse Elayne vezetési módszerét. Nem volt egyszerű egy csoport Hajadont rajtaütésre vezetni, - egyszerre volt ösztönös és hatékony.  Elayne nem tekintene rájuk úgy, mint rejtett veszélyforrásra, vagy elrejtett katonákra. Elayne felelősséget érezne irántuk, még ha nem is a saját népe volna. Módot találna arra, hogy élelmet küldjenek nekik, még akár a saját csapatait is felhasználná, hogy egy biztonságos területet biztosítson számukra otthonként – amiből aztán persze igényt tartana magának egy darabot. Korábban, Aviendha a klánfőnökökre és a házúrnőkre hagyta volna ezeket a gondokat. De mivel, már nem Hajadon többé, ezt el is fogadta. Már más tető alatt éli az életét. Szégyellte, hogy oly sokáig ellenállt a változásnak. De számára mégis volt egy probléma. Milyen becsületet lesz számára elérhető? Többé már nem Hajadon, de még nem Tudós Asszony. Az egész azonossága a lándzsához volt kötve, az éne, amit az acélba kovácsoltak, olyan biztos volt, mint a szén, ez tette erőssé őket.

Gyermekként úgy nőtt fel, hogy biztosan Far Dareis Mai lesz. És valóban, csatlakozott a Hajadonokhoz, amint tehette. Büszke volt az életére, és lándzsa-nővéreire. Szolgálta klánját, addig a napig, míg a dárda kihull majd kezéből, vére utolsó cseppje vízzé lesz, a kiszáradt Háromszoros Földön. Ez itt nem a Háromszoros Föld volt, és hallott pár algai’d’siswai-t arról beszélni, visszatérnek –e valaha is oda. Az életük megváltozott. Nem bízott a változásokban. Az nem egyszerűen foltos vagy leölt – sokkal csendesebb volt, min bármilyen felderítő, és halálosabb minden orgyilkosnál. Képes lesz megtanulni Elayne útján járni, hogy úgy gondolkozzék, mint egy főnök. Akkor majd becsületet is szerezhet életében. Valahogy.

- Nem jelentenek fenyegetést – suttogta Hetim, aki az Igazvérekkel guggolt a Hajadonok másik oldalán.

Rhuarc figyelmesen szemlélte a menekülteket.   – Halotti menet – szólalt meg a Taardad klánfőnök – és az emberek véletlenszerűen elhullnak majd a Szemfényvesztő gonoszságának, vérük fertőzött, mint egy rossz kút vize. Ezek a szerencsétlenek talán éppen a háború pusztításai elől menekülnek. Vagy éppen más okból. Tartsunk távolságot.

Aviendha, az egyre távolodó menekültek vonalát figyelte. Nem értett egyet Rhuarc-cal, itt nincsenek szellemek vagy szörnyek. Volt itt valami… rossz körülöttük. Volt egy rossz érzése, hogy mégis megtámadják. Mégis, Rhuarc bölcsen döntött. Az ember a Háromszoros Földön megtanulta, hogy akár egy kis gally is ölni képes.

Az Aielek csoportja lesiklott a dombtetőről, és nekivágott a barna-füves síkságnak. Bár már hónapokat töltött a vízföldön, Aviendha még mindig furcsának találta a tájat. A fák itt magasak és dús-lombozatúak voltak, rengeteg rüggyel. Amikor az Aielek átvágtak a tavaszi sárga fövenyen, át a télen lehullott levelek között, annyira vizesnek tűntek, hogy már várta, hogy a talpai alatt széttörnek a levelek. A vízföldiektől megtudta, hogy az idei tavasz természetellenesen lassú felmelegedést hozott, de nem volt termékenyebb időszak, mint a saját szülőföldjén. A Háromszoros Földön ezt a rétet – dombokkal, amik megfigyelőpontokat és menedéket is nyújtottak, - azonnal használatba vették volna, és elkezdtek volna gazdálkodni rajta. Itt, ez csak egy, a több ezer érintetlen földdarabka közül. A hiba ismét a városokban keresendő. A legközelebbi is túl távol volt ahhoz, hogy ez egy megfelelő hely legyen egy jól működő vízföldi-tanyának. A nyolc Aiel gyorsan átvágott a füvön, miközben domboldalak között haladtak át, gyorsan és észrevétlenül. A lovakat nem lehet összehasonlítani az emberi lábbal, az ő mennydörgő vágtatásukkal. Szörnyű állatok – hogyan képesek őket meglovagolni? Érthetetlen. Aviendha képes volt megérteni, hogy gondolkodnak a királynők, vagy egy főnök, de azt is tudta, sosem lesz képes teljesen megérteni a vízföldeket. Túlságosan is furcsák voltak. Még Rand al’Thor is. Főleg ő. Mosolygott, miközben a komoly szemeire gondolt.

Eszébe jutott az illata, - vízföldi szappan, mely kissé olajos illatú volt, összekeveredett azzal a különös földi pézsmával, ami a sajátja volt. Feleségül akart menni hozzá. Olyan eltökélt volt, mint Elayne ebben a tekintetben – most, hogy vérnővérekké lettek, mindketten hozzámehettek, szabály szerint. Csakhogy, hogyan tudna bárkihez feleségül menni, most?  A becsülete a lándzsához volt kötve, de Rand al’Thor most a derekára kötve viselte, egy övcsatba kovácsolva, amit saját kezűleg készített. Egyszer fel is ajánlotta, hogy elveszi. Egy férfi! Házasságot ajánlott fel! Még egy furcsa vízföldi szokás. Figyelmen kívül hagyva azt a furcsaságot – eltekintve attól, hogy Elayne-t ezzel vérig sértette – Aviendha sosem fogadná el Rand al’Thort férjeként. Képtelen megérteni, hogy egy nőnek a házasságba becsületet kell hoznia? Milyen ajánlatot tehetne neki? Vagy mennyen úgy hozzá, hogy ő a gyengébb? Azzal még jobban megalázná magát! Nem akarta megérteni. Nem hitte őt kegyetlennek, csak nehézfejűnek. Elmegy majd hozzá, ha felkészült, és mennyasszonyi koszorút helyez a lába elé. De addig nem, míg rá nem jön, kicsoda is valójában.

A ji’e’toh útjai bonyolultak voltak. Aviendha tudta hogy szerezhet becsületet egy hajadon, de Tudós Asszonyként egészen más teremtés volt. Azt hitte, ezzel nyert egy kis elismerést a szemükben. Először is, lehetővé tették számára, hogy eltöltsön egy kis időt, a vér-nővérével Caemlyn-ben. Majd hirtelen, Dorindha és Nadere megérkeztek, és közölték Aviendha-val, hogy a képzését teljesen elhanyagolja. Megragadták, mint egy gyereket, mint aki titokban kihallgatott valamit az izzasztósátorból, majd elráncigálták, hogy csatlakozhasson klánjához, akik elhagyták Arad Doman. És most…most a Tudós Asszonyok is kevesebb tiszteletet mutatnak feléje, mint azelőtt!  Azt mondták, nem tanítják tovább. Valahogy kegyvesztett lett a szemükben. Ettől görcsbe csavarodott a gyomra. A Tudós Asszonyok előtt megszégyeníteni magát majdnem olyan rossz volt, mint félelmet mutatni Elayne felé, aki olyan bátor!

Eddig a Tudós Asszonyok megengedték neki, hogy önmaga megbüntetésével egy kis becsületet szerezzen, de ő nem tudta, hogyan szégyeníthetné meg magát elsődlegesen. Persze megkérdezhetné – nyilvánvaló – de ezzel még inkább megszégyenülne. Amíg ezt a problémát nem tudja kezelni, addig nem tehet eleget a toh-nak. Rosszabb, és a valódi veszélye abban áll, hogy ezt a hibát újra elkövetheti. Amíg ezt a problémát helyre nem teszi, csak tanuló marad, és sosem lesz képes tisztességes mennyasszonyi koszorút hozni Rand al’Thor számára. Aviendha a fogait csikorgatta. Más nő ebben az esetben sírva fakadna, de az meg mire volna jó? Akármit is követett el, saját magát okolhatja érte, és neki kötelessége, mindezt jóvátennie. Becsületet fog találni, és még az Utolsó Csata előtt hozzá megy Rand al’Thorhoz. Ez azt jelentette, hogy bármit is kell tanulnia, azt gyorsan meg kell tennie. Nagyon gyorsan.

Összetalálkoztak egy másik Aiel csoporttal, akik egy fenyőfákkal határolt, kis erdei tisztáson várakoztak. A föld vastagon volt az elhullajtott barna fenyőtüskéktől, az ég a magasra növő fenyőfáktól alig látszott. A csoport kicsi volt, az állandó klánok létszámát tekintve alig 200 fő. A tisztás közepén négy Tudós asszony állt, mindegyikük sajátos ruhájukban, barna szoknyájukban és fehér blúzukban. Aviendha hasonló öltözéket viselt, ami, most úgy érezte, ugyanolyan természetes volt, mint a cadin’sor volt valaha. A felderítők csapatokra oszlottak, férfiakra, és Hajadonokra, akik saját klánjuk vagy társaságuk szerint voltak együtt. Rhuarc a Tudós Asszonyokhoz csatlakozott, így Aviendha is követte őt.

Mindegyik Tudós Asszony, - Amys, Bair, Melanie és Nadere – rájuk nézett. Bair volt az egyetlen az Aiel a csoportban, aki nem a Taardadhoz vagy a Goshien-hez tartozott, csak nem nemrég érkezett, talán a többiekkel egyeztetett. Bárhogy is legyen, egyikük sem látszott vidámnak. Aviendha habozott. Ha most elmegy, akkor úgy tűnhet, ki akar maradni az egészből? Vagy inkább itt marad, és azt kockáztatja, hogy ferde szemmel néznek rá?

- Nos – fordult Rhuarc felé Amys. Habár fehér volt a haja, sokkal fiatalabbnak tűnt. Ez az ő esetében annyit tett, hogy már fiatal korától kezdve fehér haja volt, - és nem a miatt, mert használta a Hatalmat.

- A leírások alapján felderítőknek tűnnek, szívem árnyéka – felelte Rhuarc. – Egy újabb csapat szánalmas vízföldi menekült. Nem veszélyesek ránk.

A Tudós Asszony bólintott, mintha nem is várt volna mást. – Ez már a tizedik menekültcsapat, kevesebb, mint egy hét alatt – szólal meg a koros Bair, vizenyősen kék szeme elgondolkodva meredt előre.

Rhuarc bólintott. – Hallani pletykákat Sheanchan támadásokról a nyugati kikötőben. Talán a szárazföld felé indulnak, elkerülve az ellenőrzést. Amysra nézett. Ez a vidék forrong, mintha vizet öntenél a szívkőre. A kánok bizonytalanok, mert nem tudják, mit kíván tőlük Rand al’Thor.

- Pedig egyszerű – jegyezte meg Bair. –Örülni fog annak, hogy te és Dobraine, a kérésének megfelelően biztosítottátok Banda Ebant.

 

Rhuarc bólintott. - De mégis, a szándékai nem voltak világosak. Azt akarta, hogy állítsuk helyre a rendet. Akkor váljunk olyanná, mint valami vízföldi helyőrség? Az Aielek nem fogják megtenni. Nem hódítani megyünk, tehát az ötödrész sem jár. És mégis, nagyon is hasonlatos ahhoz, amit teszünk. A Car’a’carn parancsa lehet egyértelmű, de zavaros is egy időben. Azt hiszem, van valami ajándéka ezen a területen.

 

Bair elmosolyodott és bólintott. – Talán tennünk kell valamit ezekkel a menekültekkel.

 

- És mégis mit? – kérdezte Amys a fejét rázva. – Shaidók vagyunk, esetleg volna rá mód, hogy gai’shain-t csináljunk a vízföldiekből? Hangja nem sok kétséget adott a felől, hogy mit gondol a két másik, de még a gai’shain kérdésről sem.

 

Aviendha egyetértően bólintott. Ahogy Rhuarc megmondta, a Car’a’carn Arad Domanba küldte őket, hogy ’ rendet tegyenek’. De volt egy vízföldi nézet is; az Aielek magukkal hozták a saját törvényeiket is. Ebből aztán hatalmas káosz következett a csatában és a háborúban, az igaz, de mégis mindegyik Aiel tudta a dolgát, és tudta, mit is kell tennie. A gyerekek megértették a toh és a becsület fogalmát, és miután a vezetőket és a Tudós Asszonyt megölték, a rend helyreállt. Nem így a vízföldiek. Úgy futottak össze-vissza, mint egy kosár vad gyík, akiket hirtelen a forró kövekre ejtettek, nem törődve semmivel, miután elmenekültek.  Amíg a vezetők elfoglaltak voltak, vagy nem voltak körültekintőek, a bandák és káosz uralta a vidéket. Az erős a gyengétől rabolt, még a kovácsok sem voltak biztonságban. Mégis, mit várt az Aielektől, Rand al’Thor? Egy egész nemzetet nem lehet a ji’e’toh révén kormányozni. Rand al’Thor azt mondta, hogy ha lehet, ne öljék meg a Domani csapatokat. De ezek a csapatok – gyakran korrumpálódtak, és váltak maguk is banditává – jelentették az igazi baj egy részét.

 

- Talán majd mindent megmagyaráz, ha megérkezik a kúriájába – szólalt meg Melaine, megrázva fejét, vörös-arany haján megtört a fény. Kezdődő terhessége épp látszódni kezdett a fehér Tudós Asszony blúz alatt. – És ha nem, még mindig jobb nekünk itt Arad Domanban, mint hogy a fagyilkosok földjén henyéljünk.

 

- Ahogy mondod – értett vele egyet Rhuarc. - Akkor induljunk is. Még mindig nagy távolságot kell lefutnunk. Előrement, hogy Baell-al beszéljen. Aviendha egy lépést tett oldalra, de egy zord pillantás Amystól jéggé dermesztette.

 

- Aviendha – mondta a kemény, fehér hajú nő. - Mennyi Tudós Asszony tartott Rhuarccal, hogy felderítsék a menekült konvojt?

 

 - Csak én – ismerte be Aviendha.

 

- Szóval, te már Tudós Asszony lettél? – kérdezte Bair.

 

 - Nem, -felelte Aviendha gyorsan, majd szégyenében még jobban elpirult. – Rosszul beszéltem

 

- Akkor meg kell, hogy büntessünk – válaszolta Bair. Többé már nem vagy Hajadon, Aviendha. A te feladatod nem a felderítés, arra ott vannak mások.

 

- Igen, Tudós Asszony, - válaszolta Aviendha, szemlesütve. Nem hitte, hogyha Rhuarccal tart, akkor szégyent hozna rá – látott már más tudós Asszonyt is hasonlóképpen cselekedni.

 

De még nem volt Tudós asszony, emlékeztette magát erre / csak egy tanuló. Bair nem mondta, hogy egy Tudós Asszony nem lehet felderítő; csak azt, hogy Aviendha helye nem ott van. Ez most őróla szólt. És most bármit is tesz – vagy talán akar majd tenni – azzal csak a Tudós Asszonyokat fogja provokálni. Arra gondolnak, hogy Elayne mellett eltöltött idő alatt teljesen elpuhult? Aviendha az igazság miatt aggódott egy kicsit. Mialatt Caemlynben volt, elkezdett magára találni, élvezte a selymeket és a fürdőket. És a végén, már csak alig tiltakozott, mikor Elayne valami mondvacsinált ürüggyel bejött, hogy hímzett és fűzős ruhába öltöztesse, ami egyébként csak teljesen hasznavehetetlen és komolytalan volt. Jó volt, hogy épp mások közeledtek feléje. A többiek csak megálltak, várakozva nézték, arcuk, mint a vöröshomok kő, szenvtelen és szigorú. Aviendha a fogát csikorgatta. Meg fogja találni a becsületét, és befejezi a tanulmányait. Képes rá.

 

Ahogy a hívás megérkezett, a cadin’sor-ba öltözött férfiak és nők összefutottak, és kis csoportokba verődtek. A Tudós Asszonyok olyan könnyedén mozogtak, mint a katonák, annak ellenére, hogy terebélyes szoknyát viseltek. Amys megérintette Aviendha karját. – Fuss velem, így akkor meg is tudjuk beszélni, milyen büntetést kapj.

 

Aviendha felvette a mellette futó Tudós Asszony ütemét. Ez volt az a sebesség, amit bármelyik Aiel szinte a végtelenségig tudott tartani. A csoportja, amely Caemlynből érkezett, összetalálkozott Rhuarcéval, amelyik meg éppen Bandan Ebar-ból jött, hogy találkozzon Rand al’Thorral, az ország nyugati részén. Dobraine Taborvin, egy Cairhieni, még mindig kézben tartja a rendet a fővárosban, ahol állítólag egy teste találtak, mely a Domani uralkodóház egyik tagjáé volt. Talán az Aielek egy csoportja Utazhatna egy átjárókapun keresztül, áthidalva a távolságot. De valójában nem volt messze – csak egy pár nap lábon – és elég korán távoztak ahhoz, hogy időben érkezzenek a találkozási ponthoz, anélkül, hogy az Egyetlen Hatalmat használnák. Rhuarc egymaga fel akarta deríteni az előtte álló tájat, mely közel esett ahhoz a kúriához, melyet Rand al’Thor bázisként használt. A Goshienek és a Taardad Aielek csatlakoztak a bázishoz, használva az átjárót, ha szükséges volt.

 

- Mit gondolsz arról, hogy a Car’a’carn iderendelt minket Arad Domanba, Aviendha? – kérdezte Amys futás közben.

 

Aviendha összevonta a szemöldökét. Mi lesz a büntetése? – Ez nem egy szokványos kérés – felelte, - de hát Rand al’Thor-nak mindig is furcsa ötletei voltak, még egy vízföldihez képest is. De nem ez lesz a legszokatlanabb kötelesség, amivel szembekerülünk.

 

- És az, hogy Rhuarcnak ez a kötelesség kellemetlen volna?

 

- Kétlem, hogy a klánfőnöknek ez kényelmetlen volna - válaszolta Aviendha. - Gyanítom, hogy Rhuarc elmondja majd, amit másoktól hallott, és átadja mindezt a Tudós Asszonyoknak. Nem óhajt megszégyeníteni senkit sem oly módon, hogy arról beszélne, kik is beszéltek a félelmeikről.

 

Amys bólintott. Mi célt szolgáltak a kérdések? Bizonyosa a nő ugyanazt a dolgot hitte. Nem kérte volna Aviendha tanácsát. Csendben futottak már egy ideje, a büntetés még nem került szóba. A Tudós Asszony megbocsátott volna neki ezt a kis semmiséget? Biztosan nem ilyen módon akarják megbüntetni. Aviendha-nak időt kellett adni, hogy kigondolják, mit is követett el, különben a szégyene elviselhetetlen lenne. Talán téved, és ezúttal még rosszabb lesz.

 

Amystól nem kapott semmi támpontot a gondolataihoz. A Tudós Asszony korábban Hajadon volt, mint Aviendha. Kemény volt, mint egy Aiel.

 

- És Rand al’Thor? – kérdezte  Amys. – Róla mit gondolsz?

 

- Szeretem őt – felelte Aviendha.

 

- Nem Aviendha-t kérdeztem, te ostoba – vágott vissza Amys kurtán. - Aviendha-t, a Tudós Asszonyt.

 

- Ő egy olyan ember, aki sok terhet cipel – válaszolt Aviendha óvatosabban. – Attól félek, sokkal nagyobb terheket rak rájuk, mint amennyit elbírnának. Egyszer azt gondoltam, hogy csak egy módja van annak, hogy erős légy, de már megtanultam a vér-nővéremtől, hogy ez tévedés. Rand al’Thor… nem hinném, hogy ez még megtanulta volna. Aggódom, hogy összetéveszti az erőt a keménységgel.

 

Amys, mint egy jóváhagyásképpen, megint bólintott. Ezek a kérdések valamiféle tesztek akarnak lenni?

 

- Hozzá akarsz menni? – szólalt meg Amys.

 

/a ’te buta lány’ stílus ezúttal elmaradt, gondolta Aviendha, de csendben maradt. Amysnak semmi ilyesmit nem mondott.

 

- Hozzá akarok menni – felelte helyette. – ez nem egy lehetőség, hanem bizonyosság. A hangnem egy pillantást váltott ki Amysből, de Aviendha tartotta magát. Bármely Tudós Asszony, aki rosszul beszélt, megérdemelte, hogy kijavítsák.

 

- És az a vízföldi, Min Farshaw? – kérdezte Amys – Valószínűleg ő is szereti. Mit fogsz kezdeni vele?

 

- Ez az én gondom, - válaszolt Aviendha. Rövidesen letáborozunk. Beszélni fogok Min Farshaw-val, de úgy gondolom, könnyű lesz vele dolgozni.

 

- Vele is vér-nővérek lesztek? –kérdezte Amys, enyhe humorral a hangjában.

 

- Rövidesen letáborozunk, Tudós Asszony.

 

- És, mi van, ha nem?

 

- Megtesszük, - válaszolta Aviendha határozottan.

 

- Mitől vagy ebben ennyire biztos?

 

Aviendha habozott. Egy része azt kívánta, csak csöndbe burkolózhasson, elhaladni a lombtalan bozótos mellett, és nem felelni Amys kérdésére. De ő csak egy tanuló volt, és amíg rá nem kényszerítik, hogy beszéljen, tudta, Amys addig fogja unszolni, míg választ nem kap. Aviendha azt remélte, nem kerül sok toh-ba a válasza.

 

- Ismered a Min látomásában látott nőt? – kérdezte Aviendha.

 

Amys bólintott. – Az egyik ilyen látomása Rand al’Thor-hoz és három másik nőhöz kapcsolódik, és mindegyik szereti. Egy másik ilyen kapocs… hogy a gyermekeim a Car’a’carntól vannak.

 

Nem mondott többet, és Amys nem unszolta többé. De ez elég is volt. Mindketten tudták, előbb fog egy Kőkutyát találni, aki visszavonulót fúj, mint hogy Min látomása nem a helyes képet mutatná. Egyrészt jó volt tudni, hogy Rand al’Thor az övé lesz, bár meg kell osztoznia rajta. Elayne-t természetesen nem sajnálta, de Min… nos őt nem ismerte igazán jól. Ettől függetlenül, a látomás kellemes volt. De zavaros is egyben.  Aviendha Rand al’Thor-t szerette, mert ő választotta őt, és nem azért, mert kirendelték mellé. Természetesen Min látomása nem garantálta, hogy össze is házasodnak, talán ezt rosszul fogalmazta meg Amysnek. Igen, ő szeretett három nőt, és a három nő szerette őt, de találhat egy módot Aviendha arra, hogy egybekeljen vele? Nem a jövő bizonytalan volt, és bizonyos oknál fogva ezt kellemes volt számára. Talán aggódhatott volna, de ő nem tette. Tiszteletet szerezhetne vissza, és akkor feleségül mehetne Rand al’Thor-hoz. Talán ő hamarosan meghal azután, de talán egy csapda jönne le érte, és egy nyílnak esne áldozatul azon a napon. Aggasztó, hogy nem tehet semmit. A toh azonban más lapra tartozik.

 

- Nem fogalmaztam tisztán, Tudós Asszony – közölte Aviendha. – Azt említettem, hogy a látomás szerint én feleségül megyek Rand al’Thor-hoz. Ez nem igaz. Mindhárman szeretni fogjuk, de hogy ez házasságot hoz-e, azt nem tudom bizonyosan.

 

Amys bólintott. Nem volt toh; Aviendha elég gyorsan kijavította magát. Ez rendben van. Nem akart még több szégyent annál, amit már eddig megszerzett.

 

- Akkor, rendben is van – felelte Amys figyelve az utat maga előtt – Most rátérhetünk a mai büntetésedre.

 

Aviendha kissé megnyugodott. Így még mindig volt ideje arra, hogy rájöjjön, mi az, amit rosszul csinált. A vízföldeket úgy tűnt, gyakran zavarta, ahogy az Aielek kezelték a büntetés módját, de a vízföldiek nagyon keveset tudtak a becsületről. A becsület nem abból állt, hogy megbüntették, de elfogadni a büntetést, és elviselni, ez állította helyre a becsületet. Ez volt a toh lelke – készen állni a megaláztatásra, és ez által visszanyerni azt, amit elveszett. Furcsa volt, hogy a vízföldiek ezt valóban nem látják, és furcsa volt az is, hogy nem követik a ji’e’toh útját ösztönösen. Milyen élet az, ahol nincs tisztesség?

 

 

Amys, helyesen, nem mondta el, miben vétett Aviendha. Bárhogy is, ő nem volt képes egyedül sikeresen rájönni a válaszra, csupán gondolkodás révén, ez kisebb szégyennel járt, mintha a beszélgetésből kellett volna rájönnie.

 

- igen – kezdte Aviendha óvatosan. – Büntetést érdemlek. A Caemlynben eltöltött idő azzal fenyegetett, hogy elgyengültem.

 

Amys szipákolt egyet. – Nem vagy gyengébb annál, mint amikor még lándzsát viseltél, te lány. A félelem egy kicsit erősebb, úgy hiszem. A vér-nővéreddel töltött idő fontos volt számodra.

 

Szóval így állunk. Mikor Dorindha és Nadere eljött érte, azt mondták neki, míg tanuló, és további képzésre van szüksége. Mégis, amióta az Aielek elhagyták Arad Doman-t Aviendha nem kapott több leckét. Továbbra is vizet kellett volna cipelnie, kendőt javítani, és felszolgálni a teát. Mindenféle büntetéseket kapott, mindenféle magyarázat nélkül, hogy mit is rontott el. És amikor valami nyilvánvalót követett el – mint a felderítés, ami nem rá tartozott – a büntetés súlyossága mindig nagyobb volt, mint maga a vétség, amit elkövetett. Úgy érezte, mintha a büntetés lett volna a Tudós Asszonyok kezében az a dolog, amivel rá akarták vezetni arra, hogy tanuljon, de nem volt képes rá. Nem holmi vízföldi volt, akit meg kellett tanítani a becsület útjára. Mi volt jó a megmagyarázhatatlan büntetések sorában, kivéve, az, hogy ráébressze, hogy valamit nem jól csinált?

 

Amys felzárkózott mellé, a derekán, valami szabadon lógott. Egy gyapjútáska-féle volt, körülbelül akkora, mint egy ököl.

 

-Úgy döntöttünk – kezdte – hogy túl engedékenyek voltunk az utasítások terén veled szemben. Az idő túl értékes, és nekünk nincs időnk a finomkodásra.

 

Aviendha meglepődött. Az ő büntetései túl finomak voltak?

 

- Ezért – folytatta Amys, átadva a zsákot – fogd ezt itt. – Tele van magvakkal. Vannak közte feketék, barnák, és fehérek. Ma este, mielőtt aludni térünk, színek szerint szétválogatod, és kiszámolod, mennyi jut mindegyikünkre.  De ha tévedsz, összekeverjük őket, és újra kezded.

 

Aviendha azon vette észre magát, hogy tátog, és majdnem megbotlott. Vizet húzni szükséges munka volt. Ruhát javítani szükséges volt. Főzni különösen fontos munka volt, főleg, ha a gai’shain-ok kis csoportja nem tartott velük.

 

De ez…ez haszontalan munka! Nem csak értelmetlen, hanem komolytalan is. Ezt volt az fajta büntetés, amit csak a legmakacsabb vagy legszégyenteljesebb emberek kaptak. Szinte… úgy érezte magát, mintha a Tudós Asszonyok da’tsang-nak\becstelennek  hívnák, suttogta, miközben tovább futott.

 

- Mit követtem el?

 

Amys rápillantott, és Aviendha félrenézett. Mindketten tudták, erre a kérdésre nem lehet felelni. Némán elvette a táskát. Ez volt a legmegalázóbb büntetés, amit valaha kapott.

 

Amys tovább futott a többi Tudós Asszonnyal. Aviendha lerázta magáról a kábulatot, és visszatért a feladatához. A vétke sokkal súlyosabb volt, mint gondolta. Amys büntetésének ez jelzésértéke volt.

 

Kinyitotta a zsákot, és belenézett. Három, kis üres algoade tasak volt benne, segítve a szétválasztást, és bennük több ezer apró mag árasztotta el. A büntetés célja egyértelműen a szégyen felismerése volt. Akármit is tett, ez egyaránt sértő volt a Tudós Asszonyokra, de mindenki másra is – magára Aviendha-ra is - függetlenül attól, hogy mind ő, mind a Tudós Asszonyok is tudatlanok voltak. Ez csak azt jelentette, hogy neki határozottabbnak kell lennie.

 

 

 

 

                                  Ötödik fejezet

 

                                                       ------------------------

       

                                            A Vér egy meséje

 

 

Rand átvágott a kis letaposott zöld gyepen, zászlók lebegtek előtte, sátrak vették körbe, lovak nyerítettek a karóikhoz kötve, messze a nyugati oldalon. A levegőben egy hatékony háborús tábor illatai vegyültek össze: a dohányfüst és a szószos tálak illata, ami sokkal erősebb volt, mint a lótrágya alkalmi beszippantása, vagy a mosdatlan emberi test kipárolgása. Bashere emberei épp a tábort rendezgették, lelfoglava magukat a több száz apró munkával, melyek lehetővé tették, hogy egy hadsereg működőképes legyen; kardokat élesítettek, bőröket olajoztak, nyergeket javítottak vagy éppen a patakból töltötték fel a vízkészletüket. Néhányan balra, a zöld távoli szegletében formagyakorlatokat végeztek, amely a bozontos, patak mentén elterülő fák és a sátortábor vonala közt terült el. A férfiak ragyogó lándzsái egy vonalban álltak, ahogy a lovak a sáros földet taposták hosszú rendben. A manőverekkel nem csak tudásukat tartották karban, de a lovakkal is gyakoroltak.

 

Mint mindig, Randet most is nyájként követték a kísérői. A Hajadonok alkották a testőrségét, és az Aielek, a Saldeani katonákat figyelték előigyázatosságból. Az oldalán több Aes Sedai is feltűnt. Mindig ott voltak körülötte. A Mintában nem voltak egyszeri hely, hogy az ö egyszeri akaratát végrehajtsa, s minden Aes Sedai-t karnyújtáson belül tudjon. Azt szőttek, amit akartak, és a tapasztalat megmutatta, hogy Randnek szüksége van ezekre az Aes Sedai-okra. És többé már nem számított, hogy mit akart. Ráébredt végre. A neki hűséget fogadott Aes Sedai-ok csak kevés kényelmet élvezhettek a táborában. Mindenki tudta, hogy az Aes Sedai-ok igéreteikben mindig saját útjukat követték, és döntéseiket úgy válogatták meg, hogy az az őcéljaikat szolgálja. Elza Penfell – aki most a kíséretében volt, - volt az egyike azoknak, akik hűséget fogadtak neki. A Zöld Ajah tagjaként, egy olyan arcot viselt, amit más talán csinosnak mondott volna, ha éppen nem ismerte volna fel a kortalan vonásokat, amik egy Aes Sedait-t jellemezték. Egy Aes Seadi-hoz képest kellemes társaság volt, attól a ténytől eltekintve, hogy ő volt az, aki segített elrabolta Randet, egy ládába zárni, és alkalmanként kihúzni onnan, csak azért, hogy megverjék. A lelke mélyén Lews Therin morgott.

 

Ez volt a múlt. Elza esküt tett. Az elég volt arra, hogy Rand felhasználja őt. A másik nő, aki ma meglátogatta, kevésbé volt kiszámítható; ő Cadsuane kíséretének tagja volt. Corele Hovian – egy vékony Sárga, kék szemekkel, barna hajjal és állandó mosollyal - ahogy ő mondta, megesküdött, hogy nem tesz esküt. Annak ellenére, hogy kísértést érzett rá, hogy megbízzon benne, mióta ő már egyszer megmentette az életét. De ez csak Samitsu és Damer Flinn miatt volt így, mivel ők voltak a megmentői között. Rand oldalán a két seb közül az egyik, sosem gyógyul be – egy ajándék, Padan Fain átkozott tőrétől – az a nap mindig is emlékeztető lesz számára. A rothadó gennyes gonoszság állandó fájdalma, egynesen arányos volt egy másik fájdalommal, mely az előbbit befedte, Rand számára ez Ishamael való harc emléke volt sok évvel ezelőtt. Rövidesen, a sebek egyikéből – vagy akár mindkettőből – Shayol Ghul szikláira folyik majd Rand vére. Nem volt biztos benne, mi ölte meg őt vagy mi nem, a különböző, egymással versengő tényezők száma és variációja folymatosan veszélyeztette Rand életét, és még Mat sem tudta volna megmondani, melyikre fogadott volna.

 

Amint Rand Mat-re gondolt, színek örvénylettek fel a szeme előtt, amiből egy szikár, barna szemű férfi képe bontakozott ki, aki széles karimájú kalapot viselt, és épp egy kockát dobott fel, egy kis csoport katona figyelmétől övezve. Mat vigyorgott, és úgy tűnt élvezi a helyzetet, amely nem volt éppen szokatlan, bár nem tűnt úgy, hogy bármilyen pénzérme cserélt volna gazdát ez alatt. A látomások előjöttek, valahányszor Perrinre, vagy Matre gondolt, és Rand megállította, majd elbocsátotta őket. Nem tudta, mi okozta azt, hogy a képek megjelennek; valószinüleg a ta’veren természete, ami egymásra képes hatni két olyan ta’veren között, akik ráadásul egy faluból is származtak. Bármi is volt, használta ezt. Csak egy eszköz. Úgy tűnt, Mat még a Bandával van, de már nem egy erdős területen vertek tábort. Nehéz volt meghatározni az irányt, de mintha valahol a város külterületén lettek volna. Legalábbis ez egy nagy út volt közeli távolságban.

 

Rand már egy jó ideje nem látta a kis barnabőrű nőt Mat mellett. Ki volt ő? Már elment volna? A látomás homályos volt. Remélhetőleg Mat hamarosan visszatér hozzá. Szüksége volna Matre, és az ő taktikai tudására Shayol Ghulban. Bashere egyik szállásmestere – vastag bajuszú férfi, karikalábbal és zömök testtel – meglátta Rand-et, és gyors léptekkel célba vette a fiút. Rand intett neki, a Sadeani vissza; pillanatnyilag nem volt szüksége jelentéseket hallani az ellátmány állapotáról. A szállásmester azonnal tisztelgett, és visszavonult. Korábban Rand még meglepődött, hogy azonnal engedelmeskedtek neki, de most már nem. A katonáknak engedelmeskedniük kell. Rand király volt; mégha nem is viselte a Kardok Koronáját pillanatnyilag.

 

Rand átvágott a zöldön, ahol lovak voltak cölöpökhöz kötve, és sátortábor állt. Elhagyva a tábort, miközben maga mögött hagyta a befejezetlenül álló agyagföld-sáncot. A szelíd lejtőn lefelé a lejtő oldalán fenyőfák sorakoztak. Ettől jobbra fák csoportja volt látható, amit Utazóhelynek neveztek el, egy négyzetes kialakítású földrész, melyet úgy kerítettek el, hogy biztonságos helyet adott a Kapuknak.

 

Ebben a pillanatban egy lyuk jelent meg a levegőben, kaput nyitva egy másik helyre. Emberek kis csoportja nyitott utat magának, átsétálva egyenesen a fenyőtüskékkel teleszórt földre. Rand látta a szövedéket, amiből a Kapu készült; saidinből készítették. A csoport több tagja a Tengeri Nép öltözékét viselte magán – a férfiak csupasz felsőtesttel érkeztek, bár a tavaszi levegő csípős volt, a nők laza, fényes blúzokban. Mindannyian laza nadrágot hordtak, piercinget viseltek az orrukban vagy a fülükben, a díszek jelzésének bonyolultsága mintegy jelezte minden egyes ember hierarchiában elfoglalt helyét. Ahogy a Tengeri Népre várt, az egyik katona, aki az Utazó földre felügyelt, Rand felé indult, kezében egy lepecsételt levéllel. A levél egy Asha’man-től érkezett, Rand egyik keleti érdekeltségétől. És valóban, ahogy kinyitotta, meglátta, hogy a levél Darlintól, Tairen királyától érkezett. Rand paranccsa szerint hadsereget gyüjtött, és készen kellett álljon arra, hogy Arad Doman ellen vonuljon. A haderő már készen állt egy ideje, és Darlin kiváncsi volt - újfent – a parancsaira. Egyszerűen képtelenek megtenni, amit kért?

 

- Küldj egy hírnököt – szólt a katonához, miközben türelmetlenül elrakta a levelet. – Üzenem Darlin-nak, hogy folytassa a toborzást.  Azt akarom, hogy minden olyan Tairenit, aki képes kardot ragadni, vagy készítse fel a harcra, vagy küldje a kovácsműhelybe. Az Utolsó csata itt van a nyakunkon. Nagyon közel.

 

- Úgy lesz, Sárkány Nagyuram – válaszolt a katona tisztelegve.

 

- Továbbá egy Asha’mant fogok küldeni neki, amikor megérett a dolog az indulásra – így Rand. Még mindig szügségem van rá Arad Domanban, de előbb tudnom kell, mitvel találkoznak az Aielek először.

 

A katona meghajolt, és távozott. Rand visszafordult a Tengeri Néphez. Az egyikük felé indult.

 

-Coramoor, - szólalt meg egy fejbólintást követve. Harire egy széparcú, középkorú nő volt, fehér csíkokkal a hajában. Világos kék Atha’an Miere blúzt viselt, elég színeset, hogy egy mezei embert lenyűgözzön, mindegyik fülében öt aranyfülbevalót viselt, amit egy olyan orrlánccal kapcsolt össze, melyen egy aranymedallion függött.

 

- Nem vártam hogy eljössz, és hogy személyesen találkozhatunk – folytatta Harine.

 

- Volna egy kérdésem, és ez nem várhat.

 

Harine meghökkenve nézett vissza. Ő volt a Tengeri Nép nagykövete a Coramoor számára, akit máskülönben Rand-nek hívtak a többiek. Dühösek voltak Rand-re, mert majd egy hetet töltött a Tengeri Nép egyik testőre nélkül – pedig megígérte, hogy maga mellett lehet egy – míg Logain meg nem említette, hogy habozni látszanak, hogy visazküldjék-e Harine-t hozzá. Ugyan miért? Vajon a lány magasabb rangú, ezért fontos, hogy ő is jelen legyen? Lehet, hogy túl fontos ahhoz, hogy meglátogassa őt? A Tengeri Nép sok szokásáról vajmi keveset tudott.

 

- Válaszolok, ha tudok – felelte Harine higgadtan. Mögötte teherhordók hozták át a többi holmiját a Kapun. Flinn állt a másik oldalon, és a Kaput tartotta nyitva.

 

- Jó, - válaszolta Rand, miközben fel – alá járkált előtte. Időnként nagyon fáradtnak érezte magát - a csontjaiban érezte – de tudta, tovább kel haladnia. Nem állhat meg. Ha megtenné, az ellenségei megtalálnák. Vagy ez, vagy a saját kimerültsége mind mentális mind fizikai szinten tönkrezúznák.

 

- Mondd el nekem – követelte a fiú, miközben fel–alá járkált. – Hol vannak a hajók, amiket megígértél? A Domani emberek éheznek, mialatt Keleten a gabonák rohadnak. Logain szerint megegyeztünk, de egyetlen hajót sem láttam! Hetek óta!

 

- Hajóink gyorsak – felelte mogorván Harine, - de a távolság nagyságával is számolni kell – ráadásul át kell kelnünk a Seanchanok által ellenőrzött tengereken.  A megszállók igencsak szorgalmasak voltak járőrútjaik során, hajóinkat több alkalommal is vissza kellett fordítani, és többször menekülnük is kellett. Talán azt vártad, hogy hipp-hopp ittt leszünk a várva- várt élelemmel? Talán a a Kapuk kényelmessége, kissé türelmetlenné tette a Coramoort. Nekünk, szemben veled, a szállítás és a háború valóságaival is meg kell küzdenünk.

 

A hanghordozása egyértelművé tette a fiú számára, ebben az esetbe kénytelen lesz a realitásokkal foglakozni. – Eredményeket akarok – felelte Rand fejét rázva. Nem késlekedést. Tudom, hogy nem szívlelitek, ha erővel kell a megállapodásra bírnom benneteket, de nem fogok veszteségeket elszenvedni csak azért, hogy bizonyítsak valamit. Emberek halnak meg a lassúságod miatt.

 

Harine úgy nézett rá, mint akit arcul ütöttek. – Biztosan – felelte ő - a Coramoor nem azt jelenti számunkra, hogy az alkuhoz nem kell tartanunk magunkat.

 

A Tengeri Nép büszke és makacs nép, a Hullámúrnők pedig még inkább. Olyanok voltak, mint az Aes Sedai-ok népe. Habozott. Nem kellene így sértegetnem őt, csak, mert csalódott vagyok néhány dolog miatt. – Nem – szólalt meg végül – nem jelenti azt. Monnd csak Harine, hogy büntetted meg magad, ha nem tettél eleget a megállapodás egy részének?

 

- A bokámnák fogva meztelenül fellógatnának, és addig szíjjaznának, míg már üvölteni sem tudnék – Amint elhagyták ezek as szavak az ajkát, szeme tágra nyílt. Gyakran, amikor Rand ta’veren természete ennyire kihatással van valakire, az emberek kimondanak olyan dolgokat is, amint nem kívánnak elismerni.

 

- Ilyen kegyetlenül? – kérdezte Rand, őszintén meglepődve.

 

- Nem olyan rossz, mint amilyen lehetett volna. A klánomban továbbra is Hullámúrnőként szerepelhetek.

 

De nyilvánvalóan veszített a tárgyalási pozíciójából, vagy esetleg egy nagy toh-ot kell majd fizetnie, vagy a fene tudja ezeknél az átkozott Tengeri Népeknél mi a szokás. Még ha nem is volt jelen, mégis ő okozta a szenvedést és a fájdalmat!

 

- Örülök, hogy visszatértél – kénszerítette ki magából a szavakat. Nem mosolygott, csak a tónus változott meg. Ez volt a legjobb, amit megtehetett. – Harine, a higgadtságod lenyűgözött engem.

 

Az bólintott, mintegy köszönetképpen. – Megtartjuk az egyezségünket, Coramoor. Félelemre semmi okod.

 

Valami más vetődött fel benne, és az eredeti kérdések közül tett fel egyet Harine-nek. – Harine, szeretnék egy kényes kérdést feltenni neked a népeddel kapcsolatban.

 

- Kérdezz – felelte óvatosan.

 

- Hogy bánnak a Tengeri Népnél azon férfiakkal, akikben ott van a Hatalom csírája?

 

Harine habozott. – Ehhez a partlakóknak semmi köze.

 

Rand rámeredt. – Ha elfogadod a válaszom, akkor cserében én is válaszolok a tiédre. A legjobb módja, hogy üzltelhessen az Atha’an Miere-el az volt, hogy ne zsarnokoskodjon vagy nyomja el őket, de kínáljon fel kereskedelmi lehetőségeket.

 

Elhallgatott. – Ha felteszel két kérdést, - mondta – én válaszolni fogok.

 

- Egy kérdést teszek fel, Harine, - válaszolta Rand, ujját felemelve, - de megígérem, hogy válaszolni fogok neked, a valóságnak megfelelően. Ez egy tisztességes alku, és ezt te is tudod. Sajnos, eléggé türelmetlen vagyok manapság.

 

Harine megérintette az ajkát az ujjaival. – Akkor, az egyesség megszületett a Fény alatt.

 

- Az egyesség megszületett – így Rand. A Fény alatt. Várom a választ.

 

- Az az ember, aki birtokol, választhat – kezde Harine. – kap egy követ a kezébe, és még a lábára is kötnek egyet, majd a saját hajója orrából a tengerbe lép, vagy kidobják a szárazföldre, víz és élelem nélkül. Megjegyzem, a második lehetőséget sokkal szégyenletesebbnek tartják, hogy megtegyék, de az is igaz, hogy így kissé tovább lehet élni.

 

Nem sokban különbözik attól, amit a saját népe tett a nemesekkel, miközben szóra bírta őket. – A saidin tiszta – szólalt meg. Ennek a gyakorlatnak véget kell vetni.

 

Rá való tekintettel Harine meg sem szólalt. – A te …. embered beszélt erről, Coramoor. Néhányan nehezen tudják elfogadni. Ez igaz – folytatta aztán szilárdabb hangon.

 

- Nem is kétlem, hogy te hiszel ebben.

 

Rand a fogát csikorgatta, és lenyelte feltörő mérgét, kezét ökölbe szorította. Már nem szennyezett, ő tisztította meg! Ő, Rand al’Thor egy olyan tette hajtott végre, amilyet még nem láttak a Legendák Kora óta. És mi a köszönet érte? Csak gyanakvás és kételkedés. A legtöbben azt hitték, már meg is őrült, és úgy vélték, a ’megtisztítás’ voltaképpen nem is történt meg. A férfivarázslókkal szemben mindig bizalmatlanok voltak. De ők voltak az egyetlenek, akik meg tudnák erősíteni Rand szavait! Örömöt és csodálatot képzelt a gyözelem perceiben, de jobban kellett volna ezt ismernie. Bár a férfi Aes Sedai-okat ugyanolyan elismerésben részesítették hajdanán, mint a női megfelelőjüket, ez már messze tűnt. Jorlen Corbesan napjai az idő homályába vesztek. Minden ember jól emlékezett még a Világtörésre, és az Őrületre. Gyűlölték a férfivarázslókat. Mégis, Randet követték és szolgálták őt. Nem látják az ellentmondást. Hogyan tudná meggyőzni őket arról, hogy semmi okuk többé a félelemre, hogy azok a férfiak gyilkosokká válnak, akik megérintik az Egyetlen hatalmat? Szüksége van rájuk! Miért, talán volna még egy Jorlen Corbesan, a nagy emberek között, akit a Tengeri Nép lökött az óceánba!

 

Megdermedt. Jorlen Corbesan egyike volt a legtehetségesebb Aes Sedai-oknak, akik a Világtörés előtt éltek, aki számos ter’angrealt volt képes készíteni, olyan csodákat, amiket Rand csak csodálni tudott. Főleg, hogy látni nem is látta azokat. Ezek megint Lews Therin emlékei, és nem az övé.

 

Jorlen Sharomi kutatóintézete megsemmisült – a fickó öngyilkos lett – a Hatalom Vermének ereje végzett vele. Ó Fény – Rand kétségbeesetten gondolkozott. Meg fogok őrülni. Egybe fogok olvadni vele. A legrémísztőbb része az volt az egészben, hogy Rand többé már nem is akarta Lews Therint elüldözni. Lews Therin tudta, hogyan kell lepecsételni a Vermet, még ha nem is tökéletesen, de Randnak halvány fogalma sem volt, hogy fogjon hozzá. A világ biztonsága egy rég halott ember emlékeitől függött. Körülötte sok döbbent szempár meredt rá, Harine szeme is osztozott ebben, sőt, kissé ijedtnek is tűnt. Rand motyogott még egy sort magában, majd ráébredt mit tett, és hirtelen abbahagyta.

 

- Elfogadom a válaszod – szólalt meg mereven. – És mi a te kérdésed?

 

- Ezt majd később – felelte ő. – Még egyszer át kell gondoljam.

 

- Ahogy akarod. Elfordult, vissza az Aes Sedai-ok, a Hajadonok és kísérőik felé. - A Kapu őrei elviszik a poggyászodat a szobádba. Erre is volt egy jó megoldás. – Flinn, hozzám!

 

Az idős Asha’man átugrott a Kapun, és visszaintett az utolsó hordárok felé, aki visszaügettek a tulsó oldalon a dokkok irányába. Elengedte a Kaput, amire felvillant egy fényes csík, majd eltűnt és Rand után sietett. Corele-re nézett, majd rámosolygott, ő volt, aki Őrzőként megkötötte őt.

 

- Bocsásson meg, Sárkány Nagyúr, hogy ilyen sokáig tartott, míg visszatértem, - Flinn arca kérges volt, és csak pár hajszál volt a fején. Úgy nézett ki, mint azon farmerek közül pár, akiket Rand is ismert Emondmezőről, bár élete javarászében már katonaként szolgált. Flinn azért csatlakozott Randhoz, mert meg akarta tanulni a Gyógyítást. Rand ehelyett fegyvert csinált belőle.

 

- Megtetted, amit kértem – felelte Rand, miközben a zöldön keresztül sétáltak. Harine-t akarta hibáztatni az egész világ előitéletei miatt, de ez nem lett volna helyes. Egy jobb megoldást kellett választania, egy olyat, amivel mindenki egyetért.

 

- Sosem voltam elég jó a Kapunyitásban – folytatta Flinn. Nem úgy, mint Androl. Kellene egy -

 

- Flinn – vágott közve Rand – Elég.

 

Az Asha’man elvörösödött. – Bocsásson meg, Sárkány Nagyúr.

 

A mellette álló Corele puhán elnevette magát, és megveregette Flinn vállát. – Rá se ránts, Darner – erős murandy akcentusa most is kiérződött.

 

- Egész reggel olyan mogorva volt a hangulata, mint egy óriási viharfelhőnek.

 

Rand rámeredt, de ő csak jóindulatuan mosolygott. Annak ellenére, hogy mit gondoltak az emberek az Aes Sedai-okról, kik is játszottak vezető szerepet, az egyetlenek, akik saját Őrzőjükké tették Asha’man-eket, úgy védték őket, mint anya a saját gyermekét. Ő is megkötöttetett egyet közűlük, de ez nem változtat azon a tényen, hogy Flinn az ő embere volt. Elsősorban Asha’man, csak aztán Örző.

 

- Mit gondolsz erről, Elza? – szólalt meg Rand, elfordulva Corele-től és az Aes Sedai-októl. – A rontásról, és amiről  Harine beszélt?

 

A kerek-arcú nő habozott. Hátra tett kézzel sétált, sötétzöld ruháját csak finom hímzések tarkították. Egy praktikus Aes Sedai. – Ha Sárkány Nagyuram szerint már nincsen rontás – fogalmazott óvatosan a nő, - akkor minden bizonnyal helytelen volt ezt vitatni, főleg úgy, hogy mások is hallhatják.

 

Rand elfintorodott. Egy Aes Sedai válasza bizonyoságot takart. Eskü vagy sem, Elza azt tett, amit akart.

 

- Oh, mi is ott voltunk Shadar Logoth-nál –közölte Corele szemét forgatva. Láttuk, mit tettél, Rand. Egyébként is, érzem a férfierőt az én drága Damer-en keresztül, most, itt a kötésen. Ez megváltozott. A rontás eltűnt. Jobb, mint a napfény, bár még mindig úgy érzem, ez a férfierő olyan, mintha egy nyári forgószéllel kellene megküzdenem.

 

- Így van – felelte Elza – de, bár lehet, hogy úgy is van, de ezt nehéz lesz másokkal is elfogadtatnod, Sárkány Nagyúr. Az Őrület Idején, néhány ember képes volt elfogadni, hogy néhány férfi Aes Sedai végzete azt volt, hogy megőrüljön. Ezért aztán tovább fog tartani, legyőzni a bizalmatlanságot most, hogy most már ilyen sokáig beivódott a köztudatba.

 

Rand a fogát csikorgatta. Egy kis domboldalra ért fel a tábor mellett, közvetlenül a bástya szomszédságában. Felment a tetejére, az Aes Sedai-ok követték. Itt egy kis fa emelvényt állítottak fel – egy tűztornyot, mely nyilakat lőtt ki a bástya felett. Rand megállt a domb tetején, a Hajadonok körülvették őt. Épp csak érzékelte a neki tisztelgő katonákat, ahogy végignézett a Saldeai táboron a sátor vonala mentén. Ez minden, amit maga után hagyna a világra? A rontás megtisztult, de a férfiakat még mindig megölték vagy száműzték csak azért, mert valamiben nem tudtak segítséget nyujtani? A legtöbb nemzet meghajolt előtte. Nagyon jól tudta azt, ha nagyon szorosan kötött meg valamit, sokkal élesebb a kötelek csattanása, amint elvágják. Mi fog történni, ha végül mégis meghal? Háború és pusztítás fogja majd követni a Világtörést? Nem volt képes segítséget nyújtani a végső időkben, őrülete, és Hyena halála felett érzett bánata felemésztette őt. Tudna ellene tenni valamit? Van bármi esélye erre?